Mármint leírni, miért is megyünk haza. Mert nincsenek egyszerű válaszok. Mert bár a döntések a családunk egészét érintik, nagyrészt a munkaéletemmel függnek össze. Ami amúgy nem része ennek a blognak. De megpróbálom.
Röviden azért, mert amiért idejöttünk, azt nagyrészt már megkaptuk. És mert a maradás kevesebb összenergiát ad a családnak, mint az, ha hazamegyünk.
Miért jöttünk? Az én nézőpontomból a határaink további feszegetése, a külföldi élet és munka kipróbálása és az ázsiai emberek, világ jobb megismerése és kapcsolatok építése miatt.
Azt hiszem, a blog olvasóinak nem kell magyaráznom, hogy magánemberekként a határainkat köszönjük, megtaláltuk. Lelle érkezése nem volt betervezve az idejövetelről való döntéskor. És e két nagy energiát igénylő változás problémáinak párhuzamos megoldása és a tartós sérülések megakadályozása mindkettőnk erejét meglehetősen igénybe vették. Az enyémet most talán méginkább, mint Kingáét.
A külföldi életet és munkát kipróbáltuk. Rengeteget tanultunk, tapasztaltunk, embereket ismertünk meg és bár teljesen lefogyasztott elemekkel, de a világról szerzett számtalan új ismerettel megyünk haza.
Az ázsiai emberek, kultúra megismeréséről beszélni nagyképűség lenne. Ennyi idő alatt, miközben ennyire befelé kellett figyelnünk, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy többet tudunk erről a világról, mint mikor idejöttünk. A sok ingert még otthon is dolgozzuk majd. Az itteni életünk intenzitása miatt azt gondolom, elég mélyen beleláttunk az itteni élet alapjaiba. Hiszen gyerekünk született, gyerekeink jártak iskolába, én dolgoztam, barátokra leltünk, szerződtünk, felmondtunk, stb.
Igy végül amiért jöttünk, nagyrészt megkaptuk, azt már csak mélyíteni lehetne. Másrészt az, hogy idejöttünk, számtalan kockázat vállalásával is járt. Sok-sok előny és lehetőség rejlett és rejlik abban, hogy Ázsiába jöttünk élni. De ez a lehetőség anyagilag nem volt egy fantasztikus főnyeremény. Arra adott lehetőséget, hogy nagy lemondások nélkül megéljünk itt. Csak sejtéseink voltak arról, hogy mire lesz elég amit kapunk, és egyáltalán mennyibve fog kerülni itt az élet. Az első fél év alatt kiderült, hogy lényegesen többe kerül itt számunkra megfelelő színvonalú életet élnünk, mint otthon. Bár sok dolog valóban olcsóbb itt, viszont nagyon máshonnan lehet energiához jutni, mint otthon. És azok az energiaforrások, amikhez mi szokva vagyunk, itt sokba kerülnek. Gondolok itt az európai ételekre, a gyerekek olyan képzésére és nevelésére, amit mi jónak tartunk, vagy a szabadidő tartalmas eltöltésére. Mindezek ugyan elérhetőek itt is, de nagyságrendekkel több pénzért, mint otthon. Mi pedig négygyerekes családként már nem tudunk az itteni erőforrásokhoz alkalmazkodni.
A munkámról továbbra sem szeretnék részletesen írni, ami azért idefér, hogy csalódnom kellett abban, hogy mennyi figyelmet, támogatást kapok az első időkben. Ez részben egy olyan cégen belüli feszültségből következett, amiről nem tudtam és senki sem készített fel rá. Épp a napokban robban ez a bomba a fejem felett, eddig csak éreztem és láttam, hogy robbanás jön. Ez a feszültség az egész szervezetre rányomta a bélyegét és persze nekem is komoly energiámba telt, nemcsak viselni ezt odabenn, hanem letenni, nem hazavinni. Volt egy pont, ahol elfogyott az erőm és csak arra tudtam gondolni, hogy otthon, biztonságan tudjam a családomat.
Én pedig mindig mérlegelek (Kinga ettől sokszor tengeribeteg mellettem...) és igyekszem a legjobb döntéseket hozni. Ez most azon ritka alkalmak egyike volt, amikor nem agyból, hanem zsigerből éreztem, hogy haza kell mennem. És ez most egyes szám első személy. De a családnak is haza kell mennie? Nem feltétlenül. Ezért, bár a döntés számomra könnyű volt, a következmények nem feltétlenül rózsaszínűek. Kinga számára az itteni életünk hétköznapjai sok szempontból könnyebbek voltak, mint otthon. Ha hazamegyünk, vissza kell vennie olyan terheket, amiket önként nem szívesen vállalna. Csak remélem, hogy ha a hazaköltözésből fakadó bizonytalanságokon és kényelmetlenségeken túl leszünk, ő is sok-sok pozitívumot fog látni az otthoni életünkben.
Szóval korántsem "jódolgunkban" megyünk haza, még rengeteg teendő áll előttünk, ami szintén forgácsolja az erőinket, de bízom benne, hogy végül mindannyian pozitívan tudunk majd visszatekinteni az itt töltött időre és a hazamenetelre egyaránt és idővel kisimulnak a ráncok a homlokunkon.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)














9 megjegyzés:
Kénytelen voltam újraírni a posztot, mert szétesett a betűtípus, emiatt elveszne Manó megjegyzése, emiatt inkább bemásolom...
"Ha egy színdarab bármely szereplője nem tud azonosulni a szerepével, akkor hiába a többiek erőfeszítése, a darab valószínűleg nem lesz siker de még csak jó sem. :-)
Érdekes párhuzamot vélek felfedezni köztetek és köztünk az elmúlt jó pár hónapok történéseivel kapcsolatban. :-)
Hasonló cipőben jártunk Mi is....
Nekem és Blankának jó volt Budakeszin, Sanyinak nem. És hiába próbált miattunk elfogadni....nem ment szívből....és elkerülhetetlennek voltak a sérülések. A sebeket még most is nyalogatjuk..... viszont most itthon mindannyian jól érezzük magunkat és máshogy értékelünk dolgokat.....de ehhez kellettek a közelmúlt tapasztalatai.
(megjegyzem azért költöztünk anno B.keszire, mert Én meg itt nem éreztem jól magam....akkor) :-))
Nagyon várunk haza benneteket!
Puszi Nektek! "
Szerintem nem csak két választásotok lenne. Nem tudom mivel foglalkozol, de az a sejtésem, hogy nemzetközileg elfogadott lehet, amit csinálsz.
A világ nagy. Sok helyen a kultúra és az oktatás hasonló, mint Magyarországon, még ha nem is ugyanolyan.
De nyilván, a döntést már meghoztátok. És a fenti véleményemért valószínű, sok barátotok nem fog szeretni. :) Elnézést, de kijött belőlem. Már csak azért is, mert Kinga bejegyzésén komolyan nem éreztem azt, hogy ő ettől boldog lenne. Persze, tévedhetek is, hisz nem ismerem személyesen.
És azt is hozzátenném, hogy őszinte elismerésem azért, hogy 3 apróval annó belevágtatok ebbe a nagy útba. És pont miattuk, lehet, hogy otthon sokkal több energiát kaphattok majd. De ez a jövő zenéje. :)
Nekem a mindenhol jó, de legjobb otthon, ami eszembe jut róla. Mivel nálam elég valószínű a huzamosabb (életem végéig?) külföldön való tartózkodás, mégis tartózkodásnak élem meg és nagyon vágyom haza. Annak ellenére, hogy gyönyörű családom van, hogy most készült el két év után az új otthonunk és napokban kezdtünk költözködni, hogy a jövőt tekintve a gyerekemet sokkal inkább biztosabb pontom érzem, mint Magyarországon, hogy valószínüleg jobban, sőt egészen biztosan jobban élünk itt, mint otthon tudnánk és sorolhatnék még jópár fontos dolgot, ami biztonságérzetet és konfort érzetet ad az embernek, legfőképp, hogy jól érezze magát ott és úgy... és hiába ezek mind az itteni oldalra döntik a mérlegnek azt a bizonyos nyelvét, mennék haza, mennék nagyon haza. Vagy máshova X időre és végül otthon kikötni. Én nagyon megértem, hogy hazajöttök, még Dani munkájának komplikációja nélkül is.
Mosolyogtam, amikor azt írtad, Lelle nem volt betervezve. Nem fogom elfelejteni azt a bejegyzést, amiben Kinga olyan szépen megfogalmazta, lakik még a szívében valaki, aki egyszer még be fog költözni a pocakjába és azt is írta, hogy te nagyon megrémültél. Nem tudom pontosan hol hangzott el ez az őszinte mondat de minden benne volt. Rosszul írtam, nem minden, hanem a Negyedik. Már akkor tudtam, hogy hamarosan eljön az ideje, pedig nem is ismerlek titeket, sosem találkoztunk, csak a blogotokon keresztül kaptam bepillantást az életetekbe, mégis ahogy olvastam Kingát valahogy olyan ismerősnek tűntetek és amikor ezt írta, akkor tudtam, hogy nemsokára 4 gyönyörű gyereketek lesz. Így aztán nem volt meglepő mikor a nagy váltások ellenére mégis tudtotokra adta, hogy érkezik.
(Nem gondoltam, hogy maradni most könnyebb lenne a családnak mint jönni...)
Csigamami, olyan érdekes ez. Mi épp befejeztük otthon az építkezést, alig laktunk még a házban, amikor jött a lehetőség és útra kelhettünk. Nekünk otthon is mindenünk megvolt, de mégis elvágytunk. Ugyan, még csak fél éve jöttünk el, de a honvágy egyikünknél sem jelent még meg.
De ettől szép a világ, hogy mindenki más benne. :)
hát...én a 6. évemet taposom idegenben és az első 3 évben nekem sem, nyoma sem volt a honvágynak... az ellen sem lenne kifogásom, ha mennénk mindegy hova csak menni, ne egy helyen lenni, mert akkor egyszercsak rá(m)tör az emberre, hogy nagyon szép, nagyon jó, de valmi hiányzik, valami ami gömbölyűvé varázsolja a teljest...
én is egyetértek Hellával, az hogy az ottani élet nem igazán volt sikeres, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy csak hazafelé vezethet az út. nem sokan vállalták volna azt amit ti, hogy 3 kicsivel felborítani mindent és útnak indulni. Ha ezt meg tudtátok tenni, akkor máshol is simán boldogulnátok, még úgy is hogy a mostani életetekben nagy segítség volt Devi, Peti és Kinga anyukája.
Teljesen átérzem a lelketek háborgását.... Tíz évet éltem külföldön, tíz éven át volt honvágyam. vagy legalább is egy sóvárgás, a távozás pillanatában hagyott "hon" iránt. Ami teljesen más lett, mire hazatértem (jóval hamarabb, mint szüleim).
És érdekes, de talán Zolim nyomására, de most el tudnám képzelni, hogy megint valahol máshol...
Miközben... Mindig elmondom a lányoknak, hogy engem a Szózat hozott haza... ismeritek mind a szövegét... Akárhányszor meghallottam egy kinti ünnepségen, tudtam, hogy újra itthon fogok élni...
Úgy tűnik, az életben semmi sem végleges, vagy csak nagyon kevés dolog. Hogy hol fogtok élni? Most éppen elhagyjátok Malájziát és visszajöttök Magyarországra. Egyetértek Hellával... Utána még bármi lehet.
Puszi,
Szilvi
Köszönet, hogy Te is írtál az érzéseidről, picit Téged is megismerhettünk az írásod által. Külső szemlélőként csak azt tudom mondani, hogy nagyon nehéz egy ilyen döntést meghozni, ahol 6 ember életéről van szó. Ha nincs rendben az ember lelke, akkor amúgy is nehéz. Ha megkaptátok azt, amit ez az ország adni tudott, akkor nincs mit sajnálni a távozáson, megismertétek, szép volt, jó volt, nehéz volt. Én nem hinném, hogy máshová kéne mennetek, hisz lemerült tartalékokkal egy újabb ismeretlenbe még nehezebb belevágni. Most egy biztosabb pontot választottatok, ami ismerős, megszokott, hazai. Megértelek. A döntés meghozatalától kezdve már biztosan könnyebb lesz! Erősítsétek egymást, mindkettőtöknek szüksége van egymás támogatására, a gyerekeknek pedig a sok bizonytalanságban Ti vagytok a biztos pont! Minden jót kívánok Nektek!
Megjegyzés küldése