Fogok írni a gyerekekről is, de az kicsit hosszabb időt kíván.
...
Van a lakásban egy vándor bőrönd, ami hosszabb rövidebb távon valahogy bent marad, hiába kérem, hogy masírozzon ki a garázsba.
Lellének egyik kedvenc játéka, hogy telepakol minden hozzáférhető táskát, szatyrot, bőröndöt, és költözködik a nagyon nagy családjával (4-5 babával és két babakocsival) az egyik helységből a másikba. Igazán felemelő este zacsók között lavírozni, de őt ez cseppet sem zavarja nyilván.
Nos így esett, hogy ismét bent maradt egy kicsi és egy nagyobb bőrönd is. Tegnap Áron próbált meg belekucorodni, de ő ehhez nem elég hajlékony, hamar feladta.
Hanna ma Mimit kérlelte, hogy zárja be, de Mimi a maga igen kedves kamaszflegmaságával a könyve mögül oltotta le Hannát:
- Áron se fért bele.
Hogy a nagyobb perpatravart elkerüljük, gondoltam, majd segítek én, és kicsit hitetlenkedve, de dolgom végeztével utána baktattam a nappaliba.
És íme, Hanna a bőröndben:
Egyébként Hanna most olyan magas, mint Áron es Mimi.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hanna. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hanna. Összes bejegyzés megjelenítése
2019. december 7., szombat
2015. szeptember 10., csütörtök
A tárgyak csapodár természete
Hannának a héten már volt edzése. Kedden a pulcsiját hagyta ott: Mamika csodálkoztam is, hogy azt mondtad vegyem fel a kapucnit ha kijövünk.
Ma én mentem érte, még zuhanyzott, kicsit nógattan, teljesen feleslegesen, végül segítettem neki. Többek között elpakoltam a holmiját.
Ja a fürdőruha és az úszószemüveg nem volt a hátizsákban amikor itthon kipakoltam belőle.
Nehezen szokjuk az év elejét.
Ma én mentem érte, még zuhanyzott, kicsit nógattan, teljesen feleslegesen, végül segítettem neki. Többek között elpakoltam a holmiját.
Ja a fürdőruha és az úszószemüveg nem volt a hátizsákban amikor itthon kipakoltam belőle.
Nehezen szokjuk az év elejét.
2014. szeptember 7., vasárnap
Iskoláról, iskolásokról, óvodáról, óvodásokról
Hanna elfáradt.
Pedig ez még csak az első hét volt, és az úszáson kívül (jajj egyszer megmutatom, hogy milyen szépen, és nem vagyok elfogult, de pont olyan, mintha táncolna, tényleg :)) nem is volt más különórája, ha nem számolom a németet. Nem mondanám, hogy abból, amit eddig hallottam, nagyon meg lennék győzve arról, hogy ez az amire vágytam, de még adok egy pár alkalomnyi időt hogy konkrét véleményt formáljak.
Szerdán kiderült hogy a két szolfézs mellé mégiscsak befér a hegedű is, na ekkor érte el a szorongásom a tetőfokát.
Ez lesz a próbahét, kiderül, hogy sikerül-e megírnia a leckéjét egyáltalán, és marad-e ideje, meg főként energiája játékra vagy sem.
A logisztikáról nem is beszélve.
És akkor itt jönnek a képbe az ovisok.
Mikolt és Áron szerdától már voltak, gyakorlatilag közfelháborodás kísérte a keddi napot, miszerint ha Hanna mehet suliba, akkor ők mennek oviba. Mondjam, hogy már csütörtökön fáradtak voltak?
Lelle holnap megy először.
Eddig mindenkit elhoztam ebéd után, még Hanna elsős órarendje is egészen jól illeszkedett a napirendhez. Mostantól nagyon más minden, a héten többször álldogáltam Lellével meg a korgó hasával az aulában ezerféle ígéretet téve, Hannára várva...
Jajj nagyon nehéz, de úgy tűnik, a legjobb megoldás ha az ovisok bent alszanak.
Akkor legalább mindenki ágyban van egykor, háromkor meg már lehet értük menni.
Ha bentalvósak lesznek, akkor Hannának nem kell egyedül mennie hegedűre, meg onnan sem kell egyedül hazasétálnia. Amit azért nagyon nem szeretnék.
Meg persze azt sem, hogy a kicsik bentalvósak legyenek.
Azért hiába is negyedik, Lelle leválása épp olyan szívbemarkoló, mint az előző háromé volt. Ráadásul baba még...
És ha mindez nem lenne elég, itt van nekem ez a várvavárt főiskola.
Ahova a múlt hét csütörtökön elmentem beiratkozni.
És ahol az derült ki, hogy minden egyéb emlékemet felülírva, a rendszerben 400 (igen) ezer forint tartozásom van, még PPKs koromból. Konkrétan 2004ből 200 és 2005ből is 200.
Nem mondom, hogy nem érintett érzékenyen, mert ugye még emellett költségtérítéses is lennék...
Arról most nem is írok részletesen, hogy mennyire hihetetlenül abszurd az egész...
Több környi egyeztetés után a különböző helyeken székelő TOkkal úgy jöttem haza, hogy a legjobban akkor járok, ha találok befizetést igazoló csekket, számlát, bármit.
Haha...
Mondjuk csodák éppen vannak, mert találtam.
Pont azt, amit ők nem. Elég béna dolog, és adminisztrációs hibának meg durva, de radikálisan lecsökkent a követelhető összeg, viszont míg nem kapok választ a mai levelemre, hogy fussak beiratkozni, mert szabad nekem is, addig nem vagyok aktív főiskolai hallgató.
Ami azért nem túl jó érzés.
Viszont a TOn jó volt.
Ami pedig meglehetősen újszerű, és jó.
Pedig ez még csak az első hét volt, és az úszáson kívül (jajj egyszer megmutatom, hogy milyen szépen, és nem vagyok elfogult, de pont olyan, mintha táncolna, tényleg :)) nem is volt más különórája, ha nem számolom a németet. Nem mondanám, hogy abból, amit eddig hallottam, nagyon meg lennék győzve arról, hogy ez az amire vágytam, de még adok egy pár alkalomnyi időt hogy konkrét véleményt formáljak.
Szerdán kiderült hogy a két szolfézs mellé mégiscsak befér a hegedű is, na ekkor érte el a szorongásom a tetőfokát.
Ez lesz a próbahét, kiderül, hogy sikerül-e megírnia a leckéjét egyáltalán, és marad-e ideje, meg főként energiája játékra vagy sem.
A logisztikáról nem is beszélve.
És akkor itt jönnek a képbe az ovisok.
Mikolt és Áron szerdától már voltak, gyakorlatilag közfelháborodás kísérte a keddi napot, miszerint ha Hanna mehet suliba, akkor ők mennek oviba. Mondjam, hogy már csütörtökön fáradtak voltak?
Lelle holnap megy először.
Eddig mindenkit elhoztam ebéd után, még Hanna elsős órarendje is egészen jól illeszkedett a napirendhez. Mostantól nagyon más minden, a héten többször álldogáltam Lellével meg a korgó hasával az aulában ezerféle ígéretet téve, Hannára várva...
Jajj nagyon nehéz, de úgy tűnik, a legjobb megoldás ha az ovisok bent alszanak.
Akkor legalább mindenki ágyban van egykor, háromkor meg már lehet értük menni.
Ha bentalvósak lesznek, akkor Hannának nem kell egyedül mennie hegedűre, meg onnan sem kell egyedül hazasétálnia. Amit azért nagyon nem szeretnék.
Meg persze azt sem, hogy a kicsik bentalvósak legyenek.
Azért hiába is negyedik, Lelle leválása épp olyan szívbemarkoló, mint az előző háromé volt. Ráadásul baba még...
És ha mindez nem lenne elég, itt van nekem ez a várvavárt főiskola.
Ahova a múlt hét csütörtökön elmentem beiratkozni.
És ahol az derült ki, hogy minden egyéb emlékemet felülírva, a rendszerben 400 (igen) ezer forint tartozásom van, még PPKs koromból. Konkrétan 2004ből 200 és 2005ből is 200.
Nem mondom, hogy nem érintett érzékenyen, mert ugye még emellett költségtérítéses is lennék...
Arról most nem is írok részletesen, hogy mennyire hihetetlenül abszurd az egész...
Több környi egyeztetés után a különböző helyeken székelő TOkkal úgy jöttem haza, hogy a legjobban akkor járok, ha találok befizetést igazoló csekket, számlát, bármit.
Haha...
Mondjuk csodák éppen vannak, mert találtam.
Pont azt, amit ők nem. Elég béna dolog, és adminisztrációs hibának meg durva, de radikálisan lecsökkent a követelhető összeg, viszont míg nem kapok választ a mai levelemre, hogy fussak beiratkozni, mert szabad nekem is, addig nem vagyok aktív főiskolai hallgató.
Ami azért nem túl jó érzés.
Viszont a TOn jó volt.
Ami pedig meglehetősen újszerű, és jó.
Címkék:
Hanna,
Hanna iskolás,
Hanna másodikos,
Kinga,
Kinga főiskola,
Kinga iskola,
Lelle,
Lelle óvodás
2014. szeptember 1., hétfő
Megint iskola
Tele van a szívem Hannával.
Míg a többi csak ovis, megengedem magunknak, hogy egymás után mindenkire jusson figyelem az indulásnál, így most Hanna a kitüntetett. A többieknek még a héten nyári szünet lesz.
Egy hete még hallani sem akart arról, hogy iskolába menjen, ma meg alig tudott elaludni az izgatottságtól.
Ez már a második év.
Már nem ő a legkisebb az iskolában, sőt átköltöztek a nagysuliba, igazi nagyok közé, amitől persze féltem is, meg igyekszem elfogadni, hogy ismét lekerült róla egy burok.
Dóri néni változatlanul olyan amilyen tanítót szerettem volna mindig is, a múlt héten, amikor befizettem az ebédet (vállveregetős, mindig mi maradunk le ezzel), benéztem a termükbe ahol (azon kívül hogy kifestettünk) a padokra a szívecskék már fel voltak ragasztva.
Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy a sokminden ellenére, (ami zömmel az oktatás milyenségét jelenti most nekem...) jó helyre megy.
Annak ellenére nyugodt vagyok, hogy a programok tömkelege várja hogy megoldjam a logisztikát, arról mondjuk nem is beszélve, hogy vajon Hanna fogja-e bírni. Sosem voltam a túlterhelés híve, de ha menni fog, akkor majd megy. Ha meg nem, akkor várunk még egy évet valamivel.
Most úgy néz ki, hogy lesz egy úszás, két szinkronúszás, két síedzés, egy balettóra, két német, és két szolfézs. Egészen rettenetesen néz ki leírva... És hegedű még nincs is idén...
Mindenesetre holnap évnyitó. Ma felpróbálta az ünneplőt. A tavalyi még jó rá, csak cipőből kellett új. :) Pedig egészen biztos, hogy nőtt.
Jajj hát tele van a szívem vele.
Rövid volt ez a nyár...
Míg a többi csak ovis, megengedem magunknak, hogy egymás után mindenkire jusson figyelem az indulásnál, így most Hanna a kitüntetett. A többieknek még a héten nyári szünet lesz.
Egy hete még hallani sem akart arról, hogy iskolába menjen, ma meg alig tudott elaludni az izgatottságtól.
Ez már a második év.
Már nem ő a legkisebb az iskolában, sőt átköltöztek a nagysuliba, igazi nagyok közé, amitől persze féltem is, meg igyekszem elfogadni, hogy ismét lekerült róla egy burok.
Dóri néni változatlanul olyan amilyen tanítót szerettem volna mindig is, a múlt héten, amikor befizettem az ebédet (vállveregetős, mindig mi maradunk le ezzel), benéztem a termükbe ahol (azon kívül hogy kifestettünk) a padokra a szívecskék már fel voltak ragasztva.
Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy a sokminden ellenére, (ami zömmel az oktatás milyenségét jelenti most nekem...) jó helyre megy.
Annak ellenére nyugodt vagyok, hogy a programok tömkelege várja hogy megoldjam a logisztikát, arról mondjuk nem is beszélve, hogy vajon Hanna fogja-e bírni. Sosem voltam a túlterhelés híve, de ha menni fog, akkor majd megy. Ha meg nem, akkor várunk még egy évet valamivel.
Most úgy néz ki, hogy lesz egy úszás, két szinkronúszás, két síedzés, egy balettóra, két német, és két szolfézs. Egészen rettenetesen néz ki leírva... És hegedű még nincs is idén...
Mindenesetre holnap évnyitó. Ma felpróbálta az ünneplőt. A tavalyi még jó rá, csak cipőből kellett új. :) Pedig egészen biztos, hogy nőtt.
Jajj hát tele van a szívem vele.
Rövid volt ez a nyár...
2014. június 19., csütörtök
És már nyári szünet van
Ismét hagytam, hogy elteljen több mint egy hónap.
Közben cseppet sem unatkoztunk... sokszor eszembe jutott, hogy milyen életszerűnek gondoltam pocakomban Hannával az elképzeléseimet arról, hogy milyen az, amikor már nem a pocakomban van.
Hát Borzsival is hasonló a helyzet.
Nagyon szeretjük, és el nem cserélném semmiért, de a valóságnak, meg a decukikiskutya érzésnek egymáshoz elég kevés a köze.
Borzsi ugyanis igazi eleven, egyre növekvő állat, akinek nagy szerencséje, hogy hiperédes, és ahogy azt már említettem, nagyon szeretjük.
Amúgy meg harapja a gyerekeket (engem már nem, és ha a gyerekek mellett vagyok, akkor velük sem próbálkozik), és ha húst nem ér, akkor legalábbis a ruháikat lukasztja sorra. Egyiknek sem örülünk, de a gyerekek testén a karcolásoknak végképp nem.
Az meg aztán igazán szívszaggató, amikor a gyerekek állnak a teraszajtónál, és bentről néznek kifelé, mérlegelve, hogy megéri-e kimenni az udvarra játszani.
Nos most, hogy Borzsiról a félelmetes fenevad képét sikerült felskiccelnem, nem is magyarázkodnék, mert felesleges elmondanom újra, hogy mennyire szeretjük, és hogy annyira mégsem vészes a helyzet, mert amúgy meg kimennek, és megküzdenek egymással, hogy aztán játszanak, meg bohóckodjanak, és az már nagyon örömteli szokott lenni. Meg gondolom Borzsi idővel megérti, hogy mi a rend, és már nem fogja megenni a gyerekeket akkor sem, ha Áron nem visít torkaszakadtából, hogy NEEEEEEM.
Este pedig, amikor kimegyek meditálni az ajtó elé, odajön mellém, leül, és az egyik mancsát ráteszi a combomra. Olyankor kibékülünk.
Lellét felvették az óvodába.
Nem gondoltam én komolyan, hogyoda is adom felveszik, mindenféle feltételeket szabtam magamban magunknak, és módfelett elégedetten puffogtam, hogy úgysem fog összejönni.
Végül legnagyobb meglepetésemre Lelle a Pillangóba került Mikolt mellé (aki még marad egy évig), Nóra nénihez. Az elég gyanús, hogy a Lelle és Nóra néni között viruló szerelem hátszél gyanánt kellett ahhoz, hogy legkisebbként (ő lesz egyedül ekkorka a vegyesben szeptemberben) bekerüljön.
Elnézegettem azon a héten, és egy kisbabát láttam. Gyorsan el is határoztam, hogy három napnál többre hetente egyelőre nem adom.
Azóta a pelust is ledobta magáról (a sétálgatok az Andrássyn négy gyerekkel meg három adag kakival egy mekiszacskóban kezdetű novellával később jövök), úgyhogy lassan nem marad kifogásom.
Ja, és Nóra nénivel leboltolták, Lelle katica lesz. Vagy alma. Vagy cseresznye.
Mikolt ótvaros.
Most ez okozza a szorongást aktuálisan. Nem is kicsit, mert bitang csúnya a dolog, és a szája alatt van, és kétszáz forintos nagyságú. Ma reggelre lett egy seb a vállán is, és most már nem tudom eldönteni, hogy a sarkán is az van-e, vagy csak egy sima horzsolás.
És rémeket látok, minden gyereken figyelem a (nem kevés) mindenféle sebet, és bármilyen terápiát csak félmegoldásnak érzek.
Közben meg olyan gyönyörű az ismét levágott hajával, hogy igyekszem ezt látni, meg a csodaszemeit, és ha végül mégis elkap a látvány, akkor hányingerem van, és gyomorgörcsöm, meg hidegrázásom.
Pedig nem is vagyok egy igazi parázós.
Lassan három hete nem cumizik.
Épp időben... most, hogy a bal alsó egyese mocorog.
Áronom nagyfiú. A múlt héten egyik nap egyszercsak azt vettem észre, hogy gyönyörű. Mindig is napsugár volt, de gyönyörűnek sosem láttam. Egészen mostanáig. Őrület. Csak nézem, hogy megnyúlt, formás, édes (akkor is, amikor elképesztő hisztit ad elő, és toporzékol, és lebutáz), és mindig jókedvű leszek tőle. Kivéve, amikor hisztizik, és toporzékol, és lebutáz, bár ez utóbbi is többnyire csak megmosolyogtat.
A héten ő még jár oviba (Mikolt is ment volna, de ótvarosan mégse küldtem), hősiesen viseli az összevont csoportokat, meg az összevissza óvónéniket. Gondolkodom, hogy ne vigyem, de amilyen lassan haladok, vége lesz a hétnek, és jövő héten meg már nem megy.
Gondoltam Hannának is jár egy kis majdnemegykeség, de ez az ótvar jól bezavart.
Áron meg azzal jött haza, hogy két nagycsoportos csúfolja az udvaron. Már korábban is mondta, és annyira megható, ahogyan kezeli ezt. Nem bántja őket, csak odébbmegy.
Bennem meg alkalomról alkalomra erősebb a késztetés, hogy mondjak valamit, mostanra lett elegem, és végigbeszéltük, hogy mi lenne a legjobb a reakciómentesség mellett.
Abban maradtunk, hogy azt mondja, hogy ilyen butaságokat csak a bébik beszélnek, az okos nagyfiúk inkább védik a kisebbeket.
Áron gondolkodott egy darabig ezen, és arra jutott, hogy:
1. a bébik nem tudnak beszélni
2. túl hosszú ez ahhoz, hogy ezek a bébik türelemmel kivárják míg végigmondja.
Szerintem beszélek egy óvónővel.
Sigie néni elment. Eléggé bánatosan vettük tudomásul, de elkértem a telefonszámát, mert ha óvónénink nem is lehet, attól még néha jöhetne a gyerekekhez. Ez jutott eszembe.
Hanna megkapta élete első igazi, keménykötéses bizonyítványát.
Ritkán hatódom meg kifelé, legalábbis mindig úgy érzem, hogy belül ömlenek a könnyeim, de mégsem lehet fotózni csurgó patakokkal. Az anyák napi ünnepségen már majdnem sírtam, de ez a mai egyszerű kis évzáró komoly önfegyelmet követelt tőlem.
A három kislánnyal pont elkéstünk (olyan jellemző) volna,ha időben kezdődik. Autóval otthonról kb 400 méter a suli, de már nem volt merszem megkockáztatni, hogy gyalogolunk. Kilenc óra volt, mikor felugrattam a kerítés melletti buckára, kézifék, csikorgó kerekek, ugrás, majd rohanás. Lellének nem volt kedve a futáshoz, úgyhogy gyors döntést hoztam, és átdobáltam őket a suli kerítésén, és én is utánuk másztam. Impozáns jelenet lehettünk, ahogy libbentek a szoknyák, de végülis még a himnusz előtt beértünk.
Kifelé is másztam, mert a rámbízott csokikat meg az autóban hagytam abban a hitben, hogy lesétálunk a kisiskolásba, és majd út közben kiveszem ami még kell, de valamiért nem mentünk sehova, így aztán ez volt a legrövidebb út. A fotóscuccot meg hiába vittem, mert aksi nélkül nem használható...
A bizonyítvány.
Félévkor volt pár olyasmi, amiről tudtam, hogy figyelmet igényel tőlünk, és örültem is neki, hogy ezek mind szem elé kerültek. De mert nem éreztem, hogy Hanna ugrásszerűen javított volna ezek közül bármiben, semmit nem vártam ettől a mostani szöveges értékeléstől.
Mondjuk jobban belegondolva amúgy sem, és szerencsére az egész osztályünnep arról szólt, hogy mekkora öröm, hogy mindenki ennek a kis közösségnek a része, mellesleg megtanult egy csomó hasznosságot is, de végülis a lényeg, hogy itt a nyár, és amit kellett megtettek, most már lehet pihenni. (Mondjuk pl. a szövegértés év végi felmérésének osztályátlaga (ami gondolom egy központilag meghatározott valami) 92%, úgyhogy abban nincs hiba, hogy mennyire ügyesek ezek a gyerekek)
Szóval a bizonyítvány.
Hanna írástempója lassú.
Ez eddig sem volt másként.
Viszont dicséretet kapott írásból, környezetből, rajzból, technikából, drámából (Rea néni egyszer elkapott az udvaron, hogy Hanna abba ne hagyja a drámát, mert van hozzá tehetsége) és néptáncból. Minden más csak rendesen szép.
Meghatódtam mondom...
Azért a múlt héten még volt egy kis kilengés magatartásügyben, ami egy vacak kis félreértésből adódott, én meg végigszorongtam egy fél napot, hogy hogyan rendezzem mindenkivel amit kell, de végül az is megoldódott, úgyhogy mostmár tényleg csak az öröm maradt, meg a nyári szünet. Ha lesz majd erőm leírom, csak a történeti hűség kedvéért... mert ebben a családban eddig még mindenkinek volt falhozállós sztorija, miért épp Hanna maradjon ki. Szegény, elég szomorú volt miatta...
Volt még zeneiskolai felvételi, meg balettbemutató, meg Dani is elment négy napra, előtte meg kettőre.
Pörögnek a hetek.
Lassan megint szülinapozhatunk.
Közben cseppet sem unatkoztunk... sokszor eszembe jutott, hogy milyen életszerűnek gondoltam pocakomban Hannával az elképzeléseimet arról, hogy milyen az, amikor már nem a pocakomban van.
Hát Borzsival is hasonló a helyzet.
Nagyon szeretjük, és el nem cserélném semmiért, de a valóságnak, meg a decukikiskutya érzésnek egymáshoz elég kevés a köze.
Borzsi ugyanis igazi eleven, egyre növekvő állat, akinek nagy szerencséje, hogy hiperédes, és ahogy azt már említettem, nagyon szeretjük.
Amúgy meg harapja a gyerekeket (engem már nem, és ha a gyerekek mellett vagyok, akkor velük sem próbálkozik), és ha húst nem ér, akkor legalábbis a ruháikat lukasztja sorra. Egyiknek sem örülünk, de a gyerekek testén a karcolásoknak végképp nem.
Az meg aztán igazán szívszaggató, amikor a gyerekek állnak a teraszajtónál, és bentről néznek kifelé, mérlegelve, hogy megéri-e kimenni az udvarra játszani.
Nos most, hogy Borzsiról a félelmetes fenevad képét sikerült felskiccelnem, nem is magyarázkodnék, mert felesleges elmondanom újra, hogy mennyire szeretjük, és hogy annyira mégsem vészes a helyzet, mert amúgy meg kimennek, és megküzdenek egymással, hogy aztán játszanak, meg bohóckodjanak, és az már nagyon örömteli szokott lenni. Meg gondolom Borzsi idővel megérti, hogy mi a rend, és már nem fogja megenni a gyerekeket akkor sem, ha Áron nem visít torkaszakadtából, hogy NEEEEEEM.
Este pedig, amikor kimegyek meditálni az ajtó elé, odajön mellém, leül, és az egyik mancsát ráteszi a combomra. Olyankor kibékülünk.
Lellét felvették az óvodába.
Nem gondoltam én komolyan, hogy
Végül legnagyobb meglepetésemre Lelle a Pillangóba került Mikolt mellé (aki még marad egy évig), Nóra nénihez. Az elég gyanús, hogy a Lelle és Nóra néni között viruló szerelem hátszél gyanánt kellett ahhoz, hogy legkisebbként (ő lesz egyedül ekkorka a vegyesben szeptemberben) bekerüljön.
Elnézegettem azon a héten, és egy kisbabát láttam. Gyorsan el is határoztam, hogy három napnál többre hetente egyelőre nem adom.
Azóta a pelust is ledobta magáról (a sétálgatok az Andrássyn négy gyerekkel meg három adag kakival egy mekiszacskóban kezdetű novellával később jövök), úgyhogy lassan nem marad kifogásom.
Ja, és Nóra nénivel leboltolták, Lelle katica lesz. Vagy alma. Vagy cseresznye.
Mikolt ótvaros.
Most ez okozza a szorongást aktuálisan. Nem is kicsit, mert bitang csúnya a dolog, és a szája alatt van, és kétszáz forintos nagyságú. Ma reggelre lett egy seb a vállán is, és most már nem tudom eldönteni, hogy a sarkán is az van-e, vagy csak egy sima horzsolás.
És rémeket látok, minden gyereken figyelem a (nem kevés) mindenféle sebet, és bármilyen terápiát csak félmegoldásnak érzek.
Közben meg olyan gyönyörű az ismét levágott hajával, hogy igyekszem ezt látni, meg a csodaszemeit, és ha végül mégis elkap a látvány, akkor hányingerem van, és gyomorgörcsöm, meg hidegrázásom.
Pedig nem is vagyok egy igazi parázós.
Lassan három hete nem cumizik.
Épp időben... most, hogy a bal alsó egyese mocorog.
Áronom nagyfiú. A múlt héten egyik nap egyszercsak azt vettem észre, hogy gyönyörű. Mindig is napsugár volt, de gyönyörűnek sosem láttam. Egészen mostanáig. Őrület. Csak nézem, hogy megnyúlt, formás, édes (akkor is, amikor elképesztő hisztit ad elő, és toporzékol, és lebutáz), és mindig jókedvű leszek tőle. Kivéve, amikor hisztizik, és toporzékol, és lebutáz, bár ez utóbbi is többnyire csak megmosolyogtat.
A héten ő még jár oviba (Mikolt is ment volna, de ótvarosan mégse küldtem), hősiesen viseli az összevont csoportokat, meg az összevissza óvónéniket. Gondolkodom, hogy ne vigyem, de amilyen lassan haladok, vége lesz a hétnek, és jövő héten meg már nem megy.
Gondoltam Hannának is jár egy kis majdnemegykeség, de ez az ótvar jól bezavart.
Áron meg azzal jött haza, hogy két nagycsoportos csúfolja az udvaron. Már korábban is mondta, és annyira megható, ahogyan kezeli ezt. Nem bántja őket, csak odébbmegy.
Bennem meg alkalomról alkalomra erősebb a késztetés, hogy mondjak valamit, mostanra lett elegem, és végigbeszéltük, hogy mi lenne a legjobb a reakciómentesség mellett.
Abban maradtunk, hogy azt mondja, hogy ilyen butaságokat csak a bébik beszélnek, az okos nagyfiúk inkább védik a kisebbeket.
Áron gondolkodott egy darabig ezen, és arra jutott, hogy:
1. a bébik nem tudnak beszélni
2. túl hosszú ez ahhoz, hogy ezek a bébik türelemmel kivárják míg végigmondja.
Szerintem beszélek egy óvónővel.
Sigie néni elment. Eléggé bánatosan vettük tudomásul, de elkértem a telefonszámát, mert ha óvónénink nem is lehet, attól még néha jöhetne a gyerekekhez. Ez jutott eszembe.
Hanna megkapta élete első igazi, keménykötéses bizonyítványát.
Ritkán hatódom meg kifelé, legalábbis mindig úgy érzem, hogy belül ömlenek a könnyeim, de mégsem lehet fotózni csurgó patakokkal. Az anyák napi ünnepségen már majdnem sírtam, de ez a mai egyszerű kis évzáró komoly önfegyelmet követelt tőlem.
A három kislánnyal pont elkéstünk (olyan jellemző) volna,ha időben kezdődik. Autóval otthonról kb 400 méter a suli, de már nem volt merszem megkockáztatni, hogy gyalogolunk. Kilenc óra volt, mikor felugrattam a kerítés melletti buckára, kézifék, csikorgó kerekek, ugrás, majd rohanás. Lellének nem volt kedve a futáshoz, úgyhogy gyors döntést hoztam, és átdobáltam őket a suli kerítésén, és én is utánuk másztam. Impozáns jelenet lehettünk, ahogy libbentek a szoknyák, de végülis még a himnusz előtt beértünk.
Kifelé is másztam, mert a rámbízott csokikat meg az autóban hagytam abban a hitben, hogy lesétálunk a kisiskolásba, és majd út közben kiveszem ami még kell, de valamiért nem mentünk sehova, így aztán ez volt a legrövidebb út. A fotóscuccot meg hiába vittem, mert aksi nélkül nem használható...
A bizonyítvány.
Félévkor volt pár olyasmi, amiről tudtam, hogy figyelmet igényel tőlünk, és örültem is neki, hogy ezek mind szem elé kerültek. De mert nem éreztem, hogy Hanna ugrásszerűen javított volna ezek közül bármiben, semmit nem vártam ettől a mostani szöveges értékeléstől.
Mondjuk jobban belegondolva amúgy sem, és szerencsére az egész osztályünnep arról szólt, hogy mekkora öröm, hogy mindenki ennek a kis közösségnek a része, mellesleg megtanult egy csomó hasznosságot is, de végülis a lényeg, hogy itt a nyár, és amit kellett megtettek, most már lehet pihenni. (Mondjuk pl. a szövegértés év végi felmérésének osztályátlaga (ami gondolom egy központilag meghatározott valami) 92%, úgyhogy abban nincs hiba, hogy mennyire ügyesek ezek a gyerekek)
Szóval a bizonyítvány.
Hanna írástempója lassú.
Ez eddig sem volt másként.
Viszont dicséretet kapott írásból, környezetből, rajzból, technikából, drámából (Rea néni egyszer elkapott az udvaron, hogy Hanna abba ne hagyja a drámát, mert van hozzá tehetsége) és néptáncból. Minden más csak rendesen szép.
Meghatódtam mondom...
Azért a múlt héten még volt egy kis kilengés magatartásügyben, ami egy vacak kis félreértésből adódott, én meg végigszorongtam egy fél napot, hogy hogyan rendezzem mindenkivel amit kell, de végül az is megoldódott, úgyhogy mostmár tényleg csak az öröm maradt, meg a nyári szünet. Ha lesz majd erőm leírom, csak a történeti hűség kedvéért... mert ebben a családban eddig még mindenkinek volt falhozállós sztorija, miért épp Hanna maradjon ki. Szegény, elég szomorú volt miatta...
Volt még zeneiskolai felvételi, meg balettbemutató, meg Dani is elment négy napra, előtte meg kettőre.
Pörögnek a hetek.
Lassan megint szülinapozhatunk.
Címkék:
Áron,
Hanna,
Hanna iskolás,
Lelle,
Lelle elsők,
Lelle óvodás,
Mikolt
2014. március 5., szerda
A testvérség egyik lényeges aspektusa
Az egymásnak nyújtott önzetlen segítség...
Hanna ma délben felvonult a szobájába leckét írni. Egy ideje, mondjuk mióta megtanulta ellenőrizni magát, csak néha nézem át, mit csinált. Az okok egyszerűek: ha én ellenőrzöm, még akkor is, ha csak annyit mondok neki, hogy van benne hiba, nem arra ösztönzöm, ami a cél volna, vagyis, hogy megtanulja, hogy önállóan kell felfedeznie a hibáit, illetve ha együtt kijavítjuk, akkor azok a csillagok, amiket végül kap, nem azt tükrözik, ami az ő saját teljesítménye, hanem azt, ami a kettőnké.
Szóval egy ideje nem ellenőrzöm (szerintem lesz olyan gyerekem, akinél ez másképp lesz), ő meg pont olyan lelkes, mint eddig bármikor.
Visszakanyarodva. Általában a konyhában ír, olvas, készül, ma valamiért fel akart menni az emeletre. A többiek ebédeltek, aztán játszottak, Mikolt pedig a maga bevett módján leült az asztalhoz egy papírral és rajzolgatott, színezett.
Gondoltam én.
Aztán hallom, hogy a papírról olvasgat: Máté, Fülöp, Júdás.
Még mindig nem tűnt fel semmi szokatlan, Mimi végülis tud már olvasni... Aztán egyszercsak hozza a papírt rém büszkén:
- Mama, ezt teljesen egyedül el tudom olvasni.
- Hát mert már ilyen nagyon ügyes vagy. - mondom neki magam is büszkén, és végre leesik...:
- Te Mikolt! Ez milyen papír?
- Hanna hittan leckéje...
Mikoltnak a szeme sem egyforma, gondoltam felmegyek, megkérdem az igazmondómat:
- Te Hanna, Mikolt csinálja a leckédet?
Fel sem néz, az írás füzetbe kerekíti a betűket.:
- Igen. Ma nagyon sokat kaptunk.
Álltam egy darabig, gondolkodtam, és arra jutottam, hogy bárcsak nekem lett volna egy kishúgom. :)
Hanna ma délben felvonult a szobájába leckét írni. Egy ideje, mondjuk mióta megtanulta ellenőrizni magát, csak néha nézem át, mit csinált. Az okok egyszerűek: ha én ellenőrzöm, még akkor is, ha csak annyit mondok neki, hogy van benne hiba, nem arra ösztönzöm, ami a cél volna, vagyis, hogy megtanulja, hogy önállóan kell felfedeznie a hibáit, illetve ha együtt kijavítjuk, akkor azok a csillagok, amiket végül kap, nem azt tükrözik, ami az ő saját teljesítménye, hanem azt, ami a kettőnké.
Szóval egy ideje nem ellenőrzöm (szerintem lesz olyan gyerekem, akinél ez másképp lesz), ő meg pont olyan lelkes, mint eddig bármikor.
Visszakanyarodva. Általában a konyhában ír, olvas, készül, ma valamiért fel akart menni az emeletre. A többiek ebédeltek, aztán játszottak, Mikolt pedig a maga bevett módján leült az asztalhoz egy papírral és rajzolgatott, színezett.
Gondoltam én.
Aztán hallom, hogy a papírról olvasgat: Máté, Fülöp, Júdás.
Még mindig nem tűnt fel semmi szokatlan, Mimi végülis tud már olvasni... Aztán egyszercsak hozza a papírt rém büszkén:
- Mama, ezt teljesen egyedül el tudom olvasni.
- Hát mert már ilyen nagyon ügyes vagy. - mondom neki magam is büszkén, és végre leesik...:
- Te Mikolt! Ez milyen papír?
- Hanna hittan leckéje...
Mikoltnak a szeme sem egyforma, gondoltam felmegyek, megkérdem az igazmondómat:
- Te Hanna, Mikolt csinálja a leckédet?
Fel sem néz, az írás füzetbe kerekíti a betűket.:
- Igen. Ma nagyon sokat kaptunk.
Álltam egy darabig, gondolkodtam, és arra jutottam, hogy bárcsak nekem lett volna egy kishúgom. :)
Címkék:
Hanna,
Hanna iskolás,
Mikolt,
Mikolt olvas,
Testvérek
2014. február 19., szerda
Kis magyar nyelv/tan
Lelle.
- Mama, felöltözöd a babámomat?
Az örök kedvencem tőle a:
-Betakaróztatol?
Hanna.
- Miatyánk, aki vagy a mennyezetben.
Én meg csak mosolygok naphosszat.
- Mama, felöltözöd a babámomat?
Az örök kedvencem tőle a:
-Betakaróztatol?
Hanna.
- Miatyánk, aki vagy a mennyezetben.
Én meg csak mosolygok naphosszat.
2014. február 18., kedd
A szellem, a pillangó, meg a menyasszony
A múlt héten volt a farsang, az oviban is, az iskolában is.
Én három napra ismét eltűntem, pont akkor, amikor fotózhattam volna itt is, ott is.
Szerda estére lettek készen a jelmezek, kivéve Hanna csokrát, de mert csütörtök este hazafutottam egy altatás, ölelgetés erejéig, gondoltam frissen megveszem a virágot... de Hanna megelőzött.
A virágosnál lelkesen meséltem, hogy Hanna menyasszony lesz, ehhez szeretnék egy kis fehér csokrot köttetni neki, mire a virágos sejtelmesen mosolyogva hazaküldött:
- Már volt itt Hanna a nagymamával, mert (itt az egyik szemem sír, másik meg nevet mondat...) a mama egész nap dolgozik, a papa meg sosem ér rá. :)
Hannácska ugyanis elnavigálta Marit a bolthoz, és megvetette magának a csokrot. Édes babám...
Áron szellem jelmeze olyannyira hitelesre sikerült, hogy Borika, az egyik csoporttárs nem mert bemenni a csoportszobába, így Áronom csak kis ideig viselhette az álarcot. Ennek ellenére jobban örültem neki, mint az eredeti pókember ötletnek. A lányok pompáztak a csajos ruhákban, Lellének pedig annyi volt a hozzáfűzni valója, hogy ő kedves krokodil lesz. :) Ami azért vicces, mert Lellének a legnagyobb mumusa a krokodil. De erről majd később. :)
Én három napra ismét eltűntem, pont akkor, amikor fotózhattam volna itt is, ott is.
Szerda estére lettek készen a jelmezek, kivéve Hanna csokrát, de mert csütörtök este hazafutottam egy altatás, ölelgetés erejéig, gondoltam frissen megveszem a virágot... de Hanna megelőzött.
A virágosnál lelkesen meséltem, hogy Hanna menyasszony lesz, ehhez szeretnék egy kis fehér csokrot köttetni neki, mire a virágos sejtelmesen mosolyogva hazaküldött:
- Már volt itt Hanna a nagymamával, mert (itt az egyik szemem sír, másik meg nevet mondat...) a mama egész nap dolgozik, a papa meg sosem ér rá. :)
Hannácska ugyanis elnavigálta Marit a bolthoz, és megvetette magának a csokrot. Édes babám...
Áron szellem jelmeze olyannyira hitelesre sikerült, hogy Borika, az egyik csoporttárs nem mert bemenni a csoportszobába, így Áronom csak kis ideig viselhette az álarcot. Ennek ellenére jobban örültem neki, mint az eredeti pókember ötletnek. A lányok pompáztak a csajos ruhákban, Lellének pedig annyi volt a hozzáfűzni valója, hogy ő kedves krokodil lesz. :) Ami azért vicces, mert Lellének a legnagyobb mumusa a krokodil. De erről majd később. :)
Címkék:
Áron,
Farsang 2014,
Gyerekek,
Hanna,
Lelle,
Lelle beszél,
Mikolt
2014. január 25., szombat
Az első bizonyítvány
A héten többször eszembe jutott, hogy ma lesz a napja annak, hogy Hanna tájékoztatójába bekerül az első hivatalos pecsét, és megérkezik a visszajelzés arról, hogy Dóri néni hogyan látja őt fél évnyi közös munka után.
Valamikor januárban volt egy hosszabb beszélgetésünk Danival arról, hogy milyen is az iskola, nem ez, hanem úgy általában, és mi volna az ideális.
Akkor arra jutottunk, hogy a cél, hogy a gyerekekből egészséges és boldog emberek váljanak.
Ebből az következik, hogy a féléves bizonyítvány megírásával Dóri néni idejét pazarolni vétek. Bármi is van benne, öröm látni, ahogy Hanna szívesen megy, szívesen tanul, szívesen készül.
Hogy Dóri néni azt erősíti, ami jó.
Még úgy is, hogy a tájékoztatóban egyébként is komoly százalékokban mérik az írás, olvasás, számolás készséget. (Soha nem téma itthon, hogy ezek a számok mit jelentenek.)
Visszatérve a bizonyítványra.
Hanna délben enyhe izgalommal mesélte, hogy megkapták. Aztán könyvtárba mentünk, ami sokkal lelkesítőbb volt, végül pedig a sűrű programpontok miatt el is maradt a szemrevételezése.
Alvás után jutottam hozzá, kérdeztem Hannát, hogy olvassuk-e együtt, de ő inkább a kisbabák születéséről szóló könyv lapozgatását választotta.
A bizonyítvány tartalmára részletesen nem térnék ki, a legfontosabb számomra az, hogy Dóri néni épp úgy látja Hannát, ahogyan én. Vagyis ugyanonnan indulhatunk a Hanna témában, ha van bármi, amiről beszélnünk kell majd. És ez nagyon megnyugtató.
Tudom, hogy miben jó, és mi az, ami kevésbé megy neki, nem akarom jobbnak, ügyesebbnek gondolni, mint amennyire ügyes és okos.
Csodás ahogyan ír, akkor is, ha azt lassan teszi. Tudom, hogy a ceruzafogása sokat finomodott, de messze nem tökéletes, erre még jobban oda kell majd figyelnem, hogy ne csak szép legyen amit csinál, hanem megfelelő tempójú is.
Szépen olvas, bár ez is teljesen mindegy, mert szeret olvasni. Magától veszi elő a könyveket, és olvasgatja hangosan, és ez olyan fajta öröm, mint látni az első lépéseket...
A nyáron megcsinált teszten a soralkotás-szabályfelismerésben volt a leggyengébb, és ez a mostani szöveges értékelésben is megjelent.
Mindenféle összeesküvés elméletet igyekszem félretenni, de azt gondolom, hogy ez valami olyasmi, amit egészen pici korára lehetne visszavezetni. A mostani tünet egyfelől a fent említett, másfelől a gyakran kalandozó figyelem, és a kényszeresség bizonyos cselekvések egymásra épülésében.
Keresem a megoldást, mert azt szeretném, hogy mindazok a készségek, amikre alapként szüksége van, bevésődjenek.
Nem azért, mert jobbnak kellene lennie mint amilyen, hanem azért, mert a szárnyaláshoz, ahhoz, hogy boldog és egészséges felnőtt lehessen, el kell tologatnunk előle minden olyan akadályt, amit csak tudunk.
Este, amikor elköszöntem tőle, megkérdezte, hogy mi is van abban a bizonyítványban.
Hát az, hogy együttműködő. :) Azzal engedett el, hogy holnap olvassuk végig az egészet.
Valamikor januárban volt egy hosszabb beszélgetésünk Danival arról, hogy milyen is az iskola, nem ez, hanem úgy általában, és mi volna az ideális.
Akkor arra jutottunk, hogy a cél, hogy a gyerekekből egészséges és boldog emberek váljanak.
Ebből az következik, hogy a féléves bizonyítvány megírásával Dóri néni idejét pazarolni vétek. Bármi is van benne, öröm látni, ahogy Hanna szívesen megy, szívesen tanul, szívesen készül.
Hogy Dóri néni azt erősíti, ami jó.
Még úgy is, hogy a tájékoztatóban egyébként is komoly százalékokban mérik az írás, olvasás, számolás készséget. (Soha nem téma itthon, hogy ezek a számok mit jelentenek.)
Visszatérve a bizonyítványra.
Hanna délben enyhe izgalommal mesélte, hogy megkapták. Aztán könyvtárba mentünk, ami sokkal lelkesítőbb volt, végül pedig a sűrű programpontok miatt el is maradt a szemrevételezése.
Alvás után jutottam hozzá, kérdeztem Hannát, hogy olvassuk-e együtt, de ő inkább a kisbabák születéséről szóló könyv lapozgatását választotta.
A bizonyítvány tartalmára részletesen nem térnék ki, a legfontosabb számomra az, hogy Dóri néni épp úgy látja Hannát, ahogyan én. Vagyis ugyanonnan indulhatunk a Hanna témában, ha van bármi, amiről beszélnünk kell majd. És ez nagyon megnyugtató.
Tudom, hogy miben jó, és mi az, ami kevésbé megy neki, nem akarom jobbnak, ügyesebbnek gondolni, mint amennyire ügyes és okos.
Csodás ahogyan ír, akkor is, ha azt lassan teszi. Tudom, hogy a ceruzafogása sokat finomodott, de messze nem tökéletes, erre még jobban oda kell majd figyelnem, hogy ne csak szép legyen amit csinál, hanem megfelelő tempójú is.
Szépen olvas, bár ez is teljesen mindegy, mert szeret olvasni. Magától veszi elő a könyveket, és olvasgatja hangosan, és ez olyan fajta öröm, mint látni az első lépéseket...
A nyáron megcsinált teszten a soralkotás-szabályfelismerésben volt a leggyengébb, és ez a mostani szöveges értékelésben is megjelent.
Mindenféle összeesküvés elméletet igyekszem félretenni, de azt gondolom, hogy ez valami olyasmi, amit egészen pici korára lehetne visszavezetni. A mostani tünet egyfelől a fent említett, másfelől a gyakran kalandozó figyelem, és a kényszeresség bizonyos cselekvések egymásra épülésében.
Keresem a megoldást, mert azt szeretném, hogy mindazok a készségek, amikre alapként szüksége van, bevésődjenek.
Nem azért, mert jobbnak kellene lennie mint amilyen, hanem azért, mert a szárnyaláshoz, ahhoz, hogy boldog és egészséges felnőtt lehessen, el kell tologatnunk előle minden olyan akadályt, amit csak tudunk.
Este, amikor elköszöntem tőle, megkérdezte, hogy mi is van abban a bizonyítványban.
Hát az, hogy együttműködő. :) Azzal engedett el, hogy holnap olvassuk végig az egészet.
Címkék:
Hanna,
Hanna bizonyítvány,
Hanna elsők,
Hanna elsős,
Hanna iskolás
2014. január 17., péntek
Mert megjegyeztem...
Olyan megdöbbentő volt, hogy nem kellett papír se hozzá :D
A lányok az este (nekem kimenőm volt), vagyis már az éj leple alatt kilopóztak a szobájukból, majd visszalopóztak egy 90x200as matraccal (Dani valami neszt ugyan hallott, és ki is szólt a Miágyunkból, hogy namostmárténylegcsendlegyenegykettő (Hanna reggeli vallomása szerint ezen ponton épp az előtérben húzták-vonták a szivacsot Mimivel) három) (1. fantasztikusak, 2. fantasztikusak, 3. kicsit elgondolkodtam, hogy mit fognak hasonló módon a szobájukba húzni-vonni nemsokára, és vajon el merek-e majd menni akkor is, bízva Dani abszolút hallásában. :)).
Éjjel, mikor az éjszakai betakarós körrel hozzájuk értem, meghatva időztem a két, vigyázzfekvésben szuszogó kiskirálylány mellett, alig volt szívem Mikoltot visszalapátolni a saját ágyába... azért mégiscsak kényelmesebb összegömbölyödni.
Reggel, miután Lellével kettesben maradtunk, gondoltam rendet teszek fent. Lelli is követett, neki a babái aludtak az ágyában, és sürgősen meg kellett őket néznie.
Míg én a szivacsot vittem az egyik szobából a másikba, ő a hálószobában ténykedett, aztán egyszercsak megjelent az ajtóban, komoly munkában, hozta ugyanis a két legnagyobb babát, amik így együttesen súlyra is, termetre is meghaladják az erejét.
Csillogó szemmel, kicsit elfáradva a nagy cipekedésben lerogyott a szivacsra, és a cumija mögül (a verejtéket törölgetve a homlokáról) felvilágosított:
- Mama, én olyan erős vagyok, mint az állat.
A kibuggyanó nevetés sem változtat ilyenkor semmit az arcán, ettől még sokkal szórakoztatóbb:
- Lellém, ezt meg kitől hallottad?
Szemöldökránc, elgondolkodó tekintet:
- Hát a Jézustól.
A lányok az este (nekem kimenőm volt), vagyis már az éj leple alatt kilopóztak a szobájukból, majd visszalopóztak egy 90x200as matraccal (Dani valami neszt ugyan hallott, és ki is szólt a Miágyunkból, hogy namostmárténylegcsendlegyenegykettő (Hanna reggeli vallomása szerint ezen ponton épp az előtérben húzták-vonták a szivacsot Mimivel) három) (1. fantasztikusak, 2. fantasztikusak, 3. kicsit elgondolkodtam, hogy mit fognak hasonló módon a szobájukba húzni-vonni nemsokára, és vajon el merek-e majd menni akkor is, bízva Dani abszolút hallásában. :)).
Éjjel, mikor az éjszakai betakarós körrel hozzájuk értem, meghatva időztem a két, vigyázzfekvésben szuszogó kiskirálylány mellett, alig volt szívem Mikoltot visszalapátolni a saját ágyába... azért mégiscsak kényelmesebb összegömbölyödni.
Reggel, miután Lellével kettesben maradtunk, gondoltam rendet teszek fent. Lelli is követett, neki a babái aludtak az ágyában, és sürgősen meg kellett őket néznie.
Míg én a szivacsot vittem az egyik szobából a másikba, ő a hálószobában ténykedett, aztán egyszercsak megjelent az ajtóban, komoly munkában, hozta ugyanis a két legnagyobb babát, amik így együttesen súlyra is, termetre is meghaladják az erejét.
Csillogó szemmel, kicsit elfáradva a nagy cipekedésben lerogyott a szivacsra, és a cumija mögül (a verejtéket törölgetve a homlokáról) felvilágosított:
- Mama, én olyan erős vagyok, mint az állat.
A kibuggyanó nevetés sem változtat ilyenkor semmit az arcán, ettől még sokkal szórakoztatóbb:
- Lellém, ezt meg kitől hallottad?
Szemöldökránc, elgondolkodó tekintet:
- Hát a Jézustól.
Címkék:
Hanna,
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle humor,
Mikolt,
Testvérek
2013. október 31., csütörtök
Hanna olvas, Lelle beszél
A múlt héten négy betűs szavakkal indult. Azóta Hannának betűéhsége van, mindenre kíváncsi.
Ma délután a tejesdobozon olvasta el a feliratot, fordítva. Mivel így is, úgy is értelmetlen volt számára, nem foglalkozott vele. Csak hallgattam, aztán leesett, mit hallok. Megforítottam a dobozt, Hanna fáradhatatlanul betűzött tovább. Hibátlanul, egy betűt kérdezett.
A szó ez volt:
Laktózmentes.
Karácsonykor mesekönyvet fog olvasni?...
Lelle beszédfejlődése ismét ugrásszerűen lendült egyet. Egyes szám első személyben kezd beszélni magáról, kivéve, ha beleilleszti azt is, hogy Lelle.
Ma, míg Hanna betűzgetett, Lelle ezekkel a mondatokkal kápráztatott, persze könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, nade mégiscsak egy huszonhét hónaposról van szó, aki három hónapja beszél:
- Mama, én is kérhetek nutellás kenyeret?
- Mama, pillanat, máris jövök.
- Mama, nézni akarom... Hol a szája, hol a pólója?
Ma délután a tejesdobozon olvasta el a feliratot, fordítva. Mivel így is, úgy is értelmetlen volt számára, nem foglalkozott vele. Csak hallgattam, aztán leesett, mit hallok. Megforítottam a dobozt, Hanna fáradhatatlanul betűzött tovább. Hibátlanul, egy betűt kérdezett.
A szó ez volt:
Laktózmentes.
Karácsonykor mesekönyvet fog olvasni?...
Lelle beszédfejlődése ismét ugrásszerűen lendült egyet. Egyes szám első személyben kezd beszélni magáról, kivéve, ha beleilleszti azt is, hogy Lelle.
Ma, míg Hanna betűzgetett, Lelle ezekkel a mondatokkal kápráztatott, persze könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, nade mégiscsak egy huszonhét hónaposról van szó, aki három hónapja beszél:
- Mama, én is kérhetek nutellás kenyeret?
- Mama, pillanat, máris jövök.
- Mama, nézni akarom... Hol a szája, hol a pólója?
2013. október 26., szombat
Kicsi Hanna
Édes Hannám.
Máskor olyan egyszerűen folynak ki a szavak az ujjaimból, szinte rá sem kell néznem, és az üres lap megtelik velük.
Hatodszor törlök ki mindent, és csak nézem hosszan ezt a két szót. Talán mert arról, ami igazán fontos, most nehezen beszélek, vagy írok.
Édes Hannám.
Ebben a két szóban benne van minden, amit mondani tudok.
Az összes emlék, ami az elmúlt két napban észrevétlenül kitöltötte az időt, minden érzés, ami veled kapcsolatos, az illatok, amik téged jelentenek, és a rengeteg kép, ami olyan gyakran eszembe jut, ha rád gondolok.
Édes Hannám.
A legelső vagy, ennek minden bájával, és nehézségével. Látom, ahogy benned van minden botlásom, és minden odaadásom egyszerre. Úgy szeretnélek néha kivenni ebből a szerepből, betenni egy sokadik testvér helyére, hogy neked is lehessen nagytestvéred, meg kitaposott utad, és örökölt babád. Aztán csak figyellek, és úgy tűnik, nem véletlen, hogy éppen te vagy az, akire a többieket rábízták. Köztük engem is.
Olyan bölcsesség, odaadás, báj, kecsesség, jóság, mélység lakik benned, hogy néha egészen elérzékenyülök egy egy mondatodon, egy mozdulaton, vagy egy pillantásodon.
Nézlek, és nem látom a rohanó időt, nem tudom felidézni a folytonosságot, ahogy kisbabából kisgyerek lettél, aztán meg iskolás.
Pedig ha rád nézek, egyszerre látom minden arcodat, érzem még a tenyeremben az apró kezed, emlékszem milyen volt a szőke selyemhajad, és átélem újra azt is, amikor egy időre eltűnt a mosolyod, a testvéreid érkezése környékén.
Édes Hannám.
Különleges vagy nekem, a legeslegszebb ajándék, amit valaha kaptam.
Te vagy az első az életemben, aki megtanított arra, hogy lehet egyszerre két, aztán három, aztán négy, majd öt embert is teljes szívvel szeretni. Te vagy az, aki megmutatta, milyen vagyok én valójában, aki a legvégső határaimhoz lökdöstél, és akiért képes voltam messze meghaladni azt, amire előtte még gondolni sem mertem.
Édes Hannám.
Botladozom azon az úton, amit együtt kezdtünk, és bár látszólag tudom, hogy merre vezet, igazából sokszor te mutatod az irányt nekem. Nyitott szívvel, és szemmel figyellek, hogy legalábbis ne tévedjek nagyot, hogy jól szeresselek, hogy engedjem neked kibontani önmagad.
Édes Hannám.
Ha kívánhatnék, azt kívánnám neked, hogy légy önfeledt, játssz olyan sokat, amennyit csak bírsz, hogy legyen mindig olyan tiszta a tekinteted, mint most, és őrizd meg az őszinteséget, a segítőkészséget, és a bátorságot. Azt kívánnám, hogy légy mindig ennyire nyílt szívű és szabad, és ha elengedem is a kezed mindezek vigyázzanak rád.
Édes Hannám.
Hét év telt el azóta az éjszaka óta, amikor először el kellett, hogy engedjelek.
Azóta sem megy könnyebben, mint akkor. :) Elfogynak a szavak, és marad a végtelen öröm, az érzésé, hogy világra jöttél.
Isten éltessen.
Édes Hannám.
Máskor olyan egyszerűen folynak ki a szavak az ujjaimból, szinte rá sem kell néznem, és az üres lap megtelik velük.
Hatodszor törlök ki mindent, és csak nézem hosszan ezt a két szót. Talán mert arról, ami igazán fontos, most nehezen beszélek, vagy írok.
Édes Hannám.
Ebben a két szóban benne van minden, amit mondani tudok.
Az összes emlék, ami az elmúlt két napban észrevétlenül kitöltötte az időt, minden érzés, ami veled kapcsolatos, az illatok, amik téged jelentenek, és a rengeteg kép, ami olyan gyakran eszembe jut, ha rád gondolok.
Édes Hannám.
A legelső vagy, ennek minden bájával, és nehézségével. Látom, ahogy benned van minden botlásom, és minden odaadásom egyszerre. Úgy szeretnélek néha kivenni ebből a szerepből, betenni egy sokadik testvér helyére, hogy neked is lehessen nagytestvéred, meg kitaposott utad, és örökölt babád. Aztán csak figyellek, és úgy tűnik, nem véletlen, hogy éppen te vagy az, akire a többieket rábízták. Köztük engem is.
Olyan bölcsesség, odaadás, báj, kecsesség, jóság, mélység lakik benned, hogy néha egészen elérzékenyülök egy egy mondatodon, egy mozdulaton, vagy egy pillantásodon.
Nézlek, és nem látom a rohanó időt, nem tudom felidézni a folytonosságot, ahogy kisbabából kisgyerek lettél, aztán meg iskolás.
Pedig ha rád nézek, egyszerre látom minden arcodat, érzem még a tenyeremben az apró kezed, emlékszem milyen volt a szőke selyemhajad, és átélem újra azt is, amikor egy időre eltűnt a mosolyod, a testvéreid érkezése környékén.
Édes Hannám.
Különleges vagy nekem, a legeslegszebb ajándék, amit valaha kaptam.
Te vagy az első az életemben, aki megtanított arra, hogy lehet egyszerre két, aztán három, aztán négy, majd öt embert is teljes szívvel szeretni. Te vagy az, aki megmutatta, milyen vagyok én valójában, aki a legvégső határaimhoz lökdöstél, és akiért képes voltam messze meghaladni azt, amire előtte még gondolni sem mertem.
Édes Hannám.
Botladozom azon az úton, amit együtt kezdtünk, és bár látszólag tudom, hogy merre vezet, igazából sokszor te mutatod az irányt nekem. Nyitott szívvel, és szemmel figyellek, hogy legalábbis ne tévedjek nagyot, hogy jól szeresselek, hogy engedjem neked kibontani önmagad.
Édes Hannám.
Ha kívánhatnék, azt kívánnám neked, hogy légy önfeledt, játssz olyan sokat, amennyit csak bírsz, hogy legyen mindig olyan tiszta a tekinteted, mint most, és őrizd meg az őszinteséget, a segítőkészséget, és a bátorságot. Azt kívánnám, hogy légy mindig ennyire nyílt szívű és szabad, és ha elengedem is a kezed mindezek vigyázzanak rád.
Édes Hannám.
Hét év telt el azóta az éjszaka óta, amikor először el kellett, hogy engedjelek.
Azóta sem megy könnyebben, mint akkor. :) Elfogynak a szavak, és marad a végtelen öröm, az érzésé, hogy világra jöttél.
Isten éltessen.
Édes Hannám.

2013. október 10., csütörtök
Hanna iskolás
Másfél hónapja érlelődik ez a bejegyzés.
Talán én nem álltam készen eddig arra, hogy írjak, de az is lehet, hogy fontosabb a téma annál, mintsemhogy futtában megemlékezzem róla.
De mert a részletek halványodnak, a mondandó pedig még mindig nem ülepedett le teljesen, megbirkózom vele.
Valamikor a nyár vége felé talált rám Eszter, Zsuzsi, meg az általuk megálmodott Időkapszula, amibe azonnal bele is szerettem. Játszottam a gondolattal egy darabig, aztán rádöbbentem, a lehető legjobbkor érkeztek az életünkbe, hiszen a grafomániám és a képszerelmem mellett a legszívesebben Hanna oldalán képzeltem el magam az első iskolás napon.
Így alakult, hogy aznap reggel, amikor a gondosan kikészített ünneplőbe öltöztettem a nappaliban a kis kerek asztal tetején, más kezében volt a fényképezőgép.
Danival ketten voltunk vele végig az ünnepség alatt, a gyülekezőben fogtam a kezét, simogattam a selyemhajat, és meghatódtam a gondolattól, nagy lett. A nagyok között kicsi, de határozottan ott volt a helye a sorokban ücsörgő iskolások között.
Az első nap nem vittük a táskáját, talán akartam adni neki másnapra is örülnivalót.
A tanteremben (ahova másodikosként én is jártam :)) az első sorban talált helyet magának Kori mellett, és azonnal otthon érezte magát. Talán csak nekem volt furcsa a sok ismerősen ismeretlen tárgy, kép, polc, doboz. Ahogy a szülők rakosgatták a bekötött füzeteket, a tisztasági csomagokat, a hurkapálcát, félfamentest, megálltam egy pillanatra, és csak néztem Hannát, ahogy féltérden ül a székén, forgatja a névtábláját, az ovis jelével.
Nyugodt volt, és boldog.
Három órájuk volt aznap, mielőtt magára hagytam volna, még átöltöztettem, elköszönt, és eljöttem.
Az első héten még hárommal voltunk itthon, vártuk, mikor mehetünk érte, aztán lassan, ahogy teltek a hetek, előbb Mikolt, majd Áron is óvodába ment.
A rutinok kialakítása a pörgés mellett természetes módon nem sikerült azonnal, sokszor eszembe jutott, milyen lett volna egy évvel ezelőtt, mikor még Lelle icipici volt, és örülök, hogy épp így alakult, hogy mindenkire jutott egy egy hét, és Lelle is a helyén van, testvérek nélkül is.
Az órarendet lassan megtanultam, a mai napig gondolkodnom kell ugyan, hogy melyik nap mikorra is megyek, és főképp hova először, de már nem folyamatos koncentráció a teljes délelőtt. A különórák, napközi legalább annyi fejtörést okozott, mint annak idején a tanító néni kiválasztása. Ez utóbbiért minden nap hálás vagyok...
Természetesen én vagyok a renitens anyukák egyike, mert nem akartam a gyerekemet azonnal hatféle plusz dologgal terhelni, és eszembe sem jutott, hogy napközibe menjen.
Így idén kimarad a szolfézs és a hangszer, és nem jár külön nyelvórára sem.
Hétfőn úszni viszem Mimivel (idén korábbi csoportba kerültek, emiatt a kicsiket otthon tudom hagyni, és ez azt hiszem mindannyiunknak jó), kedden balett van a suliban, Lili nénivel. Ez a harmadik év, hogy jár, a mozgásán nagyon látszik, Lili néni pedig Lili néni, így ez nem volt kérdés.
A hétvégén eddig lovagoltak, ezentúl pedig mindkét nap síelni fognak.
Szerintem ennyi is bőven sok.
A mindennapos testnevelésből egyet az úszás miatt Hanna kihagyhat (ami egyébként egy tömegsport elnevezésű valami, rengeteg gyereket mozgatnak egyszerre (kidobós, fogócska... csupa hasznos holmi) a hetedik órában lenne, úgy, hogy aznap négy órájuk van...), kedden pedig néptánc van tesi helyett.
Drámájuk van hetente egyszer, Rea néni szintén egy főnyeremény.
A mindennapos testnevelésről rengeteg szó esett mindenhol, a magam részéről híve vagyok annak, hogy a gyerekek ennyi idősen minél többet mozoghassanak, de azzal nagyon nem értek egyet, hogy ezt úgy tegyék, hogy közben két utcával arrébb kell hurcolniuk minden cuccukat, mert csak ott van tornaterem, és azzal sem, hogy ezeket a foglalkozásokat nem erre képzett szakemberek vezessék. A nem megfelelő technikával végeztetett guggolások pl. inkább ártanak, mint használnak heti ötször.
Dóri néni, és az ő kisugárzása, habitusa olyan számomra, mint Csilláé volt az oviban, azzal a különbséggel, hogy Dóri néni tanítónak született, Csilla pedig óvónéninek. Ennél többet nem is tudok mondani erről.
Hanna a mai napig örömmel megy, és örömmel jön.
Minden délután, míg a többiek megeszik a második ebédet, megcsinálja a leckéjét, gondosan ügyelve arra, hogy az rendben legyen. Látom rajta, hogy igyekszik, de azt a fajta megfelelési vágyat, amire számítottam, amit úgy gondoltam majd tompítanom kell, nem.
Szívesen csinál plusz feladatokat, és akárhányszor kérem, hogy olvassunk, szalad a könyvéért. Biztosan nem marad ez mindig így, de az az érzésem, hogy Dóri néni tudja, hogy hogyan szerettesse meg a tanulást a gyerekekkel, legalábbis az enyémmel. És ez fantasztikus érzés.
A legkedvesebb történet az első hétről, amikor Hanna az autóban (ahol mostanság a fél életemet töltöm, de szeretem, mert lehet mindenfélét csinálni közben, és a kis térbe zárva a gyerekekkel... nos az nem olyan rossz :)) arról mesélt, hogy miről beszélgettek valamelyik órán:
- Mama, és Dóri néni azt mondta, hogy ezentúl nem csak úgy bemegyünk reggel a terembe, hanem amikor megérkezünk, akkor köszönünk egymásnak, hogy Jó reggelt Dóri néni!, Jó reggelt Hanna!, és aztán megöleljük egymást.
Azt hiszem, ez sokmindent elmond arról, milyen légkört teremt Dóri néni, aki egyébként egy halkszavú, de nagyon határozott tanító. A jóértelemben vett klasszikus.
Annyira megérintett ez a mondta, hogy hirtelen azt válaszoltam Hannának, hogy a minimum, hogy minden napot megköszönjük Dóri néninek, amikor elindul hazafelé.
Másnap azzal fogadott, hogy:
- Odamentem ma Dóri nénihez, és azt mondtam neki, hogy köszönöm a mai napot.
- De drága vagy Hanna!
- Dóri néni pedig azt válaszolta, hogy ő is köszöni, mert nagyon jó kis napunk volt.
... Nnna.
Dani szerepe a reggelekben manifesztálódik, bár tegnap a mateklecke kapcsán volt egy kis közös tanulás is, nagyon szépek voltak, ahogy együtt dolgoztak (Dani valaha matek szakon kezdett az egyetemen, évek óta elő előkerül, hogy milyen lesz majd, amikor eljön az ő ideje, hát eljött, és nagyon jó látni, hallani, ahogy felépül az a minimegoldás, és Hanna rácsodálkozik, és örül :))... szóval reggel ő indítja a hármat útjára, elviszi Hannát iskolába, a másik kettőt meg az oviba. Eddig egyszer mentem velük, hááát, nagyon más ez a falu reggelente, mint ahogy én ismerem :))), egy felbolydult hangyafészek. Gyönyörű, és rémisztő is egyben. A forgataggal, a rengeteg autóval, a hömpölygő gyereksereggel, a szaladgáló felnőttekkel. De Dani szereti, a gyerekek pedig azt, hogy az apjukkal lehetnek.
Tudtam, hogy más lesz, hogy pörgős lesz, hogy fárasztó lesz, de megtapasztalni nem ugyanaz, mint tudni. Hanna elfárad, minden délután alszik egy órát. Én pedig koncentrálok, hogy amit vinni kell, az meglegyen, és amit csinálni kell, az öröm legyen.
Egyébként pedig olyan hirtelen lett természetes, hogy van egy iskolásunk. :)
Talán én nem álltam készen eddig arra, hogy írjak, de az is lehet, hogy fontosabb a téma annál, mintsemhogy futtában megemlékezzem róla.
De mert a részletek halványodnak, a mondandó pedig még mindig nem ülepedett le teljesen, megbirkózom vele.
Valamikor a nyár vége felé talált rám Eszter, Zsuzsi, meg az általuk megálmodott Időkapszula, amibe azonnal bele is szerettem. Játszottam a gondolattal egy darabig, aztán rádöbbentem, a lehető legjobbkor érkeztek az életünkbe, hiszen a grafomániám és a képszerelmem mellett a legszívesebben Hanna oldalán képzeltem el magam az első iskolás napon.
Így alakult, hogy aznap reggel, amikor a gondosan kikészített ünneplőbe öltöztettem a nappaliban a kis kerek asztal tetején, más kezében volt a fényképezőgép.
Danival ketten voltunk vele végig az ünnepség alatt, a gyülekezőben fogtam a kezét, simogattam a selyemhajat, és meghatódtam a gondolattól, nagy lett. A nagyok között kicsi, de határozottan ott volt a helye a sorokban ücsörgő iskolások között.
Az első nap nem vittük a táskáját, talán akartam adni neki másnapra is örülnivalót.
A tanteremben (ahova másodikosként én is jártam :)) az első sorban talált helyet magának Kori mellett, és azonnal otthon érezte magát. Talán csak nekem volt furcsa a sok ismerősen ismeretlen tárgy, kép, polc, doboz. Ahogy a szülők rakosgatták a bekötött füzeteket, a tisztasági csomagokat, a hurkapálcát, félfamentest, megálltam egy pillanatra, és csak néztem Hannát, ahogy féltérden ül a székén, forgatja a névtábláját, az ovis jelével.
Nyugodt volt, és boldog.
Három órájuk volt aznap, mielőtt magára hagytam volna, még átöltöztettem, elköszönt, és eljöttem.
Az első héten még hárommal voltunk itthon, vártuk, mikor mehetünk érte, aztán lassan, ahogy teltek a hetek, előbb Mikolt, majd Áron is óvodába ment.
A rutinok kialakítása a pörgés mellett természetes módon nem sikerült azonnal, sokszor eszembe jutott, milyen lett volna egy évvel ezelőtt, mikor még Lelle icipici volt, és örülök, hogy épp így alakult, hogy mindenkire jutott egy egy hét, és Lelle is a helyén van, testvérek nélkül is.
Az órarendet lassan megtanultam, a mai napig gondolkodnom kell ugyan, hogy melyik nap mikorra is megyek, és főképp hova először, de már nem folyamatos koncentráció a teljes délelőtt. A különórák, napközi legalább annyi fejtörést okozott, mint annak idején a tanító néni kiválasztása. Ez utóbbiért minden nap hálás vagyok...
Természetesen én vagyok a renitens anyukák egyike, mert nem akartam a gyerekemet azonnal hatféle plusz dologgal terhelni, és eszembe sem jutott, hogy napközibe menjen.
Így idén kimarad a szolfézs és a hangszer, és nem jár külön nyelvórára sem.
Hétfőn úszni viszem Mimivel (idén korábbi csoportba kerültek, emiatt a kicsiket otthon tudom hagyni, és ez azt hiszem mindannyiunknak jó), kedden balett van a suliban, Lili nénivel. Ez a harmadik év, hogy jár, a mozgásán nagyon látszik, Lili néni pedig Lili néni, így ez nem volt kérdés.
A hétvégén eddig lovagoltak, ezentúl pedig mindkét nap síelni fognak.
Szerintem ennyi is bőven sok.
A mindennapos testnevelésből egyet az úszás miatt Hanna kihagyhat (ami egyébként egy tömegsport elnevezésű valami, rengeteg gyereket mozgatnak egyszerre (kidobós, fogócska... csupa hasznos holmi) a hetedik órában lenne, úgy, hogy aznap négy órájuk van...), kedden pedig néptánc van tesi helyett.
Drámájuk van hetente egyszer, Rea néni szintén egy főnyeremény.
A mindennapos testnevelésről rengeteg szó esett mindenhol, a magam részéről híve vagyok annak, hogy a gyerekek ennyi idősen minél többet mozoghassanak, de azzal nagyon nem értek egyet, hogy ezt úgy tegyék, hogy közben két utcával arrébb kell hurcolniuk minden cuccukat, mert csak ott van tornaterem, és azzal sem, hogy ezeket a foglalkozásokat nem erre képzett szakemberek vezessék. A nem megfelelő technikával végeztetett guggolások pl. inkább ártanak, mint használnak heti ötször.
Dóri néni, és az ő kisugárzása, habitusa olyan számomra, mint Csilláé volt az oviban, azzal a különbséggel, hogy Dóri néni tanítónak született, Csilla pedig óvónéninek. Ennél többet nem is tudok mondani erről.
Hanna a mai napig örömmel megy, és örömmel jön.
Minden délután, míg a többiek megeszik a második ebédet, megcsinálja a leckéjét, gondosan ügyelve arra, hogy az rendben legyen. Látom rajta, hogy igyekszik, de azt a fajta megfelelési vágyat, amire számítottam, amit úgy gondoltam majd tompítanom kell, nem.
Szívesen csinál plusz feladatokat, és akárhányszor kérem, hogy olvassunk, szalad a könyvéért. Biztosan nem marad ez mindig így, de az az érzésem, hogy Dóri néni tudja, hogy hogyan szerettesse meg a tanulást a gyerekekkel, legalábbis az enyémmel. És ez fantasztikus érzés.
A legkedvesebb történet az első hétről, amikor Hanna az autóban (ahol mostanság a fél életemet töltöm, de szeretem, mert lehet mindenfélét csinálni közben, és a kis térbe zárva a gyerekekkel... nos az nem olyan rossz :)) arról mesélt, hogy miről beszélgettek valamelyik órán:
- Mama, és Dóri néni azt mondta, hogy ezentúl nem csak úgy bemegyünk reggel a terembe, hanem amikor megérkezünk, akkor köszönünk egymásnak, hogy Jó reggelt Dóri néni!, Jó reggelt Hanna!, és aztán megöleljük egymást.
Azt hiszem, ez sokmindent elmond arról, milyen légkört teremt Dóri néni, aki egyébként egy halkszavú, de nagyon határozott tanító. A jóértelemben vett klasszikus.
Annyira megérintett ez a mondta, hogy hirtelen azt válaszoltam Hannának, hogy a minimum, hogy minden napot megköszönjük Dóri néninek, amikor elindul hazafelé.
Másnap azzal fogadott, hogy:
- Odamentem ma Dóri nénihez, és azt mondtam neki, hogy köszönöm a mai napot.
- De drága vagy Hanna!
- Dóri néni pedig azt válaszolta, hogy ő is köszöni, mert nagyon jó kis napunk volt.
... Nnna.
Dani szerepe a reggelekben manifesztálódik, bár tegnap a mateklecke kapcsán volt egy kis közös tanulás is, nagyon szépek voltak, ahogy együtt dolgoztak (Dani valaha matek szakon kezdett az egyetemen, évek óta elő előkerül, hogy milyen lesz majd, amikor eljön az ő ideje, hát eljött, és nagyon jó látni, hallani, ahogy felépül az a minimegoldás, és Hanna rácsodálkozik, és örül :))... szóval reggel ő indítja a hármat útjára, elviszi Hannát iskolába, a másik kettőt meg az oviba. Eddig egyszer mentem velük, hááát, nagyon más ez a falu reggelente, mint ahogy én ismerem :))), egy felbolydult hangyafészek. Gyönyörű, és rémisztő is egyben. A forgataggal, a rengeteg autóval, a hömpölygő gyereksereggel, a szaladgáló felnőttekkel. De Dani szereti, a gyerekek pedig azt, hogy az apjukkal lehetnek.
Tudtam, hogy más lesz, hogy pörgős lesz, hogy fárasztó lesz, de megtapasztalni nem ugyanaz, mint tudni. Hanna elfárad, minden délután alszik egy órát. Én pedig koncentrálok, hogy amit vinni kell, az meglegyen, és amit csinálni kell, az öröm legyen.
Egyébként pedig olyan hirtelen lett természetes, hogy van egy iskolásunk. :)
2013. szeptember 20., péntek
2013. szeptember 12., csütörtök
Treasury
Diskurzus arról, hogy milyen az, amikor Mikolt elvesz valamit, ami Ároné.
Áron a hátsó sorban eszmét futtat:
- Ha te elveszed ezt tőlem, akkor én nagyon dühös leszek, és megütlek.
- Áronkám, mondjuk inkább szomorú légy, akkor hátha nem ütöd meg Mimit, és mondd neki, hogy adja vissza, mert az fontos neked.
(Ez a fontos nekem nagyon megy már, Lelle is szokta mondani, és általában működik is :))
- Mama, nemcsak szomorú leszek, hanem dühös is.
Érthető...
B verzió, ugyanaznap:
- Mimi. Ez az enyém. Te pedig néha elveszed, néha pedig nem. De te kedves kislány vagy, úgyhogy csak néha veszed el.
Még mindig autóban. Tesztelem Áron tudását, hány testvére van, hány fiú testvére van, hol lakunk, kinek mi a neve. Gyakorlatilag minden megy, a címben egy kis segítség kell csak, az én nevemet megdöbbentő pontossággal tudja.
Az apjához érünk:
- Hogy hívják a Papát?
- Papa.
- És mi a neve?
- Papa.
- És a Mama hogy szokta hívni a Papát?
Mikolt lelkesen bekiabál:
- Daddy.
:)
Lelle berreg a fürdőszobában, biggyeszt. A haja copfba fogva, olyan eredeti, hogy mellette guggolva kibuggyan belőlem a kacagás.
Rosszallóan rámnéz, sértődősre húzza a száját:
- Mama! Nem vicces.
És kacag velem.
Hanna álldogál az udvaron, hátán az iskolatáska, a nagyszülőkhöz megyünk. Az üzenőjét keresem vadul, mert lenne beleírni valóm holnapra.
- Hannácska, hol van az üzenőd?
Mivel fogalma sincs mi az, mondogat mindenfélét, meg sem tudom jegyezni, annyira nem releváns, de édes, ahogy igyekszik.
- Jójó, tudod, az a füzet, aminek mosolygós van az elején. Ü betű, de ezt Hanna mosolynak dekódolta.
- Jaaa. Azt a Dóri néni BESZEDTE tegnap, és még nem KAPTUK vissza.
Állok, nézem, és nem hiszem el, hogy tényleg ilyesmiről diskurálunk, és ő ezeket a szavakat használja.
A legkisebb csendőrünk puszipárti lett. A Papa, ha jön, ha megy:
- Papa, puszi.
Énekelve, ringatva a csepp testét hozzá.
Ma este, amikor összeszedtük a gyerekeket Hűvösvölgyben, megfogta a kezem, odahúzott a nagypapához, és akkurátusan felszólalt:
- Mama, puszi.
Aztán, mikor elégedetten konstatálta, hogy az utasítás végrehajtatott, bemasírozott a konyhába, ahonnan a nagymamát hozta hozzám kézen fogva, ugyenezen akció levezénylése céljából.
Áron a hátsó sorban eszmét futtat:
- Ha te elveszed ezt tőlem, akkor én nagyon dühös leszek, és megütlek.
- Áronkám, mondjuk inkább szomorú légy, akkor hátha nem ütöd meg Mimit, és mondd neki, hogy adja vissza, mert az fontos neked.
(Ez a fontos nekem nagyon megy már, Lelle is szokta mondani, és általában működik is :))
- Mama, nemcsak szomorú leszek, hanem dühös is.
Érthető...
B verzió, ugyanaznap:
- Mimi. Ez az enyém. Te pedig néha elveszed, néha pedig nem. De te kedves kislány vagy, úgyhogy csak néha veszed el.
Még mindig autóban. Tesztelem Áron tudását, hány testvére van, hány fiú testvére van, hol lakunk, kinek mi a neve. Gyakorlatilag minden megy, a címben egy kis segítség kell csak, az én nevemet megdöbbentő pontossággal tudja.
Az apjához érünk:
- Hogy hívják a Papát?
- Papa.
- És mi a neve?
- Papa.
- És a Mama hogy szokta hívni a Papát?
Mikolt lelkesen bekiabál:
- Daddy.
:)
Lelle berreg a fürdőszobában, biggyeszt. A haja copfba fogva, olyan eredeti, hogy mellette guggolva kibuggyan belőlem a kacagás.
Rosszallóan rámnéz, sértődősre húzza a száját:
- Mama! Nem vicces.
És kacag velem.
Hanna álldogál az udvaron, hátán az iskolatáska, a nagyszülőkhöz megyünk. Az üzenőjét keresem vadul, mert lenne beleírni valóm holnapra.
- Hannácska, hol van az üzenőd?
Mivel fogalma sincs mi az, mondogat mindenfélét, meg sem tudom jegyezni, annyira nem releváns, de édes, ahogy igyekszik.
- Jójó, tudod, az a füzet, aminek mosolygós van az elején. Ü betű, de ezt Hanna mosolynak dekódolta.
- Jaaa. Azt a Dóri néni BESZEDTE tegnap, és még nem KAPTUK vissza.
Állok, nézem, és nem hiszem el, hogy tényleg ilyesmiről diskurálunk, és ő ezeket a szavakat használja.
A legkisebb csendőrünk puszipárti lett. A Papa, ha jön, ha megy:
- Papa, puszi.
Énekelve, ringatva a csepp testét hozzá.
Ma este, amikor összeszedtük a gyerekeket Hűvösvölgyben, megfogta a kezem, odahúzott a nagypapához, és akkurátusan felszólalt:
- Mama, puszi.
Aztán, mikor elégedetten konstatálta, hogy az utasítás végrehajtatott, bemasírozott a konyhába, ahonnan a nagymamát hozta hozzám kézen fogva, ugyenezen akció levezénylése céljából.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Hanna,
Hanna beszél,
Hanna iskolás,
Lelle,
Lelle beszél,
Mikolt,
Mikolt beszél
2013. szeptember 2., hétfő
Ősz
Vasárnap reggel megérkezett az ősz. Ma már tagadhatatlanul érzem is... fúj a szél, a nappaliban pedig az imént lámpát kellett kapcsolni a meséléshez.
Nézegetem a gyerekeket, azt a hármat aki még itthon van a héten, és találgatom, vajon van-e mindnek harisnyája, kardigánja, gumicsizmája. A máskor pucér testüket ma már mindenhol ruha fedi, nézegetem a formáikat, olyan régen láttam őket ennyire felöltözve.
Jólesik meleg vízben mosogatni, és a mezítlábazás helyett zokniban jövök megyek.
Teszem a dolgom, de közben a gondolataim a legnagyobb gyerekünk köré gyűlnek. A kicsik a nappaliból a legozörgés mellől ki-ki kiabálnak:
- Mamaaaa, hol a Hannnaaaa?
Reggel óta sokadszor válaszolom nekik:
- Iskolában.
Szokjuk, ízlelgetjük mindannyian ezt az új mondatot, és alig várjuk, hogy elindulhassunk abba a csodavilágba, ahonnan Hanka mindenféle izgalmas történettel tér majd haza.
Tegnap volt az első nap.
Az egész nyarat annak tudatában örültük végig, hogy aztán egyszercsak Hanna majd iskolába megy. Végig úgy éreztem, hogy készen vagyok rá, hogy képes vagyok könnyek nélkül elindítani.
Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz elengednem.
És ma már az is világos, hogy nem is lehet könnyek nélkül, pehelykönnyen búcsút inteni neki.
Hiszen megint olyan picike lett hirtelen.
Vasárnap este, miután majdnem kipipáltuk a hosszú listát, elkészítettük a matekdobozt is, és megvarrtuk a ceruza-, és zsirkrétatartókat, ágyba tettem mindet. Életünkben először olyan korán, amilyen korán még soha. Hannát különös figyelemmel ölelgettem meg, dobogott a kis szíve.
Pár napja, hogy igazán várja a hétfő reggelt.
Nem kérdez, azt hiszem minden fontosat megbeszéltünk már.
A mindenfelől érkező várja-e már kérdésre egészen a múlt hétig csak a vállamat tudtam vonogatni, és ha nekiszegeztem, hátra sem nézve vágta rá, hogy igen, és szaladt tovább gondtalanul lebegtetve a nyárba szőkülő tincseit.
A múlt héten aztán egyszer körözött a lakásban, és közben azt kántálta, iskolás leszek, iskolás leszek. Csillogott a szeme, láttam rajta, hogy megérkezett hozzá is a jövő izgalommal és kíváncsisággal teli közelsége.
Vasárnap már egészen biztosan látszott rajta, hogy nem találja a helyét idehaza.
Éjjel lejött hozzám, pisilt, reggel fél hatkor pedig megjelent az ajtónkban, várta, hogy nyilatkozzak, indulunk-e végre.
A kettő között ömlött a könnyem.
Játszottunk-e eleget?
Szeretgettem-e eleget?
Megöleltem-e elégszer?
Válaszoltam-e minden kérdésére?
Elég jó édesanyja voltam-e?
Mindig mindenki azt mondta, hogy addig az enyém, míg óvodába nem megy. Míg ovis volt, azt éreztem, hazaviszem, hiszen Csillánál jobb helyen nem is lehetett volna. Nekem most kellett először rábíznom Őt az ismeretlenre, akkor is, ha Dóri néninél elképzelni sem tudnék jobb tanító nénit neki.
Most először éreztem meg, mennyire fájdalmas teljesen elengedni a kezét, rábízni Őt a világra. Arra az ismeretlenre, amiben még számomra is ezer kérdés megválaszolatlan.
És végül, miután elfogytak a könnyeim, felidéződött bennem egy sor emlék, attól az időtől kezdve, mikor először a kezemben tarthattam.
Hányszor, hány helyzetben éreztem már ugyanezt a kétségbeesést... amikor nem evett, amikor nem aludt, amikor a körmét rágta...
Az egyetlen út, ha ráhasalok a hullámra, és engedem, vigyen. Bíznom kell, hinnem kell.
Abban, hogy egy döntéssel bezárva egy csomó ajtót, kinyílik sok másik és mind mögött ott van a lehetőség.
Abban, hogy most nemcsak lezárult, hanem el is kezdődött egy új világ, ami legalább annyira érdekes, sokszínű, és végtelenül szerethető, mint a régi.
Abban, hogy ahogy egyre nagyobb lesz Hanna, egyre több dolgot tudunk majd megosztani egymással, és minden nap megkapom a lehetőséget, hogy szeretgessem, megöleljem, játsszunk, válaszoljak, jó édesanyja legyek.
Mire elérkezett a reggel, fordult velem a föld egy párat, és mikor megérkezett az álmos arcú, kócos, és csillogó szemű Hanna, már azt gondoltam, nincs is ennél nagyobb öröm, mint amikor láthatom nőni, okosodni.
Az asztalra állítottam, úgy öltöztünk ünneplőbe.
Először volt rajta klasszikus fehér blúz, és sötétkék szoknya.
Nézegetem a gyerekeket, azt a hármat aki még itthon van a héten, és találgatom, vajon van-e mindnek harisnyája, kardigánja, gumicsizmája. A máskor pucér testüket ma már mindenhol ruha fedi, nézegetem a formáikat, olyan régen láttam őket ennyire felöltözve.
Jólesik meleg vízben mosogatni, és a mezítlábazás helyett zokniban jövök megyek.
Teszem a dolgom, de közben a gondolataim a legnagyobb gyerekünk köré gyűlnek. A kicsik a nappaliból a legozörgés mellől ki-ki kiabálnak:
- Mamaaaa, hol a Hannnaaaa?
Reggel óta sokadszor válaszolom nekik:
- Iskolában.
Szokjuk, ízlelgetjük mindannyian ezt az új mondatot, és alig várjuk, hogy elindulhassunk abba a csodavilágba, ahonnan Hanka mindenféle izgalmas történettel tér majd haza.
Tegnap volt az első nap.
Az egész nyarat annak tudatában örültük végig, hogy aztán egyszercsak Hanna majd iskolába megy. Végig úgy éreztem, hogy készen vagyok rá, hogy képes vagyok könnyek nélkül elindítani.
Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz elengednem.
És ma már az is világos, hogy nem is lehet könnyek nélkül, pehelykönnyen búcsút inteni neki.
Hiszen megint olyan picike lett hirtelen.
Vasárnap este, miután majdnem kipipáltuk a hosszú listát, elkészítettük a matekdobozt is, és megvarrtuk a ceruza-, és zsirkrétatartókat, ágyba tettem mindet. Életünkben először olyan korán, amilyen korán még soha. Hannát különös figyelemmel ölelgettem meg, dobogott a kis szíve.
Pár napja, hogy igazán várja a hétfő reggelt.
Nem kérdez, azt hiszem minden fontosat megbeszéltünk már.
A mindenfelől érkező várja-e már kérdésre egészen a múlt hétig csak a vállamat tudtam vonogatni, és ha nekiszegeztem, hátra sem nézve vágta rá, hogy igen, és szaladt tovább gondtalanul lebegtetve a nyárba szőkülő tincseit.
A múlt héten aztán egyszer körözött a lakásban, és közben azt kántálta, iskolás leszek, iskolás leszek. Csillogott a szeme, láttam rajta, hogy megérkezett hozzá is a jövő izgalommal és kíváncsisággal teli közelsége.
Vasárnap már egészen biztosan látszott rajta, hogy nem találja a helyét idehaza.
Éjjel lejött hozzám, pisilt, reggel fél hatkor pedig megjelent az ajtónkban, várta, hogy nyilatkozzak, indulunk-e végre.
A kettő között ömlött a könnyem.
Játszottunk-e eleget?
Szeretgettem-e eleget?
Megöleltem-e elégszer?
Válaszoltam-e minden kérdésére?
Elég jó édesanyja voltam-e?
Mindig mindenki azt mondta, hogy addig az enyém, míg óvodába nem megy. Míg ovis volt, azt éreztem, hazaviszem, hiszen Csillánál jobb helyen nem is lehetett volna. Nekem most kellett először rábíznom Őt az ismeretlenre, akkor is, ha Dóri néninél elképzelni sem tudnék jobb tanító nénit neki.
Most először éreztem meg, mennyire fájdalmas teljesen elengedni a kezét, rábízni Őt a világra. Arra az ismeretlenre, amiben még számomra is ezer kérdés megválaszolatlan.
És végül, miután elfogytak a könnyeim, felidéződött bennem egy sor emlék, attól az időtől kezdve, mikor először a kezemben tarthattam.
Hányszor, hány helyzetben éreztem már ugyanezt a kétségbeesést... amikor nem evett, amikor nem aludt, amikor a körmét rágta...
Az egyetlen út, ha ráhasalok a hullámra, és engedem, vigyen. Bíznom kell, hinnem kell.
Abban, hogy egy döntéssel bezárva egy csomó ajtót, kinyílik sok másik és mind mögött ott van a lehetőség.
Abban, hogy most nemcsak lezárult, hanem el is kezdődött egy új világ, ami legalább annyira érdekes, sokszínű, és végtelenül szerethető, mint a régi.
Abban, hogy ahogy egyre nagyobb lesz Hanna, egyre több dolgot tudunk majd megosztani egymással, és minden nap megkapom a lehetőséget, hogy szeretgessem, megöleljem, játsszunk, válaszoljak, jó édesanyja legyek.
Mire elérkezett a reggel, fordult velem a föld egy párat, és mikor megérkezett az álmos arcú, kócos, és csillogó szemű Hanna, már azt gondoltam, nincs is ennél nagyobb öröm, mint amikor láthatom nőni, okosodni.
Az asztalra állítottam, úgy öltöztünk ünneplőbe.
Először volt rajta klasszikus fehér blúz, és sötétkék szoknya.
Címkék:
Befelé,
Hanna,
Hanna elsők,
Hanna iskolás,
Hanna iskolás lesz,
Kinga
2013. augusztus 21., szerda
A nyár végéről
Elszaladt a nyár. Legalábbis tegnap eszméltem, hogy Hanna alig két hét múlva felveszi az iskolatáskát, és onnantól nem nagyon lesz megállás. Aztán egyszer csak arra fogok ébredni, hogy overált kell adnom rájuk.
Még mindig simán kimennek mezítláb reggel, az sem zavarja őket, hogy hideg van, és ha barackot kérnek, automatikusan vetkőznek pucérra. De szeretem a meleget, a szabadságát, a simogatását, a könnyedségét.
Észrevétlen rohan az idő, elfelejtek dokumentálni, pedig annyi kedves pillanat van, amit érdemes volna.
Például azt, hogy ismét voltunk a Balatonnál. Mégpedig abban a kicsike présházban, ami a családé, de eddig nem volt merszünk kipróbálni, talán a minimális nomádsága miatt, vagy mert míg volt igazán picike nálunk, addig egy egész házat kellett volna költöztetni, de ezek mind csak kifogások, mert a présház maga a csoda.
Kiderült.
Mondjuk az, hogy Peti is lejött velünk, aztán pedig Matyi és Márkus is (ami már önmagában hihetetlen, sosem volt még ilyen, hogy együtt "nyaraljunk" a nagybácsikkal, az összessel, egyszerre), nagyban segített abban, hogy tegyük a semmit. A tökéletes semmit. Ültünk a teraszon, vagy a vízben, vagy a homokozó mellett, vagy a pokrócon a strandon, és ennyi.
Szerintem hosszú évek óta nem ültünk ennyit, ebben a kegyelmi állapotban.
Az egyensúly megőrzése végett Lelle pont kétszer veszett el a két nap alatt, de végül mindig meglett. Adrenalin túladagolás...
Képeket nem nagyon csináltam, már egy jóideje csak élvezem, hogy nézegethetem őket szabadon. :) Illetve van pár, amiből még annál is kevesebb megosztható.
Hannának kiesett a negyedik foga, Lelle pedig elkezdett beszélni.
Negyedszerre döbbenek rá, hogy milyen kegyes a természet, hogy a dackorszak kellős közepén ad valamit, amitől könnyebb a kétévessel. A beszéd indulása minden alkalommal olyan csoda nekem, hogy szívem szerint megállítanám az időt. Még úgy is, ha az ámulatot időről időre a földhözverős hisztik tarkítják.
Lelle, pont úgy, mint annak idején Hanna, majdnem tökéletesen tisztán kezd beszélni. Mindent utánunk mond, mára már három, négyszavas mondatokban kommunikál. Hannát Hankának hívja, annyira szeretnivaló, ahogy mondja. :)
A kedvenceim között szerepel a nagy párna, meg a szúrós víz.
Na meg persze a hogy hívnak kérdésre adott válasz...
Íme :) ne csak én örüljek. :) Azt hiszen nem szorul narrálásra, de szóljon, aki nem érti.
Még mindig simán kimennek mezítláb reggel, az sem zavarja őket, hogy hideg van, és ha barackot kérnek, automatikusan vetkőznek pucérra. De szeretem a meleget, a szabadságát, a simogatását, a könnyedségét.
Észrevétlen rohan az idő, elfelejtek dokumentálni, pedig annyi kedves pillanat van, amit érdemes volna.
Például azt, hogy ismét voltunk a Balatonnál. Mégpedig abban a kicsike présházban, ami a családé, de eddig nem volt merszünk kipróbálni, talán a minimális nomádsága miatt, vagy mert míg volt igazán picike nálunk, addig egy egész házat kellett volna költöztetni, de ezek mind csak kifogások, mert a présház maga a csoda.
Kiderült.
Mondjuk az, hogy Peti is lejött velünk, aztán pedig Matyi és Márkus is (ami már önmagában hihetetlen, sosem volt még ilyen, hogy együtt "nyaraljunk" a nagybácsikkal, az összessel, egyszerre), nagyban segített abban, hogy tegyük a semmit. A tökéletes semmit. Ültünk a teraszon, vagy a vízben, vagy a homokozó mellett, vagy a pokrócon a strandon, és ennyi.
Szerintem hosszú évek óta nem ültünk ennyit, ebben a kegyelmi állapotban.
Az egyensúly megőrzése végett Lelle pont kétszer veszett el a két nap alatt, de végül mindig meglett. Adrenalin túladagolás...
Képeket nem nagyon csináltam, már egy jóideje csak élvezem, hogy nézegethetem őket szabadon. :) Illetve van pár, amiből még annál is kevesebb megosztható.
Hannának kiesett a negyedik foga, Lelle pedig elkezdett beszélni.
Negyedszerre döbbenek rá, hogy milyen kegyes a természet, hogy a dackorszak kellős közepén ad valamit, amitől könnyebb a kétévessel. A beszéd indulása minden alkalommal olyan csoda nekem, hogy szívem szerint megállítanám az időt. Még úgy is, ha az ámulatot időről időre a földhözverős hisztik tarkítják.
Lelle, pont úgy, mint annak idején Hanna, majdnem tökéletesen tisztán kezd beszélni. Mindent utánunk mond, mára már három, négyszavas mondatokban kommunikál. Hannát Hankának hívja, annyira szeretnivaló, ahogy mondja. :)
A kedvenceim között szerepel a nagy párna, meg a szúrós víz.
Na meg persze a hogy hívnak kérdésre adott válasz...
Íme :) ne csak én örüljek. :) Azt hiszen nem szorul narrálásra, de szóljon, aki nem érti.
Címkék:
Hanna,
Hanna fogak,
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Lelle elsők,
Nyár,
Nyaralás 2013,
Nyári szünet 2013
2013. augusztus 13., kedd
Hannával, ha nehéz
Régen idéztem utoljára Felmártól. Időről időre megtalál egy gondolat tőle, és általában, valamilyen misztikus oknál fogja a legjobbkor.
Ahogy most is.
Az idézet egy részlet a Feldmár András és Büky Dorka Beszélgetés a valóságról, az akaratról és az akarat rendellenességeiről c. írásából, amely hamarosan megjelenik a HVG Pszichológiában.
"FA: ....Mi a Valóság? Valaki sír. Se több, se kevesebb. Ez a helyzet, ami ott van. Az, aki nyitva van ésszel és szívvel, talán csak gyengéden megöleli és hagyja sírni, míg az a folyamat, amiben a síró ember van, magától véget nem ér, megvárja, hogy sírás után mit mond az illető. Nem faggat, nem siettet, nem nyugtatgat, nem okoskodik, nem tanácsol, nem segít, nem tud jobban, nem kritizál, nem hord le, nem, nem, nem… mindezeket nem csinálja. Csak szeret, figyel, elfogad türelmesen. ..."
Hanna az utolsó balatoni napunk záróakkordjaként egy olyan fergeteges hisztit adott elő, mikor Dani testi erőszakot alkalmazott, mielőtt sellővé lett volna a habok között és a karjaiban kihozta a vízből, amilyet tőle még soha eddig nem hallottam.
Minden kapcsolatát elveszítve a külvilággal visított, egészen a nyaralóig, és még ott is hosszasan. Semmi és senki nem tudta megnyugtatni, hiába próbálkoztunk sokféleképpen, csak az őrjöngéshez lehetett hozzáférni, Hannához nem.
Nyilvánvalóan elrontottuk sok ponton az elindulást, mert Hanna egyébként érti már az ötpercmúlva jelentését, és majdnem mindig zokszó nélkül be is tartja. Most nem tudtunk szólni, váratlanul érte, hogy Dani megjelent mellette, és őszintén szólva teljesen megértem, hogy kiborult.
Mondogatta is, hogy szólnunk kellett volna, amitől még rosszabbul éreztem magam. Olyan okos, olyan nagyon igaza volt.
Hazajöttünk, és Dani hétfőn dolgozni ment. Ahogy nekem nehezemre esett megszokni újra az itthonlétet, valószínű, hogy a gyerekeknek is bele kellett rázódniuk a régi új életünkbe.
Hanna minden nap legalább egyszer kiborult valamin. Rendszerint igaza volt minden alkalommal, csak a formával volt baj, és azzal, hogy miután behergelte magát, már nem lehetett semmivel sem kizökkenteni.
Az első alkalmakkor annyira mellbevágott, hogy nem tudtam hogyan reagáljak.
Ahogy most is.
Az idézet egy részlet a Feldmár András és Büky Dorka Beszélgetés a valóságról, az akaratról és az akarat rendellenességeiről c. írásából, amely hamarosan megjelenik a HVG Pszichológiában.
"FA: ....Mi a Valóság? Valaki sír. Se több, se kevesebb. Ez a helyzet, ami ott van. Az, aki nyitva van ésszel és szívvel, talán csak gyengéden megöleli és hagyja sírni, míg az a folyamat, amiben a síró ember van, magától véget nem ér, megvárja, hogy sírás után mit mond az illető. Nem faggat, nem siettet, nem nyugtatgat, nem okoskodik, nem tanácsol, nem segít, nem tud jobban, nem kritizál, nem hord le, nem, nem, nem… mindezeket nem csinálja. Csak szeret, figyel, elfogad türelmesen. ..."
Hanna az utolsó balatoni napunk záróakkordjaként egy olyan fergeteges hisztit adott elő, mikor Dani testi erőszakot alkalmazott, mielőtt sellővé lett volna a habok között és a karjaiban kihozta a vízből, amilyet tőle még soha eddig nem hallottam.
Minden kapcsolatát elveszítve a külvilággal visított, egészen a nyaralóig, és még ott is hosszasan. Semmi és senki nem tudta megnyugtatni, hiába próbálkoztunk sokféleképpen, csak az őrjöngéshez lehetett hozzáférni, Hannához nem.
Nyilvánvalóan elrontottuk sok ponton az elindulást, mert Hanna egyébként érti már az ötpercmúlva jelentését, és majdnem mindig zokszó nélkül be is tartja. Most nem tudtunk szólni, váratlanul érte, hogy Dani megjelent mellette, és őszintén szólva teljesen megértem, hogy kiborult.
Mondogatta is, hogy szólnunk kellett volna, amitől még rosszabbul éreztem magam. Olyan okos, olyan nagyon igaza volt.
Hazajöttünk, és Dani hétfőn dolgozni ment. Ahogy nekem nehezemre esett megszokni újra az itthonlétet, valószínű, hogy a gyerekeknek is bele kellett rázódniuk a régi új életünkbe.
Hanna minden nap legalább egyszer kiborult valamin. Rendszerint igaza volt minden alkalommal, csak a formával volt baj, és azzal, hogy miután behergelte magát, már nem lehetett semmivel sem kizökkenteni.
Az első alkalmakkor annyira mellbevágott, hogy nem tudtam hogyan reagáljak.
2013. július 4., csütörtök
Hazajöttek
Rengeteg élménnyel, kisimulva (na jó, Mikolt szerzett egy púpot a fejére ma, épp mikor velem beszélt Mari), csillogó szemekkel.
Hanna interpretációja rajzos formában:
Nekem nagyon hiányoztak.
Tökéletesen kettéváltam, az egyik felem a kicsikkel volt, a másik felem a nagyokkal. Elég fárasztó dolog amúgy. :)
Tavaly sokkal könnyebben engedtem el őket (nem fizikailag, hanem lelkileg, természetesen egy cseppnyi dilemma nem volt bennem, hogy menjenek-e vagy sem), talán több volt a tennivaló, talán kicsik voltak még a kicsik ahhoz, hogy értsék, a nagyok elmentek.
Áron még kedden is emlegette Hannát, pedig nyoma sem volt annak, hogy a játékban, a fürdésben, vagy bármiben hiányozna neki. Dehát ő egy ilyen érzelmes típus, ha eszébe jut, hiányzik neki. Nem konkrétan, csak úgy.
Lellével egyébként szoros párt alkotnak, Áron a maga szintjére emelve mindenbe bevonja, úgy beszél vele, mintha Lelle tudna válaszolni is, vannak közös akcióik, sőt, mostanában Lelle spontán megöleli Áront, ha a közelében van.
Jó látni őket együtt, pláne, mert annyira nagyon hasonlítanak egymásra. Két egyforma arc, egy fiús, meg egy lányos verzióban.
Szóval hiányoztak, és tényleg sokkal könnyebb volt az ebédeltetés, és az esti fürdés-fektetés program (nap közben pedig lényegesen nehezebb, hiába, ha négyen vannak, mindig akad valaki, akivel lehet játszani, aki odafigyel, mégha több a hajbakapás is), és hiába nyafogok most, a legnagyobb öröm, hogy tudom, mennyire jó volt nekik, hogy hallgatom ahogy mesélnek vég nélkül, és ez tulajdonképpen teljesen felülír bármiféle érzést a hiányukkal kapcsolatban.
Azt gondoltam, hogy ha csak ketten lesznek a háznál, majd jól utolérem magam, de természetesen nem így lett, úgyhogy holnap szépen nekiállok, hogy legalább a lányok szobájából kiköltöztessem a porcicákat. Mert ha négyen vannak, akkor nyugodtabban hagyom a kicsiket a szemem nélkül, Hanna is, Mimi is azonnal szól, ha néznem kell velük. :)
No és persze mi sem unatkoztunk, kedden délelőtt például busszal mentünk halakat etetni a Millenárisra. Nagyon ügyesek voltak odafelé (akkor mondjuk tömeg sem volt és nem voltak sem fáradtak, sem éhesek), és a városban (amihez egyáltalán nincsenek szokva gyalogosan) is (Áron futóbringával, Lelle babakocsiban), visszafelé kicsit kalandosabb volt az út, amikor a tömegben mászókának használták a székeket és a kapaszkodókat, és minden másodpercben jeleztek, mert épp kézügyben volt a kapcsoló, de igazán nem zavartunk senkit, és tudtam, hogy rettentően elfáradtak, és melegük van és éhesek is, úgyhogy büszke vagyok rájuk teljesen.
Azért a jövő héten nem buszozunk ekkorát. :)
Ezek a képek a nyolcezer forintos ixusszal készültek, aminek az lcdjét a nagy napsütésben esélytelen volt látni, és mivel tök automatikát tud csak, kevés beleszólásom maradt, hogy hova élesítsen pl. (rettenetesen idegesítő :)).
Szóval csak itthon derült ki, hogy mit csináltam, de hogy őszinte legyek (bár természetesen látom a különbséget, naná) cseppet sem hiányzott a hátamról a nagygép, és egy minimális utómunka után egészen jó képek születtek. Íme a vak fotós sorozata. :)))
Hanna interpretációja rajzos formában:
Nekem nagyon hiányoztak.
Tökéletesen kettéváltam, az egyik felem a kicsikkel volt, a másik felem a nagyokkal. Elég fárasztó dolog amúgy. :)
Tavaly sokkal könnyebben engedtem el őket (nem fizikailag, hanem lelkileg, természetesen egy cseppnyi dilemma nem volt bennem, hogy menjenek-e vagy sem), talán több volt a tennivaló, talán kicsik voltak még a kicsik ahhoz, hogy értsék, a nagyok elmentek.
Áron még kedden is emlegette Hannát, pedig nyoma sem volt annak, hogy a játékban, a fürdésben, vagy bármiben hiányozna neki. Dehát ő egy ilyen érzelmes típus, ha eszébe jut, hiányzik neki. Nem konkrétan, csak úgy.
Lellével egyébként szoros párt alkotnak, Áron a maga szintjére emelve mindenbe bevonja, úgy beszél vele, mintha Lelle tudna válaszolni is, vannak közös akcióik, sőt, mostanában Lelle spontán megöleli Áront, ha a közelében van.
Jó látni őket együtt, pláne, mert annyira nagyon hasonlítanak egymásra. Két egyforma arc, egy fiús, meg egy lányos verzióban.
Szóval hiányoztak, és tényleg sokkal könnyebb volt az ebédeltetés, és az esti fürdés-fektetés program (nap közben pedig lényegesen nehezebb, hiába, ha négyen vannak, mindig akad valaki, akivel lehet játszani, aki odafigyel, mégha több a hajbakapás is), és hiába nyafogok most, a legnagyobb öröm, hogy tudom, mennyire jó volt nekik, hogy hallgatom ahogy mesélnek vég nélkül, és ez tulajdonképpen teljesen felülír bármiféle érzést a hiányukkal kapcsolatban.
Azt gondoltam, hogy ha csak ketten lesznek a háznál, majd jól utolérem magam, de természetesen nem így lett, úgyhogy holnap szépen nekiállok, hogy legalább a lányok szobájából kiköltöztessem a porcicákat. Mert ha négyen vannak, akkor nyugodtabban hagyom a kicsiket a szemem nélkül, Hanna is, Mimi is azonnal szól, ha néznem kell velük. :)
No és persze mi sem unatkoztunk, kedden délelőtt például busszal mentünk halakat etetni a Millenárisra. Nagyon ügyesek voltak odafelé (akkor mondjuk tömeg sem volt és nem voltak sem fáradtak, sem éhesek), és a városban (amihez egyáltalán nincsenek szokva gyalogosan) is (Áron futóbringával, Lelle babakocsiban), visszafelé kicsit kalandosabb volt az út, amikor a tömegben mászókának használták a székeket és a kapaszkodókat, és minden másodpercben jeleztek, mert épp kézügyben volt a kapcsoló, de igazán nem zavartunk senkit, és tudtam, hogy rettentően elfáradtak, és melegük van és éhesek is, úgyhogy büszke vagyok rájuk teljesen.
Azért a jövő héten nem buszozunk ekkorát. :)
Ezek a képek a nyolcezer forintos ixusszal készültek, aminek az lcdjét a nagy napsütésben esélytelen volt látni, és mivel tök automatikát tud csak, kevés beleszólásom maradt, hogy hova élesítsen pl. (rettenetesen idegesítő :)).
Szóval csak itthon derült ki, hogy mit csináltam, de hogy őszinte legyek (bár természetesen látom a különbséget, naná) cseppet sem hiányzott a hátamról a nagygép, és egy minimális utómunka után egészen jó képek születtek. Íme a vak fotós sorozata. :)))
Címkék:
Áron,
Fotók,
Gyerekprogram,
Hanna,
Lelle,
Mikolt,
Millenáris,
Nyár,
Nyaralás 2013,
Nyári szünet 2013
2013. július 2., kedd
Mostantól hetekben mérjük az időt
Legalábbis az írás sűrűsége erre enged következtetni...
A második heti matiné történései (maratoni bejegyzés, kávéval az elején érdemes készülni) sorban pedig a következők voltak, amolyan igazi napló stílusban:
Hétfő
Lehűlt az levegő.
Nagyon.
Eddig ha kinyitottam a teraszajtót, gyorsan be is csuktam, mert itt bent jó hűvös volt, kint meg nagyon meleg. Most ha kinyitom, megfagyunk. Laza húsz fokkal van kevesebb, mint tegnap volt. A teraszajtó gyakorlatilag minden körülmények között csukva van. :)
Előkotortam az előszoba pad legalján nyomorgó hosszú nadrágokat, egyébként pedig szuper nagyokat alszunk, éjjel is, nappal is. Ja és ma fogadalmat tettem, hogy a padon rendet teszek. Szerintem száz körül lehet a darabok száma a halmot elnézve. A hosszúnadrágok ma délelőtt még visszakerültek, mert délre azért valamennyire felmelegedett az idő. Ennyit az időjárásról. Mondjuk a forgalomról nehezen lehetne hosszasan írni, mert az itt pont nincs.
Próbálom behozni a lemaradást az egyéb házimunkákkal is, de konkrétan képtelenség. Nem venném zokon, ha Urban Eve kidolgozna egy tervet a sokgyerekes családok nyári terminusára. Egy hónap alatt szerintem képtelenség végezni a házzal (plusz kert...), mert egyrészt maximum 5 perces etapokra lehetne bontani a tennivalókat, (ennél hosszabb időt sehol nem lehet büntetlenül eltölteni), másrészt legalább félóránként történik valami olyasmi, ami azonnali közbelépést igényel. Akármi csinálok is épp.
Gondolom mindenkinek meghoztam a nagycsaládos léthez a kedvet, a lemaradásban azért jócskán benne van az is, hogy annyira jó látni, hallani, ahogy játszanak, no meg velük játszani, hogy sehogyan sem tudom motiválni magam.
Enni kell, főzni főzök.
A hétfő legmerészebb, végül egyik legjobban sikerült programja az volt, hogy felvetettem, menjünk el ebéd előtt egyet bringázni.
Lelle mögöttem gyerekülésben, a másik három pedig a saját, kétkerekűjével.
Tökéletes libasorban, minden szabályt betartva kerekeztünk ki a legnagyobb békében és egyetértésben a tőlünk kb. egy kilométerre található játszótérre. A szabály a libasor, és hogy minden kereszteződésnél meg kell állni, és leszállva áttolni a bringát, ha azt mondom, mehetünk.
Elmolyoltak a játszón (itt sosincs senki), nincs ugyan sok játék, de épp a gyereknapon adtak át egy csillivilli telepített fitneszgépparkot, azon lógtak, másztak (ha lenne lehetőségem, biztosan minden reggel elfutnék idáig (meg ha szeretnék mondjuk futni, vagy tudnék... és gyúrnám magam ezeken, annyira jók)) alig akartak hazaindulni. Búcsúzóul még kipróbálták (teljesen saját kezdeményezés, egyedül ültek fel rá mindahányan) a négyes libikókát, annyira ügyesek voltak, ahogy cserélgették a helyeket, azzal kísérletezve, hogyan a leghatékonyabb. :)
A kisöcsém két darab ötössel államvizsgázott ma, közgazdász lett belőle. Őrület. Holnap pedig elrepül Máltára két hónapra, és azon kívül, hogy sütteti a hasát (amit nem ajánlok neki, mert épp a múlt héten vágtak ki belőle egy darab gyanús anyajegyet (már tudjuk, hogy minden rendben van a szövettannal is, de azért izgultam...)), dolgozni fog. Elég büszke vagyok rá.
Este Mariannt és Leát látogattunk, megettük a maradékot, meg együtt fürödtek a gyerekek, és vártuk Danit, de a szakadó eső miatt inkább hazamotorozott. Elázott így is, meg keveset is találkoztunk vele, de a bandázós délutánok is kellenek nagyon.
Kedd
A délelőttök úgy szaladnak el, hogy mire mindenki felöltözik, dél van.
A könyvtár egykor nyit, így épp elérjük, még úgy is, hogy nincs ovi (mert ha van, akkor úgyis útba esik). Egy kis kitérővel mentünk, visszavittem Viki gőzgépét, amit a múltkori fodrászkodás alkalmával adott, és minden nap találtam valamit azóta, amit gőzölni lehetett. (Mégiscsak volt valami sikerem házimunkafronton...) Most tiszták és puhák és szépek a szőnyegek, és a kanapé is, meg a fürdőszobában a fúgák.
A könyvtárba visszavittünk 11 könyvet, és elhoztunk 12tőt. Minden alkalommal igyekszem határt szabni a túláradó lelkesedésüknek, ami nehéz, mert nehéz, mert annyira szeretnek ott lenni is, meg a könyveket is, ha lehetne, szerintem egy talicskányi könyvet tolnánk haza. A legutóbbi válogatás nem sikerült túl jól, a felét olvastuk csak annak, amit kölcsönöztünk, sok is volt, meg nem is olyan nagyon jók.
Most már hazafelé az autóban is nagy volt a csend, itthon pedig alig lehetett rávenni őket, hogy felmenjünk aludni, maguk mellé pakolták a kupacot, és lapoztak, nézegettek elmélyülten. :)
Danit ma este céges rendezvényen, aztán barátoknál volt, a véges kreativitásom eredményeképp az ikeában kötöttünk ki. Eredetileg Orsiék jöttek volna hozzánk, de délben még úgy tűnt, Mikolt nincs jól, aztán jobban lett persze, de Vittük a szabadságát élvező anyukámat is, mert egyébként olyan ritka, hogy ennyit velünk tud lenni. A gyerekek játszóházaztak, mi beszélgettünk, meg vihogtunk a kétgyerekes hepciáskodó fiatal anyukán, aki sehogyan sem akarta megérteni, hogy mi következünk. Így megy ez esős időben.
Szerda
A mamám születésnapja.
Reggelre Mikolt hőemelkedéssel ébredt. Pali elvitte az egészséges kupacot, Mimi meg itthon maradt velem, gyógyulni. Hihetetlen, hogy mennyire kell neki az egyszemség. Teljesen átlényegül amikor nem kell megküzdenie a figyelemért. Persze ha beteg, akkor általában angyal, és minthogy gyanús volt már tegnap is, éjjel mondtam Daninak, hogy beteg lesz ez a gyerek meglássa, mert úgy indult el tegnap az ikeából, hogy első szavamra húzta a gumicsimmát, megfogta a nagymama kezét, és azt mondta neki:
- Gyere nagymama, menjünk együtt, csakmiketten.
Normális esetben az sem zavarja, ha pedagógiai célzattal ottfelejtjük. Csak aztán vakargatjuk a fejünket, hogy kinek is pedagógiai a célzat.
Szóval délelőtt nagy békében elmolyoltunk egymás mellett, én dolgoztam, Mimi a mellém húzott fotelben félkiflibe kanyarodva olvasgatott. Nekem. Mesét. Nem zavarta, hogy nem tudok igazán figyelni, mert csend volt, és senki sem szólt bele a történetébe. Néha kérdezett vagy kért, akkor megálltam, beszélgettünk.
Aztán rendet tettünk a padon, az összes ruhát elpakoltuk, bizony. Egy nagyon nagy kosár telt meg, és közben az is kiderült, hogy Mimi gyorsan és pontosan hajtogat. Bármit. Elképedtem.
Délben mentünk a siserehadért, Hanna a nagymamáéknál maradt alvásra, a többiekkel hazajöttünk. Mikolt kiborult, hogy befurakodtak közénk azok ketten, akik nekem ilyenkorra már hiányozni szoktak. Micsoda egy meghasonlott állapot, mindet szeretem, de az egyiknek épp nem jó, hogy nem csak őt.
Délután kimenőm volt, amibe belesűrítettem egy tornát, egy randit Danival, mozival, aztán összegyűjtöttük a kincseinket, és hazafelé még beugrottunk Édesanyámhoz, hogy felköszöntsük úgy igazából.
Csütörtök
Az alkotás napja volt a mai.
Már éjjel elkezdődött, mikor a fakockák újrahasznosításának ötlete továbbgyűrűzött (eredeti öltet kifli és levendulánál), már készült egy franciaágy, ami Hanna mellett ad éjszakai szállást egy lovacskának, de még mindig maradt annyi, hogy értelme legyen nekiállni egy komplett nappalibútort összerakni.
A bútorkészítésnek csak a fantázia, no meg a rendelkezésre álló készlet szab határt, itt négy fotel, egy asztal, valamint egy könyvespolc készült. És bár maradt még akrilfesték is, a lányok kifejezett kérésére nem kentük le egyiket sem. Azóta már birtokba is vette ez az. :)
A lányok reggeltől délig a Csipkerózsika című előadást próbálták, ami a próbák közben közös megegyezéssel Hamupipőke lett. A főszerepekben:
Mikolt: Csipkerózsika, királynő
Hanna: mesélő, Hamupipőke, gonosz
Áron: király, lovag, herceg
Lelle statisztaként ki meg bejárkált, a szünetben pedig levette a nadrágját, aztán a pelusát is, majd bilire ült és belepisilt.
Mikolt egy varázspálcára vágyott, én pedig alkotó kedvemben lévén (és a bútorokkal végezve időm teljes birtokában) csináltam neki egyet. Hurkapálca selyemszalaggal betekerve (kétoldalú ragasztószalaggal van rögzítve alul felül, maximálisan bevált), két karton merített, csillogó maradék csomagolópapírral bevonva csillag formájúvá vagdicsálva, ezüst tollal átrajzolva, pettyezve, és némi ezüst szalaggal, meg a múlt heti kanapéhuzat mosásból megmaradt fotel alá bújt fehér tollal díszítve.
Volt varázslás, meg tánc, és lett dél, és alig tudták abbahagyni.
Anyukámnál ebédeltünk, és elvittük neki az ajándékokat, amiket a gyerekek maguk készítettek. Gyöngyképek, Hanna egy szívárvényszjnű poháralátétet, Mikolt és Áron egy egy szivecskét adtak, ezeknek a hátuljára filcet ragasztottam, szép lett, főleg a három egymás mellett. :) Áron még kért rá extra díszítést is, egy ezüstszalagot és egy mini ezüst karácsonyfagömböt tettünk rá a fehér alapra, aminek a hátulja rózsaszín filcet kapott. Meglepően szép lett. Igazi kis romantikus férfiember lesz belőle. :)
Délután a gyerekek kérésére biciklivel mentünk ki a játszótérre. Fantasztikus ez a fajta szabadság, egészen világosan emlékszem, mennyire távolinak tűnt, hogy valaha két keréken fogunk közlekedni, mert a legkisebb is tud majd ülni, és a második legkisebb a saját erejéből jut majd el Aból Bbe. Most meg csak nézem őket, ahogy hárman mennek libasorban előttem, és már Áron sem "billegteti a kormányt", és elég vagyok egyedül is, hogy ebben a formációban megtegyünk enyhe emelkedőn másfél kilométert.
Sajnos Danit ma este sem látták, kezd is hiányozni mindegyikünknek. Én legalább futólag találkozom vele éjjel, amikor ajtónyitástól lefekvésig tíz perc alatt átrobog a házon. :) Majd hétvégén összefutunk.
Péntek
Reggel Áron azzal ébresztett, hogy a Papa nem jött haza. Megnyugtattam, hogy itthon aludt, de már elment dolgozni. Nem volt feldobva, azt hiszem neki hiányzik a legjobban.
Én is érzem, hogy fáradok, a délelőtt gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt. A hónap utolsó napjaiban pénz sem szokott maradni extra programokra, ezért aztán minden kertben töltött percért hálás vagyok, mert odakint mindig találnak valami játszanivalót.
Most például málnavadászat volt, és locsoltak a hordóból, amiben az esővizet gyűjtjük. Észrevétlen szívják magukba az információkat, én pedig csak figyelem, mennyi mindent tudnak a körülöttünk nyíló virágokról, a tavaly elültetett, de idén is bőséges termést hozó sóskáról, salátáról.
Ebéd, alvás, és a nap, valamint a hét méltó zárásaként Annáék jöttek EmmaFlórával, indiait főztem, amiről eleinte azt gondoltam sok, végül pedig mind elfogyott. Emma kicsit fáradtabb volt a szokásosnál, aminek jó erős hangot is adott. Ettől a mieink csendben, rendben megfürödtek, illedelmesen elköszöntek, és alkudozás nélkül mentek aludni. Annának gondolom nehezebb dolga volt...
Mikolt jobban van, illetve egész nap úgy tűnt hogy túljutottunk a kritikus időszakon, és sikerült (immár sokadjára, és lehet, hogy én túlságosan hagyatkozom a homeopátiára, de ha a kialakulóban lévő betegség legelején elkezdem nekik adni azt, amire szükségük van, akkor két nap alatt gyakorlatilag visszafordítható a folyamat, ami egyébként csúnyán végződhetne) megfogni, és visszaverni a támadókat a kis szervezetében, mire este azt találta mondani, hogy fáj a füle. Orrcseppet adtam neki, reggel már nem panaszkodott.
Szombat
Délelőtt későn ébredtem. Magamra vethetek, a héten sosem sikerült korán lefeküdnöm. Mentségemre legyen hogy a kicsik is későn keltek.
Dani égett a tettvágytól, igyekeztem ráhangolódni a tempójára, ami sosem egyszerű, pláne egy majdnem külön töltött hét után. Sikerült azért, és mindenkinek jutott a kívánságteljesítésből, így lett végül Budaörs az uticél, előbb a tetőcsomagtartóhoz rúd, aztán egy kis kirándulás a Kőhegyre.
A telefonom kezdőlapja a négy gyerek. Szeretem azt a képet róluk, ami tavaly szeptemberben készült fent a hegyen, még az utolsó jóidőben mentünk fel, és sikerült rávennem őket, hogy egy percre maradjanak egy helyen. Azóta nézegetem ezt a képet, és arra gondoltam, hamár úgyis olyan nagyot nőttek, legyen egy kép idén is onnan. Nem is ígértem semmit, mégis mindenkinek volt kedve felmászni a dombtetőre, sőt Áron hozta a hátizsákot az almákkal, vízzel. A kép elkészült, magamban azzal a vággyal, hogy még vagy tíz évig minden nyáron készüljön róluk egy, pont ott.
Végül kiderült, miért olyan jó program nekik felmenni. A sziklák miatt. Mászni szeretnek annyira, hogy az sem érdekli őket, hogy előbb fel kell gyalogolni. Hanna pici kora óta nagyon ügyes, egy függőleges szobortalpazatra is úgy mászik fel, mintha lépésekkel lenne kirakva. Mikolt félősebb, jajjgat, de megy, mert vonzza, Áron barátkozik, de ő is nekiindul, Lelle pedig mindent egyedül akar, és a nagyok után megy, szerintem észre sem vette, hogy valami veszélyes dologban vesz részt.
Délután Dani kosarazni ment a kisebbik öcsémmel, mi pedig Ferivel muskátlit vettünk Pátyon, aztán fagyiztunk, programzárásképpen pedig míg Mimi és Lelle játszótereztek, Hannával és Áronnal a Tescoban megvettük az iskolai lista kétharmadát. Nem egy egyszerű dolog ez kérem, hatféle zsírkréta közül kiválasztani a legszimpatikusabbat (olcsó legyen, és elfogadható minőségű).
Vasárnap
Úgy volt, hogy repetázunk Kőhegyből, de más dolgunk akadt. Dani cseresznyét szedett a gyerekekkel (Germensdorfi, nagyon durván finom, de idén nem túl sok termett, pihenésre gyanakszom), én pedig kerti székeket súroltam a minizuhanyzóban. Előbb eláztattam a ruhámat, aztán a fürdőszobát. A székek tiszták lettek, de semmi szükség nem volt rájuk végül.
A székmosás apropója a kerti sütögetés lett volna, amiből csak a társaság maradt, ugyanis sem nem voltunk a kertben, sem nem sütögettünk. Illetve de, de bent. Mondtam is Hannának, hogy hiába igyekszünk valamit kitalálni neki is a nyáron, ha egyszer ő őszi gyerek, így szokta meg az időjárás. Nem búslakodtunk sokáig, inkább örültünk a sokaságnak (pedig a család fele hiányzott... nagyon), ettünk, tortáztunk, megünnepelve anyukám szülinapját, Hanna ballagását, Csilla visszavonulását.
Csilla hozott mindegyik gyereknek egy egy mappát füzettel, a lányoknak kis irománnyal, amit este az ágyukban olvastam el nekik, kissé elcsukló hangon, mert annyira szép és kedves és megható. Sosem éreztem, hogy Hannával bármikor kivételt tett volna, sőt hálás vagyok neki, amiért ismerve a korlátait, és az igazi értékeit egyaránt olyan feladatokat adott neki, amiktől szépen, a maga tempójában, de mégis fejlődött, és olyan lett, amilyen most. Azt a két oldalt olvasva, amit ma kapott tőle, az a benyomásom, hogy Hanna mégis különleges helyet kapott a szívében, függetlenül a rokoni száltól, és ez leginkább a kettejük összhangja miatt lehet így.
Manó egy igazi, saját készítésű horgolt kincsesdobozt küldött neki. Tudtad, hogy ilyesmit kér egy ideje? :)
Végül pedig megkapta az iskolatáskát is. Még a tavasszal vettük meg neki (elképesztő mekkora biznisz ez az iskolakezdés, kb mint egy gyerekszületés... a táska ára akciósan is bőven a fájdalomküszöböm felett volt, azzal győztem meg magam végül, hogy hárman fogják használni), de nem akartam csakúgy odaadni, gondoltam majd szépen megünnepeljük a ballagását, és akkor megkapja. Picit elhúzódott az alkalom, de az öröme így is határtalan volt. Tavasszal, mikor felpróbálta, olyan nagynak tűnt a vékony kis testén, mostanra pedig belenőtt.
A papa hozta be a hátán:
- Nézd Hanna, ez az új dolgozós táskám. :)
Tőle nagy nehezen, de végül el lehetett venni, viszont arról még fogalmam sincs, hogyan lehet rávenni a kicsiket, hogy ne nyúljanak Hanna nagylányos dolgaihoz. Mindegyikük azonnal fel akarta venni, ki akarta nyitni, természetesen a táska utoljára került a legjobb szívű Hannához. Szerencsére véletlenül benne felejtettünk két apróságot, amit Mimi és Áron meg is kaptak, így volt egy kis saját ideje végigkutatni minden zsebet, megnézni minden tartozékot.
Este a fürdés után odajött, és csillogó szemmel kérdezte, hogy büszke vagyok-e rá, hogy ő már iskolás.
Büszke, nagyon. Hiszen olyan szép és okos, és tényleg nagylány. A táska beköltözésével még barátkoznom kell egy kicsit, persze.
Még akkor is, amikor a vacsora végeztével visítva rohangált körbe körbe, és azt kiabálta, nem hiszem el, hogy iskolás vagyok! :)
Áronkám ma reggel hőemelkedéssel ébredt és picit fájlalta a torkát is. Gyanúsan Mimi féle vacakság ez, csak Áron rosszabbul viseli. Babakocsiban ülve reggelizett a kertben, majd igencsak zokon vette, hogy nem mászhat fára. Egyébként pedig annyira bírom, hogy méltatlankodik, de eszébe sem jut felmászni. Délben is sírt, hogy nem biciklizhet, bár én ülhetnék valaki mögött egy ülésben...
Estére a kedve visszatért, a Csillától kapott mappára egész végig vigyázott.
Már feküdtünk, mikor mesélte:
- Mama, a Jejje el akarta venni a magpámat, de én feltettem olyan magasra, ahol nem érte el. Tudod a nyuszi mellé. Az hol is van?
- Melyik nyuszi?
- Hát az, amit te varrtál.
- Ja, a komód.
- Ja igen, a kompótra.
Befejezésként még egy Áron sziporka.
A lányok hétfőtől a nagyszülőkkel nyaralnak Zánkán, három napig. Jajj de hiányoznak már most :). Mimi ujjong az asztalnál, Áron hallgatja. Épp látom az arcát, semmi jele a féltékenységnek. Rámnéz:
- Mama, nagyon sajnálom, hogy velem kell lenned, mikor a lányok Zánkán lesznek. :)))
A második heti matiné történései (maratoni bejegyzés, kávéval az elején érdemes készülni) sorban pedig a következők voltak, amolyan igazi napló stílusban:
Hétfő
Lehűlt az levegő.
Nagyon.
Eddig ha kinyitottam a teraszajtót, gyorsan be is csuktam, mert itt bent jó hűvös volt, kint meg nagyon meleg. Most ha kinyitom, megfagyunk. Laza húsz fokkal van kevesebb, mint tegnap volt. A teraszajtó gyakorlatilag minden körülmények között csukva van. :)
Előkotortam az előszoba pad legalján nyomorgó hosszú nadrágokat, egyébként pedig szuper nagyokat alszunk, éjjel is, nappal is. Ja és ma fogadalmat tettem, hogy a padon rendet teszek. Szerintem száz körül lehet a darabok száma a halmot elnézve. A hosszúnadrágok ma délelőtt még visszakerültek, mert délre azért valamennyire felmelegedett az idő. Ennyit az időjárásról. Mondjuk a forgalomról nehezen lehetne hosszasan írni, mert az itt pont nincs.
Próbálom behozni a lemaradást az egyéb házimunkákkal is, de konkrétan képtelenség. Nem venném zokon, ha Urban Eve kidolgozna egy tervet a sokgyerekes családok nyári terminusára. Egy hónap alatt szerintem képtelenség végezni a házzal (plusz kert...), mert egyrészt maximum 5 perces etapokra lehetne bontani a tennivalókat, (ennél hosszabb időt sehol nem lehet büntetlenül eltölteni), másrészt legalább félóránként történik valami olyasmi, ami azonnali közbelépést igényel. Akármi csinálok is épp.
Gondolom mindenkinek meghoztam a nagycsaládos léthez a kedvet, a lemaradásban azért jócskán benne van az is, hogy annyira jó látni, hallani, ahogy játszanak, no meg velük játszani, hogy sehogyan sem tudom motiválni magam.
Enni kell, főzni főzök.
A hétfő legmerészebb, végül egyik legjobban sikerült programja az volt, hogy felvetettem, menjünk el ebéd előtt egyet bringázni.
Lelle mögöttem gyerekülésben, a másik három pedig a saját, kétkerekűjével.
Tökéletes libasorban, minden szabályt betartva kerekeztünk ki a legnagyobb békében és egyetértésben a tőlünk kb. egy kilométerre található játszótérre. A szabály a libasor, és hogy minden kereszteződésnél meg kell állni, és leszállva áttolni a bringát, ha azt mondom, mehetünk.
Elmolyoltak a játszón (itt sosincs senki), nincs ugyan sok játék, de épp a gyereknapon adtak át egy csillivilli telepített fitneszgépparkot, azon lógtak, másztak (ha lenne lehetőségem, biztosan minden reggel elfutnék idáig (meg ha szeretnék mondjuk futni, vagy tudnék... és gyúrnám magam ezeken, annyira jók)) alig akartak hazaindulni. Búcsúzóul még kipróbálták (teljesen saját kezdeményezés, egyedül ültek fel rá mindahányan) a négyes libikókát, annyira ügyesek voltak, ahogy cserélgették a helyeket, azzal kísérletezve, hogyan a leghatékonyabb. :)
A kisöcsém két darab ötössel államvizsgázott ma, közgazdász lett belőle. Őrület. Holnap pedig elrepül Máltára két hónapra, és azon kívül, hogy sütteti a hasát (amit nem ajánlok neki, mert épp a múlt héten vágtak ki belőle egy darab gyanús anyajegyet (már tudjuk, hogy minden rendben van a szövettannal is, de azért izgultam...)), dolgozni fog. Elég büszke vagyok rá.
Este Mariannt és Leát látogattunk, megettük a maradékot, meg együtt fürödtek a gyerekek, és vártuk Danit, de a szakadó eső miatt inkább hazamotorozott. Elázott így is, meg keveset is találkoztunk vele, de a bandázós délutánok is kellenek nagyon.
Kedd
A délelőttök úgy szaladnak el, hogy mire mindenki felöltözik, dél van.
A könyvtár egykor nyit, így épp elérjük, még úgy is, hogy nincs ovi (mert ha van, akkor úgyis útba esik). Egy kis kitérővel mentünk, visszavittem Viki gőzgépét, amit a múltkori fodrászkodás alkalmával adott, és minden nap találtam valamit azóta, amit gőzölni lehetett. (Mégiscsak volt valami sikerem házimunkafronton...) Most tiszták és puhák és szépek a szőnyegek, és a kanapé is, meg a fürdőszobában a fúgák.
A könyvtárba visszavittünk 11 könyvet, és elhoztunk 12tőt. Minden alkalommal igyekszem határt szabni a túláradó lelkesedésüknek, ami nehéz, mert nehéz, mert annyira szeretnek ott lenni is, meg a könyveket is, ha lehetne, szerintem egy talicskányi könyvet tolnánk haza. A legutóbbi válogatás nem sikerült túl jól, a felét olvastuk csak annak, amit kölcsönöztünk, sok is volt, meg nem is olyan nagyon jók.
Most már hazafelé az autóban is nagy volt a csend, itthon pedig alig lehetett rávenni őket, hogy felmenjünk aludni, maguk mellé pakolták a kupacot, és lapoztak, nézegettek elmélyülten. :)
Danit ma este céges rendezvényen, aztán barátoknál volt, a véges kreativitásom eredményeképp az ikeában kötöttünk ki. Eredetileg Orsiék jöttek volna hozzánk, de délben még úgy tűnt, Mikolt nincs jól, aztán jobban lett persze, de Vittük a szabadságát élvező anyukámat is, mert egyébként olyan ritka, hogy ennyit velünk tud lenni. A gyerekek játszóházaztak, mi beszélgettünk, meg vihogtunk a kétgyerekes hepciáskodó fiatal anyukán, aki sehogyan sem akarta megérteni, hogy mi következünk. Így megy ez esős időben.
Szerda
A mamám születésnapja.
Reggelre Mikolt hőemelkedéssel ébredt. Pali elvitte az egészséges kupacot, Mimi meg itthon maradt velem, gyógyulni. Hihetetlen, hogy mennyire kell neki az egyszemség. Teljesen átlényegül amikor nem kell megküzdenie a figyelemért. Persze ha beteg, akkor általában angyal, és minthogy gyanús volt már tegnap is, éjjel mondtam Daninak, hogy beteg lesz ez a gyerek meglássa, mert úgy indult el tegnap az ikeából, hogy első szavamra húzta a gumicsimmát, megfogta a nagymama kezét, és azt mondta neki:
- Gyere nagymama, menjünk együtt, csakmiketten.
Normális esetben az sem zavarja, ha pedagógiai célzattal ottfelejtjük. Csak aztán vakargatjuk a fejünket, hogy kinek is pedagógiai a célzat.
Szóval délelőtt nagy békében elmolyoltunk egymás mellett, én dolgoztam, Mimi a mellém húzott fotelben félkiflibe kanyarodva olvasgatott. Nekem. Mesét. Nem zavarta, hogy nem tudok igazán figyelni, mert csend volt, és senki sem szólt bele a történetébe. Néha kérdezett vagy kért, akkor megálltam, beszélgettünk.
Aztán rendet tettünk a padon, az összes ruhát elpakoltuk, bizony. Egy nagyon nagy kosár telt meg, és közben az is kiderült, hogy Mimi gyorsan és pontosan hajtogat. Bármit. Elképedtem.
Délben mentünk a siserehadért, Hanna a nagymamáéknál maradt alvásra, a többiekkel hazajöttünk. Mikolt kiborult, hogy befurakodtak közénk azok ketten, akik nekem ilyenkorra már hiányozni szoktak. Micsoda egy meghasonlott állapot, mindet szeretem, de az egyiknek épp nem jó, hogy nem csak őt.
Délután kimenőm volt, amibe belesűrítettem egy tornát, egy randit Danival, mozival, aztán összegyűjtöttük a kincseinket, és hazafelé még beugrottunk Édesanyámhoz, hogy felköszöntsük úgy igazából.
Csütörtök
Az alkotás napja volt a mai.
Már éjjel elkezdődött, mikor a fakockák újrahasznosításának ötlete továbbgyűrűzött (eredeti öltet kifli és levendulánál), már készült egy franciaágy, ami Hanna mellett ad éjszakai szállást egy lovacskának, de még mindig maradt annyi, hogy értelme legyen nekiállni egy komplett nappalibútort összerakni.
A bútorkészítésnek csak a fantázia, no meg a rendelkezésre álló készlet szab határt, itt négy fotel, egy asztal, valamint egy könyvespolc készült. És bár maradt még akrilfesték is, a lányok kifejezett kérésére nem kentük le egyiket sem. Azóta már birtokba is vette ez az. :)
A lányok reggeltől délig a Csipkerózsika című előadást próbálták, ami a próbák közben közös megegyezéssel Hamupipőke lett. A főszerepekben:
Mikolt: Csipkerózsika, királynő
Hanna: mesélő, Hamupipőke, gonosz
Áron: király, lovag, herceg
Lelle statisztaként ki meg bejárkált, a szünetben pedig levette a nadrágját, aztán a pelusát is, majd bilire ült és belepisilt.
Mikolt egy varázspálcára vágyott, én pedig alkotó kedvemben lévén (és a bútorokkal végezve időm teljes birtokában) csináltam neki egyet. Hurkapálca selyemszalaggal betekerve (kétoldalú ragasztószalaggal van rögzítve alul felül, maximálisan bevált), két karton merített, csillogó maradék csomagolópapírral bevonva csillag formájúvá vagdicsálva, ezüst tollal átrajzolva, pettyezve, és némi ezüst szalaggal, meg a múlt heti kanapéhuzat mosásból megmaradt fotel alá bújt fehér tollal díszítve.
Volt varázslás, meg tánc, és lett dél, és alig tudták abbahagyni.
Anyukámnál ebédeltünk, és elvittük neki az ajándékokat, amiket a gyerekek maguk készítettek. Gyöngyképek, Hanna egy szívárvényszjnű poháralátétet, Mikolt és Áron egy egy szivecskét adtak, ezeknek a hátuljára filcet ragasztottam, szép lett, főleg a három egymás mellett. :) Áron még kért rá extra díszítést is, egy ezüstszalagot és egy mini ezüst karácsonyfagömböt tettünk rá a fehér alapra, aminek a hátulja rózsaszín filcet kapott. Meglepően szép lett. Igazi kis romantikus férfiember lesz belőle. :)
Délután a gyerekek kérésére biciklivel mentünk ki a játszótérre. Fantasztikus ez a fajta szabadság, egészen világosan emlékszem, mennyire távolinak tűnt, hogy valaha két keréken fogunk közlekedni, mert a legkisebb is tud majd ülni, és a második legkisebb a saját erejéből jut majd el Aból Bbe. Most meg csak nézem őket, ahogy hárman mennek libasorban előttem, és már Áron sem "billegteti a kormányt", és elég vagyok egyedül is, hogy ebben a formációban megtegyünk enyhe emelkedőn másfél kilométert.
Sajnos Danit ma este sem látták, kezd is hiányozni mindegyikünknek. Én legalább futólag találkozom vele éjjel, amikor ajtónyitástól lefekvésig tíz perc alatt átrobog a házon. :) Majd hétvégén összefutunk.
Péntek
Reggel Áron azzal ébresztett, hogy a Papa nem jött haza. Megnyugtattam, hogy itthon aludt, de már elment dolgozni. Nem volt feldobva, azt hiszem neki hiányzik a legjobban.
Én is érzem, hogy fáradok, a délelőtt gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt. A hónap utolsó napjaiban pénz sem szokott maradni extra programokra, ezért aztán minden kertben töltött percért hálás vagyok, mert odakint mindig találnak valami játszanivalót.
Most például málnavadászat volt, és locsoltak a hordóból, amiben az esővizet gyűjtjük. Észrevétlen szívják magukba az információkat, én pedig csak figyelem, mennyi mindent tudnak a körülöttünk nyíló virágokról, a tavaly elültetett, de idén is bőséges termést hozó sóskáról, salátáról.
Ebéd, alvás, és a nap, valamint a hét méltó zárásaként Annáék jöttek EmmaFlórával, indiait főztem, amiről eleinte azt gondoltam sok, végül pedig mind elfogyott. Emma kicsit fáradtabb volt a szokásosnál, aminek jó erős hangot is adott. Ettől a mieink csendben, rendben megfürödtek, illedelmesen elköszöntek, és alkudozás nélkül mentek aludni. Annának gondolom nehezebb dolga volt...
Mikolt jobban van, illetve egész nap úgy tűnt hogy túljutottunk a kritikus időszakon, és sikerült (immár sokadjára, és lehet, hogy én túlságosan hagyatkozom a homeopátiára, de ha a kialakulóban lévő betegség legelején elkezdem nekik adni azt, amire szükségük van, akkor két nap alatt gyakorlatilag visszafordítható a folyamat, ami egyébként csúnyán végződhetne) megfogni, és visszaverni a támadókat a kis szervezetében, mire este azt találta mondani, hogy fáj a füle. Orrcseppet adtam neki, reggel már nem panaszkodott.
Szombat
Délelőtt későn ébredtem. Magamra vethetek, a héten sosem sikerült korán lefeküdnöm. Mentségemre legyen hogy a kicsik is későn keltek.
Dani égett a tettvágytól, igyekeztem ráhangolódni a tempójára, ami sosem egyszerű, pláne egy majdnem külön töltött hét után. Sikerült azért, és mindenkinek jutott a kívánságteljesítésből, így lett végül Budaörs az uticél, előbb a tetőcsomagtartóhoz rúd, aztán egy kis kirándulás a Kőhegyre.
A telefonom kezdőlapja a négy gyerek. Szeretem azt a képet róluk, ami tavaly szeptemberben készült fent a hegyen, még az utolsó jóidőben mentünk fel, és sikerült rávennem őket, hogy egy percre maradjanak egy helyen. Azóta nézegetem ezt a képet, és arra gondoltam, hamár úgyis olyan nagyot nőttek, legyen egy kép idén is onnan. Nem is ígértem semmit, mégis mindenkinek volt kedve felmászni a dombtetőre, sőt Áron hozta a hátizsákot az almákkal, vízzel. A kép elkészült, magamban azzal a vággyal, hogy még vagy tíz évig minden nyáron készüljön róluk egy, pont ott.
Végül kiderült, miért olyan jó program nekik felmenni. A sziklák miatt. Mászni szeretnek annyira, hogy az sem érdekli őket, hogy előbb fel kell gyalogolni. Hanna pici kora óta nagyon ügyes, egy függőleges szobortalpazatra is úgy mászik fel, mintha lépésekkel lenne kirakva. Mikolt félősebb, jajjgat, de megy, mert vonzza, Áron barátkozik, de ő is nekiindul, Lelle pedig mindent egyedül akar, és a nagyok után megy, szerintem észre sem vette, hogy valami veszélyes dologban vesz részt.
Délután Dani kosarazni ment a kisebbik öcsémmel, mi pedig Ferivel muskátlit vettünk Pátyon, aztán fagyiztunk, programzárásképpen pedig míg Mimi és Lelle játszótereztek, Hannával és Áronnal a Tescoban megvettük az iskolai lista kétharmadát. Nem egy egyszerű dolog ez kérem, hatféle zsírkréta közül kiválasztani a legszimpatikusabbat (olcsó legyen, és elfogadható minőségű).
Vasárnap
Úgy volt, hogy repetázunk Kőhegyből, de más dolgunk akadt. Dani cseresznyét szedett a gyerekekkel (Germensdorfi, nagyon durván finom, de idén nem túl sok termett, pihenésre gyanakszom), én pedig kerti székeket súroltam a minizuhanyzóban. Előbb eláztattam a ruhámat, aztán a fürdőszobát. A székek tiszták lettek, de semmi szükség nem volt rájuk végül.
A székmosás apropója a kerti sütögetés lett volna, amiből csak a társaság maradt, ugyanis sem nem voltunk a kertben, sem nem sütögettünk. Illetve de, de bent. Mondtam is Hannának, hogy hiába igyekszünk valamit kitalálni neki is a nyáron, ha egyszer ő őszi gyerek, így szokta meg az időjárás. Nem búslakodtunk sokáig, inkább örültünk a sokaságnak (pedig a család fele hiányzott... nagyon), ettünk, tortáztunk, megünnepelve anyukám szülinapját, Hanna ballagását, Csilla visszavonulását.
Csilla hozott mindegyik gyereknek egy egy mappát füzettel, a lányoknak kis irománnyal, amit este az ágyukban olvastam el nekik, kissé elcsukló hangon, mert annyira szép és kedves és megható. Sosem éreztem, hogy Hannával bármikor kivételt tett volna, sőt hálás vagyok neki, amiért ismerve a korlátait, és az igazi értékeit egyaránt olyan feladatokat adott neki, amiktől szépen, a maga tempójában, de mégis fejlődött, és olyan lett, amilyen most. Azt a két oldalt olvasva, amit ma kapott tőle, az a benyomásom, hogy Hanna mégis különleges helyet kapott a szívében, függetlenül a rokoni száltól, és ez leginkább a kettejük összhangja miatt lehet így.
Manó egy igazi, saját készítésű horgolt kincsesdobozt küldött neki. Tudtad, hogy ilyesmit kér egy ideje? :)
Végül pedig megkapta az iskolatáskát is. Még a tavasszal vettük meg neki (elképesztő mekkora biznisz ez az iskolakezdés, kb mint egy gyerekszületés... a táska ára akciósan is bőven a fájdalomküszöböm felett volt, azzal győztem meg magam végül, hogy hárman fogják használni), de nem akartam csakúgy odaadni, gondoltam majd szépen megünnepeljük a ballagását, és akkor megkapja. Picit elhúzódott az alkalom, de az öröme így is határtalan volt. Tavasszal, mikor felpróbálta, olyan nagynak tűnt a vékony kis testén, mostanra pedig belenőtt.
A papa hozta be a hátán:
- Nézd Hanna, ez az új dolgozós táskám. :)
Tőle nagy nehezen, de végül el lehetett venni, viszont arról még fogalmam sincs, hogyan lehet rávenni a kicsiket, hogy ne nyúljanak Hanna nagylányos dolgaihoz. Mindegyikük azonnal fel akarta venni, ki akarta nyitni, természetesen a táska utoljára került a legjobb szívű Hannához. Szerencsére véletlenül benne felejtettünk két apróságot, amit Mimi és Áron meg is kaptak, így volt egy kis saját ideje végigkutatni minden zsebet, megnézni minden tartozékot.
Este a fürdés után odajött, és csillogó szemmel kérdezte, hogy büszke vagyok-e rá, hogy ő már iskolás.
Büszke, nagyon. Hiszen olyan szép és okos, és tényleg nagylány. A táska beköltözésével még barátkoznom kell egy kicsit, persze.
Még akkor is, amikor a vacsora végeztével visítva rohangált körbe körbe, és azt kiabálta, nem hiszem el, hogy iskolás vagyok! :)
Áronkám ma reggel hőemelkedéssel ébredt és picit fájlalta a torkát is. Gyanúsan Mimi féle vacakság ez, csak Áron rosszabbul viseli. Babakocsiban ülve reggelizett a kertben, majd igencsak zokon vette, hogy nem mászhat fára. Egyébként pedig annyira bírom, hogy méltatlankodik, de eszébe sem jut felmászni. Délben is sírt, hogy nem biciklizhet, bár én ülhetnék valaki mögött egy ülésben...
Estére a kedve visszatért, a Csillától kapott mappára egész végig vigyázott.
Már feküdtünk, mikor mesélte:
- Mama, a Jejje el akarta venni a magpámat, de én feltettem olyan magasra, ahol nem érte el. Tudod a nyuszi mellé. Az hol is van?
- Melyik nyuszi?
- Hát az, amit te varrtál.
- Ja, a komód.
- Ja igen, a kompótra.
Befejezésként még egy Áron sziporka.
A lányok hétfőtől a nagyszülőkkel nyaralnak Zánkán, három napig. Jajj de hiányoznak már most :). Mimi ujjong az asztalnál, Áron hallgatja. Épp látom az arcát, semmi jele a féltékenységnek. Rámnéz:
- Mama, nagyon sajnálom, hogy velem kell lenned, mikor a lányok Zánkán lesznek. :)))
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

























































































