A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Költözés Magyarországra. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Költözés Magyarországra. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. október 29., szombat

Az enteriőr születése

Péntekre virradóra nem aludtam nyugodtan. Amúgy is előfordul mostanában, hogy egy egy Lelle etetés után nem tudok visszaaludni. Azon agyaltam (miközben egyre feszültebb is lettem egyben) hogy hogyan fogunk elférni immár hatan abban a kis házban, ami négyünknek egy kisbabával teljesen élhető volt ugyan, de azóta Áron igazi kis energiabombává avanzsált, és ismét többen lettünk egy icipicivel. Sőt, az, amihez az elmúlt évben hozzáigazítottuk magunkat, az majdnem kétszer akkora volt, mint az, amibe most hazamegyünk.

Annyira szeretem ezt a házat, és mégis kétségeim voltak felőle, hogy sikerül majd élhető tereket kialakítanom, hogy mindenkinek jusson egy apró zug, és nekünk felnőtteknek is legyen legalább egy szeletnyi nappalink, hogy ne árasszon el bennünket mindenhol a gyerekjáték, amire azért van esély, mert az alsó szint gyakorlatilag egy tér, néhány válaszfallal tagolva. És afelől sem voltam teljesen nyugodt, hogy fent a három hálószoba elég lesz mindarra a funkcióra, amit meg kellene valósítanom benne.
A múlt héten a lányok kaptak egy egy saját ágyat. Bár úgy terveztem, hogy marad a nagy szivacson közös éjszakák felállás, de az elmúlt pár hétben egyre többször igényeltek némi intimitást alvások alatt, akár annak árán is, hogy leköltöztek a földre Dani vastag paplanját használva ágynak.
Igy aztán úgy éreztem, jobban teszem, ha lesz mindenkinek saját fekvőhelye, legfeljebb egymás mellé toljuk majd őket, ha szeretnék.
Kaptak baris ágyakat, de a szobájuk kisebbé lett tőlük, mint volt, mikor Hanna is, Mimi is jóval kisebbekben aludtak.

És míg imígyen méláztam a sötétben, rájöttem, hogy leginkább az újabb változás ami megrémiszt, és a költözéssel járó mizéria, a sok idegen arc, akik a dolgaink között turkálnak majd, és persze mindezt azért teszik, hogy nekem minél könnyebb legyen a dolgom, most mégis soknak éreztem ezt a fajta betolakodást az életünkbe.

Péntek reggel, vagy inkább már délelőtt érkezett a teherautó a tesco parkolóból, ahol a kamion állt. Három körben hozták a 187 dobozt, a házikónk pedig egyre jobban hasonlított egy raktárra, mint lakásra. 11 körül jött Peti, elvitte a két középsőt játszóterezni, Hanna oviban volt, Lelle pedig hol nálam, hol Daninál, míg a teraszon el nem aludt.
Dani délben, miután a kicsik megérkeztek, elment Hannáért, így egyedül maradtam a költöztetőkkel, akik még mindig csak hordták a dobozokat.

Egykor ebédszünetet tartottak, akkor hazajöttem én is egy órára, azzal az érzéssel, hogy sosem lesz vége... és sosem lesz rend.
Negyed négykor folytatták a kicsomagolással, akkor már csak 10 dobozt kellett felhozniuk, aztán kezdődhetett a káoszcsinálás.
Nekem minden költözés élmény volt eddig, minden alkalommal már aznap este rendben volt a konyha, lehetett tiszta poharat, tányért találni, készen voltak a hálószobák is, és néhány kisebb doboztól eltekintve készen voltunk (amely dobozokat aztán évekig tologattunk egyik sarokból a másikba). Igy aztán, mikor kezdett sötétedni, és még mindig semmi esélyt nem láttam a minimális rendnek sem, kétségbe estem, és szívem szerint hazaküldtem volna mindenkit... annak ellenére, hogy azt ígérték, míg ki nem pakolnak, nem mennek sehová.

Igenám, de a kipakolás csak annyit jelent, hogy nem lesz doboz a lakásban. Hogy mindek hol a helye, azt csak én tudom, és ha három is van belőlem, akkor lehetek egyszerre a konyhában, meg a kamrában, meg a nappaliban is, és tudom követni, hogy mi hova kerül.
Ötkor elvesztettem a fonalat, el is fáradtam már, a fejem reggel óta fájt, éhes voltam, és mérges az egészre.
Akkor érkezett Dani Hannával, aztán később anyukám a kicsikkel. Lelle pedig hol kiabált, hol a végre kicsomagolt kiságyában mondta a magáét édesen. :)
A dobozok valóban eltűntek, sőt az addigra már szinte megkedvelt társaság is levoult, de akkora káoszt hagytak, amiben az én kényszeres lelkem totálisan kiszolgáltatva háborgott, és azt sem tudtam, honnan kezdjem a rendcsinálást, hogy vasárnapra legalább annyival végezzek, hogy a családot vendégül tudjuk látni Hanna ünneplésére.
Úgy nézett ki a ház, mintha valaki rossz tréfát űzve velem mindent felforgatott volna, aztán dolgavégeztével (remek munka volt) lelépett volna.

Nekiláttam a konyhának, közben Dani vacsorát rendelt, és a legjobbat tette, amit csak lehetett, meglovagolva a hullámzásomat, elkezdett kreatívan ötletelni nappaliügyben.
Anyukám szintén csatlakozott, közben én kiszedegettem a polcokról az edényeket, tányérokat, és lassan kezdett ismerőssé válni a pult, a szekrények... Aztán megérkezett a vacsora, és mire mind jóllaktunk, kialakult egy alapkoncepció.
Innen már csak másfél óra és jónéhány bútortologatás, forgatás kellett, hogy végül megszülessen az a verzió, amit mind az eddigi életünk legélhetőbb életterének neveztünk el.
Fél 11kor, nagyon nagyon fáradtan, még egyszer benéztem a szobába, és teljesen megnyugodva indultam el vissza anyukámékhoz, ahol még mindig a legegyszerűbb volt lefektetni a kis csapatot. :)

2011. október 14., péntek

Rohannak a napok

Mióta Magyarországon vagyunk újra, felpörgött az idő a mi számításunk szerint. Minden napra van tennivaló is bőséggel, hála a hűvösnek az öltöztetés procadurája legalább egy negyed napot tesz ki, aztán pedig számtalan helyre hívnak látogatóba, mi pedig örömmel indulunk mindenhová. A gyerekek lassan telítődnek is, ahogy elnézegetem őket indulni már egyre kevésbé van kedvük, még akkor is, ha az adott célponton már mindenki jól érzi magát (esetenként Lellét kivéve, aki valószínűleg hálás volna egy egy otthonülős napért).
Főleg az elmúlt egy évünk egyhelyben maradós rutinja után szokatlan ez, de valószínűleg az is közrejátszik a nagy jövés menésben, hogy még mindig nem otthon lakunk, hanem anyukáméknál, ahová korlátozottan hívok barátokat, részben az ő nyugalmuk érdekében is. Annyit kapunk tőlük, hogy úgy gondolom, elég nekik, hogy Lelle párszor azért rázendít éjjelente, no meg, hogy mindig zsizseg a ház a sokgyerekünktől. :)

Ez hát az oka annak, hogy kevesebbet írok, de remélem idővel visszaállunk a már begyakorolt kis kerékvágásba, és kicsit több időm is lesz majd jegyezni a múlót. Mert téma akadna, de a napi fél óra, amit a bekapcsolt gép előtt töltök, nem sok. :) És akkor is inkább Benneteket olvaslak, ahelyett, hogy írnék.

Még kicsivel több, mint egy hét, és újra költözünk, addigra érnek haza a dolgaink. Ez természetesen mégegy új hely, Áronnak és Lellének leginkább, nyilván ismét felfordul majd az egész eddigi élet, de remélhetőleg egy darabig aztán marad az az otthon. És onnan már csak a karácsonyra várunk majd. :)

És míg el nem felejtem... kisebb technikai problémával küzdök telefonügyileg, így akit még nem hívtam volna, annak az az oka, hogy nem tudom a számát. Aki úgy érzi, hogy szívesen hallaná a hangomat és tudja a számom, ami a régi, az ne habozzon.

2011. október 2., vasárnap

Az első benyomások

Álomszerű volt megérkezni.
Rettenetesen hálás vagyok a napsütésért, és a melegért, ami fogadott minket, olyan volt délben itt, mint este szokott lenni ott. Lelle még mosolygott is, mikor a nap a szemébe sütött. :)

A kicsik természetesen nem ismerték meg a családot, csak szép lassan tudtak mit kezdeni a nagy örömmel, amit éreztek mindenfelől. Áron úgy megijedt a kinyíló ajtótól a reptéren, hogy előbb visszaszaladt, csak egy kis bíztatásra jött velünk tovább, és kint is visszafogottan barátkozott. Aztán idővel oldódott persze, sőt, itthon egy hintázás után meg is barátkozott végül Ferivel. A mamámat persze megismerték, tőle nem régen búcsúztak el utóljára és Mari is ismerős volt azonnal, hiszen őt a skypon sokszor látták. Hanna nagylány. Elképesztő emlékei vannak, olyan régről, hogy csak csodálkozunk hitetlenkedve. Ő előreszaladt, alig várta, hogy megölelhessen mindenkit, az utolsó szakaszon, a fotocellás ajtók előtt eltévedt, és csak rohangált a kijáratot keresve. Akkor úgy éreztem, hiba volt őt elvinni, neki tényleg ez az otthon, és végig ez volt...

A városon jöttünk keresztül, jó volt bringázó, meg gyalogos embereket látni.
Az egyik átszállásnál, még korábban egy férfi magyarul kérdezett valamit, Petivel hirtelen nem tudtunk reagálni, mert egyszerűen nem értettük meg... A repülőn Hannának is hasonló élménye lehetett, mert az előttünk ülő gyerekeket hallgatva nagyra kerekedett a szeme, és mikor kérdeztem, mi olyan furcsa, azt válaszolta, hogy az angol gyerekek nem tudnak magyarul. :) És nem értette, hogy ezek nem angolok... :)

Itthon, belépve a lakásba olyan volt, mintha el sem mentünk volna, mintha ez az egész 11 nónap egy villanás lett volna csupán. A legfurább pedig az volt, hogy úgy áreztem, mintha KL egy kis autózásnyira volna, és ha szeretém akármikor megölelhetném Devit, vagy kimehetünk medencézni.
A félelmem, hogy a hideggel nem tudok majd megbarátkozni, eltűnt, természetes volt az este egyre hűlő levegő, mintha ehhez a képhez ez a hőmérséklet tartozna. Az azért hiányzik egyelőre, hogy a gyerekeket ne kelljen öltöztetni, és reggel, miután felkelnek, azonnal cipőt húzni a lábukra sem egyszerű.

A jobb oldalon való közlekedés meglepően magától értetődő volt azonnal, bár a kikanyarodásnál, körforgalomban azért lennének érdekes pillanataim még. Ugyanígy a gyalogos közlekedéssel is, mindenkit balról kerülök, és először balra nézek. Újra kell tanulnom ezeket.
Az, hogy lehet sétálni, olyan fantasztikus, hogy nem tudok betelni vele. A déditől Márkusszal hazasétáltunk, fújdogált a szél, sütött a nap, volt járda, egészen beleszerelmesedtem a látványba, a fizikai érzésbe.

Az este még az ikeát is megjártuk, az első élményem az volt, hogy milyen kicsit... pedig Feri meggyőződése, hogy nagy maradt :). Hogy az emberek magyarul beszélnek szintén nagyon furcsa, megszoktuk azt is, hogy bármit beszélhetünk, nem értik, illteve nem néznek rám, vagy nem kérdeznek vissza. Most hirtelen nem tudok mit kezdeni ezzel sem, és ha valakihez szólni kell, azt rutinból angolul teszem. Közben meg feszélyez is, hogy mindez, meg rém fura is, és hiányzik is az angol szó...

Az emberek magasak, egészen másképp öltözködnek, mint Ázsiában, sehol egy kendő, vagy egy bindi. Nekem sokkal öntudatosabbnak, önérzetesebbnek tűnnek, és ez nem feltétlenül kellemes élmény. Az ázsiaiakban több az alázat, sokkal többet mosolyognak, sokkal természetesebben veszik, ha kommunikálnak egymással. Itt, mintha az emberek a saját köreiket védve nem akarnának kapcsolódni sem.

A legérdekesebb pedig az volt, ahogyan a gyerekekkel bánnak itt, összahasonlítva az ottal. Mikor kimentünk, nekem iszonyú megdöbbentő volt, hogy nem kezelik a kicsinyeket egyenrangúnak, nem beszélgentenk velül olyan intenzíven, mint itt, nem tanítgatják őket az alapvető dolgokra, nem törekszenek az önálló felfedező kíváncsiság kielégítésére, egyáltalán nem törekszenek semmiféle igény kielégítésére. Akkor ezt nem tudtam megfogalmazni, de ma, mikor egy másfél éves forma kislány mellett guggolt az anyuka, aki épp három féle színű üvegmosót pakolt, és látszólag a dackorszak küszöbén egyáltalán nem őhajtott egyetlen darabot sem otthagyni... a mamája pedig magyarázott, terelt, kompromisszumot ajánlott, közben a színeket emlegette... hát ebben a szituban döbbentem rá, hogy ilyet én Ázsiában nem láttam. Soha senki sem ereszkedett le a gyerekéhez, és soha egyetlen gyereket sem láttam kiabálva hisztizni egy üvegmosó miatt.
Az Ázsiaiak ebből a szempontból sokkal fegyelmezettebbek, a gyerekeiktől már nagyon kicsi korukban elvárják, hogy azt tegyék, amit a felnőtt mond, nincs de még csak ezt, vagy de még egy kicsit... Soha senkitől nem vesznek el ezek a gyerekek semmit, nagyon korán megtanulják, hogy ami a másé, az a másé. A szülők a gyerekek tudásának a fejlesztését kiszervezik, arra az iskola való, hogy ismereteket közvetítsen, a környezet pedig olyan kevés igazán izgalmas ingert kínál a gyerekeknek, hogy talán nem is érdemes kérdezni...
Az ázsiai gyerekek a szüleik számára nem partnerek, hanem befektetés. Nem az a fontos, hogy megéljék a gyerekkort, hanem hogy mielőbb a legjobbak legyenek. És meggyőződésük, hogy ezt minél előbb elkezdik, annál jobb eredményt fognak elérni.
Favágásban, utasítások gyors és pontos végrehajtásában verhetetlenek, a kreativitásuk viszont nagyon csekély.
Sokkal kezelhetőbb, egyszerűbb, kiszámíthatóbb, kevesebb érzelmi energiát igénylő az a világ, ez itt pedig sokkal színesebb, de egyben zajosabb, kimerítőbb is.
Nekem még szoknom kell, és ugyanakkor meg nagyon izgalmas is.

És végül... nem tudom megunni a fehér kenyeret, a túrós palacsintát, a baracklekvárt, a finom sajtokat. És hiányzik a görögdinnye, a mango lassi, az ananász. De ezekért valószínűleg nem érdemes visszaköltözni :)

Magyarország felé

Még ma délelőtt is, tegnap este pedig a klubházas medencézés alatt pedig végképp teljesen abszurdnak tűnt, hogy ez az utolsó napunk itt, és hamarosan repülőre ülünk, majd pár óra és hazaérünk. Ezen gondolkoztam, mit is jelent nekem most, haza... Olyan, mint egy légüres tér ez a mostani, mert itt lenni már nem lehet, az ott pedig egyszerre természetes, és felfoghatatlanul távoli.

Aztán elérkezett az idő, és miután Devitől háromszor is elköszöntünk (nehezen ment nagyon), és Yohanától is elbúcsúztunk, kicsit rohanva ugyan, de végül mindenünkkel felpakolva elindultunk a reptérre. Az útidő igencsak forgalomfüggő, és péntek este lévén ráadásul kifogtuk a legnagyobb csúcsot, pedig már este kilenc volt. A távolság hatvan kilóméret, ennyit kellett volna minél gyorsabban letudnunk, hogy nyugodtan hátradőlhessünk. Annyi csomagunk volt, hogy a mi nagy autónkba is csak úgy fért be, ha a hátsó üléssort kivettük belőle, így Dani hívta a nagyon megbízható, ám igencsak csekély értelmű kínai taxist, aki jó sor idegeskedést okozott út közben, kezdve azzal, hogy nem értette, mit jelent egymás után menni, majd beállt egy olyan sorba, ami a másik két lehetőséghez képest meg sem moccant, végül mikor már lehetett volna 110el repeszteni, Peti egy csendes elszólására, miszerint Dani tankolni szeretne, 60ig lasított nehogy eltévessze az öt kilométer múltán esedékes lehajtót.

Kis hajhullás után végül megérkeztünk, és a hatalmas kupac csomagunkat (hat jól megpakolt nagy bőrönd) is sikerrel feladtuk, kis rásegítéssel 124 kg-t mért a kisasszony, így nem kellett fizetünk értük semmit. Az autó átadását kellet még Daninak megoldania, míg mi Petivel és a gyerekekkel nyolc kisebb csomag és három babakocsi társaságában könyvesboltoztunk, ezt is elintézte, az ember meg sem nézte vannak-e rajta sérülések, beült és elvitte.

A gépünk fél egykor indult, Lelle már az autóban elaludt, zsebbe tettem, és meg sem ébredt. Áron is pihent egyet még az üton, így meglehetősen vidáman viselte a kényszeréjszakázást, a lányok pedig nagyon ügyesen tették a dolgukat, várták, hogy elinduljunk végre.
Egy hatalmas géppel utaztunk Isztambulig, három-öt-három ülésnyi sorokkal, mi egy ötöst foglaltunk el az egyik vészkijárat mellett, ahol nem ültek előttünk, itt nagyobb a hely a lábaknak is. Abban bíztam, hogy a lányok lefekszenek majd a földre, de a mísz maláj utaskísérő előre leszögezte, hogy gyerek a földön nem alszik, pedig meg sem kérdeztem, szadab-e. Bosszankodtam, mert kicsik még, tudom, hogy vízszintesben tudnak aludni, másképp meg kérdés. Lelle és Áron kapott egy egy mózest a falra, Mikoltot próbáltam betenni az egyikbe, miután Áron inkább Danit választotta ágynak. erre is volt megjegyzése, miszerint toddler fekhet benne, nagyobb nem... Akkor sem, ha a nagyobb mindössze 100 grammal nagyobb.

Lellét végül betettem a vályúba, ő aludt is rendesen, kétszer szopizott, de mindkétszer vissza lehetett tenni. Áron egy darabig udvarolt a hölgyeknek, majd ő is elaludt, betettük a mózesbe, és maláj idő szerint Lellével együtt a szokott időben ébredtek. Hanna a földre került, Peti és Dani is felszólalt az érdekében, és elég nyomós indok híjján végül hagyták is. Mimi egy darabig a székében görnyedezett, aztán ő is lekerült, csakúgy, mint Áron, akit végül még vissza lehetett altatni.
Nagyjából két órányi út maradt ébren, amit evéssel, és mesenézéssel töltöttek, aztán leszálltunk Törökországban.

Az alvás ellenére természetesen nagyon fáradtak voltak, és mert egy babakocsink eltűnt, és a problémát úgy oldották meg az ezzel foglalkozók, hogy azt javasolták, várjunk, az üres hodályban rendesen fel is pörögtek, rohangáltak, hangoskodtak... főleg Áronnal nehéz ilyenkor, semmi nem köti le, és utána szaladgálni sem egyszerű. Idővel teljesen kifordult magából, és dobált, ütött, közben meg vigyorgott magán... majd észrevette, hoyg feltörte a lábát a cipője, amitől teljesen kiakadt, lerángatta magáról zoknistul, és kiabálta, hogy vaaaaj, vaaaaj.

No ekkor gondoltam, talán érdemes volna futnunk egy kört azzal, hogy mégiscsak a tiz harmincas géppel induljunk tovább, mert egyébként csak délután mentünk volna, a maradék tíz órát pedig vagy egy városnézéssal lehetett volna elütni (vizumköteles az ország, Lelle útlevele egy útra szólt csak, és hetünknek nem kevés összeget kellett volna kifizetni érte), vagy a transitban sétálgatással, könynézegetéssel, de egyikhez sem volt erőm, úgy éreztem.
Csodák csodájára volt még hely a gépen, így át is foglalták nekünk, ráadásul egy sorba sikerült mindannyiunknak jegyet kiállítani, így végül babakocsi nélkül ugyan, de elindultunk a második körre.

Egy kis gépen sokkal nehezebb a gyerekekkel, mint egy nagyon, ráadásul Lellének ekkor lett teljesen elege az utazásból, fel és leszállogatásból, és úgy ordított, ahogy csak kifért a kis torkán. Nem csodálom, én is szívem szerint ezt tettem volna 18 óra utazás után... Hanna nagyon lelkesen figyelte, mikor érkezünk, felszállás után mondta is, hogy most már repültünk kettőt (két óra az út), mikor szállunk le, majd amikor meglátta a magyar földeket, kiabált Mikoltnak, hogy nézze, nézze ő is. :)

Az útlevél ellenőrzéshez rettentő hosszú sor állt, nem értem, miért nincs ez rendesen megoldva itthon, tömegesen ömlenek az emberek, nincsenek sorokba rendezve, a gép személyzetének pedig úgy kellett átverekednie magát a tömegen.
De ezt is megcsináltuk, aztán vártuk a bőröndjeinket, és mikor már mindenki elment és még mindig nem érkeztek meg, kezdtem kissé feszült lenni... nem véletlenül. Nem jöttek el a délelőtti géppel. Pedig Dani kérdzte is a töröktől, hogy ugye nem lesz gond ezzel, és megnyugtatták, hogy átteszik mind a hatot (amiben most az életükhöz szükséges összes holmink van ugye). Elfelejtették. Sebaj, majd jön a délutánival, és este kiszállítják.

Odakinnt a család már azt sem tudta, hol lehetünk, jó kis meglepetés volt nekik amúgy is, hogy jóval korábban érkeztünk az eredetileg tervezettnél. Mari, Csilla, Márkus, Matyi, Feri és a mamám jöttek ki elénk, hazafelé pedig beugrottunk a dédihez is.

Megérkeztünk.

2011. szeptember 27., kedd

5 nap múlva Magyarországon

Szilvi majdnem minden nap megkérdi, várom-e már, hogy hazamenjünk.

Esős évszak van épp, minden nap leömlik az adag, elképesztő erővel zúdul ilyenkor a víz az égből. Ma éjjel is esett, én pedig felébredtem, és hosszan nem tudtam visszaaludni. Nem az eső miatt, de hallgatni jólesett. Ez a fajta hang otthon nem ismerős. Ez a hang Malajziával egyenlő nekem. És persze a sötétben a gyerekek szuszogása és az eső hangja mellett elindultak a gondolatok is.

Olyan most, mintha nyaralnánk. Abból meg nem nagyon vágyik hazamenni az ember. Legalábbis jó esetben nem. Látom a házunkat itt, de nem az üreset... és jó arra gondolni, milyen sok hullámunk volt itt, mennyit küszködtünk, és milyen sokat kaptunk ettől a sok küzdelemtől. És jó arra gondolni, hogy az a sok sok doboz, amikben a dolgaink vannak, már úton vannak hazafelé, abba a házba, amibe Áront vittük haza nem is olyan régen. (Bár Áron pillanatnyilag többet élt itt, mint ott, de ez csak heteken múlik :))
Tegnap este az autóban Dani is feltette a kérdést, és kicsit csalódottan konstatálta, hogy én tényleg nem mennék most haza. Az én időszámításomban március volna ideális. Azt mondta, úgy teszek, mintha opció volna nem hazamenni. Tudom én is, hogy nem az, és nincs is bajom ezzel... de a történelmi pillanatokat (ahogy Dani nevezte ezeket a napokat) még nincs kedvem megélni. Elszalad ez a pár nap, és felülünk arra a repülőre... bennem ez így van jól. Nem készülök, napról napra élek, mindenünk megvan, ami ehhez kell, és többre nincs szükségem.

El is fáradtam talán, és várom, hogy még egyszer szétnézhessek az Adorában, megölelhessem Devit utoljára, elköszönhessek Yohanától, és aztán elindulok...

20 éve, hogy elköszöntünk az általános iskolai társainktól. Idén én fogom megszervezni a találkozót, csak nekem jutott eszembe, hogy ilyenünk is van. Arra gondoltam, mit mondok majd az elmúlt 5 évről, és a képek pergése közben elfáradtam. Ilyenek vagyunk... belevágunk, mert hisszük, hogy az úton mennünk kell, és hogy ami nehéz, az nem feltétlenül rossz, sőt.
Az elmúlt öt évben négyszer költöztünk, négy gyerekkel gazdagodtunk, vettünk és felújítottunk egy házat, és éltünk egy évig külföldön.

Mi jöhet még?
Bármi :)
És csak mert most éppen visszafelé mutat az út, még nem jelenti azt, hogy ez a végállomás. Vagy kitudja.
Mindenesetre 5 nap a világ, hogy aztán elkezdődjön egy új fejezet, családdal, barátokkal, emlékekkel, régi és új helyekkel, ismerős illatokkal, ízekkel...
Szeretném megölelni azokat, akiket egy éve nem láttam...
És szeretném mosolyogva megköszönni mindazt, amit itt kaptam.

2011. szeptember 20., kedd

Sok sírás és mégtöbb doboz

A reggelt egy kiadós kiborulással indítottam. Azt hiszem a legalattomosabb dolog lassan elválni. Hamár menni kell, menjünk, nem volt jó (legalábbis nekem) ez a két napig tartó hurcolkodás. Az éjjelt millió doboz társaságában tölteni, úgy, hogy tudtam, még egy halom van, amit szortírozni kellene, és kilenckor jön az újabb támadás, és pakolnak, amit csak érnek.
Nem segített az sem, hogy napok óta öt órát alszom csak, emiatt persze kevesebb a tejem is, amiért pedig Lelle haragszik, nem is elmarasztalható módon.
Igy aztán nyolckor már mindenki fenn volt, én romokban, és fogalmam sem volt, hogyan szedem össze magam, és lesz rendben bennem minden kilencre.
A lányokat oviba, Áront gymboreera terveztem vinni... meg még néhány apróbb elintézni valót gondoltam besűríteni a sokkezes pakolás mellé... végül csak zokogtam a zuhany alatt (miután sikerült kiőrjöngenem magamból a tehetetlenséget, és rájönnöm ismét egy csomó dologra, miértekre, amiket majd egyszer remélem feldolgozhatok... ) hátha ez segít. Mert tény, hogy ami nem öl meg, az erősít, de ma reggel komolyan nem voltam biztos benne, hogy ez erősít éppen, sokkal inkább volt halálfélelmem...

Végül megérkeztek a hatak, én pedig elvittem a lányokat az oviba, ahol AJ is sírt, meg én is... A gymboree kimaradt, ellenben összehordtam ami kell a miszobánkba, és még a mosogatógépből elcsomagolt eszcájgtartót is sikerült megtalálni valamelyik dobozban...
Délben mentem a lányokért Áronnal, AJ és AN ismét megsirattak bennünket. A lányok még megölelték az itteni barátokat, Hanna hosszasan ácsorgott Yuval és Yohannával összefonódva, nagyon megható volt, hogy ennyire ragaszkodnak egymáshoz. Mire hazaértünk már nem volt asztalunk, és székeink sem, így a dobozokból kialakított kisszatalnál etettük a gyerekeket...

Délutánra 180 doboznál tartottak, mi négyesben Peti szobájában aludtunk, mert az egyetlen, ami maradt, az a landlord franciaágya, illetve mi is megőriztünk egy szivacsot Penangra, meg haza. Lelle Petin aludt, Dani vezénylete a pakolást.
Ötre már csak az üres lakásban sepregettem, hogy aztán a valamennyire tisztából elinduljunk... neki a világnak, bőröndökből élve, sokszor újrarendezve a rutinokat (amiket ezúttal is el kell engednem, és örülni a spontánnak...).

Indulás előtt még egy utolsót klubházaztunk, hogy lemossuk magunkról a nap minden izzadságát, a lelkieket is, én talán ekkor engedtem fel egy cseppet... de még mindig nagyon rossz volt elképzeni a sehova sem tartozást, az üres házat, a cuccainkat egy nagy kamionban, az előttünk álló időszakot... Végül nekivágtunk az utolsó 10 maláj napnak, legelőször a Cameron Highlandra tartó 50 kmnyi szerpentinnek... sötétben.

Út közben azon méláztam, hogy vajon milyen lesz visszamennünk oda, ahol hat és fél évvel ezelőtt még csak kettesben a cunami elől menekültünkben töltöttünk néhány napot... és vajon ha akkor valaki azt mondja, hogy hat év múlva négy gyerekkel tekergőzünk majd fel a hegyoldalban, elhittem volna vagy sem. Azt hiszem nem...

2011. szeptember 19., hétfő

Szári

Mint minden hétfőn, ma is eljött Devi, de ma többnyire pótnagymama szerepben volt jelen. Ebédet hozott, és a gyerekekre figyelt, miközben a hatfős hadtest felvonult dobozokkal, papírokkal, hungarocel lapokkal, és megkezdték a kétnapos dobozolást.

Nem mondanám, hogy szeretem ezt a költözősdit, annak ellenére sem, hogy mérföldekkel könnyebb így a dolog, mintha mind a 240 négyzetmérert nekem kellett volna egyedül elpakolnom. Estére a szorgos brigád is rendesen elfáradt... A helyzetet ez a kép szemlélteti a legjobban.
Ma estére 120 doboznál tartottak, és még van jónéhány elcsomagolnivaló. Holnap estére fognak végezni, és a mai napból okulva a gyerekeket muszáj lesz valahova eltávolítani, mert már sem játék, sem igazi tér nincs a számukra, a dobozokon mászkálnak, ami meg nekünk nem a szívünk vágya. Azt hiszem medencézé lesz a vége, hogy aztán hat körül bepakoljuk ahullafáradt társaságot az autóba, és három órácskát zötyögjünk hegynek fel.

A mai napban a legjobb egészen biztosan Devi jelenléte volt, erősítettük egymást, hogy menni fog ez, ő sokat pityergett közben, mesélte, hogy tegnap is elsírta magát otthon... és tudom, hogy ugyanazt gondolja, mint én.
Búcsúajándék gyanánt pedig hozott nekem egy szárit... Teljesen meghatott ezzel, tudta ő, hogy régi álmom volt egyszer viselni egyet, de hogy legyen egy sajátom is, arra sosem gondoltam. Tegnap ugyan ismét voltunk ruhanézőben, és Lelle is, Áron is kapott végül, de én nem találtam semmi olyant, ami a szívemhez nőhetett volna, így aztán kicsit elszonytyolodva, de lemondtam róla, hogy legyen nekem is valami "indiai" innen.

Háromszor vettük végig, hogyan kell felvenni, negyedszerre már egészen profin sikerült, remélem nem felejtem el hazáig. :)
A szári különlegessége pedig abban rejlik, hogy Devi ezt magának varrta (kell a nagy lepel alá egy aprócska blúz is :)) egy esküvőre, aztán végül sosem volt rajta. A színe csodaszép, kívánni sem tudnék ennél gyönyörűbbet. (sokkal lágyabb rózsszín, de a képek sajnos nem adják vissza... Devi azt mondta, onion pink... :)

Délben mikor a lányok is megérkeztek (és azonnal végigszaladtak az egész házon, ahol már csak dobozokat találtak bútorok helyett... Mikolt meg is szeppent ettől egy kicsit (Áronról nem is beszélve, ő egész délelőtt belénfúrta magát, délre nagyjából kiengedett, de nyilván fogalma sincs, mi készül... szegénykém...), felöltöztettem őket az új ruháikba, és elkészült végre a közös kép, amin Devi arca is látszik. :)

Nem köszöntünk el még, jövő pénteken, mikor visszajövünk átadni a kulcsokat, eljön elbúcsúzni...

És csak pakolok

... és pakolok és pakolok és pakolok... sosem lesz vége... illetve dehogynem, de a cél, hogy az egész házat belesűrítsem három nagyobb és két kisebb bőröndbe, nagyjából kudarcot vallott. Nem is sok az a 120 kiló...

2011. szeptember 16., péntek

Egy történet

A landlordunknak két kiadó háza van a kerítésen belül. Amikor ezt választottuk, láttuk a másikat is, aminek a nappalija olyan sötét, hogy délben is lámpát kell gyújtani. Fedett a terasz, ettől hűvösebb, de sötét.
Egy francia-német család költözött oda pár hete, két kislánnyal, akik a medence partján rohangáltak a költözés utáni napokon, szülők nélkül. Kicsit fennakadtam ezen, hiszen még csak hat meg négy évesek... és új a hely, mégha nem is veszélyes elkóborolni idebent, ki pedig nem engedik a gyerekeket az őrök.
Egyszer beszélgettem a mamával, amolyan igazi francia ha a sztereotípiáimat felelevenítem... nem is nagyon éreztem jól magam vele (ehhez persze semmi köze a franciaságának).

Aztán Devi említette, hogy esetleg náluk fog dologzni, Charoline pedig írt egy levelet a héten, hogy megkérdezze, milyen volt Devi nekünk. Nem a legjobbkor, nehezen megy nekem ez az elválás, és a levél kicsit megsürgette, mellesleg pedig úgy éreztem, mint akit megcsalnak.

Ma este aztán a medence parton Malaysia napot ünnepeltünk, szépen feldíszítették a környéket, mindenki vitt valami finomságot, a gyerekek kaptak lámpásokat, azzal jöttek mentek, miközben a felnőttek beszélgettek, ismerkedtek... Érdekes volt látni, ahogy a legmenőbbek is szükségét érezték közelebb kerülni a szomszédokhoz, mindenki mindenkit megszólított, folyamatosan cserélődtek a társaságok. Kevés ilyen alkalom van, és úgy tűnik ezt mindenki hasonlóképpen értékesnek véli.

Ahogy megérkeztünk, Charoline mellém került, és beszélgettünk. Meséltem neki Deviről, ő pedig megnyugodott. Próbáltam egészen beengedni, és végül arra jutottam, hogy ő egyszerűen csak önmaga. És ahogy beszélgettünk, egyre jobb volt vele lenni, hálás voltam neki, hogy nem szépít, nem próbál megfelelni, nem mosolyog ha nincs miért, csak van. Jó volt...
Aztán mellénk került egy német lány, ők is mostanában költöztek ide két gyerekkel, aztán jött Yohana és lassan rámborult újra a súly, az elengedésé, a tehetetlenségé, hogy hiába teszek úgy, mint aki örökkévaló, elmúlnak a percek, a napok, és itt lesz az utolsó.

Egész délelőtt egyedül voltam. Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen, sem bent, sem kint nem volt senki. Csak én. Pakoltam, mert bár mindent összecsomagolnak helyettem, amit haza akarok vinni, azt ki kell szelektálni, és mert fogalmam sincs, mi hol van pontosan, az egész házat végig kell járnom, és hamár, akkor amire nincs szükség, azt ki is dobom...
Úgy tettem a dolgom, mint amikor itthon vannak a gyerekek, berögzült úgy tűnik, hogy ha nem sietek, akkor nem lesz készen amit elkezdtem, mert valamelyikük előbb unja meg amit csinálok, mint én.
Igy aztán jól haladtam, de rettenetesen el is fáradtam, viszont most nagyjából az egyharmada készen van annak, ami tegnap még előttem volt.

Dani szerdán leadta a notebookját, és a telefonját is, így szűkült a lehetőségek tára, vagyis most egy gépen osztozunk, és tudom neki nehezebb leválnia ezekről... úgyhogy nem írtam, pedig van is mit, Áron pl. 15-én 21 hónapos lett, és rengeteg mindent kellene mesélnem róla. :)

És ahogy vége lett az esti filmünknek, rámtelepedett az érzés... hogy most olyan, mintha szülnék. Hullámok jönnek mennek, és mindegyik alján (vagy tetején) úgy érzem, nem bírom tovább. És elkeseredek, meg dühös is leszek, és kétségbe esem... Olyankor leülök, és összeteszem a kezemet és csak várok. És míg a lélegzetemre figyelek, szép lassan elcsitul minden, hogy aztán kezdődjön ismét. Tudom, hogy végig kell csinálnom ezt, be kell járni az utat, mert ez az egyetlen.

És ahogy mindez lepergett most odabenn, egy történet jutott az eszembe, lehet, hogy már írtam egyszer, de most is itt a helye, mert nekem nagyon sokat ad a nehéz időkben.
A történet pedig így szól:
- Látod Uram? Ez itt az életem... Két pár lábnyom a tengerparti homokban. Az egyik az enyém, a másik a Tiéd. Amikor igazán nehéz volt nekem, akkor mindig magamra hagytál!
- Valóban így gondolod?
- Nézd csak meg, azokban az időkben csak egy pár lábnyomot látni a homokban.
- Igen fiam, mert amikor a legnehezebb volt neked, a karomban tartva vittelek.

Csak ezt tehetem... bízom a gondviselésben.

2011. szeptember 13., kedd

Búcsúzások ideje

Furcsa...

Két dátum is van a fejemben, amihez képest ketyeg az óra. Az egyik szeptember 20., a másik október 1.
Egy hét múlva egy üres lakást hagyunk itt, ami eleinte idegen volt számomra, aztán szép lassan belaktam, és azt hiszem nagyjából meg is szerettem. Rengeteg minden történt itt velünk, ide hoztuk haza Lellét is, talán emiatt is olyan nehéz belegondolnom abba, hogy ide már soha nem jövünk vissza...
Hétfőn felvonul a szokásos sokember szétszedni amit engedek aznap, hogy aztán kedden végül mindent bedobozoljanak, azt a 120 kilónyit kivéve, amit a repülővel hazavihetünk. Meleg ruhákat, zárt cipőt, játékokat, autósülést.
Még semmi sincs előkészítve, csak a fejemben zajlik a szortírozás, és csak remélem, hogy elég lesz a hétvége arra, amire kell.

Addig pedig még rengeteg dolog fog történni, mindenből az utolsók (a nyulaktól már a múlt vasárnap elbúcsúztunk...), és sok minden új is. Szerdán megy Dani utoljára dolgozni, csütrötökön délután auntie Julee és Nadia jönnek hozzánk amolyan családlátogatásra, pénteken pedig a lányok mennek gymboreera, hogy a maradék sok alkalom elfogyjon a kártyánkról. Végre egy csoportba mehetnek, és mert aznap public holiday okán nincs ovi, ez lesz a program. Este a medence partjára rendez a ház mooncake festival és hari raya lezárásának alkalmából egy kis partyt, amit a gyerekek lámpás felvonulása vezet majd fel, kis Mártonnapi előzetes lesz ez a mieinknek, és jó alkalom mindenkitől elköszönni kapun belül.

Szombaton délelőtt ismét gymboree, a lányoknak art, Áronnak játszócsoport. Reméltem, hogy Mayt és Viviennet meg tudom hívni aznap délutánra, de Viviennék hazarepültek egy hónapra Ausztráliába... Mayel pedig már nem találkozunk, mert Yasveer betöltötte a 22. hónapját, így másik csoportba jár már a héten.
Vasárnap gőzerővel pakolok majd, hogy hétfőre meglegyen minden, amit nem szeretném, hogy bedobozoljanak. Hétfőn és kedden a lányok oviba mennek, kedden végleg elbúcsúzunk a Kiddies Patchtől, és este elindulunk észak felé, hogy egy kis laufot hagyjunk a hajónak, ami a konténerünket viszi.

Pár napot a Cameron Highlanden a teaföldeken töltünk majd, és egy hetet odefenn Penangon, Ákos és Szilvi házában.
30-án délelőtt visszakocsikázunk KL-be, leadjuk a ház kulcsait a landlordunknak, alszunk egyet délután az üres házban, vacsorázunk, aztán pedig kigurulunk a reptérre, ahol elintegetjük a Serenat, és hajnali fél egykor felszállunk az Isztambulba tartó járatra...
Innentől már csak egy röpke 10 órás várakozás vár ránk a 12 órányi út után, hogy aztán még két órát utazva hazaérjünk. Magyarországra...

Dani intézi mindeközben azt a rengeteg apróságot, ami ahhoz kell, hogy az itteni életünket teljesen lezárjuk, elképesztő logisztika, és hosszú hosszú lista mindez, kezdve a vízumjaink megszüntetésétől, amit egy ügynök intéz akinek oda kell adni az útleveleinket (ez nem túl jó érzés nekem...), az adóhatóság nullás igazolásának kiváltásán keresztül a bankkártyáink megszűntetéséig, aztán a közművek lemondása, a clubházi jogosultságunk megszűntetése, az óvodástól a deposit visszaigénylése, és még nincs vége a listának. Pedig csak 11 hónap van a hátunk mögött... most örülök, hogy végül nekem nem vettünk autót itt.

Kicsit nehéz a szívem, miközben mindezt írom, és tényleg furcsa ez a kettősség, ahogy szeretem az ittet és és azt is várom, amit csak otthon kaphatok. Nagy segítség most, hogy minden nap esik az eső, és szürkék a délutánok, bent lámpát kell kapcsolni, hogy lássunk... elképzelem ilyenkor, hogy milyen lesz majd ott. Mondjuk ha kidugom az orrom, még mindig 31 fok van odakinn, és rettenetesen párás a levegő, de idebenntről őszies a hatás.
Otthon még lesz egy nagyjából három hétnyi intermezzo a régi szobámban, anyukámék házában, ahová ideiglenesen, míg a cuccaink meg nem érkeznek, beköltözünk majd. Ott folynak már a munkálatok, hogy a lehetőségekhez mérten a legélhetőbb legyen számunkra. (Nagyon hálás vagyok ezért...)

Alakul már az otthoni ovikérdés is, Hanna visszamehet a régi csoportjába, és visszakapja a tulipán jelét is. Mikolt egyelőre úgy tűnik marad otthon velem, mert bár mehetne egy másik csoportba, én nem szeretném őket szétválasztani... így megvárjuk, hogy jövőre lesz-e helye Csillánál, vagy esetleg valami kis csoda folytán év közben megüresedik számára egy hely. Nekem is vannak terveim, meglátjuk majd mire lesz időm, lehetőségem... Ezek a gondolatok mindenesetre lelkesítenek, mint ahogyan az a kép is bennem, ahogy elképzelem, hogy először megyünk újra a régi játszóra, Áronnal, aki kicsit megnőtt az utolsó látogatás óta és Lellével, akinek mindez teljesen új lesz majd. :)

Anyukámtól túrós palacsintát fogok kérni, krémtúrót, túró rudit, túrós táskát, vajkrémes friss kiflit, kelkáposzta főzeléket... :):) Már nem is tudom, mi minden van otthon, ami itt kimaradt az életünkből... amellett, hogy nagyon fog hiányozni a mindig friss dinnye, a mangó, ananász. És a joghurtos ital is... :) (de erről egy másik poszt hivatott szólni)

A legnehezebb itt Devitől elválnunk, aki gyakorlatilag az elmúlt 9 hónapban hetente kétszer velünk volt, segített, megszerette a gyerekeket, minket, és mi is őt. Tegnap készítettünk neki egy kis ajándékot, a gyerekek rajzoltak is... Bár tudnám, hogy látjuk még egymást egyszer...