2009. május 29., péntek

Házas állapotunkról

Szokjuk. :) És jó. Vannak még dobozok szép számmal, de lassan fogynak azért. A kertben is változgat a gaz-dísznövény arány, tegnap jól megnyírtam egy bokrot a nappali ablaka előtt, amitől olyan világos lett hirtelen odabenn, hogy nem is ismertem rá.

Ha nem vagyok halálomon épp, akkor csinálom az otthont, de ez elég ritka mostanság, többnyire a kanapén mozdulatlanul fekve volna jó. Vagy úgy sem. Elég régen voltam ilyen rosszul utoljára, és előre örülök annak a négy napnak, amit Dani velünk tölt most, bár inkább gyereksereget képzeltem a kertbe, meg kirándulásokat, most majd másképp alakítjuk a programot.

Jövő szerdán már lesz rendes internet is, nem csak a mobilfajta, és teszek fel képeket is, de egyelőre örülök, hogy megírhatom ezt a keveset. :) Az előszobában ülök a földön, (be van fűtve, mert épp az ősz közeledik, és az álpadlófűtés melegen tart :)) mert itt a legerősebb a kapcsolat, és mosolygok magamon kívülről nézve, olyan, mintha nyaralnánk.

És tényleg. A gyerekek az udvaron, Hanna motorozik körbe, keresi az apját, aki elbújt. Ez az amire vágytam, és bár kevés az erőm, de azzal mind nagyon örülök. Aznap, amikor költöztünk, Dani azt kérdezte:
- Most nagyon boldognak kellene magunkat éreznünk?
Mi lassan melegedőek vagyunk, idő kell ahhoz, hogy eljusson hozzánk a jó érzés. Azt hiszem lassan megérkezik.

Márciustól óvodás

Makimerészkedtünk a várból, elmentünk levesért a faluba. Az óvoda mellett vitt az út, ahol sasszemmel kiszúrtam, hogy ki van ragasztva a névsor a beiratkozott gyerekek sorsának dőléséről.
Megálltunk, kiszálltunk, megnéztük. Aztán felhívtuk a Papát és Hanna a következőket mondta neki:
- Az óvoda ablakában ki van írva, hogy a Hanna mehet óvodába márciustól.
Egyfelől hihetetlen, hogy megértette a legapróbb részletet is, el is mondta, másrészt pedig összeszorult a szívem, elérkeztünk egy újabb nagy változáshoz. Tényleg óvodás lesz a nagyobbunk. Még nem nagyon gyorsan, de biztosan.
Délben már azt kérdezte, holnap lesz-e gyertyája, tudja, hogy ovi majd aztán következik csak.

Délután pedig felhívtuk Csillát, hogy megkérdezhesse, mi legyen a jele. Természetesen Anna és Peti után az almára szavazna, de az foglalt. Nem bánom... Van viszont napocska, szőlő, tulipán. Jövő héten bemegyünk és kiválaszthatja.

A felvett gyerekek közül sokat ismerünk, és legnagyobb csodálkozásomra összesen négy gyereket utasítottak el, akik közül egy a következő évre már fel van véve a többiek pedig máshol fogják kezdeni az ovit szeptemberben. Én meg azt hittem, nagy a túljelentkezés... Lehet hogy sokaknak nem fér bele, hogy megvárják, mire februárra elkészül az új épület. Mi szerencsések vagyunk ebből a szempontból.

2009. május 28., csütörtök

Hanna fél

Azt már régóta tudom, hogy Hanna fél a sötéttől.
Ma este lefekvés után azt kérte, csukjam be a szobája ajtaját. Nem értettem, kérdeztem, miért.
- Mert bejön valaki és elviszi a kendőmet.
Igyekeztem nagyon határozottan megnyugtatni, hogy ide senki nem jön és vigyázunk rá is meg a kendőjére is, épp ma este volt itt a zárszerelő, és cserélt ki minden fontosabb zárat.
Biztosan nem tesz jót a félelmeknek, hogy folyton idegenek jönnek mennek, de hamarosan elmúlik majd az átjárás is.
Addig pedig én sem félek...

Megérkeztünk

A hírzárlat oka prózai, nincs internetünk. Még. Ahogy telefonunk és tv-nk sincs, bár e két utóbbi cseppet sem hiányzik.

Igyekszem pótolni a krónikát, remélem hamarosan onlájn is sikerrel, most a word az egyetlen aki infókat kap rólunk…
Sok mindenből van már elsőnk, és nem is olyan félelmetes, meg fura, mint ahogy előre elképzeltem. A költözéssel kapcsolatosan csak annyit szeretnék mondani, hogy soha többet. Hat napig pakoltam, aztán a költöztetők két fordulóban hozták a dobozrengeteget és még mindig van cuccunk odaát. Fogalmam sincs, mi az, ami ennyi, és arról sem, hogy harminc év múlva meddig fokozódik majd a felesleges dolgaink száma. Pedig szelektáltam, nem ragaszkodom semmihez, és mégis.

Az első itt töltött napunk nagyjából ziláltan telt, de estére lett gyerekszoba és háló is, sőt a felső szinten tisztaság és otthonérzés. A földszintre nem merészkedtem, vasárnap kiderült, jól tettem. Végeláthatatlan doboztenger és piszok. Talán ennek köszönhető, de Mikolt mióta itt vagyunk négykézláb mászik, szépen, szabályosan, csak nézem, annyira jóóó.

Vasárnap érkezett egy pianino is, mindannyiunk nagy örömére, mégha csak kölcsön is. Hanna azóta lelkesen klimpírozik és bár van némi csiszolnivaló a technikáján, azért ígéretes.

A félelmeim teljesen alaptalannak bizonyultak. Két dolog volt, amitől tartottam, mindkettő az éjszakákkal volt kapcsolatos. A templom harangja, illetve annak közelsége és a harangozás gyakorisága volt az egyik, a szomszéd kutyák a másik. A harang illedelmesen a mi alvásidőnket tiszteletben tartva szól csak, (mondjuk hétvégén reggel fél hétkor 79-et üt, de ezt megbocsátottam) a kutyák pedig igen jól neveltek, mert nem zavarnak.

A lányok egy szobába kerültek, azt látom, hogy Hanna szívesen veszi, hogy Mikolt is vele alszik, Mikolt pedig nem ébred ránk, amikor mi fekszünk. Így volt már olyan éjjel is, hogy először fél ötkor kért engem. A változatosság jegyében persze Hanna aludt velünk is, és volt olyan délután is, hogy hárman aludtunk a nagyágyban. Ezzel kapcsolatban semmi fenntartásom nincs már, ahogy nekik jó, úgy történik. Annyira jól fogadták a változást, hogy ennyi teljesen érthető.

Lassan tényleg megérkezünk és az egyetlen, amin jelenleg változtatnék, az egy kiadós vírus, ami rendesen ledöntött a lábamról. Ma már volt hangom legalább, de két napja ki sem mozdultunk az udvaron kívülre. Nincs ellenemre ez a létforma, de egészségesen sokkal könnyebb volna minden. Remélem a lányok kibírják a vírus nélkül és a Picike is jól van, kicsit aggódom. Valamin muszáj. :)

2009. május 22., péntek

Az utolsó napunk

Négy évvel ezelőtt májusban költöztünk. A Benczúr utcából, a belvárosból, ahonnan két percre volt minden, és ahol a lakással szemben majdnem az ottélésünk végéig építkeztek. Éjjel arra ébredtünk, hogy a betont egyengetik, hogy az eltört vízcsöveket javítják, hajnalban pedig indult a forgalom a Dózsa György úton. Mégis szerettünk ott lakni, ez volt az első közös otthonunk, itt kérte meg Dani a kezem, innen indultunk fél évre világot látni és itt veszítettük el az első babánkat.

Amikor várandósan eldöntöttük, hogy kijjebb jövünk, közelebb a szüleinkhez és a zöldhöz, nem gondoltam, hogy Budakesziig jutunk. Nekem ez az otthon, itt nőttem fel, de nem akartam rákényszeríteni Danira a vidéki élettel járó terheket. Mégis itt találtunk olyan lakást, ahol hosszú távon el tudtuk képzelni magunkat.

Hanna mát itt fogant, innen mentünk az Istvánba szülni, ide hoztuk haza. Itt lettünk család, egy csomó új barátságot hozott a gyerekes lét. Lassan Daninak is ismerőssé lettek az utcanevek, már neki is többen köszöntek, amikor hazafelé gyalogolt.

Itt fogant Mikolt is, itt éltük meg, hogy a rutinok mennyit segítenek nála.
Törtünk autót, bosszankodtunk zajos szomszédokon, örültünk az új babáknak, sajnálkoztunk a jószomszédok elköltözésén.

Nehezen váltok, bár mindig mehetnékem van. Amikor viszont eljön a pillanat, hogy indulhatok, megijedek. Dani szerint minden hosszabb utunk előtt is így volt, és ez is valami hasonló. Lakás formát öltött a ház, ma kitakarították, kész a terasz, és van már hűtő, sütő is. Mehetünk...

Nehéz a szívem, nem tudom mit mondjak majd Hannának, ha esetleg este azt kéri majd, menjünk haza. Megszoktam az itteni zajokat, szeretem az itt élőket, és bár nem megyünk messzire, mégis mozdulunk. És a Picike már nem ebbe a rutinba születik majd, és fogalmam sincs, mi vár rám.

Van persze jó érzés is bőven, de biztosan el kell teljen egy kevés idő, mire megszokom, ott vagyunk otthon.

2009. május 21., csütörtök

Fejlődésneurológia

A magam megnyugtatására ma, majdnem egy hónappal az eredeti időpontunk, és majdnem két hónappal az igazán megnyugtató látogatás után végre eljutottunk dr. Szabó Tünde fejlődés neurológus doktornőhöz.

Erre az alkalomra a Mikolttal kapcsolatos aggódásom utolsó állomásaként készültem, szerettem volna, ha ezzel a vizsgálattal tényleg pontot tehettünk volna az utánajárás végére. Sikerült. A doktornő alapos, nyugodt és nagyon segítőkész volt. A húsz perces vizsgálat alatt Mimi végig magyarázott, majd amikor a macerálás rész kezdődött hangosan tiltakozott. Elképesztő, ahogy egyik pillanatban teli szájjal vigyorogva barátkozik, aztán vérig sértődik egy érintés miatt.

A vélemény: izomtónus eloszlási zavar, enyhe fokú.
A doktornő szavaival: nem lehet rosszat vagy negatívat mondani Mikoltról, de értékelte, hogy elhoztam, hogy figyelemmel kísérem a fejlődését, hogy számít, ha nem "átlagos".
Kaptunk házi feladatot is, szerinte Mikolt csípőben elég merev, ezt kell többet mozgatni, (ez egyébként egybevág Edit véleményével) illetve a szemzomotoros ingerlés szerinte nagyon fonots lenne, vagyis hintáztassuk, emeljük sokat. (ezt Kornél ellenzi, a Dévényesek szorgalmazták)

Három hónap múlva kontroll.

2009. május 20., szerda

Az igazi szívás

Mondogatták, de most, hogy a saját bőrömön érzem tényleg. Összepakolni egy egész lakást nagyjából egyedül, két kicsivel meg egy pocakkal kb. sokszor haladja meg az összes elképzelésemet arról, hogy milyen is ez.

A dobozok fogynak, a pincében meg tornyosulnak, de a lakásban semmi jele annak, hogy fogyna a holmi. Csak a rendetlenség nő, és hiába igyekeztem időben elkezdeni, sőt elhatároztam, hogy szelektálok keményen és leporszívózom a könyveket, meg letörölgetem a polcokat, a porszívózáson kívül majdnem semmi nem fér bele a napjainkba.

Néhány délután szabad a család, barátok jóvoltából, ilyenkor látványosabb a haladás. Hogyan lesz kész szombatra minden? Mások ezt vajon hogyan csinálják? Vagy csak mi vagyunk ilyen elvetemültek, hogy egyszerre változtatunk életmódot, családi állapotot, és lakóhelyet is?

Abban pedig már csak reménykedni merek, hogy a háznál legalább bent lesz készen minden, mire érkezünk, és nem kell még hetekig a mestereket kerülgetni. Akik ugyebár múlt héten már mindennel készen voltak...

2009. május 19., kedd

Útban a nagycsaládos létünk felé

Csepp, 25 mm, dobogó szívű, édes kis kincs.

Majdnem 10 hete, hogy egy újabb kis élet költözött hozzánk, majdnem 5 hete, hogy tudom biztosan, van. Legalább ennyi ideje igyekszem leküzdeni újra a félelmeimet, úrrá lenni a ritkán, de mégis előforduló kétségbeesésemen. Három gyerek több, mint amennyi kezem van. Korban közel egymáshoz, egy kicsi, egy pici és egy picike.

Mindig nagy családot szerettem volna, most pedig próbálom elképzelni, hogy karácsonyra tényleg az lesz belőlünk.

Hannának a napokban kezdtem mesélni, kérdeztem, jó volna-e újra egy nagyon pici baba, ő pedig lelkes volt tőle. Ma, amikor el mertem mondani neki is, hogy lesz, elgondolkodott.
- Mama, ha majd elhozzuk a kórházból, a kezembe veszem és elmegyek vele autóval az étterembe levest enni.

Nekem ennyi elég.

Mikoltnak nincs véleménye, szopizik, és szeretném, ha szopizhatna, amíg jólesik neki.

Akik észreveszik a pocakot és meg is merik kérdezni, babát várok-e, azt is megkérdik, terveztük-e. Véletlennek nem nevezhetem, de kellett egy kis idő, mire feldolgoztuk, lesz mire fordítani a felszabaduló energiáinkat ha vége a költözködésnek... Ismerkedem, szokom, és jó érzés hogy az érzés hatványozódni képes.

Írtam már róla, elmondani most merem csak, Isten hozott Picike.
Holnap felteszem a fekete-fehér képet, amit ma kaptunk emlékbe, természetesen a maga semmitmondó, nekem sokat jelentő foltjaival.
Akit pedig érdekel a kezdet is, a címkék között keresse.

2009. május 15., péntek

Még egy hét

Amikor az egyetemen azt tanították, hogy tanterv azért kell, hogy lehessen mitől eltérni csak mosolyogtunk. Pedig igaz. Határidő is azért kell, hogy lehessen min módosítani.

Nos ma, amikor a lányokkal háznézőbe mentünk, egy egész hadsereg dolgozott azon, hogy a hét végén költözhessünk. Volt lent két asztalos, három villanyszerelő, három vizes, és két srác, akik a parkettát rakták. Majdnem elvesztünk a nagy tömegben. És bár tényleg látványosan lakás kinézetű kezd lenni a ház, egyelőre vannak lényeges elmaradások, amelyek miatt úgy döntöttünk, a jövő hét végére halasztjuk a hurcolkodást. Nem annyira bánom, egyelőre csak sóhajtozom a rengeteg cuccunk listázása közben...

Ami a legjobban hiányzik, az a lépcső lakkozása, enélkül semmiképpen nem indulunk. Szombaton kezdi a mester a szépítését, és remélem hétfőn be is fejezi.

A nagy gödör viszont megszűnt, amitől egészen otthonosan lehet már közlekedni.

Ma délelőtt így álltunk. Összehasonlításképp az egy héttel ezelőtti állapotokhoz itt.

2009. május 13., szerda

Az orvosról meg a rosszullétekről

Szervesen nincs közük egymáshoz...

Tegnapra volt időpontom Siklóshoz. Nem akartam előbb menni, a kilencedik hét ideálisnak tűnt, a tizenkettediken úgyis mennem kell újra. Rutinosan úgy kértem időpontot, hogy az egy óra csúszás is ideálisan beleférjen, Dani is el tudjon jönni, a lányok is menetre készek legyenek.

Egy átlagos nap mostanában rosszulléttel kezdődik, ami a nap folyamán exponenciálisan fokozódik, majd estére már csak arra van kapacitásom, hogy sóhajtozva vonszoljam magam. Mire Hanna ágyba kerül, már csak némán fohászkodom, hogy vége legyen a napnak és igyekszem kitalálni, mitől lesz jobb, de legtöbbször semmi sem segít. A kényelmetlen fotel pláne nem.

Ennek fényében összekészíteni egyedül a gyerekeket és elindulni nem volt egyszerű. Dani akkor ért haza, amikor épp betettem mind a kettőt az autóba. Legalább nem nekem kellett vezetnem. Félúton jártunk, amikor megkértem, hívja fel a rendelőt, hogy mennyit késsünk, hogy időben legyünk, mire az asszisztens sajnálkozott egy sort azon, hogy nem ért el bennünket, mert:
- A főorvos úr szülni ment és ma már vissza sem jön.

Kicsit csalódott voltam, meg morcos, jövő keddre kaptunk új időpontot. És találtunk egy játszót, ahol a lányok legalább jól érezték magukat. Én meg visszatuszkoltam magamban a vágyat arra, hogy végre megosszam mindenkivel a hírt. Amiről még mindig nem tudom, milyen...

2009. május 12., kedd

Beiratkoztunk

Hanna nagyon várta a mai napot. Nekem voltak félelmeim, rengeteg ellenérvem, sok álmatlan éjszakám, na jó, csak szoptatás közben ezer gondolatom a témával kapcsolatban. Aztán elkövetkezett és sokkal könnyebb és jobb élmény volt, mint vártam.

A múlt héten elmentünk az igazolásért, hogy Hanna egészséges, és mehet közösségbe. Amikor a délutáni alvásból azzal keltettem, hogy az óvodába kell vinnünk egy fontos papírt, amit a doktornéni megír nekünk, kipattant és engem is sürgetett, hogy azonnal induljunk.

Ma pedig alig várta, hogy végre mehessen, az autóban még megtárgyaltunk, hogy figyeljen az óvónénikre, hogy mit mondanak. Leszűrte a leszűrni valót:
- Mama, nagyon fogok vigyázni az óvónénire.

Amint beértünk Hanna már az udvaron játszott, felém sem nézett, még egyszer sikerült a délelőtt folyamán összefutnom vele, amikor végül tényleg beiratkoztunk, de miután visszavette a cipőjét, amit előbb illemtudóan levett a szőnyeg láttán, már rohant is sorakozni.

Azért persze nem eszem olyan forrón ezt a kását sem.
Olyan ovit kerestem, ahol olyan óvónénije/i lehet Hannának, aki, akik jól szeretik, elfogadják, megismerni törekszenek, gondját viselik, nevelik helyettem és velem együtt. Ahol figyelembe veszik az ő igényeit is, mert van rá kapacitásuk, energiájuk, affinitásuk. Ahol kap valami olyan pluszt is, amit tőlem nem.

Ha minden úgy alakul, ahogyan szeretnénk, akkor jövő márciusban egy teljesen felújított óvodában kezdhet a többi kiscsoportossal együtt, mert addig nem is veszik fel az újakat, míg vissza nem költöznek a régi helyre. Vegyes csoportba jár majd, ahol németet is tanítanak a gyerekeknek. Az egyik óvónénije Csilla lesz, aki a nagynéném, keresztanyám, és nem, egy cseppet sem félek tőle, hogy hozzá kerül esetleg.

Etetés

Van egy nagy fegyverténye a kecskemétinek és az univernek a hippel szemben. Az előbbiek csomagolásán ugyanis babák vannak, míg az utóbbin csak a bennelévők grafikájában lehet gyönyörködni.

Mikoltot természetesen a babák érdeklik jobban, így a hipp nem is fogy el egészen. Bezzeg a többin sokszor meg kell nézni, mit csinál a baba, sőt a jómultkor Mikolt egy darab kenyérrel is megkínálta egyik kis barátját.

Akkor azt hittem, csak véletlen, azóta viszont többször előfordult, hogy etetni akart. Ma reggel az én számba igyekezett betömni a cumiját, és bár eltartott egy darabig, mire félálomból ráébredtem, mi is történik, de akkor aztán nagyot mosolyogtam rajta.

Aztán délben, a leves végeztével melegítettem a főzeléket, és véletlenül a kezeügyében felejtettem a levesestányért kanalastul. A hátam mögött kacarászás, viháncolás. Épp a szemöldököm készültem összevonni fordultamban, (Hannával ugyanis volt egy kis csörténk a minap az asztalon való bravúros tornászmutatványok kontra evés témában) de ehelyett csendben mosolyogtam.

Hanna az asztal sarkán lógva egyensúlyozott, Mikolt pedig kanalazta az üres tányérból a levest, és etette Hannát. Egy kanál, egy falat. Édesek voltak. Én meg képedtem. Milyen ügyes ez a kicsike...

2009. május 11., hétfő

Variációk egy témára

Hanna mostanában újra sok Anna és Petit olvastat esténként Danival. A kedvenc részei a karácsony, (a húsvét egyáltalán nem érdekli...) az óvoda, és a kistestvér érkezik. Ennek köszönhető azt hiszem az alábbi néhány színes.

- Elmegyek a kórházba és megszülöm a babámat.
- És kisfiú lesz vagy kislány?
A: - Kisfiú.
B:- Kislány.
C:- Egy kisfiú és egy kislány.
A nevek változnak, de sokszor Luca és Kisandris a szomszéd ikrek.
- És most hol vannak?
- Kint alszanak a kocsiban.

- Hanna gyere, mossunk kezet.
- Jó előbb elmegyek a kórházba és megszülöm a Hannát.

- Mama, nekem miért nincs még gyerekem?

Na ennél az utolsónál egy picit elgondolkoztam...

2009. május 7., csütörtök

Nő a pocakom

Bár még egy ideig jó volna magunk között tartani, lassan nem tudom eltitkolni, akinek van szeme hozzá, és a drága nőismerőseimnek bizony van, az hamar észreveszi, hogy változott a formám.

Estére egészen gömbölyű a kispocak, és már többször van simogathatnékom is. Ezzel együtt pedig elindult bennem a félelem mellett a jóérzés is, és a kötődés. Várom a keddet, hogy láthassam, hogy tudhassam, aminek rendben kell lennie, az rendben is van.

Ma töltöttem be a nyolcadik hetet,

2009. május 6., szerda

Úgy szeretném...

elmondani végre...
Olyan nehéz hallgatni róla amikor két gömbölyödő pocakról is szoktam olvasni, és nem is olyan sokkal nagyobbak, mint a mi Picikénk. Olyan rossz, hogy félek, ha elmondom, baj történik. Olyan rossz, hogy ha baj történik, már csak azt tudom megírni időben.
Olyan vacak, hogy egész nap rosszul vagyok és nem tudom teljes értékkel végezni a dolgom, és így még mondani sem tudom, hogy rosszul vagyok...
Estére mindig minden sokkal nehezebbnek tűnik, egyszer majd írok reggel is. :)

Dedlájn: május 15.


Van egy romantikus elképzelésünk a költözés dátumát illetően.
A mesterek mosolyognak rajtunk és azt mondják, őket nem zavarjuk. :)
Tegnap elkezdtünk intézkedni takarítás-ügyben, előbb a házat, majd a lakást kell rendbe varázsolni, és már arról is beszélgettünk, hogy ki és mikor fog segíteni, és ki fog költöztetni...

Számomra egyelőre még felfoghatatlan, hogy a célegyenesben vagyunk, de....
Így állunk jelen pillanatban.
- Az emeleten ki van festve minden helyiség.
- A padló majdnem kész, kivéve azt a 10mn-t, amit elfelejtett megrendelni az a lány, aki minden burkolóanyagunkat intézte... A hálószobánkról van szó, ma intézkedett, jövő péntek a legkorábbi időpont, amikor padlónk lehet. Addig alszunk a kisszobában.
- A napokban vettem kilincseket fentre, amit Csaba ma remélem fel is szerelt.

- A földszinten burkolják a fürdőszobát, tegnap már majdnem készen volt, de itt is hiányzik néhány lapnyi... ez a mi hibánk. Aki burkolt, nem volt valami igényes, a hajam az égnek állt konkrétan, így ezt javítani kell.
- Az előszobában a fal végre le van vakolva.
- A konyhában az élfalak is le vannak burkolva, de kezdi elengedni magát a ragasztó, újabb hajtépés...
- A festők itt dolgoznak jelenleg, a gerendékat pácolják, a plafont festik.
- Az asztalos tegnap küldött árajánlatot, és ígértet tett, hogy jövő péntekre a korpusz készen lesz, a munkalap a helyére kerül és a gépek is bent lesznek. Nekem ennyi épp elég.
- A parketta a hét végén érkezik, a jövő héten lerakják azt is. Remélem a mennyiséggel nem lesz bajunk.
- A villanyszerelő a jövő héten felszereli a kapcsolókat.

- Az udvaron egy hatalmas luk tátong, a gázóra kihelyezés mellékterméke. Ezt ma készre csinálták, a luk állítólag marad, hogy a meós megtekinthesse... Iparkodik remélem, mert így megközelíthetetlen a bejárat.
- A terasz körbe van betonozva, amúgy egy sitthalmaz, de már látszik a formája.
- A külső szigetelést akkor is ráérnek megcsinálni, ha már bent lakunk.

Különben pedig fut a lonc, virágzik a paradicsom, érik a ribizli, az egres, a meggy, a cseresznye, nő a málna, és a gaz. :)
A képek a múlt héten készültek,a zóta sokat haladtunk. :):) Tényleg...

Szívószál

Van Hannának egy "törzshelye". A pékség, ahol kialakítottak egy reggelizőrészt is, nagyon magas bárszékekkel, asztalokkal. Gyerekbarátnak nem nevezhető a létesítmény, lépcsőn kell felmenni a pultokig is, szűk az ajtó, és ezek a székek végképp nehézzé teszik, hogy kisbabákkal otthonosan érezze magát benne az ember.
Mi mégis kedveljük, a tejles kiőrlésű kenyereikért, az édes péksüteményekért, a kiskiflikért, a szörpért, amit a faluban már csak itt lehet kapni, és mert Hannát nemhogy riasztaná a sok magas szék, egyenesen odáig van tőle, hogy felmászhasson. Kap egy pogácsát, márványsajtosat, nagy kedvenc, és egy szívószálas siót, majd felteszem az egyik kakasülőre ő pedig lassan elmajszolja és megissza a zsákmányt.
Ma is szívószálas napot tartottunk, Mikoltot felhasaltattam az asztal tetejére, (jobb híján) de amikor meglátta Hanna italát, megfeszült minden arcizma és roppant hangosan követelte azt. Hanna a jószívű, pár korty után engedett, Mikolt megfoghatta a dobozt, a szívószálat pedig rágcsálta.
Azt gondoltam, szívni még úgysem tudja, de tévedtem. Persze hasonló a technika a szopihoz, de azért mégsem ugyanaz. Mindenesetre vadul szívni kezdte és elképesztően élvezte a hatást. :) Hannával pedig jókat kacarásztunk a kis horpi arcán, ahogy igyekezett.

2009. május 4., hétfő

Minden napra egy feladat

Kismamákra vonatkozik ez a szabály, de nem gondoltam volna, hogy a minimál teendőkből is csak egyet bírok egy nap. Reggel főztem egy levest, elvittem a lányokat tücsökzenére, majd a praktikerben vettünk egy kukát. Ebéd után bepakoltam a mosogatógépbe, letettem mindenkit aludni, és én is pihentem.
Ébredés után összekészítettem magunkat és megjártuk a postát és a pékséget, aztán a házban voltunk.
Nagyjából ennyi történt, és ettől olyannyira elrepült minden erőm, hogy azt sem tudom, sikerül-e még a holnapot végigcsinálnom, bár azt tervezem, hogy a kanapén töltjük, mesét olvasgatva...

Sepia C30 amit az émelygésre kaptam, naponta háromszor három golyó, kb. másfél órát teljesen jól is vagyok tőle. A nap további részében marad a rosszullét, a fáradtság, meg egy jóadag türelmetlenség. Azzal a hittel várom a második harmadot, hogy akkor majd minden nehézség elmúlik.

Közben pedig repül az idő, még gyorsabban mint eddig. Még 9 nap és újra kezdjük a négyhetenkénti orvoslátogatást. Amikor csak tudok, a legkisebbre is figyelek, de ez olyan kevésnek tűnik... A pocakom pedig lassan letagadhatatlan, pláne estére.

Nézem a lányokat a kádban, és elképzelem, hogy hamarosan hárman fürdenek majd, hogy három éven belül három gyerekes család lettünk, elképzelem, mit jelent ez, de igazából nem tudom. Készülök, készítem magamt, hogyan növesszek harmadik kezet, még nagyobb szívet, még több türelmet.

És ha még jut, kicsit elképzelem, hogy még pár nap, és el kell kezdenem összepakolni a lakást, elengedni a négy évnyi múltunkat és elindulni újra. Hű most nem nagyon megy ez...

2009. május 3., vasárnap

Ecseri vár

Ha valaki nem tudná, hogy van ilyen, mint ahogy nekünk sem volt ismerős, az a nevéből valami régi, romos dologra gondolhatna. Hát nem. Kicsit gagyi, kicsit a vonatsínek mellett épült, és egy cseppet sem régen. Inkább nevezném várszerű háznak nagy udvarral.

Mindenesetre ide csöppentünk május elsején, és bár mi felnőttek nem mulattunk felszabadultan, a gyerekeink megtették helyettünk. Hanna még két napra rá is emlegette, hogy oda menjünk, amikor azon kattogtunk, mi legyen a délutáni program.

Az udvaron gokartpálya, több hatalmas trambulin, egy kis játszó, majd mikor eleredt az eső, a belső részen igazi lányparadicsomi kiskonyhával, babaházzal, a nagyobbaknak pedig csocsó, darts. Eltekintve a rémes kajaszagtól és a gumimaci című slágertől, amit volt szerencsénk vagy harmincszor meghallgatni egymás után, nem is volt olyan vészes. Amikor végre elállt az eső és újra kimehettünk a kertbe már állt a légvár csúszda, ahonnan nem nagyon lehetett elcsábítani az aprónépet.

Végül győzött az éhség, és elautóztunk Gödöllőre. Egy jó nevű étteremben okoztuk a botrányt, előbb a lányok, akik mindent szétszórtak, Hanna az ablakban lógott, rohangált, Sára csak hisztizett és dobált, (persze aki nem alszik egyáltalán a kocsiban az úton, vagy csak keveset, az elfárad délutánra) majd Mikolt rántotta magára és a kis kezére a forró levest, amit az egzaltált pincér a kissé figyelmetlen apuka elé tett, akinek az ölében egy teljesen jólműködő kilenc hónapos kíváncsiskodott. Mi Hannával épp kézmosni voltunk, amikor messziről hallottam, hogy fájdalmában üvölt a kisebbem...

Végül egy vízzel teli váza borult a hátam mögé, egy nagy csokor virág a nyakamba, de ez már nem érdekelt különösebben, mert épp Mikolt kezét jegeltem...

Nos a somlói egészen jólesett.

A nap záróakkordjaként Máriaremetén jártunk, ahol Palival egy baleset és hisztimentes másfél órát töltöttünk, annak ellenére, hogy az összes gyerek a kapuban éledezett, ébredezett. Kolos pingpongozott a felnőttekkel, akik ezt bizonyára nagyon élvezték, a lányok pedig homokoztak, aztán a nappaliban asztal mellet és paradicsomlé társaságában diskuráltak kavicsokról, főzésről, és egyéb nagyvolumenű dolgokról.

Részemről elfáradtam, de nem volt rossz. :)

Az alvás, meg a pápá

Én nem tudom, hogy csinálják, de eddig minden gyerekem minden hónapfordulója után valami egészen újat produkált.

Mikolt, akinek az alvására aztán tényleg nem lehet még egy csendes sóhajszerű panaszom sem, a jeles napot elhagyva úgy határozott, felforgatja a jól működő rendszerét. Nappal eddig is sokszor aludt csak egyet, de azt szó nélkül tette. Most sír, amikor letenném, és egy óra múlva ébred is. Van hogy sikerül visszaaltatnom, de többször határozottan dühös lesz, ha a cumiját próbálom visszaadni a szájába. Ezzel még nem is lenne baj, leszámítva, hogy a csendespihenő nekem is alvással telik... De hogy este tíz körül alszik el, és reggel hat fél hétkor már riadóztat, már nem annyira esik jól.

Ez a fél hetes ébredés eddig is volt, de ilyenkor egy szopi után nyolcig még aludtunk. Most valamiért felébred annyira, hogy bár még fáradt és vergődik, aludni nem tud már. Mire rájöttem... Mellettem szeretne lenni, közvetlenül, nem elég, hogy az ágya ott van. Úgyhogy ma hajnalban átvettem magunk közé, és egy perc múlva édesen szuszogott a hátán kiterülve. Egészen kilencig...

A szombati eső ellenére biopiacoztunk, barátostul. Épp szóba került, hogy mikor is szoktak a nagyobbak anno elkezdeni integetni, mert sem a hétésfél hónapos ikrek, sem Mikolt nem köszön még. :) Aztán elmenőben pápáztunk, és tessék. Mikolt kalipmált, és mondta hozzá, dádádá. Még nem tökéletes, de ígéretes.