A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Költözés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Költözés. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. október 29., szombat

Az enteriőr születése

Péntekre virradóra nem aludtam nyugodtan. Amúgy is előfordul mostanában, hogy egy egy Lelle etetés után nem tudok visszaaludni. Azon agyaltam (miközben egyre feszültebb is lettem egyben) hogy hogyan fogunk elférni immár hatan abban a kis házban, ami négyünknek egy kisbabával teljesen élhető volt ugyan, de azóta Áron igazi kis energiabombává avanzsált, és ismét többen lettünk egy icipicivel. Sőt, az, amihez az elmúlt évben hozzáigazítottuk magunkat, az majdnem kétszer akkora volt, mint az, amibe most hazamegyünk.

Annyira szeretem ezt a házat, és mégis kétségeim voltak felőle, hogy sikerül majd élhető tereket kialakítanom, hogy mindenkinek jusson egy apró zug, és nekünk felnőtteknek is legyen legalább egy szeletnyi nappalink, hogy ne árasszon el bennünket mindenhol a gyerekjáték, amire azért van esély, mert az alsó szint gyakorlatilag egy tér, néhány válaszfallal tagolva. És afelől sem voltam teljesen nyugodt, hogy fent a három hálószoba elég lesz mindarra a funkcióra, amit meg kellene valósítanom benne.
A múlt héten a lányok kaptak egy egy saját ágyat. Bár úgy terveztem, hogy marad a nagy szivacson közös éjszakák felállás, de az elmúlt pár hétben egyre többször igényeltek némi intimitást alvások alatt, akár annak árán is, hogy leköltöztek a földre Dani vastag paplanját használva ágynak.
Igy aztán úgy éreztem, jobban teszem, ha lesz mindenkinek saját fekvőhelye, legfeljebb egymás mellé toljuk majd őket, ha szeretnék.
Kaptak baris ágyakat, de a szobájuk kisebbé lett tőlük, mint volt, mikor Hanna is, Mimi is jóval kisebbekben aludtak.

És míg imígyen méláztam a sötétben, rájöttem, hogy leginkább az újabb változás ami megrémiszt, és a költözéssel járó mizéria, a sok idegen arc, akik a dolgaink között turkálnak majd, és persze mindezt azért teszik, hogy nekem minél könnyebb legyen a dolgom, most mégis soknak éreztem ezt a fajta betolakodást az életünkbe.

Péntek reggel, vagy inkább már délelőtt érkezett a teherautó a tesco parkolóból, ahol a kamion állt. Három körben hozták a 187 dobozt, a házikónk pedig egyre jobban hasonlított egy raktárra, mint lakásra. 11 körül jött Peti, elvitte a két középsőt játszóterezni, Hanna oviban volt, Lelle pedig hol nálam, hol Daninál, míg a teraszon el nem aludt.
Dani délben, miután a kicsik megérkeztek, elment Hannáért, így egyedül maradtam a költöztetőkkel, akik még mindig csak hordták a dobozokat.

Egykor ebédszünetet tartottak, akkor hazajöttem én is egy órára, azzal az érzéssel, hogy sosem lesz vége... és sosem lesz rend.
Negyed négykor folytatták a kicsomagolással, akkor már csak 10 dobozt kellett felhozniuk, aztán kezdődhetett a káoszcsinálás.
Nekem minden költözés élmény volt eddig, minden alkalommal már aznap este rendben volt a konyha, lehetett tiszta poharat, tányért találni, készen voltak a hálószobák is, és néhány kisebb doboztól eltekintve készen voltunk (amely dobozokat aztán évekig tologattunk egyik sarokból a másikba). Igy aztán, mikor kezdett sötétedni, és még mindig semmi esélyt nem láttam a minimális rendnek sem, kétségbe estem, és szívem szerint hazaküldtem volna mindenkit... annak ellenére, hogy azt ígérték, míg ki nem pakolnak, nem mennek sehová.

Igenám, de a kipakolás csak annyit jelent, hogy nem lesz doboz a lakásban. Hogy mindek hol a helye, azt csak én tudom, és ha három is van belőlem, akkor lehetek egyszerre a konyhában, meg a kamrában, meg a nappaliban is, és tudom követni, hogy mi hova kerül.
Ötkor elvesztettem a fonalat, el is fáradtam már, a fejem reggel óta fájt, éhes voltam, és mérges az egészre.
Akkor érkezett Dani Hannával, aztán később anyukám a kicsikkel. Lelle pedig hol kiabált, hol a végre kicsomagolt kiságyában mondta a magáét édesen. :)
A dobozok valóban eltűntek, sőt az addigra már szinte megkedvelt társaság is levoult, de akkora káoszt hagytak, amiben az én kényszeres lelkem totálisan kiszolgáltatva háborgott, és azt sem tudtam, honnan kezdjem a rendcsinálást, hogy vasárnapra legalább annyival végezzek, hogy a családot vendégül tudjuk látni Hanna ünneplésére.
Úgy nézett ki a ház, mintha valaki rossz tréfát űzve velem mindent felforgatott volna, aztán dolgavégeztével (remek munka volt) lelépett volna.

Nekiláttam a konyhának, közben Dani vacsorát rendelt, és a legjobbat tette, amit csak lehetett, meglovagolva a hullámzásomat, elkezdett kreatívan ötletelni nappaliügyben.
Anyukám szintén csatlakozott, közben én kiszedegettem a polcokról az edényeket, tányérokat, és lassan kezdett ismerőssé válni a pult, a szekrények... Aztán megérkezett a vacsora, és mire mind jóllaktunk, kialakult egy alapkoncepció.
Innen már csak másfél óra és jónéhány bútortologatás, forgatás kellett, hogy végül megszülessen az a verzió, amit mind az eddigi életünk legélhetőbb életterének neveztünk el.
Fél 11kor, nagyon nagyon fáradtan, még egyszer benéztem a szobába, és teljesen megnyugodva indultam el vissza anyukámékhoz, ahol még mindig a legegyszerűbb volt lefektetni a kis csapatot. :)

2011. október 14., péntek

Rohannak a napok

Mióta Magyarországon vagyunk újra, felpörgött az idő a mi számításunk szerint. Minden napra van tennivaló is bőséggel, hála a hűvösnek az öltöztetés procadurája legalább egy negyed napot tesz ki, aztán pedig számtalan helyre hívnak látogatóba, mi pedig örömmel indulunk mindenhová. A gyerekek lassan telítődnek is, ahogy elnézegetem őket indulni már egyre kevésbé van kedvük, még akkor is, ha az adott célponton már mindenki jól érzi magát (esetenként Lellét kivéve, aki valószínűleg hálás volna egy egy otthonülős napért).
Főleg az elmúlt egy évünk egyhelyben maradós rutinja után szokatlan ez, de valószínűleg az is közrejátszik a nagy jövés menésben, hogy még mindig nem otthon lakunk, hanem anyukáméknál, ahová korlátozottan hívok barátokat, részben az ő nyugalmuk érdekében is. Annyit kapunk tőlük, hogy úgy gondolom, elég nekik, hogy Lelle párszor azért rázendít éjjelente, no meg, hogy mindig zsizseg a ház a sokgyerekünktől. :)

Ez hát az oka annak, hogy kevesebbet írok, de remélem idővel visszaállunk a már begyakorolt kis kerékvágásba, és kicsit több időm is lesz majd jegyezni a múlót. Mert téma akadna, de a napi fél óra, amit a bekapcsolt gép előtt töltök, nem sok. :) És akkor is inkább Benneteket olvaslak, ahelyett, hogy írnék.

Még kicsivel több, mint egy hét, és újra költözünk, addigra érnek haza a dolgaink. Ez természetesen mégegy új hely, Áronnak és Lellének leginkább, nyilván ismét felfordul majd az egész eddigi élet, de remélhetőleg egy darabig aztán marad az az otthon. És onnan már csak a karácsonyra várunk majd. :)

És míg el nem felejtem... kisebb technikai problémával küzdök telefonügyileg, így akit még nem hívtam volna, annak az az oka, hogy nem tudom a számát. Aki úgy érzi, hogy szívesen hallaná a hangomat és tudja a számom, ami a régi, az ne habozzon.

2011. szeptember 19., hétfő

És csak pakolok

... és pakolok és pakolok és pakolok... sosem lesz vége... illetve dehogynem, de a cél, hogy az egész házat belesűrítsem három nagyobb és két kisebb bőröndbe, nagyjából kudarcot vallott. Nem is sok az a 120 kiló...

2011. szeptember 6., kedd

Repülőjegyünk meséje

Van egy játék, az a lényege, hogy ugyanazt a sztorit kell különböző stílusokban előadni. Nagyon vicces...
Mióta Dani elmesélte a jegyeink kálváriját, azon gondolkozom, hogy melyik stílust válasszam... de asszem csak megjegyzem, hogy a könnyesre röhögés mellett a hitetlenkedés, a fejcsóva és a teljesen belefér is játszott.

Az úgy volt, hogy elhatároztuk, hazamegyünk. Ehhez pedig többek között szükségünk volt hét darab repjegyre. Dani kisebb kutatást végzett a témában különféle légitársaságok ajánlatai között böngészve, az ár, idő, csomagok száma és kilogrammhatár ... és még néhány fő csapásvonal mentén végül talált egy nagyon vonzót. A vonzóság abban rejlett, hogy nem kell elrepülni egy európai nagyvárosba, hogy majd onnan még visszafelé is repkedjünk, vagyis a teljes út, ami amúgy Isztambulon keresztül vezet, nettó 12 óra. Brilliáns.

Sőt, még azért is az, mert KL-ből éjjel fél egykor indul, és magyar idő szerint délben van otthon, vagyis a legtöbb időt tudjuk a családdal tölteni, mínusz jetleg, a gyerekek is biztosan alszanak majd, illetve az átszállási idő is épp optimális, négy óra.

Két apró akadálya volt csak annak, hogy a birtokunkba kerüljenek a jegyek, 1. a cég jóváhagyása, 2. pénz.
Malajziában, valami kőkorszaki módon (aki tudja, magyarázza meg, hogy amikor minden elektronikus úton zajlik, akkor egy amúgy magára igazán adó modern (...) banki világban miért ez az eszköz?...) a fizetés egyik bevált módja a csekk. Teljesen idióta a rendszer, ugyanis előbb a cég kiállítja a csekket, amit az ember bevisz a banka, ahol pár napot parkol a dolog, majd némi ellenőrzés után cash lesz belőle.
Az első akadályt azért nem vettük könnyedén, mert bár már megvolt a jóváhagyás, az illető, aki aláírhatott volna, szabadságon volt, más pedig nem jogosult aláírni... no comment viszont apróbetű, hogy Dani aláírási jogkörét 11 hónap alatt sem sikerült kijárni. Egy hét simán kiesett.
A repülőjegyet viszont nem volt elég befoglalni, azonnal ki is kellett volna fizetni, így 1. azon aggódtunk, hogy vajon amikor majd lesz pénz, akkor lesz-e még szabad hely a gépen, 2. ha majd az új foglalást megejtjük a pénz birtokában, nem lesz-e több, mint amennyink van rá...

Végül az aláírás megtörtént egy szerdán, csütörtökön állami ünnep, vagyis szünnap, pénteken Dani bevágtázott a csekkel a bankba, ahol megnyugtatták, nem kell majd három napot várnia, megoldják rövidebb idő alatt is.
A jegyet egy utazási irodán keresztül foglaltuk, mert a csekket csak ők fogadhatják el, merthogy az cég által kiállított.
Ezzel persze semmi gond... az idő meg csak szalad. Nagyjából két hét telt el a foglalásól idáig. Párszor ugyan újrafoglaltuk, de mindig sikerrel. Szinte várakozáson felüli gördülékenység ezúttal.
Végül ma megérkezett az E-jegy. Mindenki nagyon elégedett és boldog.
Kivéve egy icipici apróságot.

Dani megnyitotta az első pdf-et, és lámlám, az a gép, ami tudtunkkal délelőtt 10-kor indult volna Isztambulból Magyarországra, délután háromnegyed 5-kor száll fel a kiállított jegyünk szerint. Kisebb csalódottság, meg a szokásos mire is számíthat az ember ázsiában gondolatfutam? Aztán telefon az utazási irodának...
Mint kiderült, kolléga már csak három helyet talált a 10-es járaton, ahová készséggel befoglalta Petit és a két lányt, Danit, engem és a két kicsit pedig a délutáni gépre tett. Volna... Mert szerinte a két kislányunk jól ellesz a nagybácsival... De nem szólt persze... Mert szerinte ez így rendben van.
Peti csak annyit fűzött hozzá, hogy valószínűleg, ha mi egy idevalósi kínai család vagyunk, akkor mosolyogva megköszöntük volna a figyelmességét, és kettéválva utaztunk volna Isztambultól Budapestig.

Szerencsére a háromnegyed ötösre még volt hét szabad hely, és hogy végül lássék, hogy itt tényleg minden elintéződik (az utolső pillanatban), csak hegyeket kell elhordani hozzá, vagy nyugtatót kell szedni mellé... úgy kaptunk helyet, hogy a felszerelhető mózes is benne legyen, egymás mellett ülhessünk és ne legyen előttünk üléssor.
Három hétnyi kattogás ágyő, egy pipa. Daninak fáj a feje... meg a hasa...

(és amúgy minden apróság pontosan ugyanígy zajlik... költöztetők, Daninak meddig kell dolgoznia, ha egyébként még lenne két hétnyi szabadsága, és még hosszú a lista... otthon legalább nem csodálkozik az ember :))

2011. szeptember 2., péntek

Dani megpróbálja

Mármint leírni, miért is megyünk haza. Mert nincsenek egyszerű válaszok. Mert bár a döntések a családunk egészét érintik, nagyrészt a munkaéletemmel függnek össze. Ami amúgy nem része ennek a blognak. De megpróbálom.

Röviden azért, mert amiért idejöttünk, azt nagyrészt már megkaptuk. És mert a maradás kevesebb összenergiát ad a családnak, mint az, ha hazamegyünk.

Miért jöttünk? Az én nézőpontomból a határaink további feszegetése, a külföldi élet és munka kipróbálása és az ázsiai emberek, világ jobb megismerése és kapcsolatok építése miatt.

Azt hiszem, a blog olvasóinak nem kell magyaráznom, hogy magánemberekként a határainkat köszönjük, megtaláltuk. Lelle érkezése nem volt betervezve az idejövetelről való döntéskor. És e két nagy energiát igénylő változás problémáinak párhuzamos megoldása és a tartós sérülések megakadályozása mindkettőnk erejét meglehetősen igénybe vették. Az enyémet most talán méginkább, mint Kingáét.

A külföldi életet és munkát kipróbáltuk. Rengeteget tanultunk, tapasztaltunk, embereket ismertünk meg és bár teljesen lefogyasztott elemekkel, de a világról szerzett számtalan új ismerettel megyünk haza.

Az ázsiai emberek, kultúra megismeréséről beszélni nagyképűség lenne. Ennyi idő alatt, miközben ennyire befelé kellett figyelnünk, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy többet tudunk erről a világról, mint mikor idejöttünk. A sok ingert még otthon is dolgozzuk majd. Az itteni életünk intenzitása miatt azt gondolom, elég mélyen beleláttunk az itteni élet alapjaiba. Hiszen gyerekünk született, gyerekeink jártak iskolába, én dolgoztam, barátokra leltünk, szerződtünk, felmondtunk, stb.

Igy végül amiért jöttünk, nagyrészt megkaptuk, azt már csak mélyíteni lehetne. Másrészt az, hogy idejöttünk, számtalan kockázat vállalásával is járt. Sok-sok előny és lehetőség rejlett és rejlik abban, hogy Ázsiába jöttünk élni. De ez a lehetőség anyagilag nem volt egy fantasztikus főnyeremény. Arra adott lehetőséget, hogy nagy lemondások nélkül megéljünk itt. Csak sejtéseink voltak arról, hogy mire lesz elég amit kapunk, és egyáltalán mennyibve fog kerülni itt az élet. Az első fél év alatt kiderült, hogy lényegesen többe kerül itt számunkra megfelelő színvonalú életet élnünk, mint otthon. Bár sok dolog valóban olcsóbb itt, viszont nagyon máshonnan lehet energiához jutni, mint otthon. És azok az energiaforrások, amikhez mi szokva vagyunk, itt sokba kerülnek. Gondolok itt az európai ételekre, a gyerekek olyan képzésére és nevelésére, amit mi jónak tartunk, vagy a szabadidő tartalmas eltöltésére. Mindezek ugyan elérhetőek itt is, de nagyságrendekkel több pénzért, mint otthon. Mi pedig négygyerekes családként már nem tudunk az itteni erőforrásokhoz alkalmazkodni.

A munkámról továbbra sem szeretnék részletesen írni, ami azért idefér, hogy csalódnom kellett abban, hogy mennyi figyelmet, támogatást kapok az első időkben. Ez részben egy olyan cégen belüli feszültségből következett, amiről nem tudtam és senki sem készített fel rá. Épp a napokban robban ez a bomba a fejem felett, eddig csak éreztem és láttam, hogy robbanás jön. Ez a feszültség az egész szervezetre rányomta a bélyegét és persze nekem is komoly energiámba telt, nemcsak viselni ezt odabenn, hanem letenni, nem hazavinni. Volt egy pont, ahol elfogyott az erőm és csak arra tudtam gondolni, hogy otthon, biztonságan tudjam a családomat.

Én pedig mindig mérlegelek (Kinga ettől sokszor tengeribeteg mellettem...) és igyekszem a legjobb döntéseket hozni. Ez most azon ritka alkalmak egyike volt, amikor nem agyból, hanem zsigerből éreztem, hogy haza kell mennem. És ez most egyes szám első személy. De a családnak is haza kell mennie? Nem feltétlenül. Ezért, bár a döntés számomra könnyű volt, a következmények nem feltétlenül rózsaszínűek. Kinga számára az itteni életünk hétköznapjai sok szempontból könnyebbek voltak, mint otthon. Ha hazamegyünk, vissza kell vennie olyan terheket, amiket önként nem szívesen vállalna. Csak remélem, hogy ha a hazaköltözésből fakadó bizonytalanságokon és kényelmetlenségeken túl leszünk, ő is sok-sok pozitívumot fog látni az otthoni életünkben.

Szóval korántsem "jódolgunkban" megyünk haza, még rengeteg teendő áll előttünk, ami szintén forgácsolja az erőinket, de bízom benne, hogy végül mindannyian pozitívan tudunk majd visszatekinteni az itt töltött időre és a hazamenetelre egyaránt és idővel kisimulnak a ráncok a homlokunkon.

2010. november 3., szerda

Az utolsó és az első napokról

Szombaton megültük Hanna születésnapját, nagycsaládi körben.
Mindenki velünk ünnepelt, azzal a nem titkolt fájdalommal a szívében, hogy hosszú ideig ez az utolsó ilyen esemény... Ahogy az lenni szokott, nagyszerű délután volt, néztem magunkat kívülről, és jó volt látni ezt a köteléket, hogy bárkire számíthatok, mindenki szeretettel vesz körül, és egymással is nagyon jól van mindenki. Igazi család lettünk, Dani oldala és az én oldalam egyaránt megszokta, megszerette egymást.

Vasárnap eszméltem, hogy a ház épp olyan, mint egy vagy két vagy három nappal ezelőtt, és bár szép, hogy egy költöztető mindent összepakol, a szelektálás mégiscsak az én feladatom, és amire nincs szükségünk Malajziában, azt nem kellene elcipelnünk magunkkal.
Így nekiláttam, hogy 5 kupacba szedjem a mindenünket, és délben még sehol sem tartottam. Délután hivatalosak voltunk Mariékhoz egy azon az oldalon megünnepelendő születésnapozásra. Hatra már volt remény, hogy legalább a ruháinkat sikerül reggelre kiválogatnom.
Picit még én is átnéztem no meg pihentem, aztán a Mamával közösen, mire a lányokkal Dani hazaért nagyjából végeztünk.
A ház egy bombarobbantás utáni állapotot mutatott ekkor.

Hétfőn reggel négy szimpatikus úriember vonult fel, dobozokkal, papírokkal, buborékos fóliával, és minden helységben egyszerre kezdtek neki a csomagolásnak. Igyekeztem a leggyorsabb tempóban befejezni, ami még maradt, hogy aztán mindegyiknek mondani tudjam, mi az, ami jön, és mi marad. Csak reménykedtem, hogy ami marad, az tényleg nem kell, ami pedig megy, arra valóban szükségünk is lesz.
A lányok eközben Mariékkal, Áron pedig anyukámmal volt.

Hétre minden dobozokban várta mára sorsát. 141 darab volt a vége...

Bőröndökkel megpakolva érkeztünk Vikiékhez, ahol az utolsó esténket töltöttünk. Nem győzök elég hálás lenni Nekik, hogy befogadtak, egyszerűen fantasztikus volt. Danival egy idő után már nem is tudtunk semmit sem mondani, hogy is lehetett volna arra, hogy kaptunk egy kisházat saját kulccsal, vacsorát, aztán kedd délelőtt a gyerekek még egy utolsót csiribiriztek közösen, és utána még volt egy utolsó utáni búcsúparti is. Ebéd végeztével pedig ők vittek ki mindannyiunkat egy kisbusszal a repülőtérre, ahol majdnem az egész család elbúcsúzott tőlünk.

A repülőút várakozáson felüli gördülékenységgel haladt, a gyerekek a maguk idejében aludtak, ettek, pörögtek, de mindezt annyira szépen, és édesen, hogy rajtunk kívül a személyzet is mondogatta, micsoda ügyes gyerekeink vannak.
A hosszabb úton (Amszterdamból Kuala Lumpurba (11óra)) mind aludtak, a lányok hat-hét órát egyhuzamban a lábunk elé megágyazott kuckójukban, Áron pedig három szopiszünettel egy falra szerelhető kis mózesben.

Itteni idő szerint délután négy körül szálltunk le, egy kisbusszal és benne gyerekülésekkel vártak.
Érdekes újra itt lenni hat év elteltével.
A szállást leszámítva, ami a kecsegtető képekkel szemben egy igazi leharcolt, állottszagú lakás, a város egyik amúgy központinak nevezhető részén, viszont elzárva minden babakocsival könnyen megközelíthető lehetőségtől pozitív az első élmény.

Az emberek hihetetlenül kedvesek, mosolygósak, sokszínűek, a klíma kellemes, ellenben attól a félelmemtől, hogy izzadva, és fújtatva töltjük majd az elkövetkező három évet... A közlekedés amolyan mediterrán stílusú, de míg nem nekem kell megküzdenem ezzel, addig ez sem félelmetes... :) bár nagyon jó volna mihamarabb a saját urunknak lenni. Mindenhol zöld minden, kavarodik a rengeteg kultúra és embertípus, ma este láttam már európai párt is pocakos kismamával, teljesen fekete csadoros amúgy modern lányt a párjával, kínai viháncoló fiatalokat, indiai családot... no meg persze magunkat.

Egyelőre tényleg olyan ez, mint egy nyaralás, sokszor azon kapom magam, hogy vajon milyen lesz ugyanez a közeg nekem egy év múlva... Fogalmam sincs, és felfoghatatlan.
Küzdünk az átállással, Mikolt még mindig nem alszik, viszont nagyon nagy segítség a mamám, aki leküzdve sok sok démont, most itt van velünk.
Fogalmam sincs, hogy három gyerekkel ezt visszafelé mondjuk egyedül hogyan csinálnám.

Este Áron altatva azért volt nem kevés nosztalgiám, a légkondi zaja keveredett az utca nem elhanyagolható forgalmának hangjaival, éreztem az áporodott levegőt, és a házunkat szerettem volna. Ahol nyilván jó hideg van, viszont csend is. Vágyom újra valamiféle rendre, és egyelőre még nem tudom, hogy hogyan kezdjek neki annak a nagy falatnak, amit az jelent, hogy tartalommal töltsem meg a gyerekek hétköznapjait.

Hiányoznak a kapaszkodóim, a helyismeret hiánya, kicsit riasztó a gondolat, hogy Dani hétfőtől már dolgozni fog... Addig olyan jó volna megtalálni legalább azt a környéket, amit el tudok képzelni új otthonunknak. Ez a mostani biztosan nem az. De legalább nem fáj majd a szívünk ezért a szállásért. :)

Az első bejelentkezés

Adós maradtam Hanna családi születésnapi ünneplésének rögzítésével, mentségemre legyen mondva, elég sűrűek voltak az utolsó otthon töltött hét napjai, és a fényképeket sem sikerült feltöltenem a saját gépemre...
Holnap pótlom, mert nagyon jó volt, és amúgy is ide kell kerülnie. (majd visszadátumozom később...)

Azóta pedig már Kuala Lumpurban ülök, az ideiglenes szállásunk nappalijában, tele mindenféle gondolattal, érzéssel, történéssel, és azt sem tudom, hogyan kezdjek neki a mesének... Fáradt is vagyok, ami nyilván torzítja az események objektivitásának megfelelő szintjét, és mint mindig, az új, a változás nem könnyű. Megfogadtam, hogy pozitív leszek, és most nem tudom, hogyan lehetne mégis mindent belesűríteni egy bejegyzésbe...

Dani is írt, ami elég ritka mifelénk, én pedig örömmel osztom meg, hiszen mostantól ez a blog talán picit az ő nézőpontját is hivatott majd prezentálni, meglátjuk, milyen gyakorisággal.
Panka, az jár a fejemben, hogy legutóbb azt mondtad, ez már nem az a blog lesz, mint régen, kicsit utinapló, kicsit élménybeszámoló, és kicsit távoli... Szeretném tudni, hogy attól még, hogy nem lehet 0630at tárcsázva a nap bármely szakában elérni minket, még ugyanazok maradunk, a változások pedig nem távolítanak, sőt. Most van csak igazán szükségem arra, hogy tudhassam, nem vagyok egyedül, itt is ugyanazokkal a kérdőjelekkel kell szembenéznem, mint Magyarországon...

Nos akkor talán kezdődjön a lényeg... egy új poszttal.
... köszönöm, hogy ennyien gondoltatok ránk, sokat jelent ez most. :)

2010. október 31., vasárnap

Volt már

könnyebb napom is...
Holnap jönnek a költöztetők, nekem ma "csak" annyi dolgom volt, hogy szelektáljak 5 kupacba...
Vagyis gyakorlatilag én pakoltam, mert így a biztos.
A gyerekek remélem még megismernek, szeretnék egy kicsit csak velük lenni, rohanás, agyalás, kapkodás, botladozás nélkül.

Elég élesen emlékszem arra a kijelentésemre, ami úgy másfél évvel ezelőtt hagyta el a számat, miszerint ebből a házból csak a temetőbe... Már arra is emlékszem, miért mondtam. Sebaj, lesz hat hetünk "kiheverni" ezt a pár napot, aztán kezdhetem elölről a pakolást, csak a másik irányba :)

Holnaptól kicsit hon- és hajléktalanná válunk.
Gondoljatok ránk, ha nem jelentkezünk, akkor is...

2010. október 28., csütörtök

Elköszöntünk...

Dani ment érte, én épp, hogy odaértem, mire a gyerekek a lefekvéshez készülődtek.
Hanna állt bent a csoportban, Kamillát ölelgette, meg Julcsit, nevetett, és látszott rajta, hogy az ovi lett a második legfontosabb hely az életében.
Megértette, hogy megyünk, elköszönt mindentől, megsimogatta a jelét, kiszaladt az udvarra, és megmutatta, hogyan szokott játszani.
Azt a kis könyvet szorongattam, amibe mindenkitől bekerült egy vagy két rajz. Csodálatos ajándék.
Elsírtam magam, és nem tudtam összeszedetten válaszolni a vezetőóvónő kérdéseire sem, pedig egészen kedves és máz nélküli volt a búcsú.

Hanna az irodában is elköszönt mindenkitől, majd amikor beszálltunk az autóba, megkérdezte Danit, miért hozta el a benti cipőjét...
Hogy Malajziában is legyen benti cipőd, mondta Dani, én meg újra küszködni kezdtem a könnyeimmel.
Elkezdődött...

2010. október 24., vasárnap

Elérkezett a búcsúzások ideje

Ha valami igazán jó abban, ahogyan most élünk, az az, hogy folyamatosan erősödni, tisztulni, szilárdulni érzem a kapcsolatainkat.
A barátainkkal, az ismerőseinkkel.
Nyilván attól, hogy véglegessé válik a költözésünk, mindenkiben megmozdul valami, és vagy ránklegyint, vagy intenzívebben, őszintébben jelen van.
Hat évvel ezelőtt épp ez volt a tanulság. Ami nem volt fontos elmúlt, ami pedig igen, az még fontosabbá vált.
Kapcsolatot tartani, ápolni nagyon nehéz 10ezer kilométer távolságból. Viszont cserébe hosszútávú, tartalmas, izgalmas barátságok köttettek, hála a virtuális térnek.
Most is hasonló cipőben járunk. :)

Nem szeretek búcsúzkodni. Szeretek viszont megállni, magamba szívni a pillanat minden adományát, ünnepelni, megadni a módját egy egy alkalomnak. Kapok is érte eleget, amikor nem alszom a szülinapok előtt, vagy a karácsonyi készülődésben túlságosan befelé fordulok... :) Pedig fontos, hogy felkészítsem a szívemet, a körülöttünk lévőket, no meg mondjuk a lakást. Dani folyton azt kérdezi, hogy ez kinek is fontos. Hát persze, hogy elsősorban nekem, közben meg azt is hiszem, hogy azzal, ahogy ezt teszem, adok is.
Mit érne az egész, ha nem örülnének neki a gyerekek, ha nem volna ettől a sok készülődéstől varázslatos az ünnep, ha nem tudnék adni a körülöttünk lévőknek? Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy ne legyen sok, hogy ne a fáradtság maradjon a végére, és mégis minden úgy alakuljon, ahogyan a legjobb, legszebb.

Pár napunk maradt itthon arra, hogy mindenkitől elköszönjünk, hogy magunkba szívjuk az ősz ezer színét, a csípős hideget, megegyük a magunk lángosát és túró rudiját, elkészítsük a karácsonyi ajándékokat, összecsomagoljunk, és még sorolhatnám. Nyilván nem elég az idő, bármennyi is legyen belőle, hiszen ez az otthon, itt vagyunk leginkább önmagunk.
Nem lehet bespejzolni semmiből. Legalábbis nem eléggé.
De amit lehet, megtettünk.
Remélem, hogy hiányérzet nélkül kelünk majd útra és visszafelé pedig hozunk legalább annyit, mint amennyit most "elviszünk".
Szeretnék mosolyogva útnak indulni, és örömmel várni az első leveleket, üzeneteket, aztán a nyarat, amikor eljövünk, hogy kapjunk egy kis magyart és adjunk egy kis malájt.

Lassan eljön az idő, és már most tudom, hogy majd a repülőn fogom először komolyan azt gondolni, valami új kezdődik... Kötődöm, nem vitás, és ezzel párhuzamosan nyílt szívvel várom mindazt, ami jön.
Baik jalan. Jó utat...

2010. október 18., hétfő

Útra készen

Tegnap este (egy sokfelvonásos vita záróakkordjaként (vagyis mit szólok én ahhoz, ha kék ikeás zsákban utaznak majd a gyerekek ágyneműi (meg a játékok, és a maradék, ami a két meglévő bőröndbe nem fér bele)... hát nem kapok tőle kacagórohamot...)) meglátogattuk a premier oc-t és vettünk egy naaaaagy és könnyű bőröndöt.

Nem volt óccsó, viszont megnyugodtam, hogy mindenünk elfér majd.
Hazatérve a gyerekek ki is próbálták... :)
Dani a nappaliból szólt ki utánam:
- No Kinguskám, mehetünk is, a gyerekek becsomagolva! :)

Szó mi szó, a lényeg kész...

2010. október 14., csütörtök

Ami vár ránk

17 nap.
November elsejére le van foglalva hat jegyünk a Vistában.

Az aláírt papír még mindig sehol, de tudjuk, hogy nagy erőkkel dolgoznak rajta kint.
Így egy kicsit kamikáze üzemmódban azzal a tudattal éljük a maradék időt, hogy megyünk.

Addig lesz egy születésnap, egy elköszönős esemény, és egy meglepetés félnapos program is.
A köztes időben pedig zajlik a szelektálás, három kupacot képezve. Vagy nevezzük inkább hegynek.
1. Amit viszünk.
2. Amit nem, de egyszer még kelleni fog.
3. Ami sosem fog már kelleni.

Az az illúzióm, mint minden költözésnél, hogy sikerül szortírozni, a feleslegnek jó helyet találni, az éppnemkell-et pedig szisztematikusan bedobozolni és a megfelelő helyre bepakolni.

Vannak persze kicsit nehezítő tényezők, mint pl. a garázsban a fahalom, amit először el kellene szállíttatni, hogy legyen hely, aztán a gyerekek jelenléte, ami predesztinálja a beosztható idők hosszát és minőségét (amit én be, azt ők kipakolják), végül pedig a rám-rámtörő bizonytalanság, vajon ez már tényleg sosem kell majd? :)

Hát így állunk. Negyedkészen...
A centi pedig fogyóban... a 17 az nem sok...

2010. október 9., szombat

Dominó

Feszült vagyok... és szerintem Dani is az. Csak ő ezt koncentrált állapotnak hívja.
Pedig szerintem feszülten koncentráltak vagyunk.
Ebből pedig az is következik, hogy a gyerekek is feszültek, szétcsúszósak lettek.
Szépen beleforogtunk a saját kis spirálunkba, és nem látom, hogy melyik végén kell megragadni, és rázni egyet rajta, hogy forduljon egyet és energiaplusszos legyen újra.

Pedig elég nagy adagra volna most szükség.
Valahogy idillibb lett volna a külföldre költözésünk egy ajánlat, majd döntés, majd szerződés ügymenetben, mint egy döntés, várakozás, várakozás, ajánlat, várakozás, írásos ajánlat várakozás sorrendben. Most épp megint a várakozás fázisában vagyunk, miközben teljesen úgy teszünk, mintha menni készülnénk... Vagyis nem teljesen, mert addig nem kezdek el pakolni, amíg nem biztos. Persze rajtunk kívül mindenki más úgy gondolja, hogy biztos ez, csak idő kérdése... Fogynak a napok, a tervezett november első hetében esedékes útnak indulásunkig, a teendők pedig ezzel szemben nem.

Picit feszélyez, hogy nem látom, mikor és hogyan fogom becsomagolni a házat, elkészíteni a gyerekeket, ...
De a leginkább a türelmetlenségünk feszélyez.
Namármegint egy nyafogós poszt... na ezért nem írok :(:(