2012. augusztus 31., péntek

Okosodik


Nem vagyok hajlandó szakszöveget írni, bár a pszichológus másik felem, aki nálam sokkal járatosabb a kognitív tudomány világában már kijavított, mikor azon örömködtem, mi mindent tud már a világról ez a ma született kis szöszke...
Márpedig a lényeg, hogy szemmel látható változásnak vagyunk tanui, és ez nemcsak hogy örömmel tölt el, de általában mélyen meg is hatódom. :)

Szerettem volna minddel jelelni, de mint ahogy a mosható pelenka, ez is kimaradt az életünkből. Lelle tudja, hogy az a nyelv, amit ő beszél, egyelőre nem elég szofisztikált ahhoz, hogy pontosan és gyorsan az értésünkre adhassa az aktuális igényt, ezért kiegészíti az emm, amm, mamm szavait. Például megfogja az arcom és arrafelé tolja, ahol a látnivaló van.
Vagy odajön a székemhez, nekifeszülve tolja az egyik kezével, a másikkal meg a nadrágomat rángatja, hogy induljak, mert dolgom van :).

Áron hanyagul ledobott nadrágját magához öleli, ammog egyet csendben, aztán feláll vele, és elindul megkeresni Áront, messziről kiabálva neki, és lengetve a gatyát. Nagyon szeretem ezt a kis gondoskodó hangoskodását.

A legmeghatóbb.
Aligtíznapos ikereket látogattunk a minap. Egy járókában aludtak, mikor megérkeztünk, a szülők hálószobájában, megnéztük őket, gyönyörködtünk, irigykedem picit :), aztán kimentünk a nappaliba beszélgetni. Lassan lement a nap, és az egyik ikrecske, Liza nyugtalankodott, a mamája pedig áthozta a nappaliba megetetni.
Lelle addig tornázott, míg sikerült olyan közel kerülnie, hogy a csepp kezet megsimogathassa. Párszor végigjátszotta ugyanúgy ugyanazt, aztán elindult kifelé a nappaliból, be a hálóba.
Utána mentem, már a sötét szoba közepén álldogált, nyújtotta a kezét, vegyem fel, és a kiságy felé irányított, ahol az iciripiciriÁron aludt.
Lelle megsimogatta, lekérte magát a földre, és trappolt is kifelé a nappaliba, Lizához.

Mondom, nem szakszövegelek, csak a döbbenet... Emlékezett... felismert. Szerintem ez fantasztikus.

2012. augusztus 30., csütörtök

A nap kérdése

Vajon ki rágott akkora lukat a cumisüveg cumijába, hogy azon kifér a kisujjam?

1. Lelle akinek (már) négy foga van,
2. Áron, aki az ágyunkban aludt délután,
3. én.....
Csak annyit tudok felhozni mentségemre, hogy nem emlékszem. A többiek tagadnak.

Fiam a sellő


Ha ma nem sütött volna annyira, hogy az ebéd előtti fagyizásban csuromvizesre izzadjunk, gondolkodás nélkül összehajtogatom a kisikált medencét, egyben búcsút intve az idei nyárnak.
Dani már a hétvégén kérdezte, hogy mit gondolok, berekeszthetjük-e a starndhangulatot a kertünkben, aminek egyik velejárója, a kellemesebb, hogy be tudunk majd állni a garázsba az autóval.
Nem szívesen gondolkodtam el a felvetésen, inkább elhessegettem magamtól a zord téli képet, amit a kérdés festett a lelkiszemeim elé, pedig akkor már egy pár napja egészen sok jele volt annak, hogy vége van a nyárnak. Például a hűvös szelek. Dani örült neki, én meg rendesen kiborultam miatta...

Mindenesetre a medence maradt, bánatosan belesárgulva az algásodásba, félig betakarva, mert Áronunk a hűvösszelek ellenére is csobbanni vágyott, és amennyire tudta, lerángatta a kékleplet. Majd aztán hidegnek ítélve a fürdőt, inkább valami száraz játékot keresett magának.

Végül tegnap még csak settenkedve, de ma már teljes energiabedobással visszatért a nyár.
Kellett némi kozmetika, de a megújult strandunk magáért beszél. Csillogó, meg kék, meg fehér.
A lányok Zánkán nyaralnak, mi meg itthon. És miközben a melegvízű gumipacsáldában csúsztattam le százszor a két kicsit a hirtelenjött térdemcsúszdáról, a nagyonjódolgomra gondoltam, meg arra, hogy miért is nyafogok sokszor magamban, hogy milyen sokfelé kell sokmindent, és megsajnáltam mindenkit, aki épp nem a gyerekeivel lubickol.

Aztán fogtam a kiscsúszdát, a kertben állót, és betettem a medencébe. Hatcsillag.
Ez pedig Áron, bizonyítandó, hogy vannak sellőfiúk is.
Lelle pedig azért nincs a képen, mert ő megállás nélkül kőrözött a vízben.

2012. augusztus 29., szerda

Szelíden vigyorgok

Legalábbis igyekszem...
Áron az, aki épp mint mi felnőttek elég nehezen viseli a hétfőket.
Az ebédnél ülve körbenéz és nyafogósra fogja:
- Hoj van a bajátom?
- Áronkám, ki a Te barátod?
Érzi, hogy jó színész, huncut arcán a szemöldöke a hajáig szalad:
- Hát a Papa!

Esti mese. Aranyhaj.
(Egyébként ilyenkor is Áron a legcukibb, aki ha fél, az ágy sarkába vonul és a paplan alól kandikálva várja, hogy elmenjen a gonosz, vagy Hanna megszánja és megölelje)
Annál a résznél tart a sztori mikor Nyálas Ejugén kap egy hatalmasat a fejére Aranyhajtól egy serpenyővel.
Nagy kacagás, én is beszállok persze:
- Hopp, ez egy jókora nyakleves volt!
Mikolt kijavít:
- Inkább nyakpajacsinta.

Lelle jár.
Körbe körbe a lakásban, picit ingatagon még, azzal a végtelenül édes karikalábaival, a kezét egyre lejjebb engedve, és látványosan egyre magabiztosabban. A kis fején pedig látszik az Énakarom kifejezés. A kiskezek csattogása után a legszebb zaj mostanában ez a kippkopp.

2012. augusztus 27., hétfő

Esszencia

Ülünk az autóban, épp visszafordulóban a holnapi muszakáért, amit Marinagymama gondosan becsomagolt, mi meg jól ottfelejtettünk a konyhában. Csörög a telefon, egyszerre vettük észre.
Mari a kapuban áll a zacskóval a kezében, mosolygunk kölcsönösen, meg egy kicsit cinkosan is, a gyerekek kórusban kiabálnak:
- Sziiiiiaaaaa Mariiiiii!
Nagy ívben kanyarodunk ki a ház elől, mostmár valóban hazafelé vesszük az irányt, dőltömben azon gondolkodom, hogy a gyerekek milyen pontosan megfogalmazzák az érzésemet:
- A Mari nagyon kedves.
Hanna elgondolkodik, és már rég más a téma, mikor amúgy mellesleg bedobja:
- A Pali is nagyon kedves. Úgy foglalkozik velünk...
Itt Mikolt félbeszakítja, Hanna pedig nem állja meg, hogy bele ne folyjon a hátsók eszmecseréjébe.
Dani figyeli az arcát a visszapillantó tükörből, hogy elkapja azt a pillanatnyi csendrést, amikor újra levegőt vesz, hogy megkérdezhesse:
- Hogyan foglalkozik veletek a Pali nagypapa?
Hanna megint elgondolkodik, aztán visszatalál a félbehagyott mondatához:
- Hát úgy foglalkozik velünk.... hogy ne neki legyen jó, hanem nekünk legyen jó.

Pali nagypapaságának legszebb és egyben legtömörebb összefoglalása az alighatéves szájából.

2012. augusztus 26., vasárnap

Csókolom

Miközben töltögettem fel a frissen megkerült képeket Mikoltról, újra meg újra jókedvem kerekedett. Mert bár kifejezetten nem könnyű megérteni őt, az biztos, hogy a maga egyedi módján egy hihetetlen színfolt, mit színfolt, egy színkavalkád.
Csodás.
És ha alszik, vagy épp nincs a közelben, csak a legédesebb, legviccesebb, legeredetibb dolgai jutnak az eszembe, az példul véletlenül sem, hogy egész nap hiába beszélek, kérek, "zsarolok"... inkább törik, mint hajlik, és ez nem kevés konfliktusunk forrása... hogy az előttünk álló még vagy húsz év a lelki szemeim elé ne is keveredjen.
Danival jól megbeszéltük, hogy hova, leginkább kihez adnánk szívünk szerint iskolába, ezzel egy kicsi kő leesett a szívemről. Már ha sikerül.

De addig is itt van mindjárt a szeptember és a hőn áhított óvodakezdés.
Kicsit megkönnyebbülök, ha arra gondolok, hogy a két nagy jó helyen lesz majd, és az is jó lesz ebben, hogy nemcsak nekik lesz jó, hanem nekünk, itthonmaradóknak is. Aztán persze azonnal elképzelem, ahogy Mikoltom minden napra tartogat majd valami kis pikánsat, de ezt egyelőre csak egy szelíd mosollyal hessintem arrébb, mert egyébként mindenki tudja odabenn is, hogy ezerarcú.

Kiveszem a kádból, csurom vizes még, didereg, meg vacog, de az első mozdulata, hogy elkapja a fejem, és rácuppan a számra.
De nem egyszerűen, hanem mint egy fuldokló halacska (mostanában sokat járunk a Millenárisra halakat etetni... na ott, ahogy a ponty kidugja az arcát a vízből a kajára várva, ezt tessék elképzelni), a két kezével fogja az arcom, és kuncog, és cuppan.
Honnan vette, nem tudom, vannak emlékeim óvodás koromból, és bár otthon sosem láttam, mégis nagyon tudósan tudtam én is, meg mindenki, aki már legalább ötéves volt, hogy a felnőttek hogyan puszilóznak.
Először Hannával álltak a nappali közepén, Áronnal maguk mellett és azt játszották, hogy esküvő, és cupp.
Hanna volt akkor az ötletgazda, hogy az az igazi, ha nyitva tartják a szájukat. Volt nagy viháncolás, meg kacarászás, én meg ha állást kell foglalni, akkor hagyom.

Hogy ez odáig fajul, hogy Mikolt bárki szájának nekiessen, no ezzel nem számoltam, bár mentségére legyen, eddig csak családtagot támadott le, Dani a másik áldozat, aki meg hevesen ellenáll, meglehetősen vicces látványt nyújtva, ahogy menekül a fejével Mikolt kisteste elől, miközben próbálja megtörölni a meztelen kis gollamot, aki meg sziszegi, hogy úgyis megcsókollak. :):):)

Ma este is elkövetkezett az előadás, nagyokat nevettünk, mikor a saját csapdámba sétáltam azzal, hogy:
- Mimikém, figyelj csak, az oviban is meg fogsz csókolni mindenkit?
Huncut mosoly, kacag tovább, mert leállni nem tud, úgy vinnyogja a képembe egy centiről, a két kezét még mindig szorosan satu tartásban a fejemen pihentetve:
- Neeem, neeeem, senkit..... (újabb cuppanás)... csak a Csillát.
Hanna, aki a viháncolásra pár pillanattal a beszélgetés előtt érkezett köreinkbe, nagyon nagytestvérhez méltóan magyarázatba kezd, miközben Mikolt tovább próbálkozik:
- De Mimi... a Csillával nem lehet csókolózni, mert ő általában az asztalnál ül, és vág, meg ragaszt, meg ilyenek.
Hát erről ennyit. :)

2012. augusztus 25., szombat

Egyszercsak

A minap szerettem volna egy adag képet cd-re írni, de akármennyi üreset tettem be a notebook megfelelő (jólmegnéztem) nyílásába, egyszer sem sikerült.
Bosszantott a dolog, mert ez amolyan munkaeszköz, és egyébként is...
Aztán a hónom alá csapva konstatáltam, hogy ráadásképpen zörög is benne egy alkatrész, így hirtelenjében eltemettem magamban a cd írás lehetőségét.

Mígnem ma mesélem Daninak, hogy mármegint, ő meg viccesen kérdi, hogy az olvasó működik-e. Butuskán nézek rá, azt nem is próbáltam még, de hamár így eszmefuttatunk, megpróbálom kideríteni, mi zörög odabenn.
Kinyitom a kistálat, mint már sokszázszor az elmúlt hetekben, és mi van rajta? Na mi?
Egy memóriakártya.
Egy 1GB-s memóriakártya.
Az elveszettnek hitt, megsiratott, eltemetett kis kártya, amin igeeeen :), Mikolt születésnapi képei voltak. Vagyis vannak. :)

Minden jó, ha a vége jó. Mégsem oly galádak a tárgyak.
Csak azt tudnám, melyik gyerek és hogyan applikálta be oda. Egyre jobban érdekel a laptopom belseje.
Ja, és a képek itt.

2012. augusztus 24., péntek

Áron mármegint

Áronon kívül is van élet, például Lelle.
Mára már egészen biztosan állíthatom, hogy négyfogú, meg hogy egyre kerekebb, köszönhetően az új szokásának, miszerint este hat és kilenc között gyakorlatilag megállás nélkül eszik. Ha pedig paradicsomot lát, addig eszi, míg van. Nem próbáltam még, mennyi fér bele...

Aztán Hanna, aki úgy tűnik, kiskamasz lett hirtelen, vagy csak sok volt neki a nyári szabadság... Kiabál, morcog, ajtót csapkod. Kicsit rásegítettünk, minden eddig nyikorgó ajtó kapott egy kis WD40-et, és lám, nem nyikorognak, viszont pici lendítésre is becsukódnak... úgyhogy Hanna csak részben okozó.

Mikolt külön bejegyzést érdemelne, ahogy készül a nagy napra, az elsőre az oviban. Meg amúgy is... ezerarcú.

És akkor Áron.
Két hete kapott egy új helyet a miszobánkban, hogy szépen lassan válasszuk el, hogy legyen neki is egy saját zug, és mert már nagyfiú. Meséli is, ha eszébe jut ennek annak, és tényleg működik a dolog, pláne, hogy jól kitaláltam, hogy teszek egy babaágymatracot a fal és az ágya közé felállítva, így van egy kis perem, ahová oda tudja tenni a lábát. Lelle is ilyen lábfelpolcolós. Gondolom a kuckóélmény része.
Az elalváshoz kellünk. Vagyis eddig Dani kellett, most meg picit megint belémszeretett, és kéri, hogy ölelgessem meg. A lényeg még mindig a karom bizergálásában rejlik, az egyik kezével fogja, a másikkal meg simogat, kapargat.
Ülök mellette a földön, és fáradtságomhoz mértem szeretem ezt, vagy idegesít, 0 és 10 közötti skálán. Ma imádtam, pláne, amikor odahúzott magához és a fülembe súgta:
- Mama, idefeküdhetej nyugodtam mejjém.
:):) Van neki taktikája :):)

Délben a Fertől kapott túrórudi volt a finomság, valamilyen megmagyarázhatatlan okból egy hatos csomag bodzás friss (hogyezmitjelent???) pöttyöst kaptunk, aminek a csomagolásán a bodzával átellenes sarokban egy napocska vigyorgott.
Hosszas eszmecsere kezdődött a gyerekek között a nap felhasználási felületeiről, végül abban maradtak, hogy bezony a napot is belecsomagolták a rudolfba, hiszen ott feszít a papíron.
Áron mindmegette, majd kicsit gondterhelten visszatért a témához:
- Mama, a napocskát nem jelet megenni.... túlságosan messze van.

És végül...
Készülünk az őszre (egy kis önreklám... hétfőn délután ruhaböngészdés töltés), tegnap érkezett egy kisebb szállítmány fiúruhákkal.
Áron a szélsőségek nagymestere (legyen szó hisztiről, vagy örömről... és mindkettőből bőséggel jutott a hétre, én meg néha úgy érzem magam, mint egy ciklonon bekötetlenül...), aki ezt az öltözködésben vagy úgy adja elő, hogy meztelenre vetkőzik és nem hajlandó felöltözni, vagy teljes sokrétegben pompázatoskodik, és semmit sem akar levenni. Harminkét fokban sem.
Naakkor a tegnap délután szettingje:
(ja... alul egy hosszú farmernadrág volt...)

A kép bemozdulásos életlenségben szenved, miközben a modell ennyit hozzáfűzött azért:
- Ne hajagudj Mama, hogy nem nézek jád. 
Kicsit sokat fotózom? :):)

2012. augusztus 22., szerda

Helyesebben

Mikolt és Áron kétségtelenül összeszokott párrá lett az elmúlt évben.
Sokszor van köztük nézeteltérés, mégis ami számomra a kettejük bensőséges viszonyát a legszebben leírja, az az a jelenet, ahogy Mikolt a kétnapos távollét után a házba lépve egyenesen Áronhoz szaladt, nem foglalkozva semmi mással, majd hosszan, hosszan ölelték egymást.

Ma este (minden a menetrend szerint haladt, ahogy az egyébként is szokott, csak ma különösen hosszan fürdőztek ezek ketten a kiszuhanyzóban) egészen hangosan váltották a szót a fürdőszobában, miközben egymást locsolták, és hogy elejét vegyem a sírásnak, hamar kitessékeltem Mikoltot törölközni. Mikor végzett, Áron vettem ki, aki az elmúlt hetekben magas szintre fejlesztett alaparckifejezéssel (biggyesztett száj), műsértődötten közölte:

- Nem szejetem a Mimit.
Az egész olyannyira vicces volt, hogy elnevettem magam, és míg a didergő kis testét magamhoz ölelve dörzsöltem, hogy mielőbb megmelegedjen, nagyon gyorsan rávágtam, hogy:
- Jajj Áronkám... hát dehogyisnem szereted te a Mimit.
Kibújt az ölelésből, és a tudálékos arckifejezésével (nagyra nyitott szemek, felhúzott szemöldök) fürkészve az arcom nekikezdett:
- Jaaaa... igen, nagyon szejetem a Mikojtot.

2012. augusztus 20., hétfő

Balaton 5 nap

Gondoltam legalább a beharangozó legyen bepötyögve, a tartalom ráér... :) Ugye Tite? :)
Ezen dolgozom, de annyi a kép, hogy nem győzöm válogatni.
Nem ígérek semmit. :)

Málna

 
GLR hentes, mészáros...
Egyébként meg.
A munkamegosztás módja: én szedem, ők eszik. Bármennyit. :) Bár mondjuk ha nem szedem, akkor a bokorról legelnek. Ha elfogy akkor meg a szedret eszik. Vagy a paradicsomot.
Szeretem ezt a kertet...

2012. augusztus 17., péntek

Születésnapi megemlékezős

Megszületett az egyik elmaradás...

Mielőtt a nagyon nagy nyaralásban (amikor igen, rettenetes rendetlenség van a házunkban és semmit, de semmit ami kötelező nem vagyok hajlandó csakúgy megcsinálni, így aztán Áron is ott és akkor pucérkodik, amikor épp olyanja van és ez még csak fel sem tűnik egyébként... :)) feledésbe merülne az a nap, megírom.

Nyaralásból estünk haza, aztán pörögtünk szombaton, vasárnap pedig pláne, mert még aznap este hivatalosak voltunk az ötnap Balaton vendégségbe. Délelőtt ágyrácsot vettünk Áronnak, meg lufikat fújtunk Mikoltnak és rettenetesenfontos apróságokat szereztünk be, délben tortáért mentem, mert a Daubner mégiscsak tud valamit, és mire ébredt a kiskisasszony, már az ajándékok is be voltak csomagolva.

Apropó ajándékok... rettenetesen készült Mikolt erre a születésnapra. Mert ez a nap jelentette neki úgy másfél éve az óvodás státuszának mérföldkövét (már reggel kérdezte, hogy akkor holnap ugye ovi? :)), és mert bízott benne, hogy megkapja amit kért, egy csokis, egy málnás és egy karfétortát, valamint egy esküvőbarbit fiúban, mert az még nincs, illetve egy csipkerózsika duplot, amiben Csének rózsaszín, mitöbb igazi selyemszoknyája van.
Kicsit szelektáltam, amolyan ízlésformáló jelleggel is, és még így is dominált idén a rózsaszín, pedig direkt fehérbe csomagoltam mindent. 

Na. 
És akkor az érzéseimről...
Akármikor, ha visszagondolok erre a napra, a Monsoon wedding című film jut az eszembe.
A bájával, az egyszerűségével, a csodálatos muzsikájával, a színekkel, és hát - az esővel. És tagadhatatlanul az indiaszeretetem is benne van ebben, de valahogy az a nap különleges volt, aztán még különlegesebbé lett.
Talán azért is, mert a képek elvesztek. Kivéve azt a párat, amit egy másik kártyára fotóztam... Még hétfőn Földváron megvolt, aztán egy nappal később már hiába kerestem.
Mindent lementettem róla, kivéve azt az egy napot.

Mióta a winchesterem tönkrement, egy kicsit másképp élem meg a képzeletbeli képveszteséget, minden fontosabb tökéletesen bevésődik, hátha sosem látom már őket igaziból. Megsirattam persze ezt a mostanit is, de kicsit másképp. Nem dühöngve, csak apránként elfogadva.

A java itt van belül, és bármikor fel tudom idézni a legapróbb részletekig.
   Azt, amin Mikolt szalad a kertbe, hogy aztán felmásszon a hófehér ruhában a mászókára kacagva az izgatottságtól, a kitüntetett figyelemtől, ahogy a család minden tagja csak rá koncentrál.
   Azt, amin magához öleli a balettos kirakót, miközben azt kiabálja, pont ilyet akartam!!!
   Azt, amin Pali, Peti és Dani csak hátulról látszanak, a kezük éles, és ez a hat kéz tökéletesíti azt az ajándékot, amit Pali készített. Egy kerti kötélpálya ennek a mintájára, de sokkal szebb és a szívemnek ezerszer kedvesebb Mimi madárformájú verziója.
   Azt, amin Áron suhan, a háttérben pedig minden elmosódott.
   Azt, amin a Dédi fogja Lellét, aki gyíkként tekeredik ki az öléből, de Pali tartja, hogy le ne essen.
   Azt, amin Mikolt befogja a szemét, mert Dani a tüzijátékot gyújtja épp a tortáján.
   A málnás torta, amit recept nélkül formáltam a magam ötlete alapján, és szerintem az elmúlt évek legjobbika lett.
   Mikolt arca, ahogy dühöng, mert Áron megelőzte a gyertyafújásban.
   És azt, amin Mimi egyesével grimaszolva eszegeti le a málnát a tortáról.

Amitől pedig végleg emlékezetessé lett a nap, az a hatalmas vihar.
Mint mindig, most is kertben ünnepeltünk, és Lelle születésnapja sem volt elég nekem, hogy elengedjem a vágyat erre a kinti nagyasztalos, sütögetős nagycsaládos megemlékezésre vonatkozóan. Annyiban finomítottunk, hogy ezúttal nem volt elhúzódó sütögetés.
A torta előtt volt egy kis közös esetbéd, és már majdnem a végére értünk, amikor a kertvégében megjelent az első fekete folt az égen.
Dédi megállás nélkül kántálta, hogy menjünk be én pedig kitartóan csitítgattam, hogy a gyertyafújást még a vihar is megvárja.
Énekeltünk, elfújta, aztán mindenki kezébe kapott amit ért, és pár perc alatt fedél alatt volt minden.
Az utolsó poharat hoztam be, mikor beléptem az ajtón és leszakadt az ég.

Hogy ezek a képek mégis megmaradtak, annak nagyon örülök. Olyan nagy és olyan szép lett ez a kislány...
Mikoltom, édes bogár, Isten éltessen sokáig!!!

Megfigyelve

Lassan lejár a magamnak szabott 24 órás megfigyelés.
Lelle okosabb, mint valaha. :) Legalábbis Dani szerint, külsérelmi nyom nem látható. Megnyugodtam.
Azért ha nem lesz Nobel díjas, majd magamat hibáztatom természetesen.
Addig a repülőleckéket befejezettnek tekintem.

Most alszik

Egy ideje itt ülök a nappaliban Lelle ágya mellett és nagyjából 16 másodpercenként ellenőrzöm, hogy vesz-e levegőt, megsimogatom a kis fejét, és aggódom rettenetesen.
A nagy hazatérésben senki sem találta hirtelen a helyét, késő is lett, meg szerettem volna gyorsan mindenki kedvére tenni, hogy Dani alhasson, Lelle kézben lehessen, a lányok pedig érezzék, hogy jó itthon. Áronnak elég volt Dani.

Hanna lent hagyta a kiskendőket, amikkel alszik. Számtalanszor megtörtént már, rendszerint megy és megkeresi őket, ez a megállapodás. Tudtam, hol vannak, és sötét is volt már lent, lekapcsoltam a lámpákat mielőtt felmentünk az emeletre, Hanna pedig fél.

Fogtam hát Lellét, nem túl lelkesen ugyan, de elindultam vele a nappaliba, a kiskonyhába, ami a legtávolabbi pontja a lakásnak a lépcsőtől.
Fáradt is voltam, meg bosszús is, hogy még mindig nincs vége az estének (Mikolt itatóját is vinnem kellett még) és hogy gyorsabban végezzek, nem is kapcsoltam lámpát, az utcáról beszűrődő fény elég általában nekem. Persze, ha nem világosból érkezem...

Egy ideje nyaralunk itthon is, nagyobb a rendetlenség a szokásosnál, de a játszórészen azért általában a helyére kerülnek éjjelre a dolgok.
Ma nem így történt, és egy kirakó lapja kint maradt a parkettán.
Én meg elcsúsztam rajta.
Lelle pedig kirepült a kezemből.
A szőnyegre esett, a hátával és a fejével, nagyjából egy méterről, de nyekkent.
Bár én ütöttem volna meg magam...
Még reptében utánakaptam, de esélyem se volt megvédeni. Szörnyű ezt újramozizni...
Ahogy földet ért, mind a ketten kiabáltunk, meg is ijeszthettem, de egy darabig nem vett levegőt sem, és kicsit el is veszthette az eszméletét...
Rettenetesen megijedtem, jobban, mint mikor Áronnal a kórházban a doktor közölte a koponyatörés diagnózisát.

A fotelben ülve, ölemben Lellével kiabáltam mindenfélét (a rendről, meg az egyedüleznemmegyről, meg a kiskendők természetéről), közben remegtem, és vártam, mi történik, elájul-e, lesz-e sugárbanhányás, figyeltem a szemeit, de semmi nem történt ezek közül, csak sírt keservesen, vígasztalhatatlanul, aminek nem tett jót a kiabálásom gondolom...
Végül Dani kezében megnyugodott.
Mielőtt elaludt volna, még Hannához kéreckedett.
Most meg alszik békésen, én meg aggódom...
Legyen holnap reggel.

Ezek ketten


A múltheti sikeres premier után elérkezettnek látták a nagyszülők az időt arra, hogy megismételjék a Balaton nyáron projektet karöltve a két naggyal.
Bár volt egy kis kommunikációs gap köztünk, kedden este fél kilenckor mindenki örömére és füle hallatára elhangzott a lányok részéről is az igenigenigen, engem pedig nem nagyon kellett győzködni, a pillanatnyi szünet a vonal végén csak azt jelezte, hogy keddeste lévén (Dani ilyenkor off) nem láttam még magam előtt a fürdetés-altatás-pakolás hármas paralel logisztikai feladvány megoldását.

Lelle szerda hajnalban fogat növesztett, fél négytől hatig tartott a helykeresése, közben megjártuk a teraszt is, kicsit zavart, hogy már világosodott, meg hogy fél kettőkor keveredtem ágyba aznap... de végül a karúszókon kívül nem is maradt más itthon, és a lányok is elkészültek időre.
Elintegettük őket, és megkezdtük a hirtelenjött vakációnkat immár hármasban, részemről egy erős kettesalával életfunkcióilag... viszont nagy békében és csendben töltve az egész délelőttöt.
Egykor már arra is kapható voltam, hogy Dani biciklijével felkerekezzek a nagymamához ebédelni, az ülésben Áronnal, a hátamon pedig Lellével.
Egyszer majd megkérek valakit, hogy fotózzon le minket így, mert szerintem szenzációs a kép, nemcsak elvetemült. Amúgy ezt azért tudom kivitelezni, mert Daninak akkora a bicója, hogy ha a kormányát fogom állva, akkor az a mellkasomnál van. Szoktam is rajta gondolkodni, hogy hogyan szálljak fel rá. Ettől eltekintve, ha már fenn vagyok rajta, akkor szuperjó tekerni vele.

És akkor a lényeg egy mondatban. Ha csak két gyerekre kell pazarolni, akkor nekem(!!!) annyi energia jut egyre egyre, hogy észreveszek olyan színeiket is, amik nyilván vannak, csak a nagy sokadalomban picit halványabban jutnak el hozzám, mint így. Ezeket pedig észrevéve meg is erősítődnek, és akkorát robbannak, hogy az pl. Pali nagypapának is feltűnik két nap tán. Mondjuk, hogy hogyan kommunikál Lelle a kétnappal ezelőtti énjéhez képest.
Nem ismételgetem magam, de kétgyerekkelazélet felér egy nyaralással.
Viszont.
És erről mindenképpen meg akartam emlékezni.
Nemúgyvanaz ám, hogy bűntetlenül galoppírozunk és közben meg azt gondoljuk magunkról, hogy mennyire nagyszerűek is vagyunk, de nemám. Mert akinek négyet adtak, annak négy van és kész.
És amikor megint négy lesz hirtelen, akkor van csak szükség arra a pihentségre...
Mert visszakapni a négyet kb. olyan (azonkívül, hogy agyoncsókolja az emberlánya meg meghatódik, hogy milynszépédesokosdejóhogyvan), mint mikor a rendszeres, ám kellemesnek nem nevezhető futás kétszer kimarad, és akkor tessen csak hozni ugyanazt a nívót de rögtön.
Hátbavágós.
És még nincs igazán kiforrott stratégiám erre a helyzetre.
Azért szívesen gyakorolom. Nám. :)

Ja és hogy a címről is szóljon... ezek ketten kezdenek összenőni.

2012. augusztus 13., hétfő

Függőségeink

Ma nem sikerült eljutnunk anyukámhoz.
Pedig szabadságon van, két utcányira tőlünk, de egyikünknek sem sikerült déli egy óra előtt megtalálnia a telefont, így aztán mi ötösben megjártuk a cba-t, vettünk szegfűszeget a meggylevesbe, közben megsültünk, meg tyúkokat néztünk, meg kutyákatsimogattunk, aztán gyorsan megfőztem a levest, és ettünk, meg aludtunk, meg vendégülláttunk, és hopp megint este lett.

Valamikor kilenc körül azért mégiscsak felhívtam, merre jár, meg egyébként végre csend volt és Lelle is eljátszott a fotel mellett, amibe alkalmasint lehuppantam a telefonnal.
Felvette, csacsogtunk, és egyszercsak aztmondjahogy:
- Tettemvettem, aztán gondoltam ELOLVASOM A BLOGODAT, de nem írtál semmit.

Említettem, hogy két utcányira lakik tőlünk?

2012. augusztus 11., szombat

Lelle 13 hónapos

Tegnap délben anyukámnál ebédeltünk.
Ha ott vagyunk, mindig beragadunk az olimpia okán a fotelokba, és szurkolunk az éppen soron következő magyarnak, vagy újra és újra libabőrösen nézzük végig az érmetérő pillanatokat.
Tegnap épp a fiúk úszták a köröket a tóban, valahol félúton jártak, mikor Lelle gondolt egyet, és felállt.
Nagyjából egy méterre feküdtem tőle a földön, és mint mindig, most is nagyon örültünk mindketten a mutatványnak, ami nekem így sokadjára is megunhatatlan.
Aztán nyújtottam felé a kezem, hátha az ácsorgásból lesz bátorsága lépni is egyet.
Lelle állt, azzal az egyensúlykereső leheletnyi billegéssel a kis karikalábacskáiban, és szép lassan elkezdte áthelyezni a súlyt az egyikre. Megható volt az igyekezete, ahogy minden sejtjével az indulásra koncentrált, és végül elindult felém.
Összezsugorodik ilyenkor a világ, meg is áll egy pillanatra.
Lelle lépett egyet, kettőt, és a karomba dőlt. Kacagás, tapsvihar, örömkönnyek, összecsókolgattam, gurgulázott.
Aztán hátrébbcsúsztam, Lelle pedig cinkos mosollyal és leszegett fejjel, feltartott kézzel indult újra felém.
Ez a mozgó már itthon készült, egy aranyérmes gyakorlat, szabályos popsirahuppanással a végén. :)


Az egyebekről este, most rohanok.
Kis késéssel szavakban.
Kétfogú, göndörödő hajú, nagyhangú, idegenfélő, kétszer vacsorázó, homokozóban félórát elszöszmötölő, integető, kupakvisszatevő, sapkalevevő, pelenkacseregyűlölő, pakoló, romboló, testvérjátékotelvevő, mindentmegevő, szederrajongó, egyedülelavó, babakocsinapellenzőjébekapaszkodó, autósülésbenkiabáló, sértődékeny, nagyonbújós, kétgribedlis, kereklábú, határozottelképzelésselrendelkező, paplanbabújósanalvó, cumibajnok.

És egy kis szösz.
Nagyjából egy hete saját rácsosban alszik mellettünk (eljött a pillanat, amikor - méghacsak néhány órára/éj de magunk vagyunk az ágyunkban), aminek egyetlen hátrányát érzem csak, jelesül, fel kell ülnöm, ha enni kér... mondjuk kétszer reggelig, vagy háromszor... Megelégelve a kitekeredettkarú ülvealvást, kitámasztom a cumisüveget valamivel, és visszadőlök dolgomvégeztével. Rendszerint fél óra múlva riadok, hogy megmentsem a maradék tejtartalmat (a többi már az ágyban folydogál addigra), ami vagy sikerül, vagy nem. Lelle ugyanis bensőséges viszonyba került a cumisüveggel. Van úgy, hogy órákig a szájában van, ha nem eszik belőle akkor is.
Ha így találom őket, akkor marad minden úgy, ahogy van, és alszunk tovább.
Néhány napja egy hasonló bealvós ébredés után Lelle úgy aludt békésen, hogy az oldalán fekve kiskifliben átölelte az üveget...  :) Kinek a rongy, kinek a nyuszi...
13 hónapos reggeli bújás a Papabarlangban.

2012. augusztus 10., péntek

Távirda

Ma korábban fekszem.
Hazajöttek a lányok.
Lelle kicsit kiakadt, nem találja a helyét. Mint egy kis trónfosztott.
A lányok egyébként nagyszerűen mulattak, egy kis esti csetepatét leszámítva semmi panasz nem érkezett senkitől. :)
Délután Áron beszélt Mimivel telefonon:
- Mimi, mit csinálsz?
- Mandulát tör a nagypapa nekem.
- Mimike, én erős vagyok török neked mandulát.
Mimike a hazaúton kifejtette, hogy Áron egy rosszcsontka, de az első ölelés után lefejtődött rólam, és szaladt megkeresni.
Megettünk a picinyekkel egy kiló szedret, egy fél sárgadinnyét meg egy kiló málnát. Nekem is sok volt...
Írnám a nyaralást, meg Mikolt szülinapját, de ma korábban fekszem...
A fotósblogban kép, meg egy pár sor.
Beköltözött egy tücsök a házba, Dani szerint sáska, de az is lehet, hogy szöcske. Áron retteg, pedig lassan le is tudnám rajzolni, olyan alaposan megfigyeltük ezerszer.
Iskolába vágyom, meg mozogni.
Bevezetőként elég ránézni a szilvafára... lesz vele munka. Még úgy is, hogy a nagyvihar letört egy nagy ágat és most az egész kert tele van félig érett gyümölccsel.
Megint rövidebb lett a hajam.
Mennyire szeretem, ahogy Viki alkot. Nem csak úgy hajat vág. Azt hiszem most értettem meg a fodrászat lényegét. Legalábbis, hogy minden hajszálam szerephez jutott kedden, az biztos.
Ez meg itt a mivan a fotózással kérdésre a válasz.
Mindenki nyaral. 
A nap meg süt, és ezt a fényt nem tudom megunni. Ha meg nincs más, akkor maradok magam. :)

2012. augusztus 9., csütörtök

Négy Hat Négy Kettő

Általában a négy a felállás.
És néha van úgy, hogy befogadunk valakit, mondjuk a múltkor Flórát, és akkor öten vannak.
És persze amikor befogadunk, akkor az első kérdés, hogy pont az az ötödik hiányzik nekem? Örökbe nem fogadnék pillanatnyilag, de a vendéggyerekek okozta örömöt jó látni, és tudom, viszont is így működik ez.

Tegnap nálunk volt Szilvi. Már volt itt egyszer, mióta idehaza vendégeskednek, itt is aludt és olyan nagyon jó volt mindenkinek, hogy már akkor megbeszéltük, lesz még ilyen, de gyerekestül. Végül tegnap lett az a nap, és az öröm határtalan volt. Bogi Lellét szerette volna hazavinni, Mikolt szerelembe esett Kristóffal (már megint :)), Kristóf pedig azzal játszott, aki éppen a szeme elé került. Áronnak végre jutott egy nagyfiú. :)
Mire ágyba kerültek, olyan fáradtak voltak, hogy rekordidő alatt aludtak el mind.
És hogy mire jó az ittalvós dolog?
Arra mindenképpen, hogy a régenlátott barátokkal leülhessünk a teraszon, egy pohár borral, és vég nélkül beszélgessünk. Legalábbis addig, míg lefordul a fejünk a nyakunkról.

Szilvinek reggel dolga volt a Moszkva térnél, felnőttes, így a gyerekeket egy kis unszolásomra végül itthagyta. Nem nem hosszan, egy órával az ő indulása után már mentünk is utána.
Így lett átmenetileg hat gyerekem. Néztem, ahogy zsizsegnek a nappaliban, ahogy az utalsó pillanatokat is igyekeznek kihasználni, hogy játsszanak.

Abban azért ma is erősödtem egy kicsit, hogy nem szeretnék hat gyereket. :)

A mai nap újra történelmet írtunk, Mari és Pali még a hétvégén felvetették, hogy elvinnék Hannát a Balatonra pár napra.
Meg kellett hogy rágjam magamban, mert eddig egyszer volt ottalvós éjszakája, az is a közelben, Zánkára meg nem tudok csak úgy átugrani, de végül egészen hamar úgy éreztem, persze, hogy menjen. Azért azt mindenképpen szerettem volna, hogy itthon legyen, amikor Szilviék jönnek, és azt sem bántam volna, ha elsőre egy éjszaka volna a kiruccanás, ami meg persze a nagyszülőknek nem olyan komfortos, mert az út hosszú, a tennivalók meg sorakoznak... És természetesen Mikolt, mikor meghallotta, miről beszélgetünk Hannával, azonnal rákezdett az énismegyek ismételgetésére.
Néhány egyeztető kör után kialakult a végleges verzió, két lány, egy éjszaka, szerdai indulás.

Így történt, hogy Hanna és Mimi (aki egy tündért megszégyenítő simulékonysággal készült, indult), ma fél tízkor elhagyták a főhadiszállást, és megint néggyel maradtam egy időre.
Szilvivel a Millenárisban találkoztam, futólag, mert épp Áront kellett a drótkötéles csúszósra feltennem, ők pedig rohantak a reptérre Ákoshoz. Integettünk, és kettővel megint kevesebben lettek.

Áron és Lelle.
A két kicsike.
Olyan volt az egész napom, mintha egy időutazás volna.
Kétségtelen, hogy a nagyokhoz igazítjuk a kicsiket, aminek következtében hirtelen azt sem tudtam, mit is kezdjek egy kétésféllel, meg egy egyévessel.
Meg az is nagy tanulság, hogy nem lehet úgy kezdeni, hogy van egy harmadik meg egy negyedik, de nem volna butaság. :)
Miután Áron kijátszotta magát a nagyjátszón, megetettük a halakat. Rá kellett döbbennem, Lelle milyen ügyesen szemezgeti egyesével a haleleséget, és egyáltalán nem akart bemenni a tóba, amitől egyébként annyira tartok, ha néggyel vagyok, hogy most először volt merszem kivenni a babakocsiból. Tapsolt örömében... Szegénykém, ilyenkor azért megsajnálom nagyon a kicsiket, akiknek nem jut annyi, ha a nagyok is ott vannak velem.
Elhessegetve: Lelle lesz az a kivételezett, akivel lesz időm kettesben is, ha majd Áron már óvodás lesz.

A kisjátszón összetalálkoztunk ismerősökkel, üres volt a kezem, és nyaralós a hangulatom. Két gyerek (hangsúlyos, hogy négy után) olyan, mintha egyedül lennék.
Pedig azt gondoltam, nehezebb lesz.
Újabb tanulságok.
Ha néggyel vagyok, négyfelé kell figyelni. Még akkor is, ha Hanna már majdnem megbízható.
Ha kettővel, akkor egy kicsivel több jut mindegyiknek, amitől ők egyszeriben angyalokká válnak, gondolom azért, mert érzik, hogy jobban a fókuszban tudnak maradni, én pedig még délben sem vagyok fáradt. :)
A kérdésre, hogy hogy lehet néggyel bírni, ma megszületett a válasz. Úgy, hogy van négy.
Hozzászokva. Gondolom.
Nyilván mindig van min javítani, de most pont ez a szám a mérleg.
És akkor nekem a kétgyerekes lét a nyaralás.

Délután beszéltem a lányokkal, rájöttem, hogy többször kellene telefonon hallgatnom őket, mert az valami leírhatatlanul édes, ahogy csicseregnek ilyenkor. :) Strandoltak, Hanna csúszdázott, jól mulatnak, nyaralnak. :)

Mi pedig délután is játszóztunk, Danival a homokozó szélén ültünk és beszélgettünk, amit egyébként nem nagyon tudunk amúgy.
Az este pedig olyan gyorsan ért véget, hogy igazi hiányérzetem volt, pedig mindent pontúgycsináltunk, ahogy szoktunk. Azért, hamár ilyan nagyon ráértem, megmostam Lelle kétfogát is.


2012. augusztus 7., kedd

Bugyiban

Pakolgattam, mikor a lányok jöttek kuncogva a lépcsőn, azzal, hogy a Papa azt mondta, hogy Bugyiba megyünk.
Mitagadás, mikor a leveleim között valamikor tavasszal megláttam ezt az amúgy fantasztikus ajánlatot, az első gondolatom az volt, több mint vicces azt válaszolni a holvoltatoknyaralni kérdésekre, Bugyiban. Vagy Bugyin, de ez már csak szőrszálhasogatás.
Sőt, mikor Danival elindultunk, hogy a honlap után élőben is szemrevételezzük a helyet, mielőtt kifizetnénk egy csomó pénzt, azon kuncogtam, hogy milyen frappáns volna, ha helyiségtábla helyett egy méretes alsónemű lenne a város határában.

Nos a szemrevételezés után határozottan az volt az érzésünk, kicsit alulbecsültük ezt a helyet, bár maga a kastélyszálló a városon kívül, egy vadregényes akácos erdő szélén épült, ahonnan még pár száz métert kellett volna autózni ahhoz, hogy azt a bizonyos táblát elérjük.
A recepción nyitottak voltak a hatfős családunk extra igényeire is, a legszimpatikusabb pedig az volt, hogy őszintén nem ajánlották a hétvégéket, mert mindegyik esküvőtől hangosnak ígérkezett.
Így alakult, hogy már március végén tudtuk, Bugyi lesz az első úticél, és bíztunk benne, hogy a csend, és a nagy udvar ad majd elegendő ingert a gyerekeknek is.
Nem csalódtam. Sőt.

Három napra mentünk, szerda délben indultunk, és péntek délután már itthon is voltunk, de ez alatt az alig 50 óra alatt annyi minden történt, hogy az felért egy egész héttel. Persze lehetett volna ezt egy kicsit lazábbra is venni, és még egy csomó dolog ki is maradt, vagy szívesen időztem volna többet ott, ahol épp jártunk, mindenesetre unatkozni nem unatkoztunk, és valószínűleg nem ez volt az utolsó látogatásunk itt.

Az egyik nagy előnye kisgyerekekkel, hogy közel van, és mégis annyira más, mint ahol mi élünk, hogy néha az volt az érzésem, mintha az ország másik végében volnánk. A szállásunk az én mércémmel ötcsillagos volt, ügyeltek arra, hogy hamár kevesen vagyunk szállóvendégek, ne egy kupacba tegyenek mindenkit, hanem megadják a lehetőségét a pihenésnek. Sem alattunk, sem mellettünk nem volt senki, és ennek valószínűleg nemcsak én örültem. :)
A szobánkban egy franciaágy, egy kihúzható kétszemélyes kanapé és egy rácsoságy, valamint egy szimplaágy+a róla leszedett szivacs mellett még bőven maradt hely a bőröndnek is, sőt annyi hely maradt üresen, hogy a gyerekek focizhattak is odabennt. Pedig ez egy sima négy férőhelyes szoba volt, nem is lakosztály. A fürdőbe is befértünk mind a hatan egyszerre. :)

Programok tekintetében maga a kastély parkja is nyújt elég ingert egy vagy két délután erejéig. Van kavicsos fa játszó, nagy füves kert rohangálni, kis tó halakkal, híddal, kavicsos parttal, vízimalommal, egy kis baromfiudvar kacsákkal, birkával, csacsikkal, lovakkal, egy galambokkal teli dúc, és egy beszélő arapapagáj, hogy csak azt említsem, ami az eszembe jut hirtelen.
A kiszolgálás szenzációs volt, a pincér gyakorlatilag hamar családtaggá avanzsált, amihez nyilván az is kellett, hogy minden evésnél mi voltunk egyedül a svédasztalos teremben. Ezzel együtt az az érzésem, hogy ha többen lettek volna, akkor is hasonlóan jó lett volna nekünk.

 
 
Szerdán a délutáni alvás után értünk le, az udvarban kóricáltunk, állatokat etettünk, játszottunk, aztán bementünk a városba is. És itt következzen Bugyi megkövetése. Gyönyörűen rendbentartott kisváros Bugyi, ahol a fontos épületek mind felújításra kerültek, de a házak portája is olyan szép és rendezett, hogy az mármár egy osztrák faluéval vetekszik.
Rátaláltunk a játszótérre is, ami nemrégiben lett készen, elképesztő no. A leginkább pedig az volt az, hogy mikor Mikolt fennhangon kiabált, hogy dolga van, kissé zavarba jöttem, majd szaladtunk egy kört és a kerítésen kívül (ahol egyébként két nagy füves focipályán rúgták a bőrt olyan szakértelemmel, hogy Dani ottragadt nézni) találtunk egy kis házat, benne női és férfimosdó, wc papírral, de ez hagyján... szappannal és tiszta törölközővel. Így megy ez arrafelé.
Fergeteges vacsora után egy kis tánc következett, majd bebizonyosodott, hogy Hanna igazán, ösztönösen falmászó. A nagy kemencén ugyanis két sorban, neki fejmagasságban kerek zománc díszítés volt körben. Egy darabig az ülőrészen mentek körbe, aztán Hanna meglátta a zöldeket. A fal felé fordult, rátapadt és a fogást kereste. :):)

 
 
 
 
Csütörtökön délelőtt indult a lovaskocsi program, fél órát ígértek, a gyerekek pedig alig várták, hogy megérkezzen a hintó. Nem gondoltam volna, hogy ekkora élmény lesz mindannyiunknak, még akkor sem, mikor végre sikerült megnyugtatni Lellét, aki kikelt magából, amint elindultak a lovak, majd az ölemben annyira lelazult, hogy rezzenéstelenül ült végig. Az út elején a betonon kopogott a nyolcpatkó, aztán befordultunk az akácos erdőbe. Már maga az akácos is egy élmény, mindezt lovakkal, néha egy egy tanyával megspékelve a homokos utakon... Szívem szerint mentem volna mégegy kört. A gyerekek közben kikérdezték a kocsist, a félóra végén tudtuk, hogy Tamás, hol lakik, vannak-e lovai, és hogy a két csődör testvérek, apáról.

 
 
Az út bűvöltében lebegtem még, mikor a gyerekek már az állatokat etették újra, Dani pedig felvetette, menjünk a csúszdázós helyre a közeli tóhoz.
Lógott már az eső lába, és el sem tudtam képzelni, hogy vizezni fogunk, de ha ma nem, akkor csak másnap, és hátha még jobban elromlik az idő...
A recepción az ajánlattal járó Rukkel tó kuponjait becserélték a Ráckevei termálstrand belépőire, mondván kisgyerekekkel ilyen időben jobb lesz nekünk ott.

Ebéd előtt érkeztünk egy kicsivel, (szívem szerint még a Duna parton is sétáltam volna egyet, még sosem jártunk Ráckevén...), a gyerekek első dolga lett volna mindent kipróbálni. Nem voltak sokan, de még így is elég nehezen találtuk meg a helyünket.
A strand nemrég egy felújításon esett át, a recepció és a belső tér tiszta, szép, igényes, a külső nem kevésbé, az egyetlen dolog, amin változtatnék, hogy kevés a medencékhez közeli zöld terület, illetve a fekvőhely is. Ugyan van egy kis kacsás tó a medencék tőszomszédságában, ahonnan a kacsák átjártak a melegvízbe is, de oda nem volt kedvünk letelepedni.
Utólag derült ki számomra, hogy a medencéktől kicsit távolabb van egy nagy park, lángosozóval, játszótérrel... De mert ezt nem tudtuk, a négycsillagos szálloda vízre néző teraszán ettünk, nem olcsón, nem túl jót.
Ezt az apróságot leszámítva a gyerekek tobzódtak a melegvízben (majdnem harminc fok), és néha a hideg vizesben is megmártóztak. Van icipici víz is, kifejezetten babáknak, Lelle is nagyokat kacagva élvezte a víz adta szabadságot. Elképesztő volt, ahogy elsőre vette a karúszó jelentését, és a hátán lebegett. :)

 
 
Ebéd után meg is érkezett az eső, Áron és Lelle elaludtak az étterem teraszán, Áron két összetolt széken szuszogott egy másfél órát. A lányok visszavágytak a vízbe, az ebédet leszámítva szerintem netto öt órát voltak bent. Csúszhattak is, bár ehhez külön karszalag kellett volna, az ügyelő látva, hogy rengetegen vagyunk, megengedte, hogy csússzanak enélkül is. Újabb pluszpont.

 
Nehezen indultunk el, akkor is csak egy fagyi ígéretével voltak hajlandóak kikerülni a vízből.
Hazafelé végigkocsokáztunk a félszigeten, és újabb terveket szőttünk, hiszen még nem volt elég program erre az egy napra. Szóba került Kecskemét, de hamar beláttuk, messze van, így inkább csak féligcéltalanul autóztunk, hátha a lányok elalszanak egy kicsit.

Kiskunlacházán, egy kereszteződésben tábla hirdette, mozi lesz este, a Madagaszkárt játszották, hattól. Volt még egy fél óránk megtalálni a mozit, ami a helyi művelődési házon belül üzemelt. Nem tudtunk elszakadni a spontán gondolattól, aminek a megvalósítása számtalan buktatót ígért, de nem minden nap megy az ember amolyan igazi vidéki moziba. :)
Mérlegeltünk, közben vacsorát vettünk Lellének, aztán visszakanyarodtunk, megegyezve, hogy a film felét én, a másikat Dani vállalja azokkal a gyerekekkel, akik nem bírják a másfél órát odabennt.
A jegyvásárlós sor kanyargott a bejáratnál, szerintem minden gyereket idehoztak erre a jeles alkalomra. Még jutott nekünk is, és nemsokára már csengettek is, mehetünk be. :)
Olyan nosztalgikus érzés volt a nagy, lejtős, lépcsős, függönyös termet látni, és mert Lelle is egészen lázba jött a sok lépcsőtől, úgy döntöttem, míg csendben bírja, bent maradunk mi is.
Másfél órát mászkált, közben talált magának egy velekorút, akit szintén nem akartak kint hagyni gondolom, az utolsó fél órát pedig azzal töltötte, hogy a pénztárcámból pakolt ki, majd be öt darab fémpénzt. Szenzációs. :)
A film vége előtt 10 perccel Áron egy sorral előrébb keresett magának helyet,a  lányok végig tátott szájjal figyeltek, a felhajtott, korddal húzott székek tetején. :)
Mikoltnak, csakúgy, mint Áronnak ez volt az első moziélménye, azt hiszem ennél szebben nem is lehetett volna bevezetni ezt a jellegű élményt.

Nyolcra otthon voltunk, ismét egyedül az egész étteremben, ahol Bálint pincérünk már várt bennünket, és vacsora közben sztorikat mesélt hasonló moziélményeiről... ahogy a tulajdonos bácsi minden előadás előtt végigjárta a sorokat az illatosító sprayvel, csak ezután lehetett bemenni. :)

Nagyot aludtunk, olyan leosztásban, amiről azt gondoltam, az otthoni fejlesztések előkészítésének is jót tett, Lelle mellettem egy rácsosban, Áron pedig egymaga a szimpla szivacson.

Pénteken reggeli után gyorsan összepakoltunk, mert egy lovaglásra vártak bennünket a közeli Pasa tanyán. Hanna vágyott rá, hogy lovazhasson, és ez is egy olyan lehetőségnek ígérkezett, amit nem lehetett kihagyni.
Egy igazi lovastanyán jártunk, tornácos házzal, bónuszként pedig Mimi legnagyobb örömére simogatható apró cicákkal. Míg Hanna lovagolt, Mikolt és Áron a cicákat nyúzták. :) Itt is szívesen időztem volna hosszabban, leszámítva a rettenetesen szemtelen legyeket (az autókba költözött vagy ötven, miután nyitva felejtettük az ajtókat), meg a rekkenő hőséget.
Gondolatban hálás voltam az ötletért, hogy előző nap mentünk vizezni, így nem égtek le a gyerekek.

 
 
 
 
  
Délben indultunk újra útnak, és a legpraktikusabb megoldást választva hazajöttünk ebédelni. :) Alig egy óra volt az út.

2012. augusztus 6., hétfő

Puffogás helyett

Csak a puszta tények...
Ma csak Lelle fürdött este, és egy nagy bőrönd telt meg a nappaiban szanaszét dobált játékokkal, nem volt mese, és hajfésülés sem, valamint nem kicsit voltam mérges.
Ilyenkor elolvasok egy jópár cikket, kizárólag gyerekmenteseket, aztán ha már tudok aprónépre gondolni, akkor szomszédolok másoknál, ahol kiderül, hogy nem vagyok egyedül, végül megnézem az épp aktuális képeinket.
És alig két óra alatt visszaáll a pulzusom a nálam normális 80 körülire, és mire hajnalodik, már egészen hiányoznak, amikor pedig bemegyek, hogy megigazítsam a takarójukat, úgy kettő és három között, megfogadom, hogy holnap más nap lesz, és sokkal türelmesebb és jobb anyjuk leszek. A reggelek többnyire puhák és gördülékenyek. Aztán elkezdünk fáradni.
Hogy ez a körforgás hová vezet, nem tudom...
Azt viszont igen, hogy minden ilyen napnak megvan a következménye, és szeretném hinni, hogy úgy nőnek fel, hogy elég jó voltam. Nem tudom... 
Mindenesetre az azért elég rossz, mikor Mikolt azt mondja, hogy mindig kiabálok.
Ők nem tehetnek róla, hogy négyen vannak.

Ez meg itt a mai mosolyfakasztó. 

Nyaralós. Az első hét első négy napja.

Szerdáig itthon tettünk úgy, mintha nyaralnánk.
Dani pénteken ment utoljára dolgozni, szombattól két teljes hétig lógattuk a lábunkat.
Nagyon csendben írom csak, hogy mostanra néhány axióma megfogalmazódott bennem a nyaralás definíciójával kapcsolatban.
Négy gyerekes családokat külföldön sokat láttunk nyaralni, itthon sokkal kevesebbet. Nem hiszem, hogy felénk kevesebb a négygyerekes, azt viszont igen, hogy nálunk jóval kevesebbek tehetik meg, hogy olyan helyre menjenek kikapcsolódni, ahol egy hattagú család minden tagja megkapja azt, amire vágyik.
Pedig négy gyerek mellett pihentetőt nyaralni minimum akkor lehet, ha egy komplett személyzet figyeli a kicsinyek minden rezdülését.
Ennek hiányában legfeljebb máshol ismerkedünk az újdonságokkal, ami gyakran fárasztóbb, mint itthon lenni.
Magunkra vonatkoztatva eddig felülírta a racionalitást az idegenbe vágyódás, bár hárommal is "csak" szőrmentén nyaralgattunk Ázsiában... ugye.
Idén pedig úgy alakult, hogy ha megtehettük volna (és nem), akkor se mentünk volna sem messzire, sem magunkban, valahogy az egész éves mindenféle épp eléggé lefárasztott mindannyiunkat. Részemről pedig a csomagolás puszta gondolata is minden tekintetben hidegrázással párosult.
No erről ennyit, viszont persze én is azok közé tartozom, akik otthon a sajátban nem képesek lelazulni, annyira biztosan nem, hogy három napnál tovább bírnám a porszívóm nélkül. Micsoda hendikep...

A két hétnyi táncrend már jó korán kialakult a fejünkben, hála a ma oly divatos kuponos őrületnek. Így volt a Margitszigetre egy kisvonatozásra szóló papírunk, és egy három napos félpanziónk, de erről majd kicsit később.
Illetve az igazi nyaralást az idén egy Balatonozás jelentette, öt nap a barátokkal, négy felnőtt és hat gyerek főszereplésével.

Maradva a címben ígért témánál, következzenek az első hét eseményei időrendben. :)
Szombaton egy kollektív mesekönyvnézegetésnek álcázott, igazából lakásfelforgató látogatást tettünk Dunakeszin Blankáéknál. Miközben az autónkra felkerült a mindent elnyelő tetőbox (nagynagy köszönet Manónak és Sanyinak érte) mi pedig Manóval a gyerekszobában a földön ülve beszélgettünk, körülöttünk egyre nőtt a hegy, amit a gyerekek hordtak Blanka játékaiból. Gyakorlatilag mindent kipakoltak nagy egyetértésben. A képek már a nappaliban készültek, vacsora előtt, természetesen nyoma sincs a rendetlenségnek. Megfordult a fejemben, hogy játékmentesítem a nappalinkat. :)


Vasárnap egy hattagú családot fotóztam, a kutya sajnos otthon maradt, de ezzel együtt volt gyerek, család és még pocak is a csomagban, elképesztően jól mulattunk, és legalább ennyire el is fáradt(unk)am. Lesznek képek, amint bólint rá a tulajdonos. :)
Délután a Kopaszi gáton voltunk egy ikerpocakkal, a tulajdonosával, Aladárral, meg az Apjukkal. Majdnem esett is, de végül mégsem, azért én jól beöltöztettem az enyémeket, aminek csak annyi hozzáadott értéke lett végül, hogy a táskát nem kellett üresen vinni, mert Áron megbabonázódott a Duna partján és hamarosan meg kellett őt szabadítani deréktől lefelé majdminden ruhadarabtól. Begyalogolt a vízbe. Cipőben, hosszúnadrágban... Ha nem szólunk neki, most valahol a deltában keresné a kavicsokat szerintem.


Hétfőn a Margitszigeten voltunk, kipróbáltuk a kisvonatot... Szeretem, hogy itt minden olyan, mint ezer éve volt, szépek a virágok, lehet perecet kapni, a gyökerektől púpos a járda, rendületlen a bringóhintó biznisz, van japánkert és romok. Az egyetlen, ami gyerekkorom óta megújult, a kisállatkert. Hogy azt gondoltuk, hogy a vonatra mindkét végállomáson fel lehet szállni? Hiszen a legalsó sorban, a legapróbb betűkkel szerepel a kitétel, csak a Margit híd felőli oldalon. És hogy nem áll meg sehol a jószág, csak lassít? Tessék szép türelmesen végighallgatni a magyarangolt, hogy negyedikbéla... Kacarásztunk, mennyi hasonlóság van Malajzia, meg Magyarország között. Dani még azt is elsütötte, hogy tán a mi kis országunk is egzotikus. Szerintem inkább retro és akkor még trendi is voltam.
Mindenesetre a víztoronynál leugrottunk, mert a zsemléskisasszony is beszaladt valamiért, és míg én morgolódtam, mert Áron a vonatot elölről akarta megvizsgálni, pedig mondtam neki, hogy az nem jó ötlet, hogy miért nem hallgat rám?..., addig a gyerekek megtalálták a hintafát, és ügyesen fel meg lemásztak.
Aztán megnéztük az állatokat, és kicsit szomorkodtunk azon, hogy nincs ennek se gazdája, és végül megetettük a pónikat. Mikolt egy picit fel is bosszantotta az egyiket, aki megharapta cserébe. Oda a nagy lóbarátság egy időre... Mondjuk ki van írva, hogy a pónik harapnak, de akkor meg minek engedik őket csak úgy gyerekközelbe? Egyébként pedig itt is szóltam, itt Miminek, de ő se hall.
Ebédeltünk egy rakás német turista mellett, sültkolbászt krumplival meg almapaprikával, és vettünk pálcikásfagyit is, mert az meg jár. Nyertünk is egy bónuszt, amit csak valahol máshol lehet beváltani. Hanna Lellét hurcibálta, aki rátanult a tologatva lépegetésre, mivel én kézenfogva nem engedem sétálgatni csak tologatva, hát okosan kitalálta, hogy ha nincs kisszék, akkor jó lesz a testvérláb is.


Kedden odaadtuk a gyerekeket egy egész napra, váltott műszakban dolgoztak a nagyszülők, nagybácsik, és még aludtak is mind délután, míg mi turistáskodtunk a fővárosban, és fűben feküdtünk, és végre megint szerelmespárként voltunk. Erről pedig már volt egy poszt képekkel, kicsit alább.

2012. augusztus 4., szombat

Nagyon nyár

Nemsokára megírom, merre csavarogtunk eddig, épp az imént fejeztem be a képek átválogatását... Lesz miről írni :)
Még Mikolt születésnapjáról is jó volna, és ha arra gondolok, hogy az a kártya, amin az aznap készült képek vannak elveszett, egészen elszomorodom.
Így inkább holnap.