A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Malajzia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Malajzia. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. július 1., hétfő

Nosztalgia fehérben

Képeket kerestem Mikoltról, és találtam pár régi fehéret. Szeretem a fehéret, mert olyan szép semlegesen betakarja a gyerekeket, a lényeget pedig kiemeli.
Persze kiragadott pillanatok ezek, de a csibészséget aligha tudom felfedezni a szemükben a 2010-es képeken. Nem úgy, mint az idei 2013-asokon. :)
Egyébként pedig jólesik most nézegetni bármelyiket, mert a kislányok épp a Balatonon nyaralnak a nagyszüleikkel, és csak szerdán jönnek haza.
Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fognak. Ennyire. :)
Üres a ház, két gyereket pont fele annyi idő alatt lehetett ágyba tenni este, és nyitva a lányok ajtaja, a redőnyt le sem engedtem.
Ők pedig lubickolnak a kitüntetett figyelemben, az esti mese közben még beszélni sem akartak velem. :) A kicsiket igyekszem feltölteni magunkból, most nekik jár egy kicsivel több belőlem. 




2012. november 5., hétfő

Új hét, új világ

Számoltuk vissza a napokat.
Utólag? ... a legnehezebb a közepe volt.
Három nap apamentesség a holtpont. Eddig, ha egyáltalán elment, három nap után már haza is ért. De három nap csak arra elég, hogy tornyosuljanak a tennivalók végeláthatatlan halmazai, egyre bővülve és egyre frusztrálóbban. És a sevége sohossza káoszban, épp mikor örülni lehetne a visszarendeződésnek, akkor keseredem el annyira, hogy még örülni is elfelejtetek, szépen fogalmazva.

Most sokkolóan hosszúnak tűnt ez a hét nap. Előtte is úgy tűnt, bár akkor nem nagyon foglalkoztam a felmerülőben lévő praktikus kérdésekkel, inkább elhessegettem őket, hiszen homokba dugott fejjel sokkal élhetőbb az elkerülhetetlen valóság. Aztán mikor hét nappal ezelőtt magamra maradva beszálltam az autóba, hogy hazakocsikázzak a négyesemhez, megrettentem.
A feladattól, az egyedülléttől, a felelősségtől.
Nagyon szerencsés módon az őszi szünet is közbejött, meg a négy napos hétvége is, vagyis voltak nagyszülők, kaptunk enni, voltak programjaink, és sokszor fürdettem máshol. Nevetve mondta egyszer Mari, hogy nem nagy segítség ő a fürdőszobában, pedig nekem már az is az, ha nem egyedül csinálom, hanem valaki legalább drukkol a partról.
Persze van hova fejlődni, lélekben leginkább, intő jel a nemmúló torokfájás, aminek kapcsán nem tudom nem észrevenni a kínálkozó összefüggést, vajon mit is nem akarok lenyelni?

De míg a szerdai esős nap délutánja sírásba fulladt, csütörtökre kisütött a nap, jobban lettem fizikailag is, és átlendültem a holtponton.
Nem tudok elégszer hálás lenni azoknak, akik itt (és nem kevésbé ott) voltak velünk, körülöttünk, akárcsak gondolatban is, és mókás módon a modern technikának se kevésbé, ami összekötött bennünket akkor is, amikor 11ezer kilométerre, hét órával előrébb járt a másik felem.

Egy hét nem túl hosszú, de mert a lányok is itthon voltak, arra épp elég volt, hogy új szokásaink alakuljanak szükségszerűen, alvást, elindulást illetően például, és szombatra már majdnem rutinosnak neveztem magunkat.
Megtanultam pl. egy gyufával füzet gyújtani a kemencébe, és az egértetemet kiszedni a kamrából...

Áron egyszerre megnőtt és lett még kisebb, egyedül öltözik, de egyetlen centit sem hagy köztünk éjjel. Hanna nagylány, kérdezett, figyelt ha beszéltünk Danival, végig mellettem ült és hallgatta mit mesél az apja, vagy mesélt neki.
Lelle mitsemértve a megváltozott tempónkból tette a dolgát végig, mára már azt is mondja, kecske. :)

Mikolt volt a legkeményebb dióm. Eleinte fel sem fogtam, miért, csak dühöngtem, és haragudtam, és kiabáltam, és fenyegettem és büntettem is. Végül a keddi este totális kiborulással ért véget. Ennyi idő kellett nekem, hogy rájöjjek, neki hiányzik az apja a legjobban. Sosem gondoltam volna, utólag persze könnyű okosnak lenni, hogy hát persze, mert mostanában azt kéri, fogjuk ketten a kezét, vagy nézzünk rá mindketten egyszerre. Szép.
Két napig semmit sem csinált amit kértem tőle. Sőt, meg sem hallotta. Sőt, a legjobban akkor volt, ha valakit maga körül rettenetesen kiboríthatott. Főképpen engem.
Kedd este, mikor az emelet előterében ült, mert már nem maradt más eszközöm, minthogy kitegyem, mert aludni nem akart, viszont a többit bosszantani igen, elsírta magát.
Hogy ő csak szeretné megcsókolni Hannát, de Hanna nem hagyja. És senki sem.
Iszonyúan elszégyelltem magam, ölbe vettem, és akkor eltört teljesen.
Zokogva mondogatta, menjünk a Papa elé, most azonnal.
Fájt nagyon, hogy olyan kemény voltam vele addig, és onnantól sokkal jobban figyeltem rá. Kicsit hajlékonyabb lett ettől, de nem teljesen...

Ma reggel kimentünk a repülőtérre Dani elé.
A lányok repültek hozzá. Mikoltról lekerültek a súlyok, érezhetően felszabadult.
Áron, mikor meglátta az apját, lemerevedett, percekig meg sem tudott mozdulni.
Vagy akkor fogta fel igazán, hogy mi történt egy hét alatt, vagy annyira megmozgatta belül mindez, hogy kifelé nem maradt mit mutatnia. Kellett pár perc, mire újraindult, és még este is engem akart maga mellé.

Holnaptól ismét új világ kezdődik, immár hatosban.
Dani dolgozni megy, a lányok oviba. Valahogy mégis úgy érzem, most fordult velünk megint egyet a világ, azzal, hogy Dani megjárta ugyanazt az utat, amit két évvel ezelőtt majdnem hatan. Malajziából jött, Penangról, Szilviéktől.
A beszélgetéseinkkel, a gondolataimmal oda, hozzá, újraéltem rengeteg emléket, megrágtam, letettem sokmindent, és megért egy csomó új gondolat is.
Nem írtam még egy éves beszámolót, pedig most van itt az ideje, immár harmadszor történik három év alatt ugyanakkor velünk valami. Eddig nem tudtam volna miről, mostanra kerekedett egésszé bennem sokminden.

Összezsugorodott a világ, Dani hazahozta azokat az apróságokat, amik onnan fontosak voltak. A kerék ropogós, a licsis zselé, a mangós bliss, az alumínium poharak, és a kedvenc butter chicken-em is Kristóf csattos dobozában, azzal az utánozhatatlan ízzel, amit itt csak próbálgatnak reprodukálni igazi indiai séfek.

Nem megy senki sehová. Mielőtt felmerülne, költözünk, nem.
De hogy azt az egy évet nem lehet nyom nélkül kitörölni, ráadásul egyikünkből sem... ez is nyilvánvaló.
Ha máshová ment volna egy hétre, most más volna.
Akkor is lett volna holtpont, akkor is lett volna új rutin, akkor is örültem volna neki, mindenféle dühöngés nélkül.
De ez most ennél több volt, és ez csak ma estére tudatosult bennem.
Hogy lesz-e lehetőség, hogy mennyi lesz, és ez mivel jár, fogalmam sincs. Lehet, hogy leszek még egyedül, lehet, hogy ezt az új rutint gondosan becsomagolva őriznem kell, hogy elővehessem szükség esetén.

Most két dologra vágyom nagyon. Egy hosszú hétvégére, és egy pár óra csendre, hogy még párszor átmoshassam magamon a butter chicken ízének emlékét.

2011. december 30., péntek

Az utolsó nap

A mamám kért tőlem egy képet, de nem találtam. Kutattam hát a sűrűben, és rátaláltam Dani maláj telefonjáról lementettekre, és hogy még izgalmasabb legyen a dolog (ezeket a képeket eddig még nem láttam... :) úgy tűnik rajtam kívül is van, aki néha kattintgat) a képek zöme egy évvel ezelőtt készült.

Egy éve, amikor először jártunk Penangon, amikor Szilvi majdnem lekéste az óév búcsúztatóját, mi pedig egyre izgatottabban vártuk, mikor érkezik meg végre Magyarországról, ami akkor olyan nagyon távolinak tűnt, amikor először éreztem magam kicsit jobban odakinn, amikor Lelle már tagadhatatlanul látványos volt, amikor újra találkozhattunk néhány ausztrál rokonnal, és amikor még egyáltalán nem sejtettem, hogy a következő szilvesztert hidegben, itthon töltjük majd.

Szeretnék majd egy tisztességes évértékelést is írni, de most csak gyönyörködöm a régiúj képekben, meg emlékezem... és van ami, vannak akik hiányzonak...

2011. szeptember 29., csütörtök

Majdnem 6 nap Penangon

Főképp képekben. :)

Pénteken este érkeztünk Penangra, a már jól ismert házba, Szilvi és Ákos meghívására. Ezeknek a kirándulásoknak sokszorosan örülünk, a gyerekek a nagy térnek, a tengernek, a homoknak, és főképpen Boginak és Kristófnak, a közös játéknak, és hogy magyarul beszélhetnek :), mi felnőttek a felnőtt társaságnak, a jó ételeknek, no és KL után a kellemes városhangulatnak.

Egy mininyaralással ért fel ez a pár nap, pihentünk, jókat ettünk (Szilvi, nagyon köszönjük a hadsereg ellátását) és majdnem minden kötelező Penangprogramot abszolváltunk. Nekem Penang az egyik legélhetőbb, legkedvesebb hely Malajziában, és ezt most is így éreztem. Talán ez is megkönnyítette az elválást KLtől.

Szombaton a pillangófarmon jártunk, a lányoknak a lepkék minden alkalommal izgalmas élmény, most is hosszasan próbálkoztak, hogy a kezükre szálljon egy. A park nagyon szép, teljesen új részekkel, egy beltéri kiállítással, békákkal, kígyókkal.

Vasárnap a botanikus kertbe kirándultunk. Annyi állatot láttunk itt szabadon, mint máskor az állatkertben. Volt barna és fekete majom, előbbi a bejáratnál igen agresszíven védte az övéit, utóbbi pedig a fákon hintázva figyelte az embereket. Láttunk monitor lizardot is, és kifelé jövet Bogi egy apró kígyóra is rálépett... szerencsére a kígyó húzta a rövidebbet. A kert egyébként egy kis természeti paradicsom, a hőség és a gyerekek fokozott nyűgőssége ellenére is lenyűgöző volt.

Vizezős programokban is bővelkedtünk, volt egy medencés napunk a Hard Rock Hotel kerjében, ahol sikerül mindannyiunknak megpirulnia, beleértve Lellét is, aki pedig egyetlen percet sem töltött a napon... A lányok megállás nélkül csúsztak a csúszdákon, Áron pedig a relaxálóbb homokozást választotta, biztos ami biztos, karúszókkal. Itt ebédeltünk is, a legkiválóbb pizzát sütik itt, ráadásul látványkonyhá ez, a gyerekek egy székről figyelték a séfet, egy másik meg fotózta őket. :)

Tegnap este a tengerparton is jártunk, a dagály kihozott mindenféle szemetet, a gyerekek pedig lelkesen töltögették a műanyag flakonokat, dobozokat. Előbb Bogi volt velünk, míg Kristóf tanult Szilvivel, majd cseréltek és Kristóf játszhatott a mieinkkel. Alig láttuk őket, hangjukat pedig végképp nem lehetett hallani. A tenger nagyon fog hiányozni... mondtam is Hannának, aki azzal bíztatott, hogy otthon is van homokozónk, neki az is megfelel. :)

És hamár itt jártunk, elautóztunk Georgtownba is. Itt laknak a hátizsákosok, a város pedig kuriózum a maga nemében. Kis koloniális részek, keskeny utcácskák, kínai sorházakkal. Most egy kicsit leharcoltabbnak éreztem, mint korábban bármikor, fura alakokkal találkoztunk, köztük egy részeg fickóval is, ilyet gyakorlatilag 11 hónapja nem láttam. Ennek ellenére egyáltalán nem bántam, hogy eljöttünk ide is, pláne, hogy Hanna kérésének engedve Dani megriksáztatta a három nagyobbat.

Ma ismét útra kelünk, a Gentingen alszunk a kínai templom szállójában, aztán pénteken még egy nap KLben, és szombat hajnalban repülőre szállunk...
Szilvi, Ákos köszönjük a vendéglátást, külön a tegnap esti bort! :)

2011. szeptember 23., péntek

Bukit Merah, orángutánokkal, meleggel és egy kis fish spa

Napsütéses reggel után napsütéses reggeli, és még kilenc sem volt, mire mindezzel elkészültünk. Tőlünk ez teljesen szokatlan, de a programoknak kedvez.
A tavon több kis sziget is található, ezek közül néhányon magánházak (hatalmas mind, óriási kerttel...), de a legizgalmasabb számunkra most a majmos sziget volt.
Még tegnap este megnéztem a menetrendet (a kikötő mellett vacsoráztunk, így nem volt nehéz), az első hajó kilencor indul, majd minden háromnegyed órában megy egy, egészen délután ötig.

A háromnegyed tizest értük el, úgy, hogy előtte még fagyiztunk is. :) Az út gyerekbarát, alig tíz perc, a sziget pedig mininális mértékben látogatható, vezetett séta, kerítés mögött látható az a néhány orángután, aki itt lakik.
Ahhoz képest, amihez itt hozzászoktunk (a kínaiak költenek nagyon sokat a saját kultúrájuk kellékeire, a helyi dolgok általában kicsit leamortizáltak, kopottak...), nagyon szépen rendben tartott hely ez, a kikötőből gyakorlatilag vezetve van az ember, a kikötő maga a vízben álló épületet is magában foglalja, ahol a bölcsőde, és az óvóda is található. A szabad tér mind a felnőtt orángutánoké, többségében szabadon élők voltak, páran azonban már itt születtek.

Most is volt két egy évnél fiatalabb, és néhány négy évnél fiatalabb majmocska is, Hannának a Sarah nevű lett a kedvence. A vonzalom pedig Sarah cumisüvege okán alakult köztük, Hanna ugyanis nagyon kíváncsi volt arra, hogyan etetik a bébiorángutánokat. Tápszerrel, üvegből. És pelusuk is van. A kicsinyek elképesztő érdeklődéssel figyelték a migyerekeinket, egészen az volt az érzésem, ha összeereszthetnénk őket, akkor jót játszanának egymással. A mieink halakat etettek a padlózat lukain keresztül, a majomcsemeték pedig az üveghez tapadva figyelték őket.

A rezervátum lakói mellett számomra a teljes feketében sétáló lány volt a legérdekesebb, a mai napig nem tudom megszokni a látványt, nem beszélve arról a nagyon fura viszonyról, ami a kapcsolatokat jellemzi férfi és nő között. A nők, mint gyerekek, a férfiak, mint istenek... nagyon idegen ez számomra. Pedig ez a lány igen nyitott volt, meg is puszilta Áronunkat... :)

A visszafelé út az ecofarmon keresztül vezetett, idáig csónakkal jöttünk, innen pedig gyalog mentünk tovább. 11re hirdették az állatshowt, mi a zenét még hallottuk, de mire odaértünk, mosolyogva közölték, vége. Egyetlen néző sem volt, de a hajó utasait nem várták meg a műsorral... No ez jellemző... ha 11kor van az előadás, akkor az sem érdekes, hogy jönnének megnézni a szigetről érkező utasok. Majd fél egykor megnézik, ha bírják addig a hőségben.

Mi nyulakat, hörcsögöket etettünk inkább, aztán még megtornáztattuk a fiúkat a skycicle nevű vicces alkalmatossággal, ami egy sínen közlekedő kisvonat szerűség, amit az utasa hajt kézzel... 35 fokban igazán jó móka :)

Az foodcourtig gyalog mentünk, ez nagyjából 5 perc sétát jelentett csak, mindenki ciplet egy gyereket, a babakocsi pedig a táskákat. :) Út közben belebotlottunk egy fish spaba, ahol apró halacskák eszegetik le a fáradt vándor mégfáradtabb lábáról a már funkciótlan bőrmaradványokat, mindezt 600 forintért 15 percen keresztül. Szerintem mennyei. :)
Még Hanna is kipróbálta, lelkesen tűrte ahogy a kis halacskák böködik a lábát. Érzésre olyan, mintha pici áramütés érné az embert. Nekem felfrissülés volt.

Ebéd, a jól bevált nasi ayam, vagyis rizs és csirke, aztán egy kis bazárazás főképp a gyerekek miatt (akik ha akartuk, ha nem, mindenhová bementek és mindent lerámoltak, mindent kipróbálnak... (nem hoztam nekik játékot, néhány könyv kivételével, mert nem fért volna el a játékos bőrönd, élmény pedig lesz elég, gondoltam) így jött velünk két kis műanyag gyűrű, és kiróbálták a crossmotorokat is, bukóban, de persze csak álló állapotában), majd délutáni szieszta (ez tart épp, én pedig leszöktem írni, Lelle itt nykereg mellettem egy órája, a lábammal ringatom a babakocsiban :), talán elalszik lassan). Ébredés után medence terveink vannak, aztán ismét összepakolunk, és irány Penang. :)

Reggeli

Szeretem a mostani reggeleket, amikor mind egy kupacban vannak, és besüt a nap, és nem megy Dani sem sehová, és még nagyon lelkesek a gyerekek. :)
Ime néhány legkisebb reggeli kedves.

2011. szeptember 22., csütörtök

Csak úgy, mint régen

Egyszer ausztráliában találkoztunk két spanyol lánnyal, az egyik mindig azzal viccelődött, hogy " backpacking is a hard job... ohhh I need some vacation... " vagyis, hátizsákosnak lenni kemény meló, egy kis nyaralásra lenne szükségem. :)
Van benne igazság, mert valóban nem könnyű minden nap kitalálni, hol alszunk, mit eszünk, mit kell kötelezően megnézni, lefotózni... még akkor is, ha ez egy cseppet azért valóban viccesen hat.
Mindezt négy gyerekkel...
Ha most otthon lennénk, és épp nyár közepe lenne, nos akkor sem biztos, hogy útnak indulnék egy 10 hetessel, meg a maradék kis zsiványtársulattal... De ez pillnatnyilag csak viszonylag kivitelezhető, így aztán igyekszünk kihozni a legjobbat az adottságokból. Nem mindig sikerül. :)
Már csak azért sem, mert igazából egy kis gyászfolyamat is zajlik, hiszen el kell tudnom engedni a múltat és igyekezni kinyitni az új felé. Közben pedig élvezni az utolsó napokat, befogadónak maradni a szép iránt, és örülni a gyerekek örömének, a miénknek, még akkor is, amikor épp megfagyunk, vagy nincs elég ágy, vagy nem nagyon van mit enni... :) Hát most olyanok vagyunk, mint a hátizsákosok, csak épp van egy autónk, amiből kétnaponta ki, majd becuccolunk.

Dani a minap azt mondta egy sírósabb percemben, amikor azon sopánkodtam, hogy mi lesz, ha valami nagyon fontos kimarad... , hogy ő megfogja két Mimi meg Áron kezét, én fogjam Hannáét, meg tartsam Lellét, és akkor minden fontos meglesz. Igaza van, így aztán ennek tükrében várok bele ebbe a tíz napos kalandba...
És élvezem, hogy semmi dolgom.

2011. szeptember 21., szerda

Tea, hideg, Tanah Rata

Tizenegy volt, mire felértünk a Cameron Highland egyik csepp városkájába. Áron elaludt út közben, a többiek több kevesebb hangoskodással fűszerezték az utat... de megcsináltuk.

Ahogy kiszálltam az autóból, megcsapott az alig húsz fok, és míg a fiúk lelkesen üdvözölték a sok oxigént, engem mitagadás mellbe vágott, és egész éjjel vacogtam... Áronnak és Lellének sem tetszett, de erre számítottam. A szállásunk egy igazi koloniális épület, egy korábbi angol iskolát alakítottak át szállodává. Fa gerendák (ismét egy kis hazai érzés), nagy fa ágyak, fiókos komódok. És egy kis dohszag :) a sok eső miatt. Fura ez a kora tavaszi időjárás, ha a növényeket nem látnám, fel sem tűnne, hogy a trópusokon vagyunk.
Kicsit átrendeztük a kis kuckót, ahol három napig lakni fogunk, aztán lefürdettem a két nagyot, mindenki kapott szép hosszú pizsamát, Mikolt még hálózsákot is, és elaludtunk.

Jó volt ébredni, hatan fetrengtünk a nagyágyban, mind fáztak, és összebújva mégis jobban viselték a hideget. Mikolt végül kesztyűt kért. :) A hangulata nem lett ugyan jobb egész nap, de legalább a felöltözés pár percében elégedett volt a jelennel. Reggeliztünk az egyik apró étteremben, aztán egy térkép kedvéért visszamentünk a hat évvel ezelőtti szállásunkra is (tudtam, hogy nekik anno volt egészen használható turista jellegűjük). Nem sokat változott azóta, hogy itt jártunk, bár a városka sokkal rendezettebb, tisztább lett. Megint eszembe jutott, mennyire érdekes ez, akkor nem gondoltam volna, hogy valaha még egyszer itt leszek majd. Nemhogy hatodmagammal... :)

Kikanyarodva az udvarról nekivágtunk a kacskaringós útnak, hogy feljussunk a teaföldekhez. A teaültetvények a mai napig lenyűgöznek, az egész olyan látvány, mintha a domboldalt egy hatalmas, puha takaróval borították volna be. A boh földek tetjén egy kis teázóban megittuk a kötelezőket, aztán megnéztük a teagyárat (10 percben), majd visszakanyarogtunk a házhoz.
Az ebéd beszerzését Dani vállalta, addig a gyerekekkel egy játszón múlattuk az időt... Mikolt természetesen az utolsó percben elesett és csupa sár lett az egyszem hosszúgatyája... (itt jönne egy kis elmélkedés a KL-ben megszokott időjárásról, annak vonzatairól, a gondtalan popsimosásokról...)

Ebéd után mindenki hamar elaludt, nagyon elnyomja a gyerekeket a hideg, friss levegő... :) és ez alól a felnőttek sem képeznek igazából kivételt. Ami engem illet egész nap ásítozva kóvályogtam, mint egy szottyadt lufi... :)

2011. szeptember 20., kedd

Sok sírás és mégtöbb doboz

A reggelt egy kiadós kiborulással indítottam. Azt hiszem a legalattomosabb dolog lassan elválni. Hamár menni kell, menjünk, nem volt jó (legalábbis nekem) ez a két napig tartó hurcolkodás. Az éjjelt millió doboz társaságában tölteni, úgy, hogy tudtam, még egy halom van, amit szortírozni kellene, és kilenckor jön az újabb támadás, és pakolnak, amit csak érnek.
Nem segített az sem, hogy napok óta öt órát alszom csak, emiatt persze kevesebb a tejem is, amiért pedig Lelle haragszik, nem is elmarasztalható módon.
Igy aztán nyolckor már mindenki fenn volt, én romokban, és fogalmam sem volt, hogyan szedem össze magam, és lesz rendben bennem minden kilencre.
A lányokat oviba, Áront gymboreera terveztem vinni... meg még néhány apróbb elintézni valót gondoltam besűríteni a sokkezes pakolás mellé... végül csak zokogtam a zuhany alatt (miután sikerült kiőrjöngenem magamból a tehetetlenséget, és rájönnöm ismét egy csomó dologra, miértekre, amiket majd egyszer remélem feldolgozhatok... ) hátha ez segít. Mert tény, hogy ami nem öl meg, az erősít, de ma reggel komolyan nem voltam biztos benne, hogy ez erősít éppen, sokkal inkább volt halálfélelmem...

Végül megérkeztek a hatak, én pedig elvittem a lányokat az oviba, ahol AJ is sírt, meg én is... A gymboree kimaradt, ellenben összehordtam ami kell a miszobánkba, és még a mosogatógépből elcsomagolt eszcájgtartót is sikerült megtalálni valamelyik dobozban...
Délben mentem a lányokért Áronnal, AJ és AN ismét megsirattak bennünket. A lányok még megölelték az itteni barátokat, Hanna hosszasan ácsorgott Yuval és Yohannával összefonódva, nagyon megható volt, hogy ennyire ragaszkodnak egymáshoz. Mire hazaértünk már nem volt asztalunk, és székeink sem, így a dobozokból kialakított kisszatalnál etettük a gyerekeket...

Délutánra 180 doboznál tartottak, mi négyesben Peti szobájában aludtunk, mert az egyetlen, ami maradt, az a landlord franciaágya, illetve mi is megőriztünk egy szivacsot Penangra, meg haza. Lelle Petin aludt, Dani vezénylete a pakolást.
Ötre már csak az üres lakásban sepregettem, hogy aztán a valamennyire tisztából elinduljunk... neki a világnak, bőröndökből élve, sokszor újrarendezve a rutinokat (amiket ezúttal is el kell engednem, és örülni a spontánnak...).

Indulás előtt még egy utolsót klubházaztunk, hogy lemossuk magunkról a nap minden izzadságát, a lelkieket is, én talán ekkor engedtem fel egy cseppet... de még mindig nagyon rossz volt elképzeni a sehova sem tartozást, az üres házat, a cuccainkat egy nagy kamionban, az előttünk álló időszakot... Végül nekivágtunk az utolsó 10 maláj napnak, legelőször a Cameron Highlandra tartó 50 kmnyi szerpentinnek... sötétben.

Út közben azon méláztam, hogy vajon milyen lesz visszamennünk oda, ahol hat és fél évvel ezelőtt még csak kettesben a cunami elől menekültünkben töltöttünk néhány napot... és vajon ha akkor valaki azt mondja, hogy hat év múlva négy gyerekkel tekergőzünk majd fel a hegyoldalban, elhittem volna vagy sem. Azt hiszem nem...

2011. szeptember 19., hétfő

És csak pakolok

... és pakolok és pakolok és pakolok... sosem lesz vége... illetve dehogynem, de a cél, hogy az egész házat belesűrítsem három nagyobb és két kisebb bőröndbe, nagyjából kudarcot vallott. Nem is sok az a 120 kiló...

2011. szeptember 17., szombat

Hogyan könnyítsük meg az elszakadást...

Bár nem volt az eredeti terv része, de igen hatásos...

Van nekünk egy kisebb parkunk babakocsikból, szám szerint négy darab összecsukható, köztük a tesókocsi, és még Lelle nagyobbja. Ezen kívül pedig van még három gyerekülésünk is, plusz a babahordozó kagyló.
Tegnap arra vetemedtem, hogy kimossam az összes huzatot, lemossam az összes vázat, hiszen itt megszárad minden pillanatok alatt, otthon pedig ki tudja milyen lesz az idő, ráadásul a teraszon itt annyit pacsálhatok, amennyi szükséges. Arról pedig nem is szólva, milyen jó lesz majd otthon a szép tiszta dolgokba beültetni a gyerekeket.

Neki is láttam, nagyjából a fél napot sikálással töltöttem... a tuti recept viszont a következő (azon felül, hogy a tiszta illatos dolgainkra gondolva máris jobb a kedvem:)):

Költözz Ázsiába négy kicsi gyerekkel, és egy évig ne nyúlj az autósüléseikhez... utazások alkalmával adj a kezükbe mindenfélét, amivel lekötik magukat, a legjobb, ha keksz, rágcsálni való, esetleg néhány chilliszószos zacskó is szerepel a repertoárban. Mindezt a babakocsikkal is érdemes végigcsinálni, hiszen ott sem szereti a többség a kötöttségeket.

Egy év elteltével a sokszori sopánkodásnak végetvetendő (már ami az ülések tisztaságát illeti), szedd szét mindezeket, és szembesülj a belsőben kialakult flóra és fauna szépségével... darabonként 10-15 csótányszerű képződménnyel, akik a vízsugár elől rohanvást menekülnek... természetesen egyenesen feléd.

Végezetül próbálj két lábbal a magasba szökkeni a támadók elől (lehetőség szerint ott is maradni), miközben opcionálisan csapkodj a papucsoddal vagy bármi más kezed ügyébe kerülő arra alkalmasnak vélt tárggyal, gondolatban pedig ahelyett, hogy azon tűnődnél, vajon a gyerekekre ez alatt az egy év alatt hányszor mászott ilyen feneség, adj hálát a gondolatnak, hogy nekiláttál egyáltalán, és örülj, hogy odahaza ilyesmi (legalábbis majdnem biztosan) nem fordulhat majd elő veled.

2011. szeptember 16., péntek

Egy történet

A landlordunknak két kiadó háza van a kerítésen belül. Amikor ezt választottuk, láttuk a másikat is, aminek a nappalija olyan sötét, hogy délben is lámpát kell gyújtani. Fedett a terasz, ettől hűvösebb, de sötét.
Egy francia-német család költözött oda pár hete, két kislánnyal, akik a medence partján rohangáltak a költözés utáni napokon, szülők nélkül. Kicsit fennakadtam ezen, hiszen még csak hat meg négy évesek... és új a hely, mégha nem is veszélyes elkóborolni idebent, ki pedig nem engedik a gyerekeket az őrök.
Egyszer beszélgettem a mamával, amolyan igazi francia ha a sztereotípiáimat felelevenítem... nem is nagyon éreztem jól magam vele (ehhez persze semmi köze a franciaságának).

Aztán Devi említette, hogy esetleg náluk fog dologzni, Charoline pedig írt egy levelet a héten, hogy megkérdezze, milyen volt Devi nekünk. Nem a legjobbkor, nehezen megy nekem ez az elválás, és a levél kicsit megsürgette, mellesleg pedig úgy éreztem, mint akit megcsalnak.

Ma este aztán a medence parton Malaysia napot ünnepeltünk, szépen feldíszítették a környéket, mindenki vitt valami finomságot, a gyerekek kaptak lámpásokat, azzal jöttek mentek, miközben a felnőttek beszélgettek, ismerkedtek... Érdekes volt látni, ahogy a legmenőbbek is szükségét érezték közelebb kerülni a szomszédokhoz, mindenki mindenkit megszólított, folyamatosan cserélődtek a társaságok. Kevés ilyen alkalom van, és úgy tűnik ezt mindenki hasonlóképpen értékesnek véli.

Ahogy megérkeztünk, Charoline mellém került, és beszélgettünk. Meséltem neki Deviről, ő pedig megnyugodott. Próbáltam egészen beengedni, és végül arra jutottam, hogy ő egyszerűen csak önmaga. És ahogy beszélgettünk, egyre jobb volt vele lenni, hálás voltam neki, hogy nem szépít, nem próbál megfelelni, nem mosolyog ha nincs miért, csak van. Jó volt...
Aztán mellénk került egy német lány, ők is mostanában költöztek ide két gyerekkel, aztán jött Yohana és lassan rámborult újra a súly, az elengedésé, a tehetetlenségé, hogy hiába teszek úgy, mint aki örökkévaló, elmúlnak a percek, a napok, és itt lesz az utolsó.

Egész délelőtt egyedül voltam. Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen, sem bent, sem kint nem volt senki. Csak én. Pakoltam, mert bár mindent összecsomagolnak helyettem, amit haza akarok vinni, azt ki kell szelektálni, és mert fogalmam sincs, mi hol van pontosan, az egész házat végig kell járnom, és hamár, akkor amire nincs szükség, azt ki is dobom...
Úgy tettem a dolgom, mint amikor itthon vannak a gyerekek, berögzült úgy tűnik, hogy ha nem sietek, akkor nem lesz készen amit elkezdtem, mert valamelyikük előbb unja meg amit csinálok, mint én.
Igy aztán jól haladtam, de rettenetesen el is fáradtam, viszont most nagyjából az egyharmada készen van annak, ami tegnap még előttem volt.

Dani szerdán leadta a notebookját, és a telefonját is, így szűkült a lehetőségek tára, vagyis most egy gépen osztozunk, és tudom neki nehezebb leválnia ezekről... úgyhogy nem írtam, pedig van is mit, Áron pl. 15-én 21 hónapos lett, és rengeteg mindent kellene mesélnem róla. :)

És ahogy vége lett az esti filmünknek, rámtelepedett az érzés... hogy most olyan, mintha szülnék. Hullámok jönnek mennek, és mindegyik alján (vagy tetején) úgy érzem, nem bírom tovább. És elkeseredek, meg dühös is leszek, és kétségbe esem... Olyankor leülök, és összeteszem a kezemet és csak várok. És míg a lélegzetemre figyelek, szép lassan elcsitul minden, hogy aztán kezdődjön ismét. Tudom, hogy végig kell csinálnom ezt, be kell járni az utat, mert ez az egyetlen.

És ahogy mindez lepergett most odabenn, egy történet jutott az eszembe, lehet, hogy már írtam egyszer, de most is itt a helye, mert nekem nagyon sokat ad a nehéz időkben.
A történet pedig így szól:
- Látod Uram? Ez itt az életem... Két pár lábnyom a tengerparti homokban. Az egyik az enyém, a másik a Tiéd. Amikor igazán nehéz volt nekem, akkor mindig magamra hagytál!
- Valóban így gondolod?
- Nézd csak meg, azokban az időkben csak egy pár lábnyomot látni a homokban.
- Igen fiam, mert amikor a legnehezebb volt neked, a karomban tartva vittelek.

Csak ezt tehetem... bízom a gondviselésben.

2011. szeptember 15., csütörtök

KL ahogy most látom... és a mai nap

Annyi sok impulzus ért az elmúlt napokban, amennyi az egész itteni életünk alatt összességében.
A végkövetkeztetés... az az ázsiai város, ahová mi szívesen jöttünk vissza, KL egészen jól körülhetárolható, gyalog is bejárható régi belvárosára szűkíthető.
Itt még a kosz sem zavar, annyira hozzá tartozik a lüktetéshez, és még a zaj is viselhető, ahogyan a buszokból (igen, itt még buszokat is látni) lógnak ki a sofőrök, és kiabálják a merremenneket. Ez az a város, amit szívesen mutatnék meg a gyerekeknek, habár élni nem biztos, hogy ide jönnék magamtól.

Ma délelőtt Peti elment fotózni a Batu Caveshez, magával vitte a fényképezőgépet is, délután pedig fent volt a tv toronyban. Dani ma már itthon volt velünk, és útlevél híjján (amit mondjuk mára ígértek, ezzel szemben majd hétfőn fogja visszakapni) nem nagyon tudott ügyintézni, így aztán velünk volt egész nap. Devi a szokásos csütörtöki napja közben többször elpityeredett velem az oldalán, sóhajtoztunk... leginkább akkor, mikor Lelle is felébredt, Devi pedig fogta és nézte és törölgette a könnyeit... Tényleg nehéz ez, és hiába próbálunk most minden vélt kimaradt dolgot megbeszélni, kevés az idő. Azért egy egyszerű receptet elmondott, leírom majd hétfőn, amikor pontosítjuk.

Sűrű napunk volt, gymboreen voltam Áronnal, míg a többiek Dani szárnyai alatt duriant vettek (Dani nagy rajongója lett ennek a mérhetetlenül büdös gyümölcsnek...). Délután az óvónénik voltak nálunk, elhozták Yut is, aki a lányok legjobb barátja lett az elmúlt hónapokban az oviban. Nem gondoltam volna, hogy onnan fog nekik valaki hiányozni, most úgy tűnik, mégis van valaki, akihez kötődnek.
Hanna már néhány napja emlegeti, hogy majd egyszer eljön hozzánk Yu, mert megbeszélték, ő elhívta, azzal, hogy megmutatja neki a kistestvérét, meg a szobáját. Hitetlenkedve néztem rá, kérdeztem tőle, hogy mit mondott pontosan Yunak: Azt hogy, come and see my babygirl. Elérzékenyültem...
Ma, amikor aludni mentek, mondogatta, hogy szerinte jön Yu is, én pedig igyekeztem tompítani a nagy lelkesedését azzal, hogy nem biztos, majd meglátjuk.
És lőn... annyira örültek egymásnak, ez a kis japán, meg az én két magyar lyányom, hogy öröm volt nézni őket. Yu gyakorlatilag egy szót sem szól, roppant fegyelmezett, de ez nem nevelés, hanem genetika. :) Legalábbis nekem meggyőződésem. Egyébként pedig iszonyú édes, nagyon szeretem, hogy ő a legjobb barát itt.
Kaptunk és adtunk egy kis ajándékot, Yu egy kis kendőt hozott a lányoknak, a csomagoláson japánul Mimi és Hanna neve. :)

A vendégeskedés után nekiindultunk a városnak, hogy találkozzunk Petivel, és beszerezzük a lányok rágen vágyott indiai ruháját. Némi vároisjárás után, már sötétedésben végül megtaláltuk azt a helyet, amit Devi javasolt (a történet a múltkori ruhamizéria folytatásaként: Említettem Devinek, hogy nyolcvan per szett áron akarták adni, erre ide küldött, ahol huszonegy per darabért vettünk nekik selyemből gyönyörűt... 1260 forint majdnem pontosan...) Hanna le sem akarta venni magáról, és itthon vacsora után azonnal felvette, és táncolt benne. Mozartra, mert az a táncos zene. :) Mondanom sem kell, cseppet se bántam. :) (a Devitől kapott karkötőket le sem veszi, ma is azzal aludt el, a hatból négy van a kezén :))
Mikoltot kevésbé érdekelte a dolog, pedig neki is jól áll. (iszonyúan elfáradt estére, teljesen kikészült, magából kikelve kiabált, aztán eldőlt a papaljával.

Ime néhány kép, a két ujjal mutatós a kedvencem :) (itt mindenki így fotózkodik, nemtől, kortól, etnikai hovatartozástól függetlenül)

2011. szeptember 13., kedd

Búcsúzások ideje

Furcsa...

Két dátum is van a fejemben, amihez képest ketyeg az óra. Az egyik szeptember 20., a másik október 1.
Egy hét múlva egy üres lakást hagyunk itt, ami eleinte idegen volt számomra, aztán szép lassan belaktam, és azt hiszem nagyjából meg is szerettem. Rengeteg minden történt itt velünk, ide hoztuk haza Lellét is, talán emiatt is olyan nehéz belegondolnom abba, hogy ide már soha nem jövünk vissza...
Hétfőn felvonul a szokásos sokember szétszedni amit engedek aznap, hogy aztán kedden végül mindent bedobozoljanak, azt a 120 kilónyit kivéve, amit a repülővel hazavihetünk. Meleg ruhákat, zárt cipőt, játékokat, autósülést.
Még semmi sincs előkészítve, csak a fejemben zajlik a szortírozás, és csak remélem, hogy elég lesz a hétvége arra, amire kell.

Addig pedig még rengeteg dolog fog történni, mindenből az utolsók (a nyulaktól már a múlt vasárnap elbúcsúztunk...), és sok minden új is. Szerdán megy Dani utoljára dolgozni, csütrötökön délután auntie Julee és Nadia jönnek hozzánk amolyan családlátogatásra, pénteken pedig a lányok mennek gymboreera, hogy a maradék sok alkalom elfogyjon a kártyánkról. Végre egy csoportba mehetnek, és mert aznap public holiday okán nincs ovi, ez lesz a program. Este a medence partjára rendez a ház mooncake festival és hari raya lezárásának alkalmából egy kis partyt, amit a gyerekek lámpás felvonulása vezet majd fel, kis Mártonnapi előzetes lesz ez a mieinknek, és jó alkalom mindenkitől elköszönni kapun belül.

Szombaton délelőtt ismét gymboree, a lányoknak art, Áronnak játszócsoport. Reméltem, hogy Mayt és Viviennet meg tudom hívni aznap délutánra, de Viviennék hazarepültek egy hónapra Ausztráliába... Mayel pedig már nem találkozunk, mert Yasveer betöltötte a 22. hónapját, így másik csoportba jár már a héten.
Vasárnap gőzerővel pakolok majd, hogy hétfőre meglegyen minden, amit nem szeretném, hogy bedobozoljanak. Hétfőn és kedden a lányok oviba mennek, kedden végleg elbúcsúzunk a Kiddies Patchtől, és este elindulunk észak felé, hogy egy kis laufot hagyjunk a hajónak, ami a konténerünket viszi.

Pár napot a Cameron Highlanden a teaföldeken töltünk majd, és egy hetet odefenn Penangon, Ákos és Szilvi házában.
30-án délelőtt visszakocsikázunk KL-be, leadjuk a ház kulcsait a landlordunknak, alszunk egyet délután az üres házban, vacsorázunk, aztán pedig kigurulunk a reptérre, ahol elintegetjük a Serenat, és hajnali fél egykor felszállunk az Isztambulba tartó járatra...
Innentől már csak egy röpke 10 órás várakozás vár ránk a 12 órányi út után, hogy aztán még két órát utazva hazaérjünk. Magyarországra...

Dani intézi mindeközben azt a rengeteg apróságot, ami ahhoz kell, hogy az itteni életünket teljesen lezárjuk, elképesztő logisztika, és hosszú hosszú lista mindez, kezdve a vízumjaink megszüntetésétől, amit egy ügynök intéz akinek oda kell adni az útleveleinket (ez nem túl jó érzés nekem...), az adóhatóság nullás igazolásának kiváltásán keresztül a bankkártyáink megszűntetéséig, aztán a közművek lemondása, a clubházi jogosultságunk megszűntetése, az óvodástól a deposit visszaigénylése, és még nincs vége a listának. Pedig csak 11 hónap van a hátunk mögött... most örülök, hogy végül nekem nem vettünk autót itt.

Kicsit nehéz a szívem, miközben mindezt írom, és tényleg furcsa ez a kettősség, ahogy szeretem az ittet és és azt is várom, amit csak otthon kaphatok. Nagy segítség most, hogy minden nap esik az eső, és szürkék a délutánok, bent lámpát kell kapcsolni, hogy lássunk... elképzelem ilyenkor, hogy milyen lesz majd ott. Mondjuk ha kidugom az orrom, még mindig 31 fok van odakinn, és rettenetesen párás a levegő, de idebenntről őszies a hatás.
Otthon még lesz egy nagyjából három hétnyi intermezzo a régi szobámban, anyukámék házában, ahová ideiglenesen, míg a cuccaink meg nem érkeznek, beköltözünk majd. Ott folynak már a munkálatok, hogy a lehetőségekhez mérten a legélhetőbb legyen számunkra. (Nagyon hálás vagyok ezért...)

Alakul már az otthoni ovikérdés is, Hanna visszamehet a régi csoportjába, és visszakapja a tulipán jelét is. Mikolt egyelőre úgy tűnik marad otthon velem, mert bár mehetne egy másik csoportba, én nem szeretném őket szétválasztani... így megvárjuk, hogy jövőre lesz-e helye Csillánál, vagy esetleg valami kis csoda folytán év közben megüresedik számára egy hely. Nekem is vannak terveim, meglátjuk majd mire lesz időm, lehetőségem... Ezek a gondolatok mindenesetre lelkesítenek, mint ahogyan az a kép is bennem, ahogy elképzelem, hogy először megyünk újra a régi játszóra, Áronnal, aki kicsit megnőtt az utolsó látogatás óta és Lellével, akinek mindez teljesen új lesz majd. :)

Anyukámtól túrós palacsintát fogok kérni, krémtúrót, túró rudit, túrós táskát, vajkrémes friss kiflit, kelkáposzta főzeléket... :):) Már nem is tudom, mi minden van otthon, ami itt kimaradt az életünkből... amellett, hogy nagyon fog hiányozni a mindig friss dinnye, a mangó, ananász. És a joghurtos ital is... :) (de erről egy másik poszt hivatott szólni)

A legnehezebb itt Devitől elválnunk, aki gyakorlatilag az elmúlt 9 hónapban hetente kétszer velünk volt, segített, megszerette a gyerekeket, minket, és mi is őt. Tegnap készítettünk neki egy kis ajándékot, a gyerekek rajzoltak is... Bár tudnám, hogy látjuk még egymást egyszer...

2011. szeptember 11., vasárnap

2011. szeptember 10., szombat

Vendégségben

Még mindig a hatása alatt vagyok. Pedig már elaltattam Áront, így megvolt a mai moziadagom is, hazai. Megszoptattam Lellét, és lassan ő is ellazul remélem, és még mindig a mai délután, este zakatol a fejemben, és olyan nagyon jóleső, hogy szinte otthon érzem magam... itt.
Jó, jó, most épp minden úgyis eköré a téma köré csoportosul, de valószínűleg ha maradnánk is úgy érezném most, hogy lett egy családunk itt is.

Devi meghívott bennünket vacsorára. Egy kedden beszélgetés közben rögzítettük a részleteket, olyan én is tettem a dolgom meg ő is, néha felvettük a fonalat, néha elengedtük megbeszélés volt ez, mint amikor a szüleinkkel beszélgetünk arról, hogy lesz-e közös vasárnapi ebéd vagy sem.

Aztán eljött a ma, Dani kicsit bosszankodott, mert eltévedtünk (már csak mosolygok azon, hogy a gps egy vasúti sínen akar keresztülvinni... miután megtalálta végre a Jalan 19. vagy 19. út nevű helyet, amiből több van mint három KLben...) odafelé, de végül motorral elénkjött Devi meg a férje.
A Batu Caves felé vezető útról kacsáztunk egy ideig, mire elértünk a külvárosi, nekem nagyon barátságos vidékre, csupa alacsony ház, kis parkok, nem túl lepusztult, de mégis érezhetően múlttal bíró környék ez, egymáshoz tapasztott családi házsorokkal. Az egyik legszélsőben laknak ők, a kapubeálló után fedett tersz, ahonnan közvetlenül a nappaliba lép az ember. Indiai szobrok, egy nagy kép a falon valamelyik istenpárral, üveges vitrinben mégtöbb apró istenszobor. Az étkezőben egy újabb vitrin, tele családi fotókkal, többek között Devi kislányként a családja körében. Szeretem ezeket az emlékeket, ráadásul ennyira más az ő világuk, mint a miénk, az értékek viszont azonosak.

Deviék háza igazából a fia háza, amikor megnősült, külön kérte a szüleit és a testvérét, lakjanak velük. Deviék hatan vannak testvérek, a férjének pedig négy testvére van. Mindig tele a ház gyerekekkel, jönnek mennek a rokonok, a hétvégék pedig még intenzívebbek. A vacsora is arról szólt, hogy ez a drága Devi főzött nekünk egy halom finomabbnál finomabb ételt, és megetetett bennünket. Közben megérkezett a húga, a férjével, akiknek a fia egész nap Devivel volt, hozták az unokaöccsöt is, meg egy unokahúgot is.
Devi ült mellettünk, és akinek egy kicsit is elfogyott a tányérjáról az étel, annak osztott, közben mesélt, a gyerekek felfedeztek, Lelle pedig Devi húgánál volt egy darabig.

Először voltunk valaki olyannál, aki itt született, és az egész családja ide való, először láttuk ezeket az embereket, mégis olyan volt, mintha a mi családunk volnának. Kis Marquez érzés fogott el, és egy kicsit valami olasz kisvárosban éreztem magam, csak egy fokkal talán csendesebbek voltak annál. :)

Beszélgettünk, például a családról... Devi édesanyjának négy testvére volt, az egyik nővérének 16 gyereke született (négy ikerpár... mostantól nem panaszkodom...), akik közül 14-en ma is élnek. Az édesanyja már itt született Malajziában, de az édesapja Indiából jött, ahol elvesztette az első feleségét, és ahol a nővérére bízta az akkor még csak egy kisfiát. A fiú azóta is Indiában él, Devi és a testvérek pedig néha elmennek és meglátogatják. Szép.

Aztán beszélgettünk a környékről. Most már értem, miért járkál ennyi őr a mi környékünkön... Ott mindennaposak a betörések, illetve ezek már inkább a fegyveres rablás kategóriába sorolandók... Egy alkalommal pl. egy nagy késsel mentek be Devi testvérének a házába, kivették a pici babát a kezéből, és míg mindent oda nem adtak, nem adták vissza a gyereket. És ez csak egy a sok hasonló történet közül.

Devi férje pedig azt mesélte, hogy ha ő, aki indiai betérne és muzulmán lenne, akkor az államtól havi 300 ringitet (18000 Ft) kapna élete végéig, és egy csomó kedvezményt. One Malayzia...

És mire elfogyott a vacsora, és sötét lett, Lelle elaludt, Devi pedig mindenkinek adott valami ajándékot. Meghatódtam igazán, annyira kedves volt minden, amit kaptunk... a lányok például egy egy hatos indiai karkötőt (Hanna azt mondta, sosem veszi le a kezéről), és egy csomó csillogó színes kis bindit, amiből Áron is kért a homlokára, és természetesen Lelle sem maradt ki a sorból. :)
Én pedig egy igazi szép selyeminget és egy sálat... meg egy csomó kedves szót, szeretetet...
Hiányozni fognak, ahogy mi is nekik...

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy a mi nagy családunk kincs... Semmi sem pótolhatja azokat a karácsonyokat, születésnapokat, amikor majdnem huszan összegyűlnek minálunk, és csak úgy együtt lehetünk. Nézni, ahogy a nagyszülők örülnek a gyerekeinknek, megbeszélni azokat az apróságokat, amiket máskor nem tudunk, készülődni, gondoskodni, engedni, hogy gondoskodjanak. Ebben van az erőnk.
És bár nehéz az elválás itt, lassan ezek az értékek is előkerülnek újra a szívem jól elzárt zugából. Ma döbbentem rá, hogy ha életben hagytam volna magamban ezeket a színeket amikor eljöttünk, akkor nagyon nagyon nehezen tudtam volna alkalmazkodni ahhoz az új élethez, amit itt élnem kellett. De lassan itt az ideje, hogy felengedjek és beleengedjem magam abba a puhaságba, amit a családunk jelent Magyarországon. Mert míg itt többnyire anya és feleség voltam, ott gyerek és unoka és meny is leszek majd. Többek között. És ez JÓ.

2011. szeptember 9., péntek

Helyzetjelentés

Tegnap éjjel Mikot négyszer hányt... Kétszer átöltöztettem, egyszer hajat mostunk neki, és egy komplett valamint sok kisebb ágyneműcserét is eszközöltünk. Ilyenkor kicsit macerás hogy egy nagy, közös szivacson alszanak a lányok. Amúgy pedig mintha már rengetegszer történt volna, az első után automatikusan összefogtam a haját, és a lepedőjére egy törölközőt tettem... a második... alkalmakkor már legalább nem kellett komplett hajápolást végezni, és elég volt csak kidobni a felső rétegeket.
Áronnak örök hála, amiért nélkülözni tudta a paplanját...
Okulva az Áron születése utáni extrasok hányásos hasmenéses ránkijesztésén, most nem kapott inni, pedig a láza is felment, én pedig hajnali négykor, amikor még mindig nem aludtam semmit, sírni tudtam volna a tehetetlenségtől... de végül elaludt, és reggel mosolygott is... meg zsiványkodott is, ami jó jel. :)

Áron ugyanakkor éjszaka lázas volt ismét (szörnyű, amikor kétfelé is aggódom egyszerre), őt negyedóránként itattam, amire ugyanúgy, ahogy Hanna is, ha lázas... vevő volt anélkül, hogy felébredt volna rá.

Lellének kifakadta a bcg oltás begyulladt helye, meglehetősen csúnya volt, és fájt is szegénynek... sőt most is fájlalja. Óvatosan szabad csak megfognunk, mert azonnal sikít, ha megnyomódik a kis karja. Ma már hegges volt, de még vérzett, remélem hamar meggyógyul, nem szeretem... :(

Hanna jól van. :) Őrizze meg jó szokását.

(és hogy a felnőttek se maradjanak ki az egészségügyi körképből, Daninak fáj a torka egy ideje (szép szimbolikus), és ma egy kényeztetőnek szánt masszázs után meghúzta a nyakát, alig bírja mozgatni... ) Peti és én aludni szeretnénk... :)

Kis bizsergés

Mostanában, mondjuk úgy három napja esténként Áron mellett ücsörgök a sötétben, és mindenféle kisfilmek peregnek odabenn.
Hihetetlen, hogy a kontextus micsoda emlékeket képes előcsalogatni... már csak annyi is elég, hogy egy lombhullató fára gondoljak, azonnal beindul a mozigépész a fejemben, és Vadasparkot, meg Széchenyi utcás gesztenyefákat vizualizálok...
Nade a lényeg, hogy három napja fülig ér a szám közben. :)
És míg a gyászmunka hevesen zajlik, elönt a vágy, hogy ismét ott lehessek. És valahányszor arra gondolok, hogy milyen ügyes kis rutinjaink vannak már itt és mileszvelem odahaza ezek nélkül, azon kapom magam, hogy felidéződnek a egy évvel ezelőttiek. Otthonról.
Itthon vagyok még, de már csak fél lábbal... és bár még mindig nem merem egészen elengedni ezt a világomat, tetszik, hogy lassan, szépen belémfészkeli magát a kiváncsiság is. Meg az öröm.
Fogok én még örömömben sírni... :)

2011. szeptember 6., kedd

Repülőjegyünk meséje

Van egy játék, az a lényege, hogy ugyanazt a sztorit kell különböző stílusokban előadni. Nagyon vicces...
Mióta Dani elmesélte a jegyeink kálváriját, azon gondolkozom, hogy melyik stílust válasszam... de asszem csak megjegyzem, hogy a könnyesre röhögés mellett a hitetlenkedés, a fejcsóva és a teljesen belefér is játszott.

Az úgy volt, hogy elhatároztuk, hazamegyünk. Ehhez pedig többek között szükségünk volt hét darab repjegyre. Dani kisebb kutatást végzett a témában különféle légitársaságok ajánlatai között böngészve, az ár, idő, csomagok száma és kilogrammhatár ... és még néhány fő csapásvonal mentén végül talált egy nagyon vonzót. A vonzóság abban rejlett, hogy nem kell elrepülni egy európai nagyvárosba, hogy majd onnan még visszafelé is repkedjünk, vagyis a teljes út, ami amúgy Isztambulon keresztül vezet, nettó 12 óra. Brilliáns.

Sőt, még azért is az, mert KL-ből éjjel fél egykor indul, és magyar idő szerint délben van otthon, vagyis a legtöbb időt tudjuk a családdal tölteni, mínusz jetleg, a gyerekek is biztosan alszanak majd, illetve az átszállási idő is épp optimális, négy óra.

Két apró akadálya volt csak annak, hogy a birtokunkba kerüljenek a jegyek, 1. a cég jóváhagyása, 2. pénz.
Malajziában, valami kőkorszaki módon (aki tudja, magyarázza meg, hogy amikor minden elektronikus úton zajlik, akkor egy amúgy magára igazán adó modern (...) banki világban miért ez az eszköz?...) a fizetés egyik bevált módja a csekk. Teljesen idióta a rendszer, ugyanis előbb a cég kiállítja a csekket, amit az ember bevisz a banka, ahol pár napot parkol a dolog, majd némi ellenőrzés után cash lesz belőle.
Az első akadályt azért nem vettük könnyedén, mert bár már megvolt a jóváhagyás, az illető, aki aláírhatott volna, szabadságon volt, más pedig nem jogosult aláírni... no comment viszont apróbetű, hogy Dani aláírási jogkörét 11 hónap alatt sem sikerült kijárni. Egy hét simán kiesett.
A repülőjegyet viszont nem volt elég befoglalni, azonnal ki is kellett volna fizetni, így 1. azon aggódtunk, hogy vajon amikor majd lesz pénz, akkor lesz-e még szabad hely a gépen, 2. ha majd az új foglalást megejtjük a pénz birtokában, nem lesz-e több, mint amennyink van rá...

Végül az aláírás megtörtént egy szerdán, csütörtökön állami ünnep, vagyis szünnap, pénteken Dani bevágtázott a csekkel a bankba, ahol megnyugtatták, nem kell majd három napot várnia, megoldják rövidebb idő alatt is.
A jegyet egy utazási irodán keresztül foglaltuk, mert a csekket csak ők fogadhatják el, merthogy az cég által kiállított.
Ezzel persze semmi gond... az idő meg csak szalad. Nagyjából két hét telt el a foglalásól idáig. Párszor ugyan újrafoglaltuk, de mindig sikerrel. Szinte várakozáson felüli gördülékenység ezúttal.
Végül ma megérkezett az E-jegy. Mindenki nagyon elégedett és boldog.
Kivéve egy icipici apróságot.

Dani megnyitotta az első pdf-et, és lámlám, az a gép, ami tudtunkkal délelőtt 10-kor indult volna Isztambulból Magyarországra, délután háromnegyed 5-kor száll fel a kiállított jegyünk szerint. Kisebb csalódottság, meg a szokásos mire is számíthat az ember ázsiában gondolatfutam? Aztán telefon az utazási irodának...
Mint kiderült, kolléga már csak három helyet talált a 10-es járaton, ahová készséggel befoglalta Petit és a két lányt, Danit, engem és a két kicsit pedig a délutáni gépre tett. Volna... Mert szerinte a két kislányunk jól ellesz a nagybácsival... De nem szólt persze... Mert szerinte ez így rendben van.
Peti csak annyit fűzött hozzá, hogy valószínűleg, ha mi egy idevalósi kínai család vagyunk, akkor mosolyogva megköszöntük volna a figyelmességét, és kettéválva utaztunk volna Isztambultól Budapestig.

Szerencsére a háromnegyed ötösre még volt hét szabad hely, és hogy végül lássék, hogy itt tényleg minden elintéződik (az utolső pillanatban), csak hegyeket kell elhordani hozzá, vagy nyugtatót kell szedni mellé... úgy kaptunk helyet, hogy a felszerelhető mózes is benne legyen, egymás mellett ülhessünk és ne legyen előttünk üléssor.
Három hétnyi kattogás ágyő, egy pipa. Daninak fáj a feje... meg a hasa...

(és amúgy minden apróság pontosan ugyanígy zajlik... költöztetők, Daninak meddig kell dolgoznia, ha egyébként még lenne két hétnyi szabadsága, és még hosszú a lista... otthon legalább nem csodálkozik az ember :))

Gyűjtögetjük a télirevalót

Meglehetősen egyszerű volt ez alatt a 11 hónap alatt a gyerekek ruhatárának frissítése. Gyakorlatilag néhány crocson, pár rövidgatyán és néhány nyári ruhán kívül nem került más újdonság a szekrénykbe. Sem újabb dobozok, sem szelektálni való... micsoda élet! :)

Mióta tudom, lesz még nekünk ősz meg tél az idén, újra felvettem az ebay fonalat, és megpróbáltam összeírni, hogy kinek mire lesz szüksége. A múltkor Maynek ecseteltem a négyévszak folytonnövésben lévő sokgyerek és a ruhák viszonyát, elborzadva hallgatta egy darabig, aztán csak annyit fűzött hozzá, hogy nem lehet olcsó móka... hát nem az.

A jó része a dolognak, amikor csenget a postás, és csomagot hoz, amiben fogalmunk sincs, mi lapul, főleg nem azt, hogy kinek. Hanna már megunta a bontogatást, Mimi és Áron még csak most érzett rá igazán az ízére, versengenek egy egy műanyag boríték szétcincálásáért...

A minap egy meleg sapka érkezett, méretét tekintve M. Áron kezébe került legelébb, a lányok oviban voltak, vagy csak nem lelkesedtek a kék-piros duóért (bezzeg ha rózsaszínben pompázna, kísérve egy két királylánnyal...). Áron felrángatta a fejére, majd bemászott Lelle ágyába, onnan bazsalygott a kis meztelen, csakpelusos testével. Méghogy a lányok hiúak...
Iszonyú édes volt, a sapi ellenben lehelettel kisebb a jólesőnél (győzködöm magam, hamár ideért... pedig szemlátomást kicsi rá, így kezdtehem előlről a keresését).

Ma megérkezett a bélelt mellénye, amit szintén azonnal fel kellett vennie, én pedig hoztam a sapkát hozzá, amit ezúttal Mikolt húzott a fejére. A képek magukért beszélnek... egyfelől a kettejük kapcsolatának szép lenyomata, másfelől a tényt igazolja, miszerint Áron túlnőtte Mikoltot... fejileg biztosan.