2011. október 2., vasárnap

Magyarország felé

Még ma délelőtt is, tegnap este pedig a klubházas medencézés alatt pedig végképp teljesen abszurdnak tűnt, hogy ez az utolsó napunk itt, és hamarosan repülőre ülünk, majd pár óra és hazaérünk. Ezen gondolkoztam, mit is jelent nekem most, haza... Olyan, mint egy légüres tér ez a mostani, mert itt lenni már nem lehet, az ott pedig egyszerre természetes, és felfoghatatlanul távoli.

Aztán elérkezett az idő, és miután Devitől háromszor is elköszöntünk (nehezen ment nagyon), és Yohanától is elbúcsúztunk, kicsit rohanva ugyan, de végül mindenünkkel felpakolva elindultunk a reptérre. Az útidő igencsak forgalomfüggő, és péntek este lévén ráadásul kifogtuk a legnagyobb csúcsot, pedig már este kilenc volt. A távolság hatvan kilóméret, ennyit kellett volna minél gyorsabban letudnunk, hogy nyugodtan hátradőlhessünk. Annyi csomagunk volt, hogy a mi nagy autónkba is csak úgy fért be, ha a hátsó üléssort kivettük belőle, így Dani hívta a nagyon megbízható, ám igencsak csekély értelmű kínai taxist, aki jó sor idegeskedést okozott út közben, kezdve azzal, hogy nem értette, mit jelent egymás után menni, majd beállt egy olyan sorba, ami a másik két lehetőséghez képest meg sem moccant, végül mikor már lehetett volna 110el repeszteni, Peti egy csendes elszólására, miszerint Dani tankolni szeretne, 60ig lasított nehogy eltévessze az öt kilométer múltán esedékes lehajtót.

Kis hajhullás után végül megérkeztünk, és a hatalmas kupac csomagunkat (hat jól megpakolt nagy bőrönd) is sikerrel feladtuk, kis rásegítéssel 124 kg-t mért a kisasszony, így nem kellett fizetünk értük semmit. Az autó átadását kellet még Daninak megoldania, míg mi Petivel és a gyerekekkel nyolc kisebb csomag és három babakocsi társaságában könyvesboltoztunk, ezt is elintézte, az ember meg sem nézte vannak-e rajta sérülések, beült és elvitte.

A gépünk fél egykor indult, Lelle már az autóban elaludt, zsebbe tettem, és meg sem ébredt. Áron is pihent egyet még az üton, így meglehetősen vidáman viselte a kényszeréjszakázást, a lányok pedig nagyon ügyesen tették a dolgukat, várták, hogy elinduljunk végre.
Egy hatalmas géppel utaztunk Isztambulig, három-öt-három ülésnyi sorokkal, mi egy ötöst foglaltunk el az egyik vészkijárat mellett, ahol nem ültek előttünk, itt nagyobb a hely a lábaknak is. Abban bíztam, hogy a lányok lefekszenek majd a földre, de a mísz maláj utaskísérő előre leszögezte, hogy gyerek a földön nem alszik, pedig meg sem kérdeztem, szadab-e. Bosszankodtam, mert kicsik még, tudom, hogy vízszintesben tudnak aludni, másképp meg kérdés. Lelle és Áron kapott egy egy mózest a falra, Mikoltot próbáltam betenni az egyikbe, miután Áron inkább Danit választotta ágynak. erre is volt megjegyzése, miszerint toddler fekhet benne, nagyobb nem... Akkor sem, ha a nagyobb mindössze 100 grammal nagyobb.

Lellét végül betettem a vályúba, ő aludt is rendesen, kétszer szopizott, de mindkétszer vissza lehetett tenni. Áron egy darabig udvarolt a hölgyeknek, majd ő is elaludt, betettük a mózesbe, és maláj idő szerint Lellével együtt a szokott időben ébredtek. Hanna a földre került, Peti és Dani is felszólalt az érdekében, és elég nyomós indok híjján végül hagyták is. Mimi egy darabig a székében görnyedezett, aztán ő is lekerült, csakúgy, mint Áron, akit végül még vissza lehetett altatni.
Nagyjából két órányi út maradt ébren, amit evéssel, és mesenézéssel töltöttek, aztán leszálltunk Törökországban.

Az alvás ellenére természetesen nagyon fáradtak voltak, és mert egy babakocsink eltűnt, és a problémát úgy oldották meg az ezzel foglalkozók, hogy azt javasolták, várjunk, az üres hodályban rendesen fel is pörögtek, rohangáltak, hangoskodtak... főleg Áronnal nehéz ilyenkor, semmi nem köti le, és utána szaladgálni sem egyszerű. Idővel teljesen kifordult magából, és dobált, ütött, közben meg vigyorgott magán... majd észrevette, hoyg feltörte a lábát a cipője, amitől teljesen kiakadt, lerángatta magáról zoknistul, és kiabálta, hogy vaaaaj, vaaaaj.

No ekkor gondoltam, talán érdemes volna futnunk egy kört azzal, hogy mégiscsak a tiz harmincas géppel induljunk tovább, mert egyébként csak délután mentünk volna, a maradék tíz órát pedig vagy egy városnézéssal lehetett volna elütni (vizumköteles az ország, Lelle útlevele egy útra szólt csak, és hetünknek nem kevés összeget kellett volna kifizetni érte), vagy a transitban sétálgatással, könynézegetéssel, de egyikhez sem volt erőm, úgy éreztem.
Csodák csodájára volt még hely a gépen, így át is foglalták nekünk, ráadásul egy sorba sikerült mindannyiunknak jegyet kiállítani, így végül babakocsi nélkül ugyan, de elindultunk a második körre.

Egy kis gépen sokkal nehezebb a gyerekekkel, mint egy nagyon, ráadásul Lellének ekkor lett teljesen elege az utazásból, fel és leszállogatásból, és úgy ordított, ahogy csak kifért a kis torkán. Nem csodálom, én is szívem szerint ezt tettem volna 18 óra utazás után... Hanna nagyon lelkesen figyelte, mikor érkezünk, felszállás után mondta is, hogy most már repültünk kettőt (két óra az út), mikor szállunk le, majd amikor meglátta a magyar földeket, kiabált Mikoltnak, hogy nézze, nézze ő is. :)

Az útlevél ellenőrzéshez rettentő hosszú sor állt, nem értem, miért nincs ez rendesen megoldva itthon, tömegesen ömlenek az emberek, nincsenek sorokba rendezve, a gép személyzetének pedig úgy kellett átverekednie magát a tömegen.
De ezt is megcsináltuk, aztán vártuk a bőröndjeinket, és mikor már mindenki elment és még mindig nem érkeztek meg, kezdtem kissé feszült lenni... nem véletlenül. Nem jöttek el a délelőtti géppel. Pedig Dani kérdzte is a töröktől, hogy ugye nem lesz gond ezzel, és megnyugtatták, hogy átteszik mind a hatot (amiben most az életükhöz szükséges összes holmink van ugye). Elfelejtették. Sebaj, majd jön a délutánival, és este kiszállítják.

Odakinnt a család már azt sem tudta, hol lehetünk, jó kis meglepetés volt nekik amúgy is, hogy jóval korábban érkeztünk az eredetileg tervezettnél. Mari, Csilla, Márkus, Matyi, Feri és a mamám jöttek ki elénk, hazafelé pedig beugrottunk a dédihez is.

Megérkeztünk.

21 megjegyzés:

kviki írta...

Isten hozott Titeket! Kalandos kis út volt, de azt hiszem megérte.

Regi írta...

Isten hozott Itthon!!!
Csomagok, babakocsi remélem, meglettek!

Csőryke írta...

Isten hozott Titeket itthon!

kikocs írta...

Hát Isten hozott benneteket! :)

Zsombor és anya írta...

Isten hozott benneteket!

Tuti írta...

Isten hozott Titeket itthon! Remélem minden csomag, illetve babakocsi előkerült!

F.B. Dóri írta...

Nem ez volt életetek legegyszerűbb napja úgy látom. De a lényeg, hogy megérkeztetek!
Isten hozott Benneteket újra itthon!

KV írta...

Minden jót újra itthon!

Lobelin írta...

Isten hozott benneteket!-)

Vera írta...

Örülök, hogy Ti legalább hazaértetek, nem volt egyszerű eset! A bőröndöknek drukkolok!!
Isten hozott Titeket itthon! :)

panka írta...

Isten hozott titeket itthon, örülök nektek! :-)

frihanna írta...

De jó!!!
Akkor most Rátok fér egy jókora pihenés!!!!
A gyönyörű ősz is Benneteket ünnepel!!! :)

Melcsi írta...

Isten hozott Titeket Itthon! Drukkolunk a csomagoknak is. :)

Sz. írta...

Újra magyar földön.:) Isten hozott Benneteket, jó pihenést és sikeres átállást!

Sz.

Szitya írta...

És még arra is volt erőd/időd, hogy ezt lejegyezd! pompás, hogy újra itthon vagytok! Mikor megyünk az állatkertbe? :-)
Szeretettel ölellek,
Szilvi

Dius írta...

Isten hozott benneteket. Kívánom, hogy pár napon belül azt írhasd, szívből-lélekből, hogy hazaértetek. :)

Adibaba írta...

Örülök, hogy épségben megérkeztetek. Sok szerencsét kívánok Nektek itthon! :-)

gabi79 írta...

Isten hozott benneteket!

SKY írta...

De kedvesek vagytok!!! :) Köszönöm szépen, igyekszem újrarendeződni mihamarabb.

Sziltó írta...

Mindenhol jó, de talán a legjobb itthon! :o)

Bea írta...

Isten hozott Titeket!
Csendes olvasó, Bea