2014. június 24., kedd
A kedélyekről
Az eredeti állapothoz képest persze nem, de a legdurvább verziót tekintve mindenképpen.
Azt nem mondom, hogy egyszerű volt megemészteni a látványt, meg annak az érzésnek a súlyát, hogy enyém a felelősség, és gőzöm sincs, hogy mitévő legyek... akkor se, ha ezer orvos nézi végig, és ad csodaszereket.
Pláne, hogy legbelül azt éreztem, hogy a hagyományos leáztatjuk, bekenjük mód nem jó.
Hanna pár hónapos korában ezt tettük, ketten kellettünk hozzá, mert le kellett fogni, szegény nem is tudta, hogy mi történik vele, a szívem szakadt meg, hogy bántom, ő meg a helyzetre haragszik, rám nem...
Szóval akkor sikerült egy sokkal nagyobb sebet okoznom, mint kellett volna, pusztán a túlbuzgóságom miatt, és emlékeim szerint elég hosszan meglátszott a nyom. (Ma már nincs, ezt Mikolt óta többször ellenőriztem... csak a bcg helye nagyobb az átlagnál, amit szintén ennek az ótvarnak köszönhet. Meg nekem.)
Mikolt nem kapott antibiotikumot. Belülről legalábbis nem.
Kapott viszont homeos keveréket (azért nem írom, hogy mit, mert ugyanattól egy másik gyerek ugyanerre mást kapott), és mellette a sebét naponta háromszor töröltem át alkoholos gézzel nagyon finoman (nem áztattam egyáltalán), és beszórtam antiszeptikus hintőporral, a legdurvább napokon tetránossal (itt volt egy kis antibiotikumos rásegítés).
Egyáltalán nem érte víz a bőrét a seb környékén sem, és végig le volt takarva úgy, hogy levegőzzön a kötés alatt.
Öt napja kezelem így, az addig iszonyat durva, terjedő cucc egy nap alatt állt le, és kezdett gyógyulni, három nap után leesett az első adag, páncélvastag hegg. Azóta pedig ilyen.
Valahol olvastam, hogy a grapefruitmag kivonat az ótvart okozó baktériumok ellenszere. Ha lett volna itthon, biztos kipróbálom.
Nagyon gondolkodom rajta, hogy feltegyem a múlt szerdai képet, de annyira durva, hogy a gyerekvédelmisek biztosan előkapnak érte...
Na mindegy, még a poszt végéig kitalálom, de most, hogy ilyen csodásan megnyugodtam Mikolt felől, ma reggel Áron három hányással kezdte a napot, majd olyan hasmenéssel folytatta, amilyet utoljára Mimi produkált négy és fél évvel ezelőtt.
12 kisgyatyát mostam ma délig, amikor feladtam és pelust kapott.
Szegénykém, amúgy nagyon hősiesen viselte a dolgot, egyedül akkor szomorodott el, amikor a többiek paradicsomlevest ettek. Neki végül vettünk húsleveset, és ehetett főtt krumplit is, amennyit akart.
Ha sztoikus nyugalommal nem is, de mindenképpen várom hogy végre elkezdődjön az idei vakáció. Áron bő definíciót kért:
Az a naphosszat láblógatós időszak, amikor lényegében csak annyi a dolgunk, hogy kitaláljuk, hogy most mászunk fel a cseresznyefára vagy medencézés után.
Megosztom, aztán legfeljebb nem nézegetjük sokat...
2014. április 22., kedd
Húsvét, bárányokkal
Hanna ül a kádban, szódabikarbónás vízzel locsolgatja magát.
Csík a szeme.
Két héttel ezelőtt, amikor vasárnap reggel Mikoltot öltöztettem, pár piros pötty volt a mellkasán. Aztán estére több, és másnap reggelre még több.
Az első gondolatom az volt, jó, hogy ő az első, mert talán nála lesz a legenyhébb lefolyású ez a vacakság... hamár ő az egyetlen a négy közül, aki egy egyszerű szúnyogcsípést is úgy tud elvakarni, hogy tavasztól őszig friss a seb a helyén.
Szavam sem lehet, némi homeos segítséggel és szódabikarbónás lubickolással egy hét alatt túl volt az egészen. Igazi úri kisasszony módjára csak simogatta, miután lelkére beszéltem, hogy megmarad a hegg nyoma, ha elkapargatja.
A szódabikarbónáról egyébként meg ahány cikk, annyi vélemény, nálunk viszont az egyik leghasznosabb holmi volt az első két éjszaka.
Vártam a tizennegyedik napot, milyen lesz a folytatás.
Egy nappal előbb, a tizenharmadikon Áron pöttyökkel ébredt.
Papírforma szerint sokkal több volt rajta, mint Mimin volt, viszont a jókedvére, meg a szépidőre való tekintettel bringáztunk egyet Tatán. Szívből ajánlom a Cseke tavat, csodás, csendes, zegzugos. Mobilos képek... és még a tárgytól is eltértem, de ezért szerintem nem kár.
Visszakanyarodva... Itthon, a délutáni alvás előtt még végigböngésztem a maradék kettőt, nemhiába.
Hannán is, Lellén is piros pöttyök voltak.
A Húsvét vasárnapja, és a hétfő is a pöttyök, viszketés, vigasztalgatás jegyében telt.
Mindegyik gyerek a legesszenciálisabbat hozta az adottból. Mikolt az intenzív, de belátható mennyiségű hőbörgés után nem foglalkozott a dologgal, Hanna messzemenőkig kiborult, és eltéríthetetlenül csak a kellemetlenre fókuszált, Áron sokszor, rövidebb időkre vesztette el a türelmét, Lelle pedig leverten, hol bújva, hol sikítozva adta a tudtunkra, hogy valami nincs rendben vele.
Most nagyjából túl a nehezén, Áron teste csupa himlő, a legelképzelhetetlenebb helyeken is találtam rajta foltot, az egyik ilyen a szeme fehérje volt. Nem vakarózik, csak kér, kenjük be. Hannán sokkal kevesebb a pötty, de ő az, aki a legrosszabbul tűri. Mindkettejüknek vannak már leszáradóban lévő sebeik, viszont újabbak már nincsenek.
Lelle kérdőjel.
Ma sikerült végre elérnem a homeosunkat, aki mindenféle alternatív dologra nemet mondott (szerinte szárazon kell hagyni a bőrt, mert a víz gátolja a betegség teljes kialakulását, ami viszont kedvezhet a szövődményeknek is), viszont adott bogyót (Mikoltnál is ezt a szert használtuk, antimonium C15) a két nagyobbnak, Lellén pedig gondolkodott egy ideig.
Lelle kicsit korán kapta meg a betegséget, és bár határozottan pöttyös, nem hozza a klasszikus lefolyást. Mellesleg zöld váladék jön a szeméből, és rettenetesen berekedt, néha köhög is, jó hurutosan.
Nála most az a cél, hogy beinduljon a folyamat, hamár elindult.
Nem oltattam be őket, nem gondoltam, és most sem gondolom, hogy kellett volna.
Szívesen magamra vállalnám az összes viszketést persze, de abban is biztos vagyok, hogy még három nap, és elmúlik.
Ahogy minden alkalommal amikor betegek, most is az a fárasztó, hogy koncentrálok, éjjel is, meg nappal is. Viszont vannak kifejezetten kedves, meghitt pillanatok ebben a lassan három hétben, ami meg irónikus is, meg megható is. Ahogy Mimivel beszélgetünk a hajnali csendben, vagy ahogy Lelle felül az éjszaka közepén, és névsort olvas, majd visszadől.
No meg a Húsvét.
A csokikereséssel, a közös játékkal, meg az utolsó pillanatban márványosra színesedett tojásokkal, és Áron örömével, ahogy meglocsolta a lányokat.
Szép ez.
Nekem kellene sokkal türelmesebbnek lennem, és tökéletes volna.
Ja... és a szépruha szokás, a játék ilyenkor nem, de mert előreláthatóan két héttel meghosszabbodott a tavaszi szünet kettőnek, feltúrtam a dobozt, amiben év közben gyűlnek a majdjólesz ajándékok, és mindent elővettem, amit találtam.
2013. december 5., csütörtök
December
Vasárnap ebéd közben leporoltam a tavalyit (a nyuszis ágak a lépcsőfordulóban a húsvétot várják, ez a bádogcserép pedig tavaly óta a konyha dísze... nincs szívem eltenni őket), kicseréltem a sárgalencsét fehérbabra (a konzerv, amitől kevesebb bab kellett a régi, a dedek kérdőre is vontak, mire kell az bele, mondtam nekik, az az egyik titkos összetevő...), tettem rá friss csillagánizst, meg szegfűszeget (fújj de büdös Mama, muszáj? mégszép), és kapott négy új mécsest is, no meg szép, vasalt szalagot.
Meggyújtottuk az első "gyertyát", a gyerekek énekeltek (Mikolt elképesztően sok karácsonyi nótát tanult, Lelle pedig az örökérvényű száljatokle-t danolássza hetek óta, pedig nem is én tanítottam... azt hiszem), és először beszélgettünk hosszabban arról, mit is várunk ebben a négy hétben, és mit jelent a Karácsony.
Észrevétlen nőnek. Döbbenet.
Még aznap megültük Dani harminchetedik születésnapját, itt volt majdnem az egész nagycsalád, szeretem.
Volt torta, harminchét gyertyával (apósom szerint csak én vagyok képes a fiókból előkapni harminchét, vagy ötven egyforma fehér gyertyát, meg hozzá tüzijátékot), meg bukósisak. Ez utóbbi Dani fején kevesebbet volt, mint a nyolcév alattiak bármelyikén aznap este.
Az öcsém csinált rólunk családi képet is, a sorozatot nem mutatom, legyen elég annyi, hogy nemúgyvanazám hogy beülünk és vizibicikli...
Vettem egy naptárat, olyat, amiben még a november meg a december is benne van a következő év mellett, és lelkesen irogatom bele a tennivalókat.
Megsokasodtak, és követhetetlen már. Három karácsonyi műsor, egy szmk a suliban, néhány plusz program a gyerekeknek, sok fotózás, családos is, meg az ovis. Ez utóbbi 3600 kép, nem panaszképpen, de önmagában elszöszölnék ezzel két hétig. Ez itt pl. Áron.
De amellett, hogy Hanna hétfőn este már köhögött annyira, hogy keddtől ne menjen iskolába (holnap már megy, összeszeretgettem annyira, hogy sulikész, és matekfelmérőt is írnak...), Áron tegnap este (Dani kimenős napja, vagyis egyedül csinálom az egész napot, estéstül) összehányta az ágyunkat. Háromszor. Benne a telefonom, Dani komplett ágyneműje, meg saját maga, bokától vállig.
Mondjuk a keddben az nagyon jó volt, hogy délelőtt fürdőprogramot szerveztem a legnagyobbnak meg a legkisebbnek, mikor nem lehet kimenni, az egyik legjobb. Lehet variálni, én simán adtam nekik egy régnemhasznált játékot, egy órán át elpancsoltak csodás egyetértésben. Hanna néha engedett egy kis melegvizet, míg én a gépet püföltem.
Mikolt jól van, köszönhetően az új homeos néninknek, és Lelle is.
Ő csak a szokásos nagyon sajátosan vicces módján tolul bele a nappalokba, leszed, szétszed, felmászik, és egyfolytában beszél. Amikor épp nem ülök neki háttal, egészen jól tűri a jelenlétemet, én pedig miközben igyekszem a lehető leggyorsabb tempóban dolgozni, szétvigyorgom magam a humorán.
No és ha mindez még nem volna elég, van egy új projekt is, amiben agyban is meg fizikailag is jelen vagyok, elképesztően inspirál, gyakorlailag a minden egyéb mellett folyamatosan fut a fejemben. Még nem részletezem, de majd lesz olyan is, mindenesetre egy héten egyszer átlagban eltűnök egy napra (volt olyan is, hogy háromra), és dolgozom, meg tanulok, meg dolgozom, meg tanulok.
Hogy csinálom, hogy csinálom... Fut a ház, a leszedett ruhák szépen összehajtva egy ikeás zsákban a dolgozó közepén, abból válogatom a ruhákat esténként reggelre, de pl Miminek napok óta nincs bugyija, úgyhogy néha Áronfélét kap, néha Hannáét. Kicsit nagy rá, de nem zavarja. Hetente egyszer észbe kapok, és egy szobát kitakarítok, olyankor egészen megnyugszom, hogy megy ez. Nem főzök, csak néha, ezt a hónapot a sarki kifőzdésnek ajánlottuk. Nem jó, de ehető. Ellenben Dani annyi gyümölcsöt hord haza, hogy abból meg nincs hiány, és ez jó. Egy héten egyszer elmegyek és magammal vagyok altatás után, egyszer meg Danival ülünk le, és megbeszéljük, ami eszünkbe jut. Néha semmi, de az meg akkor pont úgy esik jól. Csütörtökön a gyerekek a nagyszülőknél vannak, felváltva, kis logisztika kell hozzá, de már rutinból megy az is, és nem tudok elég hálás lenni nekik ezért. Is.
Valaki azt mondta, aludjak is.
Ittam helyette szombat este néhány pálinkát.
Huszadikán Bécsbe megyünk, másnap pedig bál lesz.
Onnantól pedig egészen biztosan utolér majd az ádvent is, mégiscsak jó dolog lelassulni karácsony előtt.
2012. november 27., kedd
Összeesküvésekről
Nem vártak addig, ma már kettő köhögött, meg rekedt is volt.
Így holnap itthon élvezzük egymás társaságát.
Nem mintha borzasztó volna, sem az együtt töltött idő, sem a betegség, de jobbnak gondolom most a fészekben tartani őket.
Na de a lényeg, hogy ma éjjel készen lett az utolsó ovis album is.
Vajon van-e összefüggés a majd másfél hónapos munka leadása és a gyerekeim betegségfaktora között?
2012. szeptember 21., péntek
Eheti mindenféle
Az egész augusztus a medencézésről és a málnáról szólt a képek alapján :).
Azért remélem annak ellenére, hogy a szeptember eddigi három hetéből három a betegségekkel telt, utólag nem fogom azt gondolni, hogy ez meg a betegség hónapja volt.
Vagy mondjuk üsse kő, ha ezzel letudjuk az idei őszre kirótt adagunkat. Kicsit szkeptikus vagyok, de hátha.
Hanna szerda óta itthon van, amit cseppet sem bán, végre megérezte a saját szoba varázsát, és csak ebédelni jön le, egyébként pedig fent molyol. Felvitte a babaházat (ötödik éve van velünk, mostanra nőtt bele... kitartó igennel szavazásom eredményeként, mert ha Danin múlt volna, már rég másé lenne), egy halom állatot meg apró babát és játszik.
Este pedig, míg a többiek néznek, neki újra lehet mesélni. Könyvből. Bebújva a paplan alá.
Valahonnan előkerült Szegény Dzsoni, azt olvassuk minden este. Azt hiszem ez a legjobb része a napnak.
Közben persze nagyon koncentrálok, hogy meggyógyítsam, kezdődő tüszős gyulladásos torok meg orrmandula fenesége volt, de a tüszők már elmúltak, most a gyulladás szűnik.
Megijedtem kedden este mikor benéztem a szájába, szerdán még a fülorrgégészeten is voltunk, természetesen antibiotikumot írt az orvos ötezerért.
Egyszercsak kikerülök majd ebből a senkibensembízom körből, leginkább akkor, amikor felnőnek... gondolom.
Amit csinálok: C és D vitamin nagy dózisban, Hepar sulfur, sok folyadék és fokhagyma mézzel megbolondítva. A grapefruitmagizét meg keresem... Ja meg szeretgetem.
A lelkem legmélyén meg nagyon aggódom, és minden órában egyszer legalább elbizonytalanodom, hogy kellene-e az az aktil duo. De láza nincs és a tüszők is elmúltak, a torka is csak halványpiros.
Na erről ennyit, ma már párszor megfogadtam, hogy nem írok betegségről, mert rém unalmas.
Picit tartottam tőle, Mikolt hogyan veszi az oviakadályt egymaga, de úgy tűnik, kellőképp öntudatos másodikunk rettenetesen élvezi, hogy kikerült Hanna holdudvarából. Ami egyébként pozitív hatású szerintem, mármint a holdudvar, mert délre már nem az urikisasszony formáját hozza, nekem biztosan nem, de az óvónénik eddig nem panaszkodtak. Estére pedig kifejezetten kezelhetetlen, a haja boglyaságából látni, mennyire szétcsúszik nyolcra. Egy őrült vadmacska, iszonyú bájos, meg veszélyes egyszerre, és meglehetősen nagy szerencséje hogy az én gyerekem, mert így van egy kis sansza rá, hogy az ágyában töltheti az éjszakát a terasz helyett. Én meg gyakorlom. A türelmet, elfogadást, megértést... humort, spontaneitást. Kihagytam valamit?
Mondjuk nagyon sokszor nem kell kérni, hogy aludjon el, a vízszintbe érkezés és az álomba zuhanás között eltelt idő szerintem maximum 2 perc.
Kis színes:
Az ovis étkeztetés minőségét jelzi, hogy eddig minden nap megette itthon is az ebédet... De ebéd közben mesél. Illetve kérdezem:
- Mi volt ma az oviban Mimi?
Rámmereszti a hatalmasszemeket:
- Az ebéd?
:) Persze nem, de azt se nagyon tudja elmondani, Hannával ellentétben neki ezek nem fontos részletek.
Bezzeg az, hogy:
- Behozott a Csilla egy nagy tortát és betette a hűtőbe...
Ami természetesen a fantáziáját sokkal inkább megcsillantja, mint a memóriája és a figyelme hatalmas terjedelmét. Persze Mikolt csak egy van. :)
Áron közben idehaza hullámzik, hol keservesen sír a bármi felett, hol meg nem tud mit kezdeni a belészorult energiabombával. Ma a konyhafiókban matatott, kérdeztem is tőle:
- Mit csinálsz Áronom?
- Őőőő... nem tudom...
A nappaliban értem utol, a nyakában Dani bicskája lógott...
A tegnapi napunk egy csomó kisgatyacserével telt, lazán telerakta, pedig már egyáltalán nem szokása... Estére eléggé elfáradtam a szünet nélküli Áronrafigyelésben, és miután magára borította a joghurtot, megkérdeztem:
- Mi van ma veled Áronkám???
- Hááát, én nem tudom.
Haragudni nem nagyon lehet rá...
Lellike meg rója a köreit változatlanul, van, hogy egyedül kimegy az udvarra a bejárati ajtón, majd vissza a teraszon, végiggurul a konyhán a karikalábain, integet egy hangos "á" vagyis szia kíséretében, és távozik.
Ma kiderült, az egész család a mutatóujjában van, hiba nélkül. Pali is, meg Mari is. Picit azért ilyenkor elszégyellem magam, mert Hanna korában minden ehhez hasonló apróságról tudtam... most meg.
De legalább fotók vannak róla, pedig azzal riogattak, hogy majd meglátom...
Egyébként szerintük ez itt a vonat.
2012. május 18., péntek
Apróságok
Azt nem mondom, hogy betegek vagyunk, mert az vicc lenne, így május vége felé, de néha ellágyulnék szívesen és tekernék egyet a termosztáton...
És hamár a gépparknál tartunk... a varrógépem működik, mert kiszöszölte Ildikó, azóta remekül teszi a dolgát, a vincseszterem viszont még mindig kórházban, előreláthatóan beláthatatlan a szanatóriumi elvonulás hossza, de legalább még próbálkozik vele a menő szakértő, és a félretett pénz is nálam kamatozik. Csak múltbéli képeim nincsenek...
2012. február 9., csütörtök
A rúd, ami járhatna másfelé...
Elképesztő belegondolni, hogy lesz egy ilyenje, és ha kimondom, mesélem valakinek, mindig mosolyognom kell, olyan komolyan hangzik.
Természetesen az is, én pedig rettenetesen kíváncsi vagyok, mit tanult ez alatt a fél év (jóó foghíjjas volt ugyan, de mondjuk netto 7 alkalom belefért október óta) alatt. Minden alkalommal ragyogva meséli, miket csináltak, Lili néni, vagy ha helyettesíti Flóra néni úgy hiszem az egyik legjobb választás volt, vagyis ha korrekt akarok lenni, akkor öröm, hogy beléjük boltlottunk épp. (Ha arra gondolok, hogy Hanna Malajziában balettozik... nos akkor még jobban örülök annak, hogy itt vagyunk)
Lili néni módszere olyan, mint a vattacukor. :) Édes is, meg ragadós is, minden bizonnyal a sok habcsók között van némi szirup is, de ennek már csak így kell lennie. Imádom, mikor Hanna idehaza tanítgatja a kicsiknek, hogy "lép-lép-hattyú". :)
Várjuk a napot, és drukkolunk, hogy el is jussunk mind.
Mert ez az a rúd, és reménykedem, hogy tényleg elfordul más irányba, mondjuk meg se álljon az északi sarkig (elnézést kérnék a jegesmedvéktől...).
Sorravéve a gyereksereget.
Hanna kedden lázasan ébredt, egész nap aludt, telefújt egy jóadag textílzsepit (óvjuk a földünket... bár a zöldülőbe mostanában el sem jutok :(), de szerdára sokkal jobban volt már. Amikoris Áron ébredt lázzal, ő is aludt egy napot, és estére ismét lázas lett... Még aznap éjjel Mimi sikítva kelt, hogy fáj a pisilés, meg viszket a mindene, így aztán szerdán Peti és Pali jöttek segíteni, Peti fuvarozta a beutalót, és a gyűjteményt is a Jánosba (igen büszke vagyok Mikoltra, aki képes volt középsugaras reggeli elsőt pisilni, kifertőtlenített üvegbe!!!), majd Mari elhozta délután a leletet, ami negatív.
Ennek nem tudom, hogy örüljek-e, mert ha így, akkor csak a meggyötört lelkére tudok gyanakodni, amivel legalább annyi tennivalóm van, mintha a teste volna elgyötört... Így hát igyekszem türelmesebb, megértőbb, még szeretettelibb lenni, nem mondom, hogy könnyű a dolgom...
Lelle pedig, mióta szilárdat is eszik, olyan popsisebet produkál, mint aki mezítelenül csúszott volna végig egy érdes felületen. Elkeserítően nem gyógyul, ellenben hólyagos és nedvedzik. Szabadon kellene lennie, de ebben a kevés fokban ez nem ideális. Hogy neki is folydogál az orra, már fel sem tűnik. Az viszont nagyon is, hogy a megváltozott evészet megváltozott emésztéssel is jár, vagyis ő a második számú sikító, aki éjjel is felriad, és fájdalmasan nyom (van valakinek használható megoldása erre?), miközben hangosan zokog. Hullaként is megszakad a szívem a kínjait látva...
A balett program pedig igencsak vonzó, és ha egyébként nem tennék meg mindent a gyors gyógyulás reményében, akkor ez biztosan erős incentív volna, így aztán hatványozottan igyekszem, aminek a vége persze a kipukkadásom...
A mindennek megfeleni vágyás mostanra remegő lábakat, enyhe zsongást és égő szemeket eredményezett. A héten elkezdtem iskolába járni, hetente kétszer, vagy háromszor megyek, főképpen este (ezért minden hálám Daninak (és az esetenként segítőknek), aki vacsoráztat, fürdet, előtte meg játszik, és énekel, és diát vetít), és hiába érek haza a fektetésre, a fejem még máshol jár. Nagyon jó, hogy végre használom az agyamat is, iszonyú régóta vágyom erre, de belátom, a fizikai és szellemi kimerülés egyben igencsak vicces tüneteket produkál.
Például annak a mérlegelésnek a hiányát, ami arra vezetett, hogy ma reggel előbb Marival meg a néggyel elzarándokoljunk az ortopéd orvoshoz, akihez Kornél küldött (hiába gondoltam én azt, hogy ez nem fog menni ilyen állapotukban... Gizella igencsak erős érdekérvényesítő képessége hatásosnak bizonyult, és a józan eszemmel ellentétben (csak mert másfél hónapot kellene várni egy újabb időpontra, ami Lelle és Áron esteében lehet hogy kritikus... (Hanna gerince enyhén ferdült, Áron lába picit korrigálni való, Lelle csipeje tökéletes, ahogy Mikolt mindene is az (Mimi is mezítelenre vetkőzött, milyen már, hogy ő kimarad...)))), majd miután ki és bepakoltuk, le és felöltöztettük mindet (ez már önmagában kimerítő ugye...), elszáguldottunk a Heim Pálba, hogy Lelle popsiját szakavatott és ingyenes szemek vizsgálják (szemben a sokezres doktornéninkkel), fittyet hányva a majdnem másfél órás várakozási, vizsgálódási, majd receptkiváltási időre, ami úgy ketyegett, hogy nálam nem volt enni és innivaló, itthon pedig nem volt ebéd.
Megoldottuk, haza és szétestünk.
És akkor most minden erőmmel (ami még van, mert mára nekem is eléggé megroggyant az amúgy is ingadozó egészségi állapotom) arra fókuszálok, hogy mindenki a lehető legjobb formájában pompázzon holnap. Upsz... még kellene egy nájlonharsinya és egy vastag, fehér zokni. És én még tütüt akartam csinálni...

2012. január 13., péntek
Egészségügy update
Tulajdonképpen szavam sem lehet, hacsak az nem lenne az elvárásom, hogy sose legyenek betegek... ami járna, de nem jut, hogy egy ismerősömet idézzem. Mert mitagadás nem esne nehezemre örülni a folyamatos egészségnek. Egy apró nátha persze belefér, de a betegség...
Érdekes, hogy míg Malajziában havi rendszerességgel kaptak el mindenfélét, és azt hittem, hogy majd hazaérve folytatódik a széria, eddig gyakorlatilag kitartott a D vitamin, meg a főnix hatása, vagy mindkettő, leszámítva Lellét, aki három hónapja vagy picit köhög, vagy picit orrot folyat, de nem vészesen, csak épp annyira, hogy még az oltáson el se gondolkozzak.
Másfél hete kezdődött, Hanna hozott haza valamit az oviból, kis hasmenés, aztán folydogáló orrok, majd végül elég csúnya köhögés volt a tünetegyüttes. És ahogy az lenni szokott, mind beállt a sorba, és bár nem romlott a dolog, javulni sem javult. Hanna éjjel egy körül mindig iszonyú csúnyán köhög, már rutin, hogy egész éjjel megy a párásító, és ahogy rázendít, kapja a kakukkfüves cukrot, ami majdnem mindig használ.
Mikoltnak az orra folyik elég csúnyán, és ő is köhög, de ő kevésbé, és talán Áron van a legjobban, de neki is van mindenből egy kicsi.
Eddig még viselhető is a helyzet, leszámítva, hogy az oviban ráadásul bárányhimlő járvány is van, emiatt aztán nem engedtem Hannát már egy hete, mert most az hiányozna legkevésbé Lellének... meg nekem. És még ez is rendben volna, ha én nem dőlök ki tegnap előtt... Hogy ez ugyanaz-e, mint a gyerekeknél, csak remélem, mert kutatnom kellett az emlékeimben, hogy visszaidézzem, mikor voltam utoljára ennyire rosszul. Az influenza klasszikus jelei, de sosem érzett erősségben. Annyira fájt mindenem az utóbbi két nap, hogy Lellét tegnap este már nem bírtam el, és végül megkértem Danit, hogy ha tud, ma maradjon itthon, mert nem fogom tudni levezényelni a napot a néggyel egymagam.
Mára már sokkal jobb, már csak a tüdőm fáj, és a fejem, de legalább nyitva tudom tartani a szemem (és lám, már írni is tudok... mert elkezdtem Lelle féléves beszámolóját, a képek készen is vannak, de befejezni már nem volt erőm aznap), és már csak Lelléért aggódom.
Lellike van a legramatyabbul a négy közül. Hogy tőlem kapta-e meg az influenzát, vagy a többiektől a köhögős valamit, nem tudom, de tegnap előtt hajnalban két órát volt fent vele Dani (miközben én az életemért imádkoztam), és semmi é sehogy se volt jó, látványosan fájt valamije... aztán tegnapra köhögni kezdett, mélyről, hörögve.
Magam miatt is megijedve elzarándokoltunk végül a nagyon kedves háziorvosunkhoz, aki megállapította, hogy mindnek orrcseppre van szüksége, és írt még fenistilt (ami nem sokat szokott segíteni), meg javasolta, hogy fújjuk továbbra is rendesen az orrukat (amit én úgy értelmeztem, hogy porszívózzuk, mert jobb az mindenkinek, hiába is fújják mind nagyon ügyesen), a kicsivel kapcsolatban meg aggódott, amitől aztán én is aggódtam, és antibiotikumot írt, nem mintha már ideje volna (láza nincs, és csak egy kicsi eltérést talált a tüdejét hallgatva), inkább azért, mert még nem kapott oltást, ezért mielőbb szeretné, ha megkapná, amihez ez a szerinte legeffektívebb út.
Természetesen megijedtem. Sokmindentől. Újra előkerült a hagyományos vs. alternatív gyógyítás dilemmája, főként a hatékonyságot, meg a bizalmat, hitet, és nem utolsó sorban következményeket illetően. Bennem általában ez utóbbi felé billen a mérleg, és annyira, de annyira emlékszem minden hasonló helyzetre, amikor a gyógyszertár előtt álltam, és tipródtam azon, kiváltsam-e az antibiotikumot, vagy adjak még két napot az épp aktuálisnak, azzal, hogy másnap reggel (a homeósunkat csak reggel lehet elérni) futok egy kört a roppant drága, mégis számomra nagyon nagyon megnyugtató alternatívámmal.
Végül nem lett antibiotikum, és estére elfogyott a reményem magammal kapcsolatban, annyira rosszul voltam. De mert Dani megnyugtatott, hogy itt marad velünk egész nap ma, sikerült Lellére figyelnem egész éjjel. Nem volt túl nyugodt éjszakánk, de mindig sikerült megtalálni azt, amitől jobb volt neki, és végül mellettem aludt (ahogy nem szokott), evett, ringattam, és aludt. Valamikor az éjszaka közepén felkeltem Danihoz, mire visszamentem, Áron feküdt Lelle mellett szorosan, a fejük összeért, Áron keze Lelle arcán volt... Ezek a pillanatok annyi erőt adnak...
Reggel Dani telefonált a homeós doktornéninek, aki ellátott szerekkel tanácsokkal, és megnyugtatott... Most kivárunk, gyógyítunk, és hétfőre sokkal jobban leszünk mind.
2011. július 30., szombat
Hanna beteg
Kedden és szerdán volt oviban, szerdén úgy jött haza, hogy nem volt finom az ebéd, nem ette meg. (Mikolt igen...)
Aztán estére arra panaszkodott, hogy fáj a hasa.
Csütörtökön amúgy sem vittem volna őket, mert a medencézés után minden alkalommal valami kijött rajtuk, és már nem akarnám kockáztatni az egészségüket. Bent légkondi van, nem szárítanak hajat, és kitudja mikorra törlik meg őket.
Csütörtökön is fájlalta a hasát, meg mondogatta, hogy beteg. Ismerem Hannuskát, tudom, mennyire a szívére vesz dolgokat, mennyire mélyen megél bármit, így nem tulajdonítottam igazán nagy jelentőséget ezeknek a panaszoknak, jobban figyeltem rá, és extra babusgatást is kapott, de arra gyanakodtam, hogy letelt a bűvös két hét, a boldogság-újdonság mámor, kiürültek a tartalékok, újra kell tölteni mindegyiküket... hiszen Lelle marad, és sír, és ismét többször hangzik el, hogy máris, légy türelemmel...
Pénteken reggel aztán magas lázzal ébredt, ami estére még magasabb lett. Sosem volt még 40 fokos láza... Tudom, hogy Hanna jó beteg, fekszik, alszik, iszik, és hamar gyógyul. De ennyire magas láz nekem mégis fura, fertőzésre gyanakodtam... a pocakja pedig folyamatosan fájt.
Ma reggel ismét lázzal ébredt, délben a doktornéninél jártunk. A torka minimálisan piros az egyik oldalon, a pocakja pedig nagyon morgolódik, mondta. Ha marad a magas láz, akkor hétfőn vissza kell mennünk, reméli, hogy nem lesz rosszabb a fájdalom sem. Lebegett egy vakbélgyanú is a levegőben, de nem ijesztgetett szerencsére...
Ma is feküdt egész nap, piciket eszik, iszik rengeteget, és zokszó nélkül viselte, hogy Dani a két középsővel szülinapi zsúrba ment délután... A pocakja pedig még mindig fáj... nagyon sajnálom. :(
2011. február 27., vasárnap
Ágyban
Nem volt nehéz nemet mondanom, akkor épp a számat sem tudtam résnyinél nagyobbra nyitni, aludtam tovább. Vagyis félálomban küzdöttem a gondolataimmal, nem voltak épp rózsásak. De az ágyban töltött nap végére már néha úgy rémlett, valamicskével javul az állapot. Legalábbis nem hánytam, és este enni is kívántam már...
Ma reggel Dani és Peti újra kettesben vitték el a gyerekeket, én pedig maradtam. Lassan dél van, és határozottan úgy érzem, hogy megmaradok. Annyira jólesett olvasni az üzeneteiteket, és tény, hogy nagyon fontos, hogy amennyire lehet kipihenjem magam, megtaláljam azt az időt, ami csak rólam szól, amiben töltekezhetek, erőt gyűjthetek... Nem könnyű, hiszen Petin kívül, akinek ráadásul nem dolga (legalábbis az a célom, hogy sose érezze, hogy dolga) hogy segítsen, Devi van kéznél, és épp az ilyen vészhelyzetekben nincs mellettünk a család, csak lélekben, gondolatban...
Mi választottuk, hogy így legyen, teszem hát a dolgom, és igyekszem megtalálni az egyensúlyt mindenben, de a helyzet új, tanulnom kell még, mit, mikor, hogyan csináljak. Ha délután lefekszem Áronnal és alszom, akkor az este marad, ami az enyém. Ha nem fekszem le, akkor viszont rövid távon kipurcanok. Dani az elmúlt két hétben nagyon sokat dolgozott, őt sem kérhetem, hogy jöjjön előbb, a pozíciójához képest így is rettentően korán eljön, van, hogy este fél tízkor még jön email munkaügyben... ő pedig jórészt 6 és 7 között már itthon van. Ami nekünk persze késő már, de szemben azzal, ami elvárható volna odabennt, ő is balanszíroz és a mi érdekeinket is szem előtt tartja.
Ezzel együtt kell találnom valami szelepet, ahol leereszthetek, ahogy a rutinom alakulnak már az agyamat sem kell majd állandóan megfeszítenem, hogy legyen ebéd, délutánra elfoglaltság, és talán majd tudok azon elmélkedni, hogy a szabadidőmmel mit kezdjek. :) Egyelőre át kell esnünk az immunizálódás nem kicsit fájdalmas folyamatán, Mikolton látom, hogy sokkal ügyesebben küzdi már le a szervezete ezeket az akadályokat. Én pedig tény, mint az utolsó a sorban (most is ágyban fekve hála a végre bevezetett internet mindenhová elérő létének) fekszem, és készülök a jövő hétre, amikor Dani újra két napig távol lesz... :( de legalább a hét vége felé, addigra pedig biztosan meggyógyulok...
2011. február 26., szombat
Nincs ma kedvem címen gondolkodni...
Elkaptam a gyerekektől a virust, utoljára talán Áronnal voltam ennyire rosszul. Persze pocakkal az ember sokkal jobban elfárad, pláne, ha annyit csinál, mint pocak nélkül... és nyilván nem segít, hogy szoptatok, és cipelek, és közben egy baba növöget odabenn, aki elveszi, ami jár neki.
Nekem mi marad...
Kicsivel több odafigyelés magamra, ez a lecke... hogyan kell, nem tudom. De ha már megtörtént, szerencse a borzalomban, hogy hétvége van, és Dani elvitte a gyerekeket, én pedig fekszem.
És nyögök.
Nem szoktam... de ez most nagyon durva.
Hányás, hasmenés, gyengeség, a számat sem tudtam kinyitni, hogy kérjek. Fáj a gyomrom, a hasam, a mellkasom, a hátam, szúr a tüdőm... de nem sorolom tovább, szegény anyukám olvassa... Telnek az órák, jobb valamivel, de gőzöm sincs, hogyan csináljam végig a jövő hetet.
Hinnem kell benne, hogy meggyógyulok. Éjjel nehezemre esett...
És itt tényleg nagyon más betegnek lenni... ismerős tünetek, de olyan egyvelegben, amit sosem éltem még.
Lelle Róza jól van, legalábbis mocorog, és ez megnyugtat...
2011. február 24., csütörtök
Úgy tűnik, elég volt csak megemítenem...
Vagyis Dani jól van, Mikolt is egészen gyógyulófélben, Hanna viszont este és éjjel is hányt, bár láza nincs, de nem volt megnyugtató az éjszaka. Ma nem ment oviba, és alapvetően jó a kedve, enni nem sokat akart, és köhög is kicsit.
Áronnak javulóban a köhögése, az első este óta nem volt fulladásos jelenet, bár horkol, mint egy felnőtt férfi, és egyfolytában forog az ágyban, többnyire a lábunk között köt ki. Ha köhögve ébred sír, egészen biztos, hogy fáj a torka, vagy a köhögés maga.
Peti is kidőlt, szerencsére a coldrex neki segít, most nincs láza, csak a közérzete rossz és a torka fáj.
Azt hiszem én vagyok a legvacakabbul, szívem szerint egy szanatóriumban tölteném az elkövetkező két hetet legalább, nagyjából egy hete éjjel váltakozva hol extrém őrültségeket álmodom (pótolva a kimaradt órákat), vagy valamelyik gyerekhez kelek hányást takarítani, vigasztalni, itatni... egészen szürreális egy nagyon valósnak tűnő álomból, ami rendszerint magyar vonatkozású átcseppenni ebbe a világba, majd vissza...
Mindenem fáj.
Még két nap és mindenki jobban lesz. Pont.
2011. február 22., kedd
Köhögős
Még mindig van hová lefelé... sajnos. És való igaz, hogy itt legalább meleg van, de éppúgy, mintha otthon lennénk folyamatosan kering közöttünk, körülöttünk valami betegség.
Tegnap estére Áronnak olyan hangja lett, mint egy ugató kiskutyának, majd éjfél után nem sokkal fulladva ébredt, zihálva vette a levegőt. Előtte is fel fel sírt fél óránként, de mindig sikerült hamar megnyugtatni, és szopival vissza is aludt. A fulladásos esetre Dani rohant hozzá, én kicsivel később értem oda, nagyon ijesztő volt hallani, látni, első gondolatom az volt, ez krupp. Másodpercek alatt rémlett fel bennem mindaz, amit valaha hallottam erről, kikaptam Dani kezéből, és a légkondi alá álltam vele, amit közben Dani hűvösebbre kapcsolt, plusz bekapcsolta a ventillátort is. A hűvösebbre megnyugodott, megszoptattam, lassan rendeződött a levegővétele is.
Szerencsére elhoztuk otthonról a párásítót is, Dani megkereste, egész éjjel ment. Felhívtunk két kórházat, de itt nincs kifejezetten gyerek ügyelet. Sokszor jutott eszembe a László kórház... kicsit nehéz megélni, hogy fogalmam sincs, hová vigyem, ha bármi történik. Felnőtt ügyelet van, de az mégsem gyerek.
Az éjjel végül nyugodtan telt, leszámítva, hogy végig zihált, és hörgött mellettem, de legalább nem fulladt már. Délelőtt elvittem orvoshoz, végigüvöltötte a vizsgálatot, szerencsére semmi komoly, de a krupphoz nem is kell semmi komoly. Kapott szirupot a köhögésre és megnyugtatott a doktor, hogy nem lesz gond ma éjjel. Én pedig temészetesen elfelejtettem megkérdezni, hogy ha mégis elindulnék vele, hová menjek.
Többek között azért is, mert nekem is fáj mindenem, kezdődik az, ami a gyerekeket is kiütötte. Dani sincs jól, nem tudom mikor lesz vége ennek a szériának, de fogytán az erőm, és pillanatnyilag semmi jel nem utal arra, hogy a mai éjjelünk könnyebb lesz.
A többiekről nem írok, a múltkor is sikerült elszólnom magam Áronnal kapcsolatban.
2011. február 21., hétfő
Csere
Mikolt gyógyul. Szombat estére a lázának nyoma sem maradt, az orra folyik, de a kedve jó. Megúsztuk antibiotikum nélkül.
Ellenben Áron estére belázasodott, ami simán lehet a foga miatt is, bár köhécsel is. Jajj de jó lett volna némi szünet, esetleg egya hosszabb távú egészséges periódus...
2011. február 18., péntek
Betegek
Dani csütörtökön két napos konferenciára ment, ottalvósra. Mi éltük a hétköznapokat, élvezve az itthagyott autó nyújtotta komfortot, Hannáért végre nem gyalog kellett elmennünk. Peti a városba ment, csak délután jött haza. Estefelé lementünk a tóhoz motorozni, halakat etetni. A lányok már messziről mondják, harcsa, aranyhal. :)
A füves téren rohangáltak, jókedvűek voltak, Áron is bóklászott, próbálgatta a motort is. Nyolc előtt egy kicsivel indultunk haza vacsorázni, és az estét levezényelni. Hiányzott Dani, beszéltünk vele délután, de úgy éreztem, szépen megy a napunk, rendben lesz az este is, akár Peti segítsége nélkül is, hadd pihenjen.
A lányok közül Mikolt napok óta köhög, tegnap óta Hannát is hallom, bár az övé, Mikolttal ellentétben, aki mélyről és nagyon hurutosan köhög, száraz, inkább irritáló. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ezeknek a tüneteknek, adtam a köhögés ellen a szirupot, kapták a homeopátiát is, figyelve minden jelre, de nem romlott az állapotuk, ha nem is javult dinamikusan.
Mikolt vacsorázni nem akart, a paplanját kérte, a szőnyegen begubózott, cumizott, míg mi ettünk. Hiába kérdezgettem, kér-e valamit, nem is válaszolt. Végül kibugyoláltam, a homloka forró volt. Pisilt is, a szőnyegre sikerült így levetkőztettem. Szerencsére, mert amint elindultam a pisis ruhákkal a mosógéphez, futott utánam, felemeltem, mire összehányt. Magát is, engem is...
Fürdés, lázmérés, 39... Hamar elaludt, minden szokásos óvintézkedést megtettem az éjjelre készülve, és reméltem, hogy jobb lesz, jobban lesz.
Hanna este nehezen aludt el, köhögött, bármit adtam neki. De ő legalább végigaludta az éjszakát, leszámítva azt a rövid időszakot, amikor Mikolt a kuckba kérte magát (másodszor), és láttam rajta, érdemes felkapnom és a fürdőbe rohannunk. Újabb hányás, de már csak a víz jött ki belőle, előtte ivott ugyanis, szomjas volt, és nagyon forró. Mérlegeltem, jobb-e ha adok neki inni, vagy inkább ne... adtam. Nem volt jó ötlet. Hanna végigasszisztálta a jelenetet, aggódott a síró testvéréért. Szerencsére csak kicsit köhögött...
Visszaaludt, miután egy laza hűtőfürdőt vettünk, Áron másodszor kért szopit, aztán hajnalig aludtunk. Hajnalban a nappaliba kellett lemennünk, megint szomjas volt, tudtam, kortyonként adhatok neki, és negyed óránként. Szegénykém, nagyon fáradt volt ahhoz is, hogy nagyon tiltakozzon. Egy óra múlva újra aludt, felvittam és reggelig nyugodtan telt az éjszaka. Leszámítva, hogy amikor megsimogattam Hannát, éreztem, ő is lázas...
Reggel láz nélkül, és teljesen vidáman ébredt, Hannánál 38 fokot mértem. Hurutosan köhögtek már, délelőtt játszottak, Hannán egyáltalán nem látszott, hogy bármi baja volna. Ő jó beteg, ha kell, fekszik. Nem feküdt. Mikolt ivott, reggelizett, és csak délben aludt el, akkor újra felment a láza, de a szemén még mindig nem látszott, hogy beteg volna.
Délutánra néha le, néha felment 38.5ig, Hannának azóta is 37.5-38 a hőemelkedése. Ha nem köhögne, nem zavarna nagyon, az időjárás ingatag mostanában, teljesen belefér a 37.3 körüli hő. Este Dani hazaért, elszaladtunk az orvoshoz, aki addigra már hazament. A felesége rendel holnap reggel, így most egy kicsit megint magamra maradtam, de remélem az éjszaka jobb lesz, minden jel erre utal.
Nagyon fura, egészen más a betegségek lefutása itt, mint otthon... Így nem is tudom, mi a legjobb, mik az eszközeim. Adom nekik a köhögéscsippalítót, Mikolt kapott lázcsillapítót is éjjel, ami akkor nem hatott, magától ment le másfél óra után.
Bízom benne, hogy hamar ledolgozzák a betegséget, minden jel erre utal. Ezzel talán jó úton vagyunk, hogy megszokják végre az itteni bacilusokat, bármit. Áron szopizik, látványosan jól viseli a testvérei betegségeit, eddig koppkopp semmi baja nem volt. Jajj remélem nem szóltam el magam...
2011. január 13., csütörtök
Nem volt könnyű éjszakánk
Mikolttal a kuckóba telepedtünk, ahol fel fel sírt, de ha megsimogattam, azonnal megnyugodott.
Végül kisebb helycserékkel megoldottuk azt a logisztikai kihívást is, hogy az egyik szobából hogyan érjek át, ha Áron hív, a másikba, ha közben Mimivel a karomban figyelem, hogy rosszabb-e vagy jobb az állapota.
Egész éjjel lázas volt, sokszor felsírt, keveset aludtunk, szerencsére Áron rendkívül közreműködőnek bizonyult és csak egyszer kért cicit a sok helyett.
Reggel összetörve ébredtünk, mindannyian.
És mert Mikolt lázasan ébredt, úgy döntöttünk, elvisszük orvoshoz. Dani taxival ment dolgozni (harmadszor a héten... kicsit kezdem érezni az autó hiánya okozta poliplényem defektusát), így néhány életmentő étel elkészítése után majdnem délben sikerült is elindulnunk.
A környékről, ahol élünk talán már esett szó, hogy kényelmes élet ez (persze nem három manóval és egy pocakkal gondolom, de még úgy is), mert tíz percnyi gyalogtávolságra gyakorlatilag minden megtalálható, közte a fogorvos, és az általános orvosi rendelő is.
Az, hogy az az orvos, aki épp rendelt maximálisan szimpatikus volt, nagyjából hab a tortán. Nem hittem, hogy azon kívül, hogy diagnosztizál egy vírust, fertőzést, bármit, még szót is értek vele, leginkább a gyógyításról alkotott világnézetemmel kapcsolatban.
Tévedtem. Egy fiatal, roppant szimpatikus indiai orvosba "botlottunk", aki halk szavú, de kellemesen határozott volt, megvizsgálta Mikoltot, akinek be van gyulladva a torka. Gondolhattam volna... (később visszaidézve az egész azzal kezdődött, hogy kiabált az autóban két napja, hogy fáj a torka... és tényleg)
Antibiotikumot adott, mondtam neki, hogy én még sosem adtam a gyerekeknek antibiotikumot, és most sem fogom holnapig, amikor normális esetben hatni szokott a homeopátia. Teljesen emberi módon reagált, megbeszéltük, hogy három nap lázig ő is várna, a torokgyulladás miatt aggódott csak kicsit és mérsékelten. Örültem, hogy nem küld el azonnal, hogy a homeopátiával jövök, sőt, felcsillant a szeme, hogy nálunk is van.
Aztán még végigkérdezte a gyerekek oltásait, megmutattam Mimi könyvét, amit utolsó pillanatban még bedobtam a táskámba, megbeszéltük, hogy Áron itt fogja megkapni a 15 hósat (ami ugyanaz, mint odahaza, csak itt 12 hósan kapják), sőt ők keresnek majd telefonon. Az ajánlott oltásokra is kitértünk (otthon elég nagy ellenállás volt a család részéről, amikor úgy döntöttem, egyelőre nem kapnak semmit), végül megkérdeztem, ő a sajátjának adna-e hepA-t, Perevnart, Neisvacot (részben a család megnyugtatására is írom, itt ugyanazok az oltóanyagok vannak, mint otthon, ráadásul a protokoll is teljesen egyezik), amire azt felelte, Nem! Ebben maradtunk, egyelőre a mieink sem kapnak semmit, csak a kötelezőket.
Az augmentint és a másik lógugást a távozáskor kis zacskóban meg is kaptuk (itt nem kell külön sorba állni a gyógyszertárban) fizettünk 60 ringitet, és eljöttünk. Örülök, hogy elmentünk, örülök, hogy újra megbizonyosodtam arról, jó helyen lakunk, és megnyugtató, hogy ilyen orvost találtam. Mégha nem is homeopata. :)
2011. január 10., hétfő
Beteges
Dani munkahelyén is sokan betegek, gyanítom hasonló, mint ami nálunk is van, volt...
Áron hányt és hasmenése volt, Mikoltnak egy ideig folydogált az orra, Hanna torka begyulladt, és volt némi hőemelkedése is a rekedtes hangja mellé.
Nekem amolyan influenza szerű érzésem van, hol melegem van, hol nincs, fáj a fejem, a torkomról a tüdőm felé masírozott ez a vacakság, és most köhögök, meg jó rekedt vagyok... és mindezzel meglennék, ha nem lenne amúgy nagyon vacak a közérzetem, és nem érezném magam harmatosan gyengének.
Úgy tűnik ezen is át kell esni, pár nap és jobb lesz.
Viszont, hogy jót is írjak egyben, tegnap Dani egy hosszabb usb kábellel tért haza, így a mobilinternet az ablakon kívülre került, konkrétan lóg. (milyen jó is ez a folyamatos jóidő) Így most végre végre elkezdem pótolni a rengeteg lemaradást, és remélem képeket is sikerül majd feltenni. (Áron szülinapos bejegyzésénél már vannak... )
2010. november 10., szerda
Második a sorban
De legalább van már belladonnánk.
Remélem hamar túl lesz ezen ő is, és kicsit lehúzhatjuk a betegség rolót...
2010. november 8., hétfő
Nincs is meleg
Olyan nagyon... Persze, otthoni viszonylatban novemberhez képest azért ez jó meleg, de itt nem érzem, hogy perzselő nyár van. Az ősszel az esős évszak is kezdetét vette, ilyenkor akár 26 fokig is esik a hőmérséklet.Az egy napos bezártság után tegnap este lementünk a kertbe, hogy Hanna egy kicsit levegőn legyen. Akkor épp hőemelkedése volt, először és utoljára aznap egy fél órát, feküdt a nyugágyon, és mesét hallgatott. Közben a kicsik a homok helyett a medence szélén meregettek a vödörbe, és bár idővel Mikoltról lekerült a ruhája, szívesebben láttam volna rajta pólót.


A betegségről... egészen biztos, hogy torokgyulladás volt, a láza szépen elmúlt, a manduláit még mindig duzzadtabbnak érzem. A homeos orvos dr. Nik Omar, a honlapon a telefonszám is megtalálható. KL-ben szombatonként rendel, de telefonon elérhető. Nagyon jó élmény volt beszélni vele, teljesen megnyugtató, és bár tényleg nem látta Hannát, ennek ellenére azt gondolom, ez a mi utunk hosszútávon.
2010. november 6., szombat
Hanna lázas
Annyira értem, hogy ez micsoda, és mégis olyan nehéz a szívem, hogy azt sem tudom, itt kihez fordulhatnék.
Szerencsére az otthoni doktornénink email címe megvan, írtam neki, és elkezdtem kezelni is, de válasz még nem érkezett. Nem vagyok teljesen kétségbe esve, holnapra, legkésőbb holnap utánra elmúlik a láz, csak a torkába nem tudok annyira ügyesen benézni, bár pirosnak látom, és érzem, hogy duzzadtak a mandulái is...
Kapott ferrumot és gelsemiumot, de belladonnát nem hoztam, mert Hanna eddig nem produkált erre a szerre jellemző tüneteket... kivéve ma... Így occillot kapott, amiben van valamennyi, és itatom állandóan.
Hanna jó beteg, talán emiatt is vagyok nyugodt valamennyire, mert ilyenkor fekszik, iszik, és alszik.
Én pedig villámtempóban nekiláttam a helyi segítséget megkeresni. Épp szombaton... ez a mi keresztünk...













































