A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Devi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Devi. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. szeptember 19., hétfő

Szári

Mint minden hétfőn, ma is eljött Devi, de ma többnyire pótnagymama szerepben volt jelen. Ebédet hozott, és a gyerekekre figyelt, miközben a hatfős hadtest felvonult dobozokkal, papírokkal, hungarocel lapokkal, és megkezdték a kétnapos dobozolást.

Nem mondanám, hogy szeretem ezt a költözősdit, annak ellenére sem, hogy mérföldekkel könnyebb így a dolog, mintha mind a 240 négyzetmérert nekem kellett volna egyedül elpakolnom. Estére a szorgos brigád is rendesen elfáradt... A helyzetet ez a kép szemlélteti a legjobban.
Ma estére 120 doboznál tartottak, és még van jónéhány elcsomagolnivaló. Holnap estére fognak végezni, és a mai napból okulva a gyerekeket muszáj lesz valahova eltávolítani, mert már sem játék, sem igazi tér nincs a számukra, a dobozokon mászkálnak, ami meg nekünk nem a szívünk vágya. Azt hiszem medencézé lesz a vége, hogy aztán hat körül bepakoljuk ahullafáradt társaságot az autóba, és három órácskát zötyögjünk hegynek fel.

A mai napban a legjobb egészen biztosan Devi jelenléte volt, erősítettük egymást, hogy menni fog ez, ő sokat pityergett közben, mesélte, hogy tegnap is elsírta magát otthon... és tudom, hogy ugyanazt gondolja, mint én.
Búcsúajándék gyanánt pedig hozott nekem egy szárit... Teljesen meghatott ezzel, tudta ő, hogy régi álmom volt egyszer viselni egyet, de hogy legyen egy sajátom is, arra sosem gondoltam. Tegnap ugyan ismét voltunk ruhanézőben, és Lelle is, Áron is kapott végül, de én nem találtam semmi olyant, ami a szívemhez nőhetett volna, így aztán kicsit elszonytyolodva, de lemondtam róla, hogy legyen nekem is valami "indiai" innen.

Háromszor vettük végig, hogyan kell felvenni, negyedszerre már egészen profin sikerült, remélem nem felejtem el hazáig. :)
A szári különlegessége pedig abban rejlik, hogy Devi ezt magának varrta (kell a nagy lepel alá egy aprócska blúz is :)) egy esküvőre, aztán végül sosem volt rajta. A színe csodaszép, kívánni sem tudnék ennél gyönyörűbbet. (sokkal lágyabb rózsszín, de a képek sajnos nem adják vissza... Devi azt mondta, onion pink... :)

Délben mikor a lányok is megérkeztek (és azonnal végigszaladtak az egész házon, ahol már csak dobozokat találtak bútorok helyett... Mikolt meg is szeppent ettől egy kicsit (Áronról nem is beszélve, ő egész délelőtt belénfúrta magát, délre nagyjából kiengedett, de nyilván fogalma sincs, mi készül... szegénykém...), felöltöztettem őket az új ruháikba, és elkészült végre a közös kép, amin Devi arca is látszik. :)

Nem köszöntünk el még, jövő pénteken, mikor visszajövünk átadni a kulcsokat, eljön elbúcsúzni...

2011. szeptember 15., csütörtök

KL ahogy most látom... és a mai nap

Annyi sok impulzus ért az elmúlt napokban, amennyi az egész itteni életünk alatt összességében.
A végkövetkeztetés... az az ázsiai város, ahová mi szívesen jöttünk vissza, KL egészen jól körülhetárolható, gyalog is bejárható régi belvárosára szűkíthető.
Itt még a kosz sem zavar, annyira hozzá tartozik a lüktetéshez, és még a zaj is viselhető, ahogyan a buszokból (igen, itt még buszokat is látni) lógnak ki a sofőrök, és kiabálják a merremenneket. Ez az a város, amit szívesen mutatnék meg a gyerekeknek, habár élni nem biztos, hogy ide jönnék magamtól.

Ma délelőtt Peti elment fotózni a Batu Caveshez, magával vitte a fényképezőgépet is, délután pedig fent volt a tv toronyban. Dani ma már itthon volt velünk, és útlevél híjján (amit mondjuk mára ígértek, ezzel szemben majd hétfőn fogja visszakapni) nem nagyon tudott ügyintézni, így aztán velünk volt egész nap. Devi a szokásos csütörtöki napja közben többször elpityeredett velem az oldalán, sóhajtoztunk... leginkább akkor, mikor Lelle is felébredt, Devi pedig fogta és nézte és törölgette a könnyeit... Tényleg nehéz ez, és hiába próbálunk most minden vélt kimaradt dolgot megbeszélni, kevés az idő. Azért egy egyszerű receptet elmondott, leírom majd hétfőn, amikor pontosítjuk.

Sűrű napunk volt, gymboreen voltam Áronnal, míg a többiek Dani szárnyai alatt duriant vettek (Dani nagy rajongója lett ennek a mérhetetlenül büdös gyümölcsnek...). Délután az óvónénik voltak nálunk, elhozták Yut is, aki a lányok legjobb barátja lett az elmúlt hónapokban az oviban. Nem gondoltam volna, hogy onnan fog nekik valaki hiányozni, most úgy tűnik, mégis van valaki, akihez kötődnek.
Hanna már néhány napja emlegeti, hogy majd egyszer eljön hozzánk Yu, mert megbeszélték, ő elhívta, azzal, hogy megmutatja neki a kistestvérét, meg a szobáját. Hitetlenkedve néztem rá, kérdeztem tőle, hogy mit mondott pontosan Yunak: Azt hogy, come and see my babygirl. Elérzékenyültem...
Ma, amikor aludni mentek, mondogatta, hogy szerinte jön Yu is, én pedig igyekeztem tompítani a nagy lelkesedését azzal, hogy nem biztos, majd meglátjuk.
És lőn... annyira örültek egymásnak, ez a kis japán, meg az én két magyar lyányom, hogy öröm volt nézni őket. Yu gyakorlatilag egy szót sem szól, roppant fegyelmezett, de ez nem nevelés, hanem genetika. :) Legalábbis nekem meggyőződésem. Egyébként pedig iszonyú édes, nagyon szeretem, hogy ő a legjobb barát itt.
Kaptunk és adtunk egy kis ajándékot, Yu egy kis kendőt hozott a lányoknak, a csomagoláson japánul Mimi és Hanna neve. :)

A vendégeskedés után nekiindultunk a városnak, hogy találkozzunk Petivel, és beszerezzük a lányok rágen vágyott indiai ruháját. Némi vároisjárás után, már sötétedésben végül megtaláltuk azt a helyet, amit Devi javasolt (a történet a múltkori ruhamizéria folytatásaként: Említettem Devinek, hogy nyolcvan per szett áron akarták adni, erre ide küldött, ahol huszonegy per darabért vettünk nekik selyemből gyönyörűt... 1260 forint majdnem pontosan...) Hanna le sem akarta venni magáról, és itthon vacsora után azonnal felvette, és táncolt benne. Mozartra, mert az a táncos zene. :) Mondanom sem kell, cseppet se bántam. :) (a Devitől kapott karkötőket le sem veszi, ma is azzal aludt el, a hatból négy van a kezén :))
Mikoltot kevésbé érdekelte a dolog, pedig neki is jól áll. (iszonyúan elfáradt estére, teljesen kikészült, magából kikelve kiabált, aztán eldőlt a papaljával.

Ime néhány kép, a két ujjal mutatós a kedvencem :) (itt mindenki így fotózkodik, nemtől, kortól, etnikai hovatartozástól függetlenül)

2011. szeptember 2., péntek

Kontrasztok

Amikor a sötét és a világos találkozik...