Hanna első hetéről szerettem volna írni, de azt majd holnap... Most az ovisaimról.
Mikoltot hátizsákkal ellátva tereltem ki az udvarra reggel. Ő volt az első, aki ébredt, és bár nem tűnt izgatottnak, azért kihúzta magát az almással a hátán, amit Hannától örökölt meg.
Áron kezébe nyomtam egy pár cipőt, hátha ma már egy picit be is mehet a gyerekek közé.
Gondoltam én.
Csináltunk egy képet is, mégiscsak nagy nap ez a mai, még Miminek is az első lesz, hiszen új óvónénit kap. (Lelle is beállt a kamera elé :), némileg közel, de szeretem ezt a manóarcot is :))
Mimikét letettük a szokásos helyen.
Sosem fogom megszokni a vegyes csoport őszi gyerekanyag cserélődését, ma reggel is rácsodálkoztam, mennyi új arc van bent a szobában. És mert az idén főleg nagyokkal duzzadt a létszám, olyan érzésem volt, hogy Mikolt kicsike közöttük.
Átkarolta a lábamat, amikor meglátta az új óvónénit.
Megölelgettem, nem tartott sokáig a ragaszkodása :), indult reggelizni, játszani.
A pulóvere a táskámon maradt, de mielőtt visszavittük neki, befizettük az ebédet, és beszéltünk a vezető óvónénivel is.
A tényállás szerint Áronnak még mindig nincs számomra is megnyugtatóan helye.
Hogy végülis hova fog járni majd a jövő héttől, soktényezős.
Huszonkilencediknek mehetne Mikolthoz, vagy abba a középső csoportba, ahol szerintem a legjobb helyen lenne. Az a lehetőség, amiről a múlt héten azt gondoltam több, mint lehetőség, nincs.
És lassan ott tartok, hogy feladom, és elfogadom azt a helyet, ahova papíron már felvételt nyert.
Egyelőre még nem megy.
És ezzel nehezítem a saját dolgomat, a vezetőét, és mostmár talán egy kicsit Áronét is.
Mert miután bedobtuk Miminek a pulcsit (addigra már megreggelizett, és javában játszott), Áron, a váltócipőivel a kezében kérdőn nézett rám, vajon megyünk-e a cica csoportba. Nemet kellett mondanom, ő pedig sírva fakadt.
A héten már nem vetem fel neki az ovikérdést, nem beszélünk róla többet. Amíg meg nem születik a végső megoldás, nem mondok neki semmit.
Azt tudja, hogy a héten biztosan nem megy.
Mikolt miatt egész nap pici gyomorszorítást éreztem. Hogy fogadja a sok újdonságot, beleértve a csoporttársakat, Hanna és Csilla hiányát, az új helyzetet?
Ragyogó arccal, és nagyon fáradtan kaptam vissza egykor.
Egy sünit szorongatott, amit aznap készítettek közösen.
Megnyugodtam.
Végülis minden gyerekem jó helyen van. :)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mikolt óvodás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mikolt óvodás. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. szeptember 9., hétfő
Óvodáról
Mikolt holnap reggel újra oviba megy.
Nem gondoltam volna egy hete, hogy lesz még a lelkemben nagyobb vihar, mint akkor, de úgy tűnik, a szeptembert ennek az érzéshullámzásnak dedikálom.
Mimi új óvónénit kap (a harmadik évet kezdi a harmadik féle felállásban, és várhatóan még két felnőtt fog ki, majd bekerülni ebbe a pályafutásba... aztán iskolás lesz), én pedig voltam annyira figyelmetlen, hogy az első szülői értekezletre nem mentem el.
Mert nem néztem meg a honlapot.
Mert Hannával voltam elfoglalva.
Ami nem mentség.
Mindenesetre így csak hallottam az új óvónéniről, és igyekszem megőrizni az objektivitást, és majd holnap megengedni magamnak bármiféle érzést vele kapcsolatban. Nehéz.
Mimó várja a társait, készíti Áront, amiben elrejtve persze ott van minden alkalommal a saját aggódása is. Ő, Áronnal szemben azon kívül hogy tudja, hogy nem fognak egy csoportba járni, azzal is számol, hogy ez mit jelent.
Persze megtehetném, hogy kattogás helyett feltétlen bizalmat szavazok Mikoltunk életigenlésének, derűjének,szerethetőségének, de ez most a szeptember, még nehezen megy.
Áron segít. Úriember módjára, nagyon komolyan nyilatkozik:
- A fiúknak az a dolguk, hogy megvédjék a lányokat. Én fiú vagyok. Megvédelek.
Áron ovis pályafutása holnap még nem kezdődik el.
A vezető óvónővel kell beszélnem reggel, mert a kálvária (melyik csoportba kerüljön, kerülhet, hogyan, mikor...) a végéhez ért, úgy tűnik, hogy egy sima kiscsoportban lesz helye. Már csak meg kell erősítenem, hogy ez nekünk is megfelel.
Mert nemhogy megfelel (azzal együtt, hogy voltak fenntartásaim: Áron már beszokott, középső csoportban lenne a legjobb neki, ez az emeleten van, Mikolt a földszinten... mind elhanyagolható szempont egyébként) olyan helyre megy, ahova nyugodt szívvel viszem. Sőt.
Már csak az a kérdés, hogy mikor lesz vége a klasszikus csoportalkotásnak, mert addig Áji a legjobb helyen itt van mellettem.
Nem gondoltam volna egy hete, hogy lesz még a lelkemben nagyobb vihar, mint akkor, de úgy tűnik, a szeptembert ennek az érzéshullámzásnak dedikálom.
Mimi új óvónénit kap (a harmadik évet kezdi a harmadik féle felállásban, és várhatóan még két felnőtt fog ki, majd bekerülni ebbe a pályafutásba... aztán iskolás lesz), én pedig voltam annyira figyelmetlen, hogy az első szülői értekezletre nem mentem el.
Mert nem néztem meg a honlapot.
Mert Hannával voltam elfoglalva.
Ami nem mentség.
Mindenesetre így csak hallottam az új óvónéniről, és igyekszem megőrizni az objektivitást, és majd holnap megengedni magamnak bármiféle érzést vele kapcsolatban. Nehéz.
Mimó várja a társait, készíti Áront, amiben elrejtve persze ott van minden alkalommal a saját aggódása is. Ő, Áronnal szemben azon kívül hogy tudja, hogy nem fognak egy csoportba járni, azzal is számol, hogy ez mit jelent.
Persze megtehetném, hogy kattogás helyett feltétlen bizalmat szavazok Mikoltunk életigenlésének, derűjének,szerethetőségének, de ez most a szeptember, még nehezen megy.
Áron segít. Úriember módjára, nagyon komolyan nyilatkozik:
- A fiúknak az a dolguk, hogy megvédjék a lányokat. Én fiú vagyok. Megvédelek.
Áron ovis pályafutása holnap még nem kezdődik el.
A vezető óvónővel kell beszélnem reggel, mert a kálvária (melyik csoportba kerüljön, kerülhet, hogyan, mikor...) a végéhez ért, úgy tűnik, hogy egy sima kiscsoportban lesz helye. Már csak meg kell erősítenem, hogy ez nekünk is megfelel.
Mert nemhogy megfelel (azzal együtt, hogy voltak fenntartásaim: Áron már beszokott, középső csoportban lenne a legjobb neki, ez az emeleten van, Mikolt a földszinten... mind elhanyagolható szempont egyébként) olyan helyre megy, ahova nyugodt szívvel viszem. Sőt.
Már csak az a kérdés, hogy mikor lesz vége a klasszikus csoportalkotásnak, mert addig Áji a legjobb helyen itt van mellettem.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Áron óvodás,
Kinga,
Mikolt,
Mikolt óvodás
2013. május 6., hétfő
Anyák napja az óvodában
Csilla nyugdíjba megy. Hogy ez mekkora szorongással tölt el, nem is mondom...
Ez volt vele az utolsó anyáknapi ünnepség, és hamarosan ballagnak a nagyok. Vele együtt.
Áron szeptembertől óvodás lesz, van még egy éjszakám kitalálni, mit mondjak, ha megkérdezik, kihez szeretném adni.
Az első kép bizonysága mindannak a hatalmas szeretetnek, amivel a gyerekeimet körülveszi, és bár biztos vagyok benne, hogy van nekik egy külön kis zug a szívében, abban épp ennyire, hogy mindegyikükkel ugyanilyen szeretetteljes, nyugodt, odaadó.
Csilla a keresztanyám. Hanna gyakran kérdezi, hogy akkor az övé is ugye, és mindenkinek úgy is mesél róla, mint a keresztanyukájáról. Ez az ünnepség most igazán meghatott, s egyfolytában arra gondoltam, Csilla az óvóanyukájuk, és én ezért nagyon, nagyon hálás vagyok.
Címkék:
Anyák napja,
Csilla,
Hanna,
Hanna óvodás,
Mikolt,
Mikolt óvodás
2013. február 19., kedd
Farsang az idén
Mielőtt nagyon belecsúsznék a nagyböjti időszakba...
Malajsiába halloween után érkeztünk, haza onnan pedig helloween előtt indultunk. Emiatt Hanna életében először úgy igazán öt évesen farsangolt, és persze nagyon várta már, hogy jelmezbe öltözhessen.
Mikolt még elég kicsi volt, ennek ellenére koherensen válaszolt a felnemtett kérdésre, miszerint ő Ariel lesz. Hanna minden nap új ötletekkel állt elő, természetesen ezek zöme a rózsaszín köré csoportosult.
Végül a balettozó cica mellett döntött, tüllszoknyában, minimális rózsaszínben. Nagy sikere volt, szerette ő is, a többi gyerek is, de aznap, mikor vele töltöttem a délelőttöt az oviban, elhatároztam, hogy legközelebb semmi esetre sem fogok beleszólni a választásba. Ha tündér, sellő, királylány akar lenni, egy kérdőjeles mondatom sem lesz. Minden kislánynak jár a tündéres időszakában egy napnyi tündérség.
Kíváncsian vártam, hogy idén mit fognak kitalálni, mert ebben az évben már Mimit is elérte a maskaraláz. Hanna első ötlete a mennyasszony volt, amit esküvőnek aposztrofált, Mikolt pedig királylány szeretett volna lenni, esetleg tündér, majd Hanna után menyasszony. :)
Nem rohantam azonnal a röltexbe csipkékért, az utolsó hetet is kivártam szépen, bár óvintézkedésképpen elkértük EmmaFlóráék fátylát, és kaptunk hozzá egy fehér ruhát is, bár aznap már Mikolt gondolta csak igazán komolyan vehetően, hogy menyasszony lesz.
A nap csütörtökre esett, kedden pedig meglátogatott bennünket Neelu és Anna, és hoztak minden lánynak egy egy igazi keralai viseletet. Ez egy blúzból és egy szoknyából álló együttes, amit még Malajziában szerettem volna beszerezni, de végül elmaradt.
A lányok természetesen egész délután ebben illegtek billegtek, Hanna pedig meghozta a végső döntést, india lány lesz.
Na ekkor elszaladtam a Gomába és vettem egy csomó csilingelő golyót, meg fehér gyöngyöt, és fűztünk együtt két csilingelő bokaláncot is. Bindink még volt, és karkötők is akadtak tizesével. Színben ugyan nem, de originalitásban passzolók.
Mikolt részére bevásároltam egy pillangószárnyat, biztos ami biztos alapon, és meg sem mutattam neki kedden este, mikor lefekvés előtt az utolsó mondta az volt, hogy hókirálynő lesz, rózsaszín, és szárnya is lesz meg koronája. Ja és varázspálcája természetesen.
Imádom a megingathatatlanságában.
Szerdán még beruháztam egy kis koronára, elkértem Vikitől a nagy ruhát, és megérkezett a szárny is. A varázspálcáról elfelejtkeztem, kicsit sóhajtozott miatta az öltözőben, mikor a négy vagy öt rózsaszín kis habcsókocska kezében egytől egyig volt valami hasonló, de aztán egy szót sem ejtett róla.
A farsang egyébként a várakozásoknak megfelelően vidáman telt bent, délután csalódottan vették tudomásul hogy pénteken nem mehetnek ugyanezekben a ruhákban, sőt egy évet kell várniuk a következő alkalomig, de ígéretet kaptak, hogy akkor öltözhetnek be, amikor csak kedvük tartja.
Azóta nem kérték.
Idén Áron a fantáziálás fázisában rekedt, hetekig minden nap valami mást emlegetett, lovag, krokodil, de faoroszlán, vagy faMatyi is akart lenni, azóta is játssza, hogy öltözzünk ablaknak, mert az vicces és jókat kacag a saját humorán, iszonyú szórakoztató egyébként. :)
Az utolsó napokban meg azt találta mondani:
- Én inkább nem leszek semmi, félek a farsangtól.
Nem volt sok időm fotózni, de nagyon jólesett figyelni a lányokat, mennyire mások, mint itthon. Hanna odabenn a magabiztos, felszabadult, Mikolt jóval csendesebb, szemlélődőbb. Hanna lendülete magával ragadó volt, Mikolt félrecsúszott kicsi koronája meg olyan bájos, hogy alig ismertem rá. :) Jövőre már Áron is ott lesz a képeken...
Malajsiába halloween után érkeztünk, haza onnan pedig helloween előtt indultunk. Emiatt Hanna életében először úgy igazán öt évesen farsangolt, és persze nagyon várta már, hogy jelmezbe öltözhessen.
Mikolt még elég kicsi volt, ennek ellenére koherensen válaszolt a felnemtett kérdésre, miszerint ő Ariel lesz. Hanna minden nap új ötletekkel állt elő, természetesen ezek zöme a rózsaszín köré csoportosult.
Végül a balettozó cica mellett döntött, tüllszoknyában, minimális rózsaszínben. Nagy sikere volt, szerette ő is, a többi gyerek is, de aznap, mikor vele töltöttem a délelőttöt az oviban, elhatároztam, hogy legközelebb semmi esetre sem fogok beleszólni a választásba. Ha tündér, sellő, királylány akar lenni, egy kérdőjeles mondatom sem lesz. Minden kislánynak jár a tündéres időszakában egy napnyi tündérség.
Kíváncsian vártam, hogy idén mit fognak kitalálni, mert ebben az évben már Mimit is elérte a maskaraláz. Hanna első ötlete a mennyasszony volt, amit esküvőnek aposztrofált, Mikolt pedig királylány szeretett volna lenni, esetleg tündér, majd Hanna után menyasszony. :)
Nem rohantam azonnal a röltexbe csipkékért, az utolsó hetet is kivártam szépen, bár óvintézkedésképpen elkértük EmmaFlóráék fátylát, és kaptunk hozzá egy fehér ruhát is, bár aznap már Mikolt gondolta csak igazán komolyan vehetően, hogy menyasszony lesz.
A nap csütörtökre esett, kedden pedig meglátogatott bennünket Neelu és Anna, és hoztak minden lánynak egy egy igazi keralai viseletet. Ez egy blúzból és egy szoknyából álló együttes, amit még Malajziában szerettem volna beszerezni, de végül elmaradt.
A lányok természetesen egész délután ebben illegtek billegtek, Hanna pedig meghozta a végső döntést, india lány lesz.
Na ekkor elszaladtam a Gomába és vettem egy csomó csilingelő golyót, meg fehér gyöngyöt, és fűztünk együtt két csilingelő bokaláncot is. Bindink még volt, és karkötők is akadtak tizesével. Színben ugyan nem, de originalitásban passzolók.
Mikolt részére bevásároltam egy pillangószárnyat, biztos ami biztos alapon, és meg sem mutattam neki kedden este, mikor lefekvés előtt az utolsó mondta az volt, hogy hókirálynő lesz, rózsaszín, és szárnya is lesz meg koronája. Ja és varázspálcája természetesen.
Imádom a megingathatatlanságában.
Szerdán még beruháztam egy kis koronára, elkértem Vikitől a nagy ruhát, és megérkezett a szárny is. A varázspálcáról elfelejtkeztem, kicsit sóhajtozott miatta az öltözőben, mikor a négy vagy öt rózsaszín kis habcsókocska kezében egytől egyig volt valami hasonló, de aztán egy szót sem ejtett róla.
A farsang egyébként a várakozásoknak megfelelően vidáman telt bent, délután csalódottan vették tudomásul hogy pénteken nem mehetnek ugyanezekben a ruhákban, sőt egy évet kell várniuk a következő alkalomig, de ígéretet kaptak, hogy akkor öltözhetnek be, amikor csak kedvük tartja.
Azóta nem kérték.
Idén Áron a fantáziálás fázisában rekedt, hetekig minden nap valami mást emlegetett, lovag, krokodil, de faoroszlán, vagy faMatyi is akart lenni, azóta is játssza, hogy öltözzünk ablaknak, mert az vicces és jókat kacag a saját humorán, iszonyú szórakoztató egyébként. :)
Az utolsó napokban meg azt találta mondani:
- Én inkább nem leszek semmi, félek a farsangtól.
Nem volt sok időm fotózni, de nagyon jólesett figyelni a lányokat, mennyire mások, mint itthon. Hanna odabenn a magabiztos, felszabadult, Mikolt jóval csendesebb, szemlélődőbb. Hanna lendülete magával ragadó volt, Mikolt félrecsúszott kicsi koronája meg olyan bájos, hogy alig ismertem rá. :) Jövőre már Áron is ott lesz a képeken...
Címkék:
Farsang 2013,
Hanna,
Hanna óvodás,
Mikolt,
Mikolt óvodás,
Óvoda,
Ünnep
2012. december 10., hétfő
Betlehemes
Csilla beteg lett.
Azért is sajnálta nagyon, mert jövőre nyugdíjba megy (mi lesz velünk...), és idén taníthatta volna utoljára meg azt a három német dalt a gyerekeknek, amit a pénteki fellépésen énekeltek volna.
Így aztán Elvira egyedül maradt az egész műremek buksikba plántálásával, ami azért nem lehetett kis kihívás. A német nótákat nem is forszírozta, nem is ő a németes óvónéni, meg amúgy is valószínűleg épp elég munkája volt abban, hogy a vegyes csoport egyre fogyatkozó középsőseit és nagyjait megtanítsa.
Ennek a küzdelemnek csak morzsáját kaptam el azzal a megjegyzésével, meg főleg a mosolygó arckifejezésével, hogy mennyire örül, hogy Hanna meggyógyult, és képzeljem el, tegnap hallotta először a szöveget, és ma már mondta. Hibátlanul.
Nagyon nagy rohanásban szoktam megérkezni, meg távozni is az oviból, pláne amikor ezer réteg van a kicsiken, és nagyon ritka az, hogy elolvassam a faliújság hirdetéseit, vagy ha mégis sikerül, akkor is elfelejtem mi volt rajta.
Fogalmam sem volt persze, hogy mire és miért készülnek, de miután Elvíra megdícsérte, kértem Hannát, mondja el azt a szöveget, amit olyan nagyon ügyesen megtanult ennyi idő alatt.
Eleinte nem volt kedve, de néha elcsíptem pár sort, amiből kiderült, a téma karácsonnyal kapcsolatos.
Egyre kíváncsibban hallgattam, aztán szerda eset újra megkértem.
Hannának van egy szereplőarca. Kicsit lehajtja a fejét, a szája szélén ott a zavartsággal vegyes büszkeség visszafojtott mosolya, miközben látszólag koncentráció nélkül ontja magából a sorokat.
Az asztalnál ültünk, mikor belekezdett József Attila, Betlehemi királyok című versébe.
Egy helyen elakadt, úgyhogy előkaptam magam mellől a JA kötetet, és segítettem neki a folytatásban.
Négyszer volt rám szüksége, egyébként végigmondta az egészet.
Komolyan leesett az állam... Ezt a hosszú verset Hanna hétfőn hallotta először.
A pénteki előadásban ő volt a mesélő.
Tudnia kellett, ki után, mikor, mit kell mondania.
Nagyon vártam a pénteket. Hét közben kiderült, hogy ezzel a kis etűddel az ovisok nyitják meg azt a díjátadó ünnepséget, aminek keretében az önkormányzat által kiírt, betlehem készítő pályázaton résztvevőket ajándékozzák majd meg oklevéllel, miegymással.
Hogy az időpont nem volt baráti, mondjuk, hogy természetes.
Nem lehet kedvezni egyszerre a dolgozó szülőknek, és a dolgozó dolgozóknak.
Délután háromra az oviba kellett mennem, hogy segítsek összekészíteni a lányokat, miközben rettenetesen hálás voltam, hogy ezúttal (eddig majdnem minden hasonlóan fontos eseményre kénytelen voltam elrángatni a kicsiket is, akiket emiatt fel kellett ébresztenem, amit meg nem részletezek ehelyütt, hogy milyen kellemes, az összes mellékhatásával együtt) kizárólag a két nagyra kellett csak koncentrálnom, Feri az alvó cseppek álmát őrizte minálunk.
Anyukám is szabadságon volt aznap, autóval fuvaroztuk a kellékeket (el sem tudom képzelni, hogyan lett volna, ha mindezt a kezükben cipelik két buszmegállónyit...), meg a gyerekek egy részét.
A Városházán kis kavarodás, majd némi segítségnyújtás után végül elkezdődött az előadás. :)
Hanna a szövegmondó arcával, kereste a nagymamák tekintetét, közben egyszer sem tévesztett.
Én fotóztam, Mikolt pedig hozta a formáját.
Egyszerűen imádom azt a szabadságot, ami az egész lényét körbelengi. A képeket érdemes végigbogarászni, Mikolt ezerarca itt is szépen rajzolódik :)))). Történt példul, hogy az egymondatos szövege előtt fél másodperccel kikiabált nekem, hogy melege van (még az öltözőben mondtam neki, hogy ha meleg lenne, akkor leveheti a kardigánt, az előadás közepén váltotta be a bónját...), de végül angyalszárny le és felrángatásával együtt is mindössze öt másodpercet töltöttünk azzal, hogy megszabadítsam a kardigánjától, pedig még egy nagy gép és egy vaku is lógott rólam, a hely szűkéről nem is szólva.
Mire ő következett, épp visszaért a helyére. :)
Szépek voltak, és ügyesek, én pedig igazán büszke Hannára.
Jövőre talán mi is elkészítjük majd a saját betlehemünket, legalábbis Hanna szeméből ezt a vágyat olvastam ki, ahogy nézte a sok oklevéllel távozó gyereket. :)
Azért is sajnálta nagyon, mert jövőre nyugdíjba megy (mi lesz velünk...), és idén taníthatta volna utoljára meg azt a három német dalt a gyerekeknek, amit a pénteki fellépésen énekeltek volna.
Így aztán Elvira egyedül maradt az egész műremek buksikba plántálásával, ami azért nem lehetett kis kihívás. A német nótákat nem is forszírozta, nem is ő a németes óvónéni, meg amúgy is valószínűleg épp elég munkája volt abban, hogy a vegyes csoport egyre fogyatkozó középsőseit és nagyjait megtanítsa.
Ennek a küzdelemnek csak morzsáját kaptam el azzal a megjegyzésével, meg főleg a mosolygó arckifejezésével, hogy mennyire örül, hogy Hanna meggyógyult, és képzeljem el, tegnap hallotta először a szöveget, és ma már mondta. Hibátlanul.
Nagyon nagy rohanásban szoktam megérkezni, meg távozni is az oviból, pláne amikor ezer réteg van a kicsiken, és nagyon ritka az, hogy elolvassam a faliújság hirdetéseit, vagy ha mégis sikerül, akkor is elfelejtem mi volt rajta.
Fogalmam sem volt persze, hogy mire és miért készülnek, de miután Elvíra megdícsérte, kértem Hannát, mondja el azt a szöveget, amit olyan nagyon ügyesen megtanult ennyi idő alatt.
Eleinte nem volt kedve, de néha elcsíptem pár sort, amiből kiderült, a téma karácsonnyal kapcsolatos.
Egyre kíváncsibban hallgattam, aztán szerda eset újra megkértem.
Hannának van egy szereplőarca. Kicsit lehajtja a fejét, a szája szélén ott a zavartsággal vegyes büszkeség visszafojtott mosolya, miközben látszólag koncentráció nélkül ontja magából a sorokat.
Az asztalnál ültünk, mikor belekezdett József Attila, Betlehemi királyok című versébe.
Egy helyen elakadt, úgyhogy előkaptam magam mellől a JA kötetet, és segítettem neki a folytatásban.
Négyszer volt rám szüksége, egyébként végigmondta az egészet.
Komolyan leesett az állam... Ezt a hosszú verset Hanna hétfőn hallotta először.
A pénteki előadásban ő volt a mesélő.
Tudnia kellett, ki után, mikor, mit kell mondania.
Nagyon vártam a pénteket. Hét közben kiderült, hogy ezzel a kis etűddel az ovisok nyitják meg azt a díjátadó ünnepséget, aminek keretében az önkormányzat által kiírt, betlehem készítő pályázaton résztvevőket ajándékozzák majd meg oklevéllel, miegymással.
Hogy az időpont nem volt baráti, mondjuk, hogy természetes.
Nem lehet kedvezni egyszerre a dolgozó szülőknek, és a dolgozó dolgozóknak.
Délután háromra az oviba kellett mennem, hogy segítsek összekészíteni a lányokat, miközben rettenetesen hálás voltam, hogy ezúttal (eddig majdnem minden hasonlóan fontos eseményre kénytelen voltam elrángatni a kicsiket is, akiket emiatt fel kellett ébresztenem, amit meg nem részletezek ehelyütt, hogy milyen kellemes, az összes mellékhatásával együtt) kizárólag a két nagyra kellett csak koncentrálnom, Feri az alvó cseppek álmát őrizte minálunk.
Anyukám is szabadságon volt aznap, autóval fuvaroztuk a kellékeket (el sem tudom képzelni, hogyan lett volna, ha mindezt a kezükben cipelik két buszmegállónyit...), meg a gyerekek egy részét.
A Városházán kis kavarodás, majd némi segítségnyújtás után végül elkezdődött az előadás. :)
Hanna a szövegmondó arcával, kereste a nagymamák tekintetét, közben egyszer sem tévesztett.
Én fotóztam, Mikolt pedig hozta a formáját.
Egyszerűen imádom azt a szabadságot, ami az egész lényét körbelengi. A képeket érdemes végigbogarászni, Mikolt ezerarca itt is szépen rajzolódik :)))). Történt példul, hogy az egymondatos szövege előtt fél másodperccel kikiabált nekem, hogy melege van (még az öltözőben mondtam neki, hogy ha meleg lenne, akkor leveheti a kardigánt, az előadás közepén váltotta be a bónját...), de végül angyalszárny le és felrángatásával együtt is mindössze öt másodpercet töltöttünk azzal, hogy megszabadítsam a kardigánjától, pedig még egy nagy gép és egy vaku is lógott rólam, a hely szűkéről nem is szólva.
Mire ő következett, épp visszaért a helyére. :)
Szépek voltak, és ügyesek, én pedig igazán büszke Hannára.
Jövőre talán mi is elkészítjük majd a saját betlehemünket, legalábbis Hanna szeméből ezt a vágyat olvastam ki, ahogy nézte a sok oklevéllel távozó gyereket. :)
Címkék:
Ádvent,
Gyerekek,
Hanna,
Hanna elsők,
Karácsony 2012,
Mikolt,
Mikolt elsők,
Mikolt óvodás,
Szereplés,
Ünnep
2012. december 5., szerda
Sajtcédulkák
Lelle két napja nyolcfogú.
Közben meg megtanulta megmutatni milyen erős, de csak akkor mutogatja, ha hazai terepen érzi magát. Ellenben szégyellős, de nagyon, és olyan, de olyan édes, ahogy bújik, mert akarná is bemutatni a nagyszerűt, meg nem is.
És mikor mutatja, remeg a feje az erőlködéstől, és kivillan az a két kis gyöngy alul, amiből hamarosan négy lesz.
Miért élem meg még mindig olyan nehezen a változást?...
Nem eszik.
Tegnap arra is rájöttem, hogy azért nem, mert sérti az önérzetét az etetés momentuma.
Kapott egy kanalat, amivel boldogan és egyre ügyesebben lapátol. Levest még nem mernék adni neki, de a joghurtnak már majdnem minden része a szájába jut.
Áron tegnap leesett a lépcsőről. Megütötte a nyakát, valószínűleg meg is húzódott.
Délután, mikor még mindig sírdogált a fejfordítás fájdalma miatt, lefektettem a földre, és megmasszíroztam.
Azt a picike nyakat :).
Nem szerette eleinte, de végül jót is tett, meg jól is esett neki. A kényeztetés végeztével kérte, tegyem fel a kanapéra, és takarjam be, mert aludna. Persze azonnal érkezett a kóstolgatók hada, de Áron mindenkit elzavart maga mellől. Aztán megérkezett Lelle.
Mellékucorodott, és Áji nemcsak hogy hagyta, de gondosan be is takargatta. Kezdenek szövetséget kötni.
A választékos mondatai.
Ma az autóban hazafelé azt mondja hátulról:
- Mikolt, mi most éppen hazafelé tartunk.
Valamelyik éjjel felébredt, és félálomban elindult lefelé hozzánk. A lépcső fordulójában találkoztunk, alig pislákolt, és engem akart.
Mondtam neki, hogy felveszem a pizsamámat és megyek. Erre azt javasolta, legyen úgy, hogy ő leül a lépcsőre és megvár. Egyezkedtünk, engedte. Megint valamit igazítani kellett a helyzetben egymáshoz, megint ráállt. Eltartott egy ideig ez, és közben rájöttem, mennyire fantasztikus, hogy a majdnem alvó, amúgy sokszor meggyőzhetetlen kicsi gyerekünk gyakorlatilag tökéletes partnerként viselkedik. Nem hagyja magát, de kompromisszumkész.
Akkor döbbentem rá igazán, hogy ennek a morzsája is elég volna a hétköznapokban némi energianyeréshez.
Hosszabb távon még várat magára ez a kényelem. Áron félálomban viszont elképesztően hajlékony.
A lányok a múlt héten itthon voltak.
Hétfőn mentek először, és aznap már sokadjára próbálták el azt a kis etüdöt, amit pénteken a Városháza előtt eljátszanak majd.
Ma Elvira néni azzal fogadott, hogy Hanna a mesélő, vagyis figyelnie kell, mikor, ki után, mit mond. Tegnap egyszer meghallgatta, ma már tudta a teljes szöveget.
Büszkeség.
Mikolt, amikor felemelem a hangom (előfordul mostanában...), minden alkalommal odajön hozzám és azt mondja: Mama, nagyon szejetlek.
Pedig néha komolyan dühös vagyok rá. Magamra mondjuk sokkal jobban.
Csilla szerint nagyon jó óvodás, figyel, ügyes, a maga világát is hozza persze, de még az is rendben van. Anyukám szerint is sokat változott, mióta közösségben van, javára. Én nem látom ennyire kívülről, csak az tűnik fel, hogy próbálom ráerőltetni a ruhákat, amikről azt gondolom, jónak kellene még lenniük rá, és kiderül (folyton...), hogy Mimi nem is kicsi már.
Fogom a kezét, amit eddig nem adott, most meg el nem engedné az enyémet, még rollerezés helyett is sétál inkább, hogy együtt lehessünk. És ez olyan megható.
És végül...
Tudhatnak valamit az öregek.
Nem akarnak benti cipőről hallani sem. Pedig szuper mamuszaik vannak, sőt akár szandált is felvehetnének. De nem.
Lelle a legkritikusabb, ő még felveszi, ha ráadom, de egy perc múlva már lent is van. Bármi.
Anyukám, az örök aggódó, elgondolkodva a tényálláson, azt találta mondani a telefonba, adjak rá zoknit. De ne a harisnya fölé, hanem alá.
Kamaszkoromból ismerős zsigeri normálisazanyám? reflex érkezett azonnal, de.
Azóta Lelle zoknit hord a harisnya alatt. És meleg a lába.
A ráadás el ne maradjon.
Hannakorszakban el sem tudtam képzelni, hogy hogy lehet két gyereket egy szobában altatni. Hogy egy ágyban, azt meg végképp teljesen lehetetlennek véltem.
Mostanában sokat mosolygok azon az akkori önmagamon, aki ha látná, hogy mi a helyzet mifelénk ma, akkor se hinné.
Hogy két gyerek képes eldőlni délutánonként, miközben a középre vett anyjuk dolgozik (vagyis zajong és még fényt is csinál). És ez mégcsak hagyján, mert horkolnak is mindketten és még ez sem zavarja őket.
De a legszebb minden pillanat közül kétségtelenül az, mikor reggel arra ébredek, hogy a fejemet két, illatos, pihepuha buksi támasztja. Egy jobbról, egy meg balról.
Senkivel sem cserélnék. :)
Közben meg megtanulta megmutatni milyen erős, de csak akkor mutogatja, ha hazai terepen érzi magát. Ellenben szégyellős, de nagyon, és olyan, de olyan édes, ahogy bújik, mert akarná is bemutatni a nagyszerűt, meg nem is.
És mikor mutatja, remeg a feje az erőlködéstől, és kivillan az a két kis gyöngy alul, amiből hamarosan négy lesz.
Miért élem meg még mindig olyan nehezen a változást?...
Nem eszik.
Tegnap arra is rájöttem, hogy azért nem, mert sérti az önérzetét az etetés momentuma.
Kapott egy kanalat, amivel boldogan és egyre ügyesebben lapátol. Levest még nem mernék adni neki, de a joghurtnak már majdnem minden része a szájába jut.
Áron tegnap leesett a lépcsőről. Megütötte a nyakát, valószínűleg meg is húzódott.
Délután, mikor még mindig sírdogált a fejfordítás fájdalma miatt, lefektettem a földre, és megmasszíroztam.
Azt a picike nyakat :).
Nem szerette eleinte, de végül jót is tett, meg jól is esett neki. A kényeztetés végeztével kérte, tegyem fel a kanapéra, és takarjam be, mert aludna. Persze azonnal érkezett a kóstolgatók hada, de Áron mindenkit elzavart maga mellől. Aztán megérkezett Lelle.
Mellékucorodott, és Áji nemcsak hogy hagyta, de gondosan be is takargatta. Kezdenek szövetséget kötni.
A választékos mondatai.
Ma az autóban hazafelé azt mondja hátulról:
- Mikolt, mi most éppen hazafelé tartunk.
Valamelyik éjjel felébredt, és félálomban elindult lefelé hozzánk. A lépcső fordulójában találkoztunk, alig pislákolt, és engem akart.
Mondtam neki, hogy felveszem a pizsamámat és megyek. Erre azt javasolta, legyen úgy, hogy ő leül a lépcsőre és megvár. Egyezkedtünk, engedte. Megint valamit igazítani kellett a helyzetben egymáshoz, megint ráállt. Eltartott egy ideig ez, és közben rájöttem, mennyire fantasztikus, hogy a majdnem alvó, amúgy sokszor meggyőzhetetlen kicsi gyerekünk gyakorlatilag tökéletes partnerként viselkedik. Nem hagyja magát, de kompromisszumkész.
Akkor döbbentem rá igazán, hogy ennek a morzsája is elég volna a hétköznapokban némi energianyeréshez.
Hosszabb távon még várat magára ez a kényelem. Áron félálomban viszont elképesztően hajlékony.
A lányok a múlt héten itthon voltak.
Hétfőn mentek először, és aznap már sokadjára próbálták el azt a kis etüdöt, amit pénteken a Városháza előtt eljátszanak majd.
Ma Elvira néni azzal fogadott, hogy Hanna a mesélő, vagyis figyelnie kell, mikor, ki után, mit mond. Tegnap egyszer meghallgatta, ma már tudta a teljes szöveget.
Büszkeség.
Mikolt, amikor felemelem a hangom (előfordul mostanában...), minden alkalommal odajön hozzám és azt mondja: Mama, nagyon szejetlek.
Pedig néha komolyan dühös vagyok rá. Magamra mondjuk sokkal jobban.
Csilla szerint nagyon jó óvodás, figyel, ügyes, a maga világát is hozza persze, de még az is rendben van. Anyukám szerint is sokat változott, mióta közösségben van, javára. Én nem látom ennyire kívülről, csak az tűnik fel, hogy próbálom ráerőltetni a ruhákat, amikről azt gondolom, jónak kellene még lenniük rá, és kiderül (folyton...), hogy Mimi nem is kicsi már.
Fogom a kezét, amit eddig nem adott, most meg el nem engedné az enyémet, még rollerezés helyett is sétál inkább, hogy együtt lehessünk. És ez olyan megható.
És végül...
Tudhatnak valamit az öregek.
Nem akarnak benti cipőről hallani sem. Pedig szuper mamuszaik vannak, sőt akár szandált is felvehetnének. De nem.
Lelle a legkritikusabb, ő még felveszi, ha ráadom, de egy perc múlva már lent is van. Bármi.
Anyukám, az örök aggódó, elgondolkodva a tényálláson, azt találta mondani a telefonba, adjak rá zoknit. De ne a harisnya fölé, hanem alá.
Kamaszkoromból ismerős zsigeri normálisazanyám? reflex érkezett azonnal, de.
Azóta Lelle zoknit hord a harisnya alatt. És meleg a lába.
A ráadás el ne maradjon.
Hannakorszakban el sem tudtam képzelni, hogy hogy lehet két gyereket egy szobában altatni. Hogy egy ágyban, azt meg végképp teljesen lehetetlennek véltem.
Mostanában sokat mosolygok azon az akkori önmagamon, aki ha látná, hogy mi a helyzet mifelénk ma, akkor se hinné.
Hogy két gyerek képes eldőlni délutánonként, miközben a középre vett anyjuk dolgozik (vagyis zajong és még fényt is csinál). És ez mégcsak hagyján, mert horkolnak is mindketten és még ez sem zavarja őket.
De a legszebb minden pillanat közül kétségtelenül az, mikor reggel arra ébredek, hogy a fejemet két, illatos, pihepuha buksi támasztja. Egy jobbról, egy meg balról.
Senkivel sem cserélnék. :)
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Gyerekek,
Hanna,
Hanna óvodás,
Lelle,
Lelle elsők,
Lelle fogacskák,
Mikolt,
Mikolt óvodás
2012. október 9., kedd
A nagyokról is
A múlt hét egyik hajnala vihart hozott. Nem tudom hány óra volt (utóbb kiderült, hat), mert az áram is elment egy időre. Álmodtam, és amolyan Malajziában vagyok élmény volt, nem is csoda, mert olyan dörgéssel érkezett a szeptember végi nyári zápor, amit itt szinte soha, ott meg mindennap hallgattunk. Az eső erejéről nem is szólva.
Meg sem lepődtem, mikor elsőként Mikolt érkezett, és bújt nagyon szorosan mellém, majd Hanna, és végül Áron is odafészkelte magát Dani oldalába. Mellettünk Lelle békésen aludt. :)
A vihar épp csitulni kezdett, mikor Dani felkelt, Áron pedig félálomban és meglehetősen kétségbeesetten ugrott utána. Mikolttól mozdulni sem tudtam, de Hanna azonnal Áron után nyúlt:
- Cssssss... Áronkám, itt vagyok, ne félj, foghatod a kezem.
- Jó. - mondta Áron, és visszazuhant Dani helyére.
Az ovikezdés ihletet is hozott a lányok életébe. Hanna gyakorlatilag egyfolytában rajzol, finomítja a technikát, újabb és újabb megoldásokat keres. A ceruzái lassan elfogynak, azt hiszem megvan az ötlet születésnapi ajándék ügyben.
Mikolt pedig Hanna nyomában szintén folyamatosan alkot. Amint felkelnek délután, leülnek az asztalhoz, és "dolgoznak". Mikolt igyekszik. Fejet már minden gond nélkül rajzol, de mikor a ruhák következnek, elakad:
- Mama, én még nem tudok pólót rajzolni.
Egy teljesen új világ ez számomra, mert eddig egyáltalán nem zavarta, hogy az, amit csinál, teljesen egyedi, a valósághoz kevés kapcsolattal bíró alkotó, abba belefelejtkező folyamat volt. Ugyanakkor kitartóan ragaszkodik az elképzeléseihez, és a tőle telhető legjobbat meg is valósítja.
Tegnap este például születésnapot rajzolt, lampionokkal. A fekvő rajzlapon saroktól sarokig belógatott egy cérnaszálat, amire sorban fűzte fel a háromszínű lámpásokat. Dani épp begyújtani készült a kemencébe, és várta a gyerekeket, hiszen az első ilyen mindig nagy szenzáció. Mikolt, aki korábban a sarokba dobta volna a rajzot, bárhol is tart éppen benne, most turbósebességre kapcsolt, és míg a sorminta végére nem ért, nem indult el. Hogy közben néhányat elfelejtett kiszínezni, csak annak köszönhető, hogy a figyelme azért el-elterelődött.
Nekem még így is nagyon szívmelengető volt látni, Mimi kezd igazi óvodásként funkcionálni.
A múlt héten csütörtökön Pali elvitte a kicsiket játszóterezni, hozzám meg betoppant Viki, és együtt töltöttük a délelőttöt. Főztünk, csacsogtunk, ettünk, folyattuk az időt.
Kaptam egy kis megerősítést, ami a napirendünk átalakítását illeti, és ezúttal is beláttam persze, hogy a mi késői fektetésünk hosszú távon nem működőképes már.
Őszintén, nagyon elfáradok estére, és nehezen veszem rá magam, hogy az egész délutáni gyerekfuttatás, vacsora, fürdetés egyveleget egymagam csináljam végig, pedig ez kell ahhoz, hogy gyerekhez illő időben ágyba kerülhessenek.
Mindenesetre tegnap vettem egy nagy levegőt (hétfőn még könnyű...), és a kicsiket megebédeltettem délben, még mielőtt az oviba indultunk volna. Emiatt sikerült fél kettőkor mindenkit az ágyába tessékelnem, és már négykor ébren voltak.
Megjártuk a vadasparkot, bringáztak is egyet, meglátogattuk a dédit, és mire Dani hét után valamivel megérkezett, már egy szelet kenyéren is túl voltak a legtöbben.
Itthon a cél érdekében már egy ideje először fürdenek, és csak utána vacsoráznak (ez persze nem a legideálisabb... már ami a pizsiben maszatolást illeti, de ezt a rizikót vállalom).
Tegnap fél kilenckor (mikor egyébként kimenőt kaptam) mindenki az ágyban volt, és Dani kilenckor ki is jött a lányoktól.
Emlékeim szerint még sosem történt ilyen nálunk.
Hogy mennyire tartható ez a tempó... Kicsit szkeptikus vagyok, mert ma pl. nem tudom megetetni a kicsiket délben, emiatt csúszni is fog a délutáni alvás, mindenesetre az, hogy reggel Mimit énekelgetve tessékeltem ki az ajtón megért minden feszességet.
A terv megvalósításában valószínűleg sokat segítene, ha a lányok bentalvósak lehetnének. De egyrészt nem maradhatnak, másrészt bent nem is aludnának, pedig még mind a ketten igénylik a délutáni pihenést.
Meg sem lepődtem, mikor elsőként Mikolt érkezett, és bújt nagyon szorosan mellém, majd Hanna, és végül Áron is odafészkelte magát Dani oldalába. Mellettünk Lelle békésen aludt. :)
A vihar épp csitulni kezdett, mikor Dani felkelt, Áron pedig félálomban és meglehetősen kétségbeesetten ugrott utána. Mikolttól mozdulni sem tudtam, de Hanna azonnal Áron után nyúlt:
- Cssssss... Áronkám, itt vagyok, ne félj, foghatod a kezem.
- Jó. - mondta Áron, és visszazuhant Dani helyére.
Az ovikezdés ihletet is hozott a lányok életébe. Hanna gyakorlatilag egyfolytában rajzol, finomítja a technikát, újabb és újabb megoldásokat keres. A ceruzái lassan elfogynak, azt hiszem megvan az ötlet születésnapi ajándék ügyben.
Mikolt pedig Hanna nyomában szintén folyamatosan alkot. Amint felkelnek délután, leülnek az asztalhoz, és "dolgoznak". Mikolt igyekszik. Fejet már minden gond nélkül rajzol, de mikor a ruhák következnek, elakad:
- Mama, én még nem tudok pólót rajzolni.
Egy teljesen új világ ez számomra, mert eddig egyáltalán nem zavarta, hogy az, amit csinál, teljesen egyedi, a valósághoz kevés kapcsolattal bíró alkotó, abba belefelejtkező folyamat volt. Ugyanakkor kitartóan ragaszkodik az elképzeléseihez, és a tőle telhető legjobbat meg is valósítja.
Tegnap este például születésnapot rajzolt, lampionokkal. A fekvő rajzlapon saroktól sarokig belógatott egy cérnaszálat, amire sorban fűzte fel a háromszínű lámpásokat. Dani épp begyújtani készült a kemencébe, és várta a gyerekeket, hiszen az első ilyen mindig nagy szenzáció. Mikolt, aki korábban a sarokba dobta volna a rajzot, bárhol is tart éppen benne, most turbósebességre kapcsolt, és míg a sorminta végére nem ért, nem indult el. Hogy közben néhányat elfelejtett kiszínezni, csak annak köszönhető, hogy a figyelme azért el-elterelődött.
Nekem még így is nagyon szívmelengető volt látni, Mimi kezd igazi óvodásként funkcionálni.
A múlt héten csütörtökön Pali elvitte a kicsiket játszóterezni, hozzám meg betoppant Viki, és együtt töltöttük a délelőttöt. Főztünk, csacsogtunk, ettünk, folyattuk az időt.
Kaptam egy kis megerősítést, ami a napirendünk átalakítását illeti, és ezúttal is beláttam persze, hogy a mi késői fektetésünk hosszú távon nem működőképes már.
Őszintén, nagyon elfáradok estére, és nehezen veszem rá magam, hogy az egész délutáni gyerekfuttatás, vacsora, fürdetés egyveleget egymagam csináljam végig, pedig ez kell ahhoz, hogy gyerekhez illő időben ágyba kerülhessenek.
Mindenesetre tegnap vettem egy nagy levegőt (hétfőn még könnyű...), és a kicsiket megebédeltettem délben, még mielőtt az oviba indultunk volna. Emiatt sikerült fél kettőkor mindenkit az ágyába tessékelnem, és már négykor ébren voltak.
Megjártuk a vadasparkot, bringáztak is egyet, meglátogattuk a dédit, és mire Dani hét után valamivel megérkezett, már egy szelet kenyéren is túl voltak a legtöbben.
Itthon a cél érdekében már egy ideje először fürdenek, és csak utána vacsoráznak (ez persze nem a legideálisabb... már ami a pizsiben maszatolást illeti, de ezt a rizikót vállalom).
Tegnap fél kilenckor (mikor egyébként kimenőt kaptam) mindenki az ágyban volt, és Dani kilenckor ki is jött a lányoktól.
Emlékeim szerint még sosem történt ilyen nálunk.
Hogy mennyire tartható ez a tempó... Kicsit szkeptikus vagyok, mert ma pl. nem tudom megetetni a kicsiket délben, emiatt csúszni is fog a délutáni alvás, mindenesetre az, hogy reggel Mimit énekelgetve tessékeltem ki az ajtón megért minden feszességet.
A terv megvalósításában valószínűleg sokat segítene, ha a lányok bentalvósak lehetnének. De egyrészt nem maradhatnak, másrészt bent nem is aludnának, pedig még mind a ketten igénylik a délutáni pihenést.
2012. október 2., kedd
Rajzolnak
Ha most leírnám újra, hogyan és mennyire gondolom az óvodát pozitív személyiségformáló közegnek, bizonyára sokan nagyon bólogatnának, és jó sokan meg csóválnák a fejüket.
Mert én abba a táborba tartozom, ahol az a meggyőződés, hogy nem az oviban tanulja meg a gyerök szépen fogni a kanalat, sőt szépen énekelni sem. Meg úgy általában nem gondolom, hogy bármit is ott kellene megtanulnia...
De hogy az ovi egy olyan hely, ahol megkaphatják a gyerekeim azt a lehetőséget, hogy ugyanazokkal a gyerekekkel napmintnap körülvéve közösséget alkothassanak, érezhessék, hogy a családon kívül is tartoznak valahová, és a sok lükeség mellett még húzzák is egymást jóirányba, abban is van hitem. Ezért nem dilemma, hogy ha nemis három, de négyévesen mindenki intézményben töltse a napjának egy részét.
A legigazibb változást azon a területen tapasztalom, amiben anyaként a leggyengébben muzsikálok :)... természetesen. Ez pedig a rajz.
Hanna már most úgy alkot, ahogy én sosem fogok, varázslatos dolgok kerülnek ki a keze alól, imádom nézni, ahogy formálódik az ötlet, amilyen egyértelmű, hogy hova milyen vonal, forma, majd satír kerül.
Bezzeg hogy aggódtam emiatt Malajziában. Már majdnem öt éves volt, mikor még mindig nem tudott normális embert rajzolni. Ma meg... Mikolt felrótta neki, hogy az embereknek nem rajzol ujjakat. Hanna erre vállat vont (jelezve, hogy pontosan tudja, hova és mennyi vonallal kellene ha), és azt mondta:
- Nekem így tetszik.
Nekem meg ez az alkotó szabadsága. Még akkor is, ha pszichológusként meg nem is érne ez annyi pontot. De most elsősorban műkedvelő, nagyon elfogult anyuka vagyok.
A tárgyra térve, Mikolt következik.
A maga esszenciális esetlegességével, ami az ábrázolásában eddig a színek kavalkádjának életre hívásából állt.
Annyira szerettem a mindent kitöltő foltszívárványait, hogy fel se merült bennem, hogy valamit már mégiscsak illene tematikusan is megrajzolni. Mondjuk egy fejet...
Mígnem pénteken Csilla egy emberrajzzal állt elém. Volt rajta hosszú, gyönyörű ruha, fej, karok, szemek, haj, és egy korona. Csilla valami mással kezdte, közben a kezembe adta a rajzot, amivel hirtelen nem is tudtam mit kezdjek, mert nem volt ismerős a vonalvezetés. Aztán kiderült, Mimi alkotása az, amit a kezemben tartok.
Meghatódtam.
Leginkább attól, hogy most először éreztem, hogy Mikolt a konformista utat szeretné választani, hasonlítani a többiekhez, akikkel sorsközösséget vállal kilenctől fél egyig.
Láttam a rajzán az igyekezetet, a munkát, az eredmény mégis olyan szívetmelengetően nagyvonalúan Mikoltos volt.
Ma a müllerben jártam, hogy főzeléket vegyek Lellének.
Hanna egy hete kapott egy mappát, amibe az idei év csodáit fogjuk gyűjteni, de akkor fel sem merült bennem, hogy Miminek is kellene egy ilyen gyűjtő.
De ma, kétségek nélkül levettem egy rózsaszínt, és hazavittem Mikoltnak.
Aki délelőtt ezt a három remeket művelte:
Az első teljesen saját alkotás :), a másodikon a baloldali királyfi Mimi rajza, a királylány Hannáé, a harmadik pedig egy hármas koprodukció, a fej Mikolt alkotása, a póló Hannáé, a cipő pedig Pankáé.
Hogy azért legyen benne amolyan igazi kisMimi is, rögtön egy szóalkotással kezdte a gyűjtést, a mappát ugyanis magpárnának hívja... :))))))
- Hol van a magpájnám?
És természetesen meggyőzhetetlen holmi egyszerűsítésről. :)
Mert én abba a táborba tartozom, ahol az a meggyőződés, hogy nem az oviban tanulja meg a gyerök szépen fogni a kanalat, sőt szépen énekelni sem. Meg úgy általában nem gondolom, hogy bármit is ott kellene megtanulnia...
De hogy az ovi egy olyan hely, ahol megkaphatják a gyerekeim azt a lehetőséget, hogy ugyanazokkal a gyerekekkel napmintnap körülvéve közösséget alkothassanak, érezhessék, hogy a családon kívül is tartoznak valahová, és a sok lükeség mellett még húzzák is egymást jóirányba, abban is van hitem. Ezért nem dilemma, hogy ha nemis három, de négyévesen mindenki intézményben töltse a napjának egy részét.
A legigazibb változást azon a területen tapasztalom, amiben anyaként a leggyengébben muzsikálok :)... természetesen. Ez pedig a rajz.
Hanna már most úgy alkot, ahogy én sosem fogok, varázslatos dolgok kerülnek ki a keze alól, imádom nézni, ahogy formálódik az ötlet, amilyen egyértelmű, hogy hova milyen vonal, forma, majd satír kerül.
Bezzeg hogy aggódtam emiatt Malajziában. Már majdnem öt éves volt, mikor még mindig nem tudott normális embert rajzolni. Ma meg... Mikolt felrótta neki, hogy az embereknek nem rajzol ujjakat. Hanna erre vállat vont (jelezve, hogy pontosan tudja, hova és mennyi vonallal kellene ha), és azt mondta:
- Nekem így tetszik.
Nekem meg ez az alkotó szabadsága. Még akkor is, ha pszichológusként meg nem is érne ez annyi pontot. De most elsősorban műkedvelő, nagyon elfogult anyuka vagyok.
A tárgyra térve, Mikolt következik.
A maga esszenciális esetlegességével, ami az ábrázolásában eddig a színek kavalkádjának életre hívásából állt.
Annyira szerettem a mindent kitöltő foltszívárványait, hogy fel se merült bennem, hogy valamit már mégiscsak illene tematikusan is megrajzolni. Mondjuk egy fejet...
Mígnem pénteken Csilla egy emberrajzzal állt elém. Volt rajta hosszú, gyönyörű ruha, fej, karok, szemek, haj, és egy korona. Csilla valami mással kezdte, közben a kezembe adta a rajzot, amivel hirtelen nem is tudtam mit kezdjek, mert nem volt ismerős a vonalvezetés. Aztán kiderült, Mimi alkotása az, amit a kezemben tartok.
Meghatódtam.
Leginkább attól, hogy most először éreztem, hogy Mikolt a konformista utat szeretné választani, hasonlítani a többiekhez, akikkel sorsközösséget vállal kilenctől fél egyig.
Láttam a rajzán az igyekezetet, a munkát, az eredmény mégis olyan szívetmelengetően nagyvonalúan Mikoltos volt.
Ma a müllerben jártam, hogy főzeléket vegyek Lellének.
Hanna egy hete kapott egy mappát, amibe az idei év csodáit fogjuk gyűjteni, de akkor fel sem merült bennem, hogy Miminek is kellene egy ilyen gyűjtő.
De ma, kétségek nélkül levettem egy rózsaszínt, és hazavittem Mikoltnak.
Aki délelőtt ezt a három remeket művelte:
Az első teljesen saját alkotás :), a másodikon a baloldali királyfi Mimi rajza, a királylány Hannáé, a harmadik pedig egy hármas koprodukció, a fej Mikolt alkotása, a póló Hannáé, a cipő pedig Pankáé.
Hogy azért legyen benne amolyan igazi kisMimi is, rögtön egy szóalkotással kezdte a gyűjtést, a mappát ugyanis magpárnának hívja... :))))))
- Hol van a magpájnám?
És természetesen meggyőzhetetlen holmi egyszerűsítésről. :)
Címkék:
Hanna,
Hanna óvodás,
Hanna rajzol,
Mikolt,
Mikolt óvodás,
Mikolt rajzol
2012. szeptember 21., péntek
Eheti mindenféle
Az imént feltöltöttem az augusztusi képeket az albumba, majd nosztalgiáztam egy kicsit.
Az egész augusztus a medencézésről és a málnáról szólt a képek alapján :).
Azért remélem annak ellenére, hogy a szeptember eddigi három hetéből három a betegségekkel telt, utólag nem fogom azt gondolni, hogy ez meg a betegség hónapja volt.
Vagy mondjuk üsse kő, ha ezzel letudjuk az idei őszre kirótt adagunkat. Kicsit szkeptikus vagyok, de hátha.
Hanna szerda óta itthon van, amit cseppet sem bán, végre megérezte a saját szoba varázsát, és csak ebédelni jön le, egyébként pedig fent molyol. Felvitte a babaházat (ötödik éve van velünk, mostanra nőtt bele... kitartó igennel szavazásom eredményeként, mert ha Danin múlt volna, már rég másé lenne), egy halom állatot meg apró babát és játszik.
Este pedig, míg a többiek néznek, neki újra lehet mesélni. Könyvből. Bebújva a paplan alá.
Valahonnan előkerült Szegény Dzsoni, azt olvassuk minden este. Azt hiszem ez a legjobb része a napnak.
Közben persze nagyon koncentrálok, hogy meggyógyítsam, kezdődő tüszős gyulladásos torok meg orrmandula fenesége volt, de a tüszők már elmúltak, most a gyulladás szűnik.
Megijedtem kedden este mikor benéztem a szájába, szerdán még a fülorrgégészeten is voltunk, természetesen antibiotikumot írt az orvos ötezerért.
Egyszercsak kikerülök majd ebből a senkibensembízom körből, leginkább akkor, amikor felnőnek... gondolom.
Amit csinálok: C és D vitamin nagy dózisban, Hepar sulfur, sok folyadék és fokhagyma mézzel megbolondítva. A grapefruitmagizét meg keresem... Ja meg szeretgetem.
A lelkem legmélyén meg nagyon aggódom, és minden órában egyszer legalább elbizonytalanodom, hogy kellene-e az az aktil duo. De láza nincs és a tüszők is elmúltak, a torka is csak halványpiros.
Na erről ennyit, ma már párszor megfogadtam, hogy nem írok betegségről, mert rém unalmas.
Picit tartottam tőle, Mikolt hogyan veszi az oviakadályt egymaga, de úgy tűnik, kellőképp öntudatos másodikunk rettenetesen élvezi, hogy kikerült Hanna holdudvarából. Ami egyébként pozitív hatású szerintem, mármint a holdudvar, mert délre már nem az urikisasszony formáját hozza, nekem biztosan nem, de az óvónénik eddig nem panaszkodtak. Estére pedig kifejezetten kezelhetetlen, a haja boglyaságából látni, mennyire szétcsúszik nyolcra. Egy őrült vadmacska, iszonyú bájos, meg veszélyes egyszerre, és meglehetősen nagy szerencséje hogy az én gyerekem, mert így van egy kis sansza rá, hogy az ágyában töltheti az éjszakát a terasz helyett. Én meg gyakorlom. A türelmet, elfogadást, megértést... humort, spontaneitást. Kihagytam valamit?
Mondjuk nagyon sokszor nem kell kérni, hogy aludjon el, a vízszintbe érkezés és az álomba zuhanás között eltelt idő szerintem maximum 2 perc.
Kis színes:
Az ovis étkeztetés minőségét jelzi, hogy eddig minden nap megette itthon is az ebédet... De ebéd közben mesél. Illetve kérdezem:
- Mi volt ma az oviban Mimi?
Rámmereszti a hatalmasszemeket:
- Az ebéd?
:) Persze nem, de azt se nagyon tudja elmondani, Hannával ellentétben neki ezek nem fontos részletek.
Bezzeg az, hogy:
- Behozott a Csilla egy nagy tortát és betette a hűtőbe...
Ami természetesen a fantáziáját sokkal inkább megcsillantja, mint a memóriája és a figyelme hatalmas terjedelmét. Persze Mikolt csak egy van. :)
Áron közben idehaza hullámzik, hol keservesen sír a bármi felett, hol meg nem tud mit kezdeni a belészorult energiabombával. Ma a konyhafiókban matatott, kérdeztem is tőle:
- Mit csinálsz Áronom?
- Őőőő... nem tudom...
A nappaliban értem utol, a nyakában Dani bicskája lógott...
A tegnapi napunk egy csomó kisgatyacserével telt, lazán telerakta, pedig már egyáltalán nem szokása... Estére eléggé elfáradtam a szünet nélküli Áronrafigyelésben, és miután magára borította a joghurtot, megkérdeztem:
- Mi van ma veled Áronkám???
- Hááát, én nem tudom.
Haragudni nem nagyon lehet rá...
Lellike meg rója a köreit változatlanul, van, hogy egyedül kimegy az udvarra a bejárati ajtón, majd vissza a teraszon, végiggurul a konyhán a karikalábain, integet egy hangos "á" vagyis szia kíséretében, és távozik.
Ma kiderült, az egész család a mutatóujjában van, hiba nélkül. Pali is, meg Mari is. Picit azért ilyenkor elszégyellem magam, mert Hanna korában minden ehhez hasonló apróságról tudtam... most meg.
De legalább fotók vannak róla, pedig azzal riogattak, hogy majd meglátom...
Ez itt az elmúlt hetek egyik legjobban sikerült testvérfotója, a három paplan (ami úgy tűnik, mintha csak egy volna, de nem, mert három az, szigorúan, összeveszésmentesen) és itató és gyerek című. Elnézegetve nem ismerek magamra, hogy képes voltam háromszor is elkövetni ugyanazt a hibát, és megvenni mindnek a méterszer méteres darabot, hogy ahhoz nőjenek hozzá. Mostmár mindegy :)
Egyébként szerintük ez itt a vonat.
Az egész augusztus a medencézésről és a málnáról szólt a képek alapján :).
Azért remélem annak ellenére, hogy a szeptember eddigi három hetéből három a betegségekkel telt, utólag nem fogom azt gondolni, hogy ez meg a betegség hónapja volt.
Vagy mondjuk üsse kő, ha ezzel letudjuk az idei őszre kirótt adagunkat. Kicsit szkeptikus vagyok, de hátha.
Hanna szerda óta itthon van, amit cseppet sem bán, végre megérezte a saját szoba varázsát, és csak ebédelni jön le, egyébként pedig fent molyol. Felvitte a babaházat (ötödik éve van velünk, mostanra nőtt bele... kitartó igennel szavazásom eredményeként, mert ha Danin múlt volna, már rég másé lenne), egy halom állatot meg apró babát és játszik.
Este pedig, míg a többiek néznek, neki újra lehet mesélni. Könyvből. Bebújva a paplan alá.
Valahonnan előkerült Szegény Dzsoni, azt olvassuk minden este. Azt hiszem ez a legjobb része a napnak.
Közben persze nagyon koncentrálok, hogy meggyógyítsam, kezdődő tüszős gyulladásos torok meg orrmandula fenesége volt, de a tüszők már elmúltak, most a gyulladás szűnik.
Megijedtem kedden este mikor benéztem a szájába, szerdán még a fülorrgégészeten is voltunk, természetesen antibiotikumot írt az orvos ötezerért.
Egyszercsak kikerülök majd ebből a senkibensembízom körből, leginkább akkor, amikor felnőnek... gondolom.
Amit csinálok: C és D vitamin nagy dózisban, Hepar sulfur, sok folyadék és fokhagyma mézzel megbolondítva. A grapefruitmagizét meg keresem... Ja meg szeretgetem.
A lelkem legmélyén meg nagyon aggódom, és minden órában egyszer legalább elbizonytalanodom, hogy kellene-e az az aktil duo. De láza nincs és a tüszők is elmúltak, a torka is csak halványpiros.
Na erről ennyit, ma már párszor megfogadtam, hogy nem írok betegségről, mert rém unalmas.
Picit tartottam tőle, Mikolt hogyan veszi az oviakadályt egymaga, de úgy tűnik, kellőképp öntudatos másodikunk rettenetesen élvezi, hogy kikerült Hanna holdudvarából. Ami egyébként pozitív hatású szerintem, mármint a holdudvar, mert délre már nem az urikisasszony formáját hozza, nekem biztosan nem, de az óvónénik eddig nem panaszkodtak. Estére pedig kifejezetten kezelhetetlen, a haja boglyaságából látni, mennyire szétcsúszik nyolcra. Egy őrült vadmacska, iszonyú bájos, meg veszélyes egyszerre, és meglehetősen nagy szerencséje hogy az én gyerekem, mert így van egy kis sansza rá, hogy az ágyában töltheti az éjszakát a terasz helyett. Én meg gyakorlom. A türelmet, elfogadást, megértést... humort, spontaneitást. Kihagytam valamit?
Mondjuk nagyon sokszor nem kell kérni, hogy aludjon el, a vízszintbe érkezés és az álomba zuhanás között eltelt idő szerintem maximum 2 perc.
Kis színes:
Az ovis étkeztetés minőségét jelzi, hogy eddig minden nap megette itthon is az ebédet... De ebéd közben mesél. Illetve kérdezem:
- Mi volt ma az oviban Mimi?
Rámmereszti a hatalmasszemeket:
- Az ebéd?
:) Persze nem, de azt se nagyon tudja elmondani, Hannával ellentétben neki ezek nem fontos részletek.
Bezzeg az, hogy:
- Behozott a Csilla egy nagy tortát és betette a hűtőbe...
Ami természetesen a fantáziáját sokkal inkább megcsillantja, mint a memóriája és a figyelme hatalmas terjedelmét. Persze Mikolt csak egy van. :)
Áron közben idehaza hullámzik, hol keservesen sír a bármi felett, hol meg nem tud mit kezdeni a belészorult energiabombával. Ma a konyhafiókban matatott, kérdeztem is tőle:
- Mit csinálsz Áronom?
- Őőőő... nem tudom...
A nappaliban értem utol, a nyakában Dani bicskája lógott...
A tegnapi napunk egy csomó kisgatyacserével telt, lazán telerakta, pedig már egyáltalán nem szokása... Estére eléggé elfáradtam a szünet nélküli Áronrafigyelésben, és miután magára borította a joghurtot, megkérdeztem:
- Mi van ma veled Áronkám???
- Hááát, én nem tudom.
Haragudni nem nagyon lehet rá...
Lellike meg rója a köreit változatlanul, van, hogy egyedül kimegy az udvarra a bejárati ajtón, majd vissza a teraszon, végiggurul a konyhán a karikalábain, integet egy hangos "á" vagyis szia kíséretében, és távozik.
Ma kiderült, az egész család a mutatóujjában van, hiba nélkül. Pali is, meg Mari is. Picit azért ilyenkor elszégyellem magam, mert Hanna korában minden ehhez hasonló apróságról tudtam... most meg.
De legalább fotók vannak róla, pedig azzal riogattak, hogy majd meglátom...
Egyébként szerintük ez itt a vonat.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Áron dac,
Betegség,
gyógyító,
Hanna,
Hanna beteg,
Lelle,
Lelle mozgás,
Mikolt,
Mikolt beszél,
Mikolt óvodás,
Testvérek
2012. szeptember 17., hétfő
Az elhavazódás rögös útján
Ma reggel, egy elég kegyetlen, amolyan ellenségemnek sem kívánok éjszaka után (kivételesen én kezdtem, és reményeim szerint én is zárom a sort a hányós, végtagfájós vírus áldozatai közül a miházunkban, mert 1. nem jó éjjel hányást takarítani, sokkal jobb békésen szuszogó dedeket csodálni, 2. ezt tényleg nem kívánom senkinek...) két mosolygós gyerekkel ébredtem. A történeti hűség kedvéért Áron kelt előbb, és ezúttal elmaradt a semmisemjó, mindenért hisztizve sírok rész, és a legelégedettebb, legkedvesebb Áron ült az asztalhoz reggelizni, majd Lelle szólt le csendesen odafentről, és majd' kiugrott a bőréből, mikor meglátott.
A nagyoknak ma kezdődött az idei ovisév. Tegnap este egészségesnek nyilváníttattak (bár Hanna egyik füle még mindig be van dugulva... (update: megtaláltam a kövirózsaolajat, cseppentettünk, és a dugulás megszűnt), minek örömére reggel már fél nyolckor tömött sorokban vonultak le, indulásra készen. Mikolt bújt egyet Danihoz, majd kérés nélkül öltözködött (mekkora szó), Hanna pedig éppúgy tette ezt, ahogyan majdnem mindig, ha óvodába lehet menni.
Ma is Dani vitte őket, mint mindig, és fél kilenckor már a munkahelye felé robogott ami egyben azt is jelzi, mennyi időt vett igénybe Mikolt "beszoktatása".
És valóban, Mimi csacsogva öltözött át, aztán kicsit elbizonytalanodva belekapaszkodott Hanna kezébe, hogy átlépje élete első igazi ovis napjának küszöbét.
Meglett ez is, és mire értük mentem délben, már teljesjogú tagként masírozott a fogkeféjével, hogy köszönjön egy lezsert és tovalibbenjen a mosdóba.
Így történt, hogy ma délelőtt, bár fizikailag még meglehetősen harmatosan, de megéreztem a kétgyerekesség könnyűségét. Mondták már mások, hogy így lesz, de nem hittem. :) Meg rádöbbentem arra is, hogy az elmúlt idők tempója amolyan immunszupresszív hatással tette a dolgát, eredménye pedig egy nyakbeállás (tart már vagy öt napja és felébredek rá annyira vacak), néhány horzsolás meg ez a hányós nyavalya.
És a felhalmozódott tennivalók sora, az elhanyagolt blog, egy tucatnyi feldolgozatlan kép, elmaradt munka.
Persze ha az ember több tányért forgat a levegőben mint amennyi keze van... megesik.
Nade majd most jól bepótolok mindent.
Ma például még fel is porszívóztam.
A nagyoknak ma kezdődött az idei ovisév. Tegnap este egészségesnek nyilváníttattak (bár Hanna egyik füle még mindig be van dugulva... (update: megtaláltam a kövirózsaolajat, cseppentettünk, és a dugulás megszűnt), minek örömére reggel már fél nyolckor tömött sorokban vonultak le, indulásra készen. Mikolt bújt egyet Danihoz, majd kérés nélkül öltözködött (mekkora szó), Hanna pedig éppúgy tette ezt, ahogyan majdnem mindig, ha óvodába lehet menni.
Ma is Dani vitte őket, mint mindig, és fél kilenckor már a munkahelye felé robogott ami egyben azt is jelzi, mennyi időt vett igénybe Mikolt "beszoktatása".
És valóban, Mimi csacsogva öltözött át, aztán kicsit elbizonytalanodva belekapaszkodott Hanna kezébe, hogy átlépje élete első igazi ovis napjának küszöbét.
Meglett ez is, és mire értük mentem délben, már teljesjogú tagként masírozott a fogkeféjével, hogy köszönjön egy lezsert és tovalibbenjen a mosdóba.
Így történt, hogy ma délelőtt, bár fizikailag még meglehetősen harmatosan, de megéreztem a kétgyerekesség könnyűségét. Mondták már mások, hogy így lesz, de nem hittem. :) Meg rádöbbentem arra is, hogy az elmúlt idők tempója amolyan immunszupresszív hatással tette a dolgát, eredménye pedig egy nyakbeállás (tart már vagy öt napja és felébredek rá annyira vacak), néhány horzsolás meg ez a hányós nyavalya.
És a felhalmozódott tennivalók sora, az elhanyagolt blog, egy tucatnyi feldolgozatlan kép, elmaradt munka.
Persze ha az ember több tányért forgat a levegőben mint amennyi keze van... megesik.
Nade majd most jól bepótolok mindent.
Ma például még fel is porszívóztam.
Címkék:
Hanna,
Hanna óvodás,
Kinga,
Mikolt,
Mikolt óvodás
2012. szeptember 3., hétfő
Mai téma
Ma hivatalosan elkezdődött az új tanév.
Valamikor a napokban az éjszakai gyertyafényes zuhanymagányomban arra gondoltam, ez az év még a játéké, jövőre iskolatáska, tolltartó, könyvek bűvöletében fog telni az augusztus, hogy szeptember első hétfőjén kis gombóccal a torkunkban indítsuk útjára Hannát.
Megint egy első, következésképpen megint egy utolsó.
Még augusztus elején fogalmazódott meg bennem, hogy nem várom az évkezdést. Sok a négygyerek, nagy a zaj, és fáradtak vagyunk estére mind, de ugyanennyire jó az együttjáték, ahogy egymásra hangolódva oldják meg a feladványokat, legyen az osztozkodás vagy öröm.
Kérdezgették többen, mikor mennek a lányok, én meg vállvonogatva habogtam, fogalmam sincs.
Vagyis több dátum is volt arra vonatkozóan, mikor "mehetnek", mert felénk a sok sok sok gyerekes csoportokban nem mindegy, hogy aki otthon terelgeti a nyáját, legyenek akárhányan, azok egy héttel korábban kezdenek, vagy később.
Mondanom sem kell, a nagyonnemszeretemfogalommal élve gyeses anyukák gyerekeit nem szívesen fogadják szeptember elseje előtt.
És mert kirobbanó lelkesedést nem tapasztaltam egyik gyerek részéről sem oviügyben (nem mintha napi téma lett volna, kivéve Mimi születésnapja reggelét, amikor Mimi azzal kelt, hogy akkor holnap mehet-e), úgy döntöttem, kihagyható az első hét.
Így történt, hogy ma, amikor mindenki tömött sorokban igyekezett reggel a Főutcán, a mieink még az igazak álmát aludták.
Az indokok közül a legmarkánsabbnak azt éreztem, hogy az elballagott 8 gyerek helyére 11 új érkezik a vegyes csoportba, zömmel 3-4 évesek, vagyis beszoktatósak.
Lelki szemeim előtt sok kétségbeesett, síró kisgyerek jelent meg, és két óvónéni, akiknek négy kezére százszoros munka jut ebben az első időszakban.
Megkímélem magunkat és őket is. Legalábbis erre jutottam.
A déli melegben az ovival szemközti játszón homokoztak, mikor Áron rábökött az óvoda épületére:
- Nészd, ott vana Hanna ovija.
Hanna kicsit állt a kerítés mellett, nézte nézte a nagy sárga házat, aztán megfordult és játszott tovább.
A homokvár építése közben megbeszéltük, hogy kik vannak már ott, és ők mért nem. Beszéltünk Juliról, meg arról is, ki lesz Mikolt barátja. Elkezdtünk készülni.
Itthon ebéd után fürödtek a medencében, visongtak, ahogy újra és újra lecsúsztak a csúszdán és becsobbantak a vízbe.
Hatalmas a ricsaj nálunk, ha mind itthon van. De ezen a héten még így kerek. :)
Valamikor a napokban az éjszakai gyertyafényes zuhanymagányomban arra gondoltam, ez az év még a játéké, jövőre iskolatáska, tolltartó, könyvek bűvöletében fog telni az augusztus, hogy szeptember első hétfőjén kis gombóccal a torkunkban indítsuk útjára Hannát.
Megint egy első, következésképpen megint egy utolsó.
Még augusztus elején fogalmazódott meg bennem, hogy nem várom az évkezdést. Sok a négygyerek, nagy a zaj, és fáradtak vagyunk estére mind, de ugyanennyire jó az együttjáték, ahogy egymásra hangolódva oldják meg a feladványokat, legyen az osztozkodás vagy öröm.
Kérdezgették többen, mikor mennek a lányok, én meg vállvonogatva habogtam, fogalmam sincs.
Vagyis több dátum is volt arra vonatkozóan, mikor "mehetnek", mert felénk a sok sok sok gyerekes csoportokban nem mindegy, hogy aki otthon terelgeti a nyáját, legyenek akárhányan, azok egy héttel korábban kezdenek, vagy később.
Mondanom sem kell, a nagyonnemszeretemfogalommal élve gyeses anyukák gyerekeit nem szívesen fogadják szeptember elseje előtt.
És mert kirobbanó lelkesedést nem tapasztaltam egyik gyerek részéről sem oviügyben (nem mintha napi téma lett volna, kivéve Mimi születésnapja reggelét, amikor Mimi azzal kelt, hogy akkor holnap mehet-e), úgy döntöttem, kihagyható az első hét.
Így történt, hogy ma, amikor mindenki tömött sorokban igyekezett reggel a Főutcán, a mieink még az igazak álmát aludták.
Az indokok közül a legmarkánsabbnak azt éreztem, hogy az elballagott 8 gyerek helyére 11 új érkezik a vegyes csoportba, zömmel 3-4 évesek, vagyis beszoktatósak.
Lelki szemeim előtt sok kétségbeesett, síró kisgyerek jelent meg, és két óvónéni, akiknek négy kezére százszoros munka jut ebben az első időszakban.
Megkímélem magunkat és őket is. Legalábbis erre jutottam.
A déli melegben az ovival szemközti játszón homokoztak, mikor Áron rábökött az óvoda épületére:
- Nészd, ott vana Hanna ovija.
Hanna kicsit állt a kerítés mellett, nézte nézte a nagy sárga házat, aztán megfordult és játszott tovább.
A homokvár építése közben megbeszéltük, hogy kik vannak már ott, és ők mért nem. Beszéltünk Juliról, meg arról is, ki lesz Mikolt barátja. Elkezdtünk készülni.
Itthon ebéd után fürödtek a medencében, visongtak, ahogy újra és újra lecsúsztak a csúszdán és becsobbantak a vízbe.
Hatalmas a ricsaj nálunk, ha mind itthon van. De ezen a héten még így kerek. :)
Címkék:
Gyerekek,
Hanna óvodás,
Mikolt óvodás,
Négygyerek,
Nyár,
Óvoda
2012. június 8., péntek
Jött egy levél
Még tegnap.
Hivatalos, pecsét is van rajta, arra már nem emlékszem, ki küldte pontosan, de nagyon komoly fogalmakkal közlik benne, hogy G. Áron Mór szeptembertől helyhiány miatt nem járhat az óvodába.
Jött még egy a kukatársaságtól, azzal foglalkoztam inkább (a 120 literest minden két hétben egyszer sikerül csak kitennünk a megfelelő napon, és még így sem telik meg teljesen), hogy megkérdezzem, mennyiért mérnének egy kisebb ibriket.
Közben a kinyitott hivatalos ott szemtelenkedett az asztalon, a nagy pecsétjével, meg Áron kiboldolt nevével a közepén.
Kicsit sajnáltam magunkat és eléggé felháborodtam.
Mert nem igazságos ez. Kértem, és mégsem.
Még akkor is, ha a szívem mélyén tudtam én, hogy ez csak egy próba, és még annak is karcsúcska.
Mert jobban esett volna, ha én dönthetem el, hogy viszem végül, vagy nagyvonalúan lemondok a helyéről valaki más javára.
A kukatársaságnál azonnal felvették a kagylót, és minden buta kérdésemre kedvesen válaszoltak, és míg tollat kerestem, hogy felírjam, hogy nem négyezerhét, hanem kétezernégy, leesett az Áronbold. Én meg elszégyelltem magam.
Hogy telhetetlen vagyok. Csak egy levél jött, vagyis Mikoltot tuti nem utasították el.
És hamár, akkor most pont lépéselőnyben vagyok a múltkori, majdmeglátjuk hova fér be Mimi beszélgetés óta, mert így én kérhetek... mondjuk egy vegyescsoportot Miminek.
Aztán délben, mikor Hannáért mentem, még puffogtam az ovi ablakába biggyesztett cetlin, hogy vannak fiatalabbak is, akiket meg felvettek.
És bent az öltözőben azért morogtam magammal, mert már csak ilyen morgós nap ez, hogy miért van az, hogy mikor nekem minden gyerekem négy, mire oviba kerül és amúgy sem mehetett volna a kiskirályfi a nővéreivel, mert idén a korosztályracionalizáció miatt nem tesznek kicsiket a vegyesbe, hát normális vagyok-e, hogy nem megkönnyebbültem, hogy marad csak nekem, meg egy kicsit a nagyszülőknek, és nagyon Lellének, hanem azon morgok, hogy de a hároméveseket, meg a nagycsaládosokat kötelező felvenni, meg milyen jópofa lett volna három Gönci egy kupacban?
Aztán kijött Hanna, és olyan nagynak láttam, meg Csilla, azzal, hogy ő már tudja, hogy Mikolt mehet a vegyesbe, és akkor meg azon kattogtam, hogy vajon Mikolt oviérett-e már... és hogy nem lehet katica, csak körte, vagy szív, vagy gyöngysor.
Lehet, hogy aludnom kellene inkább?
Mindenesetre délután Áron illatos buksiját szagolgatva, és az évzáró ünnepség azon pillanatában, mikor Mikolt is beállt a ballagók mellé és nagykomolyan megfogta a vállát Hannának, elérzékenyültem. Mikolt oviérett, Áron meg ölbevaló még.
Elteszem a pecséteset emlékbe.
Mikolt szívecske szeretne lenni. A katica eszébe sem jutott...
Hivatalos, pecsét is van rajta, arra már nem emlékszem, ki küldte pontosan, de nagyon komoly fogalmakkal közlik benne, hogy G. Áron Mór szeptembertől helyhiány miatt nem járhat az óvodába.
Jött még egy a kukatársaságtól, azzal foglalkoztam inkább (a 120 literest minden két hétben egyszer sikerül csak kitennünk a megfelelő napon, és még így sem telik meg teljesen), hogy megkérdezzem, mennyiért mérnének egy kisebb ibriket.
Közben a kinyitott hivatalos ott szemtelenkedett az asztalon, a nagy pecsétjével, meg Áron kiboldolt nevével a közepén.
Kicsit sajnáltam magunkat és eléggé felháborodtam.
Mert nem igazságos ez. Kértem, és mégsem.
Még akkor is, ha a szívem mélyén tudtam én, hogy ez csak egy próba, és még annak is karcsúcska.
Mert jobban esett volna, ha én dönthetem el, hogy viszem végül, vagy nagyvonalúan lemondok a helyéről valaki más javára.
A kukatársaságnál azonnal felvették a kagylót, és minden buta kérdésemre kedvesen válaszoltak, és míg tollat kerestem, hogy felírjam, hogy nem négyezerhét, hanem kétezernégy, leesett az Áronbold. Én meg elszégyelltem magam.
Hogy telhetetlen vagyok. Csak egy levél jött, vagyis Mikoltot tuti nem utasították el.
És hamár, akkor most pont lépéselőnyben vagyok a múltkori, majdmeglátjuk hova fér be Mimi beszélgetés óta, mert így én kérhetek... mondjuk egy vegyescsoportot Miminek.
Aztán délben, mikor Hannáért mentem, még puffogtam az ovi ablakába biggyesztett cetlin, hogy vannak fiatalabbak is, akiket meg felvettek.
És bent az öltözőben azért morogtam magammal, mert már csak ilyen morgós nap ez, hogy miért van az, hogy mikor nekem minden gyerekem négy, mire oviba kerül és amúgy sem mehetett volna a kiskirályfi a nővéreivel, mert idén a korosztályracionalizáció miatt nem tesznek kicsiket a vegyesbe, hát normális vagyok-e, hogy nem megkönnyebbültem, hogy marad csak nekem, meg egy kicsit a nagyszülőknek, és nagyon Lellének, hanem azon morgok, hogy de a hároméveseket, meg a nagycsaládosokat kötelező felvenni, meg milyen jópofa lett volna három Gönci egy kupacban?
Aztán kijött Hanna, és olyan nagynak láttam, meg Csilla, azzal, hogy ő már tudja, hogy Mikolt mehet a vegyesbe, és akkor meg azon kattogtam, hogy vajon Mikolt oviérett-e már... és hogy nem lehet katica, csak körte, vagy szív, vagy gyöngysor.
Lehet, hogy aludnom kellene inkább?
Mindenesetre délután Áron illatos buksiját szagolgatva, és az évzáró ünnepség azon pillanatában, mikor Mikolt is beállt a ballagók mellé és nagykomolyan megfogta a vállát Hannának, elérzékenyültem. Mikolt oviérett, Áron meg ölbevaló még.
Elteszem a pecséteset emlékbe.
Mikolt szívecske szeretne lenni. A katica eszébe sem jutott...
2011. szeptember 17., szombat
Dilemma
Már hazai :)
Az ovi.
Hanna mehet vissza a fészekbe.
Mikoltnak viszont nincs helye ott, és teljesen reménytelen, hogy ebben az évben (ami szeptemberben kezdődik majd újra... vagyis egy évet kell elképzelni) legyen.
Egy másik csoportban viszont lenne. A katicában. Egykorúak között.
Az óvónénikről most nem elmélkednék, minden attól függ, hogy Mikolt kompatibilis tud-e lenni velük, vagy sem.
A dilemma pedig egyszerű... menjen, vagy ne.
A menjen mellett szól, hogy megszokta a közösséget, valószínűleg hiányolná már. Egy év nagyon hosszú idő, nekem is, neki is, bár álmomban sem gondoltam, hogy engedem majd a harmadik szülinapja után. Viszont egészen biztosan sok harc volna megértetni vele, hogy ha Hanna igen, akkor ő miért nem. (Annak ellenére, hogy mostanában minden este kijelenti, nem akar menni... hogy aztán reggelente szó nélkül vegye a táskáját és induljon.)
A maradjon mellet pedig az, hogy számomra sokkal szívmelengetőbb a gondolat, a lányokat egy helyen tudni. És praktikusabb is. Mikolt azt szokta meg, hogy Hanna mellette van (látom a lelki szemeimmel, ahogy egy egy udvarozás után simán nem a saját csoportjába megy, hanem Hanna után...), és nemcsak az udvaron. Bár gyanítom, más barátaik lennének így is, úgy is, de... Ha az egyiküknek lehet egy Csillája, akkor a másiknak is jár(na).
Mikoltot ismerve, ő a saját világában él, szinte mindegy, ki a felnőtt, ha alapvetően jó pedagógus az illető és mondjuk meglátja Mikolt öntörvényűségében a jót. Csillánál nem félteném... mindenhol máshol igen.
Egy év múlva valószínűleg járhatna Hannával a pillangókhoz.
Fogalmam sincs mi lenne a legjobb.
Az ovi.
Hanna mehet vissza a fészekbe.
Mikoltnak viszont nincs helye ott, és teljesen reménytelen, hogy ebben az évben (ami szeptemberben kezdődik majd újra... vagyis egy évet kell elképzelni) legyen.
Egy másik csoportban viszont lenne. A katicában. Egykorúak között.
Az óvónénikről most nem elmélkednék, minden attól függ, hogy Mikolt kompatibilis tud-e lenni velük, vagy sem.
A dilemma pedig egyszerű... menjen, vagy ne.
A menjen mellett szól, hogy megszokta a közösséget, valószínűleg hiányolná már. Egy év nagyon hosszú idő, nekem is, neki is, bár álmomban sem gondoltam, hogy engedem majd a harmadik szülinapja után. Viszont egészen biztosan sok harc volna megértetni vele, hogy ha Hanna igen, akkor ő miért nem. (Annak ellenére, hogy mostanában minden este kijelenti, nem akar menni... hogy aztán reggelente szó nélkül vegye a táskáját és induljon.)
A maradjon mellet pedig az, hogy számomra sokkal szívmelengetőbb a gondolat, a lányokat egy helyen tudni. És praktikusabb is. Mikolt azt szokta meg, hogy Hanna mellette van (látom a lelki szemeimmel, ahogy egy egy udvarozás után simán nem a saját csoportjába megy, hanem Hanna után...), és nemcsak az udvaron. Bár gyanítom, más barátaik lennének így is, úgy is, de... Ha az egyiküknek lehet egy Csillája, akkor a másiknak is jár(na).
Mikoltot ismerve, ő a saját világában él, szinte mindegy, ki a felnőtt, ha alapvetően jó pedagógus az illető és mondjuk meglátja Mikolt öntörvényűségében a jót. Csillánál nem félteném... mindenhol máshol igen.
Egy év múlva valószínűleg járhatna Hannával a pillangókhoz.
Fogalmam sincs mi lenne a legjobb.
2011. augusztus 27., szombat
Selamat Hari Raya
Egész nyáron nem volt semmilyen ünnep, pedig Malajziára jellemzően három vallás összes nagy ünnepnapja és az állami ünnepek is szabadnapokkal tarkítják az évet, összesen 18 jut minden 12 hónapra...
Ebben a másfél hónapban viszont három nagyszabású megünneplendő is akadt, a kínaiak moon cake festivalt ünneplik jó egy hónapon keresztül, a malájok mint muzulmán népség pedig Ramadant ült eddig. Szép kontraszt ez a két hosszasan elnyúló eseménysorozat, mert míg a kínaiak étellel ünnepelnek, megvendégeléssel, addig a muzulmánok éheznek, szomjaznak egész nap, csak sötétedés után vehetnek magukhoz vizet, ételt. Épp ebben a trópusi hőségben elképzelni is fáj, mit élhetnek át...
A Ramadan végeztével következik a Hari Raya, ami olyasmi, mint nálunk a karácsony, legalábbis ekkor vannak a nagy evések, családlátogatás, utaznak... Mindenhol feldíszítik a mindent, van egy jellegzetes dísz, amit sárga és zöld színű szalagokból fonnak, és úgy néz ki, mint egy kis doboz.
A Hari Raya első napja hétfőre esik, ekkor fél napot dolgoznak a népek, kedden és szerdán pedig ünnepnap lesz.
Véletlen egybeesés, hogy a függetlenség napját is a jövő héten ünneplik, de mert az a Hari Rayaval egy időben lenne, így még egy nappal meghosszabbodik idén a munkaszünet, vagyis csütörtökön sincs munka. Sokan a pénteket (és hamár, akkor a hétfőt is) kiveszik szabadságképpen, így 9 napot nyernek. Az iskolákban ez a hét sszünet, a lányok sem mennek, és ahogy eddig a teljes naposoknak volt valami program, most ők sem kivételek. Megáll az élet nagyjából.
A múlt héten beszélgettünk auntie Juleeval, és kiderült, hogy pénteken ünnepelnek az ovisok... zárt ajtók mögött. Már jó egy hete készülődtek, tanultak táncokat, a himnuszt gyakorolták, és egy hatalmas maláj zászlót is készítettek, a piros csíkokat a gyerekek kézlenyomatai helyettesítették.
Csak azt nem értettem, ha ekkora dolog ez, akkor miért csak maguknak mutatják majd meg, miért nem hívják meg a szülőket. Mondjuk nincs nagyon min csodálkozni, mert az egyetlen családi napon kívül, ami inkább egy közös szórakozás volt, mint egy, a gyerekek mittudnak, mittanultak eddig bemutató volt, nem nagyon fáradoztak azon, hogy bármi effélével terheljenek minket szülőket.
Pedig én nagyon szerettem volna látni, mikkel készülnek, örültem volna, ha egyszer élőben is részese lehetek annak, amit szóban a lányok többé kevésbé hazahoztak bentről.
Megkértem Juleet, hogy ha lehetséges, engedje meg, hogy bemenjek, megnézzem őket.
Először elcsodálkozott a kérésen, aztán sure sure mondta, vagyis persze, menjek csak...
Nagyon örülök, hogy végül sikerült megoldanom, hogy ott legyek. Peti a két kisebbel itthon maradt (újabb örök hála esete... mert Áron meglehetősen rosszul viselte a távozásunkat...), én pedig bevittem a lányokat, és maradtam.
Igy végre először láttam őket angolul beszélni, énekelni, reggelizni (akkor pont zabkását kaptak, de érdekes módon csak az a gyerek evett, amelyik kért, aki nem, azt nem erőltették... fura), és még egy gyors szülinapozás is belefért az ünneplés előtti időbe. Még mindig azt gondolom, hogy (természetesen vannak itt is kivételes pillanatok) ez az ovi egy gyár, nem sok lélekkel működtetve. Van ugyan torta, meg ajándék, és még énekelnek is, de akár bárki is ülhetne ott, az volt az érzésem, hogy egyáltalán nem figyeltek arra a gyerekre, akiről épp megemlékeztek. Volt a szegény fején egy mókás papírcsákó, amit szeretett volna levenni, de minduntalan, amikor végre sikerült volna levennie, egy felnőtt ott termett és visszarakta a fejére... Az óvónénik melléültek addig, míg lefotózták őket egymással, de mosolyogni csak a kattanásnyi időre láttam őket...
Visszatérve a nemzeti naphoz...
Azért is volt nagy élmény ez nekem, mert minden gyerek a maga népviseletében jött, vagyis az indiaiak száriban, a malájok a hosszított blúzben és hosszú szoknyában, a kínaiak selyemruhákban... mondanom sem kell ugye, mennyire gyönyörűek voltak.
Volt egy kislány szingapúri viseletben is, és néhány gyerek jelmezben Freddie pl. pókembernek öltözött :)
Kicsit sajnáltam, hogy a mieinknek nincs még igazi magyar népviseletük, így egy nemzeti színű szalagot kaptak a hajukba, és egy kékfestő szoknyát adtam rájuk. Szépek voltak így is, és öröm volt látni, mennyire különböznek a többiektől. Büszke voltam a szalagra a hajukban...
Auntie Julee szárit vett, a kendő pedig egy öltözés erejéig lekerült a fejéről. Először (és nyilván utoljára) láttam hajastul :) nagyon érdekes volt. A lányok körülállták, és nézték a hosszú, fekete haját.
Elénekelték a himnuszt, amit mindenki állva hallgatott, kivéve az én Mikolt nevű renitensemet, aztán eltáncolták azt az egyszerű kis táncot, amit tanultak. Minden csoport egymás után, a többiek tapsoltak, örültek, vagy a helyükön mocorogtak a zenére. Édesek voltak. :)
Lesz még itt két kis video is, remélem már holnap...
A lányok várják a zabkását... meg a tortát.
Egy kínai, és egy indiai... no meg egy magyar :)
A kedvenc mazsoláim... indiai, maláj, még két indiai, meg a lányok... három kínai, egy indiai meg egy szinagpúri.




És végül Hanna és Mimi csoportja készül a fellépésre :)
Ebben a másfél hónapban viszont három nagyszabású megünneplendő is akadt, a kínaiak moon cake festivalt ünneplik jó egy hónapon keresztül, a malájok mint muzulmán népség pedig Ramadant ült eddig. Szép kontraszt ez a két hosszasan elnyúló eseménysorozat, mert míg a kínaiak étellel ünnepelnek, megvendégeléssel, addig a muzulmánok éheznek, szomjaznak egész nap, csak sötétedés után vehetnek magukhoz vizet, ételt. Épp ebben a trópusi hőségben elképzelni is fáj, mit élhetnek át...
A Ramadan végeztével következik a Hari Raya, ami olyasmi, mint nálunk a karácsony, legalábbis ekkor vannak a nagy evések, családlátogatás, utaznak... Mindenhol feldíszítik a mindent, van egy jellegzetes dísz, amit sárga és zöld színű szalagokból fonnak, és úgy néz ki, mint egy kis doboz.
A Hari Raya első napja hétfőre esik, ekkor fél napot dolgoznak a népek, kedden és szerdán pedig ünnepnap lesz.
Véletlen egybeesés, hogy a függetlenség napját is a jövő héten ünneplik, de mert az a Hari Rayaval egy időben lenne, így még egy nappal meghosszabbodik idén a munkaszünet, vagyis csütörtökön sincs munka. Sokan a pénteket (és hamár, akkor a hétfőt is) kiveszik szabadságképpen, így 9 napot nyernek. Az iskolákban ez a hét sszünet, a lányok sem mennek, és ahogy eddig a teljes naposoknak volt valami program, most ők sem kivételek. Megáll az élet nagyjából.
A múlt héten beszélgettünk auntie Juleeval, és kiderült, hogy pénteken ünnepelnek az ovisok... zárt ajtók mögött. Már jó egy hete készülődtek, tanultak táncokat, a himnuszt gyakorolták, és egy hatalmas maláj zászlót is készítettek, a piros csíkokat a gyerekek kézlenyomatai helyettesítették.
Csak azt nem értettem, ha ekkora dolog ez, akkor miért csak maguknak mutatják majd meg, miért nem hívják meg a szülőket. Mondjuk nincs nagyon min csodálkozni, mert az egyetlen családi napon kívül, ami inkább egy közös szórakozás volt, mint egy, a gyerekek mittudnak, mittanultak eddig bemutató volt, nem nagyon fáradoztak azon, hogy bármi effélével terheljenek minket szülőket.
Pedig én nagyon szerettem volna látni, mikkel készülnek, örültem volna, ha egyszer élőben is részese lehetek annak, amit szóban a lányok többé kevésbé hazahoztak bentről.
Megkértem Juleet, hogy ha lehetséges, engedje meg, hogy bemenjek, megnézzem őket.
Először elcsodálkozott a kérésen, aztán sure sure mondta, vagyis persze, menjek csak...
Nagyon örülök, hogy végül sikerült megoldanom, hogy ott legyek. Peti a két kisebbel itthon maradt (újabb örök hála esete... mert Áron meglehetősen rosszul viselte a távozásunkat...), én pedig bevittem a lányokat, és maradtam.
Igy végre először láttam őket angolul beszélni, énekelni, reggelizni (akkor pont zabkását kaptak, de érdekes módon csak az a gyerek evett, amelyik kért, aki nem, azt nem erőltették... fura), és még egy gyors szülinapozás is belefért az ünneplés előtti időbe. Még mindig azt gondolom, hogy (természetesen vannak itt is kivételes pillanatok) ez az ovi egy gyár, nem sok lélekkel működtetve. Van ugyan torta, meg ajándék, és még énekelnek is, de akár bárki is ülhetne ott, az volt az érzésem, hogy egyáltalán nem figyeltek arra a gyerekre, akiről épp megemlékeztek. Volt a szegény fején egy mókás papírcsákó, amit szeretett volna levenni, de minduntalan, amikor végre sikerült volna levennie, egy felnőtt ott termett és visszarakta a fejére... Az óvónénik melléültek addig, míg lefotózták őket egymással, de mosolyogni csak a kattanásnyi időre láttam őket...
Visszatérve a nemzeti naphoz...
Azért is volt nagy élmény ez nekem, mert minden gyerek a maga népviseletében jött, vagyis az indiaiak száriban, a malájok a hosszított blúzben és hosszú szoknyában, a kínaiak selyemruhákban... mondanom sem kell ugye, mennyire gyönyörűek voltak.
Volt egy kislány szingapúri viseletben is, és néhány gyerek jelmezben Freddie pl. pókembernek öltözött :)
Kicsit sajnáltam, hogy a mieinknek nincs még igazi magyar népviseletük, így egy nemzeti színű szalagot kaptak a hajukba, és egy kékfestő szoknyát adtam rájuk. Szépek voltak így is, és öröm volt látni, mennyire különböznek a többiektől. Büszke voltam a szalagra a hajukban...
Auntie Julee szárit vett, a kendő pedig egy öltözés erejéig lekerült a fejéről. Először (és nyilván utoljára) láttam hajastul :) nagyon érdekes volt. A lányok körülállták, és nézték a hosszú, fekete haját.
Elénekelték a himnuszt, amit mindenki állva hallgatott, kivéve az én Mikolt nevű renitensemet, aztán eltáncolták azt az egyszerű kis táncot, amit tanultak. Minden csoport egymás után, a többiek tapsoltak, örültek, vagy a helyükön mocorogtak a zenére. Édesek voltak. :)
Lesz még itt két kis video is, remélem már holnap...
Sorakozó a reggelihez, legelől Yu kimonóban.
Címkék:
Hanna,
Hanna óvodás,
Malajzia,
Malajzia óvoda,
Mikolt,
Mikolt óvodás,
Ünnepek Malajziában,
Videó
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)



















































