Azóta készülök arra, hogy írjak róla, és megvallom, nagyon nagyon nehéz.
16 éves voltam, amikor a sport és a szerelem mellett belehabarodtam a pszichológiába. Az első impulzus a gyermeklélektan című könyv volt, az első olyan irodalom, ami szakmainak számított, számomra pedig letehetetlennek bizonyult. Onnantól bármilyen pszichológiával kapcsolatos irodalom került a kezembe, az első betűtől az utolsóig érdeklődéssel, odaadással olvastam, tanultam.
Kérdés sem volt, hogy hova felvételizzek, és bár elsőre Pécsre nem sikerült, egy évnyi pszichológiai asszisztensi képzés után az eltére kezdtem járni.
Aki ismer, az tudja, hogy meglehetősen hosszú, és végül hepiend nélküli az egyetemi pályafutásom, és az utolsó évek küzdelmei nem erősítették meg bennem a vágyat, hogy diplomám legyen az izabella utcából. Pedig számtalan előkészítősöm ma már phd-s, vagy éppenséggel tanít is az egyetemen, talán nem is lenne olyan végtelenül nagy dolog megírni egy szakdolgozatot, és megcsinálni egy államvizsgát, valami mégis hiányzik hozzá.
Hit. Magamban. Leginkább.
A fotózás nagy szerelem, a mai napig az, és nagyon sokat köszönhetek annak, hogy elindultam azon az úton. Az alapcél az volt, hogy megerősítsem magamban a hiányzó bizalmat, hogy valamiben jó lehetek, nem titkolva azt a szándékot, hogy ha ez sikerül, talán közelebb kerülök a diplomamunka megírásához is.
Nem így lett. :)
És miközben az állandó kétkedés, önmarcangolás hullámain lavíroztam, majdnem észrevétlenül megtalált az a dolog, ami öt éve itt van előttem, a kezdetektől fogva motivál, épp csak a hit hiányzott belőlem ahhoz, hogy meglássam.
Ma beadtam a felvételi jelentkezésemet az elte bárczi gyógyped szakára.
Ahhoz, amit most csinálok, valószínűleg teljesen felesleges volt ez a lépés, nekem viszont szükségem van egy befejezett iskolára, egy diplomára, és a hitelesség kedvéért azt sem bánom, hogyha az szakirányú.
És akkor most jönne az izgalmas rész, ahol valószínűleg elvesznék a legapróbb részletekben, és belebonyolódnék minden mondatba.
Igyekszem nagyon tárgyilagos és lényegre törő lenni amennyiben ez lehetséges, bár azt hiszem nem az. :)
A történet Mikolt alig nyolc hónapos korában kezdődött, amikor eljutottam Biatorbágyra, az ottani Korai Fejlesztőbe, és hetente beszélgettem Kornéllal, miközben ő Mimivel foglalkozott. Mikoltot Áron váltotta, nem passzióból, hanem mert (a terveimmel ellentétben) neki is szüksége volt korai fejlesztésre. Már akkor láttam, hogy Kornél valami olyat tud, amit senki más, a fejében lévő rendszert megismerve pedig menthetetlenül beavatottá váltam. A mellette töltött heti egy-másfél óra másfél éven keresztül adott egy alapszemléletet, már nem voltam képes úgy ránézni egy kisgyerekre, hogy ne figyeljem azokat a jeleket, amiket Kornél tanított, leszámítva, hogy ezt nem oktatási szándékkal tette. :)
Áron még nem járt önállóan, amikor kiköltöztünk Malajziába, Kornéllal a kapcsolat pedig eleinte hézagos volt, aztán megszakadt. Csak miután hazajöttünk vettük fel újra a fonalat, első körben azért, hogy kimondja, Lellének semmi szüksége rá. :) Így szülői minőségem a fejlesztőben meg is szűnt, helyette viszont beszélgetni kezdtünk szakmai dolgokról.
Ezeknek a beszélgetéseknek az egyik visszatérő aspektusa az volt, hogy segítsek megírni mindazt, ami a fejében van.
Előbb hezitálva, aztán egyre nagyobb lelkesedéssel engedtem a kérésnek, ugyanis pont úgy, ahogy anno a pszichológiával kapcsolatban, most is azt éreztem, hogy minél többet kérdezek, annál jobban érdekel az amit Kornél csinál.
Július óta tanulok Kornéltól, ami számomra a leghitelesebb forrás, és szeptember óta dolgozunk közös projekteken is, ahol előbb csak megfigyelő voltam, aztán segítő, mostanra pedig a mélyvízbe dobva nekem is van gyerekecske a kezemben.
Mégpedig nem is akárki, hanem Panka Dalmája.
Ez egy gyönyörű történet már most, hosszú út vezetett minket végül egymáshoz, sok vitával tarkítva az előzményeket, de mindez már a múlté.
Dalma, aki egy hónapja még csak féloldalasan kúszott, mára egy magától felülni tudó, önállóan, darabosat evő, mászó kisasszony lett. Négyszer volt a kezemben, Panka pedig rengeteget foglalkozik vele, de mindaz, amit Dalma ma tud, Kornél módszerének köszönhető.
Az elköteleződésem töretlen, a mai nappal pedig fejest ugrottam egy olyan jövőbe, amiben ismét vizsgaidőszakok lesznek, és rengeteg munka, tanulás, lemondás, de tudom, hogy miért akarom, miért csinálom. Mindenre, amit valaha tanultam, és ami valóban én vagyok szükségem van ahhoz, hogy ezt csinálni tudjam, és azt hiszem ez az, amire vágytam, amit kerestem. Mindezt úgy, hogy adott a módszer, és van egy mester is hozzá.
Még nem tudom mivel érdemeltem ki ezt, de mindenesetre szeretném jól csinálni.
Amellett, hogy még vagy tizenöt évig a saját gyerekeim mellett a helyem elsősorban.
Lelle például már most tökéletes utánpótlás, Dalma egyik minimotivátora egyben, és az erőnlétemért is felelős (a hátamra mászva drukkol, míg Dalmival foglalkozom. :)
Elvéve a komolyságot, íme Lelle, a szakavatott.














10 megjegyzés:
Hű, az címválsztás jó volt :D
Valami hasonlón töröm a fejem, megspékelve azzal, hogy nekem németül kéne ezt végigcsinálni. Nekem a Kulcaár-féle módszer került a kezembe (a fejembe :)), és indított el egy úton (a lejtőn:)).
Minden negatív felhang nélkül irigyellek a mesteredért, azt hiszem, ez így tény,eg a legszuperebb lehetőség, és nagyon jó terapeuta leszel.
Milyen jó, hogy írtál erről. :-) Túl az örömön, hogy amit csinálunk, az működik, külön büszke vagyok rá, hogy Dalmi lehet az első gyerek, akit végigkísérsz ezen az úton.
Lellit pedig imádjuk! :-)))
Engem is pont ez foglalkoztat. Nagyfiamról kiderült, hogy aspergeres, de szakember szinte egy sincs. De én már csak jövőre tudok nekifutni, mert bioszból le kell érettségiznem. :P Sok sikert!
Kérek szépen én is egy Lellét!!!!
Amúgy meg: nagyon jó, hogy meglelted az utadat! Szerencsés vagy. :)
Kinga Drága! :-)
Ez egy őszinte komment lesz.:-)
Először borzasztóan megörültem, hogy újra poszt, és hosszú és vidám...nagyon jó volt olvasni! Utána kezdett ülepedni és az jutott eszembe, hogy oké, oké, de ehhez kell egy saját autó, sok pénz, nagymamák akik segítenek, támogató család, férj..stb.
DE! Rájöttem, hogy a fenét. Ehhez "CSAK" önbizalom, elszántság, bátorság, hit magunkban....ezek kellenek!
Minden mást meg lehet oldani, a cél érdekében valahogy...:-)
Szóval ismét megállapítom, hogy páratlan egy nőszemély vagy (családostól mindenestől), és azt hiszem száz fölött van az olvasók száma, akik naponta drukkolnak majd itt neked!:-)
Hajrá Kinga, te vagy a jó! :-)
/Mesi-és-a-fiúk/
Drága Kinga! Kívánok Neked erőt az Útra. Olyan jó, hogy megtaláltad merre kell menned, hogy boldog legyél és boldoggá tegyél másokat! Sok sikert, kitartást kívánok!!! Lellének nagy puszi! Szeretettel:Ági
Kinga,
nagyon szeretem benned azt az erzekenyseget, ahogy a vilag dolgai fele fordulsz. Okos, erzo ember vagy! A blogolos vilagban sokan azt hiszik, hogy eleg csak irni, de nemelyek annyira buta, szuk latokoruek, megis iszonyu onbizalommal osztjak meg a butasagaikat. Feludules ilyen ertelmes, gondolkodo, szeretetteljes sorokat olvasni. Sok kitartast kivanok neked! Hosszu ut elott allsz, de az ut maga ez elet :)
Szeretettel,
Lizi
Köszönöm ezt az irást!!! Mintha Nekem irtad volna, csak nálam forditva van, épp hasonlóan gondolkoztam.
nagyon jó szakirányt választottál, a gyógypedagógia egy gyönyörű szakma. Ugynais én azt végeztem, és bár nem dolgozom most a szakmámban, de folyamatosan tanulok, olvasok mert érdekes:-) Tényleg, én is azon vagyok, hogy legalább tizenvalahány évig legyek itthon a gyerekekkel... és még szeretnék gyereket. Szeretem, hogy itthon vagyok, hogy velük lehetek.... Izgalmas.. Kitartást!!!
szuper! sok sikert, türelmet, kitartást hozzá! Rita
Megjegyzés küldése