Valójában téli.
Elég sok kimondatlan, illetve befejezetlen mondat kavarog bennem ezzel kapcsolatban.
Leginkább az, hogy miért is csodálkozunk ezen?
Hát nem megmondták már rég, hogy ez lesz a vége a sok dezodorálásnak, nejlonzacskónak, miegymásnak?
Addig nem hisszük, míg a bőrünkön nem tapasztaljuk?
Vagy könnyebb kényelmesnek lenni, az árral szemben pedig kicsinek, kevésnek érezzük magunkat?
Nem szívesen mondogatom a gyerekeknek hogy Benedek a hibás, ha március végén nincs meleg, és a medvére sem tudok ferde szemmel nézni, ha visszabújt ugyan, de attól még ittmaradt a tél.
Bár extrém hideg nem volt, csak rengeteg csapadék, és vannak bizakodó tudósok, akik szerint nem jött még el a jégkorszak.
Mindenesetre számomra ijesztő a klímaváltozás egyre gyorsuló mértéke, ahogy az is, mennyire nem veszünk tudomást arról, mi mindent tehetünk kicsiben. Örök dilemma ez persze, mennyit ér, ha egyesével tesszük a keveset, aztán meg mindenki éljen a lelkiismeretével ahogyan kedve tartja.
Pedig két választásunk van.
Vagy teszünk, vagy nem teszünk.
Én pillanatnyilag a négy évszak híve vagyok ehelyütt, és hiszem, hogy a nem tudás nem mentesít. Információval tele a háló, mindenki válogasson kedvére. HR helyén az erkölcstant becserélném ennél égetőbb és használhatóbb tudás szórására... Vagy a környezetismeret erről szól?
Ma az oviban nyúlosztás volt. A lányok lelkesen szaladtak az ablakpárkányon sorakozó papírkosarakhoz, Áron pedig tágra nyílt szemmel sóhajtozott. Mikor Csilla megjelent az ajtóban, hangot is adott a sóhajnak:
- Csijja, én is szejetnék egy kajácsonyi nyuszit.
Kapott (földöntúli boldogság), aztán hazacsúszkáltunk.
Azóta is szállingózik. Szép, szép, de csillag nincs a homlokán.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gondolatok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gondolatok. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. március 27., szerda
2012. november 5., hétfő
Új hét, új világ
Számoltuk vissza a napokat.
Utólag? ... a legnehezebb a közepe volt.
Három nap apamentesség a holtpont. Eddig, ha egyáltalán elment, három nap után már haza is ért. De három nap csak arra elég, hogy tornyosuljanak a tennivalók végeláthatatlan halmazai, egyre bővülve és egyre frusztrálóbban. És a sevége sohossza káoszban, épp mikor örülni lehetne a visszarendeződésnek, akkor keseredem el annyira, hogy még örülni is elfelejtetek, szépen fogalmazva.
Most sokkolóan hosszúnak tűnt ez a hét nap. Előtte is úgy tűnt, bár akkor nem nagyon foglalkoztam a felmerülőben lévő praktikus kérdésekkel, inkább elhessegettem őket, hiszen homokba dugott fejjel sokkal élhetőbb az elkerülhetetlen valóság. Aztán mikor hét nappal ezelőtt magamra maradva beszálltam az autóba, hogy hazakocsikázzak a négyesemhez, megrettentem.
A feladattól, az egyedülléttől, a felelősségtől.
Nagyon szerencsés módon az őszi szünet is közbejött, meg a négy napos hétvége is, vagyis voltak nagyszülők, kaptunk enni, voltak programjaink, és sokszor fürdettem máshol. Nevetve mondta egyszer Mari, hogy nem nagy segítség ő a fürdőszobában, pedig nekem már az is az, ha nem egyedül csinálom, hanem valaki legalább drukkol a partról.
Persze van hova fejlődni, lélekben leginkább, intő jel a nemmúló torokfájás, aminek kapcsán nem tudom nem észrevenni a kínálkozó összefüggést, vajon mit is nem akarok lenyelni?
De míg a szerdai esős nap délutánja sírásba fulladt, csütörtökre kisütött a nap, jobban lettem fizikailag is, és átlendültem a holtponton.
Nem tudok elégszer hálás lenni azoknak, akik itt (és nem kevésbé ott) voltak velünk, körülöttünk, akárcsak gondolatban is, és mókás módon a modern technikának se kevésbé, ami összekötött bennünket akkor is, amikor 11ezer kilométerre, hét órával előrébb járt a másik felem.
Egy hét nem túl hosszú, de mert a lányok is itthon voltak, arra épp elég volt, hogy új szokásaink alakuljanak szükségszerűen, alvást, elindulást illetően például, és szombatra már majdnem rutinosnak neveztem magunkat.
Megtanultam pl. egy gyufával füzet gyújtani a kemencébe, és az egértetemet kiszedni a kamrából...
Áron egyszerre megnőtt és lett még kisebb, egyedül öltözik, de egyetlen centit sem hagy köztünk éjjel. Hanna nagylány, kérdezett, figyelt ha beszéltünk Danival, végig mellettem ült és hallgatta mit mesél az apja, vagy mesélt neki.
Lelle mitsemértve a megváltozott tempónkból tette a dolgát végig, mára már azt is mondja, kecske. :)
Mikolt volt a legkeményebb dióm. Eleinte fel sem fogtam, miért, csak dühöngtem, és haragudtam, és kiabáltam, és fenyegettem és büntettem is. Végül a keddi este totális kiborulással ért véget. Ennyi idő kellett nekem, hogy rájöjjek, neki hiányzik az apja a legjobban. Sosem gondoltam volna, utólag persze könnyű okosnak lenni, hogy hát persze, mert mostanában azt kéri, fogjuk ketten a kezét, vagy nézzünk rá mindketten egyszerre. Szép.
Két napig semmit sem csinált amit kértem tőle. Sőt, meg sem hallotta. Sőt, a legjobban akkor volt, ha valakit maga körül rettenetesen kiboríthatott. Főképpen engem.
Kedd este, mikor az emelet előterében ült, mert már nem maradt más eszközöm, minthogy kitegyem, mert aludni nem akart, viszont a többit bosszantani igen, elsírta magát.
Hogy ő csak szeretné megcsókolni Hannát, de Hanna nem hagyja. És senki sem.
Iszonyúan elszégyelltem magam, ölbe vettem, és akkor eltört teljesen.
Zokogva mondogatta, menjünk a Papa elé, most azonnal.
Fájt nagyon, hogy olyan kemény voltam vele addig, és onnantól sokkal jobban figyeltem rá. Kicsit hajlékonyabb lett ettől, de nem teljesen...
Ma reggel kimentünk a repülőtérre Dani elé.
A lányok repültek hozzá. Mikoltról lekerültek a súlyok, érezhetően felszabadult.
Áron, mikor meglátta az apját, lemerevedett, percekig meg sem tudott mozdulni.
Vagy akkor fogta fel igazán, hogy mi történt egy hét alatt, vagy annyira megmozgatta belül mindez, hogy kifelé nem maradt mit mutatnia. Kellett pár perc, mire újraindult, és még este is engem akart maga mellé.
Holnaptól ismét új világ kezdődik, immár hatosban.
Dani dolgozni megy, a lányok oviba. Valahogy mégis úgy érzem, most fordult velünk megint egyet a világ, azzal, hogy Dani megjárta ugyanazt az utat, amit két évvel ezelőtt majdnem hatan. Malajziából jött, Penangról, Szilviéktől.
A beszélgetéseinkkel, a gondolataimmal oda, hozzá, újraéltem rengeteg emléket, megrágtam, letettem sokmindent, és megért egy csomó új gondolat is.
Nem írtam még egy éves beszámolót, pedig most van itt az ideje, immár harmadszor történik három év alatt ugyanakkor velünk valami. Eddig nem tudtam volna miről, mostanra kerekedett egésszé bennem sokminden.
Összezsugorodott a világ, Dani hazahozta azokat az apróságokat, amik onnan fontosak voltak. A kerék ropogós, a licsis zselé, a mangós bliss, az alumínium poharak, és a kedvenc butter chicken-em is Kristóf csattos dobozában, azzal az utánozhatatlan ízzel, amit itt csak próbálgatnak reprodukálni igazi indiai séfek.
Nem megy senki sehová. Mielőtt felmerülne, költözünk, nem.
De hogy azt az egy évet nem lehet nyom nélkül kitörölni, ráadásul egyikünkből sem... ez is nyilvánvaló.
Ha máshová ment volna egy hétre, most más volna.
Akkor is lett volna holtpont, akkor is lett volna új rutin, akkor is örültem volna neki, mindenféle dühöngés nélkül.
De ez most ennél több volt, és ez csak ma estére tudatosult bennem.
Hogy lesz-e lehetőség, hogy mennyi lesz, és ez mivel jár, fogalmam sincs. Lehet, hogy leszek még egyedül, lehet, hogy ezt az új rutint gondosan becsomagolva őriznem kell, hogy elővehessem szükség esetén.
Most két dologra vágyom nagyon. Egy hosszú hétvégére, és egy pár óra csendre, hogy még párszor átmoshassam magamon a butter chicken ízének emlékét.
Utólag? ... a legnehezebb a közepe volt.
Három nap apamentesség a holtpont. Eddig, ha egyáltalán elment, három nap után már haza is ért. De három nap csak arra elég, hogy tornyosuljanak a tennivalók végeláthatatlan halmazai, egyre bővülve és egyre frusztrálóbban. És a sevége sohossza káoszban, épp mikor örülni lehetne a visszarendeződésnek, akkor keseredem el annyira, hogy még örülni is elfelejtetek, szépen fogalmazva.
Most sokkolóan hosszúnak tűnt ez a hét nap. Előtte is úgy tűnt, bár akkor nem nagyon foglalkoztam a felmerülőben lévő praktikus kérdésekkel, inkább elhessegettem őket, hiszen homokba dugott fejjel sokkal élhetőbb az elkerülhetetlen valóság. Aztán mikor hét nappal ezelőtt magamra maradva beszálltam az autóba, hogy hazakocsikázzak a négyesemhez, megrettentem.
A feladattól, az egyedülléttől, a felelősségtől.
Nagyon szerencsés módon az őszi szünet is közbejött, meg a négy napos hétvége is, vagyis voltak nagyszülők, kaptunk enni, voltak programjaink, és sokszor fürdettem máshol. Nevetve mondta egyszer Mari, hogy nem nagy segítség ő a fürdőszobában, pedig nekem már az is az, ha nem egyedül csinálom, hanem valaki legalább drukkol a partról.
Persze van hova fejlődni, lélekben leginkább, intő jel a nemmúló torokfájás, aminek kapcsán nem tudom nem észrevenni a kínálkozó összefüggést, vajon mit is nem akarok lenyelni?
De míg a szerdai esős nap délutánja sírásba fulladt, csütörtökre kisütött a nap, jobban lettem fizikailag is, és átlendültem a holtponton.
Nem tudok elégszer hálás lenni azoknak, akik itt (és nem kevésbé ott) voltak velünk, körülöttünk, akárcsak gondolatban is, és mókás módon a modern technikának se kevésbé, ami összekötött bennünket akkor is, amikor 11ezer kilométerre, hét órával előrébb járt a másik felem.
Egy hét nem túl hosszú, de mert a lányok is itthon voltak, arra épp elég volt, hogy új szokásaink alakuljanak szükségszerűen, alvást, elindulást illetően például, és szombatra már majdnem rutinosnak neveztem magunkat.
Megtanultam pl. egy gyufával füzet gyújtani a kemencébe, és az egértetemet kiszedni a kamrából...
Áron egyszerre megnőtt és lett még kisebb, egyedül öltözik, de egyetlen centit sem hagy köztünk éjjel. Hanna nagylány, kérdezett, figyelt ha beszéltünk Danival, végig mellettem ült és hallgatta mit mesél az apja, vagy mesélt neki.
Lelle mitsemértve a megváltozott tempónkból tette a dolgát végig, mára már azt is mondja, kecske. :)
Mikolt volt a legkeményebb dióm. Eleinte fel sem fogtam, miért, csak dühöngtem, és haragudtam, és kiabáltam, és fenyegettem és büntettem is. Végül a keddi este totális kiborulással ért véget. Ennyi idő kellett nekem, hogy rájöjjek, neki hiányzik az apja a legjobban. Sosem gondoltam volna, utólag persze könnyű okosnak lenni, hogy hát persze, mert mostanában azt kéri, fogjuk ketten a kezét, vagy nézzünk rá mindketten egyszerre. Szép.
Két napig semmit sem csinált amit kértem tőle. Sőt, meg sem hallotta. Sőt, a legjobban akkor volt, ha valakit maga körül rettenetesen kiboríthatott. Főképpen engem.
Kedd este, mikor az emelet előterében ült, mert már nem maradt más eszközöm, minthogy kitegyem, mert aludni nem akart, viszont a többit bosszantani igen, elsírta magát.
Hogy ő csak szeretné megcsókolni Hannát, de Hanna nem hagyja. És senki sem.
Iszonyúan elszégyelltem magam, ölbe vettem, és akkor eltört teljesen.
Zokogva mondogatta, menjünk a Papa elé, most azonnal.
Fájt nagyon, hogy olyan kemény voltam vele addig, és onnantól sokkal jobban figyeltem rá. Kicsit hajlékonyabb lett ettől, de nem teljesen...
Ma reggel kimentünk a repülőtérre Dani elé.
A lányok repültek hozzá. Mikoltról lekerültek a súlyok, érezhetően felszabadult.
Áron, mikor meglátta az apját, lemerevedett, percekig meg sem tudott mozdulni.
Vagy akkor fogta fel igazán, hogy mi történt egy hét alatt, vagy annyira megmozgatta belül mindez, hogy kifelé nem maradt mit mutatnia. Kellett pár perc, mire újraindult, és még este is engem akart maga mellé.
Holnaptól ismét új világ kezdődik, immár hatosban.
Dani dolgozni megy, a lányok oviba. Valahogy mégis úgy érzem, most fordult velünk megint egyet a világ, azzal, hogy Dani megjárta ugyanazt az utat, amit két évvel ezelőtt majdnem hatan. Malajziából jött, Penangról, Szilviéktől.
A beszélgetéseinkkel, a gondolataimmal oda, hozzá, újraéltem rengeteg emléket, megrágtam, letettem sokmindent, és megért egy csomó új gondolat is.
Nem írtam még egy éves beszámolót, pedig most van itt az ideje, immár harmadszor történik három év alatt ugyanakkor velünk valami. Eddig nem tudtam volna miről, mostanra kerekedett egésszé bennem sokminden.
Összezsugorodott a világ, Dani hazahozta azokat az apróságokat, amik onnan fontosak voltak. A kerék ropogós, a licsis zselé, a mangós bliss, az alumínium poharak, és a kedvenc butter chicken-em is Kristóf csattos dobozában, azzal az utánozhatatlan ízzel, amit itt csak próbálgatnak reprodukálni igazi indiai séfek.
Nem megy senki sehová. Mielőtt felmerülne, költözünk, nem.
De hogy azt az egy évet nem lehet nyom nélkül kitörölni, ráadásul egyikünkből sem... ez is nyilvánvaló.
Ha máshová ment volna egy hétre, most más volna.
Akkor is lett volna holtpont, akkor is lett volna új rutin, akkor is örültem volna neki, mindenféle dühöngés nélkül.
De ez most ennél több volt, és ez csak ma estére tudatosult bennem.
Hogy lesz-e lehetőség, hogy mennyi lesz, és ez mivel jár, fogalmam sincs. Lehet, hogy leszek még egyedül, lehet, hogy ezt az új rutint gondosan becsomagolva őriznem kell, hogy elővehessem szükség esetén.
Most két dologra vágyom nagyon. Egy hosszú hétvégére, és egy pár óra csendre, hogy még párszor átmoshassam magamon a butter chicken ízének emlékét.
Címkék:
Áron,
Befelé,
Dani,
Gondolatok,
Gyerekek,
Kinga,
Kinga és Dani,
Malajzia,
Mikolt
2012. július 12., csütörtök
Ma kiabáltam
Nem volt felhőtlen a mai ünneplés, és egy jóideje érik már, hogy leírjam, hogy bánt. De mert a kettőnk dolga sosem volt igazán témája ennek a blognak, egészen eddig nem is írtam erről a részünkről.
Pedig a történethez, a miénkhez ez is hozzátartozik, és kaptam már érte néhány helyről, hogy van olyan, ami itt szebb, mint a valóságban.
Pedig szerintem a gyerekekkel való létem épp olyan, mint ahogyan leírom, és tegye a szívére a kezét, aki képes úgy láttatni az életét, mintha egy független szereplője volna annak.
Én nem szépítek, minden, amit gondolok, vagy gondoltam azt leírom, hogy közben mosom is magamon és megrágva ezredszer helyére kerülnek bennem is a történések, az meg úgy van jól.
Kicsi válasz ez arra is, hogy miértírok.
Részben terápia.
Ma kiabáltam. És van, hogy törökzúzok is.
Mert egy jóideje teljesen asszimetrikus a kapcsolat, és hiába kérek, pillanatnyilag az a válasz, hogy nincs.
Szeretet, energia, adnivaló, befogadnivaló. Mintha egy hatalmas falat emelt volna közénk, tudatosan, azt mondja, mert háborúzni megy, és abba nem fér bele, hogy megélje az érzelmeit. Vagy közösen megéljünk érzelmeket.
Nekem a kapcsolatban levés olyan, mint a levegő.
Most pedig fulladozom.
Mert azt kéri, ha valamire szükségem van, mondjam... de mit mondjak? Hogy szeressen?
Megalázó, természetellenes.
A szeretet magától van, és az egyetlen dolog, amitől mindig többek leszünk. Mindig.
Egyetlen válaszom maradt... az, hogy elvesztünk.
Rengeteg munka, és mégtöbb ütközőpont ennyi gyerek, ilyen tempóban egymás után. Nem csodálkozom, hogy a még megterhelőbb hitelünk mellett rogyadozik a szerkezet.
De akkor is.
Számomra a kapcsolat azt jelenti, hogy felelős vagyok a másikért, épp úgy, ahogy önmagamért.
Ha nekem több van épp, adok. Ha nincs, akkor is.
Neki szeretni egyenlő azzal, elengedni.
Szépen hangzik, igaz is, de nem tudom mit jelent.
Hagyni, hogy akkor és azt tegyen, amit csak akar? Hinni benne, hogy mérlegeli, hogy az esetleg fájdalmat okoz? Meddig viseli el vajon, hogy ez nekem fáj? Ha belehalok, akkor is azt fogja gondolni, úgy volt jó, mindent megtett?
Nem tudom.
Azt igen, hogy amikor ő volt nehezebb helyzetben, mindig ott voltam mellette.
Most nagyon egyedül érzem magam.
És kimondva is egyedül hagyott.
Tegnap azt kértem tőle, a szokásos keddestére ne menjen el.
Szerettem volna végre kettesben lenni, lélekben hangolódni Lelle születésnapjára, csak ülni és fogni a kezét, vagy beszélgetni.
Minden este úgy ér véget, hogy ő Áront altatja és elalszik mellette, én Lellét, ami után nem tudok elaludni.
Persze felkelthetném, de tudom, másnap dolgozni megy, ha akarna úgyis lejönne.
Egyedül vagyok, és arra a kérésre, hogy ne menjen, azt válaszolta, hogy miért pont most, és azon is összekaptunk, hogy vajon azt hiszi-e, ha ma nem megy, akkor már mindig azt fogom kérni, maradjon?
Pedig nem is ez a kérdés...
Hanem, hogy miért nem érezte, hogy nekem nagyon fontos lett volna, ha marad.
Csendesen, szépen kértem.
Elment.
És ez az én oldalam, neki is van egy saját igazsága, és mostanában nem találkozik a kettőnké.
Azt sem tudom, mit jelent neki a MI.
Van-e egyáltalán...
Érzeni, hogy velem van akkor is ha nincs. Ez fontos.
De ennél fontosabb, hogy érezni akkor is, ha itt van. De akkor sincs.
Szétszakít a közönyössége, és folyton sírok. A gyerekek vigasztalnak, ettől még kétségbeejetőbbnek élem meg az egészet.
Nem kellett volna itthon maradnia.
Csak annyit mondani, hogy ÉRTI, hogy ez nekem most fontos volna, és nyitva lenni a kompromisszumra.
De nem...
Már nem akarok kiabálni, sírni, kétségbeesve várni, vajon merre van a tovább.
Szeretném visszakapni a társamat, a szerelmemet, a mosolyomat, a türelmemet, a másik felemet.
Rettentő sokat kapok mindenhonnan. De ha nincs levegő, minden hiába.
Nem tudom, mit tehetnék.
Pedig a történethez, a miénkhez ez is hozzátartozik, és kaptam már érte néhány helyről, hogy van olyan, ami itt szebb, mint a valóságban.
Pedig szerintem a gyerekekkel való létem épp olyan, mint ahogyan leírom, és tegye a szívére a kezét, aki képes úgy láttatni az életét, mintha egy független szereplője volna annak.
Én nem szépítek, minden, amit gondolok, vagy gondoltam azt leírom, hogy közben mosom is magamon és megrágva ezredszer helyére kerülnek bennem is a történések, az meg úgy van jól.
Kicsi válasz ez arra is, hogy miértírok.
Részben terápia.
Ma kiabáltam. És van, hogy törökzúzok is.
Mert egy jóideje teljesen asszimetrikus a kapcsolat, és hiába kérek, pillanatnyilag az a válasz, hogy nincs.
Szeretet, energia, adnivaló, befogadnivaló. Mintha egy hatalmas falat emelt volna közénk, tudatosan, azt mondja, mert háborúzni megy, és abba nem fér bele, hogy megélje az érzelmeit. Vagy közösen megéljünk érzelmeket.
Nekem a kapcsolatban levés olyan, mint a levegő.
Most pedig fulladozom.
Mert azt kéri, ha valamire szükségem van, mondjam... de mit mondjak? Hogy szeressen?
Megalázó, természetellenes.
A szeretet magától van, és az egyetlen dolog, amitől mindig többek leszünk. Mindig.
Egyetlen válaszom maradt... az, hogy elvesztünk.
Rengeteg munka, és mégtöbb ütközőpont ennyi gyerek, ilyen tempóban egymás után. Nem csodálkozom, hogy a még megterhelőbb hitelünk mellett rogyadozik a szerkezet.
De akkor is.
Számomra a kapcsolat azt jelenti, hogy felelős vagyok a másikért, épp úgy, ahogy önmagamért.
Ha nekem több van épp, adok. Ha nincs, akkor is.
Neki szeretni egyenlő azzal, elengedni.
Szépen hangzik, igaz is, de nem tudom mit jelent.
Hagyni, hogy akkor és azt tegyen, amit csak akar? Hinni benne, hogy mérlegeli, hogy az esetleg fájdalmat okoz? Meddig viseli el vajon, hogy ez nekem fáj? Ha belehalok, akkor is azt fogja gondolni, úgy volt jó, mindent megtett?
Nem tudom.
Azt igen, hogy amikor ő volt nehezebb helyzetben, mindig ott voltam mellette.
Most nagyon egyedül érzem magam.
És kimondva is egyedül hagyott.
Tegnap azt kértem tőle, a szokásos keddestére ne menjen el.
Szerettem volna végre kettesben lenni, lélekben hangolódni Lelle születésnapjára, csak ülni és fogni a kezét, vagy beszélgetni.
Minden este úgy ér véget, hogy ő Áront altatja és elalszik mellette, én Lellét, ami után nem tudok elaludni.
Persze felkelthetném, de tudom, másnap dolgozni megy, ha akarna úgyis lejönne.
Egyedül vagyok, és arra a kérésre, hogy ne menjen, azt válaszolta, hogy miért pont most, és azon is összekaptunk, hogy vajon azt hiszi-e, ha ma nem megy, akkor már mindig azt fogom kérni, maradjon?
Pedig nem is ez a kérdés...
Hanem, hogy miért nem érezte, hogy nekem nagyon fontos lett volna, ha marad.
Csendesen, szépen kértem.
Elment.
És ez az én oldalam, neki is van egy saját igazsága, és mostanában nem találkozik a kettőnké.
Azt sem tudom, mit jelent neki a MI.
Van-e egyáltalán...
Érzeni, hogy velem van akkor is ha nincs. Ez fontos.
De ennél fontosabb, hogy érezni akkor is, ha itt van. De akkor sincs.
Szétszakít a közönyössége, és folyton sírok. A gyerekek vigasztalnak, ettől még kétségbeejetőbbnek élem meg az egészet.
Nem kellett volna itthon maradnia.
Csak annyit mondani, hogy ÉRTI, hogy ez nekem most fontos volna, és nyitva lenni a kompromisszumra.
De nem...
Már nem akarok kiabálni, sírni, kétségbeesve várni, vajon merre van a tovább.
Szeretném visszakapni a társamat, a szerelmemet, a mosolyomat, a türelmemet, a másik felemet.
Rettentő sokat kapok mindenhonnan. De ha nincs levegő, minden hiába.
Nem tudom, mit tehetnék.
2012. június 20., szerda
Kishitű
Ez jutott az eszembe.
Ma estefelé átmentünk Titéhez és a lányokhoz, és míg a gyerekek csodásan tették a dolgukat (élvezték az életet), mi bodzaszörpöt ittunk és néztük őket.
Tite azt mondta, ma kicsit jobban festek, mint tegnap délután hasonló időben, mikor kinyitottam a kertkaput nekik.
Naja.
Mert mára kiszerettem a medencénkből, feladva azt a kényszerképzetemet, hogy ez egy tökéletes strand. A szakításunkat egyik fél se vette zokon, viszont mostanra békésen fújdogálom ájulásig a peremet, miután hat lukat betapasztottunk, kettőnek pedig nem jutott ragacs. És már nem érdekel, hogy olyan, amilyen, mert a gyerekek így is ugyanolyan viháncolva ujjonganak, akárhányszor felvetem, fürdésprogram.
Meg mert az is igaz, hogy a csodálatosan tökéletes családomért szenvedni nem mártírság, hanem a dolog természetéből fakad, csakúgy, mint ahogy a tárgyak természetéből meg az, hogy felbosszantják az embert... így aztán úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást, és mindjárt a gondolataimmal kezdem.
És valami hihetetlen, hogy mennyire működik.
Olyan, mint egy nagytakarítás (persze, minél fáradtabb vagyok, annál nehezebb ez), a limlomot kidobjuk, a kincseket megtartjuk, szép polcon, becsben.
A legfontosabb szabály, hogy mindennek van jó oldala. Még akkor is, ha nem egyértelműen ordít a helyzetből, és még akkor is, ha könnyebb volna úgy gondolni, hogy nincs.
És valahogy (a kapcsolat szorosságát tekintve maximum korreláció) a döntés utáni csendben, sorra jönnek szembe a megerősítő apróságok.
Mondjuk ez a vers, vagy ez a poszt.
Ma például azt tanultam, hogy rendben van, ha legalább estére eljutok addig, ahol előző este tartottam, ha ez a béke állapota.
Ma estefelé átmentünk Titéhez és a lányokhoz, és míg a gyerekek csodásan tették a dolgukat (élvezték az életet), mi bodzaszörpöt ittunk és néztük őket.
Tite azt mondta, ma kicsit jobban festek, mint tegnap délután hasonló időben, mikor kinyitottam a kertkaput nekik.
Naja.
Mert mára kiszerettem a medencénkből, feladva azt a kényszerképzetemet, hogy ez egy tökéletes strand. A szakításunkat egyik fél se vette zokon, viszont mostanra békésen fújdogálom ájulásig a peremet, miután hat lukat betapasztottunk, kettőnek pedig nem jutott ragacs. És már nem érdekel, hogy olyan, amilyen, mert a gyerekek így is ugyanolyan viháncolva ujjonganak, akárhányszor felvetem, fürdésprogram.
Meg mert az is igaz, hogy a csodálatosan tökéletes családomért szenvedni nem mártírság, hanem a dolog természetéből fakad, csakúgy, mint ahogy a tárgyak természetéből meg az, hogy felbosszantják az embert... így aztán úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást, és mindjárt a gondolataimmal kezdem.
És valami hihetetlen, hogy mennyire működik.
Olyan, mint egy nagytakarítás (persze, minél fáradtabb vagyok, annál nehezebb ez), a limlomot kidobjuk, a kincseket megtartjuk, szép polcon, becsben.
A legfontosabb szabály, hogy mindennek van jó oldala. Még akkor is, ha nem egyértelműen ordít a helyzetből, és még akkor is, ha könnyebb volna úgy gondolni, hogy nincs.
És valahogy (a kapcsolat szorosságát tekintve maximum korreláció) a döntés utáni csendben, sorra jönnek szembe a megerősítő apróságok.
Mondjuk ez a vers, vagy ez a poszt.
Ma például azt tanultam, hogy rendben van, ha legalább estére eljutok addig, ahol előző este tartottam, ha ez a béke állapota.
2012. június 12., kedd
Ajjajj
Először úgy gondoltam, nem is veszek tudomást róla. De ettől nem múlt el, legfeljebb picit sikerült bent tartani, hogy aztán még erősebben törjön rám. És mindegy milyen napom volt, vagy hogy mennyire vagyok kipihent vagy fáradt, semmi józan érv nem használ.
Pedig van belőle jócskán, gyengécskék is, meg olyan erősek is, hogy a mérleg nyelve teljesen biztosan egy irányba billenhet csak.
És mégsem tudom, hogyan, és leginkább hogy hova tegyem a helyére.
Azt hiszem a véglegesség az, amit legnehezebben viselek.
Pedig úgy gondoltam, ha legalább kimondhatom, jobb lesz. De nem az.
Lelle 11 hónapos. És nincs újabb baba a pocakomban.
És elmúlik majd az első születésnap is, és még akkor sem lesz. És azután sem.
Egyszerűen nem tudok mit kezdeni annak a mondatnak a fájdalmával, hogy nem lesz többé kerek hasam, nem szülök több gyereket, nem lesz már soha újszülöttem, nem fogok többé szoptatni...
Az eszem tudja, hogy ez így van jól.
De a szívem nem... Hogyan csináljam?...
Pedig van belőle jócskán, gyengécskék is, meg olyan erősek is, hogy a mérleg nyelve teljesen biztosan egy irányba billenhet csak.
És mégsem tudom, hogyan, és leginkább hogy hova tegyem a helyére.
Azt hiszem a véglegesség az, amit legnehezebben viselek.
Pedig úgy gondoltam, ha legalább kimondhatom, jobb lesz. De nem az.
Lelle 11 hónapos. És nincs újabb baba a pocakomban.
És elmúlik majd az első születésnap is, és még akkor sem lesz. És azután sem.
Egyszerűen nem tudok mit kezdeni annak a mondatnak a fájdalmával, hogy nem lesz többé kerek hasam, nem szülök több gyereket, nem lesz már soha újszülöttem, nem fogok többé szoptatni...
Az eszem tudja, hogy ez így van jól.
De a szívem nem... Hogyan csináljam?...
2012. május 21., hétfő
Félkész
Két órája küszködök egy bejegyzéssel, és már sokadszorra törlöm az egészet. Mostanra elegem lett, és a félig kész posztot letettem, elengedtem, előbb dühösen, aztán ahogy távolodtam a témától, egyre békésebben gondoltam a látszólag elpocsékolt időre.
Az apropót az adta, hogy egy óvodás kislány édesanyja öngyilkos lett. Ezt is írtam ma már szebben is, de már nincs kedvem szépíteni, ez az igazság. Kilépett az életből, és biztosan küldött előtte jeleket, amiket a körülötte élők nem ismertek fel időben. Egy egyévest is itt hagyott.
Elképzelni sem tudom, hogy mennyire el kell keseredni ahhoz, hogy az ember megtegyen egy olyan lépést, ami a legféltettebbjei életét visszafordíthatatlanul megváltoztatja.
Értek még egyéb impulzusok is szomszédblogokból, mind gyerekvállalással kapcsolatos. A gyerekek száma változatos, kinél az első, kinél a többedik érkezik, de ez nem is lényeges, csak az, hogy csak mert jártam már hasonló cipőkben tudom, hogy elengedhetetlenül fontos, hogy az aktuális stációkon végighaladjunk. Nem is fontos, hanem kikerülhetetlen. Tök mindegy, hogy mondanak-e okosat az okosabbak, vagy sem, ezekre a felismerésekre egyedül jön rá mindenki. Ami nem egyenlő azzal, hogy egyedül kell lenni az úton...
A tavalyi év megtanított, nem lehet ítélkezni, még akkor sem, ha ismerni vélem az összes résztvevő összes szempontját.
Csak magammal kapcsolatban ítélkezhetek, ami pedig lelkiismereti kérdés...
Ezért nem ítélem el sem azt, aki kilépett, sem azt, aki botladozik az úton.
De.
Arról mindenképpen akartam írni, hogy azon merengek két órája, hogy mi lehet az oka annak, hogy míg a szülésre való felkészülés, felkészítés hangsúlyos, addig azzal, hogy azután mi történik nem nagyon foglalkozik senki. Nem a praktikus oldalra gondolok, mert azzal tele a minden, a bugyolálástól az együttalvásig bármiről lehet olvasni...
Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy mikor világítódik meg végre a lelki rész is?
Kicsit olyan érzésem van, hogy mint a halálról, erről sem kényelmes beszélni. Talán épp azért, mert a születés és a halál nagyon közel vannak egymáshoz.
Minden egyes új gyerek érkezésekor előbb el kell gyászolni azt, ami addig volt, de már nincs és soha nem is lesz, és ha ezzel megvagyunk, akkor el lehet kezdeni felépíteni az újat.
Picit lehet csak elésietni (a hormonok segítenek ebben szerencsére), és ez talán a legnehezebb az egészben. Nincs főpróba, csak előadás.
Nem az a nehéz, hogy kitaláljam, hogy miért sír, hanem, hogy kibírjam, hogy egy darabig nem tudom, miért sír. Nem az a nehéz, hogy nem alszik el, hanem annak a dühnek a leküzdése, amit azért érzek, mert nem alszik el. Nem az a nehéz, hogy nem tudok befejezni semmit, hanem hogy tudjak mit kezdeni annak a kilátástalanságnak az érzésével, hogy nem tudok befejezni semmit.
A kulcs számomra, ennyi: megadás. Annak a megtapasztalása és elfogadása, hogy nem én irányítok.
Ehhez türelem kell, és rettenetesen kiélezett figyelem a belső hangra, és alázat, és elfogadás.
Szerintem. És csak ezután jön az, hogy praktikusan mi a tennivaló.
Egyébként azt gondolom, hogy a megadás annyira nem magától értetődő a mi világunkban, hogy inkább vívunk lehetetlen küzdelmeket és szívunk a dacosságunk miatt, a csakazért is miatt, minthogy összeszedjük a bátorságunkat és kipróbáljuk.
Fájdalom nélkül nem fog menni. És sírás nélkül és nekem például kiabálás nélkül sem.
De valahogy, amikor a legmélyebben vagyok (ahol már nem lehet mellébeszélni), végre sikerül elengednem a sallangokat és megnyugszom. És akkor ott nagyon mélyen el is indul valami, ami sokkal jobb, mint amit eredetileg gondoltam, és legtöbbször készen is van a recept. És ha igazán sikerül, akkor felszínre kerülnek a fontos részek, a legfontosabbak, és a nyugalom mellé bekerül az öröm meg a béke is.
Ez igaz a megszületés utáni első percekre, és igaz a hatévnyi rutin után bármelyik teljesen kiborító apróságra éppúgy, mint a kardinális dolgokra.
A kétórányi vergődésből azért lett mégis írás, mert eszembe jutott, hogy mikor Hanna született, két ember egy egy mondata nagyon meghatározó volt számomra, az egyik egy védőnő szájából hangzott úgy, hogy semmi sem tart örökké... a másikat pedig Balczó András felesége mondta nekem. Hanna nagyon friss volt még, mikor egy séta alkalmával találkoztunk.
Mónikának 12 gyereke van, az egyik legnagyszerűbb ember, akit ismerek, a nyugalma, és a jósága olyan példa előttem, hogy bármit feltétel nélkül szoktam fogadni tőle, ezt az egyet akkor mégis hitetlenkedve hallgattam (azóta kiderült, igaza volt ebben is :)), úgy hangzott, hogy csak az első gyerekkel olyan nagyon nehéz, a többivel már nem jár annyi kínlódás.
Itt tartottam gondolatban, mikor rájuk kerestem, és egy cikket találtam.
Balczó Bandi bácsi mondta, és annyira megdöbbentően ide kívánkozik, hogy emiatt az idézet miatt elővettem újra a félkész posztot, befejeztem és lesz ami lesz, közzé is teszem.
„Véletlen nincs, nem létezik. A világban rend van az utolsó sejtig. Dolgunk ezt a rendet kutatni. Ami az embernek kedves, az ideje, a pénze, a tekintélye, ezekből kell leadni azért, hogy a törvényszerűségeket felfedezzük. A végeredmény: belekerülni abba az állapotba, amely után mindig vágyódunk, ameddig bele nem kerültünk. A siker ezt az állapotot nem adja meg, ennek az állapotnak a terméke lehet a siker. A siker pedig egy olyan állapot, amelybe akkor kerülhetünk bele, ha egy-egy cél érdekében mindent megteszünk, és az értelmetlennek bizonyult küzdelmet a lelkünk mélyén feladjuk. A lélek mélyén történő esemény velejárója a magunkban való csalódás, és a vágyott célról való őszinte lemondás. Amint a belátás megtörténik, akkor kerül az ember a vágyott állapotba, a lélekmélyi békébe. Ekkor érzi, hogy megérkezett, hirtelen minden megváltozik. Derű, öröm, valami belső nagy szabadság tölti el az embert. Alkalmassá válik arra, hogy állapotszerűen legyen benne a szeretet. Szeretetet gyakorol, de nincs tudomása róla. Nem tud nem szeretni. Ez az állapot, amire Jézus azt mondta, elközelített a Mennyeknek országa. Megtörve és üresen adom magam neki, hogy újjá ő teremtsen, az űrt ő töltse ki. Minden gondom az Úrnak átadom, ő hordja minden terhem, eltörli bánatom, eltörli bánatom.”
Az apropót az adta, hogy egy óvodás kislány édesanyja öngyilkos lett. Ezt is írtam ma már szebben is, de már nincs kedvem szépíteni, ez az igazság. Kilépett az életből, és biztosan küldött előtte jeleket, amiket a körülötte élők nem ismertek fel időben. Egy egyévest is itt hagyott.
Elképzelni sem tudom, hogy mennyire el kell keseredni ahhoz, hogy az ember megtegyen egy olyan lépést, ami a legféltettebbjei életét visszafordíthatatlanul megváltoztatja.
Értek még egyéb impulzusok is szomszédblogokból, mind gyerekvállalással kapcsolatos. A gyerekek száma változatos, kinél az első, kinél a többedik érkezik, de ez nem is lényeges, csak az, hogy csak mert jártam már hasonló cipőkben tudom, hogy elengedhetetlenül fontos, hogy az aktuális stációkon végighaladjunk. Nem is fontos, hanem kikerülhetetlen. Tök mindegy, hogy mondanak-e okosat az okosabbak, vagy sem, ezekre a felismerésekre egyedül jön rá mindenki. Ami nem egyenlő azzal, hogy egyedül kell lenni az úton...
A tavalyi év megtanított, nem lehet ítélkezni, még akkor sem, ha ismerni vélem az összes résztvevő összes szempontját.
Csak magammal kapcsolatban ítélkezhetek, ami pedig lelkiismereti kérdés...
Ezért nem ítélem el sem azt, aki kilépett, sem azt, aki botladozik az úton.
De.
Arról mindenképpen akartam írni, hogy azon merengek két órája, hogy mi lehet az oka annak, hogy míg a szülésre való felkészülés, felkészítés hangsúlyos, addig azzal, hogy azután mi történik nem nagyon foglalkozik senki. Nem a praktikus oldalra gondolok, mert azzal tele a minden, a bugyolálástól az együttalvásig bármiről lehet olvasni...
Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy mikor világítódik meg végre a lelki rész is?
Kicsit olyan érzésem van, hogy mint a halálról, erről sem kényelmes beszélni. Talán épp azért, mert a születés és a halál nagyon közel vannak egymáshoz.
Minden egyes új gyerek érkezésekor előbb el kell gyászolni azt, ami addig volt, de már nincs és soha nem is lesz, és ha ezzel megvagyunk, akkor el lehet kezdeni felépíteni az újat.
Picit lehet csak elésietni (a hormonok segítenek ebben szerencsére), és ez talán a legnehezebb az egészben. Nincs főpróba, csak előadás.
Nem az a nehéz, hogy kitaláljam, hogy miért sír, hanem, hogy kibírjam, hogy egy darabig nem tudom, miért sír. Nem az a nehéz, hogy nem alszik el, hanem annak a dühnek a leküzdése, amit azért érzek, mert nem alszik el. Nem az a nehéz, hogy nem tudok befejezni semmit, hanem hogy tudjak mit kezdeni annak a kilátástalanságnak az érzésével, hogy nem tudok befejezni semmit.
A kulcs számomra, ennyi: megadás. Annak a megtapasztalása és elfogadása, hogy nem én irányítok.
Ehhez türelem kell, és rettenetesen kiélezett figyelem a belső hangra, és alázat, és elfogadás.
Szerintem. És csak ezután jön az, hogy praktikusan mi a tennivaló.
Egyébként azt gondolom, hogy a megadás annyira nem magától értetődő a mi világunkban, hogy inkább vívunk lehetetlen küzdelmeket és szívunk a dacosságunk miatt, a csakazért is miatt, minthogy összeszedjük a bátorságunkat és kipróbáljuk.
Fájdalom nélkül nem fog menni. És sírás nélkül és nekem például kiabálás nélkül sem.
De valahogy, amikor a legmélyebben vagyok (ahol már nem lehet mellébeszélni), végre sikerül elengednem a sallangokat és megnyugszom. És akkor ott nagyon mélyen el is indul valami, ami sokkal jobb, mint amit eredetileg gondoltam, és legtöbbször készen is van a recept. És ha igazán sikerül, akkor felszínre kerülnek a fontos részek, a legfontosabbak, és a nyugalom mellé bekerül az öröm meg a béke is.
Ez igaz a megszületés utáni első percekre, és igaz a hatévnyi rutin után bármelyik teljesen kiborító apróságra éppúgy, mint a kardinális dolgokra.
A kétórányi vergődésből azért lett mégis írás, mert eszembe jutott, hogy mikor Hanna született, két ember egy egy mondata nagyon meghatározó volt számomra, az egyik egy védőnő szájából hangzott úgy, hogy semmi sem tart örökké... a másikat pedig Balczó András felesége mondta nekem. Hanna nagyon friss volt még, mikor egy séta alkalmával találkoztunk.
Mónikának 12 gyereke van, az egyik legnagyszerűbb ember, akit ismerek, a nyugalma, és a jósága olyan példa előttem, hogy bármit feltétel nélkül szoktam fogadni tőle, ezt az egyet akkor mégis hitetlenkedve hallgattam (azóta kiderült, igaza volt ebben is :)), úgy hangzott, hogy csak az első gyerekkel olyan nagyon nehéz, a többivel már nem jár annyi kínlódás.
Itt tartottam gondolatban, mikor rájuk kerestem, és egy cikket találtam.
Balczó Bandi bácsi mondta, és annyira megdöbbentően ide kívánkozik, hogy emiatt az idézet miatt elővettem újra a félkész posztot, befejeztem és lesz ami lesz, közzé is teszem.
„Véletlen nincs, nem létezik. A világban rend van az utolsó sejtig. Dolgunk ezt a rendet kutatni. Ami az embernek kedves, az ideje, a pénze, a tekintélye, ezekből kell leadni azért, hogy a törvényszerűségeket felfedezzük. A végeredmény: belekerülni abba az állapotba, amely után mindig vágyódunk, ameddig bele nem kerültünk. A siker ezt az állapotot nem adja meg, ennek az állapotnak a terméke lehet a siker. A siker pedig egy olyan állapot, amelybe akkor kerülhetünk bele, ha egy-egy cél érdekében mindent megteszünk, és az értelmetlennek bizonyult küzdelmet a lelkünk mélyén feladjuk. A lélek mélyén történő esemény velejárója a magunkban való csalódás, és a vágyott célról való őszinte lemondás. Amint a belátás megtörténik, akkor kerül az ember a vágyott állapotba, a lélekmélyi békébe. Ekkor érzi, hogy megérkezett, hirtelen minden megváltozik. Derű, öröm, valami belső nagy szabadság tölti el az embert. Alkalmassá válik arra, hogy állapotszerűen legyen benne a szeretet. Szeretetet gyakorol, de nincs tudomása róla. Nem tud nem szeretni. Ez az állapot, amire Jézus azt mondta, elközelített a Mennyeknek országa. Megtörve és üresen adom magam neki, hogy újjá ő teremtsen, az űrt ő töltse ki. Minden gondom az Úrnak átadom, ő hordja minden terhem, eltörli bánatom, eltörli bánatom.”
2012. május 20., vasárnap
A dédi üvegei
Van bennem a dédiből elég sok :)
Erre a mai párbeszéd is elég jó példa, bár ezt a vonalat tudatosan építgetem le magamban.
Úgy esett, hogy már a második adag bodzaszörp (ígérem ez az utolsó poszt ebben a témában) ázik a főzésre várva, nekem pedig elfogytak az üvegeim.
Törtem a fejem, mivel pótoljam, és már ott tartottam, hogy veszek egy párat, de egy kicsit lelombozta a szörpgyártási lelkesedésemet, hogy újabb kiadásokkal jár majd az amúgy ingyen alapanyagból készülő háziszörp. Meg ha már házi, akkor ne kelljen boltba menni semmiért...
Még a vasárnapi ebédet is körbetrilláztam a gumicsontommal, mire anyukám nemes egyszerűséggel annyit mondott, kérjek a déditől üveget, ő az idén biztosan nem fog annyit befőzni, mint eddig.
Este a cirkusz után még beugrottam hozzá, a kertben locsolta az epret. (egyébként egészen nehezen mozog már, de ha ásni kell, vagy locsolni, visszafiatalodik hozzám... egészen elképesztő) Mondtam neki a gondomat, de nem hallotta, álltam hát egy darabig a meggyfa alatt, ami mögé bújt a vízért, megvártam, míg kijön onnan, aztán elmondtam neki megint.
- Dédi, van neked félliteres csavaros üveged?
Megbeszéltük, hogy érik már a bodza és tényleg, és tényleg én csinálom a szörpöt és hogy a szalicil feltétlen kell bele, mert anélkül felrobban majd meglátom...
Nade a lényeg:
- Van.
- És elvihetem?
- El.
- De mennyit?
- Hát valamennyit.
- És mindet odaadod?
Megrökönyödve rámnézett:
- Mindent azért nem, de vihetsz belőle.
Megbeszéltük, hogy jön és megmutatja honnan. Aztán az előszobában le kellett ülnie, és a mamát küldte, menjen a spejzba és keresse meg velem az üvegeket. De előtte mégegyszer tisztázta a feltételeket:
- Mennyi kell?
Picit zavarba jöttem, nem akarok én nagyot kérni, hátha mégis befőz az idén is (eddig sem tudtam persze, hogy az mennyi is...), és félve nyögtem ki:
- ... hatot...
Mire elnevette magát :)
- Adok neked tizet is :):).
A mamám után lódultam, aki már a sötét és jó hűvös spejzban állt, és ahogy beléptem, nekem is szétszaladt a mosoly az arcomon.
A spejzban egy dexion salgó polc két méter hosszában és vagy hetven centi szélességében tele volt az egyen félliteresekkel. Ránézésre mondjuk nyolcvan darab...
Miközben bepakoltuk a nagyvonalú nyolcat, azon vigyorogtam, hogy a dédi egy kis gyűjtögető. Milyen szerencse :):)
Kifelé megkérdeztem, honnan ez a sok egyenüveg?
A sógornője a szörpüzemben dolgozott és mindig hozott egy két üveg szörpöt nekik.
Azaz az üvegek legalább velem egyidősek...
A dédi meg nehezen enged el dolgokat.
Most akkor engedjek, vagy ne engedjek? És az üvegek melyik stádium vajon?
Erre a mai párbeszéd is elég jó példa, bár ezt a vonalat tudatosan építgetem le magamban.
Úgy esett, hogy már a második adag bodzaszörp (ígérem ez az utolsó poszt ebben a témában) ázik a főzésre várva, nekem pedig elfogytak az üvegeim.
Törtem a fejem, mivel pótoljam, és már ott tartottam, hogy veszek egy párat, de egy kicsit lelombozta a szörpgyártási lelkesedésemet, hogy újabb kiadásokkal jár majd az amúgy ingyen alapanyagból készülő háziszörp. Meg ha már házi, akkor ne kelljen boltba menni semmiért...
Még a vasárnapi ebédet is körbetrilláztam a gumicsontommal, mire anyukám nemes egyszerűséggel annyit mondott, kérjek a déditől üveget, ő az idén biztosan nem fog annyit befőzni, mint eddig.
Este a cirkusz után még beugrottam hozzá, a kertben locsolta az epret. (egyébként egészen nehezen mozog már, de ha ásni kell, vagy locsolni, visszafiatalodik hozzám... egészen elképesztő) Mondtam neki a gondomat, de nem hallotta, álltam hát egy darabig a meggyfa alatt, ami mögé bújt a vízért, megvártam, míg kijön onnan, aztán elmondtam neki megint.
- Dédi, van neked félliteres csavaros üveged?
Megbeszéltük, hogy érik már a bodza és tényleg, és tényleg én csinálom a szörpöt és hogy a szalicil feltétlen kell bele, mert anélkül felrobban majd meglátom...
Nade a lényeg:
- Van.
- És elvihetem?
- El.
- De mennyit?
- Hát valamennyit.
- És mindet odaadod?
Megrökönyödve rámnézett:
- Mindent azért nem, de vihetsz belőle.
Megbeszéltük, hogy jön és megmutatja honnan. Aztán az előszobában le kellett ülnie, és a mamát küldte, menjen a spejzba és keresse meg velem az üvegeket. De előtte mégegyszer tisztázta a feltételeket:
- Mennyi kell?
Picit zavarba jöttem, nem akarok én nagyot kérni, hátha mégis befőz az idén is (eddig sem tudtam persze, hogy az mennyi is...), és félve nyögtem ki:
- ... hatot...
Mire elnevette magát :)
- Adok neked tizet is :):).
A mamám után lódultam, aki már a sötét és jó hűvös spejzban állt, és ahogy beléptem, nekem is szétszaladt a mosoly az arcomon.
A spejzban egy dexion salgó polc két méter hosszában és vagy hetven centi szélességében tele volt az egyen félliteresekkel. Ránézésre mondjuk nyolcvan darab...
Miközben bepakoltuk a nagyvonalú nyolcat, azon vigyorogtam, hogy a dédi egy kis gyűjtögető. Milyen szerencse :):)
Kifelé megkérdeztem, honnan ez a sok egyenüveg?
A sógornője a szörpüzemben dolgozott és mindig hozott egy két üveg szörpöt nekik.
Azaz az üvegek legalább velem egyidősek...
A dédi meg nehezen enged el dolgokat.
Most akkor engedjek, vagy ne engedjek? És az üvegek melyik stádium vajon?
2012. május 18., péntek
Apróságok
Nem az a baj, hogy rossz a kazán, és másfél hónapja melegvizünk van csak, fűtésünk nincs... hanem az, hogy fent 16 fok van, lent meg 18 de az sem baj, mert fel lehet öltözni, meg ki is lehet menni, mert néha kint melegebb van, mint bent, ami szintén nem baj, mert nyáron ez a legjobb dolog a világon, ez a 20 fok idebennt, de az, hogy fent ennyi, az azzal jár, hogy hiába takargatom be a gyerekeket, meg öltöztetem fel őket az alváshoz, már hárman a hatból köhögünk, meg orrfolyunk.
Azt nem mondom, hogy betegek vagyunk, mert az vicc lenne, így május vége felé, de néha ellágyulnék szívesen és tekernék egyet a termosztáton...
És hamár a gépparknál tartunk... a varrógépem működik, mert kiszöszölte Ildikó, azóta remekül teszi a dolgát, a vincseszterem viszont még mindig kórházban, előreláthatóan beláthatatlan a szanatóriumi elvonulás hossza, de legalább még próbálkozik vele a menő szakértő, és a félretett pénz is nálam kamatozik. Csak múltbéli képeim nincsenek...
Azt nem mondom, hogy betegek vagyunk, mert az vicc lenne, így május vége felé, de néha ellágyulnék szívesen és tekernék egyet a termosztáton...
És hamár a gépparknál tartunk... a varrógépem működik, mert kiszöszölte Ildikó, azóta remekül teszi a dolgát, a vincseszterem viszont még mindig kórházban, előreláthatóan beláthatatlan a szanatóriumi elvonulás hossza, de legalább még próbálkozik vele a menő szakértő, és a félretett pénz is nálam kamatozik. Csak múltbéli képeim nincsenek...
2012. május 15., kedd
Anyák napja
Nem bánom, ha konformistának tűnök, nekem jólesnek ezek az alkalmak. Nem kifejezetten emiatt az ünnep miatt, lehetne bármelyik, és nevezhetnénk akárhogy, hanem mert fontosnak tartom, hogy néhanapján ünneplőbe öltözzünk, megálljunk egy fél órára, elgondolkodjunk az ünnep jelentésén, azon, amit mi (én, a gyerekek és a család) gondolunk arról, hogyan kell, lehet, érdemes ünnepelni.
És mint mostanában olyan sokszor, Malajzia jutott az eszembe, ahol számtalanszor volt munkaszünet, a különböző felekezeti vagy állami ünnepségek miatt. Szerettem, hogy megadják a módját, ahogy megállt az élet, és méginkább azt szerettem, amit mindezen alkalmak mögé gondolhattam azokból az impulzusokból, amik nekünk jutottak. Legintenzívebben annak az üzenete, hogy ezek az ünnepek megerősítik a közösséghez tartozás érzését. Nekem ma is hiányzik, hogy igazán sehová sem tartozunk, vagy mindenhová csak egy kicsit.
Mióta gyerekeink vannak, ők és az ő valahová tartozásuk határozza meg a mi csoportjaink nagy részét is. Ezért rettentően fontosak az óvodai mindenféle alkalmak, még akkor is, ha kevés az idő arra, hogy mi szülők valódi kapcsolatokat alakítsunk ki egymással. Mégis van egy együtt rezgés, hiszen mindünk gyereke része ugyanannak a csoportnak.
Azt pedig kifejezetten szeretem, ahogy formálódik a készülődésben a gondolat, alkotnak, verset, énekeket tanulnak, miközben szép lassan megérik bennük a tudás arról, ami a leképezett lényeg. Karácsony, húsvét, anyák napja.
Míg Malajziában sok ünnep volt, az óvodában semmi sem szólt kifejezetten a megünneplésről. Nálunk jóval kevesebb a megülni való, de azt bensőségesebben, tartalmasabban éljük szervezett szinten.
Ez a tavasz nekem márcsak olyan gondolkodós.
Persze az, hogy a gyerekekkel együtt én is adhattam a többi anyukának az elkészült tabló formájában, sokat segített, mint ahogy az is, ahogy Hanna megőrizte a titkokat, de mindig elmesélte, hogyha épp készült valami meglepetés, fenntartva ezzel mindkettőnkben a készülődés izgalmát, örömét.
Az anyák napja minden évben kicsit váratlanul ér és zavarba is ejt. Olyan kicsik a gyerekeim, hogy minden napra jut valamennyi minden ünneplendőből, és mikor eljön ez az egyévben egyetlen, nem értem, miért kellene külön megemlékezni rólam.
Nekem az ünnepelés azt a lehetőséget jelenti, hogy kicsit elrugaszkodva a hétköznapok körforgásából ránézhetek a státuszomra (ami legalább annyira érdeme a gyerekeimnek, mint az édesapjuknak, vagy a nagyszüleiknek), és jó esetben észreveszem azt is amiben elég jó vagyok, és azt is, amiben kevésbé.
Nos ez az anyák napja azt hozta ajándékul, hogy explicitté tettem azt a régóta dédelgetett, egészen sarkos gondolatot, hogy a legnagyobb feladatom az, hogy a gyerekeimben a lehető legkevesebb kárt tegyem. Hogy ezt finomítsam, kicsit átkereteztem, amitől hosszabb lett a mondat, de a lényeg ugyanez.
Azokat az adottságokat, amivel rámbízták őket a születésük előtt kilenc hónappal, úgy szeressem, hogy abból a lehető legszebb, legjobb, legszabadabb élet bontakozhassék.
Lássam, mik azok a korlátok, amiket magamban le kell rombolnom, hogy az elvárásaimmal a legkisebb mértékben terheljem őket, éljem eléjük azt az életet, amire jó ránéznem kívülről is, adjak nekik olyan példát, amit érdemes követni, és ne éljek vissza soha a státuszomból fakadó erővel.
Lássam bennük mindig a jót, a formálódó önazonosságot, legyen elég türelmem a szárnypróbálgatásaikhoz.
Az ovis ünnepség alatt értettem meg, hogy azért sírok, mert nem vagyok méltó.
Mert az a feltétel nélküli szeretet, amivel a gyerekeim szeretnek, akkora, hogy csak egy olyan tökéletes anya érdemelheti meg igazán, akihez én sosem fogok felérni.
A könnyeim ennek a felismerésnek a fájdalma, keveredve azzal a kielégíthetetlen vággyal, hogy minél jobb legyek. De legalább elég jó. Mert ha van a világon, aki megérdemli, azok biztosan a gyerekeim. Akik viszont éppen annyira tökéletesek, mint amennyire én tökéletlen vagyok. Majdnem :)
Címkék:
Anyák napja,
Befelé,
Gondolatok,
Hanna,
Hanna elsők,
Hanna óvodás,
Kinga,
Ünnep
2012. január 10., kedd
Pörögnek a napok
Szoktam azon gondolkodni, hogy mi változott az életünkben a negyedik gyerekünk születésével. De általában csak azon kapom magam, hogy gondolatfoszlányok keringenek egész nap a fejemben és jó eséllyel estére összeállnak egy többé kevésbé koherens egésszé... hacsak el nem alszom Áron mellett. Vagy esetleg Lelle mellett. És akkor a következő nap újra kezdődik az egész. :) Ez például új, és lehet, hogy a négygyerekes lét velejárója, de lehet, hogy pusztán Lelle érzékenysége, többemberessége az ok. Vagy is...
Mindenesetre a legkülönfélébb emberek mondják mostanában akármerre is megyünk, hogy minden elismerésük. Szép lassan egy egész gyűjteményem lett belőlük, tetszik nekem, ahogy ez a két szó összekapcsol bennem egy sereg ismerőst, és ismeretlent is (Dani néha hoz egy egy újabb méltató üzenetet). Míg nem volt ennyi a csepp, sosem találkoztam magunkra vonatkoztatva ezzel a két szóval. Most pedig elgondolkodom, hogy mondtam-e valaha ezt bárkinek, és nem emlékszem. És néha elszégyellem magam, mert vannak jópáran, akik megérdemelték, megérdemelnék, hogy hallják, akikből erőt merítek, akiknek hálás vagyok egy egy mondatért, ami mostanában is, meg úgy általában is erőt, hitet, lendületet ad, adott.
Ugyanakkor nagyon nem tudom magamévá tenni a kétszót, mert mi van abban elismerésre méltó, hogy amit vállaltunk, vállaltam, azt igyekszem lelkiismeretesen, jól, vagy legalábbis a magam mércéje szerint elég jól terelgetni? Vagy maga a vállalás mellbevágó? Valószínűleg ez utóbbi a legtöbb külső szemlélőnek az. Kivéve a magamfajtákat, akikkel sorsközösek vagyunk, és igazán sokat ad nekem, hogy érzem, tudom, hogy azok a négygyerekesek, akiket bármilyen csatornán keresztül ismerek, mind gondolnak velem. Meg viszont. Mióta Lelle velünk van, rengetegszer találkoztam már ezzel a fajta összetartó, láthatatlan, ki nem mondott, de mélyen megélt kapoccsal. Az áruház sorában állva, egy levélváltás alkalmával, blogos ismerős kommentjéből. Szeretném ezt a maga nagyon egyszerű természetességében megfogalmazni, de nehéz anélkül, hogy kasztosítanám magunkat... A lényeg, hogy a szeretethálómon belül lett egy belső is, amolyan plusz tartalékképző, akaratomon kívül, anélkül, hogy tudtam, sejtettem volna, hogy ilyesmi létezik. Szeretem.
Néha, mikor van szemem rá és eszembe jut, kívülről is ránézek a vándorcirkuszomra, amikor mondjuk egyedül megyünk át az úttest egyik oldaláról a másikra ott, ahol lámpa nincs, csak zebra... No meg olyankor is, amikor ugyanígy egyedül vagyok egy bankban pl. és a három nagy teljes egyetértésben ül és rajzol negyed órát, a kicsike pedig szuszog a babakocsiban, és megszólítanak bennünket és figyelnek, ki ezért, ki azért... szóval olyankor olyan hihetetlen, hogy ők mind velem vannak, és egyedül rajtam múlik, hogy ezt az összhangot más is láthatja. Ezek a muníció pótló alkalmak, mert amikor meg nincs szemem, akkor nagyjából az történik, hogy sodor magával a hömpölygésünk, én pedig igyekszem kifogni a szelet a vitorlából, vagy legalább fenn maradni, ha nem is szárazon, de valahogy a fedélzeten. (Szoktam kínomban vigyorogni, mikor 11kor a postás pizsamában ér... majdnem minden nap.)
A sodrás viszont sodrás. Örvénybe be, nagy levegő, kivár, fel. Aztán megint. És közben törekszem szeretni az örvénylést, a hullámzást, a soha be nem fejezett dolgaimat, adni és képesnek maradni a befogadásra, meglátni a csodapillanatokat, és nem elveszni a mókuskerékhez szegezett egyre pergő homoksivatagban.
És akkor itt vissza is kanyarodhatnék az elejéhez, mert ez egészen biztosan a sokgyerekességünk hozománya. Hogy sokkal rendszeresebben kell a készleteket újratölteni, mint eddig bármikor, mert sokkal gyorsabban fogy mindenből.
Volt egy tanárom az egyetemen, aki egyszer arról értekezett, hogy kell, hogy legyen napi, heti, havi és éves szinten is saját idő, olyan, ami értelmes tartalmat ad, és hogy ez annyira fontos, pláne, ha az illetőnek kicsi gyereke is van, hogy akár erőszakkal is tenni kell érte. Erőszak alatt itt az önmagunk megerőszakolását kell érteni, ami nekem pl. meglehetősen nehezemre esik, mert kevés a hitem abban, hogy jó nekem, ha elmegyek és örülök a magambanlétnek, amikor temérdek a dolgom és nélkülözhetetlen is vagyok...
Nos akkor ezt az okfejtést nem értettem ilyen nagyon, mint most. Mert most meg úgy gondolom, hogy teljesen abszurd módon, pont amikor már négy a gyerekem és a legkisebb is alig féléves csupán, kell nekem, hogy magammal legyek, akár tetszik ez nekem a tükörben megbeszélve magamal, akár nem.
Különben dilis mókussá válok... és ez nem imponál túlságosan.
Igy aztán a napok úgy pörögnek, hogy egyfelől komoly munka áll előttünk az új családi szabályok lefektetésére tett lépések számbavétele okán, amibe bele kell hogy férjen mindkettőnknek a saját tere, és a közös is, miközben a gyerekek egy perc pihenőt sem hagynak, főképpen Lelle, aki képes akár 24 órás szolgálatot is kiharcolni...
Praktikusan ez olyanokat jelent, hogy míg öt éven át én keltem fel minden éjjel a gyerekekhez, most ez nem megy már egyedül, így kétnaponta váltjuk egymást (és ezt meg sem beszéltük, egyszerűen nem megy másképp), és hol itt, hol ott ér a hajnal. Nem mondom, hogy a vágyaim netovábbja, de bízom benne, hogy egy év múlva már nem így lesz... :)
Meg azt is, hogy talán elkezdődik valami új az életemben, valami, ami önbizalmat ad majd, és egy kicsit visszaterel önmagamhoz. De erről még nem szeretnék ennél részletesebben, de ennyit mindenképpen meg akartam oszatni.
És azt is, hogy minden hónapban jó lenne egy olyan délután, aztán talán egy egész nap is egyszercsak, amikor ketten vagyunk Danival. És csak örülünk annak, hogy együtt lehetünk. :)
Meg azt, hogy úgy tűnik, hogy most van itt az ideje annak is, hogy kérjek. Nem családot, hanem külső segítséget, nem sokat, de rendszerest. Nagyon izgalmas.
Annyi mindenről lenne jó írni, és olyan késő lesz minden este, mire nekiállnék írni... Hát ez is változott, pedig szeretek napi kettőt posztolni. Egy év múlva :).
Mindenesetre a legkülönfélébb emberek mondják mostanában akármerre is megyünk, hogy minden elismerésük. Szép lassan egy egész gyűjteményem lett belőlük, tetszik nekem, ahogy ez a két szó összekapcsol bennem egy sereg ismerőst, és ismeretlent is (Dani néha hoz egy egy újabb méltató üzenetet). Míg nem volt ennyi a csepp, sosem találkoztam magunkra vonatkoztatva ezzel a két szóval. Most pedig elgondolkodom, hogy mondtam-e valaha ezt bárkinek, és nem emlékszem. És néha elszégyellem magam, mert vannak jópáran, akik megérdemelték, megérdemelnék, hogy hallják, akikből erőt merítek, akiknek hálás vagyok egy egy mondatért, ami mostanában is, meg úgy általában is erőt, hitet, lendületet ad, adott.
Ugyanakkor nagyon nem tudom magamévá tenni a kétszót, mert mi van abban elismerésre méltó, hogy amit vállaltunk, vállaltam, azt igyekszem lelkiismeretesen, jól, vagy legalábbis a magam mércéje szerint elég jól terelgetni? Vagy maga a vállalás mellbevágó? Valószínűleg ez utóbbi a legtöbb külső szemlélőnek az. Kivéve a magamfajtákat, akikkel sorsközösek vagyunk, és igazán sokat ad nekem, hogy érzem, tudom, hogy azok a négygyerekesek, akiket bármilyen csatornán keresztül ismerek, mind gondolnak velem. Meg viszont. Mióta Lelle velünk van, rengetegszer találkoztam már ezzel a fajta összetartó, láthatatlan, ki nem mondott, de mélyen megélt kapoccsal. Az áruház sorában állva, egy levélváltás alkalmával, blogos ismerős kommentjéből. Szeretném ezt a maga nagyon egyszerű természetességében megfogalmazni, de nehéz anélkül, hogy kasztosítanám magunkat... A lényeg, hogy a szeretethálómon belül lett egy belső is, amolyan plusz tartalékképző, akaratomon kívül, anélkül, hogy tudtam, sejtettem volna, hogy ilyesmi létezik. Szeretem.
Néha, mikor van szemem rá és eszembe jut, kívülről is ránézek a vándorcirkuszomra, amikor mondjuk egyedül megyünk át az úttest egyik oldaláról a másikra ott, ahol lámpa nincs, csak zebra... No meg olyankor is, amikor ugyanígy egyedül vagyok egy bankban pl. és a három nagy teljes egyetértésben ül és rajzol negyed órát, a kicsike pedig szuszog a babakocsiban, és megszólítanak bennünket és figyelnek, ki ezért, ki azért... szóval olyankor olyan hihetetlen, hogy ők mind velem vannak, és egyedül rajtam múlik, hogy ezt az összhangot más is láthatja. Ezek a muníció pótló alkalmak, mert amikor meg nincs szemem, akkor nagyjából az történik, hogy sodor magával a hömpölygésünk, én pedig igyekszem kifogni a szelet a vitorlából, vagy legalább fenn maradni, ha nem is szárazon, de valahogy a fedélzeten. (Szoktam kínomban vigyorogni, mikor 11kor a postás pizsamában ér... majdnem minden nap.)
A sodrás viszont sodrás. Örvénybe be, nagy levegő, kivár, fel. Aztán megint. És közben törekszem szeretni az örvénylést, a hullámzást, a soha be nem fejezett dolgaimat, adni és képesnek maradni a befogadásra, meglátni a csodapillanatokat, és nem elveszni a mókuskerékhez szegezett egyre pergő homoksivatagban.
És akkor itt vissza is kanyarodhatnék az elejéhez, mert ez egészen biztosan a sokgyerekességünk hozománya. Hogy sokkal rendszeresebben kell a készleteket újratölteni, mint eddig bármikor, mert sokkal gyorsabban fogy mindenből.
Volt egy tanárom az egyetemen, aki egyszer arról értekezett, hogy kell, hogy legyen napi, heti, havi és éves szinten is saját idő, olyan, ami értelmes tartalmat ad, és hogy ez annyira fontos, pláne, ha az illetőnek kicsi gyereke is van, hogy akár erőszakkal is tenni kell érte. Erőszak alatt itt az önmagunk megerőszakolását kell érteni, ami nekem pl. meglehetősen nehezemre esik, mert kevés a hitem abban, hogy jó nekem, ha elmegyek és örülök a magambanlétnek, amikor temérdek a dolgom és nélkülözhetetlen is vagyok...
Nos akkor ezt az okfejtést nem értettem ilyen nagyon, mint most. Mert most meg úgy gondolom, hogy teljesen abszurd módon, pont amikor már négy a gyerekem és a legkisebb is alig féléves csupán, kell nekem, hogy magammal legyek, akár tetszik ez nekem a tükörben megbeszélve magamal, akár nem.
Különben dilis mókussá válok... és ez nem imponál túlságosan.
Igy aztán a napok úgy pörögnek, hogy egyfelől komoly munka áll előttünk az új családi szabályok lefektetésére tett lépések számbavétele okán, amibe bele kell hogy férjen mindkettőnknek a saját tere, és a közös is, miközben a gyerekek egy perc pihenőt sem hagynak, főképpen Lelle, aki képes akár 24 órás szolgálatot is kiharcolni...
Praktikusan ez olyanokat jelent, hogy míg öt éven át én keltem fel minden éjjel a gyerekekhez, most ez nem megy már egyedül, így kétnaponta váltjuk egymást (és ezt meg sem beszéltük, egyszerűen nem megy másképp), és hol itt, hol ott ér a hajnal. Nem mondom, hogy a vágyaim netovábbja, de bízom benne, hogy egy év múlva már nem így lesz... :)
Meg azt is, hogy talán elkezdődik valami új az életemben, valami, ami önbizalmat ad majd, és egy kicsit visszaterel önmagamhoz. De erről még nem szeretnék ennél részletesebben, de ennyit mindenképpen meg akartam oszatni.
És azt is, hogy minden hónapban jó lenne egy olyan délután, aztán talán egy egész nap is egyszercsak, amikor ketten vagyunk Danival. És csak örülünk annak, hogy együtt lehetünk. :)
Meg azt, hogy úgy tűnik, hogy most van itt az ideje annak is, hogy kérjek. Nem családot, hanem külső segítséget, nem sokat, de rendszerest. Nagyon izgalmas.
Annyi mindenről lenne jó írni, és olyan késő lesz minden este, mire nekiállnék írni... Hát ez is változott, pedig szeretek napi kettőt posztolni. Egy év múlva :).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


















