Egy csomó írnivaló, de mindig este lesz és késő, és nem sikerül a végére érnem...
Pedig..
Áron négyfogú.
Hétfőn költözünk, addig Dani öregebb lesz és Singapúrba utazik három napra.
És találkoztunk Szilviékkel, és kaptunk igazi házi kenyeret, amiből egy szelet is elég, hogy jóllakjunk és még mindig van belőle, pedig esszük ám szorgalmasan.
Sokat kirándultunk, ezekről is írnék.
A szomszéd apartmanba költözött egy négyéves kislány... Hannának végre egy hús vér játszótárs... Nehéz volt látni, ahogy Mimi egyedül marad, és jó, hogy Hanna örül...
Ha végre vége lesz ennek az átmeneti létnek, mindent bepótolok... még Hanna szülinapját is.
2010. november 29., hétfő
2010. november 28., vasárnap
Gymboree újra


Nagy volt a dilemma bennem ezzel a foglalkozásosdival kapcsolatban. Kutattam az interneten, alternatívát kerestem, de igazán jót nem találtam.
Végül úgy döntöttem, lejjebb adom az igényeimet és a semmi helyett befizetünk egy bértelre. Nem olcsó, sőt, de így biztosan gyerektársaságban leszünk, és hátha még profitálnak is belőle valamit a gyerekek.
A múlt héten csütörtökön mentünk újra, addigra sikerült az időeltolódást is számításba véve annyi pénzt felszabadítani a kártyámon, hogy fizetni tudjak... :)
A múlt heti zene után a jógát próbáltuk ki, amire mindkét lány mehetett, én viszont nem... Legalábbis amikor megérkeztünk, értetlenül néztek rám, hogy miért követem a gyerekeimet... Hiszen ez egy otthagyós foglalkozás. Még mindig nem értem ennek a lényegét, fogalmam sincs, miért jó egy két éves gyereknek az anyukája nélkül lenni. Persze itt egészen más az óvodakezdés, mint nálunk, két hónap "gyes" után a mamák visszamennek dolgozni. Nyilván nem azok, akiknek a csemetéi effajta délelőtti programon vehetnek részt, így meg aztán végképp nem értem, miért ne mehetne a szülő is a gyerekkel, ha van rá igénye...
Viszont mert nem volt rajtunk kívül más jelentkező a jógára, megengedték, hogy bemenjek. Sajnos ez a dolog is hamar feketelistára került, előbb Mikoltnál, aki csakúgy, mint Hanna egy szót sem értett abból, hogy az égen csillagokat képzeljen el, és mondja meg milyen színű az, amit lát... viszont ő Hannával ellentétben nem is kívánt próbálkozni sem. Így vele hét perc után kijöttünk.
A külső térben kicsit kisebb gyerekeknek volt játszócsoportja, ehhez bezzeg szívesen csatlakozott volna, de nem lehetett, hiszen ez szabály ellenes... Kivétel pedig nincs. Picit nézelődtünk, majd megjelent Hanna is nyomában az értetlenkedő foglalkozás vezetővel, aki próbálta volna visszaterelni Hannát, hiába magyaráztam neki is, hogy valószínűleg rossz lóra tettünk a jógával és majd egy fél év múlva, amikor értik is, mit kellene csinálniuk, megpróbáljuk újra.
Jessica, látva, hogy nem nagyon megy a marketing tevékenysége, nagyon hamar a nyomunkba szegődött, és felajánlotta, hogy próbáljuk ki 11:10kor Miminek a játszócsoportot, Hanna pedig menjen zenecsoportba, egyedül... Kicsit hitetlenül mondtam neki, hogy megpróbáljuk, éreztem, hogy Hanna nem nagyon akar ma már nélkülem sehova se menni.
A foglalkozás kezdetéig volt még valamennyi időnk, ettünk egyet a pékségben, aztán visszamentünk. Közben magyaráztam Hannának, hogy olyan ez, mint az óvoda, a nagyobbak már mama nélkül mennek, és ha szeretné, akkor megbeszélem azzal a fiúval, akit már ismer, hogy fogja a kezét végig. Nem akarta.
De hogy jól jöjjünk ki a sztoriból. Visszamentünk, Mikolt lubickolt a társaságban, nagyon örült a gyerekeknek, Hanna pedig miután az ajtóban biztosítottam róla, hogy itt vagyok ha kellek, Jessica mellett egészen feloldódott, a kendős táncba belefeledkezve lengedezett, legalábbis ezt láttam a detektívablakon be-bepillantva rá.
Az igényeimhez pedig: Itt a legidősebb foglalkozásvezető is nagyjából 25 éves. Egészen biztosan nincs gyereke egynek sem. A hangjuk sem tiszta, kivéve egy kettőt. A foglalkozás felépítésével még mindig nem vagyok teljesen kibékülve. Minden óra 45 perc, ez szerintem meglehetősen sok. Ezek a fiatalok nem tudnak kellőképpen lelassulni a gyerekekhez, nem is értik, hol tartanak, mik a prioritások ezekben az életkorokban. Nyilván felkészítik őket, de ezt, mint tananyagot kezelik (ahogy én láttam), nem pedig tudásként.
Viszont ha úgy tekintek erre az egy napra a héten, hogy szép környezetben gyerekek között vagyunk, némileg strukturált program keretében, akkor elfogadható. Bár lenne ennél összetettebb elfoglaltságunk is, de pillanatnyilag nem valószínű, hogy egyhamar találok ilyet. Hacsak nem csinálok magam. :)
Örömmel voltak ott, végül Mikolt még egy Vera nevű kislánnyal is összebarátkozott, így összességében jó élményekkel jöttünk el. És mert befizettem őket a legbarátibb 54 alkalmas csomagra, megyünk is még.
A legkisebb is elindult...
Napok óta egyre többet ácsorog támaszkodás nélkül, két kézzel játszva.
Pár napja két-három lépést sikerült haladnia, tegnap óta pedig egyre többet "sétálgat". Úgy szeretem ezt az időszakot, a felemelt kezű, ingatag, de nagyon kitartó próbálkozást. :)
Pár napja két-három lépést sikerült haladnia, tegnap óta pedig egyre többet "sétálgat". Úgy szeretem ezt az időszakot, a felemelt kezű, ingatag, de nagyon kitartó próbálkozást. :)
2010. november 26., péntek
Mi, magyarok
Az utcán sétálva jönnek szembe az arcok.
Sokszor van olyan érzésem, hogy egy egy indiai, de akár kínai is hordoz fehér vért, van akinek olyan szabályosan "fehérember" arca van, hogy csak a bőre színéről lehet megállapítani, hogy valójában helyi.
A legszebb embereket még mindig az indiaiak között láttam, gyönyörű nők és férfiak vannak, öröm rájuk nézni. A kínaiak kerek fejét nehezen szokom, bár van köztük is kifejezetten szép. A malájok nagyjából a kettő között helyezhetőek el, kicsit világosabb a bőrük, mint az indiaiaknak, és kicsit kevésbé vágott a szemük és kerek a fejük, mint a kínaiaknak.
Egy dologban azonban nagyon hasonlítanak: mind megnéznek bennünket... és mind mosolyognak, ha a gyerekeket látják. Néha csak az egyiket veszik észre, aztán érkezik a második,és mire a harmadik manónk is előkerül, már biztos a sikerünk. :) Van aki csak szimplán rájuk mosolyog, van aki megsimogatja őket, kevésbé szeretem, amikor az arcukat fogdossák, pedig ez sem ritka. És a legdurvább, amikor olyan helyre megyünk, ami turistalátványosság, mert ott mi magunk is látványossággá válunk, olyannyira, hogy a múltkor a királyi palota kerítésénél nagyon nehezen lehetett lepattintani egy komplett kínai csoportot rólunk, szabályosan elleptek minket, engem átöleltek, és fotózkodni akartak mindenáron. Danira még rá is kiabált az egyikük, amikor a védelmünkre sietve elém állt... A gyerekekkel sem bántak kesztyűs kézzel, simán felemelik, elrángatják őket, csakhogy egy fotót készíthessenek velük együtt...
A játszóházban is inkább ázsiai arcokkal találkoztunk, nem csoda hát, hogy kezd hiányozni mindannyiunknak a mifajtánk látványa, hát még a szó, amit váltani tudunk.
Még az ideérkezésünk előtt felvettem a kapcsolatot két családdal, Ciliék a kis Lilivel nem is laknak tőlünk nagyon távol, de legalábbis egy városban élünk. Velük még nem sikerült találkoznunk, de tervben van, és remélem, hamarosan össze is hozzuk.
A másik család Penangon él, két kisgyerekkel, ez tőlünk nagyjából négy óra autóútra van. Karácsonykor egészen valószínű, hogy meglátogatjuk őket, addig pedig leginkább emailben tartjuk velük a kapcsolatot.
Pár napja derült ki, hogy a hétvégén lejönnek a fővárosba, mi pedig kaptunk az alkalmon, és megbeszéltünk egy találkozót. Ennek holnap lesz a napja, de Hannának már tegnap este meséltem Kristófról és Bogiról, arról, hogy magyarul beszélnek, hogy kicsit idősebbek, mint ő...
Hanna ma délben hajszárítás közben azt mondta: Én Bogival szeretnék iskolába járni!
Azóta pedig már három rajz született Boginak dedikálva... Azt hiszem nagyon vonzó számára, hogy valaki végre a mi nyelvünkön fog szólni hozzá... :) Akármennyire is fejlődik a szókincse, tegnap pl. a let's go-val bővült. :)
Hát így... örülök, hogy ennyire fontosak a kötődések, hogy örül, ha magyar hangot hallhat, és hasonló arcokat lát.
És természetesen mi felnőttek is így vagyunk ezzel. :)
Sokszor van olyan érzésem, hogy egy egy indiai, de akár kínai is hordoz fehér vért, van akinek olyan szabályosan "fehérember" arca van, hogy csak a bőre színéről lehet megállapítani, hogy valójában helyi.
A legszebb embereket még mindig az indiaiak között láttam, gyönyörű nők és férfiak vannak, öröm rájuk nézni. A kínaiak kerek fejét nehezen szokom, bár van köztük is kifejezetten szép. A malájok nagyjából a kettő között helyezhetőek el, kicsit világosabb a bőrük, mint az indiaiaknak, és kicsit kevésbé vágott a szemük és kerek a fejük, mint a kínaiaknak.
Egy dologban azonban nagyon hasonlítanak: mind megnéznek bennünket... és mind mosolyognak, ha a gyerekeket látják. Néha csak az egyiket veszik észre, aztán érkezik a második,és mire a harmadik manónk is előkerül, már biztos a sikerünk. :) Van aki csak szimplán rájuk mosolyog, van aki megsimogatja őket, kevésbé szeretem, amikor az arcukat fogdossák, pedig ez sem ritka. És a legdurvább, amikor olyan helyre megyünk, ami turistalátványosság, mert ott mi magunk is látványossággá válunk, olyannyira, hogy a múltkor a királyi palota kerítésénél nagyon nehezen lehetett lepattintani egy komplett kínai csoportot rólunk, szabályosan elleptek minket, engem átöleltek, és fotózkodni akartak mindenáron. Danira még rá is kiabált az egyikük, amikor a védelmünkre sietve elém állt... A gyerekekkel sem bántak kesztyűs kézzel, simán felemelik, elrángatják őket, csakhogy egy fotót készíthessenek velük együtt...
A játszóházban is inkább ázsiai arcokkal találkoztunk, nem csoda hát, hogy kezd hiányozni mindannyiunknak a mifajtánk látványa, hát még a szó, amit váltani tudunk.
Még az ideérkezésünk előtt felvettem a kapcsolatot két családdal, Ciliék a kis Lilivel nem is laknak tőlünk nagyon távol, de legalábbis egy városban élünk. Velük még nem sikerült találkoznunk, de tervben van, és remélem, hamarosan össze is hozzuk.
A másik család Penangon él, két kisgyerekkel, ez tőlünk nagyjából négy óra autóútra van. Karácsonykor egészen valószínű, hogy meglátogatjuk őket, addig pedig leginkább emailben tartjuk velük a kapcsolatot.
Pár napja derült ki, hogy a hétvégén lejönnek a fővárosba, mi pedig kaptunk az alkalmon, és megbeszéltünk egy találkozót. Ennek holnap lesz a napja, de Hannának már tegnap este meséltem Kristófról és Bogiról, arról, hogy magyarul beszélnek, hogy kicsit idősebbek, mint ő...
Hanna ma délben hajszárítás közben azt mondta: Én Bogival szeretnék iskolába járni!
Azóta pedig már három rajz született Boginak dedikálva... Azt hiszem nagyon vonzó számára, hogy valaki végre a mi nyelvünkön fog szólni hozzá... :) Akármennyire is fejlődik a szókincse, tegnap pl. a let's go-val bővült. :)
Hát így... örülök, hogy ennyire fontosak a kötődések, hogy örül, ha magyar hangot hallhat, és hasonló arcokat lát.
És természetesen mi felnőttek is így vagyunk ezzel. :)
Áron lépeget
Tádááámmm!!!
Tegnap már két lépést tett, ma pedig amikor Dani hazaért a munkából, szabályosan elészaladt, hat hét lépés távolságból.
Aztán ezt megismételte velem is!!! :):)
Annyira éééédes!!!!!
Pótlandó:
Áron majdnem négyfogú. A harmadik a bal felső egyes volt úgy egy hete, és a jobb alsó egyes csücske is látszik mára.
Tegnap már két lépést tett, ma pedig amikor Dani hazaért a munkából, szabályosan elészaladt, hat hét lépés távolságból.
Aztán ezt megismételte velem is!!! :):)
Annyira éééédes!!!!!
Pótlandó:
Áron majdnem négyfogú. A harmadik a bal felső egyes volt úgy egy hete, és a jobb alsó egyes csücske is látszik mára.
2010. november 24., szerda
Újra a gyerekekről
Úgy gondolom, a legtermészetesebb, ha a gyerekek is megélik, hogy máshová cseppentek, és az átállás nekik sem megy minden jel nélkül.
Áron
Az első napokban nagyon sokat sírt és csak kézben maradt meg. Nem nagyon értette a klímaváltozást, ő leginkább a hűvöset szereti, még otthon is. Sokkal nyugodtabban alszik 20 fok körül, mint nagy melegben. A foga is kínozta, a két dolog pedig csak erősítette egymást. Nem evett rendesen, és a mindig mosolygós kisfiunk nagyon aggasztóan szomorú volt. Rettenetesen bántott a dolog, mert tudtam, nem tudok segíteni rajta, idővel megszokja majd és a fogak is kinőnek, akkor majd jobb lesz.
Végül a szőnyeg, az etetőszék, némi íz szoktatás, és rengeteg babusgatás eredményeképpen ma már sokat mosolyog újra, jól eszik, és rendesen alszik. Mondhatjuk olyan, mint amikor elindultunk otthonról.
Nagy lett, és egyre erősebb, de ezt mindig megemlítem, lehet még fokozni úgy tűnik. Mindenhová felmászik, pár napja pedig a mély vízbe is bemegy... akkor is, ha nem vagyunk mellette. :) Néhány szót mondogat, a lámpa és a labda is formálódik már. A légkondi távirányítója az egyik kedvenc játéka, tudja, merre kell tartani, hogy hatást érjen el.
Kezd hozzánőni a buksijához, mostmár combosodik is. :)
Mikolt
Nála nehéz a változásokat nyomon követni, a belsőket végképp, mert ő akkor is mosolyog, ha rossz a kedve. Mimi a legjobban alkalmazkodó, nála csak az egészségében bekövetkező ingadozások jelzik, ha valami nincs rendjén. Volt lázas, és a bőre csupa kiütés a pelenkától... Nap közben sokat van meztelenül emiatt, legalább haladunk a szobatisztasággal. :)
Sokszor mondogatja, Najvajok, mehetek oviba. :) Meglátjuk.
Ő is sokat kéreckedik kézbe, főleg az enyémbe, én meg cipelem.
A jó alvónk nehezen alszik el esténként, biztosan rengeteg a feldolgozásra váró inger, és ő is szívesen bújik még elalvás előtt.
Egyre szebben és egyre többet beszél, megdöbbentő, miket mond :) Persze most nem fog eszembe jutni semmi édes, de van néha olyan, hogy gurgulázva nevetünk rajta mind.:)
Az akaratával semmi gond, az épp olyan, mint odahaza.
A haja hullámos, hála a nagy páratartalomnak... nagyon édes.
Hanna
Ő volt először beteg... Neki talán a legnehezebb, ő már tudja, mit hagytunk otthon.És neki a legkönnyebb is, mert ő már felfogja, mi történik velünk.
Fantasztikus, ahogyan szívja magába a környezetet, a nyelvet, a kultúrát, mindent.
Mondta már, hogy nem szeret itt lakni, erre számítottam...mondjuk én sem szeretek ebben a lakásban lakni, miért szeretne ő? Kérdeztem, mi hiányzik, a játékok válaszolta. Még két hét... nagyon várjuk mindketten.
Emlegeti az otthoniakat, Flórát lerajzolta tegnap, Vikivel, Bazsival együtt. Emlegeti minden nap az óvodát, Julcsit, Emmát is.
A nagymama tegnap megkérdezte tőle, mi a legjobb itt, azt felelte, az óvoda.
Remélem január elsejétől mehet, és megszereti majd ezt az ittenit is.
Sokat nyafog, ő alszik el a legnehezebben, éjfél, mire végre elpihen.
Viszont egyre ügyesebb a vízben, a mélyben már elengedem egyedül is, pár levegővételnyit már magától leúszik, egészen hihetetlen látni, milyen gyorsan fejlődik.
Majdnem minden nap megyünk valahova, hiányoznak neki a játszóterek mászókái, és a gyerektársaság, de úgy vettem észre, nyugodtabbak az estéink, ha kevesebb a program nap közben. Hiszen neki is minden új, az emberek arcaitól kezdve a hőmérsékleten keresztül az illatokig, ízekig, hangokig.
Próbálok mindenféle játékot kitalálni a korának megfelelően, míg el nem érkezik a január.
Ma ragasztottunk, végre sikerült beszereznem.:) Azóta megállás nélkül képeket ragasztgat. Remélem Daninak elég nagy az irodája... :)
Áron
Az első napokban nagyon sokat sírt és csak kézben maradt meg. Nem nagyon értette a klímaváltozást, ő leginkább a hűvöset szereti, még otthon is. Sokkal nyugodtabban alszik 20 fok körül, mint nagy melegben. A foga is kínozta, a két dolog pedig csak erősítette egymást. Nem evett rendesen, és a mindig mosolygós kisfiunk nagyon aggasztóan szomorú volt. Rettenetesen bántott a dolog, mert tudtam, nem tudok segíteni rajta, idővel megszokja majd és a fogak is kinőnek, akkor majd jobb lesz.
Végül a szőnyeg, az etetőszék, némi íz szoktatás, és rengeteg babusgatás eredményeképpen ma már sokat mosolyog újra, jól eszik, és rendesen alszik. Mondhatjuk olyan, mint amikor elindultunk otthonról.
Nagy lett, és egyre erősebb, de ezt mindig megemlítem, lehet még fokozni úgy tűnik. Mindenhová felmászik, pár napja pedig a mély vízbe is bemegy... akkor is, ha nem vagyunk mellette. :) Néhány szót mondogat, a lámpa és a labda is formálódik már. A légkondi távirányítója az egyik kedvenc játéka, tudja, merre kell tartani, hogy hatást érjen el.
Kezd hozzánőni a buksijához, mostmár combosodik is. :)
Mikolt
Nála nehéz a változásokat nyomon követni, a belsőket végképp, mert ő akkor is mosolyog, ha rossz a kedve. Mimi a legjobban alkalmazkodó, nála csak az egészségében bekövetkező ingadozások jelzik, ha valami nincs rendjén. Volt lázas, és a bőre csupa kiütés a pelenkától... Nap közben sokat van meztelenül emiatt, legalább haladunk a szobatisztasággal. :)
Sokszor mondogatja, Najvajok, mehetek oviba. :) Meglátjuk.
Ő is sokat kéreckedik kézbe, főleg az enyémbe, én meg cipelem.
A jó alvónk nehezen alszik el esténként, biztosan rengeteg a feldolgozásra váró inger, és ő is szívesen bújik még elalvás előtt.
Egyre szebben és egyre többet beszél, megdöbbentő, miket mond :) Persze most nem fog eszembe jutni semmi édes, de van néha olyan, hogy gurgulázva nevetünk rajta mind.:)
Az akaratával semmi gond, az épp olyan, mint odahaza.
A haja hullámos, hála a nagy páratartalomnak... nagyon édes.
Hanna
Ő volt először beteg... Neki talán a legnehezebb, ő már tudja, mit hagytunk otthon.És neki a legkönnyebb is, mert ő már felfogja, mi történik velünk.
Fantasztikus, ahogyan szívja magába a környezetet, a nyelvet, a kultúrát, mindent.
Mondta már, hogy nem szeret itt lakni, erre számítottam...mondjuk én sem szeretek ebben a lakásban lakni, miért szeretne ő? Kérdeztem, mi hiányzik, a játékok válaszolta. Még két hét... nagyon várjuk mindketten.
Emlegeti az otthoniakat, Flórát lerajzolta tegnap, Vikivel, Bazsival együtt. Emlegeti minden nap az óvodát, Julcsit, Emmát is.
A nagymama tegnap megkérdezte tőle, mi a legjobb itt, azt felelte, az óvoda.
Remélem január elsejétől mehet, és megszereti majd ezt az ittenit is.
Sokat nyafog, ő alszik el a legnehezebben, éjfél, mire végre elpihen.
Viszont egyre ügyesebb a vízben, a mélyben már elengedem egyedül is, pár levegővételnyit már magától leúszik, egészen hihetetlen látni, milyen gyorsan fejlődik.
Majdnem minden nap megyünk valahova, hiányoznak neki a játszóterek mászókái, és a gyerektársaság, de úgy vettem észre, nyugodtabbak az estéink, ha kevesebb a program nap közben. Hiszen neki is minden új, az emberek arcaitól kezdve a hőmérsékleten keresztül az illatokig, ízekig, hangokig.
Próbálok mindenféle játékot kitalálni a korának megfelelően, míg el nem érkezik a január.
Ma ragasztottunk, végre sikerült beszereznem.:) Azóta megállás nélkül képeket ragasztgat. Remélem Daninak elég nagy az irodája... :)
Lassan megérkezünk
Három hete, hogy itt vagyunk. Nekem egy évnek tűnik.
Az átállás nem volt zökkenő mentes és az átmenetiséget még mindig nehezen viselem. A gyerekekről egy következő posztban írok, nagyon régen volt már szó róluk...
Lassan azért sikerül némi helyismeretre szert tenni, így sokkal könnyebbé válnak a hétköznapok. Pl. tudom, hol lehet majdnem-kenyeret kapni, meg sajtkrémet és tejfölt, no meg babakaját. Ez utóbbik általában ausztrál termékek, az áruk az otthoniéval egyezik, vagy kicsit több.
Voltunk az ikeában, aminek eredményeképpen lett egy etetőszékünk, és Áron végre picit magára talált. Ki sem akar szállni belőle, az etetése pedig rengeteget javult minőség, és hangulat szempontjából is. A lányok kaptak néhány kiskonyhába való edényt, ezzel végre játszanak is. Amit a bőröndökben hoztunk, azt már megunták, vagy legalábbis a konyházás tényleg nagyon alapvető nekik. Vettünk színes rajzlapokat is, ezzel megindult az alkotás, ez is nagyon hiányzott már mindenkinek.
A büdös lakás alternatívájaként megnéztem az épületben még két lakást, mindkettő sokkal nívósabb volt, mi amiben lakunk, mégis úgy döntöttünk, maradunk. Egyrészt, mert idő közben levelünk érkezett a költöztető cégtől, december 6-án a Mikulás leszállítaná az összes holminkat Gita Bayura. Addig már nem rángatnám a gyerekeket... Viszont kiderült, hogy van szőnyeg is néhol, kértem egyet mihozzánk, és lőn. Így most a nappaliban van egy kis sziget, amin a gyerekek eljátszanak. Azóta kevesebb a nyafogás és a sírás minálunk, ezzel együtt pedig kicsit könnyebb a felnőttek élete.
Minden reggel úgy ébredek, mintha Magyarországon lennék, időbe telik, mire rájövök, itt vagyunk. Kezdenek hiányozni a barátok, és jó volna lassan a megérkezést magunk mögött tudva elkezdeni kialakítani azt a kört, ahol valóban otthon vagyunk. Emberekkel, közeggel, programokkal együtt.
Nagyon sokat gondolok rátok, Kedves budakeszi Édesanyák!!!, gondolatban számtalanszor járunk a játszótéren, és beszélgetünk óvodáról, gyerekekről, mindenféléről. Anett, Zita, Andrea, Viki, másik Viki, Orsi, Anita... mindeteknek járna egy egy külön személyre szóló levél, de még mindig nem jutottam el odáig, hogy ezek megszülessenek...
Viszont kérlek Benneteket, küldjétek el nekünk a postacímeteket... köszönöm előre is :)
Messze még a nyár, de egyre közelebb :) Addig is igyekszem itt helytállni, a gyerekeknek a legjobbat adni, amit a kereteimen belül csak tudok, és hiszem, hogy egyre egyszerűbb lesz. A túró rudi receptje jól jönne ;)
Az átállás nem volt zökkenő mentes és az átmenetiséget még mindig nehezen viselem. A gyerekekről egy következő posztban írok, nagyon régen volt már szó róluk...
Lassan azért sikerül némi helyismeretre szert tenni, így sokkal könnyebbé válnak a hétköznapok. Pl. tudom, hol lehet majdnem-kenyeret kapni, meg sajtkrémet és tejfölt, no meg babakaját. Ez utóbbik általában ausztrál termékek, az áruk az otthoniéval egyezik, vagy kicsit több.
Voltunk az ikeában, aminek eredményeképpen lett egy etetőszékünk, és Áron végre picit magára talált. Ki sem akar szállni belőle, az etetése pedig rengeteget javult minőség, és hangulat szempontjából is. A lányok kaptak néhány kiskonyhába való edényt, ezzel végre játszanak is. Amit a bőröndökben hoztunk, azt már megunták, vagy legalábbis a konyházás tényleg nagyon alapvető nekik. Vettünk színes rajzlapokat is, ezzel megindult az alkotás, ez is nagyon hiányzott már mindenkinek.
A büdös lakás alternatívájaként megnéztem az épületben még két lakást, mindkettő sokkal nívósabb volt, mi amiben lakunk, mégis úgy döntöttünk, maradunk. Egyrészt, mert idő közben levelünk érkezett a költöztető cégtől, december 6-án a Mikulás leszállítaná az összes holminkat Gita Bayura. Addig már nem rángatnám a gyerekeket... Viszont kiderült, hogy van szőnyeg is néhol, kértem egyet mihozzánk, és lőn. Így most a nappaliban van egy kis sziget, amin a gyerekek eljátszanak. Azóta kevesebb a nyafogás és a sírás minálunk, ezzel együtt pedig kicsit könnyebb a felnőttek élete.
Minden reggel úgy ébredek, mintha Magyarországon lennék, időbe telik, mire rájövök, itt vagyunk. Kezdenek hiányozni a barátok, és jó volna lassan a megérkezést magunk mögött tudva elkezdeni kialakítani azt a kört, ahol valóban otthon vagyunk. Emberekkel, közeggel, programokkal együtt.
Nagyon sokat gondolok rátok, Kedves budakeszi Édesanyák!!!, gondolatban számtalanszor járunk a játszótéren, és beszélgetünk óvodáról, gyerekekről, mindenféléről. Anett, Zita, Andrea, Viki, másik Viki, Orsi, Anita... mindeteknek járna egy egy külön személyre szóló levél, de még mindig nem jutottam el odáig, hogy ezek megszülessenek...
Viszont kérlek Benneteket, küldjétek el nekünk a postacímeteket... köszönöm előre is :)
Messze még a nyár, de egyre közelebb :) Addig is igyekszem itt helytállni, a gyerekeknek a legjobbat adni, amit a kereteimen belül csak tudok, és hiszem, hogy egyre egyszerűbb lesz. A túró rudi receptje jól jönne ;)
2010. november 23., kedd
Vízivilág a belvárosban
Írtam már arról, hogy milyen jó, hogy a belvárosban, az ikertornyok tövében van egy park, ahol a játszótéren kívül egy amolyan mesterséges minitó is van, amiben a gyerekek pancsolhatnak. Kék mozaikkal kirakott, pici vízesésekkel tarkított, Hanna térdmagasságáig fokozatosan mélyülő medencéről van szó, így még a legkisebbek is élvezhetik a kellemes felfrissülést.
A medence partján tábla, rajta a szabályokkal, amit a fejkendős, fehérkesztyűs parkőrök szigorúan be is tartatnak.
Többek között nem szabad cipővel a kék mozaikra lépni, valamint gyereket felügyelet nélkül hagyni. Nem szabad felnőttnek fürdőruhára vetkőzni, és a medencében találhatón zuhany alá állni. Muzulmánok, természetes, hogy kicsit konzervatívabban állnak a ruházkodáshoz, illetve a mezítelenséghez, mint ami nekünk természetes. 5 éves kislányokat már csak rövidujjúban és térdnadrágban lehet látni a vízben. Nem csoda, hogy felnőtt nőknek eszük ágában sincs megmártózni, még hosszú ruházatban sem.
Ami ma történt, azon nem tudom, hogy mosolyogjak-e, vagy sem. A törvény mindenhatóságának ékes bizonyítékát érezhettem a bőrömön, azzal együtt, hogy teljesen elhibázott volt használni azt. Nyilván ugyanez a törvényhez való ragaszkodás az oka egy csomó egyéb helyzet kezelésének is, amiből rengeteg pozitív, és néhány értelmetlen, de ez a mai azért túlmutatott minden elképzelésemen.
Történt ugyanis, hogy elfelejtettem Áronnak fürdőgatyát vinni. A lányok egyrészesben rohantak a vízbe (itthon fürdőbugyit adok rájuk, de ide nem akartam azt vinni), Áronon pedig rajta hagytam a pelusát. Egy idő után sípol a néni, és néz rám. Odamegyek hozzá, és nagyon udvariasan megkér, vegyem le Áronról a pelust és adjak rá nadrágot, mert pelusban szigorúan tilos fürdeni. Miért? Kérdezem, mert tényleg nagyon kíváncsi voltam, hogy miért jobb, ha egy még nem szobatiszta gyerek kisnadrágban a vízbe pisil annál, hogy pelusban fürdik, ami ugyan nem úszó, de felfogja az esetlegesen távozó dolgokat.
Mert itt ez a szabály... volt a válasz.
Ühüm... bólogattam. És nem baj, ha belepisil a vízbe?
Nem... mondja a néni. Elkerekedik a szemem...
Látja és megerősíti. Adjak kisnadrágot Áronra, pelust nem szabad.
Elképedek, de leveszem róla a pelust és ráadom Hanna bugyiját.
Bólint, mosolyog, és valóban nem fütyül ránk többet.
Szerencsére nem történt baleset, de nem tudom, mit mondott volna, ha neadjisten tényleg belekakil a vízbe a kisbabám.
A lényeg, a szabályt betartottuk.
És a táblán valóban kint van az írás, ami szent... Pelenkában gyereknek a vízbe menni szigorúan tilos. A belepisilésről nincs szó...
A medence partján tábla, rajta a szabályokkal, amit a fejkendős, fehérkesztyűs parkőrök szigorúan be is tartatnak.
Többek között nem szabad cipővel a kék mozaikra lépni, valamint gyereket felügyelet nélkül hagyni. Nem szabad felnőttnek fürdőruhára vetkőzni, és a medencében találhatón zuhany alá állni. Muzulmánok, természetes, hogy kicsit konzervatívabban állnak a ruházkodáshoz, illetve a mezítelenséghez, mint ami nekünk természetes. 5 éves kislányokat már csak rövidujjúban és térdnadrágban lehet látni a vízben. Nem csoda, hogy felnőtt nőknek eszük ágában sincs megmártózni, még hosszú ruházatban sem.
Ami ma történt, azon nem tudom, hogy mosolyogjak-e, vagy sem. A törvény mindenhatóságának ékes bizonyítékát érezhettem a bőrömön, azzal együtt, hogy teljesen elhibázott volt használni azt. Nyilván ugyanez a törvényhez való ragaszkodás az oka egy csomó egyéb helyzet kezelésének is, amiből rengeteg pozitív, és néhány értelmetlen, de ez a mai azért túlmutatott minden elképzelésemen.
Történt ugyanis, hogy elfelejtettem Áronnak fürdőgatyát vinni. A lányok egyrészesben rohantak a vízbe (itthon fürdőbugyit adok rájuk, de ide nem akartam azt vinni), Áronon pedig rajta hagytam a pelusát. Egy idő után sípol a néni, és néz rám. Odamegyek hozzá, és nagyon udvariasan megkér, vegyem le Áronról a pelust és adjak rá nadrágot, mert pelusban szigorúan tilos fürdeni. Miért? Kérdezem, mert tényleg nagyon kíváncsi voltam, hogy miért jobb, ha egy még nem szobatiszta gyerek kisnadrágban a vízbe pisil annál, hogy pelusban fürdik, ami ugyan nem úszó, de felfogja az esetlegesen távozó dolgokat.
Mert itt ez a szabály... volt a válasz.
Ühüm... bólogattam. És nem baj, ha belepisil a vízbe?
Nem... mondja a néni. Elkerekedik a szemem...
Látja és megerősíti. Adjak kisnadrágot Áronra, pelust nem szabad.
Elképedek, de leveszem róla a pelust és ráadom Hanna bugyiját.
Bólint, mosolyog, és valóban nem fütyül ránk többet.
Szerencsére nem történt baleset, de nem tudom, mit mondott volna, ha neadjisten tényleg belekakil a vízbe a kisbabám.
A lényeg, a szabályt betartottuk.
És a táblán valóban kint van az írás, ami szent... Pelenkában gyereknek a vízbe menni szigorúan tilos. A belepisilésről nincs szó...
Az esőről
Nagyszerű dolog a hideg elől elköltözni egy olyan országba, ahol mindig nyár van... Gondolhatja mindenki, aki mostanában beleolvas ebbe a blogba és épp a 6 fokból teszi mindezt.
Tegnap a képeinket nézegetve jöttem csak rá, hogy képről nem jön át az az illat, ami olyan jellemző itt... valahogy belém van kódolva az otthon illata, és ha a képeket nézem, mindig ezt az illatot érzem, és sosem Ázsia valódi illatát. (egyedül Bangkok hagyott bennem ennél mélyebb nyomokat, ha onnan származó képet látok, nem önt el vágy...sőt)
És a képeken az sem érezhető, milyen a meleg. A nagyon párás, nagy meleg.
Amikor otthon a telente a nyárba vágytam, elfelejtettem, milyen az, amikor 30 fok feletti hőt mutat a kinti mérő, és inkább hűsölünk az árnyékban, tikkadtan, hamar elfáradva a hőségtől. Sőt, a legjobb a vályogházban az, hogy őrzi azt a kellemes 23 fokot, amiben élni jó.
Ezt a 23 fokot láttam a képeinken, pedig majdnem 10-zel van több. Vagyis minden kint töltött pillanat munkás, bármilyen profánul hangzik is. A magas páratartalommal együtt komoly megterhelést jelent a szervezetre, és nagyon jólesik bejönni a hűvös lakásba, ami azt jelenti, hogy a légkondi 28!!! fokra állítva élhető hőmérsékletet biztosít idebenn. A plázákban ennél hűvösebb van, ezekben érdemes egy vékonyabb hosszú ujjúval felszerelkezve korzózni...
Mindezek ellenére azért nem cserélnék most 6 fokra, és a lehető legjobbkor érkeztünk, hiszen az esős évszakkal együtt a hőmérséklet is mérséklődik. Eső után 26 fokig is lehűlhet, tényleg nagyon jó olyankor kimenni és nagyot szívni a levegőből. Sőt ilyenkor még a légkondit is ki lehet kapcsolni, bent is meglehet maradni enélkül.
Két hete majdnem minden nap esik.
Az itteni eső hatalmas villámokkal és még annál is nagyobb dörgéssel érkezik, és özönvízszerű. Otthon mintha elmúltak volna az ilyen jellegű zivatarok. Aki viszont november-decemberben érkezik Ázsiába, az biztosan kap majd ebből az élményből. Ma a lányok fel is ébredtek a dörgésre, nekem pedig az volt az érzésem, a házunkba csapott a villám, olyan közeli és hangos volt. Megértettem, miért rögzítik oly sokan videora a helyi esőt, mi sajnos lemaradtunk róla. Majd legközelebb... :)
Az esők ellenére szerintem még mindig ez a legjobb időszak a látogatásra, hiszen a száraz évszakban valószínűtlen, hogy legyen 26 fok... :)
Tegnap a képeinket nézegetve jöttem csak rá, hogy képről nem jön át az az illat, ami olyan jellemző itt... valahogy belém van kódolva az otthon illata, és ha a képeket nézem, mindig ezt az illatot érzem, és sosem Ázsia valódi illatát. (egyedül Bangkok hagyott bennem ennél mélyebb nyomokat, ha onnan származó képet látok, nem önt el vágy...sőt)
És a képeken az sem érezhető, milyen a meleg. A nagyon párás, nagy meleg.
Amikor otthon a telente a nyárba vágytam, elfelejtettem, milyen az, amikor 30 fok feletti hőt mutat a kinti mérő, és inkább hűsölünk az árnyékban, tikkadtan, hamar elfáradva a hőségtől. Sőt, a legjobb a vályogházban az, hogy őrzi azt a kellemes 23 fokot, amiben élni jó.
Ezt a 23 fokot láttam a képeinken, pedig majdnem 10-zel van több. Vagyis minden kint töltött pillanat munkás, bármilyen profánul hangzik is. A magas páratartalommal együtt komoly megterhelést jelent a szervezetre, és nagyon jólesik bejönni a hűvös lakásba, ami azt jelenti, hogy a légkondi 28!!! fokra állítva élhető hőmérsékletet biztosít idebenn. A plázákban ennél hűvösebb van, ezekben érdemes egy vékonyabb hosszú ujjúval felszerelkezve korzózni...
Mindezek ellenére azért nem cserélnék most 6 fokra, és a lehető legjobbkor érkeztünk, hiszen az esős évszakkal együtt a hőmérséklet is mérséklődik. Eső után 26 fokig is lehűlhet, tényleg nagyon jó olyankor kimenni és nagyot szívni a levegőből. Sőt ilyenkor még a légkondit is ki lehet kapcsolni, bent is meglehet maradni enélkül.
Két hete majdnem minden nap esik.
Az itteni eső hatalmas villámokkal és még annál is nagyobb dörgéssel érkezik, és özönvízszerű. Otthon mintha elmúltak volna az ilyen jellegű zivatarok. Aki viszont november-decemberben érkezik Ázsiába, az biztosan kap majd ebből az élményből. Ma a lányok fel is ébredtek a dörgésre, nekem pedig az volt az érzésem, a házunkba csapott a villám, olyan közeli és hangos volt. Megértettem, miért rögzítik oly sokan videora a helyi esőt, mi sajnos lemaradtunk róla. Majd legközelebb... :)
Az esők ellenére szerintem még mindig ez a legjobb időszak a látogatásra, hiszen a száraz évszakban valószínűtlen, hogy legyen 26 fok... :)
2010. november 22., hétfő
Hamár Ázsiában élünk...
Tegnap este sushi volt a vacsora. Nem gondoltam volna, hogy Hanna a hír hallatán csillogó szemekkel várja majd az apját. Elég hosszadalmasra sikerült a beszerzése, emiatt a lányok már megfürödtek, mire Dani hazaért a zsákmánnyal, én pedig Áront altattam, mikor leültek enni.
Dani azzal fogadott, hogy Hanna pálcikával tömte magába a sushit. :) Felszúrta? kérdeztem. Nem, rendesen ügyeskedett addig, amíg valahogy el nem sajátította a technikát.
Ma délben aztán én is szemtanúja lehettem a mutatványnak, rizstésztás leves volt a második :), Hanna pedig pálcikát kért hozzá. És tényleg ügyesen használta is. Sokkal jobban bánt vele, mint ahogy hittem, sőt, a villánál is sokkal ügyesebben ette ezt az ételt.

Persze Mimi is vérszemet kapott, bár ő a tökéletestől még messze van, de nem zavartatta magát és egy pálcikával horgászta a levesből a hosszú tésztát. :)
Nagy szó azért, hogy van, amit a gyerekek a helyiből szívesen megesznek... :)
Dani azzal fogadott, hogy Hanna pálcikával tömte magába a sushit. :) Felszúrta? kérdeztem. Nem, rendesen ügyeskedett addig, amíg valahogy el nem sajátította a technikát.
Ma délben aztán én is szemtanúja lehettem a mutatványnak, rizstésztás leves volt a második :), Hanna pedig pálcikát kért hozzá. És tényleg ügyesen használta is. Sokkal jobban bánt vele, mint ahogy hittem, sőt, a villánál is sokkal ügyesebben ette ezt az ételt.

Persze Mimi is vérszemet kapott, bár ő a tökéletestől még messze van, de nem zavartatta magát és egy pálcikával horgászta a levesből a hosszú tésztát. :)
Nagy szó azért, hogy van, amit a gyerekek a helyiből szívesen megesznek... :)
2010. november 21., vasárnap
Lepkefarm



A Lake Gardens a játszóterei mellett azért is jó hely, mert rengeteg programlehetőség közül lehet válogatni. Van itt őzfarm, madárpark.... hogy csak a felsorolás elejét írjam, és van lepkefarm is.Ez utóbbit (is) szívesen terveztük be az egyik hétvégi napba, Hanna természetesen nagyon várta. :)
Még mindig nincs autónk, így taxival járunk, ami azért nagyon megkönnyíti az életet, az amúgy elég sok kompromisszum mellett, pl. a taxis általában nem téved el, és házig visz. :)
A ház bejárata épp azt sejteti, amilyen a hely, kicsit remote, de nagyon kellemes.
A belépő nagyjából 700Ft/felnőtt, a gyerekjegy természetesen kevesebb.
Babakocsikkal érkeztünk, a jegyárus kisasszony azonnal mondta, hogy hány a lépcső lefelé, majd fel, és tényleg. Ha a lépcsőkön túljut az ember, nagyon kellemes sétaút következik.





Egy kis oázis ez a hely, millió pillangóval, rengeteg trópusi virággal, kis tavakkal, aranyhalakkal, teknősökkel, majd a kijárat felé vezető úton egy kis tárlattal Malajzia ízelt lábúiról... Sokkal nem szívesen találkoznék. A sáskák nem zavarnak, a pókok és a skorpiók viszont igen.A kijáratnál szuvenírsop, a megszokott minőségben, bár ha nagyon szemfülesek vagyunk, a sok hanyagolható tárgy között szép hűtőmágnest, és villogó tüsilabdát is találhatunk.
Összességében az egyik legkellemesebb szombat délelőtti elfoglaltságunk volt ez.
Címkék:
Gyerekprogram,
Lake Gardens,
Malajzia,
Malajzia kirándulás
2010. november 19., péntek
Gymboree classes
Azt hiszem, annak, hogy elvágyódom a városból, több oka is van. A legkardinálisabb talán az, hogy ez a város, nem olyan, mint Budapest, sőt egyik eddig életemben utamba kerülő nagyvároshoz sem tudom hasonlítani, hacsak nem Camberra jut eszembe. Ami azonos a két helyben az az, hogy mindkettő épített, újonnan kitalált dolog, nem évszázadok alatt magától kialakult, aztán végül valamiféle rendezőelv alapján kikristályosodott város, hanem szerkezetileg igencsak élhetetlen, hiszen menet közben erül ki, hogy működik-e vagy sem.
KL szerintem belül működik, kívül kevésbé. Mintha minden kisebb élettér köré keresztül-kasul autópályákat építettek volna, hogy ezzel könnyítsék a közlekedést, de ezzel szerintem csak annyit értek el, hogy egy kicsit elszigetelődtek, és nagyon zajossá váltak az egyes kerületek. Egyikben sincs önálló belvárosi rész, inkább a plázák határozzák meg a központot. Kevés itt a park, ahová csak úgy lemegy az ember és sétál egyet, de biztosan én vagyok csak annyira elvakult, hogy erre vágyom egy ilyen éghajlaton...
Az állatkert 2 órányi távolságra vagyon, és gyerekprogramot szervezni sem túl egyszerű... A nagy lakóparkokon belül lehet játszótereket találni, de ezeket sorompóval őrzik, így ha nem ismerek valakit, akit meg is kérdeznek, ha a kapunál hivatkozok rá, akkor nincs esélyem bemenni... Vagyis vagy ott játszunk, ahol lakunk, vagy nyilvános, közös játszókon, de ezek igencsak ritkák, főleg az új építésű részeken.
Ahol most lakunk, az 15 éve még teljesen lakatlan volt. Ma az egyik belsőbb résznek számít. A Petronas Towers 1993ban épült, láthatóan akkor indult meg valamiféle gigafejlődés, azóta is amerre a szem ellát, mindenhol daruk, újabb és újabb épületkomplexumok épülnek. Vagyis a fejlődés folyamatos, de minden új. Nekem kopár, kong, kicsit személytelen.
És bár itt a Lake Gardens, ez az egy hely mégsem elég... Olyan ez, mintha odahaza csak a városliget volna a belsőbb részeken és ezzel ennyi. Nyilván még én sem ismerem az egész bel és külvárost, de három hét alatt nyitott szemmel jártam, bármerre is mentünk Josephyvel, (és mentünk egy pár irányba...) nem az volt a jellemző, hogy buszmegállókban ácsorognak az emberek, vagy parkok követik a lakóházakat, hanem nagy utak, hatalmas házak, plázák, sok zöld, de ez inkább dzsungel, nem pedig használható zöld.
Így talán érthető, miért gondoltuk azt, hogy jobb egy kicsit kijjebb menni, ahol legalább a lakóterületen belül megvan az, amit itt hiába kerestem... hiszen a belvárosban ugyanúgy autóba kell ülni ahhoz, hogy bármit elérjen az ember, hacsak nem egy oázis féleségen lakik, mint amilyenek mondjuk Petaling Jayan vannak (földszintes házas részek keveredve kisebb léptékű condokkal), ahol azonban a lakosság összetétele a 100%-hoz közelítően helyi. Amivel ismét semmi gond, de azért azt az elvet sem érdemes figyelmen kívül hagyni, miszerint az egyformák inkább az egyformákkal barátkoznak...
És csak magamat tudom ismételni, a programok változatosságát tekintve majdnem mindegy, hogy itt lakunk Mid Valleyben vagy kijjebb Gita Bayun. Kivéve a plázázást, amitől nekem személy szerint hamar gyomorgörcsöm van.
Az egyetlen dolog, amit ezen a környéken kifejezetten fakultatív programként a gyerekeknek találtam, az a fent említett Gymboree Classes. Bangsarban van az egyik hely, ami elég erőteljesen expat környék, vagyis esélyes, hogy találkozhatunk külföldi anyukákkal és gyerekekkel.
Elmentünk, és megnéztük.
Az első benyomásom nagyon pozitív volt, szép, színes belső, sok eszközzel, sokrétű foglalkozás, minden korcsoportnak külön. Amin meglepődtem, hogy a foglalkozások zöme drop off, vagyis a gyerek egyedül vesz részt rajta. Pl. két és fél évest is simán be lehet küldeni egyedül... A másik szembetűnő dolog az anyagi rész volt. Hihetetlenül okosan van felépítve, és véletlenül sem lehet annyira kedvező megoldást találni, amit szerettem volna, mert mindenhol a ha, akkor drágább elv érvényesült.
Az összes gyerekemnek más korcsoportot javasoltak, pedig ha valahol, akkor nálunk nem nagyok a korkülönbségek.
Nincs fedésben egyetlen olyan két foglalkozás, ahol legalább az egyiküket be tudom adni egyedül, míg a másikkal én vagyok bent.
Mimi foglalkozására pedig Áronnal nem mehetek be...
Nagyon bíztam benne, hogy sikrül valami köztes megoldást találnunk, és végül annyit lehetett tenni, hogy míg Áront a mamám tologatta kint, addig én a két lánnyal megnéztem egy zene foglalkozást. Ide amúgy a két kislány járhatna együtt, talán akár velem is.
Csakhogy... maga a foglalkozás nem volt valami átütő. Azt gondoltam, hogy a mi csiribereinkhez, vagy ringatónkhoz, vagy tücsökzenénkhez hasonló, végiggondolt, a gyerekekre szabott, struktúrált órát fogunk majd abszolválni, de ehelyett iszonyú hangos, szerintem egy kétésfélévesnek teljesen, de még egy négyévesnek is nehezen követhető koreográfiával tűzdelt, egyáltalán nem gyerekeknek való órán vettünk részt.
Beatles zenét hallgattunk, miközben rumbatökkel kellett a földet verni olyan hangosan, hogy Mimi rendesen az ölembe bújt... (valószínűleg nem fog akarni legközelebb egyedül bemenni...) Volt egy rész, amikor mindenféle ütős, rázós hangszerek kerültek elő egy nagy dobozból, többek között egy hatalmas dob is, ami úgy püföltek a fiúk, hogy alig hallottam a hangomat, amikor megkérdeztem Mimit, akar-e maradni.
Végül végigcsináltuk, de nem sok kedvem van újra elmenni, legalábbis erre...
Emelem kalapom a Ringató előtt, ami ugyan nem a mi szájunk íze, a Tücsökzene előtt, ami igazán szépen átgondolt és felépített lassú tempójú foglalkozás volt, és Mónit csak magasztalni tudom... valamint emelem kalapom Orszáczky Ildi előtt is, aki a csiribirit kitalálta. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha ismerném az angol gyerekdalok csak 20 százalékát, holnap csinálnék itt egy csiribirit... Mert a gyerekeknek szerintem nem Beatlesre van szükségük (nem mintha az nem volna értékes...), hanem sokkal inkább valami olyanra, ami ritmusban, dallamban közel áll hozzájuk... a zajszintről és a foglalkozás struktúrájáról nem is beszélve. Persze az se ártana, ha mindezt nem egy 18 éves fiatalember vezénylené, hanem valaki olyan, akinek van fogalma arról, hogy az az életkori közeg, amiben dolgozik, milyen skillekkel rendelkezik...
Azért befizettünk, és kíváncsian, sőt reménnyel telve várom a többi foglalkozást.Mert van jóga, művészet, sport, játszófoglalkozás és családi alkalom is.
Kifelé jövet megkérdeztem Hannát, jöjjünk-e még, és bólintott. Azért nem hagyott nyugodni és este megkérdeztem, melyiket szereti jobban, azt vagy a csirit... Az utóbbit favorizálná... Én is... :(
És mielőtt amolyan rossz szájízzel fejeződne be a mai tudósítás Malajziából, azért megemlíteném, hogy egyébként az utcán, a boltban, a szállodában mindenki végtelenül kedvesés figyelmes a gyerekekkel (lehet, hogy azért, mert fehérek?), és van olyan játékbolt, ahol lenyűgöző a kínálat a fejlesztő játékokból... Van tehát remény, de az egyik első, nagyon vágyott közeg picit megbukott. Azért lelkesen próbálkozunk. :) És az se rossz, hogy van mit mutatni itt is. Jár a fejem, nagyon jó volna valami értéket teremteni itt is.
KL szerintem belül működik, kívül kevésbé. Mintha minden kisebb élettér köré keresztül-kasul autópályákat építettek volna, hogy ezzel könnyítsék a közlekedést, de ezzel szerintem csak annyit értek el, hogy egy kicsit elszigetelődtek, és nagyon zajossá váltak az egyes kerületek. Egyikben sincs önálló belvárosi rész, inkább a plázák határozzák meg a központot. Kevés itt a park, ahová csak úgy lemegy az ember és sétál egyet, de biztosan én vagyok csak annyira elvakult, hogy erre vágyom egy ilyen éghajlaton...
Az állatkert 2 órányi távolságra vagyon, és gyerekprogramot szervezni sem túl egyszerű... A nagy lakóparkokon belül lehet játszótereket találni, de ezeket sorompóval őrzik, így ha nem ismerek valakit, akit meg is kérdeznek, ha a kapunál hivatkozok rá, akkor nincs esélyem bemenni... Vagyis vagy ott játszunk, ahol lakunk, vagy nyilvános, közös játszókon, de ezek igencsak ritkák, főleg az új építésű részeken.
Ahol most lakunk, az 15 éve még teljesen lakatlan volt. Ma az egyik belsőbb résznek számít. A Petronas Towers 1993ban épült, láthatóan akkor indult meg valamiféle gigafejlődés, azóta is amerre a szem ellát, mindenhol daruk, újabb és újabb épületkomplexumok épülnek. Vagyis a fejlődés folyamatos, de minden új. Nekem kopár, kong, kicsit személytelen.
És bár itt a Lake Gardens, ez az egy hely mégsem elég... Olyan ez, mintha odahaza csak a városliget volna a belsőbb részeken és ezzel ennyi. Nyilván még én sem ismerem az egész bel és külvárost, de három hét alatt nyitott szemmel jártam, bármerre is mentünk Josephyvel, (és mentünk egy pár irányba...) nem az volt a jellemző, hogy buszmegállókban ácsorognak az emberek, vagy parkok követik a lakóházakat, hanem nagy utak, hatalmas házak, plázák, sok zöld, de ez inkább dzsungel, nem pedig használható zöld.
Így talán érthető, miért gondoltuk azt, hogy jobb egy kicsit kijjebb menni, ahol legalább a lakóterületen belül megvan az, amit itt hiába kerestem... hiszen a belvárosban ugyanúgy autóba kell ülni ahhoz, hogy bármit elérjen az ember, hacsak nem egy oázis féleségen lakik, mint amilyenek mondjuk Petaling Jayan vannak (földszintes házas részek keveredve kisebb léptékű condokkal), ahol azonban a lakosság összetétele a 100%-hoz közelítően helyi. Amivel ismét semmi gond, de azért azt az elvet sem érdemes figyelmen kívül hagyni, miszerint az egyformák inkább az egyformákkal barátkoznak...
És csak magamat tudom ismételni, a programok változatosságát tekintve majdnem mindegy, hogy itt lakunk Mid Valleyben vagy kijjebb Gita Bayun. Kivéve a plázázást, amitől nekem személy szerint hamar gyomorgörcsöm van.
Az egyetlen dolog, amit ezen a környéken kifejezetten fakultatív programként a gyerekeknek találtam, az a fent említett Gymboree Classes. Bangsarban van az egyik hely, ami elég erőteljesen expat környék, vagyis esélyes, hogy találkozhatunk külföldi anyukákkal és gyerekekkel.
Elmentünk, és megnéztük.
Az első benyomásom nagyon pozitív volt, szép, színes belső, sok eszközzel, sokrétű foglalkozás, minden korcsoportnak külön. Amin meglepődtem, hogy a foglalkozások zöme drop off, vagyis a gyerek egyedül vesz részt rajta. Pl. két és fél évest is simán be lehet küldeni egyedül... A másik szembetűnő dolog az anyagi rész volt. Hihetetlenül okosan van felépítve, és véletlenül sem lehet annyira kedvező megoldást találni, amit szerettem volna, mert mindenhol a ha, akkor drágább elv érvényesült.
Az összes gyerekemnek más korcsoportot javasoltak, pedig ha valahol, akkor nálunk nem nagyok a korkülönbségek.
Nincs fedésben egyetlen olyan két foglalkozás, ahol legalább az egyiküket be tudom adni egyedül, míg a másikkal én vagyok bent.
Mimi foglalkozására pedig Áronnal nem mehetek be...
Nagyon bíztam benne, hogy sikrül valami köztes megoldást találnunk, és végül annyit lehetett tenni, hogy míg Áront a mamám tologatta kint, addig én a két lánnyal megnéztem egy zene foglalkozást. Ide amúgy a két kislány járhatna együtt, talán akár velem is.
Csakhogy... maga a foglalkozás nem volt valami átütő. Azt gondoltam, hogy a mi csiribereinkhez, vagy ringatónkhoz, vagy tücsökzenénkhez hasonló, végiggondolt, a gyerekekre szabott, struktúrált órát fogunk majd abszolválni, de ehelyett iszonyú hangos, szerintem egy kétésfélévesnek teljesen, de még egy négyévesnek is nehezen követhető koreográfiával tűzdelt, egyáltalán nem gyerekeknek való órán vettünk részt.
Beatles zenét hallgattunk, miközben rumbatökkel kellett a földet verni olyan hangosan, hogy Mimi rendesen az ölembe bújt... (valószínűleg nem fog akarni legközelebb egyedül bemenni...) Volt egy rész, amikor mindenféle ütős, rázós hangszerek kerültek elő egy nagy dobozból, többek között egy hatalmas dob is, ami úgy püföltek a fiúk, hogy alig hallottam a hangomat, amikor megkérdeztem Mimit, akar-e maradni.
Végül végigcsináltuk, de nem sok kedvem van újra elmenni, legalábbis erre...
Emelem kalapom a Ringató előtt, ami ugyan nem a mi szájunk íze, a Tücsökzene előtt, ami igazán szépen átgondolt és felépített lassú tempójú foglalkozás volt, és Mónit csak magasztalni tudom... valamint emelem kalapom Orszáczky Ildi előtt is, aki a csiribirit kitalálta. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha ismerném az angol gyerekdalok csak 20 százalékát, holnap csinálnék itt egy csiribirit... Mert a gyerekeknek szerintem nem Beatlesre van szükségük (nem mintha az nem volna értékes...), hanem sokkal inkább valami olyanra, ami ritmusban, dallamban közel áll hozzájuk... a zajszintről és a foglalkozás struktúrájáról nem is beszélve. Persze az se ártana, ha mindezt nem egy 18 éves fiatalember vezénylené, hanem valaki olyan, akinek van fogalma arról, hogy az az életkori közeg, amiben dolgozik, milyen skillekkel rendelkezik...
Azért befizettünk, és kíváncsian, sőt reménnyel telve várom a többi foglalkozást.Mert van jóga, művészet, sport, játszófoglalkozás és családi alkalom is.
Kifelé jövet megkérdeztem Hannát, jöjjünk-e még, és bólintott. Azért nem hagyott nyugodni és este megkérdeztem, melyiket szereti jobban, azt vagy a csirit... Az utóbbit favorizálná... Én is... :(
És mielőtt amolyan rossz szájízzel fejeződne be a mai tudósítás Malajziából, azért megemlíteném, hogy egyébként az utcán, a boltban, a szállodában mindenki végtelenül kedvesés figyelmes a gyerekekkel (lehet, hogy azért, mert fehérek?), és van olyan játékbolt, ahol lenyűgöző a kínálat a fejlesztő játékokból... Van tehát remény, de az egyik első, nagyon vágyott közeg picit megbukott. Azért lelkesen próbálkozunk. :) És az se rossz, hogy van mit mutatni itt is. Jár a fejem, nagyon jó volna valami értéket teremteni itt is.
2010. november 16., kedd
Az a drága kenyér
Ma elmentünk megnézni a gymboree-classes nevű helyet Bangsarban. Erről egy saját posztban részletesebben majd...
Bangsar az igazi expat közeg, ahol a supermarketben Hungarian!!! édes paprikát is lehet kapni. És mert pörköltre vágyunk, vettünk is. 500 forint volt, ami itt nem olcsó, de ezen a helyen egy bébiétel is 1000 foritn körül van átszámítva. Dani nem is szeret idejönni. Nem csodálom, de ha csak itt lehet kapni pl. paprikát?...
Anyukám kenyeret keresett, de nem talált. Azután felfedeztünk egy svájci pékséget a boltotn belül, avová belépve meglepő módon nem az az édes illat fogadott, ami oly jellemző a helyi pékárukra. Volt rendes chiabatta, és kenyér is, meg croassont. Vettünk.
Négy pici buci, egy félkilós kenyér és három croassant.
Fizettem ezekért összesen 72 pénzt, vagyis nagyjából 4700 forintot.
Ó bárcsak már megérkezne a kenyérsütőőőnk!!!!!
Update... nem hagyott nyugodni ez az összeg, előkerestem a blokkot. 24.20 az a 72 píz... vagyis "csak" kb. 1500 forint volt az, nem 4700... mégse vagyok olyan fanatikus. Azért a meggyes táska elég jó volna ;)
Bangsar az igazi expat közeg, ahol a supermarketben Hungarian!!! édes paprikát is lehet kapni. És mert pörköltre vágyunk, vettünk is. 500 forint volt, ami itt nem olcsó, de ezen a helyen egy bébiétel is 1000 foritn körül van átszámítva. Dani nem is szeret idejönni. Nem csodálom, de ha csak itt lehet kapni pl. paprikát?...
Anyukám kenyeret keresett, de nem talált. Azután felfedeztünk egy svájci pékséget a boltotn belül, avová belépve meglepő módon nem az az édes illat fogadott, ami oly jellemző a helyi pékárukra. Volt rendes chiabatta, és kenyér is, meg croassont. Vettünk.
Négy pici buci, egy félkilós kenyér és három croassant.
Fizettem ezekért összesen 72 pénzt, vagyis nagyjából 4700 forintot.
Ó bárcsak már megérkezne a kenyérsütőőőnk!!!!!
Update... nem hagyott nyugodni ez az összeg, előkerestem a blokkot. 24.20 az a 72 píz... vagyis "csak" kb. 1500 forint volt az, nem 4700... mégse vagyok olyan fanatikus. Azért a meggyes táska elég jó volna ;)
Otthonkérdés
Néhány átforgolódott éjszaka után úgy tűnik, billent a mérleg.
Hogy tisztábban lássam a döntések okait, szépen sorba vettem, hogy mik voltak a szempontok.
Több kardinális is volt (Dani munkahelye és a lakás közti távolság, opcionális óvoda a gyerekeknek, és a közeg), ezeket nehezen tudtuk azonnal átlátni, amikor egy egy lakást megnéztünk.
Végül az utolsó körben azt tartottam szem előtt, hogy egy közeget találjunk elsőként, amiben hosszú távon képesek vagyunk látni magunkat, ismerve az erősségeinket és a gyengéinket egyaránt.
Erősségen pl azt is értem, hogy nem riaszt el, ha autózni kell nekem is, ha nincs karnyújtásnyira pláza, vagy tömegközlekedés, gyengeségen pedig pl. azt, amennyire zajérzékeny vagyok, amennyire a gyerekeknek szükséges a nagy tér kívül és belül egyaránt.
Részemről otthon egy tanyán volna a legjobb, már ami a csendet illeti. Emiatt minden condóban gyomorgörcsöm volt, a kiszámíthatatlansága miatt, mikor honnan kopognak, zörögnek... Illetve mindkettőnknek kell az intim tér, ami egy kisebb lakásban nem nagyon van. Sőt egy egy ilyen hatalmas komplexumban még az udvaron is elvétve, pedig mennyire szeretünk csak úgy sétálni egyet... nem belebotolva lépten nyomon ismerősbe vagy ismeretlenbe.
Az elmúlt héten két újabb kört futottunk, a már említettek mellett, amelyekből idő közben több kizárásra került, részint az élettér nyújtotta intimitás hiánya, részint az izoláltság érzése miatt. Mert persze azért az intimitásnak is van határa, néha bizony kell, hogy lehessen beszélgetni, találkozni a családtagjaimon kívül is emberrel, és az sem baj, ha ez egy felnőtt...vagy kettő.
Végül két, egymástól nagyon különböző irányt hagytunk nyitva.
Az egyik egy Condo, a Li Villas, (képek itt) Dani törzsmunkahelyéhez 2km-nyi távolságra, négy 20emeletes épület, nagy, zöld kerttel, benne két játszó, csúszdás gyerekmedence, kisbolt és mosoda, squashpálya. A sorompón kívül kertes házak, a közelben plázák, A Tulip 7 percre, úgyanúgy, ahogy néhány pláza. A lakóközösség zöme expat, sok a német, mert itt a siemens, de vannak angolok, és ausztrálok is. Kétszer jártunk itt, mindkétszer kizárólag fehérekkel találkoztunk.
A második látogatás alkalmával egy háromszobás lakást néztünk meg, szuper konyha, és ami itt nem jellemző, egy kád is (itt többnyire zuhanyzók voltak csak). A szobák mérete viszont épphogy elegendő, nemcsak a bútorainknak, hanem magunknak is. Ismerem a gyerekeimet, biztos vagyok benne, hogy egy másfél óra után már az ajtóban toporognának, hogy menjünk... Ha pedig bárkit vendégül szeretnénk látni az egyetlen opció, hogy a közeli szállodában bérel apartmant, ami nem igazán az, amit elsőre gondoltunk... bár lehet akár előnye is.
A másik lehetőség ennél sokkal vadregényesebb. Ez Gita Bayu.
A város szívétől nagyjából 20 km-re (bár a közlekedés elég hektikus, mert csúcsidőben lehet akár egy óra is az út, gyér forgalomnál negyed óra volt visszaérni a szállásunkra) egy kis sziget, a maga amúgy hatalmas területén ősfákkal, két kis tóval, önálló házakkal.
Bárki, akivel beszéltünk és nem ott lakott, óva intett bennünket attól, hogy ide tegyük a székhelyünket.
Mert: Messze van a belvárostól, mert a sorompón kívül nincs semmi, illetve ami van, az nagyon "local". Ez az a környék, ahová az angol gyarmatosítás idején a kínai munkásosztályt kiköltöztették, és ez a hatás a mai napig érezhető. Vagyis nem egy ötödik kerület... Nincs a közelben csillogó bevásárlóközpont, és a két nemzetközi iskolán kívül nemigen van lehetőség a gyerekeink közösségi életének megoldására.
Vagyis az első impulzusok alapján nagyon ijesztő volt a gondolat, hogy ezt válasszuk.
Pedig a közeg az, amit kerestünk.
A ház olyan és akkora, ami jóleső, és budgeten belül van. Ide bármikor meg tudunk hívni akár egy teljes családot is, kényelmesen elférünk.
Az első ottlétünk lelkesedését egy nehéz éjszaka követte... Az autópályáról lekanyarodva igazi ázsiai hangulatot árasztó, kicsit kopott emeletes házas övezeten kell keresztülmenni, ez nem az a környék, ahol szívesen tologatnám a babakocsit, ha már elég volt az idill odabenn. Hová adjam a gyerekeket? A helyiek közé, akik az angolt sem beszélik rendesen? Vagy mindegy,legfeljebb kínaiul fognak beszélni? És mi van, ha Dani naponta másfél órát áll majd a dugóban.
Nekiláttam iskolát keresni, és hamar ráakadtam az Australian International School-ra. Leültünk Danival, és újra átrágtuk magunkat a témán. Amikor a fizetése összetevőiről tárgyalt, az iskolát nem vették bele. Akkor még nem gondoltam, hogy ez ennyire fontos lehet. Ebben a felállásban viszont nagyon nagyon sokba kerül nekünk... És persze itt nemcsak Hannáról van szó. Ha őt kigazdálkodjuk fogösszeszorítva, de Mimit nem tudjuk, akkor felesleges gondolkodni. (most először éreztem, hogy mit jelent taníttatni a gyerekeket... anyagilag)
Pedig itt egészen biztosan azt kapná, amit adni szeretnék. Sportolnak, játszanak, nem túl nagy a létszám... és közel van.
Másodjára gyerekestül mentünk, taxival, út közben megnéztük az au iskolát is, a közeli bevásárlási lehetőséget is (nem volt annyira ijesztő, mint hittem, bár az alagsorban egy teljes kínai piaccal találkoztunk...), majd újra a házat, a halastavat, a medencéket, és találkoztunk egy ausztrál házaspárral, akikkel végre érdemi beszélgetést tudtunk folytatni, azzal kapcsolatban, hogy milyen az itteni élet.
Megnyugtató volt...
Van egy másik bevásárló egység is, ami jobb felszereltségű annál, mint amit mi néztünk, a közösségi házba terveznek játszóbölcsit, van balett 6 éven aluliaknak, és minden ünnepet megtartanak, így volt oktoberfest és lesz karácsony is. Vagyis van itt élet, expat is, sok gyerek és mégis elég nagy a hely ahhoz, hogy ha nem akarok, akkor nem muszáj folyton emberek között lennem.
Tény, hogy az itteni játszó nem elég szerintem, és a medence is sokkal kevésbé gyerekbarát, mint az eddigiek, de a ház, és a környéke összehasonlíthatatlanul több, és ránk szabottabb, mint bármi eddig.
A háznak két orvosolandó hibája van, az egyik a master bedroomban terpeszkedő beépített kingsize ágy, mert ezt a szobát szívünk szerit gyerekszobának keresztelnénk át, lévén ez a legnagyobb, és ehhez tartozik fürdőkádas mellékhelyiség, a másik, hogy fehér rolók vannak, pedig itt a függöny ezerszer praktikusabb volna, mert gyakorlatilag földig érő ablakok vannak mindenütt.
Ezen a éjszakán is forgolódtunk eleget, számba vettük az összes pro és kontra érvet Li Villas és Gita Bayu ellen és mellett, illetve eléggé lehangoltan vettük tudomásul, hogy legalábbis az első évben nem tudjuk finanszírozni az ausztrál sulit... Vagyis újabb óvodakeresés a feladat.
Hogy megnyugodhassunk, még egyszer megnéztük azt a Federal Hillt, ami még a belsőbb részen érdekes lehetett volna, de már egyikünknek sem volt szíve választottja, így ezt is elvetettük. Ezen a délutánon Robert, aki amúgy a segítségünk a költöztető cég által is elkísért, és nagyon flegma sítlusban sorolta Gita Bayu ellen szóló érveit. Mindketten eléggé lefagyott ábrázattal bújtunk vissza a csigaházunkba.... aztán megint forgolódtunk egy sort, aztán reggel lett.
És Robert reggel telefonált, hogy talált óvodát, és menjünk nézzük meg. Út közben kiderült, hogy a helyi kórház majdnem új, jól felszerelt, és bár nincsen magánklinika karnyújtásnyira ez éppen annyira jó, mint otthon egy jobb állami.
Az óvoda a Country Heights nevű telep bejáratától nem messze található, ez a terület egy kertes házas övezet, hatalmas ingatlanokkal, széles utakkal, nem költöznék ide, de az ovi kitűnő helyen van. Csendes, nagy kertje van, és a vezető is nagyon szimpatikus volt a maga kicsit határozott de meleg lényével. Ráadásul szépen beszélt angolul.
Arra is rá kellett jönnöm idő közben, hogy Malajziában nem fogok olyan ovit találni, ami kicsit is hasonlít az otthon megszokotthoz. Itteni viszonylatban viszont ez remek... mégha itt is kevés a szerepjátékra alkalmas eszköz...
Viszont csak fél napot mennének a lányok, és délután még mindig ott a lehetőség kimozogni, kijátszani magukat.
Megnyugodtam...
Sőt mivel odafelé egy kicsit eltévedtünk, autóztunk egyet a környéken, és már nem is volt annyira ijesztő. Itt is vannak nagyobb plázák, ezen a környéken vannak a nagy stadionok, köztük az úszó is, erről pedig eszembe jutott újra a lovaglás Hannának. Robert szerint két helyen lehet gyerekeket lovagolni taníttatni, az egyik épp CH, ahol az ovi is van... Kerekedik a dolog...
Délután leültünk Danival, és megszületett a döntés. Menjünk Gita Bayura. Próbáljuk meg amit tudunk, és meglátjuk, sikerül-e.
Először az ittlétünk során, a gyerekeink rendesen vacsoráztak, és időben elaludtak.
Perszehogy egy csomó kérdőjel van bennem... perszehogy drukkolok még mindig. Perszehogy fogalmam sincs, hogy tényleg jól döntünk-e... de mint ahogy azzal, hogy elindultunk Malajziába ráléptünk erre az útra, most folytatódik tovább... és hiszem, hogy mennünk kell. És azt is, hogy ez a mi utunk. Sokkal inkább, mint bent a városban.
Ja és van vonat.:)
Mostmár csak kitartónak kell lennünk, és elhinnünk, hogy sikerülhet... És ha igen, akkor nyitva az ajtónk. :)
Íme a közösségi ház és a környéke:





és a ház, valamint az utcakép, a háztól balra és jobbra:


Olyan jó volna olvasni a benyomásotokat...
Hogy tisztábban lássam a döntések okait, szépen sorba vettem, hogy mik voltak a szempontok.
Több kardinális is volt (Dani munkahelye és a lakás közti távolság, opcionális óvoda a gyerekeknek, és a közeg), ezeket nehezen tudtuk azonnal átlátni, amikor egy egy lakást megnéztünk.
Végül az utolsó körben azt tartottam szem előtt, hogy egy közeget találjunk elsőként, amiben hosszú távon képesek vagyunk látni magunkat, ismerve az erősségeinket és a gyengéinket egyaránt.
Erősségen pl azt is értem, hogy nem riaszt el, ha autózni kell nekem is, ha nincs karnyújtásnyira pláza, vagy tömegközlekedés, gyengeségen pedig pl. azt, amennyire zajérzékeny vagyok, amennyire a gyerekeknek szükséges a nagy tér kívül és belül egyaránt.
Részemről otthon egy tanyán volna a legjobb, már ami a csendet illeti. Emiatt minden condóban gyomorgörcsöm volt, a kiszámíthatatlansága miatt, mikor honnan kopognak, zörögnek... Illetve mindkettőnknek kell az intim tér, ami egy kisebb lakásban nem nagyon van. Sőt egy egy ilyen hatalmas komplexumban még az udvaron is elvétve, pedig mennyire szeretünk csak úgy sétálni egyet... nem belebotolva lépten nyomon ismerősbe vagy ismeretlenbe.
Az elmúlt héten két újabb kört futottunk, a már említettek mellett, amelyekből idő közben több kizárásra került, részint az élettér nyújtotta intimitás hiánya, részint az izoláltság érzése miatt. Mert persze azért az intimitásnak is van határa, néha bizony kell, hogy lehessen beszélgetni, találkozni a családtagjaimon kívül is emberrel, és az sem baj, ha ez egy felnőtt...vagy kettő.
Végül két, egymástól nagyon különböző irányt hagytunk nyitva.

Az egyik egy Condo, a Li Villas, (képek itt) Dani törzsmunkahelyéhez 2km-nyi távolságra, négy 20emeletes épület, nagy, zöld kerttel, benne két játszó, csúszdás gyerekmedence, kisbolt és mosoda, squashpálya. A sorompón kívül kertes házak, a közelben plázák, A Tulip 7 percre, úgyanúgy, ahogy néhány pláza. A lakóközösség zöme expat, sok a német, mert itt a siemens, de vannak angolok, és ausztrálok is. Kétszer jártunk itt, mindkétszer kizárólag fehérekkel találkoztunk.
A második látogatás alkalmával egy háromszobás lakást néztünk meg, szuper konyha, és ami itt nem jellemző, egy kád is (itt többnyire zuhanyzók voltak csak). A szobák mérete viszont épphogy elegendő, nemcsak a bútorainknak, hanem magunknak is. Ismerem a gyerekeimet, biztos vagyok benne, hogy egy másfél óra után már az ajtóban toporognának, hogy menjünk... Ha pedig bárkit vendégül szeretnénk látni az egyetlen opció, hogy a közeli szállodában bérel apartmant, ami nem igazán az, amit elsőre gondoltunk... bár lehet akár előnye is.
A másik lehetőség ennél sokkal vadregényesebb. Ez Gita Bayu.
A város szívétől nagyjából 20 km-re (bár a közlekedés elég hektikus, mert csúcsidőben lehet akár egy óra is az út, gyér forgalomnál negyed óra volt visszaérni a szállásunkra) egy kis sziget, a maga amúgy hatalmas területén ősfákkal, két kis tóval, önálló házakkal.
Bárki, akivel beszéltünk és nem ott lakott, óva intett bennünket attól, hogy ide tegyük a székhelyünket.
Mert: Messze van a belvárostól, mert a sorompón kívül nincs semmi, illetve ami van, az nagyon "local". Ez az a környék, ahová az angol gyarmatosítás idején a kínai munkásosztályt kiköltöztették, és ez a hatás a mai napig érezhető. Vagyis nem egy ötödik kerület... Nincs a közelben csillogó bevásárlóközpont, és a két nemzetközi iskolán kívül nemigen van lehetőség a gyerekeink közösségi életének megoldására.
Vagyis az első impulzusok alapján nagyon ijesztő volt a gondolat, hogy ezt válasszuk.
Pedig a közeg az, amit kerestünk.
A ház olyan és akkora, ami jóleső, és budgeten belül van. Ide bármikor meg tudunk hívni akár egy teljes családot is, kényelmesen elférünk.
Az első ottlétünk lelkesedését egy nehéz éjszaka követte... Az autópályáról lekanyarodva igazi ázsiai hangulatot árasztó, kicsit kopott emeletes házas övezeten kell keresztülmenni, ez nem az a környék, ahol szívesen tologatnám a babakocsit, ha már elég volt az idill odabenn. Hová adjam a gyerekeket? A helyiek közé, akik az angolt sem beszélik rendesen? Vagy mindegy,legfeljebb kínaiul fognak beszélni? És mi van, ha Dani naponta másfél órát áll majd a dugóban.
Nekiláttam iskolát keresni, és hamar ráakadtam az Australian International School-ra. Leültünk Danival, és újra átrágtuk magunkat a témán. Amikor a fizetése összetevőiről tárgyalt, az iskolát nem vették bele. Akkor még nem gondoltam, hogy ez ennyire fontos lehet. Ebben a felállásban viszont nagyon nagyon sokba kerül nekünk... És persze itt nemcsak Hannáról van szó. Ha őt kigazdálkodjuk fogösszeszorítva, de Mimit nem tudjuk, akkor felesleges gondolkodni. (most először éreztem, hogy mit jelent taníttatni a gyerekeket... anyagilag)
Pedig itt egészen biztosan azt kapná, amit adni szeretnék. Sportolnak, játszanak, nem túl nagy a létszám... és közel van.
Másodjára gyerekestül mentünk, taxival, út közben megnéztük az au iskolát is, a közeli bevásárlási lehetőséget is (nem volt annyira ijesztő, mint hittem, bár az alagsorban egy teljes kínai piaccal találkoztunk...), majd újra a házat, a halastavat, a medencéket, és találkoztunk egy ausztrál házaspárral, akikkel végre érdemi beszélgetést tudtunk folytatni, azzal kapcsolatban, hogy milyen az itteni élet.
Megnyugtató volt...
Van egy másik bevásárló egység is, ami jobb felszereltségű annál, mint amit mi néztünk, a közösségi házba terveznek játszóbölcsit, van balett 6 éven aluliaknak, és minden ünnepet megtartanak, így volt oktoberfest és lesz karácsony is. Vagyis van itt élet, expat is, sok gyerek és mégis elég nagy a hely ahhoz, hogy ha nem akarok, akkor nem muszáj folyton emberek között lennem.
Tény, hogy az itteni játszó nem elég szerintem, és a medence is sokkal kevésbé gyerekbarát, mint az eddigiek, de a ház, és a környéke összehasonlíthatatlanul több, és ránk szabottabb, mint bármi eddig.
A háznak két orvosolandó hibája van, az egyik a master bedroomban terpeszkedő beépített kingsize ágy, mert ezt a szobát szívünk szerit gyerekszobának keresztelnénk át, lévén ez a legnagyobb, és ehhez tartozik fürdőkádas mellékhelyiség, a másik, hogy fehér rolók vannak, pedig itt a függöny ezerszer praktikusabb volna, mert gyakorlatilag földig érő ablakok vannak mindenütt.
Ezen a éjszakán is forgolódtunk eleget, számba vettük az összes pro és kontra érvet Li Villas és Gita Bayu ellen és mellett, illetve eléggé lehangoltan vettük tudomásul, hogy legalábbis az első évben nem tudjuk finanszírozni az ausztrál sulit... Vagyis újabb óvodakeresés a feladat.
Hogy megnyugodhassunk, még egyszer megnéztük azt a Federal Hillt, ami még a belsőbb részen érdekes lehetett volna, de már egyikünknek sem volt szíve választottja, így ezt is elvetettük. Ezen a délutánon Robert, aki amúgy a segítségünk a költöztető cég által is elkísért, és nagyon flegma sítlusban sorolta Gita Bayu ellen szóló érveit. Mindketten eléggé lefagyott ábrázattal bújtunk vissza a csigaházunkba.... aztán megint forgolódtunk egy sort, aztán reggel lett.
És Robert reggel telefonált, hogy talált óvodát, és menjünk nézzük meg. Út közben kiderült, hogy a helyi kórház majdnem új, jól felszerelt, és bár nincsen magánklinika karnyújtásnyira ez éppen annyira jó, mint otthon egy jobb állami.
Az óvoda a Country Heights nevű telep bejáratától nem messze található, ez a terület egy kertes házas övezet, hatalmas ingatlanokkal, széles utakkal, nem költöznék ide, de az ovi kitűnő helyen van. Csendes, nagy kertje van, és a vezető is nagyon szimpatikus volt a maga kicsit határozott de meleg lényével. Ráadásul szépen beszélt angolul.
Arra is rá kellett jönnöm idő közben, hogy Malajziában nem fogok olyan ovit találni, ami kicsit is hasonlít az otthon megszokotthoz. Itteni viszonylatban viszont ez remek... mégha itt is kevés a szerepjátékra alkalmas eszköz...
Viszont csak fél napot mennének a lányok, és délután még mindig ott a lehetőség kimozogni, kijátszani magukat.
Megnyugodtam...
Sőt mivel odafelé egy kicsit eltévedtünk, autóztunk egyet a környéken, és már nem is volt annyira ijesztő. Itt is vannak nagyobb plázák, ezen a környéken vannak a nagy stadionok, köztük az úszó is, erről pedig eszembe jutott újra a lovaglás Hannának. Robert szerint két helyen lehet gyerekeket lovagolni taníttatni, az egyik épp CH, ahol az ovi is van... Kerekedik a dolog...
Délután leültünk Danival, és megszületett a döntés. Menjünk Gita Bayura. Próbáljuk meg amit tudunk, és meglátjuk, sikerül-e.
Először az ittlétünk során, a gyerekeink rendesen vacsoráztak, és időben elaludtak.
Perszehogy egy csomó kérdőjel van bennem... perszehogy drukkolok még mindig. Perszehogy fogalmam sincs, hogy tényleg jól döntünk-e... de mint ahogy azzal, hogy elindultunk Malajziába ráléptünk erre az útra, most folytatódik tovább... és hiszem, hogy mennünk kell. És azt is, hogy ez a mi utunk. Sokkal inkább, mint bent a városban.
Ja és van vonat.:)
Mostmár csak kitartónak kell lennünk, és elhinnünk, hogy sikerülhet... És ha igen, akkor nyitva az ajtónk. :)
Íme a közösségi ház és a környéke:





és a ház, valamint az utcakép, a háztól balra és jobbra:

Olyan jó volna olvasni a benyomásotokat...
Címkék:
Gita Bayu,
Kinga,
Kinga és Dani,
Lakáskeresés Malajzia,
Malajzia
2010. november 15., hétfő
Áron 11 hónapos


A képek ne tévesszenek meg senkit, a legsírósabb hónapot tudjuk magunk mögött.
Az elsőn a fogát gondoltam megmutatni, de azt hiszem épp semmi sem látszik. :) Csak az, hogy mennyire szereti a vizet. Bár mostanában ha egyedül fürdik, annak is kétségbeesett sírás a vége. Tegnap véletlenül sikerült belefelejtkezni a pancsolásba, és még cuppogós puszikat is dobált örömében. Lásd második kép.
Felülről 10 kiló, szerintem 80cm, és immár kétfogú.
Az alvásokkal ugyanúgy áll, mint otthon, mellettünk alszik... egész éjjel, lévén az egy darab kiságyat Mikolt kapta. Így éjszaka háromszor csatlakozik, majd forgolódik egy sort, és végül általában szájbarúg, vagy csak simán rámfekszik. Szeretem a közelségét, bár voltak már pihentetőbb éjszakáink is. Nappal egyet, vagy kettőt alszik, babakocsiban...
Az eddigi jó étvágya a múlté. Ha otthoni ízeket ehetne, akkor gyanús, hogy jól enne, de itt nem jó semmi. A fogzásra is foghatnám, de a pépest pont olyan fancsali arccal utasítja el, vagy löki ki a szájából, mint a darabosat. Sokszor ötletem sincs, mit adjak neki, mindent végigpróbálunk, és van, ami sikerrel a pocakjába jut, és van, ami semmi esetre sem.
Sírós. Érzi a feszültebb mamát, az idegen környezetet, nem szereti, hogy állandóan izzad (téli gyerek), nem szereti a kőpadlót, viszont szereti a lépcsőket, a medence szélén pancsolni, és mindenek felett kézben lenni... Szegény anyukám...
Beindult a beszélőkéje is, ammm mondja ha enni kér, appa, mondja a lámpára, és ha mi mondjuk, lámpa, ragyog a szeme, és mosolyog elégedetten.
A mozgásával kapcsolatban igyekszem gyakorolni vele, de nehéz dió, mert nem szereti. Persze nem ez a lényeg, hanem hogy csináljuk, de jobb volna még többet, még jobb kedvvel ügyesedne.
Jó volna, ha Kornél itt lenne velünk, hiányzik a heti rendszeresség, és látom, hogy sokat ül a lába közé, sokszor előre felé esik, nem a popsijára huppan, hogy ha kapaszkodót talál, akkor húzza magát, és ez nem jó így.
Gyerektársaságban, idegen helyen kivirul, felfedez, mindent megvizsgál. Aminek nagyon örülök, hogy nem akar mindent a szájába venni...
Erős, és egyre erősebb, kitartó, alapvetően kiegyensúlyozott, mosolygós (úgy szeretném ezt a mosolygósságot minél gyakrabban látni...) édes kis bogár, a nagy fehér buksija és a kék szemei az itteniek arcára mindig mosolyt csalnak, mi pedig hitetlenkedve nézzük, milyen kis csibész, mekkora kisfiú már.
2010. november 14., vasárnap
KLCC feketén fehéren
Így mi is ezt választottuk, a rapidKL-lel utaztunk, amin olyan hűvös van, hogy a gyerekekre hosszúujjút és vékony sapit adtam. (aki gyerekkel jön, az jó, ha ilyen esetekre bekészít egy egy melegebb darabot... nekem egy kendő is megtette)
Az ikertornyok szomszédságába igyekeztünk, ahol egy gyerekmedencés játszóterezés volt a program. Fejkendős női parkőrök vigyázzák a rendet, ami azt is jelenti, hogy síppal a szájukban jeleznek, ha valami olyat csinál a látogató, ami veszélyes, vagy tilos. Pl. pároknak kézenfogva sétálni..., vagy kamaszoknak a hintára ráülni, illetve a víz partját jelző kék mozaikon belülre cipővel lépni.
A popsitörlős dobozunkra is árgus szemekkel vigyáztak, amikor anyukám egy padon felejtette, betették a megőrzőbe, itt épp a wc volt ilyen.
A közeg amúgy teljesen jól funkcionál, bár sötétedés után nincs pancsolás, és a játszó felénk nem kapna eu konform minősítést, ráadásul egy kicsit a kevesebb több elv alapján használhatóbb is volna, egymás hegyén hátán vannak a mászókák, három gyerekkel egymagam nemigen mertem volna megejteni ezt a látogatást. Szempillantás alatt szem elől téveszthető a gyerek a játékrengetegben.
Hazafelé az állomáson vacsoráztunk, (mindannyian eléggé elfáradtunk a héten, és reméltük, hogy leegyszerűsítjük a dolgunkat egy kellemes, és gyors vacsorával házon kívül) de inkább egy tapasztalattal lettünk gazdagabbak, ami így szól: Ne úgy értsd az ételt, ahogy a menükártyán látod... Mert a spagetti vízben úszott, inkább egy tofus tésztalevesre emlékeztetve, bár Hannát ez láthatóan cseppet sem zavarta.
A második
Bal alsó egyes.
Két napja kétfogú Áron, és szerintem hamarosan követi a többi is... nagyon szenved szegény...
Két napja kétfogú Áron, és szerintem hamarosan követi a többi is... nagyon szenved szegény...
2010. november 13., szombat
Ma nem írok
Mert elfáradtam...
A taxival hazafelé jövet (mindahányan belepréselődtünk és ki-be szálltunk 5 órán át sokszor) azon gondolkoztam, hogy az életünk jelenleg olyan, mint egy folytatásos teleregény, és valószínűleg sokan vannak, akik várják a folytatást :)
De ma nem írok... pedig sokminden történt, lakásügyben, oviügyben is, és jó dolgok... vagyis remélem, hogy jók. De már annyiszor volt ilyen érzésem, hogy most egy kicsit várok, mielőtt kikotyognám...
Azért írhattok, hogy nemáááár!!!
A taxival hazafelé jövet (mindahányan belepréselődtünk és ki-be szálltunk 5 órán át sokszor) azon gondolkoztam, hogy az életünk jelenleg olyan, mint egy folytatásos teleregény, és valószínűleg sokan vannak, akik várják a folytatást :)
De ma nem írok... pedig sokminden történt, lakásügyben, oviügyben is, és jó dolgok... vagyis remélem, hogy jók. De már annyiszor volt ilyen érzésem, hogy most egy kicsit várok, mielőtt kikotyognám...
Azért írhattok, hogy nemáááár!!!
2010. november 11., csütörtök
Totally confused
Így szép magyarosan...
Kis szüttyögés következik, előre is elnézést érte...
Mikolt jól van :)
Áron köhög, Daninak tegnap láza volt. Dani jobban van, Áron szegény nehezen viseli az itteni viszonyokat. A foga is kínozza, nagyon sokat sír, és szerintem utálja a kő burkolatot az apartmanban, mert ha odakint a melegben leteszem, szó nélkül és sokat eljátszik, de idebenn egy rémálom.
Nagyon nagy ez a város. Nem vagyok hozzászokva. És nem annyira szeretem, hogy a rengeteg választási lehetőség illúziójában a lényeges dolgok nehezen jönnek szembe. Nem szeretem, hogy az egyetlen normális program, ha bemegyünk egy bevásárlóközpontba, és keresünk valamit a gyerekeknek,a mivel eljátszhatnak... Mert a házban, ahol lakunk nincs játszótér. Kicsi a kertje is, és a medencéken kívül nincs nagyon más opció. Még az utcára sem tudunk nagyon kimenni, mert nincs hova, de erről már írtam.
Nincs kéznél semmi. Vagyis persze a bőröndök tartalma igen, de ez elég csekély ahhoz, hogy lekössön három apróságot.
Nagyon hiányoznak a saját dolgaink, és legfőképpen az a tudat, hogy van "otthonunk".
Két hete folyamatos lakáskeresésben vagyunk, én minden éjjel az éppen aktuálissal álmodom. Most négy olyan van, amiről el tudom képzelni, hogy hosszú távon az életterünk legyen, de ha az egyiket elengedem, azonnal hiányzik. Mintha még mindig azt a kirakóst szeretném, amiben én válogathatom össze, ami számunkra fontos.
Vidéki lány vagyok. Ráadásul négy éve már azon a helyen éltünk, ahol felnőttem. Elképesztő biztonságot adott az ismerősség, és Daninak is könnyű dolga volt, hiszen csak engednie kellett, hogy megismerje azt, ami nekem magától értetődő volt.
Itt, ha megnézünk valamit, akkor azonnal az az érzésem, hogy muszáj látnom a környéket, sétálnom a környező utcákban (már ha van olyan), megnéznem magamnak a boltot, az óvodát, a játszóteret, és elrendezni a fejemben, hogy mihez mi van közel, vagy messze. Autó nélkül ez nem megy. Autónk pedig pillanatnyilag nincs. Taxival mehetnénk, de egy cseppet sem egyszerű a gyerekek napirendjébe egy ilyen programot beiktatni, gyerekülések nélkül, melegben, fogalmam sincs, mikor.
Pedig annyira vágyom rá, hogy megszüljük a döntést, néha úgy érzem, jobb volna, ha valaki azt mondaná, ez az, tessék, be lehet költözni, mert akkor bosszankodhatnánk azon, hogy miért pont ezt, vagy így, de megtanulnánk élni ott, és kész. Így a miénk a felelősség. Méghozzá elég hosszú távon. :)
Egy biztos, ez egy új élet. Rengeteg kihívással, és még mindig a túlélésre hajazva...
Otthonra vágyom... Az átmeneti állapotból egy picit sok volt már az elmúlt három hónapban. :) Persze a biztos pontok, az igazán lényegesek megvannak, de tényleg vágyom a keretekre is. Meg aztán arra, hogy tartalommal tölthessem meg. Még mindig idő... Türelmetlen vagyok?
Kis szüttyögés következik, előre is elnézést érte...
Mikolt jól van :)
Áron köhög, Daninak tegnap láza volt. Dani jobban van, Áron szegény nehezen viseli az itteni viszonyokat. A foga is kínozza, nagyon sokat sír, és szerintem utálja a kő burkolatot az apartmanban, mert ha odakint a melegben leteszem, szó nélkül és sokat eljátszik, de idebenn egy rémálom.
Nagyon nagy ez a város. Nem vagyok hozzászokva. És nem annyira szeretem, hogy a rengeteg választási lehetőség illúziójában a lényeges dolgok nehezen jönnek szembe. Nem szeretem, hogy az egyetlen normális program, ha bemegyünk egy bevásárlóközpontba, és keresünk valamit a gyerekeknek,a mivel eljátszhatnak... Mert a házban, ahol lakunk nincs játszótér. Kicsi a kertje is, és a medencéken kívül nincs nagyon más opció. Még az utcára sem tudunk nagyon kimenni, mert nincs hova, de erről már írtam.
Nincs kéznél semmi. Vagyis persze a bőröndök tartalma igen, de ez elég csekély ahhoz, hogy lekössön három apróságot.
Nagyon hiányoznak a saját dolgaink, és legfőképpen az a tudat, hogy van "otthonunk".
Két hete folyamatos lakáskeresésben vagyunk, én minden éjjel az éppen aktuálissal álmodom. Most négy olyan van, amiről el tudom képzelni, hogy hosszú távon az életterünk legyen, de ha az egyiket elengedem, azonnal hiányzik. Mintha még mindig azt a kirakóst szeretném, amiben én válogathatom össze, ami számunkra fontos.
Vidéki lány vagyok. Ráadásul négy éve már azon a helyen éltünk, ahol felnőttem. Elképesztő biztonságot adott az ismerősség, és Daninak is könnyű dolga volt, hiszen csak engednie kellett, hogy megismerje azt, ami nekem magától értetődő volt.
Itt, ha megnézünk valamit, akkor azonnal az az érzésem, hogy muszáj látnom a környéket, sétálnom a környező utcákban (már ha van olyan), megnéznem magamnak a boltot, az óvodát, a játszóteret, és elrendezni a fejemben, hogy mihez mi van közel, vagy messze. Autó nélkül ez nem megy. Autónk pedig pillanatnyilag nincs. Taxival mehetnénk, de egy cseppet sem egyszerű a gyerekek napirendjébe egy ilyen programot beiktatni, gyerekülések nélkül, melegben, fogalmam sincs, mikor.
Pedig annyira vágyom rá, hogy megszüljük a döntést, néha úgy érzem, jobb volna, ha valaki azt mondaná, ez az, tessék, be lehet költözni, mert akkor bosszankodhatnánk azon, hogy miért pont ezt, vagy így, de megtanulnánk élni ott, és kész. Így a miénk a felelősség. Méghozzá elég hosszú távon. :)
Egy biztos, ez egy új élet. Rengeteg kihívással, és még mindig a túlélésre hajazva...
Otthonra vágyom... Az átmeneti állapotból egy picit sok volt már az elmúlt három hónapban. :) Persze a biztos pontok, az igazán lényegesek megvannak, de tényleg vágyom a keretekre is. Meg aztán arra, hogy tartalommal tölthessem meg. Még mindig idő... Türelmetlen vagyok?
2010. november 10., szerda
Apróságok
Hanna tudja, mi a helyes válasz arra a kérdésre: What's your name...
A nagyobb áruházak éttermes részein minden környékbeli ország, illetve az itt élő nációk nemzeti ízei mind megtalálhatóak, így lehetséges egy vacsorán belül elfogyasztani indiait, thait, malájt és tejszínes csirkés tésztát. Teljesen autentikus fűszerezéssel.
Nőknek nem illik kezet nyújtani. Ha férfi nyújtja, illik viszonozni.
Ha egy férfi nem nyújt kezet, akkor is mosolyog, nagyon intenzív metakommunikációval jelzi, vette, hogy köszöntöttük egymást, is bólint is egyben.
Nem illik mutatóujjal mutatni. Ehelyett zárt ujjakkal, az ökölre helyezett hüvelykkel mutatnak. Nehezen szokom meg. :)
Az indiaiak beszélnek a legjobban angolul, és ők a legkedvesebbek.
Persze mindenki kedves, Ázsiában az arc nagyon fontos. Átvitt értelemben is. Arcot veszteni mogorvasággal, hangoskodással nagyon megalázó dolog. Így inkább zavarukban is mosolyognak.
A gyerekeket mindenki megnézi, megsimogatja. Nem vagyok fogdosásellenes, de azért az szokott zavarni, hogy a legtöbben az arcukhoz nyúlnak, vagy a kezüket fogják meg. Jobban esne, ha a fejüket simogatnák... vagy a hátukat :)
Mielőtt megérkeztünk, csak sejtettem, mennyit kapnak a gyerekek itt. Mostanában naponta kapom magam azon, hogy Hannának már van fogalma arról mit jelent indiai nőnek lenni, legalábbis külső alapján, és hogy milyen sokféle íz van a világon. Ő pedig ezeket ki is próbálja. Egészen érdekes dolog itt nem turistának lenni, hanem szépen lassan belefolyni az életbe... Azért még nagyon nagyon az elején vagyunk...
A nagyobb áruházak éttermes részein minden környékbeli ország, illetve az itt élő nációk nemzeti ízei mind megtalálhatóak, így lehetséges egy vacsorán belül elfogyasztani indiait, thait, malájt és tejszínes csirkés tésztát. Teljesen autentikus fűszerezéssel.
Nőknek nem illik kezet nyújtani. Ha férfi nyújtja, illik viszonozni.
Ha egy férfi nem nyújt kezet, akkor is mosolyog, nagyon intenzív metakommunikációval jelzi, vette, hogy köszöntöttük egymást, is bólint is egyben.
Nem illik mutatóujjal mutatni. Ehelyett zárt ujjakkal, az ökölre helyezett hüvelykkel mutatnak. Nehezen szokom meg. :)
Az indiaiak beszélnek a legjobban angolul, és ők a legkedvesebbek.
Persze mindenki kedves, Ázsiában az arc nagyon fontos. Átvitt értelemben is. Arcot veszteni mogorvasággal, hangoskodással nagyon megalázó dolog. Így inkább zavarukban is mosolyognak.
A gyerekeket mindenki megnézi, megsimogatja. Nem vagyok fogdosásellenes, de azért az szokott zavarni, hogy a legtöbben az arcukhoz nyúlnak, vagy a kezüket fogják meg. Jobban esne, ha a fejüket simogatnák... vagy a hátukat :)
Mielőtt megérkeztünk, csak sejtettem, mennyit kapnak a gyerekek itt. Mostanában naponta kapom magam azon, hogy Hannának már van fogalma arról mit jelent indiai nőnek lenni, legalábbis külső alapján, és hogy milyen sokféle íz van a világon. Ő pedig ezeket ki is próbálja. Egészen érdekes dolog itt nem turistának lenni, hanem szépen lassan belefolyni az életbe... Azért még nagyon nagyon az elején vagyunk...
Óvodai körkép
Mint az egyik legfontosabb dolog, az óvodaválasztással, legalábbis a kereséssel már otthon elkezdtem foglalkozni.
Otthon nagyszerű dolgunk volt, hiszen az ovit éppen felújították, Hanna akkor ment, amikor szerettem volna, és bár a sok újdonság között sokszor voltak operatív fennakadások, Csillához járhatott, és ez volt a leglényegesebb mindenek felett.
Tudtam, hogy ilyen csak egyszer adódhat az életünkben, hiszen több Csilla nincs, és lehet hasonló, ugyanaz biztosan nem lesz. Ennek ellenére nagyon reményteli volt az a "találkozás", ami Geraldine és köztem történt úgy két hónappal ezelőtt.
Mivel Hanna nem beszél csak magyarul (eszem ágában sem volt az anyanyelvén kívül másra tanítani nagyon korán), úgy éreztem, az volna a legjobb, ha kislétszámú helyre mehetne, lehetőleg olyan gyerekek közé, akik szintén hasonló cipőben járnak, vagyis nem őshonos helyiek.
A Taska Tulip a honlapja alapján, az fent lévő hanganyagot többször végighallgatva, és Geraldinenal folytatott levelezésünk alapján is úgy tűnt, a legjobb a sok lehetőség közül. Bíztam benne, hogy a Tuliphoz közel találunk majd otthonra, és hogy itt helyben is annyira jó benyomásom lesz majd a helyről, mint ami kialakult előzetesen, látatlanban.
Malajziában egy kicsit más a rendszer, mint nálunk. Az egyik oldalon az ún. nemzetközi iskolák állnak, akik preschool rendszerben kezdik meg a működésüket, vagyis 3 évesen már mehet a gyermek, majd ott folytathatja az iskoláit, egészen az egyetemig. Van ebből francia, ausztrál, angol, német is, az árak pedig az otthoniakkal vetekszenek, csak a regisztrációs díj nagyjából fél millió forint, és ekkor még semmi sem történt, csak a füzetbe tollal beírták a gyerek nevét. A honlapok alapján persze fáj a szívem, hogy erre nincs pénzünk, mert zseniálisan felszerelt, jól képzett tanárokkal ellátott, minden igényt kielégítő egységekről van szó, de nem vagyok benne egészen biztos, ide járni nem jár együtt némi státuszdologgal is, vagyis nyilván ezeknek a gyerekeknek a szülei golfoznak, szabadidejükben vitorláznak, és még sorolhatnám... vagyis nem pont a miféle életet élik. :)
Vannak helyi bölcsődék, és óvodák, ezek államilag támogatottak, ide viszont nem nagyon vesznek fel jöttmenteket.
És van a harmadik féle, ami fizetős ugyan, de megfizethető, sokszínű és általában Montessori módszerrel dolgozik. Ez itt valamiért nagyon hangzatos, később kitérek rá, hogy szerintem miért reklámozzák...
Összehasonlítva Magyarországot és Malajziát, úgy látom, hogy nálunk sokkal több figyelmet kapnak a gyerekek a mozgásfejlődésük során, nagyobb hangsúllyal fejlesztjük őket e téren, mint itt. Fura volt, hogy a nyilvános játszótereken nem nagy a tolongás. Persze nagymelegben senkinek nincs kedve az utcán játszani, de azért vannak árnyékos helyek is, amik kifejezetten alkalmasak volnának arra, hogy egykorúak társaságában együtt mozogjanak, ismerkedjenek, ügyesedjenek a gyerekek.
Nos tegnap Josephyvel lakáskeresőben beszélgettem, ő pedig azt mondta, hogy épp úgy, mint az usában, itt is annyira féltik a gyerekeket az esetleges balesetektől, hogy inkább nintendot adnak nekik, mintsem engedjék, hogy egy magas mászókán lógjanak naphosszat... Kezdtem érteni, miért kerekedett el a múltkor egy anyuka szeme, látva Hanna amúgy tényleg elég extrém bravúrjait.
Viszont ahol nincs kereslet, ott a kínálat is csökkenni kezd...
Ez persze nem teljesen igaz, mert épp a Lake Gardens parkban két nagyobb játszó is van, az egyik példul hihetetlen szuper, de a városban nagyon nyitott szemmel kell járnom ahhoz, hogy találjak valami izgalmasat a gyerekeimnek, és ha van is, kihalt... Homokozó pedig egyáltalán nincs sajnos... Pedig mennyi mindent fejleszt a homok...
És hogy ez miért tartozik szervesen az ovi témához?
Nektek egészen biztosan nem kell becsuknotok a szemeteket ahhoz, hopgy az ovi szó egy épületet hívjon, termekkel, az előtérben öltözővel, és egy nagy udvarral, számtalan (most a minőségre nem térek ki...) eszközzel felszerelve.
Nos én is úgy hittem, ez az alap mindenhol. Hiszen annyira magától értetődő, hogy egy gyereknek kell a tér, kint és bent is egyaránt, kell, hogy inspirálja a közeg, vagyis sokféle, egymástól lényegesen eltérő játékra van szükség... szerintem nagyon fontos az óvónők kreativitása, de a gyereké mégannyira, és ha nincs előtte a hova, akkor nem indul... legalábbis a többség.
Ehhez az axiómámhoz képest úgy tűnik, hogy a helyieket speciel egyáltalán nem zavarja, hogy nincs nagy kert, ahol a gyerekeknek lehetőségük van kirohangálni magukat. Ha pedig van, akkor abban egy közepes méretű, nem túl összetett mászóka és maximum két hinta van. A Tulipban pl. még ennyi sincs... Pirinyó kert, használaton kívül (gondosan bekerítve, hogy a gyerekek ne tudjanak szem elől tévesztődni), és az előtetős teraszon egy kisebb mászóvár, pici csúszdával. Persze Taska a neve, vagyis bölcsi, és tényleg nagyon figyelnek rájuk és óvják őket, de a Tadika, vagyis óvoda sem volt jobban felszerelt, ahogy én láttam.
A másik furcsaság, a szerepjátékok teljes hiánya. A Tulipban nem láttam babakonyhát, babaházat, ellenben sok logikai játék volt, és a teret nagyjából elfoglalták a kisszékek, rengeteget énekelnek, festenek, rajzolnak, mintha ezeken a képzeleti folyamatokon keresztül vezetne egyedül az út a fejlődéshez.
És ez nekem nagyon fura. Sőt ijesztő... Hiszen mintha, meg szerepjátékok nélkül nem tudom, hogy hol marad a fantázia, egészséges-e mindezt negligálni, és nem látom az okot sem. Készülök írni egy levelet Geraldinennak, és megkérdezni tőle, vajon mi az ok, hiszen amúgy a közeg, az emberek és minden más (kivéve a tisztaságot, ami azért hagy nem kevés kívánni valót maga után) nemhogy rendben van, hanem elváráson felüli. A gyerekek édesek, és épp akkor voltunk ott, amikor a szülők érkeztek a kicsikért, egytől egyig szimpi, kedves, tisztaarcú felnőttek voltak, mind külföldi... Így aztán tényleg nem értem.
És félek Hannát egy picike helyre adni (korosztályonként vannak külön helységekben, ezek egyenként úgy 20 nm-eresek, és bár maximum 6 gyerek van benne, mégis zsúfolt érzésem van, volt), ahol bár csak fél egyig lehet (eddig tart a hivatalos "oktatás"), nem tudom meddig tartogat számára újat. Mintha most meg átesnék a ló másik oldalára, és inkább adnám egy helyi hodályba, csupa maláj közé, ahol ő az egyetlen kékszemű, de van tér, és lehet rohangálni, és mit bánom én, ha négy évesen elkezdik neki a betűket tanítani (mert itt az a rendszer) viszont éri elegendő inger.
Így aztán nagyon nagy a dilemmám... Végignézve újra egy halom honlapot, mindenhol a nyelv, meg a logikai készség, meg a természet elfogadása volt a hangsúlyos, de sehol egy mondat a mozgásról... Holott ez itt egy egészségesen élő, alapvetően sportoló népség. Minden condoban van konditerem, teniszpálya, egészségesen esznek... Újabb kérdőjelek. Jó volna kibogozni.
Mert persze azt is lehet, hogy délutánonként én viszem őket különórákra, de egyelőre nem találtam semmi használhatót, mondjuk lovaglást (amit igen, ott 6000 ft egy óra...), vagy úszást... de lehet hogy csak én vagyok béna. És őszintén szólva jobban szeretem, ha délelőtt érik az ingerek és délután már csak lecseng, mint fordítva...
Itt tartunk most, pedig annyira bíztam benne, hogy megvan amit kerestem...
Fogalmam sincs, hogy merre tovább, elmentünk néhány nagyobb ovit megnézni kívülről, az udvar nem volt kecsegtetőbb, viszont mind főút szomszédságában volt... zajos, büdös.
És látom, Hannának nagyon hiányzik, kell az ovi.
Lassan pedig Miminek is... A tulip mellett persze az is szól, hogy oda együtt is járhatnak.
Nem tudoooom...
Otthon nagyszerű dolgunk volt, hiszen az ovit éppen felújították, Hanna akkor ment, amikor szerettem volna, és bár a sok újdonság között sokszor voltak operatív fennakadások, Csillához járhatott, és ez volt a leglényegesebb mindenek felett.
Tudtam, hogy ilyen csak egyszer adódhat az életünkben, hiszen több Csilla nincs, és lehet hasonló, ugyanaz biztosan nem lesz. Ennek ellenére nagyon reményteli volt az a "találkozás", ami Geraldine és köztem történt úgy két hónappal ezelőtt.
Mivel Hanna nem beszél csak magyarul (eszem ágában sem volt az anyanyelvén kívül másra tanítani nagyon korán), úgy éreztem, az volna a legjobb, ha kislétszámú helyre mehetne, lehetőleg olyan gyerekek közé, akik szintén hasonló cipőben járnak, vagyis nem őshonos helyiek.
A Taska Tulip a honlapja alapján, az fent lévő hanganyagot többször végighallgatva, és Geraldinenal folytatott levelezésünk alapján is úgy tűnt, a legjobb a sok lehetőség közül. Bíztam benne, hogy a Tuliphoz közel találunk majd otthonra, és hogy itt helyben is annyira jó benyomásom lesz majd a helyről, mint ami kialakult előzetesen, látatlanban.
Malajziában egy kicsit más a rendszer, mint nálunk. Az egyik oldalon az ún. nemzetközi iskolák állnak, akik preschool rendszerben kezdik meg a működésüket, vagyis 3 évesen már mehet a gyermek, majd ott folytathatja az iskoláit, egészen az egyetemig. Van ebből francia, ausztrál, angol, német is, az árak pedig az otthoniakkal vetekszenek, csak a regisztrációs díj nagyjából fél millió forint, és ekkor még semmi sem történt, csak a füzetbe tollal beírták a gyerek nevét. A honlapok alapján persze fáj a szívem, hogy erre nincs pénzünk, mert zseniálisan felszerelt, jól képzett tanárokkal ellátott, minden igényt kielégítő egységekről van szó, de nem vagyok benne egészen biztos, ide járni nem jár együtt némi státuszdologgal is, vagyis nyilván ezeknek a gyerekeknek a szülei golfoznak, szabadidejükben vitorláznak, és még sorolhatnám... vagyis nem pont a miféle életet élik. :)
Vannak helyi bölcsődék, és óvodák, ezek államilag támogatottak, ide viszont nem nagyon vesznek fel jöttmenteket.
És van a harmadik féle, ami fizetős ugyan, de megfizethető, sokszínű és általában Montessori módszerrel dolgozik. Ez itt valamiért nagyon hangzatos, később kitérek rá, hogy szerintem miért reklámozzák...
Összehasonlítva Magyarországot és Malajziát, úgy látom, hogy nálunk sokkal több figyelmet kapnak a gyerekek a mozgásfejlődésük során, nagyobb hangsúllyal fejlesztjük őket e téren, mint itt. Fura volt, hogy a nyilvános játszótereken nem nagy a tolongás. Persze nagymelegben senkinek nincs kedve az utcán játszani, de azért vannak árnyékos helyek is, amik kifejezetten alkalmasak volnának arra, hogy egykorúak társaságában együtt mozogjanak, ismerkedjenek, ügyesedjenek a gyerekek.
Nos tegnap Josephyvel lakáskeresőben beszélgettem, ő pedig azt mondta, hogy épp úgy, mint az usában, itt is annyira féltik a gyerekeket az esetleges balesetektől, hogy inkább nintendot adnak nekik, mintsem engedjék, hogy egy magas mászókán lógjanak naphosszat... Kezdtem érteni, miért kerekedett el a múltkor egy anyuka szeme, látva Hanna amúgy tényleg elég extrém bravúrjait.
Viszont ahol nincs kereslet, ott a kínálat is csökkenni kezd...
Ez persze nem teljesen igaz, mert épp a Lake Gardens parkban két nagyobb játszó is van, az egyik példul hihetetlen szuper, de a városban nagyon nyitott szemmel kell járnom ahhoz, hogy találjak valami izgalmasat a gyerekeimnek, és ha van is, kihalt... Homokozó pedig egyáltalán nincs sajnos... Pedig mennyi mindent fejleszt a homok...
És hogy ez miért tartozik szervesen az ovi témához?
Nektek egészen biztosan nem kell becsuknotok a szemeteket ahhoz, hopgy az ovi szó egy épületet hívjon, termekkel, az előtérben öltözővel, és egy nagy udvarral, számtalan (most a minőségre nem térek ki...) eszközzel felszerelve.
Nos én is úgy hittem, ez az alap mindenhol. Hiszen annyira magától értetődő, hogy egy gyereknek kell a tér, kint és bent is egyaránt, kell, hogy inspirálja a közeg, vagyis sokféle, egymástól lényegesen eltérő játékra van szükség... szerintem nagyon fontos az óvónők kreativitása, de a gyereké mégannyira, és ha nincs előtte a hova, akkor nem indul... legalábbis a többség.
Ehhez az axiómámhoz képest úgy tűnik, hogy a helyieket speciel egyáltalán nem zavarja, hogy nincs nagy kert, ahol a gyerekeknek lehetőségük van kirohangálni magukat. Ha pedig van, akkor abban egy közepes méretű, nem túl összetett mászóka és maximum két hinta van. A Tulipban pl. még ennyi sincs... Pirinyó kert, használaton kívül (gondosan bekerítve, hogy a gyerekek ne tudjanak szem elől tévesztődni), és az előtetős teraszon egy kisebb mászóvár, pici csúszdával. Persze Taska a neve, vagyis bölcsi, és tényleg nagyon figyelnek rájuk és óvják őket, de a Tadika, vagyis óvoda sem volt jobban felszerelt, ahogy én láttam.
A másik furcsaság, a szerepjátékok teljes hiánya. A Tulipban nem láttam babakonyhát, babaházat, ellenben sok logikai játék volt, és a teret nagyjából elfoglalták a kisszékek, rengeteget énekelnek, festenek, rajzolnak, mintha ezeken a képzeleti folyamatokon keresztül vezetne egyedül az út a fejlődéshez.
És ez nekem nagyon fura. Sőt ijesztő... Hiszen mintha, meg szerepjátékok nélkül nem tudom, hogy hol marad a fantázia, egészséges-e mindezt negligálni, és nem látom az okot sem. Készülök írni egy levelet Geraldinennak, és megkérdezni tőle, vajon mi az ok, hiszen amúgy a közeg, az emberek és minden más (kivéve a tisztaságot, ami azért hagy nem kevés kívánni valót maga után) nemhogy rendben van, hanem elváráson felüli. A gyerekek édesek, és épp akkor voltunk ott, amikor a szülők érkeztek a kicsikért, egytől egyig szimpi, kedves, tisztaarcú felnőttek voltak, mind külföldi... Így aztán tényleg nem értem.
És félek Hannát egy picike helyre adni (korosztályonként vannak külön helységekben, ezek egyenként úgy 20 nm-eresek, és bár maximum 6 gyerek van benne, mégis zsúfolt érzésem van, volt), ahol bár csak fél egyig lehet (eddig tart a hivatalos "oktatás"), nem tudom meddig tartogat számára újat. Mintha most meg átesnék a ló másik oldalára, és inkább adnám egy helyi hodályba, csupa maláj közé, ahol ő az egyetlen kékszemű, de van tér, és lehet rohangálni, és mit bánom én, ha négy évesen elkezdik neki a betűket tanítani (mert itt az a rendszer) viszont éri elegendő inger.
Így aztán nagyon nagy a dilemmám... Végignézve újra egy halom honlapot, mindenhol a nyelv, meg a logikai készség, meg a természet elfogadása volt a hangsúlyos, de sehol egy mondat a mozgásról... Holott ez itt egy egészségesen élő, alapvetően sportoló népség. Minden condoban van konditerem, teniszpálya, egészségesen esznek... Újabb kérdőjelek. Jó volna kibogozni.
Mert persze azt is lehet, hogy délutánonként én viszem őket különórákra, de egyelőre nem találtam semmi használhatót, mondjuk lovaglást (amit igen, ott 6000 ft egy óra...), vagy úszást... de lehet hogy csak én vagyok béna. És őszintén szólva jobban szeretem, ha délelőtt érik az ingerek és délután már csak lecseng, mint fordítva...
Itt tartunk most, pedig annyira bíztam benne, hogy megvan amit kerestem...
Fogalmam sincs, hogy merre tovább, elmentünk néhány nagyobb ovit megnézni kívülről, az udvar nem volt kecsegtetőbb, viszont mind főút szomszédságában volt... zajos, büdös.
És látom, Hannának nagyon hiányzik, kell az ovi.
Lassan pedig Miminek is... A tulip mellett persze az is szól, hogy oda együtt is járhatnak.
Nem tudoooom...
Második a sorban
Mimi lázas...
De legalább van már belladonnánk.
Remélem hamar túl lesz ezen ő is, és kicsit lehúzhatjuk a betegség rolót...
De legalább van már belladonnánk.
Remélem hamar túl lesz ezen ő is, és kicsit lehúzhatjuk a betegség rolót...
Áron első fogacskája
Még kilenc hónapos se volt, amikor azt hittem, napokon belül fogas kisfiú lesz, és azóta is hiába vártam, hogy az alsó ínyén a két hatalmas duzzanat egyszer csak kocogjon.
Bezzeg a felsőket nem nagyon vizsgálgattam, azok nem is igazán látszódnak.
Ez lehet az oka annak, hogy bár egy hete megállás nélkül sírdogál, megy a hasa és folyik az orra, közben ömlik a nyála és mindent a szájába gyömöszöl, én meg kellőképpen sajnáltam, meg magamat is egy picikét... mégsem gondoltam volna, hogy túl vagyunk az elsőn. Annál is inkább, mivel a lányok alsókat növesztettek először...
Ma délelőtt aztán gondoltam egyet és szemrevételeztem az összes lehetőséget a szájában, a kislányok asszisztálásával, és ott volt. Az első, a jobb felső egyes, talán már pár napja itt ott lehetett, és mi észre sem vettük. :)
Most aztán annál nagyobb az öröm. :)
Fénykép még nem készült :):)
Bezzeg a felsőket nem nagyon vizsgálgattam, azok nem is igazán látszódnak.
Ez lehet az oka annak, hogy bár egy hete megállás nélkül sírdogál, megy a hasa és folyik az orra, közben ömlik a nyála és mindent a szájába gyömöszöl, én meg kellőképpen sajnáltam, meg magamat is egy picikét... mégsem gondoltam volna, hogy túl vagyunk az elsőn. Annál is inkább, mivel a lányok alsókat növesztettek először...
Ma délelőtt aztán gondoltam egyet és szemrevételeztem az összes lehetőséget a szájában, a kislányok asszisztálásával, és ott volt. Az első, a jobb felső egyes, talán már pár napja itt ott lehetett, és mi észre sem vettük. :)
Most aztán annál nagyobb az öröm. :)
Fénykép még nem készült :):)
2010. november 9., kedd
Kis hazai :)
Kicsit több, mint egy évvel ezelőtt egy álmom vált valóra (mostanában már csak ilyen az élet... ), amikor elvittem az egész családot Biró Virághoz, hogy végre egyszer olyan képek készüljenek rólunk, amin én is rajta vagyok, no és nem utolsósorban valaki olyan szemén keresztül, aki gyönyörűen látja a szépet.
Fantasztikus képek születtek, néhány azóta is a falon van/volt...
És már akkor tudtam, hogy amint Áron is velünk lesz, hiányozni fog a kis feje a képekről... Mióta megszületett, vártam a megfelelő alkalmat, hogy az immár öttagú család egyszer újra felkerekedjen és elmenjen Virághoz.
Végül majdnem napra pontosan egy év elteltével megszületett bennem az elhatározás...
Aztán pedig a képek.
Virággal egyetértésben úgy gondolom (ő azt mondta, hogy nagyon büszke erre a sorozatra), hogy nagyon jók lettek, választani sem nagyon tudok a zseniálisak és a még zseniálisabbak közül.
Virág idén is elképesztő türelemmel volt felénk, pedig mondhatom, nem egyszerű mutatvány egy bolhakupacot rábírni, hogy maradjanak egyhelyben, pláne egy olyan helyen, ahol két csoda gyerekszoba is teljesen felszerelve minden földi jóval vonzza a gyerekeket. :):)
A közös "munka" eredményét itt lehet egytől egyig megcsodálni, itt pedig egy kis válogatás a szívemnek legkedvesebbekből:









Fantasztikus képek születtek, néhány azóta is a falon van/volt...
És már akkor tudtam, hogy amint Áron is velünk lesz, hiányozni fog a kis feje a képekről... Mióta megszületett, vártam a megfelelő alkalmat, hogy az immár öttagú család egyszer újra felkerekedjen és elmenjen Virághoz.
Végül majdnem napra pontosan egy év elteltével megszületett bennem az elhatározás...
Aztán pedig a képek.
Virággal egyetértésben úgy gondolom (ő azt mondta, hogy nagyon büszke erre a sorozatra), hogy nagyon jók lettek, választani sem nagyon tudok a zseniálisak és a még zseniálisabbak közül.
Virág idén is elképesztő türelemmel volt felénk, pedig mondhatom, nem egyszerű mutatvány egy bolhakupacot rábírni, hogy maradjanak egyhelyben, pláne egy olyan helyen, ahol két csoda gyerekszoba is teljesen felszerelve minden földi jóval vonzza a gyerekeket. :):)
A közös "munka" eredményét itt lehet egytől egyig megcsodálni, itt pedig egy kis válogatás a szívemnek legkedvesebbekből:
2010. november 8., hétfő
Mimi első angol szava
Annyi írnivaló lenne, de a gyerekek ma este fél egykor aludtak el... pedig már átálltak.
Többek között kellene írnom az óvodalátogatásról, meg a Biró Virág képekről, és Hanna szülinapjáról, meg Bangsarról és Dani első munkanapjáról... De elmúlt éjjel egy óra, és én lassan lefordulok innen.
Ezt a kis szösszenetet még leírom...
Voltunk az oviban, ami persze össze sem hasonlítható tisztaságában és felszereltségében a mi drága otthoni óvodánkkal, viszont az emberek zseniálisak. Nincs játékkonyha és babaház, viszont van rengeteg mosoly és nyugalom és kedvesség. Vannak dilemmáim, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.
A lényeg, hogy mivel csak beestünk, a vezető valakikkel épp beszélgetett. A gyerekeim nekiláttak felfedezni a terepet, és hamarosan érkeztek a szülők is a gyerekekért. Lassacskán kiürült az ovi, én pedig leülhettem beszélgetni a vezetővel, közben anyukám játszott Áronnal és igyekezett szemmel tartani a lányokat.
Mielőtt eljöttünk, Mikolt egy kis házban bújócskázott másik három gyerekkel, nagyon élvezték, hogy becsukhatják magukra a kis ház ajtaját.
Nagy sokára mi is eljöttünk (végre gyerekek között voltak az enyémek, látszott is, hogy pótolják a kiesett időt, szívják magukba az élményeket) toltuk a babakocsikat, az egyikben Mimi, aki egyszer csak kinéz, és azt mondja:
Peekaboo!
Visszakérdeztem, és újra mondta. :)
A két gyerekünk immár két angol szót tud, pedig még nincs egy hete, hogy megérkeztünk... Felköthetem a gatyámat :):)
Többek között kellene írnom az óvodalátogatásról, meg a Biró Virág képekről, és Hanna szülinapjáról, meg Bangsarról és Dani első munkanapjáról... De elmúlt éjjel egy óra, és én lassan lefordulok innen.
Ezt a kis szösszenetet még leírom...
Voltunk az oviban, ami persze össze sem hasonlítható tisztaságában és felszereltségében a mi drága otthoni óvodánkkal, viszont az emberek zseniálisak. Nincs játékkonyha és babaház, viszont van rengeteg mosoly és nyugalom és kedvesség. Vannak dilemmáim, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.
A lényeg, hogy mivel csak beestünk, a vezető valakikkel épp beszélgetett. A gyerekeim nekiláttak felfedezni a terepet, és hamarosan érkeztek a szülők is a gyerekekért. Lassacskán kiürült az ovi, én pedig leülhettem beszélgetni a vezetővel, közben anyukám játszott Áronnal és igyekezett szemmel tartani a lányokat.
Mielőtt eljöttünk, Mikolt egy kis házban bújócskázott másik három gyerekkel, nagyon élvezték, hogy becsukhatják magukra a kis ház ajtaját.
Nagy sokára mi is eljöttünk (végre gyerekek között voltak az enyémek, látszott is, hogy pótolják a kiesett időt, szívják magukba az élményeket) toltuk a babakocsikat, az egyikben Mimi, aki egyszer csak kinéz, és azt mondja:
Peekaboo!
Visszakérdeztem, és újra mondta. :)
A két gyerekünk immár két angol szót tud, pedig még nincs egy hete, hogy megérkeztünk... Felköthetem a gatyámat :):)
Nincs is meleg
Olyan nagyon... Persze, otthoni viszonylatban novemberhez képest azért ez jó meleg, de itt nem érzem, hogy perzselő nyár van. Az ősszel az esős évszak is kezdetét vette, ilyenkor akár 26 fokig is esik a hőmérséklet.Az egy napos bezártság után tegnap este lementünk a kertbe, hogy Hanna egy kicsit levegőn legyen. Akkor épp hőemelkedése volt, először és utoljára aznap egy fél órát, feküdt a nyugágyon, és mesét hallgatott. Közben a kicsik a homok helyett a medence szélén meregettek a vödörbe, és bár idővel Mikoltról lekerült a ruhája, szívesebben láttam volna rajta pólót.


A betegségről... egészen biztos, hogy torokgyulladás volt, a láza szépen elmúlt, a manduláit még mindig duzzadtabbnak érzem. A homeos orvos dr. Nik Omar, a honlapon a telefonszám is megtalálható. KL-ben szombatonként rendel, de telefonon elérhető. Nagyon jó élmény volt beszélni vele, teljesen megnyugtató, és bár tényleg nem látta Hannát, ennek ellenére azt gondolom, ez a mi utunk hosszútávon.
Címkék:
Betegség,
Gyerekek,
Hanna,
Malajzia,
Malajzia Homeopátia
2010. november 7., vasárnap
Magyarország
Szép lassan eljutottam odáig, hogy sikerült néhány blogba beleolvasnom... ha kommentelnem még nem is mindenhol, de legalább visszatér egy szelete a világomnak.
Nem telt el sok idő, mióta repülőre szálltunk, így nem mondhatom, hogy honvágyam van, mégis valami kellemes bizsergés fog el minden alkalommal, amikor Szilvi a paprikás csirkéről ír, vagy Vera az auchant emlegeti. Ha pedig képet látok, hirtelen mintha otthon lennék, elenged az összes izmom, béke lesz.
Azt hiszem ilyen lesz ez még jó sokáig. Hiszen itt minden nagyon új, és annak ellenére, hogy erős koncentrációt igényel, de végül azért nem reménytelen hazai ízeket főzni, mosolygok azon, hogy a sushi pl. mennyivel magától értetődőbb, mint a töltött paprika. :)
Azt gondoltam, a legnehezebb az lesz, hogy egy időre elvész a lehetősége a talalkozas lehetosege. (sajnos ez egy uj notebook, es egzelore ekezet nelkuli... holnap megprobalom bealltani a magzar ekezeteket, most nem talalom...)
Es nem... Mert persze hianyzik, hogy bármikor (közben sikerült megoldani :)) megölelgethessem megbeszélhessem, átmehessek, megkóstolhassam... stb. De a legfontosabbak elérhetők. Mert kapom a visszajelzéseket, leveleket, és hamar nyár lesz.
Inkább megtanulni a helyet, segteni a csöppeknek hogy nekik könnyebb, jobb, élhető legyen az itt. Miközben mosolygok és könnyed vagyok és nyitott és nem zavar, hogy a 23.on lakunk és még mindig állott a szag, és nem működik a mosógép...
Azért egyre könnyebb, minden nappal. Emlékszem, amikor első este álltam kint a teraszon és fogalmam sem volt, mit látok... Ma már tudom merre van Bangsar és Mont Kiara, mi az a nagy épület balra és ha kilépek a házból nem fog el a rettegés, hogy meg kell szólalnom. Sőt, vigyorgok magamon, aki odahaza megfogadta, hogy csak semmi nyelvkeverés, itt meg simán használom, hogy soping mól, meg édzsenszi... hát ez van.
És hiányzik az ősz, tényleg. A sapkasál, meg a hideg, meg az avar. Ági, hogy játszunk itt Kendereckit? :):)
Viszont olyan jó, hogy van ez a blog... meg Ti kedvesek...
Nem telt el sok idő, mióta repülőre szálltunk, így nem mondhatom, hogy honvágyam van, mégis valami kellemes bizsergés fog el minden alkalommal, amikor Szilvi a paprikás csirkéről ír, vagy Vera az auchant emlegeti. Ha pedig képet látok, hirtelen mintha otthon lennék, elenged az összes izmom, béke lesz.
Azt hiszem ilyen lesz ez még jó sokáig. Hiszen itt minden nagyon új, és annak ellenére, hogy erős koncentrációt igényel, de végül azért nem reménytelen hazai ízeket főzni, mosolygok azon, hogy a sushi pl. mennyivel magától értetődőbb, mint a töltött paprika. :)
Azt gondoltam, a legnehezebb az lesz, hogy egy időre elvész a lehetősége a talalkozas lehetosege. (sajnos ez egy uj notebook, es egzelore ekezet nelkuli... holnap megprobalom bealltani a magzar ekezeteket, most nem talalom...)
Es nem... Mert persze hianyzik, hogy bármikor (közben sikerült megoldani :)) megölelgethessem megbeszélhessem, átmehessek, megkóstolhassam... stb. De a legfontosabbak elérhetők. Mert kapom a visszajelzéseket, leveleket, és hamar nyár lesz.
Inkább megtanulni a helyet, segteni a csöppeknek hogy nekik könnyebb, jobb, élhető legyen az itt. Miközben mosolygok és könnyed vagyok és nyitott és nem zavar, hogy a 23.on lakunk és még mindig állott a szag, és nem működik a mosógép...
Azért egyre könnyebb, minden nappal. Emlékszem, amikor első este álltam kint a teraszon és fogalmam sem volt, mit látok... Ma már tudom merre van Bangsar és Mont Kiara, mi az a nagy épület balra és ha kilépek a házból nem fog el a rettegés, hogy meg kell szólalnom. Sőt, vigyorgok magamon, aki odahaza megfogadta, hogy csak semmi nyelvkeverés, itt meg simán használom, hogy soping mól, meg édzsenszi... hát ez van.
És hiányzik az ősz, tényleg. A sapkasál, meg a hideg, meg az avar. Ági, hogy játszunk itt Kendereckit? :):)
Viszont olyan jó, hogy van ez a blog... meg Ti kedvesek...
2010. november 6., szombat
Hanna lázas
Már délelőtt dölöngélt, de csak azt gondoltam, fáradt. Aztán a délutáni alvásból hőemelkedéssel ébredt, 38.4 nél állt meg.
Annyira értem, hogy ez micsoda, és mégis olyan nehéz a szívem, hogy azt sem tudom, itt kihez fordulhatnék.
Szerencsére az otthoni doktornénink email címe megvan, írtam neki, és elkezdtem kezelni is, de válasz még nem érkezett. Nem vagyok teljesen kétségbe esve, holnapra, legkésőbb holnap utánra elmúlik a láz, csak a torkába nem tudok annyira ügyesen benézni, bár pirosnak látom, és érzem, hogy duzzadtak a mandulái is...
Kapott ferrumot és gelsemiumot, de belladonnát nem hoztam, mert Hanna eddig nem produkált erre a szerre jellemző tüneteket... kivéve ma... Így occillot kapott, amiben van valamennyi, és itatom állandóan.
Hanna jó beteg, talán emiatt is vagyok nyugodt valamennyire, mert ilyenkor fekszik, iszik, és alszik.
Én pedig villámtempóban nekiláttam a helyi segítséget megkeresni. Épp szombaton... ez a mi keresztünk...
Annyira értem, hogy ez micsoda, és mégis olyan nehéz a szívem, hogy azt sem tudom, itt kihez fordulhatnék.
Szerencsére az otthoni doktornénink email címe megvan, írtam neki, és elkezdtem kezelni is, de válasz még nem érkezett. Nem vagyok teljesen kétségbe esve, holnapra, legkésőbb holnap utánra elmúlik a láz, csak a torkába nem tudok annyira ügyesen benézni, bár pirosnak látom, és érzem, hogy duzzadtak a mandulái is...
Kapott ferrumot és gelsemiumot, de belladonnát nem hoztam, mert Hanna eddig nem produkált erre a szerre jellemző tüneteket... kivéve ma... Így occillot kapott, amiben van valamennyi, és itatom állandóan.
Hanna jó beteg, talán emiatt is vagyok nyugodt valamennyire, mert ilyenkor fekszik, iszik, és alszik.
Én pedig villámtempóban nekiláttam a helyi segítséget megkeresni. Épp szombaton... ez a mi keresztünk...
Címkék:
Betegség,
Hanna,
Hannabeteg,
Homeopátia,
Malajzia
Az első "igazi" nap
Ami a programokat és azok egymásutániságát illeti.
Áron reggel nyolckor, a lányok pedig kilenckor keltek.
Tojásrántotta volt a reggeli, aztán én kóvályogva (hajnali négyig nem tudtam elaludni, részben a lakások kattogtak a fejemben, részben zaj volt... részben meg mittudomén) megfőztem az első rendes ebédnekvalónkat, hagymalevest.
Dani húst sütött, Áron sírdogált, a lányok játszottak, anyukám kikapcsolt, és jöttek a takarítók is. Mint egy rendes szombat délelőtt odahaza, csak Éva néni nélkül...


Délelőtt a Lake Gardens parkban jártunk (nagyjából a mi Margit-szigetünk), hatalmas játszótéren játszottak a lányok, és egy fotósiskolába is beleakadtunk. Áront egy férfi kérdés nélkül felemelte, (ő mondjuk egy maláj vőlegény volt) és a menyasszonyával lefotóztatták magukat a gráfussal. Áron becsületére legyen mondva, derekasan csak szimpla szájhúzással tűrt, aztán mikor visszaadták (akkor megköszönték, hogy előbb elrabolták...) sírni kezdett... Nem csodálom, elég ijesztő volt nekem is az a sokaság...
A képen Áron kapaszkodás nélkül ácsorog, míg el nem felejtem megemlíteni :) Először a repülőn csinálta, azóta kicsit visszafogottabban gyakorol, de ügyes...

Egykor ebédeltünk, előtte lezuhanyoztam a lányokat, mint egy rendes nyári napon odahaza,és kettőkor elaludtak.
Kíváncsian várom a délutánt-estét...
Reméljük a legjobbakat.
Áron reggel nyolckor, a lányok pedig kilenckor keltek.
Tojásrántotta volt a reggeli, aztán én kóvályogva (hajnali négyig nem tudtam elaludni, részben a lakások kattogtak a fejemben, részben zaj volt... részben meg mittudomén) megfőztem az első rendes ebédnekvalónkat, hagymalevest.
Dani húst sütött, Áron sírdogált, a lányok játszottak, anyukám kikapcsolt, és jöttek a takarítók is. Mint egy rendes szombat délelőtt odahaza, csak Éva néni nélkül...


Délelőtt a Lake Gardens parkban jártunk (nagyjából a mi Margit-szigetünk), hatalmas játszótéren játszottak a lányok, és egy fotósiskolába is beleakadtunk. Áront egy férfi kérdés nélkül felemelte, (ő mondjuk egy maláj vőlegény volt) és a menyasszonyával lefotóztatták magukat a gráfussal. Áron becsületére legyen mondva, derekasan csak szimpla szájhúzással tűrt, aztán mikor visszaadták (akkor megköszönték, hogy előbb elrabolták...) sírni kezdett... Nem csodálom, elég ijesztő volt nekem is az a sokaság...A képen Áron kapaszkodás nélkül ácsorog, míg el nem felejtem megemlíteni :) Először a repülőn csinálta, azóta kicsit visszafogottabban gyakorol, de ügyes...

Egykor ebédeltünk, előtte lezuhanyoztam a lányokat, mint egy rendes nyári napon odahaza,és kettőkor elaludtak.Kíváncsian várom a délutánt-estét...
Reméljük a legjobbakat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)













