A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sopron. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sopron. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. augusztus 7., szombat

Állatkertben

A közelben van két nagyon vonzó célpont. Az egyik vizezős, a másik egy amolyan élménypark. Az eső az utóbbinak nem kedvez. Az előbbire pedig nem vágyom esőben...

Így aztán reggeli után azon tanakodtunk, merre induljunk, és eszembe jutott, hogy a borongós időben mégiscsak kint lehetnénk amíg bírjuk, menjünk állatkertbe. Bécsben még úgysem voltunk, a gyerekek pedig az utóbbi időben nagyon megszerették az állatozást.
Beültünk az autóba, Mikolt a szokásos, kicsit mélabús Hovamánni kérdésre kapott válasz után ujjongani kezdett (nagy szó ez, még Gryllust sem emlegette egy ideig), már akkor tudtunk, jó döntés volt.

Hálás dolog Sopronban lakni, minden ami kicsit más világ egy kőhajításnyira van csak.

Mire az állatkerthez értünk, már eléggé fújt a szél, gumicsizmát, esőkabátot, pulcsit kaptak a lányok, míg öltöztettem őket, azon méláztam, hogy mikor volt életemben utoljára olyan nyár, amikor vagy tizenöt fok és eső, vagy negyvenegy és szárazság volt háromnaponkénti váltásban. Szerintem még soha...

Ahonnan mi indultunk, ott egy erdei úton kellett haladnunk vagy tíz percig, mókusokat láttunk, feketét és vöröset is, a lányok kacagva próbálták őket bottal etetni, hiába mondogattam Miminek, hogy a mókus inkább a diónknak örülne.

A park bejáratánál Áron megéhezett, elidőztünk a fatraktornál. A lányok futóbringával, és motorral jöttek, az erdei részen a tiroli házak mellett megcsodáltuk a lovakat, aztán pedig egy függőhídon ereszkedtünk le az "igazi" állatkertbe.

Nos Ausztria még mindig a legélhetőbb fővárossal bír, és ez az állatkertre is igaz. Nem szeretném kisebbíteni a MI állatkertünket, az elmúlt években itt is számtalan olyan változás, változtatás volt, amelyek nagyon jólesőek minden látogatáskor, a bécsi viszont egy olyan park, ahol rájöttek arra is, ami nekünk még csak piciben van. Az állatokat a leginkább a saját közegükben jó szemlélni, illetve háromDben sokkal markánsabb képet kaphatunk róluk, mint szemtől szembe.

A hely adottságai közül persze nem elhanyagolható az sem, hogy egy dombra épült, így pl. a függőhídról látni az egész várost. Míg a lányok a kis erdőben egy kötelekből font alagúton másztak le, hogy a végén megcsodálják a hangyák rezidenciáját, ami egy üveglap mögött jól szemügyre vehető volt, mi arról beszélgettünk, hogy kicsit ausztrália érzésünk van. Az, ami nekünk az eszünkbe jut, amikor valami majdnem jó, csak épp egy kis gondolatnyi hiányzik, az ott megvan. A valóságban. Ahogy itt is. Mert miből áll egy traktornyomot az erdei út mellé betonozni, kicsit bemohásítani és vizet ereszteni bele, szemléltetve ezzel, hogy milyen is az? Csak annyiból, hogy van arra keret, hogy gondolkozzon valaki...

A többi pedig élményben a rend, a tematika, a lentről fel, fentről le. A pingvinek vizének tisztasága, a bronzszobrok a pandáról, a koaláról. Volt jegesmedve Áron kedveltje (bár Áron inkább az alvást preferálta...), és persze efezánt is. :) (Sajnálom, hogy a panda a hátát mutatta, nekem Chiang Maiban olyan nagy élmény volt látni ahogy játszanak, esznek, simogatják egymást).

Tetszik, hogy itt van a kastély is, tetszik, hogy a régi épület kávézó lett és körben kerítések vannak, mindenhol utakkal, és állatokkal. És tetszik, hogy rendben van minden, hogy az asztalokat letörlik, hogy a padokra rá lehet ülni. Hogy figyelnek. Ránk is, és láthatóan a környezetre is...

Megebédeltünk, Mikolt egyfolytában mókázott. Aztán a szitáló esőből szakadó lett, így kénytelenek voltunk kisvonatra szállni, a gyerekek legnagyobb örömére, aztán pedig bőrig áztunk, míg az autóig eljutottunk.

Szubjektív energiaszint mérést követően (ahogy mostanában a napokat osztályozzuk), ez a délelőtt plusszos volt még a nem kifejezetten kirándulóidőnek való esővel együtt is.
Hazafelé Áron kapott két nadrágot... (a fene se gondolta volna korábban, hogy 74cm lesz augusztus elején, és nem rövidnadrágot fog hordani, hanem őszit... ha volna) a lányok meg kifordultak magukból (nem aludtak egész nap semmit...).

Végül ezt a napot is póni nélkül, de ígérettel zártuk, a kellemes vacsora és a még kellemesebb folyosón altatás után én negyed 11kor dőltem ki.

Itt lenni jó

Úgy tűnik, ez egy útinapló lesz. Ami egyben azt is jelenti, hogy pihentebb vagyok, mint az elmúlt évben bármikor. Legalábbis nem emlékszem hasonló átllapotra a közelmúltban.

Talán többet is alszom, talán hozzászoktunk a nyaraláshoz, sikerült mindezek mellett egy olyan helyet találnunk, ami a legtöbb szempontból ideális számunkra.

A Vadvirád panzióban lakunk, ahol pillanatnyilag a személyzet kicsit nagyonn létszámban képviselteti magát, mint a vendégsereg. Rajtunk kívül még három szoba foglalt a 13ból, viszont minden nap jön valaki rendet tenni a szobában, a recepciós lány rajzol Hannával, vagy krétát ad neki, hogy rajzolhasson a kerti táblára.

Az étteremben általában mi vagyunk az utolsók reggel is és este is, így nem zavarunk senkit, ha a lányok az evés végeztével autósat játszanak a székekkel, és a hely egyik nagyszerű adottsága okán még Áronnak is jut egy kockáspokrócnyi tér a földön, ahol kedvére kúszhat.

Ha a nap is sütne, akkor többet lennénk a kertben, ahol a térrel olyan nagyvonalúan bántak, hogy külön focipályányi jutott a játszótérnek, egy halastónak és a nagymedencének, és akkor még nem is beszéltem a baromfiudvarról, ahol pulykák, tyúkok, libák vannak, és a lovardáról, meg az istállókról a szénabálákkal. (Mikolt elsajátított néhány szükséges szakkifejezést, a szénabála az egyik kedvencem:))

Csend van, nyugalom, és gyakorlatilag minden kívánságunk teljesült. Minden nap van valami közös kacagás, és ez olyan jólesik. Könnyű így, hogy nem nekünk kell a vacsorán, reggelin gondolkodnunk, hogy elviszik a szennyes, és kitakarítják az ebédlőt utánunk. Arany élet ez... Egyetértésben mondtuk ma Danival, hogy ez az idei igazi nyaralás nekünk.

2010. augusztus 6., péntek

Dürnstein

Egész éjjel szakadt az eső, Áron ilyen időben nagyjából egész éjjel rámcsatlakozik, most sem volt másképp. Valamikor fél kettő körül még hallottam, ahogy leszakad az ég, az előszobában a beépített szekrény mögött csöpögött is... arra gondoltam, vajon otthon is ekkora vihar volt, és hogy bezártam-e minden ablakot rendesen...

A nehéz elalvást hosszú alvás követte. Az egy szobás elhelyezésnek több romantikus vetülete is van. Az egyik, hogy mind együtt alszunk. A másik, hogy azért így is van két helység, mindig mosolygok magunkon, amikor a fürőbe szorulunk míg elalszanak, és a wcn ülve, meg a mosdót támasztva suttogunk a máról, meg a holnapról.

És ebben a felállásban Hanna sem kelti fel Mikoltot azzal, hogy átjön, és így Mikolt sem ébred sikítozva, ami pedig Áronnak és nekem a legjobb, mert így még tudunk egy picikét csukott szemmel avást mímelni.

10ig van reggeli, valamivel előtte sikerült leérnünk. Ami azt is jelenti egyben, hogy bár 7től ébren vigyáztam, hogy Áron nehogy kiabáljon a cumiért miegymásért, viszont 8és9 között alhattam. Ezek a reggeli egy órák pótolják az egész északai műszakot. Dani nem mindig érti, miért nem tudok bővített mondatokban lelkendezve válaszolni a kérdéseire... :)

A nap kisütött, hőség helyett kellemes langyos, de verőfényes időnk kerekedett. Medencézésre még nem szavaztam volna, de kiránduláshoz, várost nézni remek volt ez így. Gyors reggeli és még gyorsabb pakolás után autóba szálltunk, (Mikolt Gryllus híjján nagyon de nagyon hangosan kiabált... sajnos nincs cd lejátszó az autóban, a notebook lemerült, kazettát pedig nem volt módunkban beszerezni..., mígnem rájöttem, hogy a telefonomban véletlenül van három nóta. Háromszor tudták meghallgatni, majd lemerült a telefonom is....) és telefonos segítőnket, az állandó, házi idegenvezetőnket, Leventét kéreztük meg, merre menjünk.

Levi bácsi (a maga majdnem negyven évével...) alattunk lakott, és bárhol jártunk a világban, mindenről tudott mondani pár nevezetességet. Most is két útvonaltervet vázolt, a másodikat Mikolt miatt nehezen tudtam követni.

Az első viszont nagyon kedvünkre valónak ígérkezett, és ha még közel is lett volna, akkor ideálisnak mondanám. Végül így is nagyszerű kis körutat tettünk, de a türelem elvesztésének rizikója benne volt a pakliban.

St. Pöltenben ebédeltünk, majd elmentünk a melki apátság mellett. Bementünk volna, ha úgy tíz évvel lett volna idősebb a legkisebb... Így inkább tovább haladtunk a Duna mentén egészen Dürnsteinig, ahol végül hajókat néztünk, lépcsőt másztunk, fagyit ettünk a festői kis sétálóutca egyik padján lepihenve, végül pedig hattyúkat figyeltünk, meg szelet hessegettünk.

A parkolóban Áron uzsonnázott (az evéssel kapcsolatos kezdeti lelkesedését átvette a mozgásé, emiatt viszont szinte lehetetlen megetetni egyhelyben... ha evés közben kúszhat, tornázhat, az rendben van, így pedig igencsak mókás látványosság voltunk, ahogy próbáltam a szájába adni a falatot, miközben ő a pokrócon tett-vett), aztán kihagytuk Krems városkát is, ami még így futtában is gyönyörűnek tűnt.

Hazafelé mind egyszerre aludtak el, három perccel azután, hogy beültünk az autóba.
Szeretem ezeket a kirándulásokat.
Jó volt máshol lenni, nagyon vágytam a más látványra, nyelvre, épületekre.