A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Évforduló. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Évforduló. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. február 21., csütörtök

Február 12.

A közös születésnapunk, a 12.
Az előbb azzal töltöttem egy csomó időt, hogy visszakeressem az ezen a napon készült memoárokat.
Kettőt találtam. Hasonlítanak egymásra, és régen írtam őket. Négy, meg három évvel ezelőtt.

Változunk. Ez a konklúzió.
Valami elszakadt bennünk Malajziában, és az itthon bizonytalanságai is ráteszik a súlyukat a mindennnapokra.
Ugyanakkor Dani az, aki nehezebben viseli a kiszámíthatatlanságokat, de egyben ő az is, aki a nagyobb terheket cipeli. Minden figyelmével arra koncentrál, hogy fenntartsuk azt, amink van, és sokakhoz hasonlóan van mit tennie ezügyben.

Amit megtanultam a magunk bőrén, az az a hatalmas közhely és egyben igazság, hogy nem érdemes bízni vakon abban, amit nem látni biztosan, és csak olyan terheket szabad felvenni, amik nem nyomnak azonnal agyon, mert könnyen ólomsúlyokká válhatnak a saját hibánkból vagy csak a maguk okán.
Persze lehet hinni, de ez olykor csak tűzoltásra elegendő, és kell is hinni, mert mi maradna, ha a hitünk is elveszne. Ami nem öl meg az erősít, de hazárdírozni azzal, hogy vajon sikerül-e túlélni, nem feltétlenül okos választás.
A gyerekeimnek igyekszem megtanítani, hogy soha nem jó út az, ha valakinek tartoznak. Kell, hogy legyen más megoldás, még akkor is, ha az lemondással jár. Amiről most lemondunk a magunk meggondolatlansága miatt, az egyszerűen nem éri meg.
Télen legalábbis egészen biztosan nem.

Pillanatnyilag olyan erőket kell megmozgatnunk, amikkel egyensúlyozva nemigen marad magunkra fordítható lendület, a feladat adott, a koncepció nagyon nagyon lassan alakul hozzá.

Dani változása a befelé fordulás, és ezt nehéz látnom, de ennél is nehezebb megélnem a tehetetlenségem, hogy akármennyire szeretnék, sokszor nem tudok segíteni, hogy kizökkenjen.
Nagyon hálás vagyok a nagyszülőknek, akik lehetővé teszik, hogy egyszer egy héten lehessen két három óránk egymásra, beszélgetésre, vagy csak egymás mellett létezésre csendben, enélkül nem is tudom hol tartanánk most.
Mindezt leírva tudom, hogy sokaknak ennél sokkal nehezebb, egyben azt hiszem, mindenkinek a saját keresztjét kell tudnia méltósággal, sőt szeretettel viselni, attól, hogy nem írom le, még van és lesz. Tartozom magamnak ezzel az őszinteséggel.

Ami engem illet, a bennem zajló változás kétirányú. Egyrészt a magam útját is járom, és sokkal röghözkötöttebbé is lettem.
Ahogy a gyerekek nőnek, egyre könnyebb fizikailag, és egyben egyre nehezebb is. Lelle a pakolós, semmire sem tekintettel lévő korszakát éli, ami rendjén van, és megszokhatatlan egyben. Nem nagyon vannak már lerakható elvárásaim magammal szemben a ház körüli tennivalók tekintetében, a cél az, hogy minél kevesebb idő és energia menjen el azzal, hogy pakolok, takarítok. A rendszer már majdnem kialakult, már csak be kell járatni.
Olyan úton lévők lettünk megint, legalábbis ez az érzésem. :)

A magam útja egyébként a sokminden ellenére inkább derűs, és ezen nap mint nap elcsodálkozom. Nézem magam kívülről, és azt látom, hogy az örökké mozgásra vágyó énem mit sem változott, inkább az utak, amiken elindulok mások, mint eddig. Türelmesebb lettem talán, vagy könnyebben elfogadom, ha valami nem azonnal lesz úgy, ahogy szeretném.
Örülök az egészen pici dolgoknak is, és igyekszem nem beengedni azt, ami nem pozitív. Nem bosszankodom apróságokon, és nem napokban gondolkodom. Hömpölygök az idővel, és mégis sokkal természetesebben megtörténnek a rutinhoz tartozó dolgok, miközben az egyebek meg szépen kifolynak a kezemből.
Elfogadom a helyzetünket, amire képes vagyok, azt megteszem, de nem várok el semmit senkitől. Legalábbis remélem.

Hiányzik a társam, abban pedig feltétlenül hiszek, hogy akkor kell leginkább összetartani, amikor nehéz. Csak akkor tudjuk építeni azt, amit elkezdtünk, ha összeadjuk azt, amink van.
Hogy ez most épp nem túl sok, akkor is úgy gondolom, hogy egyedül szétforgácsolódik, összefogva megsokszorozódik minden.
Hiányzik az önfeledtségünk, a lendületességünk, az életigenlésünk.
Az elmúlt év az egyik legnehezebb volt, ezt tudom.
Épp semmi garancia nincs arra, hogy egyszerűbb lesz, de ez egyszerűen nem lehet fontos.
A mában kell tudnunk szeretni egymást, a pillanatban kell tudnunk jól érezni magunkat, és annak kell tudnunk örülni, ami van, ami jó, mert van is, és jó is.

Lehet, hogy nekem könnyebb a mókuskerekemben a gyerekek kacagásával meglátnom a szépséget, és igyekszem elraktározni estére, hogy amikor végre hatan vagyunk, akkor jusson belőle Daninak is.
Nem írom, hogy mindig erre vágytam.
Azt sem, hogy bármin változtatnék.
Ha a kapcsolatunkat kellene szavakba öntenem, akkor azt hiszem a hullámzás lenne a legtalálóbb kifejezés.
Olyanok vagyunk most, mint Szegény Dzsoni meg Árnika, mikor épp az egyikük kacsa volt, a másikuk meg ember.
Azt pedig biztosan tudom, hogy eljutunk a Hétfejű Tündérhez, előbb vagy utóbb.

2012. július 25., szerda

Nyolcadik



Nem beszéltünk arról a bejegyzésről, ami a mélyponton született.
Azóta viszont kimondatlanul is tesszük azt, ami a legjobb nekünk. Minden csütörtökön van két szabad óránk, és egyszer egy héten megnézünk egy vagy két vagy három húszperces sorozatrészt.
Valahogy olyan magától értetődően formálódik a MI, ha legalább egy picit nyitva hagyjuk a lehetőségét...

Ma volt a házassági évfordulónk.
Ideje volna címkét adnom az ezenanapon bejegyzéseknek, mert bár már nem emlékeztem miket írtam, de visszaolvasva gyakorlatilag nem tudok újat mondani. Pedig egy dolog az eszemben volt, de mire idejutottam, ki is ment a fejemből.

Úgyhogy csak a jelent rögzítve.
Hálás köszönet az összes nagyszülőnek, akik lehetővé tették, hogy ma egyáltalán kérhessünk, és ennél is hálásabb azért, hogy ma mindenki a mi négyünk körül forgott és a minégyünk örömmel ugrott a nyakunkba, amikor hazaevett bennünket a hiányuk.

Azt hiszem nagyon régen volt ennyire testreszabott egynapunk, amikor semmi nem történt, csak itthon hagytuk az autót, és busszal meg villamossal mentünk nemmesszire. És voltunk kényeztetőben meg ettünk indiait és közben bohóckodtunk a minikamerával, amiről kiderült hogy igen okos, pedig csak 5megapixeles. És miután odaadtam az ajándékot, amit nagy titokban készítettem, és Dani örült neki, megnyugodtam, hogy jól sikerült. Pedig nem is szoktunk ajándékozni, de most valamiért olyan különlegesnek éreztem az alkalmat, hogy lett.
Egy kép, amit a gyerekek titokban tudtak tartani, pedig igen bohókás délutánunk volt, mikor az esküvői ruhámban (amit a mamám rámtukmált, hogy vigyem már haza, és még ott nála felpróbáltam és jó rám!!!, és a gyerekek szájtátva nézték, amiről nem tudom, hogy egy illúziót romboltam porba, vagy egy meséből lett valóság hirtelen) rohangáltam az önkioldó és a bekészített fotel között százszor (azt hiszem veszek mér egy távirányítót...), és a végén csurgott rólam a víz, és akkor kitaláltam, hogy inkább ők nyomják a gombot, de akkor meg azért lettek torzarcú képek, mert a kamerát féltettem a nagyvonalú nyomkodástól... és Dani is hazaért közben, és felkiabált, mert nem tudott bejönni, én meg a negyven varrott gombot ötmásodperc alatt gomboltam ki, a szobát meg még ennél is kevesebb idő alatt tettem rendbe, mert mire felért a lépcsőn már nem látott semmit.
Szóval egy kép, meg egy vers. Énírtam. 

Aztán feküdtünk a Szabadság tér füvén, ahová alig tudtunk átkecmeregni a sok evéstől, és ott is eltöltöttünk jópár percet a saját portrénk megalkotásával, amin nagyokat nevettünk, mert mikor volt már ilyen utoljára? Hogy senki sem akar, kér, zajong, sír, és csakmiketten, amit csak akarunk, és még tovább is.

Még egy tüdőmbe beszorult buborékot is kimentettünk a Művész moziban, ahol a film felejthetőnek bizonyult, Dani aludt is egy jót, de mitbántukmi, és hazafelé a nagytömegben vártuk a buszt kézenfogva, mint gyerekkorunkban, és előbb szálltunk le, mint gyerekkorunkban és fagyit ettünk.
Hát így.
És még mennék.
Akárhányszor.
Vele. Sőt hozzá is. :)
Hanna ugyan kölcsönkérte, de egyelőre még van ruhám :):)

2010. február 12., péntek

9

Tavaly született egy bejegyzés. Akkor egy számmal kisebb volt a címben.
Ma sem írnék mást, ma is éppen így érzek...
Azóta kaptunk egy kisfiút, készen van a házunk, nőttek a lányaink, valószínűleg több a karika a szemünk alatt és több az ősz hajszálunk.
Sosem becézett, de mostanában édesnek hív ha felveszi a telefonját.
Nézem magunkat kívülről és csodálom amink van. Jó, hogy vannak ünnepeink, hogy néha meg lehessen állni a teendők sodrásában és örülni magunknak.
Nyugodt, csendes öröm ez a mai nekem, suttogós.

Köszönöm... Mindet.

2009. február 12., csütörtök

8

Ennyi éve, hogy egy sítábor pár napja után, amolyan tavaszelő napsütésben, először találkoztunk Danival kettesben. Hétfő volt, én már előző héten szerdán itthon voltam, mert dolgoznom kellett, de a csapat többi tagja csak pénteken érkezett.
Nem vártam a telefonhívását, nem kérte el a számomat mikor elköszöntem. Többször kérte, ne menjek haza, és nem is számított rá, hogy képes leszek este 7-kor elindulni Ruzsomberokból, egyedül, hóban, sötétben, egy majdnem velem egyidős autóval. Vacsora után, az egész társaság jelenlétében igyekeztem nem túl bénán elbúcsúzni, de persze nem sikerült. Az nyugtatott, hogy ő is ugyanolyan béna volt.
Vasárnap este nemfogadott hívásom volt, ismeretlen számról, sejtettem, hogy ki keresett. Mint utóbb kiderült, egész délután azt tervezgette, mivel hívjon fel, miután sikerült megszereznie a számomat attól a fiútól, akiről azt hitte, köze van hozzám, csak mert egy szobában aludtunk, és mert egyszer az ölében ülve látott. Ilyen voltam na...
Visszahívtam, és pár perc alatt elrendeztem a hétfői találkánkat, anélkül, hogy tekintettel lettem volna a szépen kiagyalt mondókájának végighallgatására, vagy a nemi szerepek betartására. Nekem fel sem tűnt, akkoriban inkább emlékeztettem egy nagyon hosszú hajú hurrikánra, mint bájos fonott hajú kisasszonyra. Neki meg kellett a kihívás, hiába jósoltam mindenfélét magamról, meg a velem való kapcsolatáról.
Délben a Deákon találkoztunk, és romantikus keretet adtunk a síbalesetének, ott a fülét varratni mentünk együtt, itthon meg a varratokat kiszedetni. Este elém jött a Tököly útra, ahol tanítottam, és megcsókolt. Erre nem számítottam. Vagy talán mégis, nem tudom, de meglepett, és tudtam, ezt a csatát ő nyerte.

Szép szám a nyolc. Benne van a végtelen. Annyi minden történt velünk azóta, én pedig rengeteget finomodtam, változtam, de egy dolog biztosan ugyanolyan, mint akkor volt. Nem számítok semmire. Csak szeretem. Hogy velem van, hogy a gyerekeivel van, hogy elmegy, hogy visszajön, hogy önmaga, és önmagam lehetek vele és hogy olyan más, mint én vagyok. A szövetségesem, a társam, az életem ismerője. Már nem tudom, mi kell ahhoz, hogy két ember megtalálja egymást, de hálás vagyok, hogy így alakult.

Kizökkenve a magasztosból... kis komment, csak mert olyan mosolyoghatnékom van emiatt a kép miatt. :):) Mert Dani haja hosszú, az enyém meg rövid, mert nincs gyűrű az ujján, mert van köztünk egy méter, és egy csomó ismeretlenség meg egy évnyi múlt, és mert olyan, de olyan fiatalok voltunk, húúú. Ez Skopje, 2002 tavaszán. Mögöttünk Gyuri, aki azóta egy kisfiú apukája. Nem tudom letörölni a mosolyomat :):):)