2012. június 26., kedd

Nemúgyvanaz

Hogy csak úgy láblógatva várjuk, mikor lesz már holnap és kínunkban a semmittevéstől nyöszörgünk, meg elgémberedett tagokkal iszogatjuk az aliglakott szigetünkön a valamit, amit a valaki a kezünkbe nyomott.

Nem ám...
Mert míg Áron a kisgatyákkal van elfoglalva, meg a mandulagyógyulással, és ismét egy érzékenyebb periódusba lépett, vagyis minden délután sírva ébred, és megnyugtathatatlanul nem jó semmisem, közben pedig igencuki, mikor álmából kiszól az üvöltöző legkisebbnek, akit lopva próbálok átcsempészni a miágyunkba, de neki az egyáltalán nem öröm, hogy "pszttittvagyokjejjike".

Szóval közben ez az icipici is igen hangos, reggel még nem, de aztán már igen, és rájött, hogy ha hangos, akkor gyorsabban célt ér, így egyre hangosabb, már éjszaka is. A cél pedig sosem kézenfekvő, vagy én nem értem, de attól még rosszabb.
Cserébe megtanult felmászni az asztal tetejére, igen oda. Az etetőszékre mászik előbb, aminek két foka van, és onnan már gyerekjáték az asztal. És ha betolom azt a széket, mert nagyon cseles vagyok, akkor meg ordít, hogy beszorult a feje, és tényleg, de nem kell segíteni rajta, köszöni, mert egy perc az egész és a szék már kint is van.
Hopp.
A következő a könyvespolc lesz szerintem...
És tologatja az autókat, pedig ezt eddig csak Árontól láttam, és azt gondoltam, milyen édesen fiús.
És hogy azért örüljek is, ha beteszem a nappaliban a kiságyba, húsz perc múlva biztosan alszik. Akármikor.
Nem szóltam neki, hogy így kell, egészen magától fundálta ki. Hálás vagyok.

Hanna egy cseppet megnyúlhatott, mert kamaszmódon nem tud parancsolni a kis kecses testének, és lépten nyomon elgázolja a többieket, amit rendszerint egy nagyon nőcis "bocsi"-val igyekszik jóvátenni. A többiről már írtam lejjebb.
Ja arról nem, hogy ma egész nap az indiánokról kellett beszélgetni vele, és ha esetleg elterelődött volna a szó róluk, akkor újra előhozta. Ez épp jólesett.

Mikolt pedig egyszerűen jelen van, és már egyáltalán nem is olyan rossz beteg, mint volt, gyakorlatilag meggyógyult, legalábbis a meggylevest és az eperlekvárt simán megette. Pedig az antibiotikumot ezúttal is csak kiváltottam, be nem adtam nekik, kaptak egy nap haladékot, és tessék. Megérte.
Tud valamit a homeos doktornénink, én meg emlékszem, mert most el sem értem, csak simán fejből ment a mithogyan.
Ja, és persze Mimi vérig van sértve a rosszidő miatt, mert "hát én egy nyáji gyejek vagyok, és csak a szoknyát szejetem..."
És még mindig megmosolyogtat, hogy a levendulát nem tudja megjegyezni, ezért csak mandulának becézi. Ahogy Nimródot Mimilónak. Mert annak van értelme. Ugye...

Szóval lógatnám én a lábam, de biztosan hamar megunnám, és ezt a másik felem is tudhatja, mert azt nem gondolom, hogy viccből hagyott minket itthon és ment el hegyet mászni négy napra. Mentségére legyen, hogy férfiakkal volt, akik valószínűleg rosszabbul viseltek volna bennünket, mint mi őket, meg hogy azért nem felejtett el teljesen, mert egy ilyet kaptam ma délután.


Ímélben.
Hogy ott se kelljen lennem.
Azért megsajnáltam magam, és ha épp nem a Millenárisra kellett volna vinnem négy gyereket, csak mert megígértem nekik, és ennek nyomatékosan hangot is adtak, mikor felajánlottam, legyen inkább holnap az a nap... Lelle nem is tudta miért kell csatlakoznia, de nyomta ő is, perszehogy... szóval akkor nem csak egy másodpercig sírdogáltam volna.

Mindenesetre a meggyszörpöt elkészítettem, és bekeverem magamnak, és simán úgy teszek holnap, mintha a leglakatlanabbon volnék.
Mert megérdemlem... és ezt mindenki tudja körülöttem.

2012. június 25., hétfő

Áron és a kisgatyák

Egy hete, mikor vártam a jóidőt, és a legmerészebb gondolataimban a nagymedencében pancsoltam a gyerekekkel, nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen magától értetődő lesz neki is.
Pedig elég régóta készülődik, ha a lányok elindultak a dolgukra, árnyékként követte őket egy jó ideje, és mostanra már azt is tudta, mikor melyik kört kell nyomnia, ha az öblítésre kerül a sor.
Kipróbálni, felülni a magasba eddig nem volt bátorsága, vagy kedve, de nem is erőltettük. Csak kérdeztük. De ha nem, hát nem. Nem sietünk sehova.

A folyamat, amin végül a kánikula beköszöntével alig egy hét alatt végigszaladt, olyan édesen mosolyognivaló, mint ahogyan született.
Természetes.

Minden lépcsőt egyértelműen, és ezzel együtt a lehető leglazábban végigjárt és mára leírhatóvá lett: eggyel kevesebb a pelusos gyerekeink száma.

Mindig meglepődöm azon, hogy amit a józan eszem diktál a gyerekekkel való életünk kardinális pontjaira vonatkozóan, annak neve is van, és ha nagyvonalúan is, de kötődően nevelek. Mert nekünk ez így jó és a legegyszerűbb egyben. Együtt alszom, igény szerint szoptatok, tam, nék, és bár a pelusmentességgel icipici korban mindig csak kacérkodtam, bátorságom, erőm sosem volt ahhoz, hogy komolyan nekiinduljak. Viszont minden alkalommal, amikor az épp aktuális valamelyiküknél, előveszem azokat a cikkeket (az egyik legjobb, legteljesebb összefoglaló a számomra egyik leghitelesebb forrás tollából), amik ezzel a témával foglalkoznak, és konstatálom, hogy az elvek, és sok helyen a gyakorlat valamiféle keveréke annak, meg ennek.
És olyankor örül a szívem, és egészen biztos vagyok benne, hogy jó az út, ahogy azt a végső tapasztalat is mutatja, vagyis, hogy nemcsak zökkenőmentes, de örömteli is a folyamat.

Elmélet után a gyakorlat...
Az első nap még gyakran kellett a felmosórongy. A második nap még előfordult, hogy a szőnyegre pisilt, de már egyre több volt az olyan pillanat, amikor egyszerre szólt és csurgatott. A harmadik és negyedik nap a megértés öröme volt, hogy az ötödiken megtörténjen a minicsoda.
Sosem erőltettem a szobatisztaságot, és sosem volt bennem kétség, hogy mind megérik rá, amikor eljön az ideje. Mindig nyitott voltam a jelekre, az igényeikre, a kérdéseikre, sosem volt tabu a téma, mint ahogy a mai napig nincs csukva az ajtó sem. Így alakult... Vállalom :)

Áron az első olyan gyerekem, akinél tapintható volt a változás, egyenes az út és ahogy most áll a dolog, visszafordíthatatlan is egyben.
Megszületett.

Tegnapelőtt este, már félkómában és (mert azért az alváshoz még kapott pelenkát) pelenkában kiszólt az ágyából:
- Mama, pisilnem kell...
- :) Áronkám, van rajtad pelus.
- Jaaa.... még csurog.
És elaludt.
Olyan fantasztikus, ahogy összeért a gondolat, a cselekvés és a szó...

Tegnap délben a szokásos vasárnapi ebéd után anyukáméknál a nagy mesenézés közepette szalad ki, én már csak azt hallottam, ahogy igyekszik elérni a húzókát, és kiabál, mert nem sikerül.
Pedig fáradt és álmos is volt, és el is volt foglalva. Mégis. :)
Kiment, kakilt.
Aznap délután száraz pelust vettem le róla.

Ma reggel pedig, hogy egy kis időt nyerjek a heverészésre, miután kimászott az ágyából, mondtam neki, hogy megkeressük a cumiját (a legbrutálisabb csali, cumival ugyanis még egy fél órát elheverészik velünk, anélkül azonnal talpraugrik...).
- Jó, de előbb pisiljünk.
Száraz volt a pelusa...


2012. június 24., vasárnap

Nagylány


Hannáról nem írtam mostanában. Talán, mert nem volt szem előtt az ovi miatt, vagy mert nem volt egetrengető változás az életében. Viszonyítás kérdése, gondolom, Lelle és Áron naponta produkálnak publikálnivalót, Hanna és Mikolt ritkábban.

Most, hogy itthon van ő is, és a nap minden percét együtt töltjük, látom csak, mennyit változott mondjuk azóta, hogy hazajöttünk és elindult a maga útján.
Először a körömrágást hagyta el, a legnagyobb örömömre, aztán a cumizást is. Ezek voltak talán a leglátványosabbak, és a legörömtelibbek ebben az évben.
Aztán itt van az, ami nem változik, csak formálódik. Ahogy játszik, ahogy beszél, ahogy irányít, fantáziál, fél, oktat, kér.

Ez a kérés a leginkább elgondolkodtató számomra, és sokszor nehéz a szívem amiatt, hogy ő az első, a prototípus, akin kipróbáljuk, megtapasztaljuk, és levonjuk a konzekvenciákat, hogy a többiekkel aztán teljesen máshogy csináljuk adott esetben. Nem mintha nem lennének jók az alapszabályok, és nem volna értelme kereteket adni nekik, mégis sokszor úgy érzem, hogy Hanna a jógyerekünk, aki betartja a szabályokat, a vélteket is, még akkor is, ha azok a szívtörvényei ellenére vannak. A többiek sokkal hangosabban, egyértelműbben érvényesítik az érdekeiket, valahogy velük lazábban megy a viszonyosság, viszonosság, mintha kevesebb lenne az elvárás is feléjük és ezt rengetegszer élem meg az anyaságom kudarcaként. Nem a többiek miatt, hanem Hanna miatt.

Mert hiába az a megfogalmazott esszenciája a neveléselméletemnek, hogy minél kevesebbet romboljak és minél több egyéniségükre szabott szabadságot adjak nekik, Hannának olyan antennái vannak az én, sokszor hiányosságaimból, félelmeimből fakadó elvárásaimra, hogy ki sem kell mondanom őket, úgy alkalmazkodik hozzájuk.
Pedig deszeretném megkímélni őt mindezektől, és hiába látom, hogy terhelem, és hiába próbálok tudatosan is fellépni ezek ellen, a felszín alatti réteg sokkal meghatározóbb olykor...
Azért kitartóan és főleg nyitott szemmel igyekszem megtenni a magamét, és bízni abban, hogy alapvetően rendben van ahogy van.

Nade nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nagyon csendben, de mégis hatalmasat nőtt ez a kicsi lány, aki ha egyedül van, még mindig kicsi, de már nem annyira, hogy néha ne látnám a majdani kamaszarcát...
És persze vannak párbeszédek, pillanatok, mozdulatok, amikor megdöbbenek, hogy mennyire elszaladt az az első pár év, amiről azt gondoltam, ólomlábakon jár. Hát nem. Sajnos....

Történt a minap, hogy fordítva vette fel a ruháját, aminek a címkéje kilógott a nyakánál. Épp az ikeában sétáltunk, mikor felajánlottam neki, hogy megfordíthatjuk, ha gondolja. És akkor az a Hanna, akinek télen eszébe sem jutott, hogy nyílt színen nem illik letolni a bugyiját is, hogy alaposan betűrhesse a trikóját (és egyébként sosem szóltam rá ilyesmiért, nem fogalom felén az illik...), most rámnézett, kicsit zavartan, elgondolkodott, majd azt mondta:
- De mama, akkor mindenemet látni fogják.

És nem tudom nem észrevenni, hogy érdekli, mi az a szerelem, hogy bújik a Papához, a Nagypapához, hogy fél a sötétben, hogy felfogja, hogy vannak korlátai, hogy sorba állítja az ismerősöket és megversenyezteti a tudását, hogy képes titkot tartani, és ha felemeli Lellét, akkor elbírja már.

És hogy a képekkel is meséljek, tegnap délután nem akart lefeküdni... lassan vége egy hosszú korszaknak, és bár elbújt a hinta mögé (:):)), azért utána még ledőlt egy órára.
Nézem ezt a kecses kis nádszálat, és nem látom már benne a kisbabámat. Hja...

2012. június 23., szombat

Így járt

Az autóban úgy ülnek, hogy Mikolt és Áron a hátső traktusban, Hanna és Lelle pedig középen.
A legerősebb indokok közé tartozik, hogy Mimi és Áron mapettsója igazi fűszere az utainknak, illetve, hogy Hanna kezét fogva Lelli általában megnyugszik, ellenben ha én ülök mellette, akkor addig sír, míg célba nem érünk.

A minap Hanna hátrakérte magát, hogy csacsoghassanak Mikolttal a lányos dolgaikról, így Áron került Lelle mellé.
Lelle természetesen rázendített, amit egy darabig viseltünk, majd Dani hátraszólt Áronnak:
- Áronom, tudsz adni Lellének egy cumit?
Áron elmerülve a gondolataiban bámult kifelé, majd válaszolt:
- Sajnos nem...
Legalább udvarias :):)

Négyen


A tegnapi nap mérlege.
Dani elutazott, Mikoltnak és Áronnak tüszős mandulagyulladása van, lázzal és rosszkedvvel.
Lellét összevissza csipkedték a szúnyogok, amiről egy ideig azt gondoltam bárányhimlő. De nem. Viszont ő is elég sírós. A melegtől, a fogától, vagy attól, hogy a két harmat mellett nem jut rá elég figyelem.
Hanna jól van.
A kép azért megnyugtató. 
Amikor elhagyna a hitem, hogy menni fog ez a szalmaság, elmúlik a betegség, és éjjel se lesznek lázasabbak, akkor elég ha ránézek erre.
Meg azért is, mert Dani is rajta van.

2012. június 20., szerda

Kishitű

Ez jutott az eszembe.
Ma estefelé átmentünk Titéhez és a lányokhoz, és míg a gyerekek csodásan tették a dolgukat (élvezték az életet), mi bodzaszörpöt ittunk és néztük őket.
Tite azt mondta, ma kicsit jobban festek, mint tegnap délután hasonló időben, mikor kinyitottam a kertkaput nekik.

Naja.
Mert mára kiszerettem a medencénkből, feladva azt a kényszerképzetemet, hogy ez egy tökéletes strand. A szakításunkat egyik fél se vette zokon, viszont mostanra békésen fújdogálom ájulásig a peremet, miután hat lukat betapasztottunk, kettőnek pedig nem jutott ragacs. És már nem érdekel, hogy olyan, amilyen, mert a gyerekek így is ugyanolyan viháncolva ujjonganak, akárhányszor felvetem, fürdésprogram.

Meg mert az is igaz, hogy a csodálatosan tökéletes családomért szenvedni nem mártírság, hanem a dolog természetéből fakad, csakúgy, mint ahogy a tárgyak természetéből meg az, hogy felbosszantják az embert... így aztán úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást, és mindjárt a gondolataimmal kezdem.

És valami hihetetlen, hogy mennyire működik.
Olyan, mint egy nagytakarítás (persze, minél fáradtabb vagyok, annál nehezebb ez), a limlomot kidobjuk, a kincseket megtartjuk, szép polcon, becsben.

A legfontosabb szabály, hogy mindennek van jó oldala. Még akkor is, ha nem egyértelműen ordít a helyzetből, és még akkor is, ha könnyebb volna úgy gondolni, hogy nincs.

És valahogy (a kapcsolat szorosságát tekintve maximum korreláció) a döntés utáni csendben, sorra jönnek szembe a megerősítő apróságok.
Mondjuk ez a vers, vagy ez a poszt.

Ma például azt tanultam, hogy rendben van, ha legalább estére eljutok addig, ahol előző este tartottam, ha ez a béke állapota.

2012. június 18., hétfő

És eljött a nyár

Nem vártam ezt a napot.
Egy visszaszámlálás első napja volt a mai, és már előre rosszul viseltem a jövőt. A nagy önsajnálat közepette pedig lehetetlen szépen szeretnem magam, mert olyan belső küzdelmeket folytatok a legyőzhetetlennek tűnő démonjaimmal, amiben egészen biztosan vesztesként kerülhetek csak ki.
Ilyenkor aztán az a vége, hogy tehetetlennek érezvén magam még jobban utálom az egészet, és legszívesebben elbujdokolnék a gondolataim elől.
A legjobb, ha arra gondolok, hogy valahol a világ tetején, egy kis kolostorban sétálgatok mezítláb, és miközben a szellő játszik az apró harangokkal, száll a füstölő illatos füstje, és semmi dolgom. Csak figyelni.
De ezt a kegyelmi állapotot még gondolatban sem tudom mindig elérni, a realitás az, hogy ahelyett, hogy derűs egyszerűséggel, nevetve kelnék, és élvezném a hőségriadót, ami egészen vicces, és szerintem csak azért van, mert ezen a szélességi fokon az embergyerekek nem járnak sajátüvegvízzel oviba... szóval ahelyett megpróbálok minden sejtemmel túlélni, pedig az igazi kihívás nem is ez a hétfő, hanem majd a péntek, meg a hétvége, meg talán a jövő hétfő, amikor Dani majd nem lesz egyáltalán velünk.
És magam ellen harcolok, amikor megfogalmazom, hogy az annyit jelent, mint 12 nap x 24 óra.
És nem is a tennivalókba zöldülök bele ilyenkor, hanem hogy nem vagyok ott mezítláb abban a kolostorban...

Pedig tényleg minden okom megvolt rá, hogy örüljek ennek az ezerszínű mainapnak.
Hannával kiegészülve immár, az oviszünet okán teljes a létszám gyerekileg idehaza. Ha akartunk volna, pizsamában lehettünk volna egész nap.
Csak azért nem akartak, mert Mikolt épp a szoknyás időszakát éli, módfelett ügyelve a kompozíció tökéletességére, már ami az ő ízlését illeti. Woodstock. De erre még visszatérek később.

Meg azért sem, mert miután egy órát küzdöttem a nagymedence illetve a házi strand felállításával (először ki kellett szabadítani egy másfél méteres dobozhalom legtetejéről az összehajtottat, majd Dani motorjával megküzdeni a helyért (elég vicces látványt nyújthattam hálóingben, mezítláb (no mégiscsak...), amint sehogyansem sikerült megreguláznom a robogót, hogy megálljon a lábán... végül lefektettem, és szidtam magam, hogy hogyan voltam képest egyáltalán...), a gyerekek örömtáncot lejtettek, és pucérra vetkőzve visongtak szünet nélkül, és egy cseppet sem zavarta őket, hogy
1. nem volt itthon naptej
2. a medence alja egy helyen lukas
3. sokat kellett várniuk, mire legalább bokáig ért a víz.

Engem az első kettő után az lombozott le eléggé, hogy míg azon dolgoztam, hogy a felfújható részben maradjon levegő (három lukat találtam rajta, amiket sorra be is foltoztam... ideiglenesen... közben fújtam, és fújtam, néha nekidőltem a falnak hogy el ne ájuljak, és vinnyogtam magamon, hogy milyen kínos látvány lehet ez kívülről... természetesen pizsamában), Lelle bentről kiabált, hogy
1. éhes
2. álmos
3. kakis
4. unatkozik
5. egyedül van...
meg az, hogy kicsit elkéstem az árnyékoló felszerelésével.
Ami végül lett, aztán Lelle is megkapott szép sorban mindent, és még el is aludt, hogy hagyjon ebédet főzni.

Elég hamar eltelt a reggel, valamikor egy után Áron bejött, hogy mostmár aludjunk. Felajánlottam neki, hogy ebédelhet is előtte, csak annyit mondott elég bágyadtan, hogy jó.
Sőt, ebéd után, mikor Mimi a wcre ült, hogy a szokásos dolgát végezze, kitrappolt a nappaliból, és berongyolt a fürdőbe, megállt Mikolt mellett és ott toporgott tovább. Kérdeztem is tőle, mit szeretne, erre a lehető legtermészetesebben vágta rá:
- Kakilni.
Reggel óta pelus nélkül volt, el se hittem, hogy egy nap alatt (bár megígértettem magammal, ha eljön a nagyonjóidő, akkor pelusmentesítem Áront) ilyen nagyot haladunk ezügyben.
Szegény Mimit megsürgettük, de Áron kibírta, és tényleg felült és kakilt, és elköszöntünk, és felhívtuk a Papát, mert az mégsem elég, ha én megtapsolom, de a Papa nem ért rá épp, ettől picit elszomorodott, de újra megtapsoltam, és azzal rendbe is jött a kedve.

Délután mind egyszerre aludtak, így én is.
Este pedig Annáék jöttek, ami mindig nagyon jó, és megint medencéztek a gyerekek, és vacsorát főztem, ami rettenetesen hosszan készült, cserébe nagyon jó lett, és megint együtt fürödtek utána, és sajnáltam, hogy már vége is a napnak.

Ja és azt majdnem elfelejtettem, hogy délben levágtam Hanna hajából, mert már annyira elfáradt a vége, hogy alig lehetett kifésülni, erre persze Mikolt is és Áron is sorba álltak, de közben a vízleolvasók csengettek, és mire visszaértem, Mimi önállósította a fodrászatot, mert négy percet várni nonszensz. Egy jókora tincs bánta, meg a lelke, mert eléggé hangosan magyaráztam el neki, hogy a haj nem nő olyan gyorsan, mint ahogy levágjuk.
Azért neki is levágtam a végéből.
Namost, ha vizes és magától szárad, akkor tényleg olyan, mint egy hippi. Elől is, oldalt is van egy rövidebb szakasz (elől még Hanna beretvája miatt, amit vagy másfél éve követett el), a többi meg hullámosan szerteszét...

Még mindig nem jobb belegondolnom a 12x24-be, de végülis most, hogy alszanak, egyet már megnyertem. Következzenek a képek, meg némi narráció:

A kispad a lilaszájúak menedéke... Áron egyszer sem ült itt. Mikolt háromszor :)

Áron menti a kincseit, a félelmetes slagszörny elől... Rettenetesen fél közben :)

Az abszolút favorit. Tizenöt centi mélységhez elkél a szemüveg...

A gyöngylelkű és a vizipingvin :)

2012. június 17., vasárnap

Újabb bizonyíték

Áron cukiságára, aztán egy időre (talán, bár ha ilyen tempóban ontja, akkor nem biztos :)) abbahagyom, és a többiekre is sort kerítek. :)

A héten szülinapi zsúr dömping volt, kedden is, szerdán is meghívásunk volt (aztán csütörtökön és pénteken összesen hét gyerek fordult meg nálunk), ma pedig egy délután, egy pedig este.
A délutáni egy kedves barát hatodik évfordulója okán, amit tavaly kihagytunk, előtte meg azelőtt viszont voltunk, és ez olyan jó kis hagyomány, még akkor is, ha a gyerekek nem járnak egy csoportba.
Az esti mulatság inkább felnőttbuli volt, de mert az egyik legkedvesebb barátunk lett egy évvel öregebb, nyolc után még betettem a négyet az autóba (Dani nem volt velünk, felmentéssel a buliban csatlakozott csak), és átkocsikáztunk Hűvösvölgybe.
A kései óra olyannyira volt kései, hogy rendesen ilyentájt a fürdőkádban szoktak ücsörögni, nem az autóban, de lelkesek voltak és jól bírták, talán egy kicsit csendesebbek voltak a szokásosnál.

Mikolt az ablakon bambult kifelé, mikor Áron, aki addig szintén a távolba révedt, odafordult hozzá, és ezt kérdezte:
- Mimike, te vagy a legszebb, legszebb barátom, ügye?
Mikolt lassan átemelte a nagyszemeit a jobboldalra, kicsit elgondolkodott, aztán válaszolt.
- Igen.
:):)

A buliban egy hatéves kisfiú is megfordult. Áron ritkán találkozik fiúkkal, Ottó pedig kifejezetten szívesen volt vele, tanítgatta focizni, beszéltek mindenféle fiús dolgokról, lézerkardoztak, de nem durván, és végül hintáztatta Áront a függőágyban. Áron ücsörgött benne, és nagyon nagy, kerek szemekkel csodálta Ottót, itta minden szavát, iszonyú édes látvány voltak. :)
Valamikor fél tizenegykor megfürdettük az összeset (hét gyereket csutakoltunk le), és miután Áron is végzett, szaladt ki az udvarra.
Ottó (aki az egyetlen piszkosan maradt volt a minik társaságából) épp a felnőttekkel beszélgetett jedi témában, mikor Áron odaért hozzá.
- Szia, - integetett neki Áron, bár ott állt előtte a nagyfiú- mi megyünk haza.
És sarkon fordult, hogy elinduljon hazafelé.

Ugye, mondtam? :)

2012. június 15., péntek

A kétésfél éves Áronról

Ha idővel a hónapos bejegyzések el is maradnak, ez az egy mindig, mindegyiküknél megíródik. Nem tudom miért érzek késztetést éppen ezt az állapotot bővebben dokumentálni, talán mert annyira édesek és egyben hirtelen nagy gyerekek is, hogy muszáj.

Áron különösen. Cuki. Ezt a szót nem kedvelem, de tény, hogy az. Nagyon nagyon... És biztos az anyai szívem, meg az ő mássága is ok, de ha Áronról beszélgetünk, két dolog biztosan előkerül, az egyik, hogy Áron egy napocska, a másik, hogy milyen ártatlanul jó szívű. Még a rombolásában is. Pali ezzel sokszor nem ért egyet, szerintem pedig de. :)

Például... jön megy, játszik, gondolkodik, és a semmiből egyszercsak odajön, és azt mondja:
- Mama, nagyon szejetjek.
És akkor maradjon egyben az ember...
Ma például délben sikerült nekem is lefeküdnöm aludni, mellettem a kiságyban Áron:
- Mama, picikét kijöhetek az ágyamból hozzád?
Naná... és akkor befúrta magát az oldalamba, és a szokásos bőrözéssel elaludt. Olyan közel, mintha a pocakomba akarna visszabújni. Gyanítom, hogy a terve ez volt, végül meglógtam.
Annáéknál hallották, azóta (én sosem kértem, csak annyit szoktam mondani, hogy étellel a szánkban nem mászkálunk el az asztaltól, ha nem kérnek többet, az utolsó falatot még ülve egyék meg...) Hanna minden evés után ezzel fejezi be:
- Köszönöm szépen, nem kérek többet, elmehetek az asztaltól?
Annyira drága, tényleg sosem kértem, hogy legyen ennyire udvarias, neki meg valamiért fontos, így aztán végigjátszuk a jelenetet, és ez mindenkinek jó. Szóval Áron rátanult a mondatra, és azóta ő is így fejezi be az evést.
Ma délben, már majdnem lefordult a kis feje, annyira álmos volt, de kitartóan végigmondta:
- Köszönöm szépen, nem kéjek többet, ejmehetek ajudni? :):)

Kétésfél évesen még mindig szőke, és kerekfejű, kékszemű és piszeorrú, elképesztően puha a füle, és még elképesztőbben illatos a feje teteje alvás után. Fogalmam sincs, mitől, de mintha a legfinomabb parfümöt használná... Két és fél fog híjján kint az összes tej, a cumit elfogadja, de nem igényli, csak ritkán, mi gonosz szülők adjuk a kezébe alváshoz, mert egyébként végtelenségig dumál, cumival viszont három perc alatt elalszik.

Mostanra a miágyunktól nulla centi távolságra lévő 70x140esben alszik, ébredés nélkül. Ha ébred is, annak biztosan oka van, de teljesen nem tér magához, inkább nyekereg, vagy sír, de hamar megnyugtatható.

Mindenevő, az étvágyára sem lehet semmi panaszunk. A legédesszájúbb mind közül, a kedvenc diskurzusaim a témában csokorba szedve:
Reggeli:
- Áron mit kérsz enni?
- Nutejjás kenyejet, kakajót habossaj. Sokkaj.
Vesszük a széldzsekit (a kitudjamilyenhónapot írunk időjárás miatt el se tettem...):
- Mama. ebben a kabátban szoktam csokit enni, ügye?
És valóban, a tavasszal volt egy periódus, amikor negyed óra kintlét után jött, hogy adjak csokit. Hisztizve. Adtam... Megtanulta.
Ülünk a buszon, a végállomáson, épp kifújom magam a három gyerek, egy babakocsi, egy motor és egy futóbringa feldobálása után. A motor felbőg, az ajtó csukódik, éles kanyar ki a főútra, Mikolt az ablaknál kifelé néz, Áron középen mellettem, rámvillantja a kékszemét:
- Mama, ez a busz nagyon hangos.
- Ühüm.
- Mama, mit főztéj?
Sorolom...
Figyel:
- Azt nagyon szejetem.
És mondhatok bármit, mert ez minden nap, mindig ugyanúgy elhangzik. :)

Még pelenkás, de már csak a jóidőt várjuk.
Bátor, kivéve, ha meredek úton gurulunk az autóval:
- Mama, nem féjek...
Jómozgású, a játszón a favonat tetejére bármikor, és a nagymászóra is.
A múlt héten kipróbálta a pedálos kétkerekűt, nagyon kevés kell hozzá, hogy egyedül tekerje.
Előkerült a kard, ami alkalmasint bottal helyettesíthető. Mindenki célpont. Lenne, ha rá nem lehetett volna beszélni, hogy karddal csak sárkányok, esetleg krokodilok (tropikáriumi emlékek...), illetve farkasok ellen küzdünk, a királylányokat (Hanna, Mimi, Lelle, Mama) megvédjük. Sikerült meggyőzni.
Bár ha konfliktusa van Mimivel, simán elveri. Nemszeretem.

Szereti a gumicsizmát, a focit (Nagyfijú vagyok, tudok máj focizni... hogy ezt honnan szedte???), rákérdez az autók márkájára, földhöz vágósan hisztizik (olyankor kicsit enyhül a szerelem közöttünk), és olyan őszinte szemekkel képes csodálkozni, egy elnyújott jaaa kíséretében, hogy nem nagyon állom meg, hogy ne puszilgassam összevissza.

És persze ő az, akit még mindig nem lehet pár másodpercnél tovább egyedül hagyni, és a gyanús csend az ő esetében nagyon nagy veszélyt is jelenthet, és hihetetlen, hogy bármihez nyúl, annak majdnem biztosan baja lesz (a minap a féltve őrzött napszemüvegem üvegét sikerült kipattintania a keretből... ), és minden kiönt és lever és elront, és ha kérdőre vonom, akkor beismer és megbán és bocsánatot kér, ami miatt nehéz rá hosszan neheztelni... kivéve ha a lányokat bántja... 

A beszédéről nem írok külön, élvezem minden mondatát, sokszor megnevettet a humorával, a szójátékaival, ahogy mesél, ahogy formálja a szavakat.
Meg az okosságáról sem, hogy milyen kis penge, és jó meglátásai vannak, milyen színes fantáziával.
Az egyik leg, ahogy a bárgyú beszélő kutyussal beszélget, aki a "számoljunk!" felkiáltással indít, mire Áron:
- Jó! :) egy, kettő, három... :):):):) egyébként tizenkilencig szokott. :)

És még mindig nagyon más, mint a lányok, és már előre örülök, hogy ő lesz a nagy és erős fiútestvér, amire minden oka megvan. Méreteit tekintve is, meg úgy amúgy is.
Egyébként meg cuki... de nagyon.

Régi restanciák

Ebből is van egy jópár...
Az első, ami blogos vonalon most leginkább nyomaszt az a díjak magamba integrálása, meg az azokkal járó kötelezettségek. Nem vagyok ebben közelítőleg sem jó, és még csak azt se mondanám, hogy kiugrik a szívem a helyéről, amikor jön egy ilyen.
Mielőtt még hálátlannak tartana bárki, azért azt mindenképpen le kell írnom, hogy iszonyú jólesik egy másik blogban megtalálni a nevemet, a kísérő pársorosról nem is beszélve, mert az meg olyan nagyon izgalmas, hogy kicsit kiderül ilyenkor, hogy ki miért olvas.
Csak épp nagyon is természetes, hogy ahogy én szeretek másnál időzni, úgy mások meg minálunk. És kell olyannak is lennie, hogy kicsit kilépve a szürkeblogolásból megpendítünk egy egy személyesebb, kötődőbb szálat is egymás felé, no erre jó a díjosztó. Például. Szerintem.

Én meg mégis mindig lemaradok...
Leginkább ott szoktam elveszni, hogy eldöntsem, akinek továbbadnám, az örülne-e, ha az én valamennyi blogszomszédom hirtelen ott teremne az ő oldalán, vagy sem. És általában nem tudom eldönteni. Aztán itt vannak azok, akik pedig már sokszor kaptak díjat, és akkor meg azt nem tudom eldönteni, hogy örülnének-e mégegynek... és akkor meg azon töprengek, hogy a személyes vonal mellett még mi mindenre lehet jó egy egy ilyen díjtovábbadás (én például sokszor így jutok el olyan helyekre, amik érdekesek, de magamtól lehet, hogy sose keverednék oda...).
És akkor inkább hagyom az egészet, miközben nyomaszt, hogy nem válaszoltam, meg választottam.
De azt gondolom, leginkább azért nem tudok mit kezdeni a díjjakkal úgy igazán, mert olyan ez, mintha valaki azért dicsérne meg, mert adok ebédet a gyerekeknek.

Most egy kicsit törlesztek, rendhagyó módon, mert titkokat nem írok le magunkról (azt nap mint nap amúgy is megteszem), viszont jelképesen átadom mondjuk a "szívemnek kedves, és mégsem nagydobra vert olvasott blog díjat" valakinek.
Stílszerűen egy képpel körítve.

Ma délután Orsi volt nálunk, négy gyerekkel.
Hogy a blogját olvasom, nem véletlen, de ő azon kevesek egyike, akit személyesen előbb ismertem, mint ahogy blogolni kezdett. Azt hiszem, nagyjából négy évvel ezelőtt beszélgettünk először a játszón, akkor már mindkettőnknek két gyereke volt, és sosem felejtem el, ahogy hitetlenkedtem azon, hogy ő ismer. Pedig tényleg egy gimibe jártunk.
Aztán született Áron, náluk Nimród, hat héttel Áron után, és ami még viccesebb, hogy Lellét is követte egy Boldi, úgy hat héttel. :)
Kori és Hanna között fél év van ugyan (Hanna idősebb), de magasságra és kedvességre, finomságra egyformák, Mikolt pedig egy picit fiatalabb mint Simi, de ez így van jól :).
Régóta tervezzük, hogy eljönnek hozzánk, egyszerűen nem is értem, mi tartott eddig, de ma végre sikerült összehoznunk ezt a miniovit, és bár Simike először nagyon nem akart nálunk lenni, vacsorakor már Mikolt mellett ült Áron székén, épp úgy, mint akik ezeréves házasok. :)
Hanna és Kori úgy játszottak, hogy észre sem vettük őket, a két minitestű is megbarátkozott egymással, Áron meg Nimród pedig nemcsak a szőkeségükben hasonlítanak, de ezt már a játszótéren is sokszor megállapítottuk.
Nyolc ötésfél éven aluli az nyolc ötésfél éven aluli, de annyira de annyira édesek voltak együtt, hogy én szinte szanatóriumban éreztem magam (egy darabig itt voltak a nagyszülők is, akik Hannát hozták haza, és az ő jelenlétük mindig nagy segítség).
Szemléltetésképpen csak annyit írnék, hogy rend volt mikor hazaindultak, és ezt nem is mi, felnőttek kértük... Egészen hihetetlen.
A képek egy picit remélem visszaadják, mennyire jó volt velük, nekik. Nekünk.
Orsi, köszönöm az élményt!!! :)

2012. június 12., kedd

Ajjajj

Először úgy gondoltam, nem is veszek tudomást róla. De ettől nem múlt el, legfeljebb picit sikerült bent tartani, hogy aztán még erősebben törjön rám. És mindegy milyen napom volt, vagy hogy mennyire vagyok kipihent vagy fáradt, semmi józan érv nem használ.
Pedig van belőle jócskán, gyengécskék is, meg olyan erősek is, hogy a mérleg nyelve teljesen biztosan egy irányba billenhet csak.
És mégsem tudom, hogyan, és leginkább hogy hova tegyem a helyére.

Azt hiszem a véglegesség az, amit legnehezebben viselek.
Pedig úgy gondoltam, ha legalább kimondhatom, jobb lesz. De nem az.
Lelle 11 hónapos. És nincs újabb baba a pocakomban.
És elmúlik majd az első születésnap is, és még akkor sem lesz. És azután sem.

Egyszerűen nem tudok mit kezdeni annak a mondatnak a fájdalmával, hogy nem lesz többé kerek hasam, nem szülök több gyereket, nem lesz már soha újszülöttem, nem fogok többé szoptatni...
Az eszem tudja, hogy ez így van jól.
De a szívem nem... Hogyan csináljam?...

2012. június 11., hétfő

Lelléről

Nincs túl nagy szerencséje a legkisebb királylánynak, hogy épp ma töltötte az első szülinapja előtti utolsó megemlékezős napját, mert bármennyire is szerettem volna agyonszeretgeni egész nap, meg szép hosszú bejegyzést írni a finomságáról, ma nem ment.
Most, hogy már alszik, persze minden sokkal meghatóbb, és megindítóbb, mint nap közben volt, és mostanra már jócskán szégyellem is magam, hogy voltak pillanatok, mikor legszívesebben kiköltöztem volna a holdra. Csak a teraszig jutottam, de a pulzusom nem nagyon ment 220 alá egész álló nap, csak mikor épp aludt.
Mert egyébként meg ordított, annyira, hogy Dani, akivel este fél kilenckor találkoztunk először reggel óta, valamivel kilenc után annyit mondott, hogy hűha... meg hogy teljesen megérti, miért kerülöm a fürdőszobát mindenféle indokokkal. Pedig nem szokott dicsérgetni, de ma még azt is mondta, hogy le a kalappal, vagy valami ilyesmi.

Azt hiszem, hogy a foga az ok, emellett pedig meggyőződésem, hogy tudja, hogy oltásra kellene mennünk, mert tegnap óta folyik az orra, ami nem olyan látványos, viszont ismét egészen dártvéderesen veszi a levegőt, és néha köhög is, az mondjuk cseppet sem szép...
Már tegnap este sem tudott megnyugodni lámpaoltás után (pedig már olyan szép új rutint alakítottunk ki, kettesével felosztva a gyerekeket, és én kaptam a lányokat, ami olyan ritka...), és hiába vittem le a nappaliba, ott sem volt igazán jó... meg sehogy sem, aztán egyszercsak csend lett és alvás. Kevés közöm volt a dologhoz, és csak sajnáltam, miután már az összes idegszálam elszakadt, és nem is éreztem semmit sem, csak ringattam és drukkoltam neki, hogy sikerüljön kijutnia a kiabálás szakadékából. Azt hiszem, inkább beájult szegény...

Ma meg azzal folytatódott, hogy rettenetesen korán kelt magához képest (fél nyolc), és csak sírt, míg újra el nem aludt (kilenc után kicsivel), aztán felébredt és sírt, aztán elaludt, aztán sírt... még Hanna is ringatta, pedig mostanában nem is szokta csak úgy.
Most is itt alszik a nappaliban, lassan felviszem, de miután már eltelt az a bűvös fél óra, míg mélyen alszik, és nekem is kisimultak a vonásaim, mégiscsak le kell írnom, mennyire nagyon jó, hogy van nekünk egy ilyen legkisebb.


Akinek alig van súlya, és hosszú mindene, még az ujjacskái is, a szempillájáról nem is beszélve. Akinek kék a szeme (demégmilyenkék), és szerintem ez már így is marad, akinek a haja elől háromszöget formáz, és én imádom.
Akinek puha a bőre, és ha fordítja a nyakát, akkor még hurkás is, pedig amúgy egy kis cinege, leszámítva a combokat...khm. :)
Aki úgy eszi a borsólevest, ahogy csak Árontól láttam, vagy még úgyabban.
Aki már néha elengedi álló helyzetében azt, amibe kapaszkodik, hogy aztán meglepődjön ezen, és a popsijára huppanjon.
Aki oldalazva lépeget az asztal mellett, és tolja a kisszéket, közben pedig hátravillantja a kétfogát rám, rém büszkén, és hát lássam be, van is mire. :)
Aki azt mondja tete, és az sokszor azt jelenti, tessék, pl. a bababörzén a dobozból gondos válogatás (kidobálás) után előkotort kincset nyújta. Meg azt is mondja, hogy nem, ezt el sem hittem, pedig tényleg.
Aki mindent ledob, mert annak hangja van és az jó.
Aki annyira bújós, mint az összes együttvéve, a minap az édesapja etette, ő meg két karral átfogta a nagy atyai kezet és ráborult a fejecskéjével is.
Akinek van néhány rigolyája, többek között a hordozóban csak úgy tud elaludni, ha a napellenzőbe bele tud kapaszkodni...
Aki pohárból iszik és kukázni is szeret.
Aki kacagva viseli a testvérei jobbnál jobb ötleteit, akkor is, ha azoknak nem mindig kacagás az vége...
Aki meghódítja a lépcsőt, a tetején pedig térde emelkedve jelentkezik, hogy vigyem le, és mégegyszer.
Aki egy mosolygós kis gombszemű, manóarcú, kerekbuksi, aki most épp Áronra hasonlít.
Aki éjjel már csak egyszer vagy kétszer kér, és reggel úgy ébred, hogy rákönyököl a leesésgátlóra, mint egy kis királylány, és kitárja az ajtót, hogy lássa, mi történik odakinn :):)
Aki mind közül a leggyorsabban lett 11 hónapos.

2012. június 9., szombat

Érik, érik

A faluvégén van egy telek. Úgy becézzük, hogy Hinerhut, svábul van és a dűlőt hívták így valaha, akik most ott laknak, lehet, hogy ezt nem is tudják.
A Hinerhut egy domb, az aljáról nem is látszik a teteje, és a tetejében van egy jókora veteményes, felfelé menet pedig a luvócerna szélén meggy és cseresznyefák.

Van egy, amit Mikolt csak gyerekfának hív, mert annak olyan alacsonyan is vannak ágai, hogy gond nélkül degeszre eheti magát mind a három, önkiszolgáló üzemmódban.
Csodás. Meg azért is, mert olyan finom minden, hogy alig lehet választani, melyik legyen az első, a második, a sokadik a sorban, amit megkóstolunk.
Meg azért is, mert a lucernás domb kiváló arra is, hogy leguruljanak rajta.
Csilingelnek is hosszan, míg odavagyunk, ezért aztán sokat járunk oda mostanában.

A minap, a két kicsi nagy egyetértésben az oldalamon dézsmálta a dobogós meggyet, mikor egyszercsak Mikolt gondolt egyet, és nekiindult a völgynek.
Áron, egy ágat tartva az egyik kezével, a másikban egy szem meggy, összehúzva a szemöldökét rámmeredt, és kicsit kijelentve, kicsit kérdezve, kicsit rosszallóan, kicsit ijedten, de mindenképpen énekelve ezt mondta:
- Hová megy azzaj a kis csejesznyéjévej az a kicsi Mimicske?

Hát nem tudom :):), de Áront megettem...

2012. június 8., péntek

Kistestűek a sárga gumiúsztatóban

Tegnap volt Hannáéknál az évzáró ünnepség, karöltve egy kis ballagással, lévén vegyes csoport. Általában csütörtökön nem visszük, nagyszülős programja van olyankor mostanában mind a négynek, de tegnap kivételesen mégis inkább oviba ment, hogy még egyszer elgyakorolhassa a műsort.

Ezért aztán ma már nem vittem, és mivel ezen a héten minden nap hajnalban kettő és három között kerültem ágyba, fogtam is a fejem reggel, hogy hogyan lesz ez úgy, hogy mindenkinek jó lesz. (Magamtól mentegettem volna az összeset...)
Két dolog szokott segíteni ezekben a kómás időkben. 1. ha van itt valaki, 2. ha úgy teszek, mintha nyaralnánk.
A legszerencsésebb konstelláció volt a mai, bár délelőtt gyakorlatilag egymásnak adták a kilincset mifelénk, de Ildi segítségével, aki két órát ránk áldozott, és mulattatta a gyerekeket (ami miatt mind elég hálásak vagyunk), az első pont maradéktalanul kipipálódott. És én is magamhoz tértem...

Délben lementünk a játszóra, hogy a második pontnak is eleget tegyünk, de nem volt túl jó ötlet (van valaki, aki kiigazodik ezen az időjáráson?...), mert még a mászóvár alatti minimális árnyékban lihegve is elfogyott a másfél literes üveg teljes tartalma, és mind egyszerre kántálta, hogy mennnnyünkmáááárhaza.
Kicsit lelombozódtam, hogy hogyan lesz akkor ebből nyaralás, aztán miközben betettem a pereputtyot a kocsiba, eszembe jutott, hogy az egyik hátsó ülés alatt várja a kánikulát egy bontatlan kacsaúsztató. Gyors egyeztetést követően a megbízható hőmérővel, ami kint majdnem harminc, bent pedig több, mint huszonhat fokot mutatott, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a teraszon megnyissam az idei strandszezont.

És akkor a nemenjünkből mamaaaagyorsabbbbaaaaaan lett, itthon pedig pillanatok alatt elkészült a rögtönzött bícs, finom meleg vízzel, Mikolt kuncogása közepette, miszerint:
- Mama, ez olyan, mint egy nagy nagy karúszó.
:) és tényleg... ha kicsit kisebb volna, nekem épp megfelelne annak. :)

Annyira szeretem, hogy a legkisebb jónak is annyira tudnak örülni, mintha épp a karácsony érkezett volna meg hozzájuk.
... és immár négyen... egészen hihetetlen, meg szép, meg jajjdenagyon...

 
 
 
 

Jött egy levél

Még tegnap.
Hivatalos, pecsét is van rajta, arra már nem emlékszem, ki küldte pontosan, de nagyon komoly fogalmakkal közlik benne, hogy G. Áron Mór szeptembertől helyhiány miatt nem járhat az óvodába.

Jött még egy a kukatársaságtól, azzal foglalkoztam inkább (a 120 literest minden két hétben egyszer sikerül csak kitennünk a megfelelő napon, és még így sem telik meg teljesen), hogy megkérdezzem, mennyiért mérnének egy kisebb ibriket.

Közben a kinyitott hivatalos ott szemtelenkedett az asztalon, a nagy pecsétjével, meg Áron kiboldolt nevével a közepén.
Kicsit sajnáltam magunkat és eléggé felháborodtam.
Mert nem igazságos ez. Kértem, és mégsem.
Még akkor is, ha a szívem mélyén tudtam én, hogy ez csak egy próba, és még annak is karcsúcska.
Mert jobban esett volna, ha én dönthetem el, hogy viszem végül, vagy nagyvonalúan lemondok a helyéről valaki más javára.

A kukatársaságnál azonnal felvették a kagylót, és minden buta kérdésemre kedvesen válaszoltak, és míg tollat kerestem, hogy felírjam, hogy nem négyezerhét, hanem kétezernégy, leesett az Áronbold. Én meg elszégyelltem magam.
Hogy telhetetlen vagyok. Csak egy levél jött, vagyis Mikoltot tuti nem utasították el.
És hamár, akkor most pont lépéselőnyben vagyok a múltkori, majdmeglátjuk hova fér be Mimi beszélgetés óta, mert így én kérhetek... mondjuk egy vegyescsoportot Miminek.

Aztán délben, mikor Hannáért mentem, még puffogtam az ovi ablakába biggyesztett cetlin, hogy vannak fiatalabbak is, akiket meg felvettek.
És bent az öltözőben azért morogtam magammal, mert már csak ilyen morgós nap ez, hogy miért van az, hogy mikor nekem minden gyerekem négy, mire oviba kerül és amúgy sem mehetett volna a kiskirályfi a nővéreivel, mert idén a korosztályracionalizáció miatt nem tesznek kicsiket a vegyesbe, hát normális vagyok-e, hogy nem megkönnyebbültem, hogy marad csak nekem, meg egy kicsit a nagyszülőknek, és nagyon Lellének, hanem azon morgok, hogy de a hároméveseket, meg a nagycsaládosokat kötelező felvenni, meg milyen jópofa lett volna három Gönci egy kupacban?

Aztán kijött Hanna, és olyan nagynak láttam, meg Csilla, azzal, hogy ő már tudja, hogy Mikolt mehet a vegyesbe, és akkor meg azon kattogtam, hogy vajon Mikolt oviérett-e már... és hogy nem lehet katica, csak körte, vagy szív, vagy gyöngysor.

Lehet, hogy aludnom kellene inkább?
Mindenesetre délután Áron illatos buksiját szagolgatva, és az évzáró ünnepség azon pillanatában, mikor Mikolt is beállt a ballagók mellé és nagykomolyan megfogta a vállát Hannának, elérzékenyültem. Mikolt oviérett, Áron meg ölbevaló még.

Elteszem a pecséteset emlékbe.
Mikolt szívecske szeretne lenni. A katica eszébe sem jutott...

Aki nagyon tud, meg az, amelyik mindent másképp

Áronnal zingot játszottunk reggel. Szeretem ezeket a kettesben töltött félórákat, olyan meghitt, és míg én is lassabban csúszom rá a napra, ő sem akar világgá futni, nemúgy, mint tíz után, mikor beindul a nagyüzem.

Szóval zingoztunk, ami egy bingoféle, nagyon szeret vele bíbelődni egyedül is... a mai alkalom a szellem jegyében telt, míg játszottunk folyamatosan beszélt. Mikor megnyerte (nem hagytam, de megnyerte :)), kimentem reggelizni, ő pedig folytatta az eszmefuttatást. Aztán megérkezett a konyhába, és nagy szemekkel nekem szegezte a kérdést:
- Mama, te találkoztál már valaha szellemmel?
Mindig megdöbbenek, milyen szavakat használ, hogyan fűzi őket mondatokká, szép lassan megformálva, hogy biztosan helyes legyen.
- Neeem... én még sosem... Hát Te Áron?
- Én már láttam.
Nos ilyenkor kezd még érdekesebbé válni a dolog nekem, egyszerűen nem tudok betelni az érzéssel, hogy beenged a fejébe, míg formálódik a mondat, megelevenedik a gondolat is, szeretek úszni vele, egyszerre két síkon, nem törődve az ellentmondásokkal, és nem kikapcsolva a nagyokos felnőtt világomat sem. Mintha fogná a képzeletbeli kezemet, és én sokszor azt hiszem, hogy fal elé értünk, ő simán félretolja és bevezet a titkosajtón.

Mindezt olyan meggyőzően nagyos kifejezésekkel és tisztán teszi, hogy hatalmas a kontraszt, amitől csak még izgalmasabb az egész.
Jelen esetben a milyen is egy szellem kérdéskört jártuk végig.
Kiderült, hogy van feje, meg olyan pocakja is, mint Áronnak.
- És mit csinált az a szellem?
- Hát megnézte a hátamon a sebemet. Itt. Hát itt nincs is seb.
És itt a vége.
Nincs csattanó, belátom, csak egy mini, de nem is ez a lényeg, hanem a hogyan.

Mint pl. ma este, mikor véletlenül leverte Feri sapkáját a székről:
- Véletlenül levertem a sapkádat, ne haragudj.
És még csak kétésfél...
Vagy amikor az autóban elmélázva kérdi, hová megyünk, mondom a papa elé:
- Jaaa, a papa elé? Nem tudtam...
:)

Hogy mennyire más a másik középső... a hanyag elegancia, amivel nemtörődöm módon éppenhogy alkotja meg a szavakat, attól függően, hogy mennyire fontos, vagy mire emlékszik.
Nemrég volt egy kuszkusz időszak az életemben. Rendszerint salátát csinálok kuszkusszal, rém egyszerű, gyors és nagyon nagyon finom, ráadásul a gyerekek is megeszik... csak épp a nevét nem könnyű megjegyezni. Legalábbis Miminek...
Mariéktől hazafelé jövet panaszkodik:
- Mama, én még éhes vagyok, pedig mind megettem a hapcisalátát.
Aki ugye kuckuc-nak hallja a kuszkuszt...

A lecserélhetetlen babaszövegéért meg még mindig hálás vagyok, meg azért is, hogy senki nem akarja leszoktatni a picelszről, meg a számítóbégről. Arról már nem is beszélve, hogy még mindig kis akcentussal beszél, az egyik legkedvesebb nekem a vóóót, sok hosszú ó-val elnyújtva.
Amit ha utánozni merek, rámförmed (teljesen találó a szó):
- Mama!!!!! Ne beszélj angolul!!!
:):)

2012. június 3., vasárnap

Gyermekvasút van az úgy

Mostanában sokszor kapom magam azon, hogy nem tudom eldönteni, hová tegyem a napi aktuálist.
Az írás sokszor meghaladja az erőmet, időmet, képekkel pedig akár megmutathatnám, hogy mi történt velünk, de annak írás nélkül inkább a másik blogban volna a helye.
Ugyanakkor igyekszem betartani azt a szabályt is (de az is lehet, hogy egyre kritikusabb vagyok önmagammal szemben), hogy sokat fotózom és csak a legeslegjobbakat mutatom meg.
Bár ez nehéz is, mert én még pici gyerek vagyok fotózás szempontjából és mégha elég maximalista is, azért nagyon tusok örülne egy egy jó képnek, akkor is, ha az nem a legjobb.
Ezért van olyan is, hogy sem ide, sem odavalónak nem gondolom az elkészülteket...

Mindenesetre mostanra oda fajult a szerelem a kattogtatás iránt, hogy igazi lelki tusa, ha valamiért úgy kell legyen, hogy C. nélkül indulok útnak. Pénteken osztálytalálkozóra mentem, ami úgy kezdődött, hogy Dani és Lelle is elkísértek, aztán vacsoraidő után kicsivel elindultak a többi háromért Paliékhoz, én meg maradtam.
A háziaknál volt egy kamera, és mikor az első fecskék hazaszállingóztak jutott eszükbe, hogy kellene egy csoportkép, mindjárt hozták is a sajátjukat (én azelőtt pár órával komoly küzdelmek árán letettem a konyhában a gépet táskástul, és elhatároztam, hogy csak jelen leszek...) és a kezembe is nyomták (azt azért elárulom, hogy ahhoz, hogy valaki jó képeket tudjon készíteni, az első és legfontosabb, hogy ismerje a kamerát, ami a kezében van... no ezzel elbíbelődtem egy darabig :)).
Azt hittem, hogy kamera nélkül is van élet, de tévedtem.
Bármikor, mondom, bármikor kamerát kapok a kezembe, megszűnik az idő... Fogalmam sincs, milyen képeket kreáltam, remélem van köztük azért használható :):), de az élmény akkor is ugyanaz maradt. Feltétlen öröm.

Nos akkor a gyerekvasút.
Reggel telefonált Manó, hogy ők a negyed 11es vonattal felmennek a János hegyre. Kilenc óra tíz és kilenc óra negyvenöt között felöltöztettünk három gyereket, egyet fel is kellett ébreszteni (ő már egyedül öltözködik), mindet megreggeliztettük, almát, vizet, kekszet pakoltam, Dani pelenkákat cserélt, és tíz nullanullakor a volt Ságvári liget parkolójában voltunk. Én közben az életemért küzdöttem, annyira fájt a hasam, mint Lelle születése után, és soha azelőtt és azóta sem. Gondolkoztam rajta, míg az út szélén görnyedtem, hogy hazamegyek egyedül... végül nem tettem, abban a reményben, jobban leszek, vagy ha nem, hát akkor is legalább látom a gyerekeket miközben agonizálok.
Már majdnem beért a vonat, mikor eszembe jutott, hogy a fényképezőgép a kocsiban maradt.
Dani visszafutott érte, hátán Lellével (olyan nagyon érti ő ezt a függőségemet...), miközben én Áronnal a padon csodáltam a begördülő pirosat. Míg kanyargott felfelé a vasút, kezdtem összeszedni magam, és mikor kicsit túlmentünk a célon, már annyira jól voltam, hogy leugrásra ösztökéltem az összes felnőttet és gyereket, és még sikerült futva elérnünk a visszafelé tartót is, Áron legnagyobb örömére. :)

Játszottunk az Anna réten, ezúttal Áronnak saját felügyelő jutott, lufit kaptak, a háromból kettő elszállt, egyet Lelle hátára kötöttem viccből, homokoztunk, Blanka lassan, de mindenképpen biztatóan oldódott az unokatestvérekkel, Áron egy másik családdal buborékozott is, és végül fára másztak, és mind megették a csokiskekszet, aztán megnéztük a gőzmozdonyt, és megvártuk a simát. Lelle elaludt Dani hátán, a többiek pedig vérmérséklet szerint lógtak az ablakból ki, és integettek az útnak. Áront megcsípte a csalán, Blanka pedig megkóstolta a cicás kulacsból a vizet, mert az biztosan finomabb.

Közben pedig fotóztam, és lett kedvencem már megint egy pár, de a legjobban tetszőt tettem csak ki a másik oldalra, és aki előbb ezt olvassa, az mondja meg, neki melyik... vagy próbálja meg kitalálni, hogy nekem melyik.

2012. június 1., péntek

Játszótéri huligánok


Kiderült, hogy Áron nem rajong a fényképezőgépemért. A játszótéren nem... Pedig igazán sármos lett az újradefiniált frizurájával, meg a kék-piros színeivel.
Aztán az is kiderült, hogy mégis érdemes elvinnem néha a fényképezőgépet, mert az a Mikolt, akiért úgy aggódtam nyolc hónapos korában, most egy akrobatát megszégyenítő ügyességgel mászik, kapaszkodik, oldja meg a maga állította feladványokat, ami ezen a szép napsütéses napon a nagymászóka meghódítása volt.
Sikerült neki, sőt, miután Áron ikertestvére is szemet vetett a mutatványosságra, megtanította, hová lépjen, miben kapaszkodjon, Áron pedig az instrukciókat kibővítve magára szabta azt, a végén ketten álldigálltak odafenn.
Valószínűleg rajtam kívül mindenki más szívinfarktust kapott volna a családban (gyaníthatóan azon kívül is), én rettenetesen büszke vagyok mind a kettőjükre. (Ez egy másik poszt témája lehetne, amiben arról értekeznék, hogy miért bízom a gyerekekben annyira, hogy megengedjem nekik, akár a nagymászókát is...)
Arra már kevésbé, hogy szórták a homokot, de legalább a fűzős cipő nem került le a lábukról, és nem saraztak. Azért általában nagyon morcos szoktam lenni...
És valaki mondja már meg nekem, mi a rossz abban, ha egy kisgyerek a csúszdán lentről felfelé mászik? Mondjuk nagy tömegben én is szoktam szólni, akkor is csak azért, hogy nehogy megüssék egymást, meg ne zavarják a lecsúszókat... de ha senki sincs a közelben, vajon miért reflex ez a legtöbb anyukának?

Végül... szeretem a napos, kicsit szeles, színes, majdnem üres játszót, és leginkább az állandó mosolyt a cseppek arcán odakinn. :)