Ilyenkor aztán nem hagyják, hogy Dani vetkőztesse őket, tegnap este pedig mindketten az ölembe kéreckedtek, hogy én töröljem meg őket. Nem volt könnyű napunk, eléggé lestrapált állapotomban ért ez az idill. Befészkelték magukat, bújtak, itták a pillanatokat. Az egész testükkel hozzám akartak simulni, és közben hagyták, hogy a másik is odaférjen. Meghatódtam... Mert bármilyen sokat nyűgösködtek egész nap, és én bármennyire is elfáradtam, ezért minden megérte.
2010. március 31., szerda
Csak a mama
Ilyenkor aztán nem hagyják, hogy Dani vetkőztesse őket, tegnap este pedig mindketten az ölembe kéreckedtek, hogy én töröljem meg őket. Nem volt könnyű napunk, eléggé lestrapált állapotomban ért ez az idill. Befészkelték magukat, bújtak, itták a pillanatokat. Az egész testükkel hozzám akartak simulni, és közben hagyták, hogy a másik is odaférjen. Meghatódtam... Mert bármilyen sokat nyűgösködtek egész nap, és én bármennyire is elfáradtam, ezért minden megérte.
2010. március 30., kedd
20 hónapos a kis Középsőnk
Tavaly ilyenkor még nem tudtuk, hogy Mikolt hamarosan középső gyerek lesz.
Látom, ahogy barátkozik a szereppel, ahogy egyre ügyesebb testvér, pedig még egyáltalán nem várható tőle, hogy értse, és mégis. Küzd, vívja a harcokat, a hangja a legfőbb eszköze.
Középsőnek lenni, legalábbis minálunk, ahogy én látom, csak egy kicsit más, mint kisebbiknek lenni. Az, hogy nem ő a picuri, annyiban árnyalja a képet, hogy talán kevesebbet van kézben, de nem azért, mert nem veszem ölbe, hanem mert néha kevés a kezem. Inkább az a nagy különbség az első és a másodszülöttünkhöz való viszonyunk között, hogy míg Hanna minden első megmozdulását vártuk, drukkoltunk érte, és ha megtörtént büszke boldogság volt a szívünkben, Mikoltnál olyan hirtelen történnek ugyanezek a dolgok, hogy alig győzünk csodálkozni. Nyilván vannak előjelek, de ezekre kevesebb figyelem összpontosul, nemúgy, mint amikor Hanna kezdett beszélni, csúszdázni, hintázni... Ettől Hanna inkább igényli a rivaldafényt, Mikolt pedig egészen természetesnek kezeli, ha fejlődik. Természetesen ugyanolyan büszke boldogság Mikolt minden kis ügyesedése is, de ezekről inkább utólag beszélünk, nem aktualitásában.
Nincs minősége, de gyakran eszembe jut, mi lenne ha... Értelmetlen, mégis érdekes. Vajon csendesebb lenne-e Mimi, és bátortalanabb? Babázna ennyit, vagy inkább autói lennének? Megfogná-e az én kezemet is?
Húsz hónaposan még mindig jó evő, jó alvó, hangos, akaratos, épp olyan, mint pici baba korában volt. Szerettük és szeretjük benne, mégha most néha nagyon nehéz is, hogy tudja, mit akar és nem tágít. Nem tud csendesen szólni, kizárólag olyan frekvencián, amiről más azt hiheti, hatalmas a baj. Kisoroszlán, akit lehet simogatni, de érdemes résen lenni. Mert ha odacsap, akkor nem nézi, mekkorát üt. Bújik, ha akar.
Az első ami eszembe jut róla, a humora. Hogy érti és szereti a tréfát, hogy bohóc, és vigyori, és kedves és végtelenül huncut.
Aztán a felemás színű szemei, a hihetetlen fekete seprű szempilláival, a göndörödő babahajjal.
Aztán, hogy milyen picike még és mégis milyen meghatározó egyénisége a családnak.
Hogy Hanna az első neki, Papa a második. Hogy beérik dolgokra, és ha nincs még kész rá, akkor olyan, mint aki nem is érti, miről beszélek. De ha beért, akkor olyan magabiztosan teszi, mintha mindig is úgy lett volna. Például lesöprögeti az asztalról a morzsákat, megtörli a kezét, sőt, ha maszatos kéri, hogy töröljük meg.
Van elképzelése arról is, mi legyen rajta, és ha valamiből egyforma van neki és Hannának, arról meggyőződése, hogy Hannáé, és nem is lehet ráadni.
Fest, gyurmázik, rajzol, színez. Utánozza a nagyot, bármiben. Így van az, hogy bátran felmászik a mászókára, közben mormogja maga elé: jajj.
Lassan talán ő is beszélni fog. Egyre több szót használ magától is, teljesen követhetetlen számomra, miért épp azokat. Például a kés (kís) mért oly fontos... :) Mindent utánam mond, szótagszámra stimmel is, és nagyon hasonlít az eredetihez, de nagyon valószínű, hogy rajtam kívül senki nem érti.
A legutóbbi és egyben az egyik legkedvesebb élményem erről, amikor az esti lefekvés zökkenőmentesítése végett Hanna ágyába tettem. Betakargattam kettejüket, ezt a két cumis kendős emberkét, akik feküdtek szorosan egymással szemben, és suttogtak egymásnak. Mikolt a halandzsanyelvén, Hanna pedig értette, és válaszolt rá. Milyen jó nekik, hogy vannak egymásnak... És ez csak fokozódhat ha Áron is kapcsolódni fog. :)
Édes kicsi Mikolt Csillag, Isten éltessen sokáig, nőjj nagyra, és légy mindig ilyen vidám, szeretetre méltó kis csoda.
Látom, ahogy barátkozik a szereppel, ahogy egyre ügyesebb testvér, pedig még egyáltalán nem várható tőle, hogy értse, és mégis. Küzd, vívja a harcokat, a hangja a legfőbb eszköze.
Középsőnek lenni, legalábbis minálunk, ahogy én látom, csak egy kicsit más, mint kisebbiknek lenni. Az, hogy nem ő a picuri, annyiban árnyalja a képet, hogy talán kevesebbet van kézben, de nem azért, mert nem veszem ölbe, hanem mert néha kevés a kezem. Inkább az a nagy különbség az első és a másodszülöttünkhöz való viszonyunk között, hogy míg Hanna minden első megmozdulását vártuk, drukkoltunk érte, és ha megtörtént büszke boldogság volt a szívünkben, Mikoltnál olyan hirtelen történnek ugyanezek a dolgok, hogy alig győzünk csodálkozni. Nyilván vannak előjelek, de ezekre kevesebb figyelem összpontosul, nemúgy, mint amikor Hanna kezdett beszélni, csúszdázni, hintázni... Ettől Hanna inkább igényli a rivaldafényt, Mikolt pedig egészen természetesnek kezeli, ha fejlődik. Természetesen ugyanolyan büszke boldogság Mikolt minden kis ügyesedése is, de ezekről inkább utólag beszélünk, nem aktualitásában.
Nincs minősége, de gyakran eszembe jut, mi lenne ha... Értelmetlen, mégis érdekes. Vajon csendesebb lenne-e Mimi, és bátortalanabb? Babázna ennyit, vagy inkább autói lennének? Megfogná-e az én kezemet is?
Húsz hónaposan még mindig jó evő, jó alvó, hangos, akaratos, épp olyan, mint pici baba korában volt. Szerettük és szeretjük benne, mégha most néha nagyon nehéz is, hogy tudja, mit akar és nem tágít. Nem tud csendesen szólni, kizárólag olyan frekvencián, amiről más azt hiheti, hatalmas a baj. Kisoroszlán, akit lehet simogatni, de érdemes résen lenni. Mert ha odacsap, akkor nem nézi, mekkorát üt. Bújik, ha akar.Az első ami eszembe jut róla, a humora. Hogy érti és szereti a tréfát, hogy bohóc, és vigyori, és kedves és végtelenül huncut.
Aztán a felemás színű szemei, a hihetetlen fekete seprű szempilláival, a göndörödő babahajjal.
Aztán, hogy milyen picike még és mégis milyen meghatározó egyénisége a családnak.
Hogy Hanna az első neki, Papa a második. Hogy beérik dolgokra, és ha nincs még kész rá, akkor olyan, mint aki nem is érti, miről beszélek. De ha beért, akkor olyan magabiztosan teszi, mintha mindig is úgy lett volna. Például lesöprögeti az asztalról a morzsákat, megtörli a kezét, sőt, ha maszatos kéri, hogy töröljük meg.
Van elképzelése arról is, mi legyen rajta, és ha valamiből egyforma van neki és Hannának, arról meggyőződése, hogy Hannáé, és nem is lehet ráadni.
Fest, gyurmázik, rajzol, színez. Utánozza a nagyot, bármiben. Így van az, hogy bátran felmászik a mászókára, közben mormogja maga elé: jajj.
Lassan talán ő is beszélni fog. Egyre több szót használ magától is, teljesen követhetetlen számomra, miért épp azokat. Például a kés (kís) mért oly fontos... :) Mindent utánam mond, szótagszámra stimmel is, és nagyon hasonlít az eredetihez, de nagyon valószínű, hogy rajtam kívül senki nem érti.
A legutóbbi és egyben az egyik legkedvesebb élményem erről, amikor az esti lefekvés zökkenőmentesítése végett Hanna ágyába tettem. Betakargattam kettejüket, ezt a két cumis kendős emberkét, akik feküdtek szorosan egymással szemben, és suttogtak egymásnak. Mikolt a halandzsanyelvén, Hanna pedig értette, és válaszolt rá. Milyen jó nekik, hogy vannak egymásnak... És ez csak fokozódhat ha Áron is kapcsolódni fog. :)
Édes kicsi Mikolt Csillag, Isten éltessen sokáig, nőjj nagyra, és légy mindig ilyen vidám, szeretetre méltó kis csoda.
2010. március 28., vasárnap
Gondoltam csúszdázunk egyet
Régóta tervezgetjük, hogy találkozunk Leóval, no meg a szüleivel. Eddig nem tudtam mondani egy olyan hétvégét sem, amikor zárt térben szívesen összeengedtem volna a gyerekeimet bárki más csemetéjével, a folyamatos takony-köhögés duó miatt.
Aztán eljött ez a szívemnek oly kedves szép nap (átálltunk tavaszi időszámításra, hurrá!!!), és arra gondoltam menjünk ki a szabadba, és legyen ez egy sétálós, gyerekeknek is jó programokkal teli vasárnap. A Hajógyári szigetre ruccantunk ki, Hanna régóta emlegette a nagy csúszdákat, gyanítom AnnaésPetinek egészen sok köze van a dologhoz.


Nem mi voltunk az egyetlenek, akiket szólított a természet, így tele volt a parkoló és a játszótér is. A csúszdák környéke egy majálishoz hasonlított embermennyiség tekintetében. Kicsit megszeppentem a látványtól, és volt néhány attrocitás is, miközben igyekeztem felvenni az itteni tempót, és elérni, hogy Hanna egy darabban érjen le a csúszdák végébe. Azt hiszem mindannyian kiszigeteltük magunkat most egy időre...
De a lényeg: Leó hatalmas és hihetetlenül édes, nyugodt, türelmes, öröm volt látni. A szülők jót beszélgettek, miközben a két lányt igyekeztünk szemmel tartani, ami nem is volt mindig könnyű. (hogyan lesz majd, amikor háromfelé kell szaladni, még nem tudom...) És míg a fiúk kényelmesen ücsörgő-szemlélődő, majd apakézben szintén szemlélődő álláspontra helyezkedtek, addig a lányok hintáztak, és csúszdáztak, Hanna még lovagolt is, olyan flegma arccal, (ami nála a legmélyebb koncentráció jele) mintha minden nap ezt csinálná.

Nehéz volt elszakadni a varázsvilágtól, Mikolt tüntetőleg még megállt kavicsozni is, de végül az éhség legyőzte a kíváncsiságot, elköszöntünk és hazajöttünk. Jó volt látni Benneteket!!!
Aztán eljött ez a szívemnek oly kedves szép nap (átálltunk tavaszi időszámításra, hurrá!!!), és arra gondoltam menjünk ki a szabadba, és legyen ez egy sétálós, gyerekeknek is jó programokkal teli vasárnap. A Hajógyári szigetre ruccantunk ki, Hanna régóta emlegette a nagy csúszdákat, gyanítom AnnaésPetinek egészen sok köze van a dologhoz.


Nem mi voltunk az egyetlenek, akiket szólított a természet, így tele volt a parkoló és a játszótér is. A csúszdák környéke egy majálishoz hasonlított embermennyiség tekintetében. Kicsit megszeppentem a látványtól, és volt néhány attrocitás is, miközben igyekeztem felvenni az itteni tempót, és elérni, hogy Hanna egy darabban érjen le a csúszdák végébe. Azt hiszem mindannyian kiszigeteltük magunkat most egy időre...
De a lényeg: Leó hatalmas és hihetetlenül édes, nyugodt, türelmes, öröm volt látni. A szülők jót beszélgettek, miközben a két lányt igyekeztünk szemmel tartani, ami nem is volt mindig könnyű. (hogyan lesz majd, amikor háromfelé kell szaladni, még nem tudom...) És míg a fiúk kényelmesen ücsörgő-szemlélődő, majd apakézben szintén szemlélődő álláspontra helyezkedtek, addig a lányok hintáztak, és csúszdáztak, Hanna még lovagolt is, olyan flegma arccal, (ami nála a legmélyebb koncentráció jele) mintha minden nap ezt csinálná.
Nehéz volt elszakadni a varázsvilágtól, Mikolt tüntetőleg még megállt kavicsozni is, de végül az éhség legyőzte a kíváncsiságot, elköszöntünk és hazajöttünk. Jó volt látni Benneteket!!!
Jeles napok
Tegnap Hanna hónapfordult, ma a neve napja volt, holnap pedig Mikolt lesz 20 hónapos.
Mindezekről nem is emlékeztünk meg...
Az elsőről, mert elfelejtettem.
A másodikról, mert Áronnak április 2-án lesz a névnapja, és mert eddig bármikor, ha ezen a napon ünnepeltük, az egész család azt mondogatta, hogy "nemismavanHannanapmertmaJohanna van". Úgyhogy önkényesen, hogy legyen némi szünet a nagyon jeles napok között, áttettem Hanna ünneplését május hónapra. Hogy 20-án, 24-én vagy 30-án fogjuk végül tartani, azt még nem tudom, Hanna nevű gyermekek édesanyái Ti mikor tartjátok? de így talán lesz olyan kegyes hozzánk az időjárás, hogy akkor kerti sütögetés keretében emlékezzünk meg róla. (ahogyan azt az ünnepelt mindig is szerette volna)
A harmadikról pedig holnap fogok írni. Hiszen az majd akkor lesz aktuális.
Mindezekről nem is emlékeztünk meg...
Az elsőről, mert elfelejtettem.
A másodikról, mert Áronnak április 2-án lesz a névnapja, és mert eddig bármikor, ha ezen a napon ünnepeltük, az egész család azt mondogatta, hogy "nemismavanHannanapmertmaJohanna van". Úgyhogy önkényesen, hogy legyen némi szünet a nagyon jeles napok között, áttettem Hanna ünneplését május hónapra. Hogy 20-án, 24-én vagy 30-án fogjuk végül tartani, azt még nem tudom, Hanna nevű gyermekek édesanyái Ti mikor tartjátok? de így talán lesz olyan kegyes hozzánk az időjárás, hogy akkor kerti sütögetés keretében emlékezzünk meg róla. (ahogyan azt az ünnepelt mindig is szerette volna)
A harmadikról pedig holnap fogok írni. Hiszen az majd akkor lesz aktuális.
Mikolt és a család
11 hónapos kora óta gyakorlatilag végigalussza az éjszakát.
Ha baja van, csak akkor ébred, mostanában, mint egy kiskamasz, fél négykor felkel és enni kér. Hiába adok neki dupla vacsorát...
És ha kel, kiabál. Nagyon. Úgy ugrok ki az ágyból ilyenkor a legmélyebb álmomból is, mint akit áram ütött meg, hogy mielőbb megszüntessem az okot, hogy legalább a többieket ne ébressze. Amíg rá nem jövök, hogy pontosan mit kér, addig egyre hangosabb... és ez rossz. Több szempontból is.
A minap hajnalban a köhögésére ébredtem, vittem neki stodalt, amit megevett, majd felállt, (ilyenkor jön általában a hangoskodás) és mutatta, hogy menjünk ki. Nem volt más választásom, elindultam vele. Ritka pillanat, de akkor épp a vállamra tette a fejét, és megnyugodott. A fürdőszobába mentünk, leültem vele, hozzámbújt, úgy szuszogott. Aztán rámnézett és suttogva(!!!) azt mondta:
-Hanna.
-Hanna alszik.
...
-Papa.
-Papa is alszik.
...
-Ájá.
- Áron is alszik.
Majd némán az ajtóra mutatott, jelezve, hogy akkor ő is lefeküdne.
Útban a miágyunk felé eszembe jutott, amikor Hanna sorolta a családtagokat a kiskádban ülve, épp ennyi idősen, csak akkor még Mikolt a pocakomban volt. De ugyanilyen bizsergetően jó érzés volt, hogy a legkisebb is elfoglalta a majdnem legkisebb buksijában méltó helyét.
Ha baja van, csak akkor ébred, mostanában, mint egy kiskamasz, fél négykor felkel és enni kér. Hiába adok neki dupla vacsorát...
És ha kel, kiabál. Nagyon. Úgy ugrok ki az ágyból ilyenkor a legmélyebb álmomból is, mint akit áram ütött meg, hogy mielőbb megszüntessem az okot, hogy legalább a többieket ne ébressze. Amíg rá nem jövök, hogy pontosan mit kér, addig egyre hangosabb... és ez rossz. Több szempontból is.
A minap hajnalban a köhögésére ébredtem, vittem neki stodalt, amit megevett, majd felállt, (ilyenkor jön általában a hangoskodás) és mutatta, hogy menjünk ki. Nem volt más választásom, elindultam vele. Ritka pillanat, de akkor épp a vállamra tette a fejét, és megnyugodott. A fürdőszobába mentünk, leültem vele, hozzámbújt, úgy szuszogott. Aztán rámnézett és suttogva(!!!) azt mondta:
-Hanna.
-Hanna alszik.
...
-Papa.
-Papa is alszik.
...
-Ájá.
- Áron is alszik.
Majd némán az ajtóra mutatott, jelezve, hogy akkor ő is lefeküdne.
Útban a miágyunk felé eszembe jutott, amikor Hanna sorolta a családtagokat a kiskádban ülve, épp ennyi idősen, csak akkor még Mikolt a pocakomban volt. De ugyanilyen bizsergetően jó érzés volt, hogy a legkisebb is elfoglalta a majdnem legkisebb buksijában méltó helyét.
2010. március 26., péntek
Mit hoz ez a tavasz?
Neeem, nem fogok szülni idén. :):) és jövőre sem...
Van annak értelme, hogy olyan helyen élünk, ahol (elvileg) négy évszak váltogatja egymást.
A tél, bármennyire is siránkozós a vége felé, segít nekem hogy lelassuljak, elmerengjek, hogy megtapasztaljam, hol vannak a határaim. Többet alkotok, többet gondolkodom ilyenkor, bár sokkal mélabúsabb vagyok, és kevésbé nyitok, de ez talán nem csak rám igaz.
Hogy elérkezett a tavasz, azt azon is érzem, hogy kétségem támad, megérdemlem-e. Aztán pedig eltűnődöm, hogyan tovább. Ha az ember megszokja, hogy küzd, nehezen engedi el magát. És ha elengedi, annak következménye van. Kicsúszik a kezéből a gyeplő, amit oly szorosan igyekezett tartani, míg muszáj volt.
Így vagyunk. Csodálkozunk a nagy melegben, közben megzabolázhatatlanná válnak a kiscsikóink. :) És természetesen egy utolsót mordul a betegeskedés is, jelenleg talán egyikünkre sem mondható, hogy teljesen egészséges. Nekünk "öregeknek" mindenünk fáj, fejtől derékig és onnan is túl. Elfáradtunk talán? Kevés a vitamin? Sok a gyerek? :):) Igen... Ma a játszótéren eléggé elkerekedett egy anyuka szeme (neki csak egy volt, sejtem miért...) amikor megkérdezte, hogy ezek a picikék mind tesók-e és válaszoltam is. Aztán este nézegettem, hogyan nőnek, milyen látványos még a különbség és mennyire elenyésző lesz ez tíz év múlva... Nagyszerű dolog ez, főleg ahogyan testvéresednek, és elképesztően sok energiát igényel...
És az aprónép... Áronnak újra váladékozik a szeme. És szörcsög is. Szívom az orrát, kapja amit kell. Mikolt megint csúnyábban köhög, és neki is folyik az orra. Talán ő az, aki a tesóságát a leginkább testileg éli meg. Beszélni még nem tud... Hanna is köhög, és neki is folyik az orra. Nem kicsit. Pedig eddig ő bírta a legjobban. Bárki beteg volt, ő állta a csatát. Kidőlt. Ma este hányt is, egész nap étvágytalan volt. Remélem ezzel az egyel megússzuk, jó volna éjjel nyugodtan pihennünk.
Lassan megszokjuk majd, hogy jó dolgunk is lehet, hosszabbak lesznek a nappalok, és nyílnak majd sorban a virágok. Érik majd a gyümölcs, de előbb virágba borul a cseresznyefa. Deszeretnék egyszer Japánba menni...
Addig is olyan jó nézegetnem ezt a három virágszálat. :):)


Van annak értelme, hogy olyan helyen élünk, ahol (elvileg) négy évszak váltogatja egymást.
A tél, bármennyire is siránkozós a vége felé, segít nekem hogy lelassuljak, elmerengjek, hogy megtapasztaljam, hol vannak a határaim. Többet alkotok, többet gondolkodom ilyenkor, bár sokkal mélabúsabb vagyok, és kevésbé nyitok, de ez talán nem csak rám igaz.
Hogy elérkezett a tavasz, azt azon is érzem, hogy kétségem támad, megérdemlem-e. Aztán pedig eltűnődöm, hogyan tovább. Ha az ember megszokja, hogy küzd, nehezen engedi el magát. És ha elengedi, annak következménye van. Kicsúszik a kezéből a gyeplő, amit oly szorosan igyekezett tartani, míg muszáj volt.
Így vagyunk. Csodálkozunk a nagy melegben, közben megzabolázhatatlanná válnak a kiscsikóink. :) És természetesen egy utolsót mordul a betegeskedés is, jelenleg talán egyikünkre sem mondható, hogy teljesen egészséges. Nekünk "öregeknek" mindenünk fáj, fejtől derékig és onnan is túl. Elfáradtunk talán? Kevés a vitamin? Sok a gyerek? :):) Igen... Ma a játszótéren eléggé elkerekedett egy anyuka szeme (neki csak egy volt, sejtem miért...) amikor megkérdezte, hogy ezek a picikék mind tesók-e és válaszoltam is. Aztán este nézegettem, hogyan nőnek, milyen látványos még a különbség és mennyire elenyésző lesz ez tíz év múlva... Nagyszerű dolog ez, főleg ahogyan testvéresednek, és elképesztően sok energiát igényel...
És az aprónép... Áronnak újra váladékozik a szeme. És szörcsög is. Szívom az orrát, kapja amit kell. Mikolt megint csúnyábban köhög, és neki is folyik az orra. Talán ő az, aki a tesóságát a leginkább testileg éli meg. Beszélni még nem tud... Hanna is köhög, és neki is folyik az orra. Nem kicsit. Pedig eddig ő bírta a legjobban. Bárki beteg volt, ő állta a csatát. Kidőlt. Ma este hányt is, egész nap étvágytalan volt. Remélem ezzel az egyel megússzuk, jó volna éjjel nyugodtan pihennünk.
Lassan megszokjuk majd, hogy jó dolgunk is lehet, hosszabbak lesznek a nappalok, és nyílnak majd sorban a virágok. Érik majd a gyümölcs, de előbb virágba borul a cseresznyefa. Deszeretnék egyszer Japánba menni...
Addig is olyan jó nézegetnem ezt a három virágszálat. :):)


2010. március 23., kedd
Jeje
Már írtam erről korábban, de akkor csak egy mellesleg félmondat volt. Pedig annyira édes, hogy érdemel egy külön posztot...
Mikolt egyre több szót használ. Én pedig nehezen dokumentálom, ezt a részt az életükből valamiért nem tudom írással követni. Pedig biztosan jó volna majd sokára felidézni, és annyira hamar megtanulnak beszélni, hogy el is fejeltem, hogy hogyan kezdődött.
Vannak kedvenceim, például a kís, amit nagyon komoly ábrázattal mutat, ha az asztalon meglátja. De a hija (szia) is, és a bátyá is kedvesek, de talán fel is sorolhatnám az egész készletet, mert mind olyan "mikoltosan" sprőd, és egyben nagyon babás is.
Nos járunk ugye csiribirire. A foglalkozás viccesen (nem sok gyerek beszél még) bemutatkozással kezdődik. Kati körbejár és énekelve egyesével megkérdi: Szervusz téged hogy hívnak? És akkor legtöbb esetben a szülő válaszol, a többiek meg lelkendeznek...
Mikolt régóta mondja, hogy Hanna, Papa, Mama, a nagymamát jelen pillanatban Maminak hívja, de a saját nevét, vagy annak abszolút leegyszerűsített Mimi verzióját nem hajlandó. Pedig az inni is megy, vagyis az i-vel önmagában nincs gondja. Ha kértem, mondja, általában Mama sikerült. Aztán pár napja egyszercsak kimondta, harsonák, fanfár miegyéb, és ha kérdezzük, többnyire második nekifutásra már megy is.
Gondoltam, akkor itt az idő, megkérdem, hallja a Papa is. És sikerült!!! Boldogság. Aztán elénekeltük neki a csiris dalt, hátha csütörtökön debütálhat Katinál.
- Szervusz téged hogy hívnak?
- Jeje.
Hangzott a válasz. Harmincnegyedik nekifutásra is...
Szóban Mimi, dalban Jeje. Véletlenül sem téveszt.
Mikolt egyre több szót használ. Én pedig nehezen dokumentálom, ezt a részt az életükből valamiért nem tudom írással követni. Pedig biztosan jó volna majd sokára felidézni, és annyira hamar megtanulnak beszélni, hogy el is fejeltem, hogy hogyan kezdődött.
Vannak kedvenceim, például a kís, amit nagyon komoly ábrázattal mutat, ha az asztalon meglátja. De a hija (szia) is, és a bátyá is kedvesek, de talán fel is sorolhatnám az egész készletet, mert mind olyan "mikoltosan" sprőd, és egyben nagyon babás is.
Nos járunk ugye csiribirire. A foglalkozás viccesen (nem sok gyerek beszél még) bemutatkozással kezdődik. Kati körbejár és énekelve egyesével megkérdi: Szervusz téged hogy hívnak? És akkor legtöbb esetben a szülő válaszol, a többiek meg lelkendeznek...
Mikolt régóta mondja, hogy Hanna, Papa, Mama, a nagymamát jelen pillanatban Maminak hívja, de a saját nevét, vagy annak abszolút leegyszerűsített Mimi verzióját nem hajlandó. Pedig az inni is megy, vagyis az i-vel önmagában nincs gondja. Ha kértem, mondja, általában Mama sikerült. Aztán pár napja egyszercsak kimondta, harsonák, fanfár miegyéb, és ha kérdezzük, többnyire második nekifutásra már megy is.
Gondoltam, akkor itt az idő, megkérdem, hallja a Papa is. És sikerült!!! Boldogság. Aztán elénekeltük neki a csiris dalt, hátha csütörtökön debütálhat Katinál.
- Szervusz téged hogy hívnak?
- Jeje.
Hangzott a válasz. Harmincnegyedik nekifutásra is...
Szóban Mimi, dalban Jeje. Véletlenül sem téveszt.
Rágógumi
Kamasz koromtól rágóztam. Volt idő, amikor annyit, hogy izomláz lett az állkapcsomban :):) Még ma is itt az íze az almás hubba bubbának, ami az átalános iskola utolsó éveiben jelent meg, és nagy kedvenc volt. Egy baj volt csak vele, hogy idővel szétfoszlott az ember szájában...
Nade. Leszoktam róla. Korral jár?
Hanna viszont rátalált a mókára, és kérte, hogy vegyünk. Teljesen édesség ellenes vagyok, bár a Mikulás és a Húsvét megteszi a magáét, onnantól pedig komoly csaták ezek... Mindenesetre a rágó mégiscsak más mint a cukor, főleg a gumicukor, így ezt szabadott.
Az első alkalmakkor természetesen lenyelte, hiába mondtuk neki, hogy ha már nem kéri, inkább dobjuk a kukába. Pedig a meggymagot milyen profin válogatta ki már egyévesen! Aztán ügyesen megtanulta, hogyan kell bánni ezzel a jószággal, és már csak nagyon ritkán fordultak elő balesetek. (mintha folyton rágózna, pedig dehogy.)
Egyszer épp csócsálás közben szomjazott meg. Ivott is, majd megrettent ábrázattal adta vissza az üveget:
- Mami a víz lenyelte a rágómat!
Ilyen ez a víz...
Nade. Leszoktam róla. Korral jár?
Hanna viszont rátalált a mókára, és kérte, hogy vegyünk. Teljesen édesség ellenes vagyok, bár a Mikulás és a Húsvét megteszi a magáét, onnantól pedig komoly csaták ezek... Mindenesetre a rágó mégiscsak más mint a cukor, főleg a gumicukor, így ezt szabadott.
Az első alkalmakkor természetesen lenyelte, hiába mondtuk neki, hogy ha már nem kéri, inkább dobjuk a kukába. Pedig a meggymagot milyen profin válogatta ki már egyévesen! Aztán ügyesen megtanulta, hogyan kell bánni ezzel a jószággal, és már csak nagyon ritkán fordultak elő balesetek. (mintha folyton rágózna, pedig dehogy.)
Egyszer épp csócsálás közben szomjazott meg. Ivott is, majd megrettent ábrázattal adta vissza az üveget:
- Mami a víz lenyelte a rágómat!
Ilyen ez a víz...
2010. március 21., vasárnap
Hanna-artista
Bár már edzett vagyok, azért amikor ez a látvány fogadott alaposan elkerekedett a szemem, majd jól megvizsgáltam, hogy mije tartja és hol... Biztonságos. Így az első sokk után megkértem mutassa meg újra, hogy felvegyem... Majd amikor ejtőernyőzni fog előkeresem, hogy emlékeztessen rá, mindig ilyen volt. :)
A háttér rendetlensége csak részben az én saram... :)
A háttér rendetlensége csak részben az én saram... :)
Viadukt meg az Öreg tó
A hét elején kirándulást beszéltünk meg a barátainkkal, Ági pedig még emlékezett is rá tegnap, és egy egész tervezetet vázolt fel a telefonban, miközben mi hazafelé kocsikáztunk vacsora után Budaörsről. Dani jó fáradtan, én sem kevésbé, ráadásul a hétvégénk ismét egy naposra zsugorodott... Ha csak rajtunk múlik, biztosan nem mozdulunk, de hallva a túloldal lelkesedését, szerencsére ránk is átragadt, úgyhogy még este kitettem a ruhákat és bepakoltam a hátizsákot, hogy ébredés után nemsokkal indulhassunk.
Biatorbágyon, a Viadukt alatt beszéltük meg, hogy találkozunk, és mert mi gyorsabbak voltunk, fel is másztunk a magasba, onnan integettünk az érkezőknek. Hányszor mentem már el ez alatt a híd alatt... de még sosem voltam fent, pedig megérte!

A terv következő állomása a Tata melletti kisebb tó, amit kényelmesen körbe lehet sétálni... lett volna, de kicsit későn is indultunk, és a gyerekek sem tűrték jól az 1es út tempóját, végül az Öreg tónál kiszálltunk, és sétáltunk egyet. Egy régi üdülő kertjében találtunk egy roppant felszerelt és kissé elavult játszóteret, amit a fiatalság azonnal birtokba is vett.


Áron lassacskán jelentkezett ebédért, lesétáltam vele az egyik stég mellé a lépcsőkre és megetettem. Újra megvilágosodott előttem, hogy miért vágytam én tavaszi gyermekre... Szabadban szoptatni anélkül, hogy lefagyjon az ember összes szükséges alkatrésze... valami természetfeletti érzés!!!
Csináltunk néhány jólsikerült közös képalkotást, többen bemásztak a lezárt stégre, a maradék pedig nem nézett oda. :) Láttunk kacsákat, sörös dobozt vízben úszni, fákat, amelyek lassan zöldek lesznek majd, és hét ágra sütött a nap!
Igen igeeeeen!!!! Itt a tavasz :):):)



Emitt pedig a legkisebb, a leghálásabb vigyori, egy banánnal a babakocsijában. Amekkora, már úgysem tudom bebizonyítani, hogy a lányok ették... :)
Hazafelé pedig ezt fotóztam... (Mikolt mellett általában Hanna ül, és a legújabb, hogy Mikolt meg szereti fogni Hanna kezét. Ma Hanna a hátsó sorba kért jegyet, így Áron került középre. A kicsi pedig boldogan vette tudomásul a cserét, sőt, minden huncutkodást mellőzve egészen finoman fogta Ájá kezét... igyekeztem megörökíteni, a kép nem a NG számára készült, de a lényeg jól látszik. )
Ági, köszönjük a túravezetést!!! :):)
Biatorbágyon, a Viadukt alatt beszéltük meg, hogy találkozunk, és mert mi gyorsabbak voltunk, fel is másztunk a magasba, onnan integettünk az érkezőknek. Hányszor mentem már el ez alatt a híd alatt... de még sosem voltam fent, pedig megérte!

A terv következő állomása a Tata melletti kisebb tó, amit kényelmesen körbe lehet sétálni... lett volna, de kicsit későn is indultunk, és a gyerekek sem tűrték jól az 1es út tempóját, végül az Öreg tónál kiszálltunk, és sétáltunk egyet. Egy régi üdülő kertjében találtunk egy roppant felszerelt és kissé elavult játszóteret, amit a fiatalság azonnal birtokba is vett.

Áron lassacskán jelentkezett ebédért, lesétáltam vele az egyik stég mellé a lépcsőkre és megetettem. Újra megvilágosodott előttem, hogy miért vágytam én tavaszi gyermekre... Szabadban szoptatni anélkül, hogy lefagyjon az ember összes szükséges alkatrésze... valami természetfeletti érzés!!!
Csináltunk néhány jólsikerült közös képalkotást, többen bemásztak a lezárt stégre, a maradék pedig nem nézett oda. :) Láttunk kacsákat, sörös dobozt vízben úszni, fákat, amelyek lassan zöldek lesznek majd, és hét ágra sütött a nap!Igen igeeeeen!!!! Itt a tavasz :):):)



Emitt pedig a legkisebb, a leghálásabb vigyori, egy banánnal a babakocsijában. Amekkora, már úgysem tudom bebizonyítani, hogy a lányok ették... :)
Hazafelé pedig ezt fotóztam... (Mikolt mellett általában Hanna ül, és a legújabb, hogy Mikolt meg szereti fogni Hanna kezét. Ma Hanna a hátsó sorba kért jegyet, így Áron került középre. A kicsi pedig boldogan vette tudomásul a cserét, sőt, minden huncutkodást mellőzve egészen finoman fogta Ájá kezét... igyekeztem megörökíteni, a kép nem a NG számára készült, de a lényeg jól látszik. )
Ági, köszönjük a túravezetést!!! :):)
Címkék:
Áron,
Barátok,
Hanna,
Kinga és Dani,
Kirándulós,
Mikolt
2010. március 20., szombat
Nemcsak én
Valaki, akinek ugyanilyen elrendezésben vannak gyerekei, mint nekünk, a minap azt kérdezte, hogy Dani büszke-e a fiára. Vagy valami ehhez hasonlót...Tűnődtem, hogy vajon büszkeség-e, közben az illető mesélte tovább... Hogy ő imádja a lányait, de amikor megszületett a kisfia és először mondta ki: fiam, az valami egészen más érzés volt, mint azelőtt bármi.
Nézem ezt a két fiút, a két legfontosabbat és látom, hogy lehet mélységes mély szerelem férfiak között is.
És értem amit az a férfi mondott, mert látom...
Dani imádja a lányait, és ragyog az arca ha a kisfiára néz.
2010. március 18., csütörtök
Kiskendő meg a cumi
Áron ma nagyon sokat volt ébren.
A lányok délutáni alvása előtt szokott elaludni, de ma még velünk volt, amikor felmasíroztunk az emeletre. Fáradtnak láttam, de cicit keresett, így aztán mielőbb ágyba tettem a nagyokat, és igyekeztem teljesíteni ezt az édes kötelességet.
Fent három szoba van, ebből kettőt használtunk eddig. A gyerekszobában volt egy szivacs, amitől sehogyan sem fértünk már el, pedig jó szolgálatot tett hosszú ideig. Itt aludtam a lányokkal délutánonként míg Áron a pocakomban volt, és hajnalban itt aludt Dani is, ha Hanna kérte.
De mert mindkét eshetőség nullához közeli gyakoriságra csökkent, a szivacsot száműztem "Áron szobájába", vagyis ahol Áron komódja van.
Ettől lett egy mesélős, este fetrengős, kuckós kisszobánk. Szívesen jönnek a lányok mesét olvasni, vagy csak úgy hancúrozni, Dani is szívesen ledől itt, és tényleg, mintha ez lenne most a legmeghittebb helyiség a házban.
Nos Áront is ide tettem le, míg a lányokat intéztem, aztán lefeküdtem mellé. Szopizni mégsem akart, de tekergett, gondoltam, próbáljunk meg aludni egyet. Nyitott szemű gyereknek hoztam át a miágyunkból a kiskendőt és a cumit, és ahogy az arcához ért a kendője, csukta is be a szemeit, és legalább 5 másodperc kellett ahhoz, hogy a kezecskék elernyedjenek. És aludt.
Este elmeséltem Daninak, hogy mennyire összekapcsolja már Kisáron az alvást ezekkel a tárgyakkal, ő pedig, mert Ájá ismét elfáradt és nyűglődött, kipróbálta. A kanapén, egy pelussal és a cumival.
Az eredmény:
Majd negyed óra múlva frissen, mondókázva ébredt. :):
Mielőtt még elfelejtem... tegnap este a kiságyban aludt el, :):) és fél kettőkor már költözött is mellém, de ezt akkor is nagy eseménynek éltük meg. Mindhárman...
A lányok délutáni alvása előtt szokott elaludni, de ma még velünk volt, amikor felmasíroztunk az emeletre. Fáradtnak láttam, de cicit keresett, így aztán mielőbb ágyba tettem a nagyokat, és igyekeztem teljesíteni ezt az édes kötelességet.
Fent három szoba van, ebből kettőt használtunk eddig. A gyerekszobában volt egy szivacs, amitől sehogyan sem fértünk már el, pedig jó szolgálatot tett hosszú ideig. Itt aludtam a lányokkal délutánonként míg Áron a pocakomban volt, és hajnalban itt aludt Dani is, ha Hanna kérte.
De mert mindkét eshetőség nullához közeli gyakoriságra csökkent, a szivacsot száműztem "Áron szobájába", vagyis ahol Áron komódja van.
Ettől lett egy mesélős, este fetrengős, kuckós kisszobánk. Szívesen jönnek a lányok mesét olvasni, vagy csak úgy hancúrozni, Dani is szívesen ledől itt, és tényleg, mintha ez lenne most a legmeghittebb helyiség a házban.
Nos Áront is ide tettem le, míg a lányokat intéztem, aztán lefeküdtem mellé. Szopizni mégsem akart, de tekergett, gondoltam, próbáljunk meg aludni egyet. Nyitott szemű gyereknek hoztam át a miágyunkból a kiskendőt és a cumit, és ahogy az arcához ért a kendője, csukta is be a szemeit, és legalább 5 másodperc kellett ahhoz, hogy a kezecskék elernyedjenek. És aludt.
Este elmeséltem Daninak, hogy mennyire összekapcsolja már Kisáron az alvást ezekkel a tárgyakkal, ő pedig, mert Ájá ismét elfáradt és nyűglődött, kipróbálta. A kanapén, egy pelussal és a cumival.
Az eredmény:
Majd negyed óra múlva frissen, mondókázva ébredt. :):Mielőtt még elfelejtem... tegnap este a kiságyban aludt el, :):) és fél kettőkor már költözött is mellém, de ezt akkor is nagy eseménynek éltük meg. Mindhárman...
Sűrű volt...
Az elmúlt másfél hét.
Míg csinálom, addig rendben, de abban a pillanatban, hogy kiengedek, mint egy leeresztett lufi, ronggyá gyűrődve... Úgyhogy csak próbálok regenerálódni, aztán újult erővel posztolni is.
Viszont kinyílt az a bizonyos teraszajtó ma, alig hittem, hogy eljön ez a nap. Bizakodó és egyben gyanakvó is vagyok, a múltkori hóesés rendesen megrémített ezügyben.
A lányokat még a paradicsomleves ígéretével sem tudtam becsalogatni, pulóverben élvezték a jóidőt odakinn. Öröm volt látni hogy tetszik nekik a szabadság, és a melegfrontos kicsit zizmákos hangulatuk ellenére rettenetesen jólesett ez a fél óra.
Hogy csak egy pulóver volt rajtuk, elgondolkoztatott. Nagyon hosszúra nyúlt idén a tél. Még úgy is, hogy Áron érkezésével rohamtempóban múlik az idő. És szinte ajándéknak éreztem, hogy nem kell minden egyes autóból ki és beszálláskor plusz rétegeket levenni róluk vagy feladni rájuk.
... és igen... újra megfordult a fejemben, hogy rossz helyen élünk. Időjárás viszonylatban egészen biztosan.
Míg csinálom, addig rendben, de abban a pillanatban, hogy kiengedek, mint egy leeresztett lufi, ronggyá gyűrődve... Úgyhogy csak próbálok regenerálódni, aztán újult erővel posztolni is.
Viszont kinyílt az a bizonyos teraszajtó ma, alig hittem, hogy eljön ez a nap. Bizakodó és egyben gyanakvó is vagyok, a múltkori hóesés rendesen megrémített ezügyben.
A lányokat még a paradicsomleves ígéretével sem tudtam becsalogatni, pulóverben élvezték a jóidőt odakinn. Öröm volt látni hogy tetszik nekik a szabadság, és a melegfrontos kicsit zizmákos hangulatuk ellenére rettenetesen jólesett ez a fél óra.
Hogy csak egy pulóver volt rajtuk, elgondolkoztatott. Nagyon hosszúra nyúlt idén a tél. Még úgy is, hogy Áron érkezésével rohamtempóban múlik az idő. És szinte ajándéknak éreztem, hogy nem kell minden egyes autóból ki és beszálláskor plusz rétegeket levenni róluk vagy feladni rájuk.
... és igen... újra megfordult a fejemben, hogy rossz helyen élünk. Időjárás viszonylatban egészen biztosan.
2010. március 16., kedd
Éjszakától hajnalig
... avagy hogyan csináljunk kedvet a tavaszhoz.
Ha nem lenne.
Mióta Dani hazaért, újabb vargabetűt vett az alvás. Zárójelben... hogy én mennyire unom ezt a slágert...
Nos újra Mikolt a műsorszóró kishercegnőnk, vagy túlpörög és nem hajlandó lefeküdni, vagy Hanna hiányzik neki, vagy Dani, vagy én, vagy éhes, vagy csak dacol.
Mindegyikre van a tarsolyunkban vagy háromféle forgatókönyv, egyik nagyszerűbb, mint a másik. És persze egyik sem működik. Legalábbis tegnap és tegnapelőtt este nem.
Azt, hogy lefekvés után a konyhában találtam a csapatot, amint a pulton ülve almáztak, már csak mellesleg említeném. Aztán van olyan is, amikor Mikolt irgalmatlan frekvencián kiabál, az apja pedig mondja neki a fürdőszobában a sötétben ácsorogva, hogy képes-e befejezni és erre azt válaszolja, hogy nem!

Mire Mikolt végre abbahagyja és elpilled, akkor meg Hanna kéri be magához apját anyját, ez utóbbi Mikoltot újra felzaklatja és az egész kör kezdődik elöről. Ha elég hangos, akkor Áron is ébred...
Hajnalban egyik másik harmadik kér ezt vagy azt, és ma reggel nem elég, hogy hétkor illetve nyolckor volt ébresztő, még a hó is esett. Minek? Ki kérte? Kövér könnycsepp gördült. Nem akarom máááár!!!
És akkor eltelt a délelőtt, a kevés alváshoz képest egészen konszolidáltan, csak Hanna esett bele a sárba, és Mikolt csak a zongorát popsikrémezte össze eléggé. De lett ebéd is, és kisütött a nap is. Áron pedig aludt. Egészen addig, míg én a lányokat le nem tettem és mert közben észrevettem, hogy egy adag ruha a mosógépben rekedt reggel óta, a felét ki nem teregettem...
Ha nem lenne.
Mióta Dani hazaért, újabb vargabetűt vett az alvás. Zárójelben... hogy én mennyire unom ezt a slágert...
Nos újra Mikolt a műsorszóró kishercegnőnk, vagy túlpörög és nem hajlandó lefeküdni, vagy Hanna hiányzik neki, vagy Dani, vagy én, vagy éhes, vagy csak dacol.
Mindegyikre van a tarsolyunkban vagy háromféle forgatókönyv, egyik nagyszerűbb, mint a másik. És persze egyik sem működik. Legalábbis tegnap és tegnapelőtt este nem.
Azt, hogy lefekvés után a konyhában találtam a csapatot, amint a pulton ülve almáztak, már csak mellesleg említeném. Aztán van olyan is, amikor Mikolt irgalmatlan frekvencián kiabál, az apja pedig mondja neki a fürdőszobában a sötétben ácsorogva, hogy képes-e befejezni és erre azt válaszolja, hogy nem!

Mire Mikolt végre abbahagyja és elpilled, akkor meg Hanna kéri be magához apját anyját, ez utóbbi Mikoltot újra felzaklatja és az egész kör kezdődik elöről. Ha elég hangos, akkor Áron is ébred...Hajnalban egyik másik harmadik kér ezt vagy azt, és ma reggel nem elég, hogy hétkor illetve nyolckor volt ébresztő, még a hó is esett. Minek? Ki kérte? Kövér könnycsepp gördült. Nem akarom máááár!!!
És akkor eltelt a délelőtt, a kevés alváshoz képest egészen konszolidáltan, csak Hanna esett bele a sárba, és Mikolt csak a zongorát popsikrémezte össze eléggé. De lett ebéd is, és kisütött a nap is. Áron pedig aludt. Egészen addig, míg én a lányokat le nem tettem és mert közben észrevettem, hogy egy adag ruha a mosógépben rekedt reggel óta, a felét ki nem teregettem...
2010. március 15., hétfő
Hannáról
Hetekig semmi, aztán egyik pillanatról a másikra megtáltosodik. Beszédben, logikai képességekben, érdeklődésben. És azt veszem észre, hogy az arca is más...
A ceruza nem tartozott a gyakran használt tárgyak, játékok közé. A kréta vagy az ecset az más, azzal szívesen és szépeket alkot.
Pedig a finommotorikája már nagyon kicsi korában kifejezetten látványos volt, a ceruzát mégsem fogja szabályosan. (Vekerdy szerint nem is igazán ekkora gyereknek találták ki, ilyen korban bőven elég hatalmas köröket rajzolni krétával...) Javítani nem enged, hiába mondogatják a család óvónénijei, hogy szóljak neki, mutassam a helyeset, ha megpróbálom, elszáll a varázs, így ezt sem erőltetem, erőltettem...
Mikulástól kapott egy feladatos füzetet, kicsit színező, kicsit feladatmegoldó, három éveseknek való. Betettük a papíros dobozába, és sokáig felé sem nézett. Ebben vannak az üres, meg a színes papírjai, és a kifestők is, meg a matricás könyvek.
Egy hete hozta először, azzal, hogy meséljek neki belőle. Mondom, hogy ez nem mesélős, illetve az, de olyan, hogy én mesélek, ő meg csinálja. Felcsillant a szeme ettől, és aznap egész délután húzta a vonalakat, karikázta a csoportokat, kereste a kisebb-nagyobb párokat. Addig sosem színezett, akkor is inkább csak vonalhuzigálás volt, amit csinált. Megmutattam neki, hogy hogyan, és elkezdte gyakorolni.
Mára majdnem minden oldalon van valami alkotás, szívesen tölti ezzel az idejét, színez, bár a precizitástól távol van még, sietősen teszi, ettől kimegy a vonalból. De boldog és büszkén mutatja amivel elkészül, én pedig rá vagyok egyre büszkébb... Megérett az óvodára, látom, érzem, és örülök, hogy nem ment akkor és megy majd most!
A ceruza nem tartozott a gyakran használt tárgyak, játékok közé. A kréta vagy az ecset az más, azzal szívesen és szépeket alkot.
Pedig a finommotorikája már nagyon kicsi korában kifejezetten látványos volt, a ceruzát mégsem fogja szabályosan. (Vekerdy szerint nem is igazán ekkora gyereknek találták ki, ilyen korban bőven elég hatalmas köröket rajzolni krétával...) Javítani nem enged, hiába mondogatják a család óvónénijei, hogy szóljak neki, mutassam a helyeset, ha megpróbálom, elszáll a varázs, így ezt sem erőltetem, erőltettem...
Mikulástól kapott egy feladatos füzetet, kicsit színező, kicsit feladatmegoldó, három éveseknek való. Betettük a papíros dobozába, és sokáig felé sem nézett. Ebben vannak az üres, meg a színes papírjai, és a kifestők is, meg a matricás könyvek.
Egy hete hozta először, azzal, hogy meséljek neki belőle. Mondom, hogy ez nem mesélős, illetve az, de olyan, hogy én mesélek, ő meg csinálja. Felcsillant a szeme ettől, és aznap egész délután húzta a vonalakat, karikázta a csoportokat, kereste a kisebb-nagyobb párokat. Addig sosem színezett, akkor is inkább csak vonalhuzigálás volt, amit csinált. Megmutattam neki, hogy hogyan, és elkezdte gyakorolni.
Mára majdnem minden oldalon van valami alkotás, szívesen tölti ezzel az idejét, színez, bár a precizitástól távol van még, sietősen teszi, ettől kimegy a vonalból. De boldog és büszkén mutatja amivel elkészül, én pedig rá vagyok egyre büszkébb... Megérett az óvodára, látom, érzem, és örülök, hogy nem ment akkor és megy majd most!
Áron, aki ma már három hónapos
Ami először eszembe jut róla, a mosoly. Hogy bármikor meglát, szélesre szalad a csepp szája, és nagyra nyitja a kék szemeket. Őszintén, az egész lényével örül. Mindenkinek. Hihetetlenül szeretem Őt és ezt a kort is.Mennyire nehezen szoktam hozzá a gondolathoz, hogy fiam lesz... És mennyire természetes ez most. Hogy sehol egy kis rózsaszín :)
A második gondolat, hogy nagy, hogy erős. Még a pocakomban volt, mikor ezt válaszoltam, ha megkérdezték, miben más, mint a lányokkal volt. Pedig ő volt a legkisebb mikor megérkezett, most pedig két hónapot ráver Mikoltra, egyet Hannára, bár amikor Hanna hosszban ekkora volt, súlyban jóval kevesebb. A buksiját simogatva érzem leginkább a különbséget köztük. Áron férfiasan, születése óta nagyjából azonos tempóban nő. 6230 gramm és 65 centi ma.
Írhatnék róla rengeteget, pedig a nap nagy részében alszik, vagy nézelődik. Ritkán sír, először csak legörbül a szája, és ha ezt időben észreveszem, akkor többnyire felvidítható. Kivéve, ha nagy a baj... szopi vagy alvásidő van.
Mikoltnál mondogattuk, de úgy látszik, ez az első gyerekünk után következőkre mind igaz, hogy olyan mérhetetlenül hálás. Mindenért. Ha beszélünk hozzá, kacag, és ő is mondja. Ha etetem, és jóllakik (mert közben nagyon dolgozik, annyira, hogy rám sem néz :)) szintén. Ha reggel meglát, ha a nagyobbak odamennek hozzá, akkor is. Kis kivétel ezalól Mikolt feltűnése, olyankor inkább kis riadalom fut végig az arcán, amit nem csodálok, mert a kisebbik nővére nem túl finom a közeledés tekintetében. Sem vokálisan, sem fizikailag. Remélem ez majd változik, mert egyébként nagyon örülnek egymásnak. :)
Mozgásban lassan, de biztosan fejlődik, tetszik ez a ráérősen megfontolt munkamód. Ma például a hátán fekve emelgette a lábait, gömbölyödni próbált, és elbillent az oldalára. Mindezt a legkisebb igyekezet, vagy erőlködés nélkül, a maga "légies", természetes módján. Lesz ebből még forgás hamarosan! :) A fejét még mindig jobbra fordítja, folyamatosan azon vagyok, hogy minél többet tartsa középen.
Háton alvó, erről nem tudom lebeszélni. A kiskendőjét a feje alá teszem, azt fogja, míg elalszik. És hogy ezt ki nem felejtsem... az alvó arcába is bele vagyok habarodva. Ennek a szerelemnek egy része biztosan a rutinosságnak is köszönhető, de valahogy azt érzem (és talán ez az, ami olyan nagyon más attól, hogy fiú) hogy nekem Vele csak úgy lennem lehet. A feladat Danié... És ettől még jobban szeretem a lányokat is...
2010. március 12., péntek
Az utolsó nap négyesben
Úgy érzem magam, mint aki lefutott egy maratont, majd a célnál megveregetik a hátát és azt mondják, fuss még egy 10est...
Dani tegnap éjfélkor hazaért. Megvártam, mert Hanna nem akart időben elaludni. Mire végre mi is ágyba kerültünk, már jócskán elmúlt egy óra. Áron az éjjel háromszor evett, Mikolt hajnalban sírt fel, Hanna kora reggel jött át a miágyunkba.
Kiengedtem, mert hazaért a másik felem, de ez némiképp megnehezítette a dolgomat ma. A gyerekek is érezhették a türelmetlenséget bennem, mert az angyalság útjáról 180 fokos fordulatot véve kobold üzemmódra váltottak.
Hanna reggel óta csak rajtam, velem, vagy nyűglődik, hogy tésztát enne, amit Dani hozott. Mikoltot a délelőtt folyamán hatszor kellett lefejtenem Áronról, mert ráül, eteti, a cumit nyomja vissza a szájába, mindezt a legdurvább verzióban. Áron pedig bepótolva az elmúlt három nap elmaradásait, reggel óta sír.
A közértbe kellett volna elmennünk, hogy tejfölt vegyünk a tésztához, de nem volt erőm felöltöztetni a hármat, és kimenni velük a hóba...
Délben végre megtört a varázs, mind ettek, jóllaktak és egyszerre el is aludtak.
És a változatosság kedvéért várjuk a papát...
Dani tegnap éjfélkor hazaért. Megvártam, mert Hanna nem akart időben elaludni. Mire végre mi is ágyba kerültünk, már jócskán elmúlt egy óra. Áron az éjjel háromszor evett, Mikolt hajnalban sírt fel, Hanna kora reggel jött át a miágyunkba.
Kiengedtem, mert hazaért a másik felem, de ez némiképp megnehezítette a dolgomat ma. A gyerekek is érezhették a türelmetlenséget bennem, mert az angyalság útjáról 180 fokos fordulatot véve kobold üzemmódra váltottak.
Hanna reggel óta csak rajtam, velem, vagy nyűglődik, hogy tésztát enne, amit Dani hozott. Mikoltot a délelőtt folyamán hatszor kellett lefejtenem Áronról, mert ráül, eteti, a cumit nyomja vissza a szájába, mindezt a legdurvább verzióban. Áron pedig bepótolva az elmúlt három nap elmaradásait, reggel óta sír.
A közértbe kellett volna elmennünk, hogy tejfölt vegyünk a tésztához, de nem volt erőm felöltöztetni a hármat, és kimenni velük a hóba...
Délben végre megtört a varázs, mind ettek, jóllaktak és egyszerre el is aludtak.
És a változatosság kedvéért várjuk a papát...
2010. március 11., csütörtök
Viszlát Holle anyó
Mégis vágyom Olaszországba...
A reggeli sms-t nézgettem épp lefelé jövet az emeletről, amiben az állt, hogy a kertben nyulak laknak, és már olvad a hó... még elmélyültem a gondolataimban, mikor a redőnyöket kezdtem el felhúzni, aztán jött a döbbenet.
Szakadó hó, csupa porcukor minden.
Egy pillanatig nem hittem el, csak bambán meresztgettem a szemem, de nem szűnt meg a kép... sőt.
Így történt, hogy a kellemes pékséges reggelizés előtt még havat is lapátoltam. A cseppek közben már az autóban ülve örömködtek, nekik mindegy, hogy december vagy március, ha esik, akkor esik. :):)
A szűnni nemakarás esete forog fenn, szerencsére a járdán, amiről eltoltam nem marad meg, de kíváncsi vagyok, estére vajon ellep bennünket teljesen, vagy télleg jön a tavasz és győz...
Nekem asszem erre a szezonra elegem van a fehérből, már jócskán megtérült a szánkópénz is.
Tavaszt szeretnééék!!!
A reggeli sms-t nézgettem épp lefelé jövet az emeletről, amiben az állt, hogy a kertben nyulak laknak, és már olvad a hó... még elmélyültem a gondolataimban, mikor a redőnyöket kezdtem el felhúzni, aztán jött a döbbenet.
Szakadó hó, csupa porcukor minden.
Egy pillanatig nem hittem el, csak bambán meresztgettem a szemem, de nem szűnt meg a kép... sőt.
Így történt, hogy a kellemes pékséges reggelizés előtt még havat is lapátoltam. A cseppek közben már az autóban ülve örömködtek, nekik mindegy, hogy december vagy március, ha esik, akkor esik. :):)
A szűnni nemakarás esete forog fenn, szerencsére a járdán, amiről eltoltam nem marad meg, de kíváncsi vagyok, estére vajon ellep bennünket teljesen, vagy télleg jön a tavasz és győz...
Nekem asszem erre a szezonra elegem van a fehérből, már jócskán megtérült a szánkópénz is.
Tavaszt szeretnééék!!!
2010. március 10., szerda
Az elmúlt két nap hozományairól
Amikor Hannát hazahoztuk a kórházból, jóideig még azt sem viseltem jól, ha Dani a gyógyszertárig szalad. Pedig az nem volt messze...
Akkor sokat volt a fejemben, hogy hogyan fogom én ezt majd egyszer sokára két gyerekkel csinálni.
Aztán megszületett Mikolt, és Dani egy fél évig velünk lehetett. Amikor visszament dolgozni, és megkezdtük a "normális" életet, egészen meglepődtem, mennyire rendjén voltak a dolgaink, leszámítva, hogy jobban örültem volna, ha minden délután jó korán hazaért volna...
Most pedig itt vagyok három aprósággal, Áron három napos volt, amikor ezt először kipróbáltuk. Aztán nemsokkal később már estére is négyesben maradtunk, és most itt ez a négy nap szólóban. Azt nem állítanám, hogy egyedül vagyunk, hiszen Mariék is jönnek, mi is megyünk, anyukám is itt van este, és ma még Csilla is eljött velünk ikeázni. Minden napra jut valami program és egy kis itthonülés is.
Ennek ellenére nagy a hiány. Mikolt emlegeti a papát, tegnap este nehezen aludt el, tudom, hogy azt szeretné, hogy ő meséljen. Hanna délben elkérte a telefont, hogy felhívja, és megmondja neki, hogy ma azért már jobb volna, ha itthon aludna.
Nekem pedig a fél karom hiányzik ilyenkor. Keresem a helyem egy darabig, míg megszokom, hogy még várnom kell. És bárki is van velünk, soha nem tudom úgy elengedni a gyeplőt, mint amikor Dani is velem van. Rátanultam, hogy ezeket az egyedül töltött napokat úgy éljem a gyerekekkel, mintha nyaralnánk. Megengedem magunknak, hogy uzsonnára üvegeset egyenek, hogy meghagyják az ebéd felét és sütizzenek helyette. Hogy több a hancúrozás a lefekvés előtt. És hogy holnap reggel a pékségben reggelizzünk majd.
Mikolt ma már készségesebben hajtotta le a kis fejét, Hannának pedig az ágyában kezdtem el elmesélni hogy mi történt ma. Persze ahogy végeztünk felállt, hogy megy Áronhoz, aki ebben a két napban megtanulta, hogy a kiskendő a buksija alatt azt jelenti, hogy eljött az alvás ideje. Eddig mindkét nap kétszer mentem be hozzá, a második után elaludt. Nem terveztem így, eddig mindig mellette voltam míg elaludt, de most nem tudtam kettészakadni. Remélem nem veszi zokon, amilyen békésen szuszog mikor megérkezem mellé, úgy tűnik, rendben van ezzel.
Akkor sokat volt a fejemben, hogy hogyan fogom én ezt majd egyszer sokára két gyerekkel csinálni.
Aztán megszületett Mikolt, és Dani egy fél évig velünk lehetett. Amikor visszament dolgozni, és megkezdtük a "normális" életet, egészen meglepődtem, mennyire rendjén voltak a dolgaink, leszámítva, hogy jobban örültem volna, ha minden délután jó korán hazaért volna...
Most pedig itt vagyok három aprósággal, Áron három napos volt, amikor ezt először kipróbáltuk. Aztán nemsokkal később már estére is négyesben maradtunk, és most itt ez a négy nap szólóban. Azt nem állítanám, hogy egyedül vagyunk, hiszen Mariék is jönnek, mi is megyünk, anyukám is itt van este, és ma még Csilla is eljött velünk ikeázni. Minden napra jut valami program és egy kis itthonülés is.
Ennek ellenére nagy a hiány. Mikolt emlegeti a papát, tegnap este nehezen aludt el, tudom, hogy azt szeretné, hogy ő meséljen. Hanna délben elkérte a telefont, hogy felhívja, és megmondja neki, hogy ma azért már jobb volna, ha itthon aludna.
Nekem pedig a fél karom hiányzik ilyenkor. Keresem a helyem egy darabig, míg megszokom, hogy még várnom kell. És bárki is van velünk, soha nem tudom úgy elengedni a gyeplőt, mint amikor Dani is velem van. Rátanultam, hogy ezeket az egyedül töltött napokat úgy éljem a gyerekekkel, mintha nyaralnánk. Megengedem magunknak, hogy uzsonnára üvegeset egyenek, hogy meghagyják az ebéd felét és sütizzenek helyette. Hogy több a hancúrozás a lefekvés előtt. És hogy holnap reggel a pékségben reggelizzünk majd.
Mikolt ma már készségesebben hajtotta le a kis fejét, Hannának pedig az ágyában kezdtem el elmesélni hogy mi történt ma. Persze ahogy végeztünk felállt, hogy megy Áronhoz, aki ebben a két napban megtanulta, hogy a kiskendő a buksija alatt azt jelenti, hogy eljött az alvás ideje. Eddig mindkét nap kétszer mentem be hozzá, a második után elaludt. Nem terveztem így, eddig mindig mellette voltam míg elaludt, de most nem tudtam kettészakadni. Remélem nem veszi zokon, amilyen békésen szuszog mikor megérkezem mellé, úgy tűnik, rendben van ezzel.
A második
Elszoktam már a minden napos eseményrögzítéstől, de hogy a messzi havas tájakon (mégsem vágyom Olaszországba...) időző Daninak is jusson a párperces telefonbeszélgetések mellé néhány hiánypótló info, meg kép, dokumentálok...
Hanna tegnap este a nagypapának lelkesen mesélte, hogy ma a papa helyén alszik, mert a papa elrepült, és a repülőgépen csak mogyorót adtak neki enni, irgum burgum, és ha nem alszik itthon, akkor ő vigyáz rám, mellettem. Gondoltam én, hogy így lesz, de ehhez Mikoltnak is volt néhány hangos szava. A mamám jött este, hogy legyen még két kéz, és bár a fürdés a lehető legbársonyosabb arcában tündökölt, jó volt, hogy valaki van velünk.
Amint kilépett az ajtón, Mikolt rázendített, nem akart elaludni, pedig az estéket őmiatta egy kicsit átformáltam. A kisszobába száműztük a lányoktól a szivacsot, itt mesélünk, szoptatok, orrot szívok ha kell, aztán még egy darabig beszélgetünk, és innen megy mindenki a maga helyére. Mikolttal szoktuk kezdeni a sort, mert még mindig ő a leghajlékonyabb a témában. Ma más nap volt, érthető... Hannát akarta, még egy ideig ficánkolt az ágyában, de végül elaludt. Hanna pedig masírozott is át a miágyunkba.
Reggel ébredt mindenki, Áron egyszer kért csak éjjel, elkényeztettek. A délelőttöt bent töltöttük, levest főztem, aztán süteményt sütöttünk a lányok segítségével, akik lelkesen magozták a cseresznyét és szórták a tésztába a kerti ribizlit.
Babáztak, az egyik kedvenc játékuk az elmúlt időkben, hogy felmásznak a nappali ablakpárkányába, és onnan kiabálnak, intézkednek. Ma két lavórt (hordozót, amiben a baba jól betakargatva aludt) hurcibáltak fel, illetve csak Hanna, Mikolt nem tudott megbirkózni a súllyal és a magassággal. :) Amint feljutott, a kilincset rángatta, Hanna pedig lemászott, hogy megszoptassa a babáját. :)

KisMimócinak még a szeme se áll jól. Huncutkodik egész nap... :) A délutáni alvásból ő ébredt elsőnek, ritka, amikor a két kicsivel vagyok csak. Ilyenkor van ideje a maga tempójában élni a világát, harcok nélkül kirámolni, azzal játszani, amivel épp kedve van. Az imént épp a nagy keverőtálat vette ki a szekrényből, ült előtte, és tanulmányozta, ahogyan tükröződik az acéllemezen a keze. Olyan elmélyült tud lenni ilyenkor, összeszorítja a szemeit, úgy koncentrál, aztán nagyokat kacag a tapasztaltakon.
Áron tegnap is, ma is tündérfiú formáját hozta, egész nap nézelődik, mosolyog, beszél, és alszik. Ja és eszik a köztes időben. A tegnap esti fürdés után pedig nem sírt... Nagyon komoly fiatalember lett belőle, pláne Blanka képeit nézegetve... Pedig ő is milyen picike még!


Hanna tegnap este a nagypapának lelkesen mesélte, hogy ma a papa helyén alszik, mert a papa elrepült, és a repülőgépen csak mogyorót adtak neki enni, irgum burgum, és ha nem alszik itthon, akkor ő vigyáz rám, mellettem. Gondoltam én, hogy így lesz, de ehhez Mikoltnak is volt néhány hangos szava. A mamám jött este, hogy legyen még két kéz, és bár a fürdés a lehető legbársonyosabb arcában tündökölt, jó volt, hogy valaki van velünk.
Amint kilépett az ajtón, Mikolt rázendített, nem akart elaludni, pedig az estéket őmiatta egy kicsit átformáltam. A kisszobába száműztük a lányoktól a szivacsot, itt mesélünk, szoptatok, orrot szívok ha kell, aztán még egy darabig beszélgetünk, és innen megy mindenki a maga helyére. Mikolttal szoktuk kezdeni a sort, mert még mindig ő a leghajlékonyabb a témában. Ma más nap volt, érthető... Hannát akarta, még egy ideig ficánkolt az ágyában, de végül elaludt. Hanna pedig masírozott is át a miágyunkba.
Reggel ébredt mindenki, Áron egyszer kért csak éjjel, elkényeztettek. A délelőttöt bent töltöttük, levest főztem, aztán süteményt sütöttünk a lányok segítségével, akik lelkesen magozták a cseresznyét és szórták a tésztába a kerti ribizlit.
Babáztak, az egyik kedvenc játékuk az elmúlt időkben, hogy felmásznak a nappali ablakpárkányába, és onnan kiabálnak, intézkednek. Ma két lavórt (hordozót, amiben a baba jól betakargatva aludt) hurcibáltak fel, illetve csak Hanna, Mikolt nem tudott megbirkózni a súllyal és a magassággal. :) Amint feljutott, a kilincset rángatta, Hanna pedig lemászott, hogy megszoptassa a babáját. :)

KisMimócinak még a szeme se áll jól. Huncutkodik egész nap... :) A délutáni alvásból ő ébredt elsőnek, ritka, amikor a két kicsivel vagyok csak. Ilyenkor van ideje a maga tempójában élni a világát, harcok nélkül kirámolni, azzal játszani, amivel épp kedve van. Az imént épp a nagy keverőtálat vette ki a szekrényből, ült előtte, és tanulmányozta, ahogyan tükröződik az acéllemezen a keze. Olyan elmélyült tud lenni ilyenkor, összeszorítja a szemeit, úgy koncentrál, aztán nagyokat kacag a tapasztaltakon.
Áron tegnap is, ma is tündérfiú formáját hozta, egész nap nézelődik, mosolyog, beszél, és alszik. Ja és eszik a köztes időben. A tegnap esti fürdés után pedig nem sírt... Nagyon komoly fiatalember lett belőle, pláne Blanka képeit nézegetve... Pedig ő is milyen picike még!

2010. március 9., kedd
Az első
A papának, aki reméljük elolvassa, hogyan telt a mai nap...
A ma első perceiben megérkezett Lázár Brúnó, Isten hozta!!!
Ma van Blanka mamájának is a születésnapja, őt Isten éltesse.
És ma délelőtt a Vadasparkban újabb két kiskecske látta meg a napvilágot. Vikiék jelen is voltak a nagy eseménynél, hívott bennünket, mi pedig repültünk, hogy megnézzük a még maszatos, köldökzsinóros kisgidákat.
Pedig itthonülősre terveztem a mai napot, hogy kitartson az energia péntekig. Délelőtt játszottunk a lányokkal, Áron közben elaludt, kint pedig a napsütés ellenére is elég hideg volt, így nem gondoltam, hogy lesz, ami megmozdít. Hannának sem akarózott elkezdeni az öltözést, bezzeg, amikor megtudta, hogy hova megyünk, hihetetlen lelkes lett, és egy perc múlva már overálban várta a többieket az ajtóban.


A gyerekek nagy örömmel fogadták egymást, olyan jó látni, ahogy szeretnek együtt lenni :) Azt pedig különösen, ahogy otthonosan mozognak az állatok között. Hanna ma is megetette a bárányokat és a csacsikat is. Mivel nem talált máshol arra alkalmas szénát, a trágyából válogatott...


Szeretem a tavaszt, az egyik biztos jelzője, hogy az udvarban egyre több a csöpp állat. Az újszülött kecskéken kívül volt még egy testvérpár, nem sokkal lehettek idősebbek az újaknál és van még két vemhes kecskemama. Egész kis óvoda... Volt kisbárány is, ők már nem olyan frissek, de még hófehérek, selymesek. Íme: a fiatalok, a kisebbek és a maszületettek.


A ma első perceiben megérkezett Lázár Brúnó, Isten hozta!!!Ma van Blanka mamájának is a születésnapja, őt Isten éltesse.
És ma délelőtt a Vadasparkban újabb két kiskecske látta meg a napvilágot. Vikiék jelen is voltak a nagy eseménynél, hívott bennünket, mi pedig repültünk, hogy megnézzük a még maszatos, köldökzsinóros kisgidákat.
Pedig itthonülősre terveztem a mai napot, hogy kitartson az energia péntekig. Délelőtt játszottunk a lányokkal, Áron közben elaludt, kint pedig a napsütés ellenére is elég hideg volt, így nem gondoltam, hogy lesz, ami megmozdít. Hannának sem akarózott elkezdeni az öltözést, bezzeg, amikor megtudta, hogy hova megyünk, hihetetlen lelkes lett, és egy perc múlva már overálban várta a többieket az ajtóban.


A gyerekek nagy örömmel fogadták egymást, olyan jó látni, ahogy szeretnek együtt lenni :) Azt pedig különösen, ahogy otthonosan mozognak az állatok között. Hanna ma is megetette a bárányokat és a csacsikat is. Mivel nem talált máshol arra alkalmas szénát, a trágyából válogatott...

Szeretem a tavaszt, az egyik biztos jelzője, hogy az udvarban egyre több a csöpp állat. Az újszülött kecskéken kívül volt még egy testvérpár, nem sokkal lehettek idősebbek az újaknál és van még két vemhes kecskemama. Egész kis óvoda... Volt kisbárány is, ők már nem olyan frissek, de még hófehérek, selymesek. Íme: a fiatalok, a kisebbek és a maszületettek.

Visszalassulva
Dani holnap elrepül... És legközelebb csütörtök éjjel látom majd, a lányok pedig csak péntek este. Nem is emlékszem már, hogy mikor volt utoljára, hogy ilyen sokáig nem volt velünk.
Ma este odaültem mellé a fotelba, ahol általában a notebookjával várja, hogy Hanna elaludjon. Legtöbbször csak elszaladok mellette, le a földszintre, hogy tegyem a dolgom, és nem is szólok, hogy Hannát ne zavarjam.
De ma este úgy éreztem, meg kell állnom, oda kell bújnom hozzá.
Dolgozott, mint ilyenkor mindig.
A halk beszélgetésünkre Hanna megébredt és behívott magához. Megölelgettem és elmondtam neki, mennyire szeretem.
Kifelé Daninak is. Mosolygott.
Holnap elrepül, és nagyon hosszú lesz ez a négy nap nélküle.
Hanna rózsaszín meglepetést kért tőle, Mikolt pedig pirosat. Áront ma ő altatta, nálam nem tudott megnyugodni.
Így kéne elbúcsúznunk minden este...
Ma este odaültem mellé a fotelba, ahol általában a notebookjával várja, hogy Hanna elaludjon. Legtöbbször csak elszaladok mellette, le a földszintre, hogy tegyem a dolgom, és nem is szólok, hogy Hannát ne zavarjam.
De ma este úgy éreztem, meg kell állnom, oda kell bújnom hozzá.
Dolgozott, mint ilyenkor mindig.
A halk beszélgetésünkre Hanna megébredt és behívott magához. Megölelgettem és elmondtam neki, mennyire szeretem.
Kifelé Daninak is. Mosolygott.
Holnap elrepül, és nagyon hosszú lesz ez a négy nap nélküle.
Hanna rózsaszín meglepetést kért tőle, Mikolt pedig pirosat. Áront ma ő altatta, nálam nem tudott megnyugodni.
Így kéne elbúcsúznunk minden este...
2010. március 7., vasárnap
2010. március 6., szombat
Sokcsillagos 16 óra
Péntek délután Hannával kettesben mentünk néptáncra. Mert Dani korán végzett, a kisebbik kettő pedig sokáig aludt. Hanna ma a legzsiványabb formáját hozta, édes, de nehezen viselhető...
Hat körül értünk haza, Dani azzal fogadott, hogy csomagoljak, menjünk valahová. Vagy a múltkori visegrádi kiruccanásunkról őriz szép emlékeket, vagy engem viselt meg ennyire látványosan a múlt hét, vagy neki volt sok a kettő, míg én Hanna miatt pironkodtam...
De ne gondolkozzak, mert akkor biztosan nem mozdulunk, csak az esti szükségeseket, meg a másnapi ruhákat vigyük. Igyekeztem leblokkolni a gondolataimat, mert ha hagyom, hogy előkerüljenek, biztosan nem megyek fel az emeletre és kezdek neki a pakolásnak. Így aztán lazán elhessegettem azt hogy "nooormális???? az összes gyerekünkkel???? moooost??? hova??? minek???? nem vagyunk így is eléggé kipurcanva??? ... és nekiláttam összeszedni a fogkeféket, a takarókat, a hálózsákokat..........
Fél óra múlva (ha terveztük volna, hogy a hétvégét nem töltjük idehaza, már biztosan két napja csak csomagolnék, mosnék, vasalnék...) bepakolva két nagyobb bőröndöt (legmélyebb hálám, hogy közös életünkben talán most először nem volt nézeteltérés a "legszükségesebb" definícióját illetően, pedig még a porszívó is velünk tartott...), a motorokat, egy zsák vizes játékot, egy táska úszócuccot, meg a három porontyot, elindultunk a Duna túlpartjára.
Egyszer élünk, üdülési csekkünk pedig mint a tenger (köszi cafetéria) a Ramada mellett döntöttünk. Annyira van csak messze, hogy ha valamelyik gyerekünk egyáltalán nem óhajt éjfélnél tovább kirándulni, akkor hazajöhetünk, viszont rendelkezik azon messzemenőkig pozitív tulajdonsággal, hogy van benne Aqua World.
Fél kilenckor begurultunk a szálloda elé, előtte telefonon lefoglaltunk egy háromágyas szobát, majd egy egyszobás junior suitot az előbbi helyett, majd egy kétszobás apartmant, végül egy három szobásat. A recepción örültek, hogy megérkeztünk és az elnöki lakosztályt meghagytuk másnak. A vacsorát így is jobbnak láttuk a szobánkban elfogyasztani, látva a vendégek valószínűsíthető nyitottságát a háromgyerekes pörgésre és az alkalomhoz illő ruházatunkra egyaránt. A szobapincér (Danival összenéztünk, amikor begurult, még soha nem volt ilyenben részünk, a háromévesünk meg az aligmúltmásfél meg ilyeneken nő...), ahogy kell, kiskocsin hozta az amúgy teljesen szimpla kétfogást, de ehhez volt csillivilli tányérfedő, kis virág vázában. Hanna magától értetődőnek vette, hogy "segít" a bácsinak. A bácsi meg örült... Remélem...



Tízkor fürdettünk, előtte a magunk rendjére formáltuk a szobákat, így lett a kisebbikben majdnem négy ágy, és fél tizenkettőkor már minden gyerek az igazak álmát aludta. Hanna és Áron a 200x200as franciaágyban velem, Mikolt pedig (volt kisebb huzavona az elalvás körül, körtáncot jártunk mire kialakult a végső verzió) az utazóágyban a kettes számú szobában Danival. Reggelig egyiküket sem hallottam, csak Áron szopizott békésen egyszer hajnalban, amire Hanna is felemelte a kócos kis buksiját, és közölte, hogy ő már aludt ötöt, mehetünk fürdeni. Sikerült elmagyaráznom neki nagyon tömören, hogy az uszoda hatkor még nincs nyitva, ő pedig igazából csak izgatott, én viszont nagyon álmos vagyok: Hanna alvás! Legközelebb kilenckor beszélgettünk.
Szépre fésültem a lányokat, hogy kompatibilisek legyünk a többséggel, és megreggeliztünk Az étteremben. Igazi csodabogaraknak járó tekinteteket kaptunk, pedig életkorunknak megfelelően mind nagyon szépen és kulturáltan fogyasztottuk a reggelinket... Sütött a nap, Hanna alig fért a bőrébe, úgy várta már a fő attrakciót, amiért szerinte eljöttünk hogy máshol aludjunk: a vizet. Kaptunk szép fehér fürdőköntösöket, amiben nekivágtunk a hosszú folyosóknak, hogy a végén beléphessünk a csodák birodalmába.

Hanna azonnal birtokba vette a gyerekmedencét, habzsolta az összes percet, amit itt töltött, csúszdázott, ugrált, úszott, balettozott a vízben. Mikolt a maga komótos módján csak szimplán élvezte a közeget hol egy kézzel, hol kettővel az apjába kapaszkodva, de mindezt olyan természetességgel és biztonsággal, hogy repesett szívem, ha ránéztem. Idővel Hanna odaadta neki a karúszóját, innentől még ránk sem volt szüksége. Áron végigaludta a délelőttöt, egyszer ugyan kinyitotta a szemét és körülnézett, de nem érdekelte túlságosan a vízi világ.






Ebédeltünk (a vacsora megmaradt felét), aztán összecsomagoltunk, papíroztunk és távoztunk. Hazafelé azon tűnődtem, hogy mennyire szeretem ezeket a spontán őrültségeinket. És hogy már meg se rezzenünk attól, hogy nincs a jólbevált rutinhoz szükséges bármi, elég az, ami van, megoldjuk a többit. Meg azon, hogy nagyjából két hétnyi élmény fér bele egy egy hasonló fél napba. És hogy mennyire kell ez nekem...
Hat körül értünk haza, Dani azzal fogadott, hogy csomagoljak, menjünk valahová. Vagy a múltkori visegrádi kiruccanásunkról őriz szép emlékeket, vagy engem viselt meg ennyire látványosan a múlt hét, vagy neki volt sok a kettő, míg én Hanna miatt pironkodtam...
De ne gondolkozzak, mert akkor biztosan nem mozdulunk, csak az esti szükségeseket, meg a másnapi ruhákat vigyük. Igyekeztem leblokkolni a gondolataimat, mert ha hagyom, hogy előkerüljenek, biztosan nem megyek fel az emeletre és kezdek neki a pakolásnak. Így aztán lazán elhessegettem azt hogy "nooormális???? az összes gyerekünkkel???? moooost??? hova??? minek???? nem vagyunk így is eléggé kipurcanva??? ... és nekiláttam összeszedni a fogkeféket, a takarókat, a hálózsákokat..........
Fél óra múlva (ha terveztük volna, hogy a hétvégét nem töltjük idehaza, már biztosan két napja csak csomagolnék, mosnék, vasalnék...) bepakolva két nagyobb bőröndöt (legmélyebb hálám, hogy közös életünkben talán most először nem volt nézeteltérés a "legszükségesebb" definícióját illetően, pedig még a porszívó is velünk tartott...), a motorokat, egy zsák vizes játékot, egy táska úszócuccot, meg a három porontyot, elindultunk a Duna túlpartjára.
Egyszer élünk, üdülési csekkünk pedig mint a tenger (köszi cafetéria) a Ramada mellett döntöttünk. Annyira van csak messze, hogy ha valamelyik gyerekünk egyáltalán nem óhajt éjfélnél tovább kirándulni, akkor hazajöhetünk, viszont rendelkezik azon messzemenőkig pozitív tulajdonsággal, hogy van benne Aqua World.Fél kilenckor begurultunk a szálloda elé, előtte telefonon lefoglaltunk egy háromágyas szobát, majd egy egyszobás junior suitot az előbbi helyett, majd egy kétszobás apartmant, végül egy három szobásat. A recepción örültek, hogy megérkeztünk és az elnöki lakosztályt meghagytuk másnak. A vacsorát így is jobbnak láttuk a szobánkban elfogyasztani, látva a vendégek valószínűsíthető nyitottságát a háromgyerekes pörgésre és az alkalomhoz illő ruházatunkra egyaránt. A szobapincér (Danival összenéztünk, amikor begurult, még soha nem volt ilyenben részünk, a háromévesünk meg az aligmúltmásfél meg ilyeneken nő...), ahogy kell, kiskocsin hozta az amúgy teljesen szimpla kétfogást, de ehhez volt csillivilli tányérfedő, kis virág vázában. Hanna magától értetődőnek vette, hogy "segít" a bácsinak. A bácsi meg örült... Remélem...



Tízkor fürdettünk, előtte a magunk rendjére formáltuk a szobákat, így lett a kisebbikben majdnem négy ágy, és fél tizenkettőkor már minden gyerek az igazak álmát aludta. Hanna és Áron a 200x200as franciaágyban velem, Mikolt pedig (volt kisebb huzavona az elalvás körül, körtáncot jártunk mire kialakult a végső verzió) az utazóágyban a kettes számú szobában Danival. Reggelig egyiküket sem hallottam, csak Áron szopizott békésen egyszer hajnalban, amire Hanna is felemelte a kócos kis buksiját, és közölte, hogy ő már aludt ötöt, mehetünk fürdeni. Sikerült elmagyaráznom neki nagyon tömören, hogy az uszoda hatkor még nincs nyitva, ő pedig igazából csak izgatott, én viszont nagyon álmos vagyok: Hanna alvás! Legközelebb kilenckor beszélgettünk.
Szépre fésültem a lányokat, hogy kompatibilisek legyünk a többséggel, és megreggeliztünk Az étteremben. Igazi csodabogaraknak járó tekinteteket kaptunk, pedig életkorunknak megfelelően mind nagyon szépen és kulturáltan fogyasztottuk a reggelinket... Sütött a nap, Hanna alig fért a bőrébe, úgy várta már a fő attrakciót, amiért szerinte eljöttünk hogy máshol aludjunk: a vizet. Kaptunk szép fehér fürdőköntösöket, amiben nekivágtunk a hosszú folyosóknak, hogy a végén beléphessünk a csodák birodalmába.
Hanna azonnal birtokba vette a gyerekmedencét, habzsolta az összes percet, amit itt töltött, csúszdázott, ugrált, úszott, balettozott a vízben. Mikolt a maga komótos módján csak szimplán élvezte a közeget hol egy kézzel, hol kettővel az apjába kapaszkodva, de mindezt olyan természetességgel és biztonsággal, hogy repesett szívem, ha ránéztem. Idővel Hanna odaadta neki a karúszóját, innentől még ránk sem volt szüksége. Áron végigaludta a délelőttöt, egyszer ugyan kinyitotta a szemét és körülnézett, de nem érdekelte túlságosan a vízi világ.





Ebédeltünk (a vacsora megmaradt felét), aztán összecsomagoltunk, papíroztunk és távoztunk. Hazafelé azon tűnődtem, hogy mennyire szeretem ezeket a spontán őrültségeinket. És hogy már meg se rezzenünk attól, hogy nincs a jólbevált rutinhoz szükséges bármi, elég az, ami van, megoldjuk a többit. Meg azon, hogy nagyjából két hétnyi élmény fér bele egy egy hasonló fél napba. És hogy mennyire kell ez nekem...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)














