2011. december 30., péntek

Az utolsó nap

A mamám kért tőlem egy képet, de nem találtam. Kutattam hát a sűrűben, és rátaláltam Dani maláj telefonjáról lementettekre, és hogy még izgalmasabb legyen a dolog (ezeket a képeket eddig még nem láttam... :) úgy tűnik rajtam kívül is van, aki néha kattintgat) a képek zöme egy évvel ezelőtt készült.

Egy éve, amikor először jártunk Penangon, amikor Szilvi majdnem lekéste az óév búcsúztatóját, mi pedig egyre izgatottabban vártuk, mikor érkezik meg végre Magyarországról, ami akkor olyan nagyon távolinak tűnt, amikor először éreztem magam kicsit jobban odakinn, amikor Lelle már tagadhatatlanul látványos volt, amikor újra találkozhattunk néhány ausztrál rokonnal, és amikor még egyáltalán nem sejtettem, hogy a következő szilvesztert hidegben, itthon töltjük majd.

Szeretnék majd egy tisztességes évértékelést is írni, de most csak gyönyörködöm a régiúj képekben, meg emlékezem... és van ami, vannak akik hiányzonak...

2011. december 29., csütörtök

Mimi kívánsága

Lassan egy éve, hogy hónapról hónapra előkerül a téma.
Kicsit én is ludas vagyok, mert annyiszor kérte, hogy a születésnapjára beadtam a derekam, és csináltattam neki Danival egy pár csillogót, az egyik barna köves, a másik zöld, csakhogy méltó kerete legyen annak a csodaszép szempárnak, amiről már ő is tudja, különleges.

A fülbevalók anyukám zsebében vándoroltak Malajziába, hogy Mimi megkaphassa élete első komoly ékszerét, aztán nemsokkal később az enyémben utaztak vissza, hogy kivárják a sorukat.

Merthogy bármennyire is szeretem az ékszereket, úgy gondolom, egy mementót ejteni egy gyereken csak akkor ér, ha azt ő maga akarja. Ehhez pedig ekkorkaként az volt a feltételem, hogy legalább háromszor, legalább egy egy héten keresztül kitartóan kérje.
Ez a hét volt a harmadik.

Bevallom, örültem, mikor Hanna unszolására sem volt hajlandó elszaladni az ékszerész nénihez. Sőt, imádtam, hogy mikor játékosan kérdeztem tőle, mikor lesz fülbevalója, és lezseren azzal felelt: Majd ha Hanna leszek.
És még ma délelőtt is legalább százszor kérdeztem meg, hogy tényleg, és vázoltam a velejárókat. Ma már lebeszélhetetlen volt.
Tegnap este Dani hajat mosott neki, mondván, most egy darabig nem fogunk.

Kicsit megsirattam a luknélküli fülecskéket, és még arra is vetemedtem legbelül, hogy a kegyetlen, meg gyenge jelzőkkel illessem magam, még úgy is, hogy Mikolt a cél érdekében ma szó nélkül elpakolta a játékokat és villámgyorsan jött, amikor szóltam, megyünk.

Az elővételezett forgatókönyvemben Mikolt a bolt ajtajából fordult volna vissza, ehelyett lelkesen besétált, és egyenesen a fülbevalós szekrény felé vette az irányt. Kiválasztotta a legszebbet, amjd az ölemben ülve végighallgatta a nénit, majd figyelt, amikor a füle mellett csattant a pisztoly, és mosolyogva bólogatott, hogy legyen. (Ekkor is volt bennem egy sóhajnyi gondolat, hátha most fog elszaladni, de nem.)

Aztán az első darab készen is lett, Mimikém pedig elsírta magát. Összeszorult szívvel fogtam magamhoz, hogy legalább én legyek bátor, és ne ugorjunk fel, fél fülbevalósan, és mire készen lett a második is, Mikolt azt hiszem már nem nagyonb akarta a dolgot... Nem is volt hajlandó megnézni a tükörben, és a zsebemből előkotort dugicumi sem nyugtatta meg igazán... sem az epres cukor, pedig az már valami, és hiába kocsikáztunk, meg rajzoltunk bankban, még délben a nagymamának sem szeretett volna beszámolni a hőstettről.

Kettő elmúlt már, mire hazaértünk, Dani fogadott bennünket az ajtóban, és mikor megtudta Hannától, merre jártunk, felkapta Mimit, és annyira örült neki, hogy Mimi arcán végigszaladt a büszkeség mosolya, az, ami csak férfiaknak (kiváltképpen pedig az apjának) szól, amit én olyan ritkán látok, és amit annyira szeretek, mert ilyenkor igazán kislány.
Azóta pedig már elújságolta a nagypapának is, és a délutáni alvás után ezzel a mondattal kezdte az estét: jajj úgy féltem, nehogy kisessen alvás közben a fülbevalóm... :)

Lassan én is megbarátkozom a csillogással a fülében... ez most sokkal nehezebben ment, mint Hannánál. És egyelőre bele sem gondolok, hogy egyszer majd Lelle is előáll a kéréssel.
Pedig szép... csak olyan kettős ez a visszafordíthatatlanság.

2011. december 28., szerda

A műciciről

Elnézést a naturális címért...
Féltem.
Nem is alaptalanul.

És ráadásul tudtam, hogy nekem lesz igazam... és nem amolyan önbeteljesítő jóslat okán, hanem mert ez egyszerű fiziológia. Ha szív, lesz, ha nem szív nem lesz. Egyszerű.
A készülékben nincs hiba, ez már kétszer bebizonyosodott. Hanna után sikerült is elhinnem, hogy nem a képtelenségem az ok, hanem mert minden gyerek más. Van, amelyik annyira cicifüggő, hogy sem a mennyiség, sem a minőség nem érdekli, csak függhessen.
Ez Áron, akivel életemben először megtapasztalhattam azt a jó érzést, hogy bármennyi lehet, meg tudom etetni, és jól is lakik. Akárhányszor, bármilyen gyakran.

Lelle más. Cumi, és most már cumisüveg függő is.
Azon az éjszakán, amikor a fáradtságtól fejbeverten aludtam, míg Dani háromszor megetette Lellét, én kaptam is, meg veszítettem is.
Azóta (nagyjából) Lelle éjjel hallani sem akar egy lomha ciciről, ha lehet kiegyensúlyozottan is folyó kánaánnal éhet csillapítani. Megértem...

Csakhogy az éjszakai rutinnak nappalra is meglett a böjtje, a tej egyre kevesebb lett, és Lelle is egyre türelmetlenebbé vált. Olyannyira, hogy a héten már a nappali négy evészetből kettő volt csak szopi, és hiába is fejtem (hogy én ezt mennyire nehezen viselem... a nyúzást, a küzdelmet, a kilátástalan igyekezetet) látványosan csökkent a mennyiség.
Hiába próbálom magam meggyőzni, hogy nem a világvége ha tápszert kap majd, tudom, nem fog menni. Ha más lenne az ok, akkor igen. De hogy hagyjam, hogy Lelle a könnyebbik utat választva megfossza magát valami olyantól, ami amúgy a rendelkezésére állnak, annak nehezen adok zöld utat.

Tegnap eljutottunk odáig, hogy egy doboz tápi már elfogyott, és vettem egy másodikat és egy harmadikat is, berendezkedve arra, hogy ez mostantól így lesz...
És miközbven bosszankodtam magunkon, meg sírtam egy sort, az jutott eszembe, hogy Lelle műcicifüggő.
És hogy mekkora ereje van a szavaknak... :)

Még este vettünk egy pár bimbóvédőt, alias műcicit, és a következő evésnél a cumisüveg helyett így tálaltam a tejecskét.
És működött!!!!! Lelle eleinte bosszankodott (mint ahogy szokott, már magától a póztól is rosszul van), de az újdonság okozta kíváncsiság, az ismerős szilikoníz :), no meg a (nem fogok ebből hiúsági kérdést csinálni, Lelle esetében semmiképpen sem... ) cumimérretűre nyúlt cici mégis fogva tartotta, ami épp elég volt ahhoz, hogy kitartóbban szívjon, mint valaha.
A tejecske pedig (ahogy kell) elindult, egyszer, aztán kétszer... és végül Lelle jóllakottan elaludt. A gumicsével a szájában. :):)

Ennél jobb érzést, meghatóbb látványt nem is kívánhattam volna.
Azóta pedig... ma egyszer tettem fel a segítőt, de egész nap szopizott csak, és úgy tűnik, jól is lakott.
Annyira, de annyira szeretném nem elkiabálni...
Végülis lassan elkezd majd kanállal is enni. :) Épp ideje volt rájönnöm a megoldásra...

2011. december 27., kedd

... és akkor ezennel

az idei Karácsonyt sikeresnek és befejezettnek nyilvánítom.
Készülünk az új esztendőre, farsangra... a tavaszra!!! :):)

Pillanatok

Az idei karácsonyunkból...

Huszonkettedike volt, csütörtök, az a nap, amikor a nagyszülők vannak a gyerekekkel. Most úgy alakult (egy elég húzós éjszaka után enyhe másnaposságra emlékeztető zsongással a fejemben ébredtem), hogy minálunk "vigyáztak" az összesre, amiért nagyon hálás voltam, mert így nemcsak a lányok, hanem a kisebbek is kaptak extra figyelmet. Az utolsó simításokat végeztem, mikor egyszercsak előkerült Hanna befejezetlen babaruhája... Az, amit én kötöttem, ami ogyanolyan lett volna, mint Mimié, azzal a különbsággel, hogy Mikoltté már becsomagolva várta az angyalokat.
Délután kezdtem neki, három órányi munka volt saccra, de a délutáni alvás másfél órájából felet aludtam, aztán Lellét ringattam, így végül turbosebességre kapcsolva is csak a feléig jutottam estig. Még éjjel is csattogtak a tűk, és még másnap délután is... végül az utolsó pillanatban, de készen lett. Csattanó nincs, hacsak annyi nem, hogy a lányok a kibontás után félre is dobták mindkettőt. :):) Pedig szépek lettek. :) Most egy ideig nem kötök...

Karácsony napján (más tennivalóm nem lévén, és mert már pár éve úgy döntöttem, semmit nem ér a karácsony nekem, ha beesem a fa alá, ezért időben elkezdek mindent, és nem zavar, ha nem lesz meg minden... idén pl. a karácsonyi menü bánta, de mi nem...) bekocsiztunk a Bazilika előtti térre, Betlehemet nézni. Mikolt a kocsitől három lépésre kezdett rá a fázik a kezem mantrára, és abba sem hagyta míg vissza nem értünk... :) Nyári gyerek, és ezt már Hanna is fújja... :):)
A faragott kis jászolnál jobban csak a műkorcsolya pálya tetszett a gyerekeknek. Dani ivott egy forralt bort, a gyerekek kaptak egy meleg teát, bámészkodtunk, és beszereztük az utolsó, de annál fontosabb karácsonyi kellékett, egy csengettyűt.
A téren előbb összetalálkoztunk egy személyesen még nem ismert ismerős család felével, beszélgettünk, közben két nagyon szép kamaszgyerekre lettem figyelmes, akik kipirosodott arccal szaladgáltak fel s alá, és egy kicsit jobban elidőztem a látvényukban, mert úgy tűnt, egyre kétségbeesettebben rohannak a kis házacskák körül.
Mi is odébbálltunk, őket sem láttam többet, csak akkor, amikor a talponállók előtt itattuk a mieinket. A legnagyobb kiabálva cipelt egy négyéves formát, és kiabálta: Megvan!!!. Összeszorult a gyomrom, eszembe jutott, mikor Mikolt eltűnt egyszer a négybetűs áruházban, és csak néztem, ahogy a hat gyerek és a nagyszülők összeborulnak, és örömében három zokog, a többiek pedig azt sme tudják, melyiket csókolják.
És ahogy néztem őket, egy arc láttán hirtelen az enyémmé is vált a kétségbeeséssel vegyes megkönnyebbülés öröme... a nagymama a gimnáziumban az angoltanárom volt. Köszöntem neki, egy pillanatra közös volt ez a karácsony, aztán sokáig tartott, míg elmúlt a gyomromból a jólismert szorítás... A gyerekek féltése.

A karácsony misztériumában számomra az a legszebb, ahogyan keveredik egymással a racionalitás, a mese, a misztikum, és egyelőre cseppet sem vágyom rá, hogy lerántódjon (bármilyen formában is) a lepel az ajándékok, és a fa érkezéséhez kapcsolódó hitvilágunkról. Nálunk nem a Jézuska hozza ezeket, mert számomra ez egyáltalán nem elfogadható... hioszen ez az Ő ünnepe, így Őt csak ünnepeljük, dolga minálunk nincs. Az angyalok azok, akik délutánra megteremtik az ünnepet. Hanna természetesen az idén már sokféle kérdést tett fel nekem ezzel kapcsolatban, nem keresztkérdések voltak ezek, hanem a tiszta kíváncsiságé.
Nem szeretem azt gondolni, hogy becsapom, mert én is hiszek abban, hogy a gondolatbak, a szeretetnek teremtő ereje van, és sokszor amit mi elkezdünk, azt valaki más fejezi be. Talán az angyalok...
Az idén is szóba került, hogy ki mit kér, és bár rajzolni nem rajzoltunk (ezt sem bánom egy cseppet sem), jólesett róla beszélgetni. Hanna 23-án este a fürdőszobában azt felelte: Nyusziházat, olyat, amiben bútorok is vannak, meg kis ágyak... nem is nyusziknak, hanem emberkéknek.
Majd este még átjött a miágyunkba, és kicsit pontosította... A müllerből egy kis dobozos legoemberkét kérek... nem is... nagy dobozosat.
Idén a lányok igazi ajándéka egy duplo babaház volt, amiről Hannával, vagy előtte sosem beszéltünk, és a müllerben nincs ilyen...

Szentesete délutánján míg én altattam, Dani elkezdte előkészíteni a nappalit, a fa helyét, majd kiosont a teraszajtón keresztül a garázsba, ott megfogta a fa legalsó darabját, és settenkedve lopózott vissza a nappaliba... ahol Hanna a kanapén ücsörgött a kendőjét szorongatva.
Nem hallottam ahogy lement, Dani sem láthatta, hogy megérkezett.
A tettenérés leghúsbavágóbbika az ilyen karácsonyi lelepleződés... de Dani megoldotta egy laza: - Csak kijelölöm a helyet, hogy az angayloknak kevesebb dolga legyen.
Majd felkísérte Hannát, aki feltett még néhány kérdést és elaludt.
Mikor aztán teljes díszben megérkeztek a gyerekek a feldíszítetthez, már nem is emlékezett erre... a lényeg nem veszett el úgy tűnik. :)

Tapasztalatom szerint a gyerekeim két dolgot szeretnek kapni, ha ennél több a csomag, akkor a bőség zavarában fel sem fogják, mi az, amit kibontottak. Ezért (talán most először sikerült elérni a megfelelő arányokat) a lányok egy nagy közös, és két kisebb személyes ajándékot kaptak. Áronnak is volt két csomagja, az egyikben egy könyv.
Hogy mekkora sikere volt egyébként mindennek, az abból látszik, hogy a három nagy (ma pedig mind a négy) ötödik napja teljes egyetértésben játszik együtt. Nagyon jó ezt látni...
Visszatérve a könyvhöz... Mostanában kicsit háttérbe szorul a kötött formájú mesélés mifelénk, mert hárman háromfélét kívánnak, és egyiküknek sincs türelme kivárni a sorát. Este mozgókép a mese, eleinte nagyon rossz érzés volt ez, de ma már látom, nincs kárukra (három mese forog folyamatosan lassan három hónapja).
És mégis, hiányzik a rutinból az igazi összebújós mesélés.
Hanna, miután a könyvet kibújtatta a csomagból, mindennek háttal csak ült és lapozgatta, míg a végére nem ért... nagyjából egy negyed órán át. Közben a többiek bontogattak mást, de őt csak a könyv érdekelte. Megható volt, és nagyon jó érzés látni, mennyire kell neki is a nyomtatott forma.
Azóta minden nap mesélek nekik nap közben egy rövidet.

Nagyon sűrű volt a három ünnepnap. Szentesete Paliék voltak nálunk, aztán anyukámékhoz is átmentünk még, másnap Mariéknál ünnepelt a nagycsalád, huszon hatodikán pedig mi láttuk vendégül az én oldalam tágabb körét. Elfáradtam nagyon, de semmivel sem cserélném el ezeket az órákat, ahogy mindenhol örülnek és örülünk egymásnak, az együtt töltött időnek. Szeretem, hogy a felnőttek már nem ajándékoznak igazából, csak a gyerekek kapnak.
És nagyon szeretem, hogy a dédi még mindig itt van köztünk, most már mind az öt dédunokája körülveszi.

Szeretem ezeket a pillanatokat...

2011. december 25., vasárnap

Lelle első karácsonya

Mielőtt elregélném az idei év legszebb napját, muszáj feltennem ide ezt a kis képregényt, annyira szép lenyomata ez annak, amilyen Lelle ötésfél hónaposan.

Épp ma nézegettem a pici babakori képeit, és erős nosztalgia lett úrrá rajtam... ami egyben jele is annak, hogy Lellénk már nem pici baba... sőt.
Figyel, jelen van, ért, jelez, próbálkozik. Már nemcsak a hangjával, hanem a kezeivel, az arcával is.

Mindezt a maga kiskirálylányos finomságával és bájával, ezernyi édesebbnél édesebb grimasszal teszi.
Az az igazság, hogy nem tudok elfogulatlan lenni... :)

2011. december 23., péntek

A megunhatatlan avagy a mi karácsonyi üdvözlőlapunk

Két évvel ezelőtt (mikor Hanna épp annyi idős volt, mint most Mikolt) már elhangzott itt ez a dal...
Sokminden változott azóta (a ruha nem :):)), és ma már Mimi is lelkesen ült oda Hanna mellé, hogy elküldhessük ezt az üzenetet (főleg azoknak, akik nagyon nagyon messze vannak, pl. auntie Juleenak, Nadianak, Maynek, Yohanának, Yunak és szüleinek, Szilvinek, Boginak, Krisinek, Ákosnak (ez volt Hanna rövid listája... :):)).



Áldott, békés Karácsonyt kívánunk szeretettel Mindannyiótoknak!

2011. december 22., csütörtök

Kis karácsony

A nagy hólapátolásban annyira megfeledkeztem minden egyéb földi dologról, hogy végül itthon maradt az, ami a legfontosabb lett volna az ügy elintézéséhez. Bosszankodtam rajta egy sort, de mert Dani a gyerekekkel megnézette a gumimikulást, hamar ismét jó kedvem kerekedett, nevettünk a helyzet abszurditásán, ahogy a kicsinyek hitetlenkedve osztják egymás között a tapasztalatokat a már hazaért lappföldiről, meg a billegős sapkájáról.

Végül néhány aprósággal vettük az irányt újra hazafelé, út közben csodáltuk a nagypelyhekben hullót, a sötétben fehérbe burkolózó tájat. Késő is volt már, meg éhesek is lettek a cseppek, és a könnyebbik utat választva betértünk a legpazarlóbb helyi egységbe egy nagy adag üres kalóriáért. A sorban ácsorogva ismerős arc bukkant fel.

G. a tanítványom volt, de annál jóval több. Nemcsak a közös óráimra járt, hanem mert nagyon szeretett volna bejutni az egyetemre, külön is foglalkoztam vele. Elsőre nem is sikerült az álma, így a következő évben folytattuk a munkát, miközben természetesen megismertem a történetét, és szép lassan meg is szerettem őt is, a történetet is.

Ahogy álltunk a sorban, hosszan figyeltem, olyan ismerősek voltak a mozdulatai, nem akartam félbeszakítani a fimemet egy köszönéssel, olyan régen láttam őt... és annyira élesen előkerültek az emlékek arról a nyolc évvel ezelőtti önmagamról, akihez ott, a sorban állva úgy tűnt, semmi közöm sincs már.

Végtelen nosztalgiát éreztem, egyre erősödő vágyat az emlékeim minél színesebb felidézésére, miközben a kinti sötétségből tükörré vált ablaktábla visszahangozta a fáradtságot az arcomon, a kócos hajamat, amiről lekaptam csak a sapkát mikor beléptünk, és úgy, de úgy szerettem volna abban a pillanatban csillogó szemű, tiszta hajú, magabiztos tanárnéni lenni...

Aztán megszólítottam G.-t, aki tényleg semmit sem változott az utolsó találkozásunk óta, lefutottuk a teljesen érdektelen sziahogyvagyderégen, mivanveled, perszeakkor majdafacebookon, örülökfusscsak jóvoltlátni köröket két percben, amiben csak a helyzet volt érdekes, az, hogy ő, aki akkor, ott, sokkal jobban volt a bőrében, mint ahogy kívántam neki valaha, mégis ugyanazzal a segítséget kérő tekintettel nézett rám, mint nyolc évvel ezelőtt. Az anyaszerepemből egyszerre esett jól és volt nehéz ebbe a tükörbe néznem, és hiába tudtnuk ott kapcsolódni, ahol anno, mégis mellbevágott, mennyire elfelejtettem már, ki is voltam én azelőtt, hogy Hanna megszületett.

Lellével a kezemben toporogtam miután elbúcsúztunk, Dani egy másik fontos "gyerekemről" mesélt, akivel valahol találkozott pár napja, én pedig szokás szerint hat dolgot futtattam odabenn egyszerre. Lellére figyeltem, miközben nem tudtam levenni a szememet a tükröződő önarcképemről, kutattam az emlékeimben, de sehogy sem találtam "P"-t, akiről Dani beszélt még mindig, de legintenzívebben a snittet próbáltam megtalálni a múltam és a jelenem között.

Aztán Dani visszafordult a háromhoz, a kiszámíthatatlan időzített bombám a kezemben pedig adott egy tízperces haladékot. Épp elég volt arra, hogy hátat fordítva a képnek végigfuttassak egy miniterápiás programot. Képkockák villantak fel, régelfelejtettek, abból az időből, amikor Dani a síbusz sokadik sorában figyelte, ahogy az előtte ülő lány befonja a hosszú haját, éjszakák a Szondi utca körfolyosója és egy üveg bor társaságában, vacogva a félelemtől, hogy elvész, amiben hittem, mindent felülíró vágy, hogy nekem is gyerekem lehessen.

Bármi, amit csináltam, csak akkor volt az enyém, ha nagyon és nagyon jól csinálhattam. Hogy ennyi gyerekem lett, és hogy ennyire elveszett az egykori én, ugyanabból a fészekből való. Az út, amit megtettem velük, általuk, csak így, ezzel az elveszettséggel lehet kerek, mert hiszek, hittem benne, hogy az első néhány év olyan kitüntetett, ami miatt az, aki felőtt nőként voltam, egy időre tökéletesen a háttérbe kell, hogy vonuljon. A sok szerepem közül a jelenben az csak egy, és nem a fő. Még akkor is, ha mindenki óvott volna ettől a mélyrepüléstől, tudtam, bátornak kell lennem, hogy engedjem egy időre meghalni önmagam, de megéri. Most úgy érzem, igazam volt.

Annak ellenére, hogy Dani épp ma mondott mindenféléket a blogom evolúciójáról (büszkeséggel fűszerezett féltés is volt ebben), csak akkor, ott, abban a tükörben vettem észre először, hogy a metamorfózisom a végéhez közelít, a negyedik, legkisebb érkezésével, a hosszú utunkkal a hátam mögött szép lassan ismét lezárulhat egy szakasz.

És minthogy minden becsukott ajtó újabbak kinyitását is jelentheti egyben..., nem hagy nyugodni az az emlék, amikor 18 évesen, a kíváncsiság egy asztrológushoz vezetett, ahol olyan útravalókat kaptam, hogy sok gyerekem lesz, és sok messzeföldi utazásom, és úgy negyven éves korom körül találom majd meg az igazi hangomat.

Hogy mindenki maga írja-e a sorskönyvét, és ebben lehet-e olyan erős bárki jóslata, hogy azt a kiszáradás veszélyének tudatos vállalása mellett is beteljesítsem? Nem tudom... Mindenesetre ma is kaptam valami esszenciálisat.

Megértettem, hogy nekem az anyává váláshoz kellett, hogy mindent feladjak, azért, hogy valami sokkal jobbat teremthessek mindabból a készletből amim volt. Meg kellett haladnom önmagamat és ez azt hiszem az énem sok színében sikerült is. Mára már csak a csiszolgatás maradt, abból, hogy kikristályosodtak a skillek, tudom, melyik helyzetben mihez, kihez nyúljak, megadja annak a biztonságát, amiből el lehet kezdeni ismét valami újat alkotni.

Akár annak a talaján, aki valaha voltam (bár a mindenhol feszes bőröm már odavan, de szőke, rövid hajam még bármikor lehet :)), akár (és ez talán a legfontosabb: az én döntésem) összegyúrva mindazt, amit ezalatt a majdnem 35 év alatt sikerült magamba szívnom, létrehozhatok egy új ént.
Ettől a felismeréstől hirtelen még sokkal jobban szerettem Danit, a gyerekeket, és önmagamat is, és már nem is vonzotta a tekintetemet annyira a csillogó ablakból visszatükröződő, unottan ásító, kitaposott csizmám sem.

És ismét csak megerősödött bennem annak a hite, hogy ha megőrzöm a nyitottságot, akkor a legváratlanabb és egyben legjobb pillanatban kapok. Talán éppen erről szólnak a karácsonyi Angyalok...
Köszönöm G., kár, hogy végül Lelle befejezettnek tekintve a belső monológot dalra fakadt, és nem tudtam odamenni hozzád boldog karácsonyt kívánni... majd legközelebb. :)

A kép: Laura Zollar, Tree of life. www.laurazollar.com

2011. december 21., szerda

Mondjuk a harmadik

:):) eltűntek a karácsonyi cédéink. Lehet, hogy a kisemcsomagolt tvszekrény fiókjában parkolnak, mindenesetre nincs mivel hangolódni.
Arról már csak nagyon suttogva szólok, hogy ha lenne is, szívem szerint egy nagy kockás plédbe burkolózva egy hatalmas bögre teát szürcsölgetnék szigorúan CSENDBEN... miközben a tűz pattogását vagy a pehelyhóesést nézegetném, mikor mihez van épp kedvem.

A valóság ellenben egy meglehetősen intenzív fogzás tüneteit produkáló Áron, egy majdnem beteg Lelle, és még két apróság. Alvásmegvonás tüneteit vettem észre magamon, a kedvem pedig... mondjuk kevéssé ünnepi.

Egészen addig volt ez így (dacára a cinkének és a hóesésnek egyaránt), míg homlokomra csapva előbb Gryllust, majd egy kis Sebestyén Mártát hallgattunk a gyerekekkel youtube, de mert a letargia fokozódott csak az emelkedés helyett, gyerekbarátabb hívószavakat pötyögtem a szörcshelyére.
Mickey és Minnie riszáltak, aztán egy kis Micimackó, míg utolsó egyszerélünk próbálkozásra egy állóképnek is megnyugtató két kis böngyörbabára mutatott Hanna, én pedig kapva az alkalmon (mijöhetmég... haddszóljon) klikkeltem is.

Az eredmény: :):):):) ha nem ült volna három gyerek az ölemben, biztosan táncra is perdülünk. :):) És hogy legyen egy kis meglepetés mára is, most tessék kicsit hátradőlni, és kikapcsolni.



Ha esetleg kedvet kapott volna bárki, hogy megtanítsa, a szöveget pl. itt megtalálja. :)

... update, mert este végül kijutottunk a házból, és megörökítettem a kedvenc olajfámat, a házunk szomszédságában, amint fehér bundában pompázik. (Hogy ne csak más tollaival ékesítsem ezt a mai posztot...)


A második ablak


És itt a második. :)

1983 szeptemberében, a Bagolyvárban három osztály kezdte meg az elsőt. Az A-sok a mellettünk lévő emeleti kis szobában "laktak", mi B-sek a nagyobb, világosabb termet kaptuk. Már ahogy hat évesen a nagyra emlékszem.
Olajkályha volt, amihez nem szabadott közel mennünk, mert a nejlonköpenyünk hamar megolvadt volna, nagy ívben kerültük is... a padok okkersárgán világítottak, ma is emlékszem a festék szagára, és a helyenként hibásan túlzott mennyiségre, ami miatt a ceruzák hegyét bűntelenül bele tudtuk mélyeszteni... és lukat hagytunk.

A másodikat már nem itt folytattuk, mert az épületet életveszélyesnek nyilvánították. Szerettem oda járni, a templom és a patak közvetlen közelébe, a nyikorgó falépcsők tekervényes kastélyszerű épületébe, ahonnan meglehetősen sok emlékem maradt. Többek között egy fotó is, amin két gyereknek nem volt ünneplője, és volt, akinek kisdobos nyakbavalója sem, vallási hovatartozás okán, de akkor ebből mit sem értettem... Csak azt, hogy Kati néni a templom kertben az első sort térdreszólította, mi meg vihogtunk ezen... gyanítom kicsit kínunkban is.

Elég sok lány volt az osztályunkban, a többséggel a nyolcasik osztály végéig jóban voltam, és sokan közülük az évek soárn elköltöztek.
Barbi volt az első, ő nem nőtt a szívemhez, aztán Panni is elment, ez a búcsú kicsit nehezebb volt, majd Gabiék is elmentek. Épp úgy, ahogy Petra is, a hugával, meg a szüleivel... Petrát igazán sajnáltam, mert bár nem voltunk országos barátnők, mindig úgy éreztem, jó vele játszani, kedves volt, szelíd, mosolygós. Ahogy a testvére is, ahogy a mamájuk is...

Óbudára költöztek, ahol minden hétvégét a nagymamámnál töltöttem, és minden alkalommal azon tűnődtem ott, vajon egyszer véletlenül összetalálkozunk-e, és ha igen, mit fogunk majd mondani egymásnak. Azt hiszem ez a találkozás soha nem valósult meg, az évek pedig szépen elrepültek...

Végül egyszer, egy osztálytalálkozót szervezve ... vagy valami más okból, rákerestem Petra nevére, és hatalmas örömmel konstatáltam, nem ment világgá, vagyis kicsit igen :), és éppen ikreket vár. Akkor már Hanna velünk volt, Petra mindig írt pár sort, ha újabb képet tettem fel Hannuról, én pedig alig vártam, hogy legalább képéeken láthassam a "makikat", ahogy Petra hívta a kis gombócokat.

A kis gombócokból azóta daliás fiatalemberek cseperedtek, Petra pedig szívemnek, szememnek nagyon kedves képeket kezdett készíteni róluk. Ámultam és bámultam, mígnem egyszercsak megszületett a P E T R A p h o t o.
Szeretem Petra tiszta képeit, azt a látásmódot, amivel hozzányúl bármilyen témához, nemcsak az emberek, hanem a körülötte létező bármit képes olyan lencsén át megmutatni, amitő mindig kedvet kapok, hogy elővegyem a saját gépemet és kiszaladjak a Duna partra, vagy észrevegyem a meggyfánk göcsörtjeit is. Itt és itt találtok néhányat közülük.

Megkerestem hát őt is a levelemmel, mert úgy éreztem, ő is egyike azoknak, akik számomra értéket képviselnek, Petra pedig válaszolt :) Ime az ő levele, amolyan interjú stílusban, olvassátok, használjátok.

K: Van-e olyan általános szabály, amit jószívvel osztanál meg az amatőr fotóssal, hogy egy egy kép láttán ne szisszenj fel?...
P: Ami szerintem különösen sok figyelmet érdemelne, de sokak nem fordítanak kellő figyelmet ezekre a jelentős apróságokra (engem személy szerint különösen zavar is...), az három dolog.

1. Kivágás:
Nyaralás, kirándulás alkalmával készítsünk olyan képet, amin látszik az adott nevezetesség, látványosség, DE pl. kukák, éppen fenekét mutató turisták nélkül. Ne legyünk restek egy lépéssel odébb menni, vagy fotóalanyunkat (ha éppen nem egy zsezsgő gyerekről van szó) odébb tessékelni. Ugyanez beltérre is rvényes. Hagyjuk ki a szennyes ruhákat, képen a fejből kiálló virágokat, kabátjukat görcsöcsen felvenni igyekvő rokonokat.

Ügyeljünk arra, hogy a kép nagy részét ne az ég/fű/beton/szekrény/csillár töltse ki, tényleg a lehető legszűkebb kivágással láttassuk a lényeget. Én nagyon szeretem az igazán közeli arcképeket, profilokat, lábakat, kezeket is.

2. Beállítás:
Próbáljunk a természetességre törekedni! Hogyha kisgyerekeket, nagy-gyereket, felnőtt gyereket fotózunk, legyen vidám az a kép, mutassuk meg a fotóalany személyiségét, ne "egy darab fát" fényképezzünk. Gyerekeket hagyjunk játszani, bogarászni, felnőtteket nézelődni, dolgozni és lessük és vadásszuk a pillanatokat. Készítsünk 3-4 képes mozgó sorozatot pl. labda feldobásáról, pitypang fújásáról, vagy viccmesélés közben a hallgatóságról. Ezeket később montázsként is összeállíthatjuk.

3. Fényviszonyok ls vakuhasználat:
Keressük a fényes, világos helyeket. Szabadtéren ne tűző nappal szembe állítsuk alanyunkat, hanem annak háttal. Igy nem fog csíkszemmel vicsorogni ránk. Keressünk világos, félárnyékos helyeket, használjuk ki pl. a hó áldásos fényvisszaverő hatását, DE ezt se közvetlen, erős napfényben. Beltéren használjuk ki a fehér falak által visszavert fényt és az ablakokat.

A beépített vaku "öl", ezért ha a gépünk beállításai engedik, ne használjuk! Keressünk természetes fényt. Ha az nincs, vagy nem is volt, használjunk házi készítésű diffúzort, ami lágyítja a vakunk kemény fényét. Ez lehet egy vékony fehér papírlapka is a vakura rögzítve.

Tükörreflexes gépeknél használjunk gépvázra helyezhető külső vakut, amit a plafonra, falra tudunk irányítani, így gyönyörű visszavert fényt kapunk. Ügyeljünk arra, hogyha sárgás vagy színes a falfesték, ez a fényt is "megszínezi" majd.
Állítsunk be REAR funkciót, azaz hátsó redőnyre szinkronizálást. Ez a funkció láttatni engedi a hátteret, környezetet, amibe fotóalanyunkat helyeztük.

K: Kifejezetten karácsonyi, családi, beltéri, sárgafényű helységben történő fotózáshoz milyen trükköket javasolnál?
P: Karácsonykor is fő a természetesség, semmi csicsa", a hangsúly is a családon legyen. Mutassuk meg a díszítést, hangulatot, de csak módjával, ízlésesen. Készítsünk pl. egy-egy külön képet is a díszítésről, portrét háttérben a karácsonyfa fényeivel, vagy a csillogó szemekről.
Ne hirtelen elhatározásból fotózzunk, legyen végig a közelünkben a fényképezőgép. Nincs annál rosszabb, mint amikor az embernek hirtelen eszébe jut, hogy meg kéne örökíteni a pillanatot, születik 3-4 teljesen egyforma kép és semmi több. A kis kompakt lógjon a nyakunkban és néha dobjuk el a fakanalat és fotóztassuk le magunkat is!

- Tudnál-e tippet adni, milyen gépet vegyen az, akinek nincs rá sok pénze, akinek van valamennyi, és akinek mindegy mennyit költsön? Objektív, vakuajánlat?...

- Rendkívül széles a skála a fényképezőgép piacon. Tényleg csak a pénz szab határt, de ész nélkül, pénzzel sem érdemes gépet venni, hiszen lehet, hogy ki sem használjuk annak adottságait. Aki tükörreflexes gépet vagy MILC gépet (tükör nélküli, átmenet a kompakt és a tükörreflexes gépek között) szeretne, érdemes a félmanuális vagy manuális funkciókat is használni, ha már adottak, ehhez pedig idő, elszántság, nyitottság kell. (Félmanuál funkciót én is szoktam használni pl. szbadtéren, ha a szaladgáló gyerekeimet fotózom.) Viszont, csak azért, hogy olyan legyen nekünk is, mint a főnökünk feleségének, de amúgy mindent automatán fotózunk, nem érdemes, arra tökéletesen megfelel egy jó, de olcsóbb kategóriás kompakt gép is. Elég ha picit ügyelünk a fent leírtakra (kompozíció, fények), máris profinak tűnő képeket készíthetünk.

Aki szeretne ezzel foglalkozni, mindenképpen járja körül a funkciókat. Pl. egyáltalán mir használom majd? Milyen eszközökkel kell később bővítenem a gépet? Mi-mivel kompatibilis? Milyen fájlformátumot tudnak? Van-e megfelelő tárhelyem a képeknek? stb.

Úgy vegyünk gépet, hogy ki is használjuk annak adottságait és maga a gép is kielégítse a mi igényeinket.

Vaku: Akinek pénze van, vegye a gyártó vakuit, akinek szűkösebb a költségvetése, rendeljen az e-bay-en Yongnuo vakukat. Hobbi, de még profi fotósok is előszeretettel használják ezeket a távolkeleti termékeket.

Objektívek: Ajánlott a gyártók eredeti objektíveit beszerezni, vagy Tamron, Sigma objektívek kompatibilis megoldásait.
Cserélhető objektíves gépek esetén érdemes beruházni egy jó fényerejű objektívre (f1.4-2.8), hogy rosszabb fényviszonyok között is zajmentes képeket készíthessünk és a portréhátteret gyönyörűen "elmossuk", kiemelve a fotóalanyunkat. Az alapfelszereléseket általában 18-55mm-es nagylátószögű és 55-220mm-es telével lehet megvásárolni.

A nagylátószögűt portrékhoz ritkán használjuk, mert torzít, ha mégis, akkor csak az 55mm-es tartományban tegyük, és menjünk közelközelközel a fotóalanyhoz. Szeretem beltérben használni, De csak úgy, hogy ügyelek a kivágásra, a fotóalany elhelyezkedésére... Ne csináljunk lófejű anyóst vagy nagymamát, inkébb csak a "teret növeljük", mutassuk meg.

A teleobjektívekkel (100-200mm-es látószöggel) tökéletes portrékat lehet készíteni, kültéren pedig a távolból figyelni a játszó gyerekeket, parkban könyvükbe mélyedő embereket...

K: Mit adnál végül útravalóként az olvasónak? :)
P: "Mesterem", Pallagi Roland mindig azt javasolja, hogy ne szégyelljünk másolni mésokat, olyanokat, akik munkája, személyisége inspirál minket. Lehet egy egy híres művész festménye, vagy egy másik fotós munkája. Akinek van ideje és kedve belemélyedni a fotózás rejtelmeibe, próbálkozzon nyugodtan a MacGyver-féle DIY (do it yourself), azaz saját megoldásokkal, mint pl. a külső vakura eszkábált, kis papírdobozból, szívószálból készített, tépőzárral rögzített mini méhsejtrács a vaku fényének szabályozására, vagy a derítésre (fényvisszaverésre) tökéletesen alkalmas, építkezésről szerzett Hungarocell darab használata... vagy pusztán nyitott szemmel járva vegyük észre a park vagy a vízpart fehér kavicsát, homokját.

Készítsünk saját, kis projekteket. Találjunk ki egy történetet, merítsünk egy meséből, érzésből, illatból és mondjuk el képekben. Akár egy családi kirándulás, kézműveskedés, barátnős csevej alkalmával, vagy fényképezzük le gyerekeinket és kedvenceiket különböző szögből. Akár aktualitásképpen lehet egy sorozatunk mondjuk "Egy mézeskalács élete" címmel. :) A folyamat és a végeredmény mindenkiből mosolyt csal majd elő és nem marad el a "Hű" meg a "Haaa". :)

Remélem hasznos és használható információkat adtam. :)
Jó fotózást és kellemes ünnepeket kívánok Nektek!

K: Köszönöm szépen, mindenképpen :). Szépséges, fényekben és fotókban gazdag, meghitt Karácsonyt kívánok Neked!

2011. december 20., kedd

Az első ablak


íme az első...

Szeretettel mutatom be Nagy Danit, a Splendor Ékszer megalkotóját. Dani az egyik legkreatívabb és egyben legenergikusabb, legsokoldalúbb ember, akit ismerek, nemcsak Magyarországon, hanem a világon is. Ékszerügyekben egészen biztosan, erről tanuskodik az a rengeteg díj és elismerés is, amivel világszerte méltényolják a munkáit. Nem mellesleg feleségével, Orsival együtt alkotnak, három gyermekük van, és ha ez nem lenne elég csendesen hozzáteszem, fiatalabbak nálam :):)

Amikor azon tűnődtem, kik legyenek azok, akiknek a munkáját szeretném megismertetni veletek, ő volt az egyik első az egyértelmű példaképek közül, mert nemcsak 3D-ben, de kettőben is olyan az, amit Dani csinál, amiről úgy gondolom, egyszerűen lenyűgöző. Hogy ezt "csak" hobbiszinten teszi? Itt megnézhetitek, mennyire...

Már azt sem igazán értem, hogyan volt ideje még a levelem estéjén válaszolni (ráadásul nem két sorban :):)), mindenesetre erre a felvetésemre ennyit írt: " Energia kevés marad, de van amire (akire) áldozok".
Én pedig pironkodva köszönöm meg, mert azon kívül, hogy az összes ékszerünk Tőle való, és ez azt hiszem nem véletlen (bár nyilvánvalóan a fizikai közelség is nagy előny volt kezdetben, de mára úgy gondolom, bármeddig elmennék, hogy velük készíttessek el egy egy örök darabot), Daniban egy olyan értéket ismerhettem meg, amit legszívesebben mindenkinek megmutatnék.

Következzen az ő levele, a fotózásról, nekünk, Nektek.

A tanácsaim:
Ahhoz, hogy kevés fényben készíts jó képet, elég spec. szerkó kell, mert a fényből épül a kép, és ha az nincs, akkor zsebbe kell nyúlni.
A fényerő az objektív egyik fontos tulajdonsága. Rá van írva mindegyikre. Pl.: 17-55 / 5.6

Ez azt jelenti, hogy nagy látószögű zoom alap objektívet nézel (ilyesmit adnak egy belépő tükör refelexeshez), a 17-55 a gyújtótávolság két szélsősége, az 5.6 jelenti a legtágabb blendét. Minél magasabb a számérték, annál gyengébb az objektív, és annál olcsóbb is. Lehet egy 5.6-ossal is szép képet csinálni, de kevés fényben bajban vagy.

A kis kompaktokat vagy a jó objektíveket általában 2.8-as fényerővel ruházzák fel, ami már egészen sok fényt ad, de egy karácsonyi gyertya fénynél ez is bazi kevés. Ez már az a kategória, ami általában a legtöbb fényt adja (efőlött már extrém), de láthatóan még így is kevés lesz a fény, tehát további trükkökre van szükség.

A legfontosabb az egy állvány !!!!

Két módon készíthetsz elmosódott képet: 1 te mozogsz a géppel (ilyen kevés fénynél erre nagyon nagy az esély), 2 a téma mozog el (erre is nagy az esély). Ha nincs állványod, mindkettő egyszerre lesz jelen, nem lesz jó képed. Ha állványról fotózol, te is rajta lehetsz a képen. Tök jó nem? :)

Ha beállított képet csináltok, akkor a nagyobbak már kontrollálhatóak, hogy ne mozduljanak be, és így esély nyílik az éles képre, vagy pillanat képeket. Ilyenkor csinálj nagyon sok fotót, és lesz közte talán amin mindenkinek látszik az arca, esetleg még a szeme is, de ami még fontosabb, hogy talán nem csak elmosódott képeid lesznek, hanem lesz értékelhető is.
Állvány kipipálva.

Fehér egyensúly:
A fehér egyensúly rossz beállítása miatt szokott egy képen narancsban úszni minden szín beltérben. Ha az előre beállított villanykörte ikonra tekered ezt a beállítást (FE vagy WB-white balance), akkor szebbek lesznek a színeid. Ha a géped képes RAW-ban (nyers formátumú fénykép) fotózni, azt választanám, mert az nem csak a beállított értékeket, hanem ennél nagyobb spektrumot jegyez meg, és így utólag is be tudod a természetes színeket állítani. Ez nagyobb képeket jelent, azaz kevesebb fér a kártyára, de ha előre ürítetted, elég helyed lesz az egész esti fotózához, hidd el.

Vaku:
kikapcs !!!!!!!!!!!!
Ha nem tudsz fotózni, nem tudsz vakuzni sem, csak elcseszed a képet, mindenképpen kapcsold ki, ezer és egy oka van, hogy miért nem fog passzolni a képhez. Nem állok neki, ne kapcsold be, illetve iktasd ki !!!

Világítás:
Minél több fényt adsz, annál nagyobb esélyed lesz szép képet készíteni.
Ha karácsonyi hangulatú képet akarsz, legyen sok karácsonyi fény, a mennyezeti lámpát felejtsd el. Lehetnek gyertyák, csillagszórók, álló lámpa, karácsonyfa izzók, de a nagy homogén világítást hagyjuk.
A csillagszóró fényében szép kép készülhet, minél közelebb az arc a fény forrásához, annál jobb az esély. (Most nem állok neki viccelődni a ruha kigyulladásáról, pedig nagy kedvem lenne ! :-DD )

Akkor összesítsünk:
- állványon a gép, amin lehetőleg nagy fény erejű objektív van,
- sok karácsonyi fény világít,
- ki van kapcsolva a vakud,
- sok képet készítesz annak reményében, hogy lesz közte jó,
- esetleg ha van rá mód, RAW-ban fotózz az utólagos feljavítás esélyeinek kiterjesztésének reményében.

További tippek:
Ne közelről fényképezz, így nem rúgjátok fel az állványt

Több belefér a képbe. Nem baj, ha körben van a szobából is valami benne, elég nagy lesz a felbontás, hogy kivágd a lényeget

Érdekessé teheted a képet, ha szokatlan szemszögből fotózol: föld közel, mennyezet, kintről az üvegen át (a jegesmedvék mellől :-D) stb.

Lehetőleg ne használj neon vagy energia takarékos izzókat, mert azoknak zöld és lilás fénye van, így összekeverednek az emberi szem számára nem látható színek, és a kép elég furcsa lesz. Pl.: képzelj el zöld fényt a bőrötökön. Nem túl szép... bár fekete fehér kép alapnak még jó lehet... :-)

Sok gyertya egy csomagban jó ötlet lehet

Csavard el életlenre a fókuszt koccanásig, és csinálj egy képet a fenyőről, és az ágain elhelyezett fények színes fényfoltokkal fognak karácsonyfa forma absztraktot eredményezni. Imádni fogod.

Helyezz el fényforrásokat olyan helyekre, melyek nem a témát világítják, de teret adnak a helyiségnek. Megvilágít egy gyertya egy kis szobrot, aminek az árnyéka felnagyobbodva vetül a falra, vagy ha ilyesmit nem szeretnél, akkor a szoba sarkát kivilágítják, és így térbe helyezed a témát, mélysége lesz egy egyébként két dimenziós képnek, ami nagyon sokat dob az eredményen

A mozgás a másik olyan dolog, amit egy álló kép elvileg nem tud bemutatni. Tudom, az előbb azt mondtam, hogy minden mozgást szüntess meg, hogy éles képed legyen. Igen, ez a fő szabály. Ha viszont valakinek mozdul a keze, az egyben érzékeltet egy lendületet, egy érdekes eseményt, így ez feldobhatja a képet. A többi rész lehetőleg ne mozduljon be!

Csinálj olyan csendéleteket és részlet fotókat is, amik nem a családot ábrázolják. A porcukros kuglóf a gyertyás asztalon elég szép, de keress témát, nézd őket szokatlan közelségből, alacsonyról, magasról, és a végén állványról fotózd le őket. Nagyon feldobják az idei képeidet, ha nem csak portrékat kattintasz !

A ház is jó kép ha van sok hó, vagy karácsonyi díszek. Menj ki az udvarra vagy az utcára, igen, oda ahol a jegesmedvék laknak, és ott is állítsd fel az állványodat.

Ha nincs állvány, tegyél egy zsákba babot, lencsét, vagy amit jobban szeretsz (jól tömd ki), és az lesz egy amorf állvány, amivel szögbe tudod a gépedet irányítani. Sajnos ezt minden esetre rá kell tenni valamire, így jobb lenne az állvány. Nem drága, valami gagyi lötyögős párezer forintos is jó lesz elsőre. Lehessen magasra kihúzni, az előny.

Léteznek kreatív szűrők a lencse elé. Ha veszel egy csillag szűrőt www.nika.hu akkor minden gyertya fény csillag formában fog vetülni, nagyon romantikus. De vigyázz, olyant vegyél, amit rögzíteni tudsz. Cokin cég árul a fenti címen nagyon sok jó megoldást, ami egy lap, és egy kis állvánnyal elé tartja az obinak. Akár kézzel is megtarthatod ezt a kis lapot, de azzal bemozdítod az egészet, életlen lesz, és már megint lemaradsz a képről. A szűrőt csak pár képen alkalmazd, mert uncsi és gagyi lesz, ha minden csillagfényben úszik.

Még órákig lehetne mesélni róla, hogy milyen fényképezőt és milyen objektívet válassz, milyen fényérzékenységgel dolgozz, stb. Ebbe nem mennék bele, csak annyit mondanék, hogy nagy látószögű objektívet válassz, ami nagy fényerejű.

Lehetőleg olyan fényképezőt válassz, ami hagy téged beállítani, és nem mindent helyetted akar. Előny az önkioldó (időzített fényképezés), a manuális fényképezés, a hosszú záridő lehetősége, az állítható fényérzékenység, stb., de az első kettő a fontos, meg az állvány.

Remélem segítettem.
Még egyszer BOLDOG KARIT MINDENKINEK !!!

Dani

2011. december 19., hétfő

Karácsonyi ajándék Nektek

Kilépve egy kicsit a gyerekes keretből, úgy éreztem, adnom kell. Most leginkább az olvasónak. Persze mindaz amit írok, sokatok szerint elegendő, most mégis szerettem volna valamit adni, valami olyat, amit még sosem, ami nekem is kedves, és mégis ajándék. Olyat, ami a hálón keresztüljut, itt pedig megmarad, bármikor újraolvasható, és csak kapocs vagyok benne.

Aztán érkezett egy kérdés, és egyre egyértelműbbé vált, hogy mi az irány, honnan érkezik majd az, amire szívesen emlékszem majd jövőre, és ami talán sokatoknak legalább annyira kedves elméke lesz ennek az ünnepnek, mint nekem. És miután a harmadik impulzus is megérkezett, úgy éreztem, mégha nagy falat is, ha megijednék is, írnom kell...

Mégpedig levelet.
Öt embernek címeztem, hosszan szültem meg a tartalmat, és mint egy amerikai múvi majdnem giccses jelenetében... remegő ujjal nyomtam végül a send-re.
A koncepció az ádvanti kalendárium lett volna, vagyis a szenteste előtti utolsó naptól visszaszámolva ötöt, minden nap kinyílt volna egy ablak, benne a meglepetés.

Az öt, számomra nagyon fontos címzett találkozási pontja a fotózás. :) Mind az ötük olyan hatással van rám, amiről hosszan tudnék írni, a látásmódjuk, a kreativitásuk, az életutuk követendő a számomra, és ötül közül négyükkel személyes kapcsolatom is van. Kedvesek a szívemnek mind, ha pedig fotózásról van szó, egészen biztosan ők jutnak eszembe először.

A levél délután repült el, este már volt egy nagyon jó beszélgetésünk az egyikükkel, majd éjjel megérkezett az első válasz, aztán másnap a második, és szép sorban mind az ötük reagált.
Nekem ez már önmagában felér egy faalját beborító ajándékkal, és hogy a jelenben kettőjük válaszát fogom tudni megosztani veletek, már csak részletkérdés.

Hogy kik ők... szép lassan kiderül majd, karácsonyig kettejük levelét olvashatjátok majd, a többit pedig egyszer a jövőben.
Mindannyiótoknak szívderítő (mondhatnám hogy hsznos, de az a magasztba nem férne bele :)) pillanatokat kívánok ehhez a két bejegyzéshez, és ha tetszettek, ha értékesnek gondoljátok, hagyjatok majd néhány sornyi kommentet a szerzőknek.
Végezetül kívánok lassuló, mélyülő utolsó ádventi napokat, mézeskalácsillattal, igazi találkozásokkal, csillogó fényekkel, csilingeléssel, szeretettel,
Kinga

2011. december 17., szombat

3euro 60cent

Bármikor bemegyek a "városba", a főbe, az az érzésem, hogy ennél szebb hely nincs a földön.
A nagypapám zenész volt, és rengeteget utazott. Az apukám azt mesélte, hogy bármikor, ha megérkezett, a városon keresztüljövet azt mondta, ez a legszebb város a világon.
Szeretek átmenni az oroszlános hídon, látni a Vár fényeit, az Országházat, de mióta nem is olyan régen az ötödik kerületben sétáltunk a gyerekekkel, úgy éreztem, valóban megérett Budapest arra, hogy az emberek úgy gondoljanak rá, mint az egyik legszebb fővárosra a világon.

Még akkor is, ha a háború alatt rengeteg szépsége lerombolódott, még akkor is, ha a semmit sem kímélő pár évtized megtépázta azt a temérdek szépséget, ami megmaradt belőle. Például éppen a Vár esetében... Mindennemű politikai felhang nélkül, csak a visszatekintés végett álljon itt ez a kisfilm, amit egy ausztrál rokonunk küldött... de szerettem volna akkor, abban a Várban sétálni...



No de visszatérve az ötödik kerületre. :) A Deák tér környéke, a Belvárosi Plébániatemplom előtti tér rekonstrukciója, a Király utca, a Szabadság tér, a Bazilika környéke, számomra mind mind olyan helyek, amiket említve melegség tölt el, és bárhové szívesen megyek, és mutatom meg a gyerekeknek, a világban élő ismerősöknek. Mert jó ott lenni, és leginkább az a jó benne, hogy láttam akkor is, amikor élhetetlen volt, amikor morgolódtam magamban, hogy miért nem lehet Budapesten azon az egy sétálóutcán kívül máshol ődelegni... csak úgy.

És akkor még nem szóltam Pécsről, Szegedről, Miskolcról és sorolhatnám a városainkat. :) Malajziában egy sincs olyan, mint amiből nekünk egy sornyi.

Tegnap Danival (és Lellével) elszöktünk egy napra. Egy gyerekkel lenni olyan, mintha vakációra mentünk volna, pláne, ha az az egy így tesz majd' végig.

Bécsben jártunk, mert ez minden évben kétszer program nekem, és mert Dani megígérte, hogy megnézzük a híres bécsi karácsonyi vásárt.
Már előttünk két család is ugyanazt mondta ottjártukról, a Vörösmarty térnél nincs szebb, és az ételek is finomabbak idehaza... Hiszem, ha látom, mondtam, és bár csütörtök este egyáltalán nem kívántam már a bécsi fánkot (ellenben a puha meleg ágyikómat), nekivágtunk.

Bécs mentségére legyen mondva, esett az eső. Erről nem tehet... De azt az érzést, ami mindig eltöltött, ha ott jártam, most nem éreztem. Azt a stílusos, nagyvonalú, rendezett, jólszervezett Bécset nem találtuk.
Metróztunk, a Schönbrunni kastélyt szerettem volna megnézni, de az orrunkat sem tudtuk kidugni a megállón túlra a zuhatagtól, így visszavasutaztunk, és még egy próbát tettünk a belvárosban... ahol szintén esett.
Bevettük magunkat az egyik aluljáró kávézójába, a sarokban volt még hely, és miközben a koffeinmentesemet kortyolgattam, az akváriumunk üvegén át pislogva állapítottam meg, hogy hiába a sokszínűség (egy maláj leterítette az imaszőnyegét a felújítás paravánja elé, imádkozott, majd kirázta a port a szőnyegből, összehajtogatta, betette a hátizsákjába és távozott, a mellettünk ülő japán lány, az ultramodern kütyüjável zongoraleckét vett néma csöndben, csak az ujjai kopogtak az asztalon, egy indiai asszony a szépruhájára nagykabátot öltött, egy táj félrelökött bennünket és akcentus nélkül szólt: Darf ich durchgehen..., csillogő fülbevalős afrikai fekete férfiak hangoskodtak odakinn) én félek. Percenként jött egy egy újabb alak, akik társaságát sokméternyiről sem viselném jól háttal fordulva, és a soksok náció együtteséből inkább a saját integritás védelme jött át, mint az öröme ennek a kincsnek, ennek a sokféleségnek...

Eddig ezzel nem találkoztam, most sokkal inkább éreztem a bőröm feszülését, az idegenség jelentését, és hazavágytam...
Aztán abbamaradt az eső, és kijutottunk a szabadba, megnéztük a már jól ismert karácsonyi világítást, néhány kompakt képet is készítettem, és végül megtaláltuk azt a kis bazárt, ahol a magyar konyha lett volna alegfinomabb :):), ha lett volna nálunk pénz. De Dani pár apró véletlen kivételével az összes dugieurot otthon hagyta, így a 3 euro 60 centünkön, mint egy kamasz pár, vettünk egy icipici apróságot, egy kis fa karácsonyfát, amit itthon a bejárati ajtóra akasztottunk.

Hazafelé még megálltunk a Julius Meinlben, ahol a csokitengerben fuldokova, a bőrborítású bevásárlókosár fülét szorongatva, idétlen kacsázással a tömegen keresztül megtaláltuk a Mozart golyókat, egy kis zacskónyi zsákmánnyal elszaladtunk a pénztárig, ahol nem kértük a nájlonpungát, és rettenetesen elfáradva, de végül tele jó élményekkel ültünk be az autóba, és beszélgettünk egészen hazáig. Annak az örömét, hogy kettesben lehetünk, és egymás kezét fogva sétálhatunk, azt hiszem semmi sem tudja elvenni :):). Hogy egy babakocsit is tologattunk közben? A megszokott biztonsága.

Muszáj elmennem még egyszer a Vörösmarty térre míg ott áll a nagy karácsonyfa. Csak mert szép. Nekem a világon a legszebb...

2011. december 15., csütörtök

őőőő.... igen, Áron két éves lett.

A jólbeszélő kisfiúnk az egyetértése kifejezéseként általában egy hanyag ühüm-mel kápráztatott el bennünket... egészen a második születésnapjáig. Ezen a szép napon végül megszületett az utolsó fontos szó is, amit egy hosszú őőő-vel vezet be. Csak ezt követi a kicsit "á"-ba hajló igen. :):)
Ennek a napnak új szavai még a bizony, bizony, bizony, bizony, és a nagyon nagyon is :):)

Valamint a következő párbeszédet is érdemes rögzíteni, olyan nagyon Áronos.
- Áron, kinek van ma a születésnapja?
- Enyém.
- És hány éves lettél ma?
Akkurátusan öt ujjat mutat, négyet szorosan egymás mellet, a mutató áll csak ki a sorból:
- Kettő.
- És mit kapsz a születsénapodra?
- Autót... vonatot. (felfelé kunkorodó szóvégekkel :):)
- Tortád is lesz?
- Őőőő... igen.
- És milyen tortéd lesz?
- Szép tortám, tulipános.
:):)

Este lett már, mire mindennel elkészültünk és Danit is felvettük, az autóban ért bennünket a hatóraháromperc. Áront cseppet sem érdekelte az emelkedett hangulat és az énekléstől sem jött lázba egy cseppet sem. Végülis olyan magától értetődő, hogy az ember öregszik.

Itthon kicsit izgatottabb lett, a lányok lelkesedése átragadt rá is, átöltöztek mind, és kezdetét vette az igazi ünneplés.
Úgy szeretem látni azt az őszinte örömöt, amit egy egy csomag kibontása okoz. Tavaly még egyáltalán nem értette Áron ezt, most pedig lelkesen ujjongott minden újabb doboz láttán. Óratornyot kapott, sínekkel, és ez zenélő, zakatoló kisvonattal, amitől este lefekvéskor is csak nagyon nehezen vált meg (én galád nem engedtem neki az ágyba hozni...), és egy állatos kirakót, amin a baglyot is teljesen természetesen ismerte fel, nevezte meg... pedig két hónapja sincs még, hogy elkezdett beszélni.

Előkerült a torta is, hogy a gyertyafújás, a tűzijáték, vagy a marcipán volt-e a legjobb benne, esetleg a formája (amiről csak utólag, a képek láttán jutott eszembe, hogy bizonyos szögből cicire emlékeztet:):)), nem tudom, de a csillogó szemek arról árulkodtak, hogy Áron a süteményes résszel is elégedett. :)

És mert nem írok most külön kétéves státuszt, annyi mégiscsak álljon itt, hogy Áronunk két évesen 94 centi, 13 kiló (a védőnéni szerint lehetne husibb is, szerintem így éppen jó), tömör, izmos, formás kis manó, négy foga még várja a sorát, szőke, kékszemű, igazi kisfiú.

És hogy mit jelent fiús anyukának lenni? Áron szerelem, aki teljesen másképp működik, mint én, akihez olyan hozzábújni este, mint egy pihepuha kismackóhoz, aki az első gyerekem, akinél ha tehetném, sürgetném az önálló wc használatot, akinek a humora olyan kifinomult, hogy az még nekünk is napról napra mosolyfakasztó, akinek a kerek buksiját a két kezembe fogva úgy érzem, kerek a világ, és nagyon hálás vagyok, hogy lett egy fiam is, hogy van egy Áronunk.

A csokitorta

Nem adtam fel... pedig miközben kevergettem az egyre kevésbé kívánatos krémet, sokszor eszembe jutott, hogy egy jólirányzott mozdulattal a kukába borítom az egészet. Az a mondat visszhangzott a fejemben, hogy maradjon a suszter a kaptafánál... meg hogy cukrásznak is csak születnek az emberek... meg hogy vajon normális vagyok-e egyáltalán, hogy ilyesmire adom a fejem.

És épp mielőtt teljesen besokalltam volna a csokitól, marcipántól, kenegetéstől, egyszercsak készen lett. Nem tökéletes, node ezt még titokban sem kívántam. Viszont felismerhető, és már az se zavar, hogy nincs vadiúj gyertyánk, mert Dani az idén felhasználta mind a saját gyújtogatására, mert finom és akármennyire ronda, a miénk. :) Illetve Ároné.

És még kereke is van, mert az feltétlenül kellett. Máshogy hogyan lenne autó az a torta? Ugye...

Most pedig futok, becsomagolom a kis gardrób csendes magányában az ajándékokat (autó... lesz? mindkét szót külön felfelé kunkorítva hangsúlyozza :):)), és közben lepergetem a két évvel ezelőtti napunkat, azt a csodálatosat, aminek az estéjén fiús anyuka lettem.

2011. december 13., kedd

Ádventi gyertyagyújtás az oviban

Az első igazi ovis közösségi élményünk volt ez.
Hannának is, nekünk is, hiszen tavaly kimaradt már a karácsonyi készülődés, hiába énekeltem nekik, hiába beszélgettünk a melegben a hidegről, hiába bújtuk a téli böngészőt, azért az nem ugyanaz, mint dideregve szaladni a szépruhában a jómelegbe, és sárga fénynél gyertyát gyújtani délután fél négykor...

Hanna hetek óta minden nap egy egy újabb verstöredékkel jött haza, amiből kiderült, lesz József Attila, és Fésűs Éva is, de egészen máig nem állt össze a műsor. Azt tudtam, Hanna kisszivacsként issza magába a készülődés minden izgalmát, tartja a titkot, és igyekszik minél többet kivenni ebből a bőséges kosárból, amit Csilla és Elvira készítettek nekik odabenn.

Természetesen reménytelenül korán kezdődött az ünnepség, már előre tudtam, hogy mi leszünk az utolsók, és csak reménykedtem, hogy Hannának sikerül egyedül felöltöznie abba a szépbe, amit reggel Dani bevitt vele. Elkéstünk, éppen elkezdődött az első ének, az ajtóban Hannára láttam, aki mosolygott, izgatottan, emelkedett arckifejezéssel, és kihúzta magát a kisszéken, miközben lelkesen taposta le a cipője sarkát. Kicsi rá... sajnáltam miatta.

Mikolt az ugyanolyanban a kezembe kapaszkodott, nem akart egy lépéssel sem beljebb menni nélkülem, végül egy pici helyet szorítottak nekünk, én pedig az ölemben Mimivel fotóztam ezt az első, megható, rövid, de annál kedvesebb ádventi gyertyagyújtást.
A nagyok a Betlehemi királyokat adták elő, a kicsik egy rövidke verset mondtak, a középsősök, így Hanna is, a December, december címűt. Kézenfogva csilingelték, hogy meglátod egyszercsak itt lesz a karácsony, nekem pedig elcsuklott volna a hangom, ha meg kell szólalnom, és miközben magamban magamon mosolyogva felidéztem azt az élmény, amikor a nagymamámat látom meghatódni egy egy ilyen ovis ünnepségen, és nem értem, miért kell neki sírnia, most nagyon is megértettem, mitől olyan megható a sajátunkat látni...

Volt pici ajándékozás, kis uzsonna, két hányó gyerek, sok felnőtt, akik az útban állva beszélgettek a nagyon fontos dolgokról, és bár jelen voltam itt is, ott is, a leginkább valahol Hannával szálltam a karácsony áhitatában, azzal az örömmel, azzal az emlékkel, hogy az én kis középsősöm a nagyok között ütemre ütötte a triangulumját.

2011. december 12., hétfő

A lábnyomainkról

Még gimis voltam, amikor az ofőnk (aki meglepően fiatal volt, bár ez akkor nem is tűnt fel nekem igazán :)) arról tartott előadást osztályfőnöki órán, hogy miként vásároljunk, főképpen miként ne, és hogyan fogyasszunk kevesebbet mindenből, pl. legyen a wc-nk inkább kézzel szabályozhatóan lehúzós, mint nyomós.
Beszélt a globalizációról, annak káros hatásairól, de mindezt olyan vehemensen tette, és annyira felnőttként kezelt bennünket a sok idegen szóval teletűzdelt mondandója közepette, hogy én csak keveset értettem abból, ami a lényeg lett volna, és inkább csak mosolyogtam a lendületén.

Mikor kikerültem a családi fészekből (meglehetősen korán hoztam meg a döntést, hogy a saját lábamra állok, alig voltam húsz éves, amikor már jószerével magam teremtettem meg a betevőt), és elkezdtem dolgozni, majd saját lakásom lett, élveztem a szabadságot, a döntését éppúgy, mint az anyagi felelősségemet magam iránt, de eszembe sem jutott azt mérlegelni, mennyire jó az a környezetemnek, ahogyan élek. Három utcával odébb jártam autóval tanítani, mert sosem voltam képes időben elindulni...

Aztán férjhez mentem, gyerekeim születtek sorra, és egyre izgalmasabbá vált, hogy mitől lesznek egészségesebbek, hogyan tudom a legtöbbet tenni annak érdekében, hogy amit megesznek, amit rájuk kenek, amit rájuk adok, az az ő javukat szolgálja. Akkoriban még csak minimálisan fogalmazódott meg bennem annak az igénye, hogy a mi érdekeink a környezet érdekei figyelembevételével valósuljanak meg. Biopiacra jártunk, csak pamut dolgokat adtam a gyerekekre, zömmel használt ruhákat, játékokat vásároltam nekik...

Végül szépen lassan bekúszott a háztartásunkba a takarékos üzemmódon való működés igénye is, amit otthonról hoztam, gyerekként ez nem a tudatosságot jelezte, sokkal inkább a józan paraszti észt, és a szegénység velejárójaként volt jelen az életünkben. Magunk termeltük a zöldségek jó részét, voltak kutyáink, tyúkok, kisgyerekként disznóink is, így volt tojás, hús, és a maradék sem ment a kukába soha, volt aki megette. A kerti munkákban mindig segítenünk kellett, ezt persze soha nem csináltuk szívesen, ahogy nem szerettünk folyton borsólevest enni sem, amikor épp borsószezon volt.

Valahogy most mégis melegséggel tölt el, mennyire szépen, zsigerből tettünk jót magunkkal akkor... és el is szomorodom, mennyire nem természetes ez ma már, pedig nem is telt el olyan hosszú idő. Elképesztő, mekkorát változott a világ máig, ebben a harminc éves múltban, amire én emlékszem... Ma már Budakeszin nem lehet tyúkot tartani, nincsenek már lovak minden utcában, és a kék kutak is csak néhány helyen szolgálják a szomjas arrajárót.

Dani egyik kedvenc szava a közelmúltból a fenntarthatóság. Minden értelemben, legyen szó energiáról, anyagi javakról, oktatásról, bármiről. Ma már nem mosolygok ezen a kifejezésen, sőt, azt hiszem belopta magát az én szótáramba is.
Emellett két nagyon fontos axióma fogalmazódott meg bennem mostanság, és szeretnék ezek szerint élni hosszútávon. Persze a folyamat, míg úgy fogom érezni, mindent megteszünk annak érdekében, hogy elérjük a célunkat hosszú, és nem megy egyik pillanatról a másikra, de fokozatosan haladunk, és ez jó.
A két alapvetés pedig így hangzik:
1. Ha van amit tehetek azért, hogy másoknak is jó legyen, és azt ráadásul csak kis lemondással jár megtennem, kötelességem megtenni. Vagyis ami csak nekem jó, az nem igazán jó...
2. A földön élni ajándék, ami azzal is együtt jár, hogy megőrizni a javakat amiket ad, éppolyan fontos, mint megélni a szépségeit.

Különös ajándékot kaptam a parksarkos Mikulás ünneplés alkalmával. Egy kis füzetet talált Dani, aminek a címe Kis Lábnyom, a GreenDependent Fenntartható Megoldások Egyesülete adta ki, a kiadvány hátulján ez az összefoglalás olvasható:

" A projekt nevében használt "lábnyom" szó az ökológiai lábnyomra és annak egyik fő összetevőjére, a karbon-lábnyomra utal. Az ökológiai lábnyom kiszámítása egy mérési módszer, amely azt adja meg, hogy hektárban mérve mekkora területű földre, vízre és vegetációra van szükségünk
- egyrészt önmagunk fenntartásához;
- másrészt az életünk során megtermelt hulladékok és kibocsátások, illetve az energiafogyasztásunkból származó üvegházhatású szén-dioxid elnyeléséhez.

Ez utóbbi adat - az energiafogyasztásunkból származó, üvegházhatású szén-dioxid megkötéséhez szükséges terület - a karbon-lábnyom.

Mindkét lábnyomszámítás arra ad választ, hogy mennyire vagyunk takarékos, tudatos erőforrás- és energia-felhasználók, mennyire kezeljük fenntarthatóan a Föld által megtermelt ökológiai javakat, tudja-e tartani a lépést a Föld a jelenlegi fogyasztási, kibocsátási tempóval. Sajnos tény, hogy az emberiség ökológiai és karbon-lábnyoma nemhogy nem csökken, de továbbra is folyamatosan növekszik.

Az is tény ugyanakkor, hogy a magyar lakosság lábnyomai jelenleg Európában viszonylag alacsonynak számít. A jól-lét növelésére olyan utakat kellene támogatni, amelyek ezt továbbra sem növelik, sőt csökkentik."

A kiadvány ebben igyekszik segítséget nyújtani, főképpen a háztartások és kisközösségek számára.
Miután majdnem egyszuszra elolvastam a füzetet (mert elképesztően izgalmasnak találtam, hogy végre magyar és közérthető nyelven, mintegy gyakorlati kézikönyvként találok valami olyant, ami számomra ma már alapvetően fontos), csak bólogatni tudtam.

Egyrészt, mert összeértek bizonyos szálak a kis könyvben, és ez rettentően jóleső ahaélménnyel párosult. Például több szinten is értelmet nyert a spórolás, ez a manapság pejoratív kifejezés. Mostantól inkább fenntartható fogyasztásról és minden ízében hasznos felhasználásról beszélnék. Ha megteszünk bizonyos, alapvetően kis energiabefektetést igénylő változásokat a környezetünkben, azzal nemcsak a háztartásunkkal, ezen belül a pénztárcánkkal teszünk jót, hanem a tágabb értelemben vett életterünkkel, a gyerekeink gyerekeinek gyerekei és így tovább jövőjével is.

Ez pedig egyenlőre csak szépen hangzik, de a másik serpenyőben egy kilátástalanul a vesztébe rohanó világ képe körvonalazódik, amiért mindannyian felelősek vagyunk. Ha nem tanuljuk meg megfelelő módon és mértékben, mondjuk Földbarát üzemmódban használni a Föld által termelt javakat, ha legyintünk amikor arról van szó, hogy egy aprósággal hozzá tudunk járulni a Föld minél hosszabb ideig tartó életben maradásához, akkor nemcsak hogy felelőtlenül éljük az életünket, hanem önző módon is.
Hiszek benne, hogy ez a téma nem divatkérdés.
Hiszek benne, hogy nem lehet egyszerűen elmenni ezek mellett a felvetések mellett.
Sőt abban is hiszek, hogy ha igazán jól szeretném érezni magam a bőrömben, akkor kötelességem is a tőlem telhető legtöbbet megtenni, és a gyerekeimnek is megtanítani azokat a készségeket, amivel a saját jövőjükkel kapcsolatos döntéseikben szempont lesz a szélesebb környezet ökológiai egészsége.

Nálunk sok apróság mindennapos, és a cél, hogy a jövőben méginkább tudatosítsam magunk számára, hogy mik azok a dolgok, amikkel kapcsolatban változtatni lehet.
Nem minden megy egyszerre. És nem is mindent kötelező egyszerre megtenni, nem kötelező mindenről lemondani, sőt úgy gondolom, nem is érdemes. A sikerélmény sokkal fontosabb, mint a hirtelen jött lelkesedés utáni érzés, aszkétákká lettünk, és nem éri meg. Úgy gondolom, öröm kell legyen a változás, és ha ez így van, csak akkor igazi a változás.

December van, a visszatekintések, új célok, vállalások ideje. Nem kenyerem az ígérgetés, annak semmi értelmét nem látom. Az viszont jó játék akár, hogy a zöldebbé válás útján elhatározzunk három apró dolgot, amit igyekszünk beiktatni, ha kell fokozatosan a háztartásunkba. Jövőre vissza lehet majd nézni, és megveregetni a vállunkat, tettünk valami fontosat.

Néhány dolog, ami nálunk már megvalósult, a teljesség igénye nélkül:
- majdnem teljesen bio módon mosok. Csak a fehérek kapnak kis kiegészítést.
- a ház építése során kondenzációs kazánt vettünk, és kemencét építtettünk.
- van egy kis komposztálónk, amit főleg a kerti zöldhulladék tárolására használunk.
- a felső fürdőszobában bojlerrel működik a melegvíz, ezt állandó éjszakai áramon működtetjük.
- a lányok zömmel párban járnak wcre, ilyenkor csak egyszer öblítjük le a termést
- popsitörlő helyett (Lelle kivételével) popsit, kezem, arcot mosunk, és már evések alatt sem része a terítéknek az eldobható.
- a legtöbb izzónk energiatakarékos.
- különös figyelmet fordítok arra, hogy ahol felesleges, ne legyek felkapcsolva lámpa.
- nap közben az emeleten a fűtést letekerem

A három, amit jövőre szeretnék megvalósítani:
- heti egy fél, majd ha ez sikerül, egy teljes ökonap, amikor semmilyen elektromos berendezést nem használunk, beleértve a főzést, melegvizes fürdést, kazánnal való fűtés, telefon használatot, stb.
- a komposztáló teljes háztartási hulladékos használata
- a mosásból az összes vegyszeres anyag kiiktatása.

Szeretném egy év múlva megveregetni a vállam :).

És végezetül egy felhívás...
Készítettem egy blogot, hogy népszerűsítsem a karbon-lábnyom csökkentésére való törekvés fontosságát. Ebbe a blogba kerül majd minden olyan írás, ami ebben a témában születik, bárkitől, aki szeretne részt venni benne.
Ez a bejegyzés már olvasható is ott... és ha úgy érzed ez neked is fontos, akkor akár a Te írásod is szerepelhet majd ott. A cél, minél többünk bevonása, ötletadás, tapasztalatok megosztása. Hogy a blog marad-e a legjobb fórum kiderül, egyelőre a cél érdekében egy kis játékra hívlak:

1. Olvasd el Te is a kiadványt, amit itt találsz.
2. Ha blogot írsz, írj egy posztot ebben a témában arról, ami neked fontos.
3. A posztodban mindenképpen szerepeljen a GreenDependent honlapja hivatkozásként, és ha úgy érzed, hivatkozz akár rám is.
4. Irj arról, hogy mi az, ami a Ti háztartásotokban megvalósult már.
5. Gondold végig és írd le azt a három vállalást, amivel jövőre Ti is hozzájárultok majd a Föld egészségének megőrzéséhez.
6. Küldd el nekem zoldulo@gmail.com címre a blogod ezen bejegyzésének a linkjét, amennyiben szeretnél bekerülni a zöldülők blogjába, én pedig bemásolom az írásodat, hogy minél többen olvashassák.
+1. Csak az olyan nagyon elhivatottaknak, mint én :):)... linkeld be az oldaladon a rendszeresen olvasottak közé a www.zoldulo.blogspot.com címet és vedd fel az oldalt a rendszeresen olvasottaid közé, hogy azonnal értesülj az újabb bejegyzésekről.

Ha nem blogolsz, de mégis fontosnak érzed, hogy részese légy ennek a kezdeményezésnek, küld el az írásodat a zoldulo@gmail.com email címre, én pedig beillesztem a bejegyzések közé.

Tudom, rengeteg jobbnál jobb, hasznosabbnál hasznosabb kezdeményezés születik minden pillanatban, ez most a leginkább szívemhez közel álló. Nagyon kíváncsian várom, hogy életben tartható-e... A cél kétszámjegyű bejegyzésmennyiség. :) Szerintem leszünk ennyien.

2011. december 11., vasárnap

LelliBelli 5 hónaposan

Modellt feküdt a kis puttónk, és bár a kellékekről előre gondoskodtam, hogy a telipelus lecserélése után már csak a pihepuhába kelljen betenni (ilyenkor néhány perc teljes elégedettség következik általában) mégis ő volt a legleleményesebb kellékes... megtalálta a függönyt, és ilyen képek születtek.

Az egész sorozat káprázatos, köszönhetően a szépséges fényeknek, és Lelle babagömbölyű csodáinak, beleértve a szemeit is.
Mintegy megnyugtatásomra készültek ezek a felvételek, bizonyítandó, hogy a Kiskirálylány nem holnap fog éhenveszni... :) A hipotézis még erősebb alátámasztására még a védőnéninél is jártunk, aki (ruhástul ugyan) 6670 grammot mért, 64 cm hosszal. Átléptük a hat kilós lélektani határt, és ez nekem nagy megnyugvás... és milyen érdekes, Hannánál éreztem ezt utoljára :):)

A védőnővel átbeszéltük a rizstej, tápszer kérdést is, azt mondta, adjak neki nyugodtan rizstejet, és ha úgy látom, egészítgessem ki a táppal, de már elkezdhetünk gyümölcsöket is kóstolni, aztán hat hónaposan itt a főzelékek bevezetésének ideje.
A tejem ugyanannyi mint volt, vagyis éjjel is lenne, ha Lelle hajlandó volna abból enni, de a két ébredés közül egyszer biztosan az üveget favorizálja, én pedig feladtam a küzdelmet, és adom neki azt, amit kér... hiszen nappal kizárólag anyatejes, és éjjel is egyszer azt eszik.
Ha van rá épp szabad kapacitásom, akkor nap közben fejek, és azt öntöm fel rizstejjel.

Az alvás is változóban, mióta jóllakik rendesen, csak kétszer ébred, és az előző poszt óta megjárta már a mesélős szobát, a miágyunkat és a második kiságyat is egy egy teljes éjjel erejéig :) kicsi balerina ő is :):) de így van ez jól.
Nap közben sokszor csak egyet alszik, de az akkor négy óra hosszú.

Játszik, a kezeivel egyre ügyesebben fog, és amit megkaparint, az azonnal a szájában végzi. Ma délben pl. Mikolt almacsutka maradékát szopizta nagyon nagy lelkesedéssel. De jó játék a függöny is, és a zsepiszacskó, vagy a babszemekkel töltött kicsi műanyag flakon is.
A legújabb felfedezett a hangja.
Sikkant, rikkant, egyre hangosabban. Egyiküknél sem emlékszem ilyen kifejező verbális kommunikációra ekkora korukban, Lellének legalább három, jelentéssel bíró hangos kiáltása van, ellentmondást nem tűrő, és mégis egészen türelmes rikoltás pl., ha figyelmet kér. :)

Forog, de nem folyamatosan, és már támaszt is hason, ezt pedig egyre ügyesebben. Csütörtökön viszem a két legkisebbet Kornélhoz, akihez a múlt héten csak úgy beestem, és jól meglapogattuk egymást, mielőtt kértem volna egy időpontot Áronnak és Lellének. Nagyon várom, mit fog mondani.

A fürdés változatlan favorit, a kis fekvőjében a lábait rágicsálja, közben buborékokat fúj, és berreg. Imádom.
A két hónapos oltást még mindig nem kapta meg, amikor épp nem köhécsel, akkor annak örülök... egyszercsak meglesz majd az is.
Egyáltalán nem szeret egyedül lenni, sőt egyáltalán nem szeret nem kézben lenni. A hordozást nem tűri, csak a karom jó, amitől aztán korlátozottak a lehetőségeink, és így sokszor kényszerválasztás elé kerülök, ő meg sír... Nem jó ez így, de hamarosan már jobban megül majd a csípőmön, és akkor könnyebben tudom majd végezni fél kézzel a tennivalókat.

A szeme kék :), a haja vöröses, hátul teljesen kikopott. :) Szeretem a V betűt a homlokánál, a két kis gribedlit, a kecses hosszú ujjacskáit, a lila foltot a bcg helyén, és a mindegyikükre olyan jellemző lábujjacskákat. Meg az egész babát a feje búbjától a talpáig... meg vissza.

2011. december 10., szombat

Adventi készülődés

Elkészült az ádventi koszorúnk.
Idén sem siettem el, lassan már hagyomány mifelénk, hogy a harmadik gyertyagyújtás előtt nincs az asztalon az ádvent amúgy nagyon szép szimbóluma.
Egyszerűen rossz vagyok a határidők betartásában, de leginkább minden évben elszörnyülködöm a kész koszorúk árán, aztán elhatározom, hogy csinálok majd én egy rendes kerekformát, aztán nem találok hozzá semmit itthon, és végül mire eljutnék a hozzávalók beszerzéséig, már el is reppent majdnem két hét.

Ebben az évben majdnem sikerült időben meggyújtanunk az első gyertyát... akarom mondani mécsest, mert a tavalyi, és tavaly előtti kaspóba ágyazott ötletet gondoltam felújítani, de Malajziában, a hazaköltözés előtt kidobtam a kavicsokat abból a bizonyosból, így aztán itt álltam egy üres bödönnel és a nulla hogyantovább elképzeléssel.

Keressünk kavicsot... nem volt :) Még az ikeában sem, de onnan legalább az első hét végére hoztam fahéj illatú kismécseseket. Ezek aztán bevándoroltak egy nagyobb üvegbe, várva jobb sorukat, én pedig feladtam, és két nagyobb üveges gyertyát gyújtottunk meg (minimálprojekt, de szép volt végülis).

Mígnem a múlt héten kitaláltam, hogy van itthon egy zacskó, régen lejárt szavatosságú sárgaborsóm, a gyerekek úgysem eszik, majd jól befestem arannyal, és az lesz a kavicspótlék. Igenám, de festékem nincs, a spájz pedig eldugaszolva gyerekjátékkal (csak ide férnek be az ugrálóizmegazok, fababakocsik...), így a borsók is csak a távolból vigyorogtak felém... De legalább alakul, gondoltam, aztán a fűszerek közül előbukkant a csillangánizs, amit Malajziából hoztunk (hogy miért nem hoztam ebből többet, itthon nem lehet kapni, ott pedig 180 forint volt egy 200 grammos zsacskó), szépséges formájú, karácsonyi illatú... Kerekedik :):)
A gyerekek Marimikulástól kaptak mandulát, héjasat, ez is olyan nagyon szép (hát még a fa mandulatörő, azt hiszem kérek egyet az angyaloktól, mert anélkül kissé nehézkes Dani hiányában mandulát törni, pedig szeretjük nagyon, és méginkább azért, mert házi :)).

Ma reggel tettre készen ébredtem, átkommandóztam csacsin, labdán, babakocsin, megkaparintva a borsót (már nem vigyorgott olyan lelkesen), és kifelé jövet egy kis konzerv répa-borsót is magamhoz vettem (Hanna ovis zsákjának ajándéka (hogy ez miért tartozott a gondolkodj egészségesen felütésű kezdeményezéshez...)), és betettem a kis kaspóba. Felöntöttem az egészet sárga gyönggyel, rá a mécsesek, köré a csillagánizs, és végül három mandulával koronáztam meg a kompozíciót. Egyáltalán nem hiányzik az aranyfestés... szerintem.

Már csak a legkényesebb dísz hiányzott, a szalag. Beletúrtam a szalagoszsákba (van egy kis szalagfixációm, és ha olyan helyen járok, veszek pár méter ilyent olyant, így most is volt éppen a natúrfílinghez megfelelő), kiválasztottam kettőt, és már csak ügyesen meg kellett kötni a masnit, aztán találni egy méltó helyet az idei ádventünk legszebb díszének.
Szerintem szép lett, és nem utolsó sorban összesen 600 forintomba került (ha nem számolom az előzetes kiadásokat, de ezek is elhanyagolhatók). Ime:

Megszaglásztam, az illata igazi karácsony. :)