A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Barátok Malajzia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Barátok Malajzia. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. augusztus 9., csütörtök

Négy Hat Négy Kettő

Általában a négy a felállás.
És néha van úgy, hogy befogadunk valakit, mondjuk a múltkor Flórát, és akkor öten vannak.
És persze amikor befogadunk, akkor az első kérdés, hogy pont az az ötödik hiányzik nekem? Örökbe nem fogadnék pillanatnyilag, de a vendéggyerekek okozta örömöt jó látni, és tudom, viszont is így működik ez.

Tegnap nálunk volt Szilvi. Már volt itt egyszer, mióta idehaza vendégeskednek, itt is aludt és olyan nagyon jó volt mindenkinek, hogy már akkor megbeszéltük, lesz még ilyen, de gyerekestül. Végül tegnap lett az a nap, és az öröm határtalan volt. Bogi Lellét szerette volna hazavinni, Mikolt szerelembe esett Kristóffal (már megint :)), Kristóf pedig azzal játszott, aki éppen a szeme elé került. Áronnak végre jutott egy nagyfiú. :)
Mire ágyba kerültek, olyan fáradtak voltak, hogy rekordidő alatt aludtak el mind.
És hogy mire jó az ittalvós dolog?
Arra mindenképpen, hogy a régenlátott barátokkal leülhessünk a teraszon, egy pohár borral, és vég nélkül beszélgessünk. Legalábbis addig, míg lefordul a fejünk a nyakunkról.

Szilvinek reggel dolga volt a Moszkva térnél, felnőttes, így a gyerekeket egy kis unszolásomra végül itthagyta. Nem nem hosszan, egy órával az ő indulása után már mentünk is utána.
Így lett átmenetileg hat gyerekem. Néztem, ahogy zsizsegnek a nappaliban, ahogy az utalsó pillanatokat is igyekeznek kihasználni, hogy játsszanak.

Abban azért ma is erősödtem egy kicsit, hogy nem szeretnék hat gyereket. :)

A mai nap újra történelmet írtunk, Mari és Pali még a hétvégén felvetették, hogy elvinnék Hannát a Balatonra pár napra.
Meg kellett hogy rágjam magamban, mert eddig egyszer volt ottalvós éjszakája, az is a közelben, Zánkára meg nem tudok csak úgy átugrani, de végül egészen hamar úgy éreztem, persze, hogy menjen. Azért azt mindenképpen szerettem volna, hogy itthon legyen, amikor Szilviék jönnek, és azt sem bántam volna, ha elsőre egy éjszaka volna a kiruccanás, ami meg persze a nagyszülőknek nem olyan komfortos, mert az út hosszú, a tennivalók meg sorakoznak... És természetesen Mikolt, mikor meghallotta, miről beszélgetünk Hannával, azonnal rákezdett az énismegyek ismételgetésére.
Néhány egyeztető kör után kialakult a végleges verzió, két lány, egy éjszaka, szerdai indulás.

Így történt, hogy Hanna és Mimi (aki egy tündért megszégyenítő simulékonysággal készült, indult), ma fél tízkor elhagyták a főhadiszállást, és megint néggyel maradtam egy időre.
Szilvivel a Millenárisban találkoztam, futólag, mert épp Áront kellett a drótkötéles csúszósra feltennem, ők pedig rohantak a reptérre Ákoshoz. Integettünk, és kettővel megint kevesebben lettek.

Áron és Lelle.
A két kicsike.
Olyan volt az egész napom, mintha egy időutazás volna.
Kétségtelen, hogy a nagyokhoz igazítjuk a kicsiket, aminek következtében hirtelen azt sem tudtam, mit is kezdjek egy kétésféllel, meg egy egyévessel.
Meg az is nagy tanulság, hogy nem lehet úgy kezdeni, hogy van egy harmadik meg egy negyedik, de nem volna butaság. :)
Miután Áron kijátszotta magát a nagyjátszón, megetettük a halakat. Rá kellett döbbennem, Lelle milyen ügyesen szemezgeti egyesével a haleleséget, és egyáltalán nem akart bemenni a tóba, amitől egyébként annyira tartok, ha néggyel vagyok, hogy most először volt merszem kivenni a babakocsiból. Tapsolt örömében... Szegénykém, ilyenkor azért megsajnálom nagyon a kicsiket, akiknek nem jut annyi, ha a nagyok is ott vannak velem.
Elhessegetve: Lelle lesz az a kivételezett, akivel lesz időm kettesben is, ha majd Áron már óvodás lesz.

A kisjátszón összetalálkoztunk ismerősökkel, üres volt a kezem, és nyaralós a hangulatom. Két gyerek (hangsúlyos, hogy négy után) olyan, mintha egyedül lennék.
Pedig azt gondoltam, nehezebb lesz.
Újabb tanulságok.
Ha néggyel vagyok, négyfelé kell figyelni. Még akkor is, ha Hanna már majdnem megbízható.
Ha kettővel, akkor egy kicsivel több jut mindegyiknek, amitől ők egyszeriben angyalokká válnak, gondolom azért, mert érzik, hogy jobban a fókuszban tudnak maradni, én pedig még délben sem vagyok fáradt. :)
A kérdésre, hogy hogy lehet néggyel bírni, ma megszületett a válasz. Úgy, hogy van négy.
Hozzászokva. Gondolom.
Nyilván mindig van min javítani, de most pont ez a szám a mérleg.
És akkor nekem a kétgyerekes lét a nyaralás.

Délután beszéltem a lányokkal, rájöttem, hogy többször kellene telefonon hallgatnom őket, mert az valami leírhatatlanul édes, ahogy csicseregnek ilyenkor. :) Strandoltak, Hanna csúszdázott, jól mulatnak, nyaralnak. :)

Mi pedig délután is játszóztunk, Danival a homokozó szélén ültünk és beszélgettünk, amit egyébként nem nagyon tudunk amúgy.
Az este pedig olyan gyorsan ért véget, hogy igazi hiányérzetem volt, pedig mindent pontúgycsináltunk, ahogy szoktunk. Azért, hamár ilyan nagyon ráértem, megmostam Lelle kétfogát is.


2011. december 30., péntek

Az utolsó nap

A mamám kért tőlem egy képet, de nem találtam. Kutattam hát a sűrűben, és rátaláltam Dani maláj telefonjáról lementettekre, és hogy még izgalmasabb legyen a dolog (ezeket a képeket eddig még nem láttam... :) úgy tűnik rajtam kívül is van, aki néha kattintgat) a képek zöme egy évvel ezelőtt készült.

Egy éve, amikor először jártunk Penangon, amikor Szilvi majdnem lekéste az óév búcsúztatóját, mi pedig egyre izgatottabban vártuk, mikor érkezik meg végre Magyarországról, ami akkor olyan nagyon távolinak tűnt, amikor először éreztem magam kicsit jobban odakinn, amikor Lelle már tagadhatatlanul látványos volt, amikor újra találkozhattunk néhány ausztrál rokonnal, és amikor még egyáltalán nem sejtettem, hogy a következő szilvesztert hidegben, itthon töltjük majd.

Szeretnék majd egy tisztességes évértékelést is írni, de most csak gyönyörködöm a régiúj képekben, meg emlékezem... és van ami, vannak akik hiányzonak...

2011. november 20., vasárnap

Elmaradt negyedéves

Adós maradtam néhány maláj ihletettségű bejegyzéssel.
Többek között a negyedévente sorozat utolsó darabjával is. Hogy mennyire a fejemben van még, azt jelzi a facbookon a lives in KL változatlansága. Is. Pedig szemezek vele egy ideje, mégsincs szívem átírni...

A témánál maradva, tegnap, midőn Lellénk ismét a hajnalok hajnalának hajnalává lett, én pedig dideregve igyekeztem minél többet magamra rángatni a pokrócból a kanapén, eszembe jutott, tavaly ilyenkor, pedig csak pár hét telt el ott, olyan nagyon távolinak tűnt az itthon hidege. Mitagadás, jólesne most egy kis 37 fok, de ezért nem érdemes visszamenni.
Aztán nézegettem a kandalló sötéten ásítozó nagy üvegét, és beleképzeltem a kicsit későbbi hajnal tüzének pattogását, akkor meg azt gondoltam, legyen bármilyen vacogtató is a tél, itt nagyon jó.

Hát így vagyok most. Ilyen kettőképpen, vagy talán méginkább sokféleképpen.
Tisztulnak az ott jobb, itt jobb csomagocskák, van bennük már szép számmal tartalom. Mindkettőben.

Lassan megérkeztem, lassan elengedtem amit el kellett, és új arcokat adtam azoknak, akiket megilletett. Igy maradt legalább facbook karnyújtásnyira Yohana, Rory, May, Julie, Nadia, skypenyira és egy blogugrásnyira Sziviék és telefonnyira Devi, akivel már kétszer beszéltünk eleddig, és mindkétszer nevethetnékem volt, miután letettük, olyan nagyon szeretem őt, és olyan nagyon jó volt egymás szavába vágva mondani a fontosakat.
(Áron, mikor átadtam neki is egy kicsit a telefont, előbb csak figyelt, aztán szétszaladt az otthonérzés mosolya az arcán, és vég nélkül Devizett)

Nézegetem a házunkat, és már el sem tudom képzelni, milyen volt, amikor nem itt laktunk. És azt sem ezzel egyidőben, hogy ott nem volt jó laknom. A hálószoba olyan ismerős, néha, ha belépek, keresni kezdem az Adora kertjét az ablakból, és jólesik kinézve a János hegyi kilátót látni. Aztán csak odaképzelem a nagyon rózsaszín virágokat is ebbe a novemberi szmogos ködbe, de az is jólesik.
Tegnap éjjel azt gondoltam, fogunk mi még Ákosékkal borozgatni a 33-on. És elkezdtem gyűjteni a repülőjegyre valót fejben :). (Indoknak pedig azt találtam ki, hogy : Mert kell, hogy Lelle lássa, hol született... egyszermajd.)

Figyelem magam, ahogy a járdákon sétálunk, és eszembe jut, ahogy Petivel toltuk a babakocsit a rekkenőben az ovi felé, és közben sóhajtozva könyörögtünk egy kis hűvös szellőért, ami sehogyan sem ért el odáig.
Szívom magamba a kultúra minden apró darabját, és közben morgolódom magamban, hogy miért nem lehet elfogadható áron jó minőségű gyerekruhát kapni nálunk.
Nézegetm Lellét, és ezerszer lepereg a pocakos életünk milliárd apró filmkockája, és nem hiszem el, hogy ezt végigcsináltuk.
Pedig igen.
És tudom, hogy idővel minden sokkal szebb, mint akkor és ott volt, de egyben azt is, hogy ha egy kicsit is többet aggódnék a világ folyása miatt, akkor nem indultam volna hárommal és rohantam volna vissza a pocakbélivel a fészekbe.

Igy csak hálás vagyok. Mindenért, amit kaptunk, mindenért, amit végigcsinálhattam, mert lassan kikecmergünk a kilátástalannak tűnő alagútból, és megérkezünk a valóságba ebből az álomvilágból. És ez jó.

Annyira, hogy még írni is elfelejtek néhanap. De bízom benne, hogy a történet így sem unalmas, mert mi mi maradtunk, kicsit megtépázva ugyan, de ugyanazzal a bizalommal, amivel nekivágtunk. Azt hiszem immár sokadjára kezdődik az életemben az új fejezet.

Ami pedig változott bennem ez alatt az egy év alatt, az (hirtelengondolkodva) legalább három dolog.
Nem ragaszkodom már olyan nagyon helyekhez, tárgyakhoz, talán semmihez, mint azelőtt. Sajnos nem lettem jobb kapcsolattartó, de a szívemben nagyobb a hely az embereknek, mint ezelőtt volt.

Tisztelem mindenki történetét annyira, hogy fel se merüljön bennem kritikát alkotni.
Ez a fel sem merülés a lényeg, ez eddig nem volt részem, és nagyon izgalmas. Olyasmi, hogy pl. nem tudhatom, hogy az éppen aktuális helyzet, az amit látok, mennyi mindent rejt, ami miatt éppen olyan, amilyen, így még ha szeretném, sem érthetem az egészet... Hatással lehet rám, de a hatás belőlem, nem a másikból fakad.
Nyílok, és várok. Figyelek, és ha érteni is vélek egy egy darabot abból, amit látok, kritika vagy állásfoglalás helyett inkább még figyelek... ha mondok, akkor azt szeretem mondani, nekem jobb volna ha... de mert ez a legritkább esetben releváns, inkább csak figyelek.

És végül megtanultam, hogy ha úgy érzem, eljutottam a határaimig, az csak egy jel, és nem a realitás. Sokkal messzebb vannak azok a határok mint gondolom... általába. És zömmel csak döntés kérdése, hogy túllendülök-e egy egy hullámvölgyön. Viszont nem szégyellek már segítséget kérni, ha másképp nem megy.

Welcome home again.
Földhözragadtabb miajóról legközelebb :)

2011. szeptember 29., csütörtök

Majdnem 6 nap Penangon

Főképp képekben. :)

Pénteken este érkeztünk Penangra, a már jól ismert házba, Szilvi és Ákos meghívására. Ezeknek a kirándulásoknak sokszorosan örülünk, a gyerekek a nagy térnek, a tengernek, a homoknak, és főképpen Boginak és Kristófnak, a közös játéknak, és hogy magyarul beszélhetnek :), mi felnőttek a felnőtt társaságnak, a jó ételeknek, no és KL után a kellemes városhangulatnak.

Egy mininyaralással ért fel ez a pár nap, pihentünk, jókat ettünk (Szilvi, nagyon köszönjük a hadsereg ellátását) és majdnem minden kötelező Penangprogramot abszolváltunk. Nekem Penang az egyik legélhetőbb, legkedvesebb hely Malajziában, és ezt most is így éreztem. Talán ez is megkönnyítette az elválást KLtől.

Szombaton a pillangófarmon jártunk, a lányoknak a lepkék minden alkalommal izgalmas élmény, most is hosszasan próbálkoztak, hogy a kezükre szálljon egy. A park nagyon szép, teljesen új részekkel, egy beltéri kiállítással, békákkal, kígyókkal.

Vasárnap a botanikus kertbe kirándultunk. Annyi állatot láttunk itt szabadon, mint máskor az állatkertben. Volt barna és fekete majom, előbbi a bejáratnál igen agresszíven védte az övéit, utóbbi pedig a fákon hintázva figyelte az embereket. Láttunk monitor lizardot is, és kifelé jövet Bogi egy apró kígyóra is rálépett... szerencsére a kígyó húzta a rövidebbet. A kert egyébként egy kis természeti paradicsom, a hőség és a gyerekek fokozott nyűgőssége ellenére is lenyűgöző volt.

Vizezős programokban is bővelkedtünk, volt egy medencés napunk a Hard Rock Hotel kerjében, ahol sikerül mindannyiunknak megpirulnia, beleértve Lellét is, aki pedig egyetlen percet sem töltött a napon... A lányok megállás nélkül csúsztak a csúszdákon, Áron pedig a relaxálóbb homokozást választotta, biztos ami biztos, karúszókkal. Itt ebédeltünk is, a legkiválóbb pizzát sütik itt, ráadásul látványkonyhá ez, a gyerekek egy székről figyelték a séfet, egy másik meg fotózta őket. :)

Tegnap este a tengerparton is jártunk, a dagály kihozott mindenféle szemetet, a gyerekek pedig lelkesen töltögették a műanyag flakonokat, dobozokat. Előbb Bogi volt velünk, míg Kristóf tanult Szilvivel, majd cseréltek és Kristóf játszhatott a mieinkkel. Alig láttuk őket, hangjukat pedig végképp nem lehetett hallani. A tenger nagyon fog hiányozni... mondtam is Hannának, aki azzal bíztatott, hogy otthon is van homokozónk, neki az is megfelel. :)

És hamár itt jártunk, elautóztunk Georgtownba is. Itt laknak a hátizsákosok, a város pedig kuriózum a maga nemében. Kis koloniális részek, keskeny utcácskák, kínai sorházakkal. Most egy kicsit leharcoltabbnak éreztem, mint korábban bármikor, fura alakokkal találkoztunk, köztük egy részeg fickóval is, ilyet gyakorlatilag 11 hónapja nem láttam. Ennek ellenére egyáltalán nem bántam, hogy eljöttünk ide is, pláne, hogy Hanna kérésének engedve Dani megriksáztatta a három nagyobbat.

Ma ismét útra kelünk, a Gentingen alszunk a kínai templom szállójában, aztán pénteken még egy nap KLben, és szombat hajnalban repülőre szállunk...
Szilvi, Ákos köszönjük a vendéglátást, külön a tegnap esti bort! :)

2011. szeptember 22., csütörtök

Megelégelve a hideget

Az éjjel Dani annyira fázott, hogy felkúszott mellénk, és két órán keresztül engedett fel. Azt hiszem akkor döntötte el, hogy tényleg nem érdemes maradnunk még egy éjszakát a hegyen. Akkor nam okoz gondot a hideg, ha be lehet fűteni. De erre ezen a tájon nem igen gondoltak. Vagyis van szuper hűs, de a szoba éjjel úgy 18 fok körülre hűlt, ami lássuk be nem egy mibarát hőmérséklet. Még akkor sem, ha úgy vettük, készülünk a hazai időjárásra.
Most éreztem csak igazán, mit jelent majd az ősz, a hideg kezek, lábacskák, a folyamatos öltöztetés, ráadásul Áron folyamatosan leránatta a zoknit, cipőt magáról, mert szerinte ezekre nincs szükség. Sárosak lettek, Mikolt pl. az egyetlen nadrágját sarazta össze úgy, hogy reménytelennek tűnt megszárítani, kimosni hasztalan, mert nem szárad meg, és mosógép sincs, vagyis mégcsak tiszta sem lesz attól, ha átöblítem... hűűű.

Mindenesetre reggel, mikor ismét mind a miágyunkban melegedett kupacba rendeződve, eldöntöttük, indulunk tovább. Megreggeliztünk a szokásos helyen, roti, tee tarik, és ma Daninak egy kis currys rizs is... aztán összepakoltunk, be az autóba (egy órás program), és délelőtt még megejtettük a CH kötelező programjai közül kimaradtakat, vagyis méhecskéket látogattunk módjával, illetve lepkéket nagyobb lelkesedéssel. A farmon találtak két halott pillanót, ezeket el is kellett hoznunk. Hanna pedig az élmény óta pillangó szeretne lenni...

Ebéd után pedig nekivágtunk újra a szerpentinnek (mindenki elaludt, én rosszul lettem a sok kanyartól, pedig felfelé remekül viseltem), 20 km után Dani hitetlenkedve kérdezte, hogy ez felfelé is ilyen hosszú volt? Hosszú bizony...
Az autópálya elérése előtt egy lámpánál a lányok felébredtek ugyan, de egy mesével le lehetett őket kötni a maradék másfél órára, ami még előttünk volt.

Késő délután értünk le a Bukit Merah nevű helyre, ami egy nagy tó köré épült resortrendszer, néhány egészen jónak ígérkező programlehetőséggel, pl. orángutánok szigete, ecopark és egy vizezős hely.
A szállásunk a Suria nevű hotelben a nyolcadik emeleten egy háromszobás appartman, két olyan keskeny ággyal, hogy a plusz szivaccsal is nehezen ment elképzelnem az éjszakát. Az autóból kiszállva megcsapott a jólismert iszonyúmeleg, de ezúttal nagyon hálás voltam ennek. A gyerekek azonnal megrohamozták a medence szekciót, csak Lelle nem volt lelkes... Ő a hidegben töltött napokat gyakorlatilag végialudta (jólesett neki a friss levegő gondolom), most viszont vígasztalhatatlanul sírdogált egész este.

Még vacsora alatt is, és sehogy sem sikerült megvígasztanunk, pedig hárman próbáltuk kitartóan. Kád híjján Dani minden gyereket lezuhanyozott, aztán a szokott 11nél kicsit hamarbb elaludt mind. Még Lelle is. :) Bár egész éjjel felszínesen aludt, azért reggel nyolcig csend volt.

2011. szeptember 20., kedd

Sok sírás és mégtöbb doboz

A reggelt egy kiadós kiborulással indítottam. Azt hiszem a legalattomosabb dolog lassan elválni. Hamár menni kell, menjünk, nem volt jó (legalábbis nekem) ez a két napig tartó hurcolkodás. Az éjjelt millió doboz társaságában tölteni, úgy, hogy tudtam, még egy halom van, amit szortírozni kellene, és kilenckor jön az újabb támadás, és pakolnak, amit csak érnek.
Nem segített az sem, hogy napok óta öt órát alszom csak, emiatt persze kevesebb a tejem is, amiért pedig Lelle haragszik, nem is elmarasztalható módon.
Igy aztán nyolckor már mindenki fenn volt, én romokban, és fogalmam sem volt, hogyan szedem össze magam, és lesz rendben bennem minden kilencre.
A lányokat oviba, Áront gymboreera terveztem vinni... meg még néhány apróbb elintézni valót gondoltam besűríteni a sokkezes pakolás mellé... végül csak zokogtam a zuhany alatt (miután sikerült kiőrjöngenem magamból a tehetetlenséget, és rájönnöm ismét egy csomó dologra, miértekre, amiket majd egyszer remélem feldolgozhatok... ) hátha ez segít. Mert tény, hogy ami nem öl meg, az erősít, de ma reggel komolyan nem voltam biztos benne, hogy ez erősít éppen, sokkal inkább volt halálfélelmem...

Végül megérkeztek a hatak, én pedig elvittem a lányokat az oviba, ahol AJ is sírt, meg én is... A gymboree kimaradt, ellenben összehordtam ami kell a miszobánkba, és még a mosogatógépből elcsomagolt eszcájgtartót is sikerült megtalálni valamelyik dobozban...
Délben mentem a lányokért Áronnal, AJ és AN ismét megsirattak bennünket. A lányok még megölelték az itteni barátokat, Hanna hosszasan ácsorgott Yuval és Yohannával összefonódva, nagyon megható volt, hogy ennyire ragaszkodnak egymáshoz. Mire hazaértünk már nem volt asztalunk, és székeink sem, így a dobozokból kialakított kisszatalnál etettük a gyerekeket...

Délutánra 180 doboznál tartottak, mi négyesben Peti szobájában aludtunk, mert az egyetlen, ami maradt, az a landlord franciaágya, illetve mi is megőriztünk egy szivacsot Penangra, meg haza. Lelle Petin aludt, Dani vezénylete a pakolást.
Ötre már csak az üres lakásban sepregettem, hogy aztán a valamennyire tisztából elinduljunk... neki a világnak, bőröndökből élve, sokszor újrarendezve a rutinokat (amiket ezúttal is el kell engednem, és örülni a spontánnak...).

Indulás előtt még egy utolsót klubházaztunk, hogy lemossuk magunkról a nap minden izzadságát, a lelkieket is, én talán ekkor engedtem fel egy cseppet... de még mindig nagyon rossz volt elképzeni a sehova sem tartozást, az üres házat, a cuccainkat egy nagy kamionban, az előttünk álló időszakot... Végül nekivágtunk az utolsó 10 maláj napnak, legelőször a Cameron Highlandra tartó 50 kmnyi szerpentinnek... sötétben.

Út közben azon méláztam, hogy vajon milyen lesz visszamennünk oda, ahol hat és fél évvel ezelőtt még csak kettesben a cunami elől menekültünkben töltöttünk néhány napot... és vajon ha akkor valaki azt mondja, hogy hat év múlva négy gyerekkel tekergőzünk majd fel a hegyoldalban, elhittem volna vagy sem. Azt hiszem nem...

2011. szeptember 16., péntek

Egy történet

A landlordunknak két kiadó háza van a kerítésen belül. Amikor ezt választottuk, láttuk a másikat is, aminek a nappalija olyan sötét, hogy délben is lámpát kell gyújtani. Fedett a terasz, ettől hűvösebb, de sötét.
Egy francia-német család költözött oda pár hete, két kislánnyal, akik a medence partján rohangáltak a költözés utáni napokon, szülők nélkül. Kicsit fennakadtam ezen, hiszen még csak hat meg négy évesek... és új a hely, mégha nem is veszélyes elkóborolni idebent, ki pedig nem engedik a gyerekeket az őrök.
Egyszer beszélgettem a mamával, amolyan igazi francia ha a sztereotípiáimat felelevenítem... nem is nagyon éreztem jól magam vele (ehhez persze semmi köze a franciaságának).

Aztán Devi említette, hogy esetleg náluk fog dologzni, Charoline pedig írt egy levelet a héten, hogy megkérdezze, milyen volt Devi nekünk. Nem a legjobbkor, nehezen megy nekem ez az elválás, és a levél kicsit megsürgette, mellesleg pedig úgy éreztem, mint akit megcsalnak.

Ma este aztán a medence parton Malaysia napot ünnepeltünk, szépen feldíszítették a környéket, mindenki vitt valami finomságot, a gyerekek kaptak lámpásokat, azzal jöttek mentek, miközben a felnőttek beszélgettek, ismerkedtek... Érdekes volt látni, ahogy a legmenőbbek is szükségét érezték közelebb kerülni a szomszédokhoz, mindenki mindenkit megszólított, folyamatosan cserélődtek a társaságok. Kevés ilyen alkalom van, és úgy tűnik ezt mindenki hasonlóképpen értékesnek véli.

Ahogy megérkeztünk, Charoline mellém került, és beszélgettünk. Meséltem neki Deviről, ő pedig megnyugodott. Próbáltam egészen beengedni, és végül arra jutottam, hogy ő egyszerűen csak önmaga. És ahogy beszélgettünk, egyre jobb volt vele lenni, hálás voltam neki, hogy nem szépít, nem próbál megfelelni, nem mosolyog ha nincs miért, csak van. Jó volt...
Aztán mellénk került egy német lány, ők is mostanában költöztek ide két gyerekkel, aztán jött Yohana és lassan rámborult újra a súly, az elengedésé, a tehetetlenségé, hogy hiába teszek úgy, mint aki örökkévaló, elmúlnak a percek, a napok, és itt lesz az utolsó.

Egész délelőtt egyedül voltam. Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen, sem bent, sem kint nem volt senki. Csak én. Pakoltam, mert bár mindent összecsomagolnak helyettem, amit haza akarok vinni, azt ki kell szelektálni, és mert fogalmam sincs, mi hol van pontosan, az egész házat végig kell járnom, és hamár, akkor amire nincs szükség, azt ki is dobom...
Úgy tettem a dolgom, mint amikor itthon vannak a gyerekek, berögzült úgy tűnik, hogy ha nem sietek, akkor nem lesz készen amit elkezdtem, mert valamelyikük előbb unja meg amit csinálok, mint én.
Igy aztán jól haladtam, de rettenetesen el is fáradtam, viszont most nagyjából az egyharmada készen van annak, ami tegnap még előttem volt.

Dani szerdán leadta a notebookját, és a telefonját is, így szűkült a lehetőségek tára, vagyis most egy gépen osztozunk, és tudom neki nehezebb leválnia ezekről... úgyhogy nem írtam, pedig van is mit, Áron pl. 15-én 21 hónapos lett, és rengeteg mindent kellene mesélnem róla. :)

És ahogy vége lett az esti filmünknek, rámtelepedett az érzés... hogy most olyan, mintha szülnék. Hullámok jönnek mennek, és mindegyik alján (vagy tetején) úgy érzem, nem bírom tovább. És elkeseredek, meg dühös is leszek, és kétségbe esem... Olyankor leülök, és összeteszem a kezemet és csak várok. És míg a lélegzetemre figyelek, szép lassan elcsitul minden, hogy aztán kezdődjön ismét. Tudom, hogy végig kell csinálnom ezt, be kell járni az utat, mert ez az egyetlen.

És ahogy mindez lepergett most odabenn, egy történet jutott az eszembe, lehet, hogy már írtam egyszer, de most is itt a helye, mert nekem nagyon sokat ad a nehéz időkben.
A történet pedig így szól:
- Látod Uram? Ez itt az életem... Két pár lábnyom a tengerparti homokban. Az egyik az enyém, a másik a Tiéd. Amikor igazán nehéz volt nekem, akkor mindig magamra hagytál!
- Valóban így gondolod?
- Nézd csak meg, azokban az időkben csak egy pár lábnyomot látni a homokban.
- Igen fiam, mert amikor a legnehezebb volt neked, a karomban tartva vittelek.

Csak ezt tehetem... bízom a gondviselésben.

2011. szeptember 15., csütörtök

KL ahogy most látom... és a mai nap

Annyi sok impulzus ért az elmúlt napokban, amennyi az egész itteni életünk alatt összességében.
A végkövetkeztetés... az az ázsiai város, ahová mi szívesen jöttünk vissza, KL egészen jól körülhetárolható, gyalog is bejárható régi belvárosára szűkíthető.
Itt még a kosz sem zavar, annyira hozzá tartozik a lüktetéshez, és még a zaj is viselhető, ahogyan a buszokból (igen, itt még buszokat is látni) lógnak ki a sofőrök, és kiabálják a merremenneket. Ez az a város, amit szívesen mutatnék meg a gyerekeknek, habár élni nem biztos, hogy ide jönnék magamtól.

Ma délelőtt Peti elment fotózni a Batu Caveshez, magával vitte a fényképezőgépet is, délután pedig fent volt a tv toronyban. Dani ma már itthon volt velünk, és útlevél híjján (amit mondjuk mára ígértek, ezzel szemben majd hétfőn fogja visszakapni) nem nagyon tudott ügyintézni, így aztán velünk volt egész nap. Devi a szokásos csütörtöki napja közben többször elpityeredett velem az oldalán, sóhajtoztunk... leginkább akkor, mikor Lelle is felébredt, Devi pedig fogta és nézte és törölgette a könnyeit... Tényleg nehéz ez, és hiába próbálunk most minden vélt kimaradt dolgot megbeszélni, kevés az idő. Azért egy egyszerű receptet elmondott, leírom majd hétfőn, amikor pontosítjuk.

Sűrű napunk volt, gymboreen voltam Áronnal, míg a többiek Dani szárnyai alatt duriant vettek (Dani nagy rajongója lett ennek a mérhetetlenül büdös gyümölcsnek...). Délután az óvónénik voltak nálunk, elhozták Yut is, aki a lányok legjobb barátja lett az elmúlt hónapokban az oviban. Nem gondoltam volna, hogy onnan fog nekik valaki hiányozni, most úgy tűnik, mégis van valaki, akihez kötődnek.
Hanna már néhány napja emlegeti, hogy majd egyszer eljön hozzánk Yu, mert megbeszélték, ő elhívta, azzal, hogy megmutatja neki a kistestvérét, meg a szobáját. Hitetlenkedve néztem rá, kérdeztem tőle, hogy mit mondott pontosan Yunak: Azt hogy, come and see my babygirl. Elérzékenyültem...
Ma, amikor aludni mentek, mondogatta, hogy szerinte jön Yu is, én pedig igyekeztem tompítani a nagy lelkesedését azzal, hogy nem biztos, majd meglátjuk.
És lőn... annyira örültek egymásnak, ez a kis japán, meg az én két magyar lyányom, hogy öröm volt nézni őket. Yu gyakorlatilag egy szót sem szól, roppant fegyelmezett, de ez nem nevelés, hanem genetika. :) Legalábbis nekem meggyőződésem. Egyébként pedig iszonyú édes, nagyon szeretem, hogy ő a legjobb barát itt.
Kaptunk és adtunk egy kis ajándékot, Yu egy kis kendőt hozott a lányoknak, a csomagoláson japánul Mimi és Hanna neve. :)

A vendégeskedés után nekiindultunk a városnak, hogy találkozzunk Petivel, és beszerezzük a lányok rágen vágyott indiai ruháját. Némi vároisjárás után, már sötétedésben végül megtaláltuk azt a helyet, amit Devi javasolt (a történet a múltkori ruhamizéria folytatásaként: Említettem Devinek, hogy nyolcvan per szett áron akarták adni, erre ide küldött, ahol huszonegy per darabért vettünk nekik selyemből gyönyörűt... 1260 forint majdnem pontosan...) Hanna le sem akarta venni magáról, és itthon vacsora után azonnal felvette, és táncolt benne. Mozartra, mert az a táncos zene. :) Mondanom sem kell, cseppet se bántam. :) (a Devitől kapott karkötőket le sem veszi, ma is azzal aludt el, a hatból négy van a kezén :))
Mikoltot kevésbé érdekelte a dolog, pedig neki is jól áll. (iszonyúan elfáradt estére, teljesen kikészült, magából kikelve kiabált, aztán eldőlt a papaljával.

Ime néhány kép, a két ujjal mutatós a kedvencem :) (itt mindenki így fotózkodik, nemtől, kortól, etnikai hovatartozástól függetlenül)

2011. szeptember 13., kedd

Búcsúzások ideje

Furcsa...

Két dátum is van a fejemben, amihez képest ketyeg az óra. Az egyik szeptember 20., a másik október 1.
Egy hét múlva egy üres lakást hagyunk itt, ami eleinte idegen volt számomra, aztán szép lassan belaktam, és azt hiszem nagyjából meg is szerettem. Rengeteg minden történt itt velünk, ide hoztuk haza Lellét is, talán emiatt is olyan nehéz belegondolnom abba, hogy ide már soha nem jövünk vissza...
Hétfőn felvonul a szokásos sokember szétszedni amit engedek aznap, hogy aztán kedden végül mindent bedobozoljanak, azt a 120 kilónyit kivéve, amit a repülővel hazavihetünk. Meleg ruhákat, zárt cipőt, játékokat, autósülést.
Még semmi sincs előkészítve, csak a fejemben zajlik a szortírozás, és csak remélem, hogy elég lesz a hétvége arra, amire kell.

Addig pedig még rengeteg dolog fog történni, mindenből az utolsók (a nyulaktól már a múlt vasárnap elbúcsúztunk...), és sok minden új is. Szerdán megy Dani utoljára dolgozni, csütrötökön délután auntie Julee és Nadia jönnek hozzánk amolyan családlátogatásra, pénteken pedig a lányok mennek gymboreera, hogy a maradék sok alkalom elfogyjon a kártyánkról. Végre egy csoportba mehetnek, és mert aznap public holiday okán nincs ovi, ez lesz a program. Este a medence partjára rendez a ház mooncake festival és hari raya lezárásának alkalmából egy kis partyt, amit a gyerekek lámpás felvonulása vezet majd fel, kis Mártonnapi előzetes lesz ez a mieinknek, és jó alkalom mindenkitől elköszönni kapun belül.

Szombaton délelőtt ismét gymboree, a lányoknak art, Áronnak játszócsoport. Reméltem, hogy Mayt és Viviennet meg tudom hívni aznap délutánra, de Viviennék hazarepültek egy hónapra Ausztráliába... Mayel pedig már nem találkozunk, mert Yasveer betöltötte a 22. hónapját, így másik csoportba jár már a héten.
Vasárnap gőzerővel pakolok majd, hogy hétfőre meglegyen minden, amit nem szeretném, hogy bedobozoljanak. Hétfőn és kedden a lányok oviba mennek, kedden végleg elbúcsúzunk a Kiddies Patchtől, és este elindulunk észak felé, hogy egy kis laufot hagyjunk a hajónak, ami a konténerünket viszi.

Pár napot a Cameron Highlanden a teaföldeken töltünk majd, és egy hetet odefenn Penangon, Ákos és Szilvi házában.
30-án délelőtt visszakocsikázunk KL-be, leadjuk a ház kulcsait a landlordunknak, alszunk egyet délután az üres házban, vacsorázunk, aztán pedig kigurulunk a reptérre, ahol elintegetjük a Serenat, és hajnali fél egykor felszállunk az Isztambulba tartó járatra...
Innentől már csak egy röpke 10 órás várakozás vár ránk a 12 órányi út után, hogy aztán még két órát utazva hazaérjünk. Magyarországra...

Dani intézi mindeközben azt a rengeteg apróságot, ami ahhoz kell, hogy az itteni életünket teljesen lezárjuk, elképesztő logisztika, és hosszú hosszú lista mindez, kezdve a vízumjaink megszüntetésétől, amit egy ügynök intéz akinek oda kell adni az útleveleinket (ez nem túl jó érzés nekem...), az adóhatóság nullás igazolásának kiváltásán keresztül a bankkártyáink megszűntetéséig, aztán a közművek lemondása, a clubházi jogosultságunk megszűntetése, az óvodástól a deposit visszaigénylése, és még nincs vége a listának. Pedig csak 11 hónap van a hátunk mögött... most örülök, hogy végül nekem nem vettünk autót itt.

Kicsit nehéz a szívem, miközben mindezt írom, és tényleg furcsa ez a kettősség, ahogy szeretem az ittet és és azt is várom, amit csak otthon kaphatok. Nagy segítség most, hogy minden nap esik az eső, és szürkék a délutánok, bent lámpát kell kapcsolni, hogy lássunk... elképzelem ilyenkor, hogy milyen lesz majd ott. Mondjuk ha kidugom az orrom, még mindig 31 fok van odakinn, és rettenetesen párás a levegő, de idebenntről őszies a hatás.
Otthon még lesz egy nagyjából három hétnyi intermezzo a régi szobámban, anyukámék házában, ahová ideiglenesen, míg a cuccaink meg nem érkeznek, beköltözünk majd. Ott folynak már a munkálatok, hogy a lehetőségekhez mérten a legélhetőbb legyen számunkra. (Nagyon hálás vagyok ezért...)

Alakul már az otthoni ovikérdés is, Hanna visszamehet a régi csoportjába, és visszakapja a tulipán jelét is. Mikolt egyelőre úgy tűnik marad otthon velem, mert bár mehetne egy másik csoportba, én nem szeretném őket szétválasztani... így megvárjuk, hogy jövőre lesz-e helye Csillánál, vagy esetleg valami kis csoda folytán év közben megüresedik számára egy hely. Nekem is vannak terveim, meglátjuk majd mire lesz időm, lehetőségem... Ezek a gondolatok mindenesetre lelkesítenek, mint ahogyan az a kép is bennem, ahogy elképzelem, hogy először megyünk újra a régi játszóra, Áronnal, aki kicsit megnőtt az utolsó látogatás óta és Lellével, akinek mindez teljesen új lesz majd. :)

Anyukámtól túrós palacsintát fogok kérni, krémtúrót, túró rudit, túrós táskát, vajkrémes friss kiflit, kelkáposzta főzeléket... :):) Már nem is tudom, mi minden van otthon, ami itt kimaradt az életünkből... amellett, hogy nagyon fog hiányozni a mindig friss dinnye, a mangó, ananász. És a joghurtos ital is... :) (de erről egy másik poszt hivatott szólni)

A legnehezebb itt Devitől elválnunk, aki gyakorlatilag az elmúlt 9 hónapban hetente kétszer velünk volt, segített, megszerette a gyerekeket, minket, és mi is őt. Tegnap készítettünk neki egy kis ajándékot, a gyerekek rajzoltak is... Bár tudnám, hogy látjuk még egymást egyszer...

2011. szeptember 10., szombat

Vendégségben

Még mindig a hatása alatt vagyok. Pedig már elaltattam Áront, így megvolt a mai moziadagom is, hazai. Megszoptattam Lellét, és lassan ő is ellazul remélem, és még mindig a mai délután, este zakatol a fejemben, és olyan nagyon jóleső, hogy szinte otthon érzem magam... itt.
Jó, jó, most épp minden úgyis eköré a téma köré csoportosul, de valószínűleg ha maradnánk is úgy érezném most, hogy lett egy családunk itt is.

Devi meghívott bennünket vacsorára. Egy kedden beszélgetés közben rögzítettük a részleteket, olyan én is tettem a dolgom meg ő is, néha felvettük a fonalat, néha elengedtük megbeszélés volt ez, mint amikor a szüleinkkel beszélgetünk arról, hogy lesz-e közös vasárnapi ebéd vagy sem.

Aztán eljött a ma, Dani kicsit bosszankodott, mert eltévedtünk (már csak mosolygok azon, hogy a gps egy vasúti sínen akar keresztülvinni... miután megtalálta végre a Jalan 19. vagy 19. út nevű helyet, amiből több van mint három KLben...) odafelé, de végül motorral elénkjött Devi meg a férje.
A Batu Caves felé vezető útról kacsáztunk egy ideig, mire elértünk a külvárosi, nekem nagyon barátságos vidékre, csupa alacsony ház, kis parkok, nem túl lepusztult, de mégis érezhetően múlttal bíró környék ez, egymáshoz tapasztott családi házsorokkal. Az egyik legszélsőben laknak ők, a kapubeálló után fedett tersz, ahonnan közvetlenül a nappaliba lép az ember. Indiai szobrok, egy nagy kép a falon valamelyik istenpárral, üveges vitrinben mégtöbb apró istenszobor. Az étkezőben egy újabb vitrin, tele családi fotókkal, többek között Devi kislányként a családja körében. Szeretem ezeket az emlékeket, ráadásul ennyira más az ő világuk, mint a miénk, az értékek viszont azonosak.

Deviék háza igazából a fia háza, amikor megnősült, külön kérte a szüleit és a testvérét, lakjanak velük. Deviék hatan vannak testvérek, a férjének pedig négy testvére van. Mindig tele a ház gyerekekkel, jönnek mennek a rokonok, a hétvégék pedig még intenzívebbek. A vacsora is arról szólt, hogy ez a drága Devi főzött nekünk egy halom finomabbnál finomabb ételt, és megetetett bennünket. Közben megérkezett a húga, a férjével, akiknek a fia egész nap Devivel volt, hozták az unokaöccsöt is, meg egy unokahúgot is.
Devi ült mellettünk, és akinek egy kicsit is elfogyott a tányérjáról az étel, annak osztott, közben mesélt, a gyerekek felfedeztek, Lelle pedig Devi húgánál volt egy darabig.

Először voltunk valaki olyannál, aki itt született, és az egész családja ide való, először láttuk ezeket az embereket, mégis olyan volt, mintha a mi családunk volnának. Kis Marquez érzés fogott el, és egy kicsit valami olasz kisvárosban éreztem magam, csak egy fokkal talán csendesebbek voltak annál. :)

Beszélgettünk, például a családról... Devi édesanyjának négy testvére volt, az egyik nővérének 16 gyereke született (négy ikerpár... mostantól nem panaszkodom...), akik közül 14-en ma is élnek. Az édesanyja már itt született Malajziában, de az édesapja Indiából jött, ahol elvesztette az első feleségét, és ahol a nővérére bízta az akkor még csak egy kisfiát. A fiú azóta is Indiában él, Devi és a testvérek pedig néha elmennek és meglátogatják. Szép.

Aztán beszélgettünk a környékről. Most már értem, miért járkál ennyi őr a mi környékünkön... Ott mindennaposak a betörések, illetve ezek már inkább a fegyveres rablás kategóriába sorolandók... Egy alkalommal pl. egy nagy késsel mentek be Devi testvérének a házába, kivették a pici babát a kezéből, és míg mindent oda nem adtak, nem adták vissza a gyereket. És ez csak egy a sok hasonló történet közül.

Devi férje pedig azt mesélte, hogy ha ő, aki indiai betérne és muzulmán lenne, akkor az államtól havi 300 ringitet (18000 Ft) kapna élete végéig, és egy csomó kedvezményt. One Malayzia...

És mire elfogyott a vacsora, és sötét lett, Lelle elaludt, Devi pedig mindenkinek adott valami ajándékot. Meghatódtam igazán, annyira kedves volt minden, amit kaptunk... a lányok például egy egy hatos indiai karkötőt (Hanna azt mondta, sosem veszi le a kezéről), és egy csomó csillogó színes kis bindit, amiből Áron is kért a homlokára, és természetesen Lelle sem maradt ki a sorból. :)
Én pedig egy igazi szép selyeminget és egy sálat... meg egy csomó kedves szót, szeretetet...
Hiányozni fognak, ahogy mi is nekik...

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy a mi nagy családunk kincs... Semmi sem pótolhatja azokat a karácsonyokat, születésnapokat, amikor majdnem huszan összegyűlnek minálunk, és csak úgy együtt lehetünk. Nézni, ahogy a nagyszülők örülnek a gyerekeinknek, megbeszélni azokat az apróságokat, amiket máskor nem tudunk, készülődni, gondoskodni, engedni, hogy gondoskodjanak. Ebben van az erőnk.
És bár nehéz az elválás itt, lassan ezek az értékek is előkerülnek újra a szívem jól elzárt zugából. Ma döbbentem rá, hogy ha életben hagytam volna magamban ezeket a színeket amikor eljöttünk, akkor nagyon nagyon nehezen tudtam volna alkalmazkodni ahhoz az új élethez, amit itt élnem kellett. De lassan itt az ideje, hogy felengedjek és beleengedjem magam abba a puhaságba, amit a családunk jelent Magyarországon. Mert míg itt többnyire anya és feleség voltam, ott gyerek és unoka és meny is leszek majd. Többek között. És ez JÓ.