A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelle. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelle. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. február 19., csütörtök

A táncos lányok, meg a lovag

Nehezen kezdek el írni... de mert ez a blog a gyerekekről szól, nekem pedig észrevétlen, de mégiscsak elvonási tüneteim vannak, írok.
Dédi, a napok múlásával egyre mélyebbre kerül a szívembe, minden pillanatra ráül egy leheletnyi fátyol, és egy csepp lebegés, de azt hiszem az elengedésnek most tapasztalom meg egy újabb, teljesebb módját. Hálás vagyok érte.

Hanna az idén kimaradt a farsangból, síelni voltunk, mikor az osztály mulatott. Indiai táncosnő szeretett volna lenni. :)
Mikolt első ötlete a teknősbéka volt, szenzációs, gondoltam, és igyekeztem elhinni, hogy marad ennél. Lehetett bennem azért némi szkepticizmus, mert nem álltam neki a jelmez megvalósításának azonnal... Az utolsó héten végül természetesen változott a terv.

Lelle előbb pillangó, majd királylány, aztán menyasszony, végül balerina jelmezt kért, mindhez szárnyat. Tulajdonképpen bármit is választott volna, lett volna itthon alapanyag, így őt is az utolsó napra hagytam kivitelezés ügyileg.

Áron. :) Idén is az első gondolata a pókember volt, amihez előtúrtak Hannával egy jelmezt is, az egyik kosár aljában őrizgettem évek óta, reménykedve, hogy átnövi lassan. Nem volt hozzá maszk, emiatt hamar elvesztette az érdeklődést. A második befutó a sárkány lett volna, amihez igazából reptető szárnyakat kért a kisfiam, ezzel kicsit meggyűlt a bajom, úgyhogy nagyon finoman elkezdtem terelgetni valami más felé.
Lehetne mondjuk lovag.
Ehhez kapott egy kardot meg egy pajzsot a születésnapjára a nagypapától, igazi kézzel készített mestermunka, és adott volt egy kicsit kinőtt lovagruha is, amit még anyukám hozott az oviból, szerintem három éve.
Már csak a sisak hiányzott.
Pali kezében volt a döntés, ha el tudja készíteni, akkor nyert a lovagjelmez, ha nem, akkor az idő közben a birtokunkba jutott Nanu maszkhoz kell kitalálnom valami ruhát.
Pali persze nekilátott, elsőre kicsi lett a sisak alapja, fővakarás, aztán kis turkálás a lomok között, és lőn.
Vasárnap este egy törött tűzoltósisakkal engedtük haza.

A farsang csütörtökön volt, kedd este készen volt a sisak, szerda este pedig elkészítettem az utolsó kiegészítőt, a piros palástot is.

A lányok kedden az indiai ruhák és a bindi mellett tették le a voksukat, köszönet a szépséges ruhákért Szilvinek, egyben némi melegség szívtájékon Malajzia emlékének.

Nekem a farsang minden évben egy mesevilág, nem tudok betelni milyen csodásak, és mennyire belefelejtkeznek ebbe a varázsba. :)
Idén sem volt ez másként, sőt. Hogy már Lelle is farsangozott... Hát nincs már kisbabánk :))))




2014. szeptember 8., hétfő

Katica

Elment a kicsike óvodába.
És még egy rendes elsőnapos fényképet se csináltam róla, mert lemerült az akku...
Én még sosem sírtam, legfeljebb nagyon meghatódtam amikor a többiek elindultak, ez a mostani elválás volt az eddigi legnehezebb. Pont addig sikerült tartanom magam, amíg lelkesen integettünk egymásnak. Ők a kigördülő autóból, én a bejárat elől.

Dani vitte őt is, és pont ahogy a többieket, Lellét sem szoktatta.
Végülis két hónapos kora óta szokja, hogy egyszer ő is óvodás lesz.
Mikolt csütörtök óta várta, mikor lehet végre nagytestvér.
Ma reggel, míg Lellének épp hogy résnyire nyílt a szeme, már csacsogott mindenféle bennfentes dolgokról, Daninak azt sem engedte, hogy levegye a cipőt, azt is ő akarta. Aztán kézenfogta, és bevitte a csoportba, gondolom ahogy ígérte, babakonyházni.

Ebéd után megyek értük.
Dani, mikor hazajött, megölelt :), és azt mondta:
- Nnna, nyolc éve először fordul elő velünk, hogy egy gyerek sem a mi felelősségünk pár órára.

Gyorsan kitalálom honnan kezdjek neki a nagy csendnek, és futok, hogy megölelgessem.

...
Fél egy után értem értük.
Már mesét olvasott nekik az óvónéni. Lelle alig akart eljönni. Még megvárták a végét, aztán mintha ez lenne a mindennapos rend, elköszönt, és jött.
Egész nap játszott, evett, ebédből kétszer kért.
A hátizsákját haza akarta hozni, kicsit újra kellett terveznie, amikor mondtam, hogy az bent marad.
- Sziasztok hátizsákok!
Aztán szaladt kifelé a fakanál cicával, amit Nóra néni készített neki.




2014. szeptember 7., vasárnap

Iskoláról, iskolásokról, óvodáról, óvodásokról

Hanna elfáradt.
Pedig ez még csak az első hét volt, és az úszáson kívül (jajj egyszer megmutatom, hogy milyen szépen, és nem vagyok elfogult, de pont olyan, mintha táncolna, tényleg :)) nem is volt más különórája, ha nem számolom a németet. Nem mondanám, hogy abból, amit eddig hallottam, nagyon meg lennék győzve arról, hogy ez az amire vágytam, de még adok egy pár alkalomnyi időt hogy konkrét véleményt formáljak.
Szerdán kiderült hogy a két szolfézs mellé mégiscsak befér a hegedű is, na ekkor érte el a szorongásom a tetőfokát.
Ez lesz a próbahét, kiderül, hogy sikerül-e megírnia a leckéjét egyáltalán, és marad-e ideje, meg főként energiája játékra vagy sem.
A logisztikáról nem is beszélve.

És akkor itt jönnek a képbe az ovisok.
Mikolt és Áron szerdától már voltak, gyakorlatilag közfelháborodás kísérte a keddi napot, miszerint ha Hanna mehet suliba, akkor ők mennek oviba. Mondjam, hogy már csütörtökön fáradtak voltak?
Lelle holnap megy először.
Eddig mindenkit elhoztam ebéd után, még Hanna elsős órarendje is egészen jól illeszkedett a napirendhez. Mostantól nagyon más minden, a héten többször álldogáltam Lellével meg a korgó hasával az aulában ezerféle ígéretet téve, Hannára várva...
Jajj nagyon nehéz, de úgy tűnik, a legjobb megoldás ha az ovisok bent alszanak.
Akkor legalább mindenki ágyban van egykor, háromkor meg már lehet értük menni.
Ha bentalvósak lesznek, akkor Hannának nem kell egyedül mennie hegedűre, meg onnan sem kell egyedül hazasétálnia. Amit azért nagyon nem szeretnék.
Meg persze azt sem, hogy a kicsik bentalvósak legyenek.
Azért hiába is negyedik, Lelle leválása épp olyan szívbemarkoló, mint az előző háromé volt. Ráadásul baba még...

És ha mindez nem lenne elég, itt van nekem ez a várvavárt főiskola.
Ahova a múlt hét csütörtökön elmentem beiratkozni.
És ahol az derült ki, hogy minden egyéb emlékemet felülírva, a rendszerben 400 (igen) ezer forint tartozásom van, még PPKs koromból. Konkrétan 2004ből 200 és 2005ből is 200.
Nem mondom, hogy nem érintett érzékenyen, mert ugye még emellett költségtérítéses is lennék...
Arról most nem is írok részletesen, hogy mennyire hihetetlenül abszurd az egész...
Több környi egyeztetés után a különböző helyeken székelő TOkkal úgy jöttem haza, hogy a legjobban akkor járok, ha találok befizetést igazoló csekket, számlát, bármit.
Haha...

Mondjuk csodák éppen vannak, mert találtam.
Pont azt, amit ők nem. Elég béna dolog, és adminisztrációs hibának meg durva, de radikálisan lecsökkent a követelhető összeg, viszont míg nem kapok választ a mai levelemre, hogy fussak beiratkozni, mert szabad nekem is, addig nem vagyok aktív főiskolai hallgató.
Ami azért nem túl jó érzés.
Viszont a TOn jó volt.
Ami pedig meglehetősen újszerű, és jó.

2014. július 4., péntek

Lelle a hős

Édesanyám szabadságon van, aminek mindannyian nagyon örülünk.
Ő pihen, annak, a gyerekek meg néha nála vannak (amikor én dolgozom), mi meg annak.
Egyik délben, ebéd közben Áron inni kért.
Hideg vizet ivott (ő az a gyerek, akinek a fagyit is meg kellene melegíteni, mert túl hideg általában):
- Mama, tudod nekem jó a hideg víz is, mert én téli gyerek vagyok.
Lelle spenóttól maszatos arcát Áronra szegezve kontrázott:
- Én szeretem a hideg vizet. Nem téli gyerek vagyok, hanem hős.

2014. június 19., csütörtök

És már nyári szünet van

Ismét hagytam, hogy elteljen több mint egy hónap.

Közben cseppet sem unatkoztunk... sokszor eszembe jutott, hogy milyen életszerűnek gondoltam pocakomban Hannával az elképzeléseimet arról, hogy milyen az, amikor már nem a pocakomban van.
Hát Borzsival is hasonló a helyzet.
Nagyon szeretjük, és el nem cserélném semmiért, de a valóságnak, meg a decukikiskutya érzésnek egymáshoz elég kevés a köze.
Borzsi ugyanis igazi eleven, egyre növekvő állat, akinek nagy szerencséje, hogy hiperédes, és ahogy azt már említettem, nagyon szeretjük.
Amúgy meg harapja a gyerekeket (engem már nem, és ha a gyerekek mellett vagyok, akkor velük sem próbálkozik), és ha húst nem ér, akkor legalábbis a ruháikat lukasztja sorra. Egyiknek sem örülünk, de a gyerekek testén a karcolásoknak végképp nem.
Az meg aztán igazán szívszaggató, amikor a gyerekek állnak a teraszajtónál, és bentről néznek kifelé, mérlegelve, hogy megéri-e kimenni az udvarra játszani.
Nos most, hogy Borzsiról a félelmetes fenevad képét sikerült felskiccelnem, nem is magyarázkodnék, mert felesleges elmondanom újra, hogy mennyire szeretjük, és hogy annyira mégsem vészes a helyzet, mert amúgy meg kimennek, és megküzdenek egymással, hogy aztán játszanak, meg bohóckodjanak, és az már nagyon örömteli szokott lenni. Meg gondolom Borzsi idővel megérti, hogy mi a rend, és már nem fogja megenni a gyerekeket akkor sem, ha Áron nem visít torkaszakadtából, hogy NEEEEEEM.
Este pedig, amikor kimegyek meditálni az ajtó elé, odajön mellém, leül, és az egyik mancsát ráteszi a combomra. Olyankor kibékülünk.


Lellét felvették az óvodába.
Nem gondoltam én komolyan, hogy oda is adom felveszik, mindenféle feltételeket szabtam magamban magunknak, és módfelett elégedetten puffogtam, hogy úgysem fog összejönni.
Végül legnagyobb meglepetésemre Lelle a Pillangóba került Mikolt mellé (aki még marad egy évig), Nóra nénihez. Az elég gyanús, hogy a Lelle és Nóra néni között viruló szerelem  hátszél gyanánt kellett ahhoz, hogy legkisebbként (ő lesz egyedül ekkorka a vegyesben szeptemberben) bekerüljön.
Elnézegettem azon a héten, és egy kisbabát láttam. Gyorsan el is határoztam, hogy három napnál többre hetente egyelőre nem adom.
Azóta a pelust is ledobta magáról (a sétálgatok az Andrássyn négy gyerekkel meg három adag kakival egy mekiszacskóban kezdetű novellával később jövök), úgyhogy lassan nem marad kifogásom.
Ja, és Nóra nénivel leboltolták, Lelle katica lesz. Vagy alma. Vagy cseresznye.

Mikolt ótvaros.
Most ez okozza a szorongást aktuálisan. Nem is kicsit, mert bitang csúnya a dolog, és a szája alatt van, és kétszáz forintos nagyságú. Ma reggelre lett egy seb a vállán is, és most már nem tudom eldönteni, hogy a sarkán is az van-e, vagy csak egy sima horzsolás.
És rémeket látok, minden gyereken figyelem a (nem kevés) mindenféle sebet, és bármilyen terápiát csak félmegoldásnak érzek.
Közben meg olyan gyönyörű az ismét levágott hajával, hogy igyekszem ezt látni, meg a csodaszemeit, és ha végül mégis elkap a látvány, akkor hányingerem van, és gyomorgörcsöm, meg hidegrázásom.
Pedig nem is vagyok egy igazi parázós.
Lassan három hete nem cumizik.
Épp időben... most, hogy a bal alsó egyese mocorog.


Áronom nagyfiú. A múlt héten egyik nap egyszercsak azt vettem észre, hogy gyönyörű. Mindig is napsugár volt, de gyönyörűnek sosem láttam. Egészen mostanáig. Őrület. Csak nézem, hogy megnyúlt, formás, édes (akkor is, amikor elképesztő hisztit ad elő, és toporzékol, és lebutáz), és mindig jókedvű leszek tőle. Kivéve, amikor hisztizik, és toporzékol, és lebutáz, bár ez utóbbi is többnyire csak megmosolyogtat.
A héten ő még jár oviba (Mikolt is ment volna, de ótvarosan mégse küldtem), hősiesen viseli az összevont csoportokat, meg az összevissza óvónéniket. Gondolkodom, hogy ne vigyem, de amilyen lassan haladok, vége lesz a hétnek, és jövő héten meg már nem megy.
Gondoltam Hannának is jár egy kis majdnemegykeség, de ez az ótvar jól bezavart.
Áron meg azzal jött haza, hogy két nagycsoportos csúfolja az udvaron. Már korábban is mondta, és annyira megható, ahogyan kezeli ezt. Nem bántja őket, csak odébbmegy.
Bennem meg alkalomról alkalomra erősebb a késztetés, hogy mondjak valamit, mostanra lett elegem, és végigbeszéltük, hogy mi lenne a legjobb a reakciómentesség mellett.
Abban maradtunk, hogy azt mondja, hogy ilyen butaságokat csak a bébik beszélnek, az okos nagyfiúk inkább védik a kisebbeket.
Áron gondolkodott egy darabig ezen, és arra jutott, hogy:
1. a bébik nem tudnak beszélni
2. túl hosszú ez ahhoz, hogy ezek a bébik türelemmel kivárják míg végigmondja.
Szerintem beszélek egy óvónővel.
Sigie néni elment. Eléggé bánatosan vettük tudomásul, de elkértem a telefonszámát, mert ha óvónénink nem is lehet, attól még néha jöhetne a gyerekekhez. Ez jutott eszembe.

Hanna megkapta élete első igazi, keménykötéses bizonyítványát.
Ritkán hatódom meg kifelé, legalábbis mindig úgy érzem, hogy belül ömlenek a könnyeim, de mégsem lehet fotózni csurgó patakokkal. Az anyák napi ünnepségen már majdnem sírtam, de ez a mai egyszerű kis évzáró komoly önfegyelmet követelt tőlem.
A három kislánnyal pont elkéstünk (olyan jellemző) volna,ha időben kezdődik. Autóval otthonról kb 400 méter a suli, de már nem volt merszem megkockáztatni, hogy gyalogolunk. Kilenc óra volt, mikor felugrattam a kerítés melletti buckára, kézifék, csikorgó kerekek, ugrás, majd rohanás. Lellének nem volt kedve a futáshoz, úgyhogy gyors döntést hoztam, és átdobáltam őket a suli kerítésén, és én is utánuk másztam. Impozáns jelenet lehettünk, ahogy libbentek a szoknyák, de végülis még a himnusz előtt beértünk.

Kifelé is másztam, mert a rámbízott csokikat meg az autóban hagytam abban a hitben, hogy lesétálunk a kisiskolásba, és majd út közben kiveszem ami még kell, de valamiért nem mentünk sehova, így aztán ez volt a legrövidebb út. A fotóscuccot meg hiába vittem, mert aksi nélkül nem használható...
A bizonyítvány.
Félévkor volt pár olyasmi, amiről tudtam, hogy figyelmet igényel tőlünk, és örültem is neki, hogy ezek mind szem elé kerültek. De mert nem éreztem, hogy Hanna ugrásszerűen javított volna ezek közül bármiben, semmit nem vártam ettől a mostani szöveges értékeléstől.
Mondjuk jobban belegondolva amúgy sem, és szerencsére az egész osztályünnep arról szólt, hogy mekkora öröm, hogy mindenki ennek a kis közösségnek a része, mellesleg megtanult egy csomó hasznosságot is, de végülis a lényeg, hogy itt a nyár, és amit kellett megtettek, most már lehet pihenni. (Mondjuk pl. a szövegértés év végi felmérésének osztályátlaga (ami gondolom egy központilag meghatározott valami) 92%, úgyhogy abban nincs hiba, hogy mennyire ügyesek ezek a gyerekek)
Szóval a bizonyítvány.
Hanna írástempója lassú.
Ez eddig sem volt másként.
Viszont dicséretet kapott írásból, környezetből, rajzból, technikából, drámából (Rea néni egyszer elkapott az udvaron, hogy Hanna abba ne hagyja a drámát, mert van hozzá tehetsége) és néptáncból. Minden más csak rendesen szép.
Meghatódtam mondom...

Azért a múlt héten még volt egy kis kilengés magatartásügyben, ami egy vacak kis félreértésből adódott, én meg végigszorongtam egy fél napot, hogy hogyan rendezzem mindenkivel amit kell, de végül az is megoldódott, úgyhogy mostmár tényleg csak az öröm maradt, meg a nyári szünet. Ha lesz majd erőm leírom, csak a történeti hűség kedvéért... mert ebben a családban eddig még mindenkinek volt falhozállós sztorija, miért épp Hanna maradjon ki. Szegény, elég szomorú volt miatta...

Volt még zeneiskolai felvételi, meg balettbemutató, meg Dani is elment négy napra, előtte meg kettőre.
Pörögnek a hetek.
Lassan megint szülinapozhatunk.

2014. február 19., szerda

Kis magyar nyelv/tan

Lelle.
- Mama, felöltözöd a babámomat?
Az örök kedvencem tőle a:
-Betakaróztatol?

Hanna.
- Miatyánk, aki vagy a mennyezetben.

Én meg csak mosolygok naphosszat.

2014. február 18., kedd

A szellem, a pillangó, meg a menyasszony

A múlt héten volt a farsang, az oviban is, az iskolában is.
Én három napra ismét eltűntem, pont akkor, amikor fotózhattam volna itt is, ott is.
Szerda estére lettek készen a jelmezek, kivéve Hanna csokrát, de mert csütörtök este hazafutottam egy altatás, ölelgetés erejéig, gondoltam frissen megveszem a virágot... de Hanna megelőzött.
A virágosnál lelkesen meséltem, hogy Hanna menyasszony lesz, ehhez szeretnék egy kis fehér csokrot köttetni neki, mire a virágos sejtelmesen mosolyogva hazaküldött:
- Már volt itt Hanna a nagymamával, mert (itt az egyik szemem sír, másik meg nevet mondat...) a mama egész nap dolgozik, a papa meg sosem ér rá. :)
Hannácska ugyanis elnavigálta Marit a bolthoz, és megvetette magának a csokrot. Édes babám...

Áron szellem jelmeze olyannyira hitelesre sikerült, hogy Borika, az egyik csoporttárs nem mert bemenni a csoportszobába, így Áronom csak kis ideig viselhette az álarcot. Ennek ellenére jobban örültem neki, mint az eredeti pókember ötletnek. A lányok pompáztak a csajos ruhákban, Lellének pedig annyi volt a hozzáfűzni valója, hogy ő kedves krokodil lesz. :) Ami azért vicces, mert Lellének a legnagyobb mumusa a krokodil. De erről majd később. :)





2014. február 12., szerda

Új gyerek

Még december elején ködösítettem arról, hogy ismét valami újba fogtam.
Azóta készülök arra, hogy írjak róla, és megvallom, nagyon nagyon nehéz.

16 éves voltam, amikor a sport és a szerelem mellett belehabarodtam a pszichológiába. Az első impulzus a gyermeklélektan című könyv volt, az első olyan irodalom, ami szakmainak számított, számomra pedig letehetetlennek bizonyult. Onnantól bármilyen pszichológiával kapcsolatos irodalom került a kezembe, az első betűtől az utolsóig érdeklődéssel, odaadással olvastam, tanultam.
Kérdés sem volt, hogy hova felvételizzek, és bár elsőre Pécsre nem sikerült, egy évnyi pszichológiai asszisztensi képzés után az eltére kezdtem járni.

Aki ismer, az tudja, hogy meglehetősen hosszú, és végül hepiend nélküli az egyetemi pályafutásom, és az utolsó évek küzdelmei nem erősítették meg bennem a vágyat, hogy diplomám legyen az izabella utcából. Pedig számtalan előkészítősöm ma már phd-s, vagy éppenséggel tanít is az egyetemen, talán nem is lenne olyan végtelenül nagy dolog megírni egy szakdolgozatot, és megcsinálni egy államvizsgát, valami mégis hiányzik hozzá.
Hit. Magamban. Leginkább.

A fotózás nagy szerelem, a mai napig az, és nagyon sokat köszönhetek annak, hogy elindultam azon az úton. Az alapcél az volt, hogy megerősítsem magamban a hiányzó bizalmat, hogy valamiben jó lehetek, nem titkolva azt a szándékot, hogy ha ez sikerül, talán közelebb kerülök a diplomamunka megírásához is.
Nem így lett. :)

És miközben az állandó kétkedés, önmarcangolás hullámain lavíroztam, majdnem észrevétlenül megtalált az a dolog, ami öt éve itt van előttem, a kezdetektől fogva motivál, épp csak a hit hiányzott belőlem ahhoz, hogy meglássam.
Ma beadtam a felvételi jelentkezésemet az elte bárczi gyógyped szakára.
Ahhoz, amit most csinálok, valószínűleg teljesen felesleges volt ez a lépés, nekem viszont szükségem van egy befejezett iskolára, egy diplomára, és a hitelesség kedvéért azt sem bánom, hogyha az szakirányú.

És akkor most jönne az izgalmas rész, ahol valószínűleg elvesznék a legapróbb részletekben, és belebonyolódnék minden mondatba.
Igyekszem nagyon tárgyilagos és lényegre törő lenni amennyiben ez lehetséges, bár azt hiszem nem az. :)

A történet Mikolt alig nyolc hónapos korában kezdődött, amikor eljutottam Biatorbágyra, az ottani Korai Fejlesztőbe, és hetente beszélgettem Kornéllal, miközben ő Mimivel foglalkozott. Mikoltot Áron váltotta, nem passzióból, hanem mert (a terveimmel ellentétben) neki is szüksége volt korai fejlesztésre. Már akkor láttam, hogy Kornél valami olyat tud, amit senki más, a fejében lévő rendszert megismerve pedig menthetetlenül beavatottá váltam. A mellette töltött heti egy-másfél óra másfél éven keresztül adott egy alapszemléletet, már nem voltam képes úgy ránézni egy kisgyerekre, hogy ne figyeljem azokat a jeleket, amiket Kornél tanított, leszámítva, hogy ezt nem oktatási szándékkal tette. :)

Áron még nem járt önállóan, amikor kiköltöztünk Malajziába, Kornéllal a kapcsolat pedig eleinte hézagos volt, aztán megszakadt. Csak miután hazajöttünk vettük fel újra a fonalat, első körben azért, hogy kimondja, Lellének semmi szüksége rá. :) Így szülői minőségem a fejlesztőben meg is szűnt, helyette viszont beszélgetni kezdtünk szakmai dolgokról.
Ezeknek a beszélgetéseknek az egyik visszatérő aspektusa az volt, hogy segítsek megírni mindazt, ami a fejében van. 
Előbb hezitálva, aztán egyre nagyobb lelkesedéssel engedtem a kérésnek, ugyanis pont úgy, ahogy anno a pszichológiával kapcsolatban, most is azt éreztem, hogy minél többet kérdezek, annál jobban érdekel az amit Kornél csinál.

Július óta tanulok Kornéltól, ami számomra a leghitelesebb forrás, és szeptember óta dolgozunk közös projekteken is, ahol előbb csak megfigyelő voltam, aztán segítő, mostanra pedig a mélyvízbe dobva nekem is van gyerekecske a kezemben.
Mégpedig nem is akárki, hanem Panka Dalmája. 
Ez egy gyönyörű történet már most, hosszú út vezetett minket végül egymáshoz, sok vitával tarkítva az előzményeket, de mindez már a múlté.
Dalma, aki egy hónapja még csak féloldalasan kúszott, mára egy magától felülni tudó, önállóan, darabosat evő, mászó kisasszony lett. Négyszer volt a kezemben, Panka pedig rengeteget foglalkozik vele, de mindaz, amit Dalma ma tud, Kornél módszerének köszönhető.

Az elköteleződésem töretlen, a mai nappal pedig fejest ugrottam egy olyan jövőbe, amiben ismét vizsgaidőszakok lesznek, és rengeteg munka, tanulás, lemondás, de tudom, hogy miért akarom, miért csinálom. Mindenre, amit valaha tanultam, és ami valóban én vagyok szükségem van ahhoz, hogy ezt csinálni tudjam, és azt hiszem ez az, amire vágytam, amit kerestem. Mindezt úgy, hogy adott a módszer, és van egy mester is hozzá. 
Még nem tudom mivel érdemeltem ki ezt, de mindenesetre szeretném jól csinálni. 
Amellett, hogy még vagy tizenöt évig a saját gyerekeim mellett a helyem elsősorban. 
Lelle például már most tökéletes utánpótlás, Dalma egyik minimotivátora egyben, és az erőnlétemért is felelős (a hátamra mászva drukkol, míg Dalmival foglalkozom. :)

Elvéve a komolyságot, íme Lelle, a szakavatott.


2014. január 17., péntek

Mert megjegyeztem...

Olyan megdöbbentő volt, hogy nem kellett papír se hozzá :D

A lányok az este (nekem kimenőm volt), vagyis már az éj leple alatt kilopóztak a szobájukból, majd visszalopóztak egy 90x200as matraccal (Dani valami neszt ugyan hallott, és ki is szólt a Miágyunkból, hogy namostmárténylegcsendlegyenegykettő (Hanna reggeli vallomása szerint ezen ponton épp az előtérben húzták-vonták a szivacsot Mimivel) három) (1. fantasztikusak, 2. fantasztikusak, 3. kicsit elgondolkodtam, hogy mit fognak hasonló módon a szobájukba húzni-vonni nemsokára, és vajon el merek-e majd menni akkor is, bízva Dani abszolút hallásában. :)).
Éjjel, mikor az éjszakai betakarós körrel hozzájuk értem, meghatva időztem a két, vigyázzfekvésben szuszogó kiskirálylány mellett, alig volt szívem Mikoltot visszalapátolni a saját ágyába... azért mégiscsak kényelmesebb összegömbölyödni.

Reggel, miután Lellével kettesben maradtunk, gondoltam rendet teszek fent. Lelli is követett, neki a babái aludtak az ágyában, és sürgősen meg kellett őket néznie.
Míg én a szivacsot vittem az egyik szobából a másikba, ő a hálószobában ténykedett, aztán egyszercsak megjelent az ajtóban, komoly munkában, hozta ugyanis a két legnagyobb babát, amik így együttesen súlyra is, termetre is meghaladják az erejét.
Csillogó szemmel, kicsit elfáradva a nagy cipekedésben lerogyott a szivacsra, és a cumija mögül (a verejtéket törölgetve a homlokáról) felvilágosított:
- Mama, én olyan erős vagyok, mint az állat.
A kibuggyanó nevetés sem változtat ilyenkor semmit az arcán, ettől még sokkal szórakoztatóbb:
- Lellém, ezt meg kitől hallottad?
Szemöldökránc, elgondolkodó tekintet:
- Hát a Jézustól.

2014. január 13., hétfő

Olyan, mint egy rendes gyerek

Lelle.
Ahogy kitették a nagyok a lábukat (Áron maradt, ő a Mikulás óta be nem szeretné tenni), Lellike megcsillogtatta gyermeki énjének legmélyebb bugyrait.
Lehet, hogy csak nekem kezdődött kissé döcögősen az év, de végül mégiscsak arra jutottam, hogy ha Lelle

- annak ellenére, hogy már egy ideje nem ülök neki háttal, és aznap sem tettem, viszont építettem egy nagy várat fakockákból, amit háton fekve, egy cumi és egy paplan társaságában két lábbal rugdos szét.
- Áron könyörgőre fogja, amire csak a szeme villan, és közelebb csúszik a várhoz, hogy a még ép részeket is elérje.
- a délelőtt folyamán egy tubusos ragasztó felét az asztalra keni, és mosolyogva figyeli, mit reagálok
- semmit nem vesz a szájába, amitől kicsit is jóllakhatna, ellenben a reggelt azzal indítja, hogy "gumicukor", amit amúgy nem is szeret(ne), de Áron előtte járt a jó példával...
- és hamár a reggel, amint a szeme kipattan, ellentmondást nem tűrve parancsol rám: Mama, menjünk le. A nem tűrés torokszaggató üvöltéssel behelyettesíthető. Az én szemem épp nem pattan ki ilyenkor.
- az ebédet szintén visszautasítva egy joghurtot kér (este óta ez az első dolog, amit megenne...), majd akkurátusan csurgatja az asztalra, hogy a kanállal rajzoljon mintát belőle (már volt ilyen igen).
- Hanna ceruzáit módszeresen a földre hajigálja, közben néz.
- egy csillogó filccel kidekorálja az arcát pár másodperc alatt, de ha nem az arcát, akkor a falat, vagy az asztalt, és az sem zavarja, ha a közelben vagyok, csak gyorsabban dolgozik.
- mindenre és bármire a nem az első és az utolsó szava, és ha megsértődik azon, hogy nemet mondok, akkor elcsukló hangon rámripakodik, hogy buta vagy Mama.

akkor itt az ideje belátnom, hogy kétésfél évesen ilyen a világ vele. Akkor is, ha Mikolton edződve a mai napig érhetnek meglepetések.
A szeme sem áll jól.


És aztán délben, amikor elindulunk az oviba, azt mondja:
- Hazahozzuk a lányokat, megpuszilgatom az Áront, és megyek aludni.
Meg hogy.
- Mama, a babám fennmaradt, menj érte gyorsan gyorsan, mert nagyon sír.
És a délutáni alvás alatt a pólója alól csak a baba feje kandikál ki, mert ő épp a pocakjában kiszüli.
Meg az autóban:
- Papa, pisilek.
- Van rajtad pelus?
- Vaaaan. Nem esik ki a pelusomról a pisi.
És énekel, és bármit, amit a hátára tud venni, azt fel is veszi, és nagykomolyan jönmegy vele, és egyedül felveszi a bakancsát, a sapkáját és a kabátját is.

És végül este, mikor a hatodik kör holamásikcumim, hasambakönyökölős neteddígyakezedmertnemlátok (sorozatot nézünk Danival, hogy nekünk is jó legyen) után végre elalszik, szóval olyankor hosszú percekig csak nézem, hogy milyen gyönyörű, és szórakoztató, és okos.
A legkisebb ciklon. Vagy tornádó. Vagy cunami.

2013. október 31., csütörtök

Hanna olvas, Lelle beszél

A múlt héten négy betűs szavakkal indult. Azóta Hannának betűéhsége van, mindenre kíváncsi.
Ma délután a tejesdobozon olvasta el a feliratot, fordítva. Mivel így is, úgy is értelmetlen volt számára, nem foglalkozott vele. Csak hallgattam, aztán leesett, mit hallok. Megforítottam a dobozt, Hanna fáradhatatlanul betűzött tovább. Hibátlanul, egy betűt kérdezett.
A szó ez volt:
Laktózmentes.
Karácsonykor mesekönyvet fog olvasni?...

Lelle beszédfejlődése ismét ugrásszerűen lendült egyet. Egyes szám első személyben kezd beszélni magáról, kivéve, ha beleilleszti azt is, hogy Lelle.
Ma, míg Hanna betűzgetett, Lelle ezekkel a mondatokkal kápráztatott, persze könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, nade mégiscsak egy huszonhét hónaposról van szó, aki három hónapja beszél:
- Mama, én is kérhetek nutellás kenyeret?
- Mama, pillanat, máris jövök.
- Mama, nézni akarom... Hol a szája, hol a pólója?

2013. október 15., kedd

Lelle


Kicsit sötét, kicsit homályos (fix objektívvel nehezebb a dolog, ezt tanultam ma :)), de Lelle.

- Hol van Hanna?
- Ha.
- Hol van?
- Játszótéren.
- És hol van Áron?
- Oviban.
- És Mimi?
- Oviban.
- És hol a Papa?
- Ha, dolgozni.
- És te hol vagy Lelle?
- Mamához.
- És mit csinálsz?
- Ha, ha, ha.
- Mit csinálsz Lelli?
- Ha, nem tudjuk.
- Nem tudod?
- Nem.
- Csücsülsz?
- Nem csücsülsz.
- Hát?
- Mamaa, nem Lelle csücsül, hanem leszállni.

2013. szeptember 28., szombat

Csuri

Lelle haja... a raszta korszak után elérkezettnek láttam az időt, hogy megpróbálkozzam valami igazán lányossal. Míg a reggeli joghurtját ette (epejest), befontam.
A kép torzít. A gumi alig három cm átmérőjű, és négyszer tekerve a picike tincs köré is majdnem kicsúszott.





Régen írtam már Lelléről, pedig lenne mit bőven.
Például beszél. Olyasmiket is, hogy hadd lám, meg a múltkor az autóban azt, hogy Mama, vauvau ejője mászott. Meg pl., hogy játszótéjje, nem majd, nost. Meg este a könyvvel a kezében, hogy Mimi itt tajtottunk.
Naponta döbbent meg azzal, hogy egy éjszaka leforgása alatt mennyit változik.
Kisgyerek lett, okos, bájos, talán a legcsajosabb a három közül.

Magunknak maradtunk, miután két hete Áron is ovis lett.
Őszintén tartottam ettől, annak ellenére is, hogy minden vágyam volt, hogy újra megéljem azt a korszakot, amikor csak egyfelé lehet figyelni, és lehet lassabban élni, mesélni, felfedezni. De Lelle alapvetően nagycsaládba született, negyedik gyerek, akinek a csodákat négyen mutattuk eddig, és tartottam tőle, hogy nehezen fogja megélni, hogy átmenetileg egyke lesz.
Az első nap azzal telt, hogy figyeltem őt, meg magamat, és minden pillanatban megláttam valami olyat, amiről addig nem is tudtam.
Meg kellett tanulnom Lellét. 
Mert bármennyire is az enyém, addig a napig, míg negyedik volt a sorban, nem ismertem a világot az ő szemével. Aznap folyamatos lelkiismeret furdalással konstatáltam, hogy vele még nem mondtuk el soha azt a mondókát, nem magyaráztam neki arról a fáról, nem kérdeztem meg tőle azt a kérdést.

Mára azt hiszem összecsiszolódtunk, és nagyon hálás vagyok, hogy van időm csak rá. Hogy fogom a kicsi kezét, és látom, ahogy rezdül. Kiváltságos az ő helye, ahogy Hannáé volt huszonegy hónapig. Mostanra a lelkiismeret furdalásom Mimi és Áron felé erősebb, mint Lelle felé. :) De ez márcsak ilyen.

Lellike pedig éli a kétévesek fölhözverősen, bújósan, ritkán kézfogósan, hasamonelalvósan kerek életét, és egyre szebb, okosabb, meg önálóbb. Ja, és nem viseli el, hogy fotózni akarom. Ezért a copfos sorozat. :)

2013. szeptember 12., csütörtök

Treasury

Diskurzus arról, hogy milyen az, amikor Mikolt elvesz valamit, ami Ároné.
Áron a hátsó sorban eszmét futtat:
- Ha te elveszed ezt tőlem, akkor én nagyon dühös leszek, és megütlek.
- Áronkám, mondjuk inkább szomorú légy, akkor hátha nem ütöd meg Mimit, és mondd neki, hogy adja vissza, mert az fontos neked.
(Ez a fontos nekem nagyon megy már, Lelle is szokta mondani, és általában működik is :))
- Mama, nemcsak szomorú leszek, hanem dühös is.
Érthető...
B verzió, ugyanaznap:
- Mimi. Ez az enyém. Te pedig néha elveszed, néha pedig nem. De te kedves kislány vagy, úgyhogy csak néha veszed el.

Még mindig autóban. Tesztelem Áron tudását, hány testvére van, hány fiú testvére van, hol lakunk, kinek mi a neve. Gyakorlatilag minden megy, a címben egy kis segítség kell csak, az én nevemet megdöbbentő pontossággal tudja.
Az apjához érünk:
- Hogy hívják a Papát?
- Papa.
- És mi a neve?
- Papa.
- És a Mama hogy szokta hívni a Papát?
Mikolt lelkesen bekiabál:
- Daddy.
:)

Lelle berreg a fürdőszobában, biggyeszt. A haja copfba fogva, olyan eredeti, hogy mellette guggolva kibuggyan belőlem a kacagás.
Rosszallóan rámnéz, sértődősre húzza a száját:
- Mama! Nem vicces.
És kacag velem.

Hanna álldogál az udvaron, hátán az iskolatáska, a nagyszülőkhöz megyünk. Az üzenőjét keresem vadul, mert lenne beleírni valóm holnapra.
- Hannácska, hol van az üzenőd?
Mivel fogalma sincs mi az, mondogat mindenfélét, meg sem tudom jegyezni, annyira nem releváns, de édes, ahogy igyekszik.
- Jójó, tudod, az a füzet, aminek mosolygós van az elején. Ü betű, de ezt Hanna mosolynak dekódolta.
- Jaaa. Azt a Dóri néni BESZEDTE tegnap, és még nem KAPTUK vissza.
Állok, nézem, és nem hiszem el, hogy tényleg ilyesmiről diskurálunk, és ő ezeket a szavakat használja.

A legkisebb csendőrünk puszipárti lett. A Papa, ha jön, ha megy:
- Papa, puszi.
Énekelve, ringatva a csepp testét hozzá.
Ma este, amikor összeszedtük a gyerekeket Hűvösvölgyben, megfogta a kezem, odahúzott a nagypapához, és akkurátusan felszólalt:
- Mama, puszi.
Aztán, mikor elégedetten konstatálta, hogy az utasítás végrehajtatott, bemasírozott a konyhába, ahonnan a nagymamát hozta hozzám kézen fogva, ugyenezen akció levezénylése céljából.

2013. augusztus 22., csütörtök

Lelle

Ideszalad, pelusban, bodyban.
A nyakába tekerve a csilingelő hastáncos kendő, minden lépését ütemesen kíséri. 
A haja végében a gumi alig-alig tartja a copfot, kifelé kacsintgat, nem képes uralkodni a szőke tincsek öntörvényűségén.

A szájában a cumija.
A székem háttámláján a paplanja, belecsimpaszkodik, húzza, míg szép lassan le nem folyik a földre.
Akkor megkerüli a széket, kezében a paplant, mint egy nagy, fehér uszályt húzza maga után, körbevonva vele a széket, és engem.
Ideáll elém, megfogja a kezemet, és a tenyerembe teszi a fejecskéjét.
Elolvadok.
Mosolyog a cumija alól, felnéz; az egyik, remekbe szabott, kék gombszem villan, a másikat takarja a fehér zuhatag meg a szőkeség:
- Dejó Mama!
De még mennyire...

2013. augusztus 21., szerda

A nyár végéről

Elszaladt a nyár. Legalábbis tegnap eszméltem, hogy Hanna alig két hét múlva felveszi az iskolatáskát, és onnantól nem nagyon lesz megállás. Aztán egyszer csak arra fogok ébredni, hogy overált kell adnom rájuk.

Még mindig simán kimennek mezítláb reggel, az sem zavarja őket, hogy hideg van, és ha barackot kérnek, automatikusan vetkőznek pucérra. De szeretem a meleget, a szabadságát, a simogatását, a könnyedségét.

Észrevétlen rohan az idő, elfelejtek dokumentálni, pedig annyi kedves pillanat van, amit érdemes volna.
Például azt, hogy ismét voltunk a Balatonnál. Mégpedig abban a kicsike présházban, ami a családé, de eddig nem volt merszünk kipróbálni, talán a minimális nomádsága miatt, vagy mert míg volt igazán picike nálunk, addig egy egész házat kellett volna költöztetni, de ezek mind csak kifogások, mert a présház maga a csoda.
Kiderült.
Mondjuk az, hogy Peti is lejött velünk, aztán pedig Matyi és Márkus is (ami már önmagában hihetetlen, sosem volt még ilyen, hogy együtt "nyaraljunk" a nagybácsikkal, az összessel, egyszerre), nagyban segített abban, hogy tegyük a semmit. A tökéletes semmit. Ültünk a teraszon, vagy a vízben, vagy a homokozó mellett, vagy a pokrócon a strandon, és ennyi.
Szerintem hosszú évek óta nem ültünk ennyit, ebben a kegyelmi állapotban.
Az egyensúly megőrzése végett Lelle pont kétszer veszett el a két nap alatt, de végül mindig meglett. Adrenalin túladagolás...

Képeket nem nagyon csináltam, már egy jóideje csak élvezem, hogy nézegethetem őket szabadon. :) Illetve van pár, amiből még annál is kevesebb megosztható.




Hannának kiesett a negyedik foga, Lelle pedig elkezdett beszélni.
Negyedszerre döbbenek rá, hogy milyen kegyes a természet, hogy a dackorszak kellős közepén ad valamit, amitől könnyebb a kétévessel. A beszéd indulása minden alkalommal olyan csoda nekem, hogy szívem szerint megállítanám az időt. Még úgy is, ha az ámulatot időről időre a földhözverős hisztik tarkítják.

Lelle, pont úgy, mint annak idején Hanna, majdnem tökéletesen tisztán kezd beszélni. Mindent utánunk mond, mára már három, négyszavas mondatokban kommunikál. Hannát Hankának hívja, annyira szeretnivaló, ahogy mondja. :)
A kedvenceim között szerepel a nagy párna, meg a szúrós víz.
Na meg persze a hogy hívnak kérdésre adott válasz...
Íme :) ne csak én örüljek. :) Azt hiszen nem szorul narrálásra, de szóljon, aki nem érti.





2013. augusztus 6., kedd

Nagyon nő

Ma este épp olyan volt, mint egy fesztiválozó svéd maca, pucéran, csapzott fehérarany csigákkal a feje tetején, amiből egy vastagabb tincs a szemébe lógva rakoncátlankodott.
Hátrateszi ilyenkor a kis kezeit, és billeg, közben fodrozódik a popsija meg a combja. Imádom, ahogy mórikálja magát, félig tudatosan, félig ártatlanul.
A kék szemeiről ne is tegyek említést, azokban olyan tűz van, hogy néha elképzelem a vesztünket Danival úgy tizenpárév múlva.

Szóval nő.
Minden tekintetben.
Mondogattam mindenfelé, annak aki kérdezte különösképp, hogy mifelénk két éves koring nem elvárás az éjszaka végigalvása, azután meg magától meglesz ez is.
És tessék.
Már Erdélyben is minden éjjel aludt reggelig, és azóta is kivétel az, ha felébred, akkor is csak azért, mert ebben a hőségben vizet kíván. Mert az átalvással együtt varázsütésre a fióknak adta a cumisüveget tápszeretsül. Egyik napról a másikra.
Egy éjjel rámripakodott, hogy:
- Mama! Nem! Viz.
Azóta úgy alakult, hogy a Balatonra már nem is vittünk vésztartalékot sem.

Lassan pelusmentes, és lassan folyékonyan beszél.
A mai kedvencem, mikor az asztalnál reggelizett a négy, Lelle pedig a joghurtot kenegette a tányérján. ( :)))))) )
Mindegyiküknek volt okos érve arra, hogy ezt miért nem szabad, Lelle pedig a legflegmább arccal mindegyiküknek azt válaszolta:
- Nem baj.
:)

2013. július 20., szombat

Lelle születésnapja

Formálódik a születésnapi album.
Feltölteni már sincs erőm ma, írni meg végképp, de annyit muszáj, mert annyira szép... ahogy Lelle minden képen figyeli a nagyokat.
Sosem láttam ezt ennyire intenzíven, pedig biztosan így van ez máskor is. Ebben a számára új helyzetben még jobban felerősödött a referencia keresése. Talán ettől olyan mások a sokadik gyerekek. :)

2013. július 13., szombat

Kiskétéves szeletke







Mint aki komolyan veszi, Lelle tegnap óta szavakat fűz mondatokká. Eddig is voltak elvétve kétszavas mondatai, de ma különös figyelmet szentelt ennek a műfajnak.
- Néni kalapja. Mama nem kalapja.
Megunhatatlan, ahogy beszélni kezd, ha van egy kis időm, leülök mellé, és hallgatom. A kedvenc szavam tőle az aukókujcs.
Mindegyiküknél izgalmas volt ez az időszak, de most, hogy úgy gondolom utoljára van részem ebben, még jobban magamba szívom minden apró cseppjét a fejlődésének.
- Mama, gyeje.
Ő az első, aki kézen fog, és mennem kell. Bármit is csinálok, abba kell hagynom. Különben megsértődik.
Mélységesen.
Újabban annyira, hogy bevonul a gardróbba, és magára húzza a tolóajtót. Közben torka szakadtából kiabál, krokodilkönnyeket hullatva, és ha a közelébe merészkedem, még hangosabban torol.
Az esti lefekvés után kikiabál a szomszéd Lufi kutyának, ha ugatni merészel:
- Vauvau, nem!
Tegnap végigaludta az éjszakát.
A kedvenc alvópóza a hason maga alá húzott láb, popsitornyosítással, valamibe fejjel belefúródva. Ha véletlenül reggel is mellettem van, követ, és a nyakamba dugja a buksiját. Rendszerint mellettem alszik el, álmában beteszem az ágyába, és ott ébred reggel.
Ha Áron kel előbb, és kimegy, Lelle felugrik, és sikítva követeli, hogy menjünk le. Kellemes fejhangú visítás ez, szerintem az utca elején is többen kiugranak az alsójukból.

Reggelire egy joghurtot eszik, vagy azt sem, délelőtt kizárólag iszik és gyümölcsöt fogyaszt, délben a levesnél befejezi az ebédet, uzsonnázni jellemzően nem szokott, aztán vacsorára kétnaponta megeszi a maga rendes adagját, majd a testvéreiét, aztán az enyémet és végül az apáét is.
A paradicsomot, málnát, meggyet, barackot addig eszi, amíg van. Az egyetlen gyümölcs, amire rá sem néz a banán.
Mindezek ellenére igazán husi combjai vannak, nem mintha amúgy gömbölyded volna, de popsitájon meglátszik még a babaforma. Egyébként alig 12 kiló.

Délután alszik, ha vele alszom akkor sokat, ha nem, akkor keveset.
Ha arra gondolok, mennyit foglalkozom vele, akkor elszégyellem magam, és a lelkiismeretem ellen azzal védekezem, hogy a testvérei játszanak vele helyettem is, ha pedig kellek, szól. :) Érthetően.
A legkedvesebb játékai a baba, akit a hátára vesz hordozóban, vetkőztet, pelenkáz, etet. A labda, amit egészen ügyesen dob és gurít, és minden, amit a nagyok játszanak, a saját szabályai szerint. Nehéz mellette igazán elmélyülni, mert még mindig mindent szétszed, és főképp elvesz, nem is akármilyen erőszakosan.

Kint a homokozó a legjobb játék, a locsolás, és a járművek, motor, roller, futóbringa. Görkorizna is, ha segítenék neki felállni benne.
Játszótéren egy méteren belül kell lennem hozzá képest, mert simán elvesz bárkitől játékot, vagy odacsap ha nem tetszik neki valami. Szokatlan ez nekem, egyikük sem volt ilyen kiskakas.
Mindenre felmászik, nagyon ügyesen, és magabiztosan, ugyanakkor kellő figyelemmel is. Szoktam kapni rosszalló pillantásokat, amikor engedem, hogy a magas játékokra felmenjen, tényleg elég bizarr látvány a maga 87 centijével odafenn, de tényleg megbízható, amit nem tud egyedül, ahhoz kellek, amit pedig tud, azt koncentráltan megcsinálja.
Páros lábbal ugrál, lépcsőn le és fel is váltott lábbal közlekedik. Vagy popsin csúszva. :)

Ő az első, aki marokra fogja a kanalat, és tanítgatni kell, hogy lehet másképp. Figyel, megcsinálja, aztán visszavált.
Evés után elviszi a tányért, kanalat, poharat a mosogatóig, és bedobálja.
Egyébként is mindent utánoz, és mindent egyedül csinál. Fogat mos, minden apró összetevőt felhasználva, amit tőlünk látott valaha. Lemossa a fogkefét, fogkrémet nyom rá, sikál, kinyitja a csapot, köp (ez a legviccesebb), a folyó víz alá hajol, öblöget, lemossa a fogkefét, és visszateszi a helyére. Ez utóbbit csakis azért, hogy azonnal újrakezdhesse az egészet.

Velem tereget, a zoknik a kedvencei. Akkurátusan teszi az alsó rácsokra halomban őket, de ha egy is leesik, mély hangon kommentál:
- Jajjjaj.
Felveszi a nadrágját, a cipőjét, egyedül öltözik, és nem lehet etetni sem. Egyedül törölközik, és történjen bármi is, hajat kell szárítani. A hajmosás egy tortúra, utána napokig frászban van, nehogy megismételjük. Akárcsak a körömvágást.
Vagy a fésülködést.
Ha valamit felvett, nem lehet levenni róla. Minden öltöztetésnél furfangoskodnunk kell, hogy engedje. Azért van amit szeret, pl. kalapot hordani. Meg cipőt. Bárkiét.

Énekel, de nem szereti, ha énekelek. Zongorázik, de nem szereti, ha más zongorázik. Végighallgatja az APG meséket, és hidegen hagyja a mozgókép. A telefonomat profin használja, a kódot még nem fejtette meg, de nem sok kell hozzá.

Egy lépés választja el a klasszikus nappali szobatisztaságtól, ma már bugyiban volt itthon, nagyon büszkén mutogatta mindenkinek. A többiekkel ellentétben neki a pisilés megy egyszerűbben, de ma reggel igazi nagylány módjára a nagyvécében végezte a nagydolog is. Felült, szólt, popsit töröltünk. Figyelnem azért kell, és most is az elővételezett tanulási folyamatot preferálom, így könnyebb neki is, nekem is.

Cumizik, éjjel egyre kevesebbet ugyan de még tápszert kap (vicces mennyiség, épp itt az ideje, hogy vízzel helyettesítsem, hacsak nem kezdi el végleg átaludni az éjszakákat).

12 fogú, 12 kiló, 87cm, kék szemű, tejfölszőke, rasztásodó fürtös, két oldalon gödröcskés arcú, tökéletesen szabálytalan legkisebb. Általában elolvadnak tőle, de én már tudom, hogy a legkeményebb kisdiónk.
Azért olvadni én is szoktam. :)

2013. július 11., csütörtök

Lelle Róza két éves lett

Ülök itt, és írnék, és nem jönnek a szavak. Sem a fejemben, sem a kezemben nincs semmi arra érdemes.
Magamhoz ölelem ezt a drága, majdnemlegkisebb kétéves testet, a nagy nagy akarat kihúzza magát az ölelésemből.
Aztán visszabújik, de a biztonság kedvéért hozza a babáját is ezúttal. Meztelen, mert a pelenka már zavarja, akár tiszta akár nem, nagylány lett kétség sem férhet hozzá.
Eltűri az aranyfürtöt a szeme elől, rámnéz és azt mondja:
- Baba Jejjéjé. Jejje Mamijé.
Tökéletes. 
Én meg azon gondolkodom, mit adjak Neki...