Mind a négyen.
Lelle beszédfejlődése a kétszavas mondatok után a szótári robbanás fázisába váltott, ami az egyik legizgalmasabb szakasz számomra. Mostantól gyakorlatilag jegyezhetetlen a lista, és szédítő a sebesség. A hét végén megyünk haza, addigra, ha ilyen tempóban folytatja, beszélni fog.
A mai újak a vonat, bicikli, na meg a kedvencem, a Mama jössz. :D
Áron is meglep mostanában, olyan közölhetnéke lett, ami miatt egész nap, megállás nélkül beszél, mesél. Az érzelem verbális kifejezése, az empátia szavakba öntése is új tőle, és nagyon kedves dologkat mond.
Ma délután, Lellével a nagyágyban ébredeztek, Áron simogatta Lelli lábát. Egy sebnél felült:
- Jejjike, megütötted a lábad?
- Ühüm.
- Szegéény...
És végül két mai Mimi történet.
Délelőtt a wcről kiabált, menjek már, mert készen van. Ez egy elhúzódó, állandó konfliktus köztünk, mert szerintem meg tudja törölni a popsiját egyedül is, de mert nem szeret kezet mosni, azt gondolja, ha engem hív, megúszhatja anélkül.
Ma sem volt vége a készen vagyok kiabálásának, bár általában kiegyezünk, ma végül puffogva, de mentem.
- Mimi, nem hiszem el, hogy minden nap ezt játszuk. (közben a saját következetlenségemen kattogtam) Igazán ügyes vagy már, tudom hogy meg tudod törölni a popsidat egyedül is.
- Mama. Te tényleg azt hiszed, hogy itt hátul is van szemem?
Délutáni alvás végi eszmefuttatás:
- A bogarak télen mind meghalnak, mert nem bírják a hideget. Ennyi, kész.
2013. július 30., kedd
2013. július 29., hétfő
Egy kezén az összes ujja
Öt éves lett.
A minap figyeltem, ahogy alváshoz készül. Van abban valami csodaszép, ahogy a káosz eluralkodik körülötte, majd végtelenül Mikoltosan elrendeződik. Nem lesz kisebb, vagy szabályosabb, de határozott jelentéssel bíró igen. Minden tárgynak, mozdulatnak megvan a helye, az ő valóságában tökéletesen.
Egyik gyerekünkben sem látom annyira a felnőttkori önmagát, mint amennyire Mikoltban.
Örök középső. Aki vagy mindenkivel rendben van, vagy senkivel. És aki úgy csapong a végletek között, hogy nem enged magának sem menekülőutat. Amikor már túl van minden határon, még rátesz egy lapáttal. Egészen mindegy miről van szó.
Folyamatos harcban az igazáért, és folyamatos mozgásban a maga világában.
Szeretem a vékony kis testét, a mosolyát, az életigenlését, a macskaságát ahogy bújik, ha akar, de kisiklik az ölelésünkből, ha nem tetszik neki, a kitartását, a játékosságát, a csillogást a szemében.
Szeretem, ahogy egymagában eljátszik egy komplett drámát pár babával, ahogy pár perc alatt rajzol egy dalisan Mikoltos képet, ahogy magára szabja a dalokat.
Szeretem, ahogy a maga módján szereti az állatokat, ahogy kiforgatja a szavak jelentését, és megtölti őket önmagával, ahogy minden helyzetet a maga javára fordít.
Mikolttal élni még mindig kihívás, egyszerre szórakoztató, és idegőrlő, de határozottan körvonalazódik mindaz, amit eddig csak sejteni lehetett belőle. Mint az élő fa, amin az évgyűrűk sorban mutatják a kort.
Ilyen Mimi rajzkészsége, a beszéde, a mozgása.
Mindennek fel kellett épülnie, és minden olyan szépen rendeződik évről évre, hogy lassan megnyugszom, ő is rendben van és nemcsak a saját világában, hanem a realitásban is.
Hogy a pálcikaemberekből táncoló, élő, mindig szívárványszínű figurák születtek, hogy a saját nyelve, ha nem tökéletesen, de mára már elmúlóban van, hogy a gyűrűre mászik és csodáljuk, milyen magától értetődően teszi.
Hogy megérti és javarészt elfogadja a szabályokat, és ha ő nem is tartja be mindig, de sosem mulasztja el a többiek figyelmét felhívni rájuk.
Hogy ősztől egyedül marad az oviscsoportban, ahol ő lesz a nagy. Vannak barátai, saját kapcsolatai és már rég megállja a helyét egyedül is.
Öt éves lett az ezerarcú szívárványlelkű KisMikolt.
El sem hiszem.
2013. július 20., szombat
Lelle születésnapja
Formálódik a születésnapi album.
Feltölteni már sincs erőm ma, írni meg végképp, de annyit muszáj, mert annyira szép... ahogy Lelle minden képen figyeli a nagyokat.
Sosem láttam ezt ennyire intenzíven, pedig biztosan így van ez máskor is. Ebben a számára új helyzetben még jobban felerősödött a referencia keresése. Talán ettől olyan mások a sokadik gyerekek. :)
Feltölteni már sincs erőm ma, írni meg végképp, de annyit muszáj, mert annyira szép... ahogy Lelle minden képen figyeli a nagyokat.
Sosem láttam ezt ennyire intenzíven, pedig biztosan így van ez máskor is. Ebben a számára új helyzetben még jobban felerősödött a referencia keresése. Talán ettől olyan mások a sokadik gyerekek. :)
Címkék:
Lelle,
Lelle két éves,
Lelle második születésnapja
2013. július 15., hétfő
Felfedezés
Mikolt, miután másfél órás monológot tartott az ágyában (azt mondjuk suttogva tette), a már alvó Hannához intézte a kérdést:
- Hanna, alszol?
Mivel nem érkezett válasz, kisuttogott hozzánk:
- Papa, nem tudok elaludni...
- Talán maradj végre csendben.
Nagyjából tíz perc elteltével bementem hozzá. Mélyen aludt.
Szabadalmaztatom az ötletet.
- Hanna, alszol?
Mivel nem érkezett válasz, kisuttogott hozzánk:
- Papa, nem tudok elaludni...
- Talán maradj végre csendben.
Nagyjából tíz perc elteltével bementem hozzá. Mélyen aludt.
Szabadalmaztatom az ötletet.
2013. július 13., szombat
Kiskétéves szeletke
Mint aki komolyan veszi, Lelle tegnap óta szavakat fűz mondatokká. Eddig is voltak elvétve kétszavas mondatai, de ma különös figyelmet szentelt ennek a műfajnak.
- Néni kalapja. Mama nem kalapja.
Megunhatatlan, ahogy beszélni kezd, ha van egy kis időm, leülök mellé, és hallgatom. A kedvenc szavam tőle az aukókujcs.
Mindegyiküknél izgalmas volt ez az időszak, de most, hogy úgy gondolom utoljára van részem ebben, még jobban magamba szívom minden apró cseppjét a fejlődésének.
- Mama, gyeje.
Ő az első, aki kézen fog, és mennem kell. Bármit is csinálok, abba kell hagynom. Különben megsértődik.
Mélységesen.
Újabban annyira, hogy bevonul a gardróbba, és magára húzza a tolóajtót. Közben torka szakadtából kiabál, krokodilkönnyeket hullatva, és ha a közelébe merészkedem, még hangosabban torol.
Az esti lefekvés után kikiabál a szomszéd Lufi kutyának, ha ugatni merészel:
- Vauvau, nem!
Tegnap végigaludta az éjszakát.
A kedvenc alvópóza a hason maga alá húzott láb, popsitornyosítással, valamibe fejjel belefúródva. Ha véletlenül reggel is mellettem van, követ, és a nyakamba dugja a buksiját. Rendszerint mellettem alszik el, álmában beteszem az ágyába, és ott ébred reggel.
Ha Áron kel előbb, és kimegy, Lelle felugrik, és sikítva követeli, hogy menjünk le. Kellemes fejhangú visítás ez, szerintem az utca elején is többen kiugranak az alsójukból.
Reggelire egy joghurtot eszik, vagy azt sem, délelőtt kizárólag iszik és gyümölcsöt fogyaszt, délben a levesnél befejezi az ebédet, uzsonnázni jellemzően nem szokott, aztán vacsorára kétnaponta megeszi a maga rendes adagját, majd a testvéreiét, aztán az enyémet és végül az apáét is.
A paradicsomot, málnát, meggyet, barackot addig eszi, amíg van. Az egyetlen gyümölcs, amire rá sem néz a banán.
Mindezek ellenére igazán husi combjai vannak, nem mintha amúgy gömbölyded volna, de popsitájon meglátszik még a babaforma. Egyébként alig 12 kiló.
Délután alszik, ha vele alszom akkor sokat, ha nem, akkor keveset.
Ha arra gondolok, mennyit foglalkozom vele, akkor elszégyellem magam, és a lelkiismeretem ellen azzal védekezem, hogy a testvérei játszanak vele helyettem is, ha pedig kellek, szól. :) Érthetően.
A legkedvesebb játékai a baba, akit a hátára vesz hordozóban, vetkőztet, pelenkáz, etet. A labda, amit egészen ügyesen dob és gurít, és minden, amit a nagyok játszanak, a saját szabályai szerint. Nehéz mellette igazán elmélyülni, mert még mindig mindent szétszed, és főképp elvesz, nem is akármilyen erőszakosan.
Kint a homokozó a legjobb játék, a locsolás, és a járművek, motor, roller, futóbringa. Görkorizna is, ha segítenék neki felállni benne.
Játszótéren egy méteren belül kell lennem hozzá képest, mert simán elvesz bárkitől játékot, vagy odacsap ha nem tetszik neki valami. Szokatlan ez nekem, egyikük sem volt ilyen kiskakas.
Mindenre felmászik, nagyon ügyesen, és magabiztosan, ugyanakkor kellő figyelemmel is. Szoktam kapni rosszalló pillantásokat, amikor engedem, hogy a magas játékokra felmenjen, tényleg elég bizarr látvány a maga 87 centijével odafenn, de tényleg megbízható, amit nem tud egyedül, ahhoz kellek, amit pedig tud, azt koncentráltan megcsinálja.
Páros lábbal ugrál, lépcsőn le és fel is váltott lábbal közlekedik. Vagy popsin csúszva. :)
Ő az első, aki marokra fogja a kanalat, és tanítgatni kell, hogy lehet másképp. Figyel, megcsinálja, aztán visszavált.
Evés után elviszi a tányért, kanalat, poharat a mosogatóig, és bedobálja.
Egyébként is mindent utánoz, és mindent egyedül csinál. Fogat mos, minden apró összetevőt felhasználva, amit tőlünk látott valaha. Lemossa a fogkefét, fogkrémet nyom rá, sikál, kinyitja a csapot, köp (ez a legviccesebb), a folyó víz alá hajol, öblöget, lemossa a fogkefét, és visszateszi a helyére. Ez utóbbit csakis azért, hogy azonnal újrakezdhesse az egészet.
Velem tereget, a zoknik a kedvencei. Akkurátusan teszi az alsó rácsokra halomban őket, de ha egy is leesik, mély hangon kommentál:
- Jajjjaj.
Felveszi a nadrágját, a cipőjét, egyedül öltözik, és nem lehet etetni sem. Egyedül törölközik, és történjen bármi is, hajat kell szárítani. A hajmosás egy tortúra, utána napokig frászban van, nehogy megismételjük. Akárcsak a körömvágást.
Vagy a fésülködést.
Ha valamit felvett, nem lehet levenni róla. Minden öltöztetésnél furfangoskodnunk kell, hogy engedje. Azért van amit szeret, pl. kalapot hordani. Meg cipőt. Bárkiét.
Énekel, de nem szereti, ha énekelek. Zongorázik, de nem szereti, ha más zongorázik. Végighallgatja az APG meséket, és hidegen hagyja a mozgókép. A telefonomat profin használja, a kódot még nem fejtette meg, de nem sok kell hozzá.
Egy lépés választja el a klasszikus nappali szobatisztaságtól, ma már bugyiban volt itthon, nagyon büszkén mutogatta mindenkinek. A többiekkel ellentétben neki a pisilés megy egyszerűbben, de ma reggel igazi nagylány módjára a nagyvécében végezte a nagydolog is. Felült, szólt, popsit töröltünk. Figyelnem azért kell, és most is az elővételezett tanulási folyamatot preferálom, így könnyebb neki is, nekem is.
Cumizik, éjjel egyre kevesebbet ugyan de még tápszert kap (vicces mennyiség, épp itt az ideje, hogy vízzel helyettesítsem, hacsak nem kezdi el végleg átaludni az éjszakákat).
12 fogú, 12 kiló, 87cm, kék szemű, tejfölszőke, rasztásodó fürtös, két oldalon gödröcskés arcú, tökéletesen szabálytalan legkisebb. Általában elolvadnak tőle, de én már tudom, hogy a legkeményebb kisdiónk.
Azért olvadni én is szoktam. :)
2013. július 11., csütörtök
Lelle Róza két éves lett
Ülök itt, és írnék, és nem jönnek a szavak. Sem a fejemben, sem a kezemben nincs semmi arra érdemes.
Magamhoz ölelem ezt a drága, majdnemlegkisebb kétéves testet, a nagy nagy akarat kihúzza magát az ölelésemből.
Aztán visszabújik, de a biztonság kedvéért hozza a babáját is ezúttal. Meztelen, mert a pelenka már zavarja, akár tiszta akár nem, nagylány lett kétség sem férhet hozzá.
Eltűri az aranyfürtöt a szeme elől, rámnéz és azt mondja:
- Baba Jejjéjé. Jejje Mamijé.
Tökéletes.
Én meg azon gondolkodom, mit adjak Neki...
2013. július 10., szerda
Golyópálya
Csillus blogjáról szoktam a kreatívkodáshoz inspirációt gyűjteni.
A megvalósításuk gyakrabban fullad kudarcba mint szeretném, ennek én vagyok az oka, mert a gyerekek szerintem mindenben partnerek volnának. Az is lehet, hogy nálunk gyorsabban szaladnak el a délelőttök... és hogy őszinte legyek, a nálunk divatos szerepjátékokból nincs is szívem kiszakítani őket. Van, hogy még délben is nyomják, én öltöztetem át őket, amit észre sem vesznek, nekem pedig jó látni, hallgatni a műsorukat. (ha épp nem sietünk valahova, mert akkor morgok...)
Szóval a minap belebotlottam egy golyós játékba odaát, és mivel a lego az egyik fő kedvencük (és én is szeretek játszani velük :)), ráadásul a konyhapulton hetek óta keresem a helyét egy fémgolyónak, egészen hamar nekiláttam megalkotni az első pályát.
Mire végeztem vele, már mind a négyen körülöttem álldogáltak, Áron azonnal lecsapott az első készre, és le sem tette szerintem egy órán keresztül. Közben elkészült még két változat, és kellett a kis golyónak házikó is, és Hanna végül belefelejtkezett az építésbe, de a golyópálya a mai nap sikerakciója volt, kétség kívül.
Várható volt, hogy elmolyolnak majd vele, de hogy ennyire lekötni őket, főleg Áront, azt nem gondoltam. :)
A megvalósításuk gyakrabban fullad kudarcba mint szeretném, ennek én vagyok az oka, mert a gyerekek szerintem mindenben partnerek volnának. Az is lehet, hogy nálunk gyorsabban szaladnak el a délelőttök... és hogy őszinte legyek, a nálunk divatos szerepjátékokból nincs is szívem kiszakítani őket. Van, hogy még délben is nyomják, én öltöztetem át őket, amit észre sem vesznek, nekem pedig jó látni, hallgatni a műsorukat. (ha épp nem sietünk valahova, mert akkor morgok...)
Szóval a minap belebotlottam egy golyós játékba odaát, és mivel a lego az egyik fő kedvencük (és én is szeretek játszani velük :)), ráadásul a konyhapulton hetek óta keresem a helyét egy fémgolyónak, egészen hamar nekiláttam megalkotni az első pályát.
Mire végeztem vele, már mind a négyen körülöttem álldogáltak, Áron azonnal lecsapott az első készre, és le sem tette szerintem egy órán keresztül. Közben elkészült még két változat, és kellett a kis golyónak házikó is, és Hanna végül belefelejtkezett az építésbe, de a golyópálya a mai nap sikerakciója volt, kétség kívül.
Várható volt, hogy elmolyolnak majd vele, de hogy ennyire lekötni őket, főleg Áront, azt nem gondoltam. :)
2013. július 5., péntek
Amire nagyon készültem
Amikor véglegessé vált számomra a tény (leginkább amikor tényleg elhittem), hogy Csilla nyugdíjba megy, elhatároztam, hogy készítek neki egy könyvet.
Az volt a tervem, hogy megkeresem a lehető legtöbb olyan gyereket, felnőttet, kamaszt, aki valaha az ő csoportjaiba járt, és szívesen beáll az alkotók sorába.
Természetesen nem volt annyira könnyű dolgom, mint hittem (abban a kellemes helyzetben vagyok ugyanis, hogy egy faluban élek, amit a nemrégköltözöttek fellengzősen városnak hívnak, de azért ez egy falu, működését tekintve), leginkább talán azért, mert nekem volt a legfontosabb, hogy a könyv valóban elkészüljön.
Májusban már voltak olyan pillanatok, amikor elbizonytalanodtam, hogy érdemes-e forszírozni, de mindig győzött a bennem élő kép, ahogy Csilla lapozgatja a könyvet.
Végül természetesen az utolsó hetekben pörgött fel a dolog, és a megálmodott 20 gyerekből 50valamennyi lett, még akkor is szép szám ez, ha köztük sokan vannak testvérek. Néhol négyen, máshol hárman is Csillagyerekként ballagtak ugyanabból a családból, ami azért azt is jelzi, hogy mennyi bizalmat kapott Csilla az évek során.
A könyv június közepén készült el, egy napig néztem a monitoron a fedőlapot, mire végül elküldtem nyomtatásra, mert sehogy sem tetszettek a kész panelekből összeállítható képek. Persze lehetett volna az egészet kézzel készíteni, és akkor egyedi lett volna, vagy egyedibb, de olyat épp a ballagásra adtunk, és az idő is rohant, én pedig könnyebben boldogulok a szerkesztővel, mint az ollóval. :)
A kész könyvvel tanácstalankodtam egy sort, mert egyedül nem akartam odaadni, és az is fura lett volna, ha az ovis búcsúztatón, ahol a kollégák voltak csak jelen, felvonul pár gyerek, mellesleg.
És mert meglepetésbuli egyszer egy életben mindenkinek jár, megszerveztem.
Egy kis sütizős, beszélgetős valamit gondoltam az oviban, azokkal, akik a könyvben is szerepelnek, úgy, hogy ebből Csilla a legkevesebbet sejtse.
Három napja minden éjjel a mai történésekkel álmodom, vadabbnál vadabb dolgokat. Természetesen ez is az önbizalmamról szól, csinálhatok én bármit, akkor is szorongok, ha épp sínen van minden.
Mondjuk a síntől jó sokáig messze volt a mai délután, de tegnap estére minden szál elsimult (az ovi ezen a héten már be van zárva, a vezető óvónéni kellett a kulccsal, aki egyébként nagyon szívesen jött, sőt, én mégis úgy éreztem, terhelem valami olyannal, ami neki nem biztos, hogy fontos (az volt)), fogalmam sem volt, hogy mit csináljuk az evésen, beszélgetésen kívül, de mára egy mini forgatókönyv és egy valamilyen pársoros mitismondjak szövegecske is összeállt a fejemben.
Ezzel együtt negyed hatkor még mindig hitetlenkedve álltam a négyemmel, és sokadmagammal a kapuban, a kulcsra várva.
A terv szerint anyukám hozta Csillát fél hatra, aki úgy tudta, a gyerekeket viszi koncertre, és édesanyám pókerarcának köszönhetően úgy jutott el a csoportszobáig, hogy egy pillanatig nem sejtett semmit. Még akkor is, mikor belépett, kellett pár másodperc, mire felfogta, hogy mit lát.
Csilla nem szereti a felhajtást, nem szeret középpontban lenni, ezért olyan "ünneplést" szerettem volna adni neki, ahol belesimulhat a tömegbe. Ezért volt jó helyszín a saját csoportja talán, ahol idővel mindenki feloldódott (színes papírvirágokat készítettünk egy színes bögrébe ajándékképpen (egy kedd hajnali álom megvalósulásaként)), miközben Csillának ki kellett találnia, kinek mi volt a jele... nem egyszerű feladat, voltak olyanok is, akik a múlt század nyolcvanas éveiben voltak gyerekei :)), és a növekvő alapzajban úgy éreztem, lassan ő is megtalálja a helyét.
Volt egy kis eszemiszom a kézműves foglalkozás után, és mikor minden később érkező befutott, odaadtuk a könyvet.
Innentől pedig beszéljenek helyettem a képek, és mert egyszerre több szerepben is jelen kellett lennem, a fotós énem ezúttal jócskán a háttérbe szorult szerencsére (összesen nyolc képet készítettem).
Az egy órásra tervezett partiból két órás lett, de még maradtunk volna sokan azt hiszem. Szerencsére mindenki tudja, hol keresse a könyvet, és valószínűleg Csillának sem lesz ellenére, ha néha néha valaki becsenget hozzá, hogy újra végiglapozhassa ezt a kis szeletet abból a hatalmas egészből, amit Csilla alkotott ebben az óvodában 31 év alatt.
Mondom, hogy falu. :)
Az volt a tervem, hogy megkeresem a lehető legtöbb olyan gyereket, felnőttet, kamaszt, aki valaha az ő csoportjaiba járt, és szívesen beáll az alkotók sorába.
Természetesen nem volt annyira könnyű dolgom, mint hittem (abban a kellemes helyzetben vagyok ugyanis, hogy egy faluban élek, amit a nemrégköltözöttek fellengzősen városnak hívnak, de azért ez egy falu, működését tekintve), leginkább talán azért, mert nekem volt a legfontosabb, hogy a könyv valóban elkészüljön.
Májusban már voltak olyan pillanatok, amikor elbizonytalanodtam, hogy érdemes-e forszírozni, de mindig győzött a bennem élő kép, ahogy Csilla lapozgatja a könyvet.
Végül természetesen az utolsó hetekben pörgött fel a dolog, és a megálmodott 20 gyerekből 50valamennyi lett, még akkor is szép szám ez, ha köztük sokan vannak testvérek. Néhol négyen, máshol hárman is Csillagyerekként ballagtak ugyanabból a családból, ami azért azt is jelzi, hogy mennyi bizalmat kapott Csilla az évek során.
A könyv június közepén készült el, egy napig néztem a monitoron a fedőlapot, mire végül elküldtem nyomtatásra, mert sehogy sem tetszettek a kész panelekből összeállítható képek. Persze lehetett volna az egészet kézzel készíteni, és akkor egyedi lett volna, vagy egyedibb, de olyat épp a ballagásra adtunk, és az idő is rohant, én pedig könnyebben boldogulok a szerkesztővel, mint az ollóval. :)
A kész könyvvel tanácstalankodtam egy sort, mert egyedül nem akartam odaadni, és az is fura lett volna, ha az ovis búcsúztatón, ahol a kollégák voltak csak jelen, felvonul pár gyerek, mellesleg.
És mert meglepetésbuli egyszer egy életben mindenkinek jár, megszerveztem.
Egy kis sütizős, beszélgetős valamit gondoltam az oviban, azokkal, akik a könyvben is szerepelnek, úgy, hogy ebből Csilla a legkevesebbet sejtse.
Három napja minden éjjel a mai történésekkel álmodom, vadabbnál vadabb dolgokat. Természetesen ez is az önbizalmamról szól, csinálhatok én bármit, akkor is szorongok, ha épp sínen van minden.
Mondjuk a síntől jó sokáig messze volt a mai délután, de tegnap estére minden szál elsimult (az ovi ezen a héten már be van zárva, a vezető óvónéni kellett a kulccsal, aki egyébként nagyon szívesen jött, sőt, én mégis úgy éreztem, terhelem valami olyannal, ami neki nem biztos, hogy fontos (az volt)), fogalmam sem volt, hogy mit csináljuk az evésen, beszélgetésen kívül, de mára egy mini forgatókönyv és egy valamilyen pársoros mitismondjak szövegecske is összeállt a fejemben.
Ezzel együtt negyed hatkor még mindig hitetlenkedve álltam a négyemmel, és sokadmagammal a kapuban, a kulcsra várva.
A terv szerint anyukám hozta Csillát fél hatra, aki úgy tudta, a gyerekeket viszi koncertre, és édesanyám pókerarcának köszönhetően úgy jutott el a csoportszobáig, hogy egy pillanatig nem sejtett semmit. Még akkor is, mikor belépett, kellett pár másodperc, mire felfogta, hogy mit lát.
Csilla nem szereti a felhajtást, nem szeret középpontban lenni, ezért olyan "ünneplést" szerettem volna adni neki, ahol belesimulhat a tömegbe. Ezért volt jó helyszín a saját csoportja talán, ahol idővel mindenki feloldódott (színes papírvirágokat készítettünk egy színes bögrébe ajándékképpen (egy kedd hajnali álom megvalósulásaként)), miközben Csillának ki kellett találnia, kinek mi volt a jele... nem egyszerű feladat, voltak olyanok is, akik a múlt század nyolcvanas éveiben voltak gyerekei :)), és a növekvő alapzajban úgy éreztem, lassan ő is megtalálja a helyét.
Volt egy kis eszemiszom a kézműves foglalkozás után, és mikor minden később érkező befutott, odaadtuk a könyvet.
Innentől pedig beszéljenek helyettem a képek, és mert egyszerre több szerepben is jelen kellett lennem, a fotós énem ezúttal jócskán a háttérbe szorult szerencsére (összesen nyolc képet készítettem).
Az egy órásra tervezett partiból két órás lett, de még maradtunk volna sokan azt hiszem. Szerencsére mindenki tudja, hol keresse a könyvet, és valószínűleg Csillának sem lesz ellenére, ha néha néha valaki becsenget hozzá, hogy újra végiglapozhassa ezt a kis szeletet abból a hatalmas egészből, amit Csilla alkotott ebben az óvodában 31 év alatt.
Mondom, hogy falu. :)
2013. július 4., csütörtök
Hazajöttek
Rengeteg élménnyel, kisimulva (na jó, Mikolt szerzett egy púpot a fejére ma, épp mikor velem beszélt Mari), csillogó szemekkel.
Hanna interpretációja rajzos formában:
Nekem nagyon hiányoztak.
Tökéletesen kettéváltam, az egyik felem a kicsikkel volt, a másik felem a nagyokkal. Elég fárasztó dolog amúgy. :)
Tavaly sokkal könnyebben engedtem el őket (nem fizikailag, hanem lelkileg, természetesen egy cseppnyi dilemma nem volt bennem, hogy menjenek-e vagy sem), talán több volt a tennivaló, talán kicsik voltak még a kicsik ahhoz, hogy értsék, a nagyok elmentek.
Áron még kedden is emlegette Hannát, pedig nyoma sem volt annak, hogy a játékban, a fürdésben, vagy bármiben hiányozna neki. Dehát ő egy ilyen érzelmes típus, ha eszébe jut, hiányzik neki. Nem konkrétan, csak úgy.
Lellével egyébként szoros párt alkotnak, Áron a maga szintjére emelve mindenbe bevonja, úgy beszél vele, mintha Lelle tudna válaszolni is, vannak közös akcióik, sőt, mostanában Lelle spontán megöleli Áront, ha a közelében van.
Jó látni őket együtt, pláne, mert annyira nagyon hasonlítanak egymásra. Két egyforma arc, egy fiús, meg egy lányos verzióban.
Szóval hiányoztak, és tényleg sokkal könnyebb volt az ebédeltetés, és az esti fürdés-fektetés program (nap közben pedig lényegesen nehezebb, hiába, ha négyen vannak, mindig akad valaki, akivel lehet játszani, aki odafigyel, mégha több a hajbakapás is), és hiába nyafogok most, a legnagyobb öröm, hogy tudom, mennyire jó volt nekik, hogy hallgatom ahogy mesélnek vég nélkül, és ez tulajdonképpen teljesen felülír bármiféle érzést a hiányukkal kapcsolatban.
Azt gondoltam, hogy ha csak ketten lesznek a háznál, majd jól utolérem magam, de természetesen nem így lett, úgyhogy holnap szépen nekiállok, hogy legalább a lányok szobájából kiköltöztessem a porcicákat. Mert ha négyen vannak, akkor nyugodtabban hagyom a kicsiket a szemem nélkül, Hanna is, Mimi is azonnal szól, ha néznem kell velük. :)
No és persze mi sem unatkoztunk, kedden délelőtt például busszal mentünk halakat etetni a Millenárisra. Nagyon ügyesek voltak odafelé (akkor mondjuk tömeg sem volt és nem voltak sem fáradtak, sem éhesek), és a városban (amihez egyáltalán nincsenek szokva gyalogosan) is (Áron futóbringával, Lelle babakocsiban), visszafelé kicsit kalandosabb volt az út, amikor a tömegben mászókának használták a székeket és a kapaszkodókat, és minden másodpercben jeleztek, mert épp kézügyben volt a kapcsoló, de igazán nem zavartunk senkit, és tudtam, hogy rettentően elfáradtak, és melegük van és éhesek is, úgyhogy büszke vagyok rájuk teljesen.
Azért a jövő héten nem buszozunk ekkorát. :)
Ezek a képek a nyolcezer forintos ixusszal készültek, aminek az lcdjét a nagy napsütésben esélytelen volt látni, és mivel tök automatikát tud csak, kevés beleszólásom maradt, hogy hova élesítsen pl. (rettenetesen idegesítő :)).
Szóval csak itthon derült ki, hogy mit csináltam, de hogy őszinte legyek (bár természetesen látom a különbséget, naná) cseppet sem hiányzott a hátamról a nagygép, és egy minimális utómunka után egészen jó képek születtek. Íme a vak fotós sorozata. :)))
Hanna interpretációja rajzos formában:
Nekem nagyon hiányoztak.
Tökéletesen kettéváltam, az egyik felem a kicsikkel volt, a másik felem a nagyokkal. Elég fárasztó dolog amúgy. :)
Tavaly sokkal könnyebben engedtem el őket (nem fizikailag, hanem lelkileg, természetesen egy cseppnyi dilemma nem volt bennem, hogy menjenek-e vagy sem), talán több volt a tennivaló, talán kicsik voltak még a kicsik ahhoz, hogy értsék, a nagyok elmentek.
Áron még kedden is emlegette Hannát, pedig nyoma sem volt annak, hogy a játékban, a fürdésben, vagy bármiben hiányozna neki. Dehát ő egy ilyen érzelmes típus, ha eszébe jut, hiányzik neki. Nem konkrétan, csak úgy.
Lellével egyébként szoros párt alkotnak, Áron a maga szintjére emelve mindenbe bevonja, úgy beszél vele, mintha Lelle tudna válaszolni is, vannak közös akcióik, sőt, mostanában Lelle spontán megöleli Áront, ha a közelében van.
Jó látni őket együtt, pláne, mert annyira nagyon hasonlítanak egymásra. Két egyforma arc, egy fiús, meg egy lányos verzióban.
Szóval hiányoztak, és tényleg sokkal könnyebb volt az ebédeltetés, és az esti fürdés-fektetés program (nap közben pedig lényegesen nehezebb, hiába, ha négyen vannak, mindig akad valaki, akivel lehet játszani, aki odafigyel, mégha több a hajbakapás is), és hiába nyafogok most, a legnagyobb öröm, hogy tudom, mennyire jó volt nekik, hogy hallgatom ahogy mesélnek vég nélkül, és ez tulajdonképpen teljesen felülír bármiféle érzést a hiányukkal kapcsolatban.
Azt gondoltam, hogy ha csak ketten lesznek a háznál, majd jól utolérem magam, de természetesen nem így lett, úgyhogy holnap szépen nekiállok, hogy legalább a lányok szobájából kiköltöztessem a porcicákat. Mert ha négyen vannak, akkor nyugodtabban hagyom a kicsiket a szemem nélkül, Hanna is, Mimi is azonnal szól, ha néznem kell velük. :)
No és persze mi sem unatkoztunk, kedden délelőtt például busszal mentünk halakat etetni a Millenárisra. Nagyon ügyesek voltak odafelé (akkor mondjuk tömeg sem volt és nem voltak sem fáradtak, sem éhesek), és a városban (amihez egyáltalán nincsenek szokva gyalogosan) is (Áron futóbringával, Lelle babakocsiban), visszafelé kicsit kalandosabb volt az út, amikor a tömegben mászókának használták a székeket és a kapaszkodókat, és minden másodpercben jeleztek, mert épp kézügyben volt a kapcsoló, de igazán nem zavartunk senkit, és tudtam, hogy rettentően elfáradtak, és melegük van és éhesek is, úgyhogy büszke vagyok rájuk teljesen.
Azért a jövő héten nem buszozunk ekkorát. :)
Ezek a képek a nyolcezer forintos ixusszal készültek, aminek az lcdjét a nagy napsütésben esélytelen volt látni, és mivel tök automatikát tud csak, kevés beleszólásom maradt, hogy hova élesítsen pl. (rettenetesen idegesítő :)).
Szóval csak itthon derült ki, hogy mit csináltam, de hogy őszinte legyek (bár természetesen látom a különbséget, naná) cseppet sem hiányzott a hátamról a nagygép, és egy minimális utómunka után egészen jó képek születtek. Íme a vak fotós sorozata. :)))
Címkék:
Áron,
Fotók,
Gyerekprogram,
Hanna,
Lelle,
Mikolt,
Millenáris,
Nyár,
Nyaralás 2013,
Nyári szünet 2013
2013. július 2., kedd
Mostantól hetekben mérjük az időt
Legalábbis az írás sűrűsége erre enged következtetni...
A második heti matiné történései (maratoni bejegyzés, kávéval az elején érdemes készülni) sorban pedig a következők voltak, amolyan igazi napló stílusban:
Hétfő
Lehűlt az levegő.
Nagyon.
Eddig ha kinyitottam a teraszajtót, gyorsan be is csuktam, mert itt bent jó hűvös volt, kint meg nagyon meleg. Most ha kinyitom, megfagyunk. Laza húsz fokkal van kevesebb, mint tegnap volt. A teraszajtó gyakorlatilag minden körülmények között csukva van. :)
Előkotortam az előszoba pad legalján nyomorgó hosszú nadrágokat, egyébként pedig szuper nagyokat alszunk, éjjel is, nappal is. Ja és ma fogadalmat tettem, hogy a padon rendet teszek. Szerintem száz körül lehet a darabok száma a halmot elnézve. A hosszúnadrágok ma délelőtt még visszakerültek, mert délre azért valamennyire felmelegedett az idő. Ennyit az időjárásról. Mondjuk a forgalomról nehezen lehetne hosszasan írni, mert az itt pont nincs.
Próbálom behozni a lemaradást az egyéb házimunkákkal is, de konkrétan képtelenség. Nem venném zokon, ha Urban Eve kidolgozna egy tervet a sokgyerekes családok nyári terminusára. Egy hónap alatt szerintem képtelenség végezni a házzal (plusz kert...), mert egyrészt maximum 5 perces etapokra lehetne bontani a tennivalókat, (ennél hosszabb időt sehol nem lehet büntetlenül eltölteni), másrészt legalább félóránként történik valami olyasmi, ami azonnali közbelépést igényel. Akármi csinálok is épp.
Gondolom mindenkinek meghoztam a nagycsaládos léthez a kedvet, a lemaradásban azért jócskán benne van az is, hogy annyira jó látni, hallani, ahogy játszanak, no meg velük játszani, hogy sehogyan sem tudom motiválni magam.
Enni kell, főzni főzök.
A hétfő legmerészebb, végül egyik legjobban sikerült programja az volt, hogy felvetettem, menjünk el ebéd előtt egyet bringázni.
Lelle mögöttem gyerekülésben, a másik három pedig a saját, kétkerekűjével.
Tökéletes libasorban, minden szabályt betartva kerekeztünk ki a legnagyobb békében és egyetértésben a tőlünk kb. egy kilométerre található játszótérre. A szabály a libasor, és hogy minden kereszteződésnél meg kell állni, és leszállva áttolni a bringát, ha azt mondom, mehetünk.
Elmolyoltak a játszón (itt sosincs senki), nincs ugyan sok játék, de épp a gyereknapon adtak át egy csillivilli telepített fitneszgépparkot, azon lógtak, másztak (ha lenne lehetőségem, biztosan minden reggel elfutnék idáig (meg ha szeretnék mondjuk futni, vagy tudnék... és gyúrnám magam ezeken, annyira jók)) alig akartak hazaindulni. Búcsúzóul még kipróbálták (teljesen saját kezdeményezés, egyedül ültek fel rá mindahányan) a négyes libikókát, annyira ügyesek voltak, ahogy cserélgették a helyeket, azzal kísérletezve, hogyan a leghatékonyabb. :)
A kisöcsém két darab ötössel államvizsgázott ma, közgazdász lett belőle. Őrület. Holnap pedig elrepül Máltára két hónapra, és azon kívül, hogy sütteti a hasát (amit nem ajánlok neki, mert épp a múlt héten vágtak ki belőle egy darab gyanús anyajegyet (már tudjuk, hogy minden rendben van a szövettannal is, de azért izgultam...)), dolgozni fog. Elég büszke vagyok rá.
Este Mariannt és Leát látogattunk, megettük a maradékot, meg együtt fürödtek a gyerekek, és vártuk Danit, de a szakadó eső miatt inkább hazamotorozott. Elázott így is, meg keveset is találkoztunk vele, de a bandázós délutánok is kellenek nagyon.
Kedd
A délelőttök úgy szaladnak el, hogy mire mindenki felöltözik, dél van.
A könyvtár egykor nyit, így épp elérjük, még úgy is, hogy nincs ovi (mert ha van, akkor úgyis útba esik). Egy kis kitérővel mentünk, visszavittem Viki gőzgépét, amit a múltkori fodrászkodás alkalmával adott, és minden nap találtam valamit azóta, amit gőzölni lehetett. (Mégiscsak volt valami sikerem házimunkafronton...) Most tiszták és puhák és szépek a szőnyegek, és a kanapé is, meg a fürdőszobában a fúgák.
A könyvtárba visszavittünk 11 könyvet, és elhoztunk 12tőt. Minden alkalommal igyekszem határt szabni a túláradó lelkesedésüknek, ami nehéz, mert nehéz, mert annyira szeretnek ott lenni is, meg a könyveket is, ha lehetne, szerintem egy talicskányi könyvet tolnánk haza. A legutóbbi válogatás nem sikerült túl jól, a felét olvastuk csak annak, amit kölcsönöztünk, sok is volt, meg nem is olyan nagyon jók.
Most már hazafelé az autóban is nagy volt a csend, itthon pedig alig lehetett rávenni őket, hogy felmenjünk aludni, maguk mellé pakolták a kupacot, és lapoztak, nézegettek elmélyülten. :)
Danit ma este céges rendezvényen, aztán barátoknál volt, a véges kreativitásom eredményeképp az ikeában kötöttünk ki. Eredetileg Orsiék jöttek volna hozzánk, de délben még úgy tűnt, Mikolt nincs jól, aztán jobban lett persze, de Vittük a szabadságát élvező anyukámat is, mert egyébként olyan ritka, hogy ennyit velünk tud lenni. A gyerekek játszóházaztak, mi beszélgettünk, meg vihogtunk a kétgyerekes hepciáskodó fiatal anyukán, aki sehogyan sem akarta megérteni, hogy mi következünk. Így megy ez esős időben.
Szerda
A mamám születésnapja.
Reggelre Mikolt hőemelkedéssel ébredt. Pali elvitte az egészséges kupacot, Mimi meg itthon maradt velem, gyógyulni. Hihetetlen, hogy mennyire kell neki az egyszemség. Teljesen átlényegül amikor nem kell megküzdenie a figyelemért. Persze ha beteg, akkor általában angyal, és minthogy gyanús volt már tegnap is, éjjel mondtam Daninak, hogy beteg lesz ez a gyerek meglássa, mert úgy indult el tegnap az ikeából, hogy első szavamra húzta a gumicsimmát, megfogta a nagymama kezét, és azt mondta neki:
- Gyere nagymama, menjünk együtt, csakmiketten.
Normális esetben az sem zavarja, ha pedagógiai célzattal ottfelejtjük. Csak aztán vakargatjuk a fejünket, hogy kinek is pedagógiai a célzat.
Szóval délelőtt nagy békében elmolyoltunk egymás mellett, én dolgoztam, Mimi a mellém húzott fotelben félkiflibe kanyarodva olvasgatott. Nekem. Mesét. Nem zavarta, hogy nem tudok igazán figyelni, mert csend volt, és senki sem szólt bele a történetébe. Néha kérdezett vagy kért, akkor megálltam, beszélgettünk.
Aztán rendet tettünk a padon, az összes ruhát elpakoltuk, bizony. Egy nagyon nagy kosár telt meg, és közben az is kiderült, hogy Mimi gyorsan és pontosan hajtogat. Bármit. Elképedtem.
Délben mentünk a siserehadért, Hanna a nagymamáéknál maradt alvásra, a többiekkel hazajöttünk. Mikolt kiborult, hogy befurakodtak közénk azok ketten, akik nekem ilyenkorra már hiányozni szoktak. Micsoda egy meghasonlott állapot, mindet szeretem, de az egyiknek épp nem jó, hogy nem csak őt.
Délután kimenőm volt, amibe belesűrítettem egy tornát, egy randit Danival, mozival, aztán összegyűjtöttük a kincseinket, és hazafelé még beugrottunk Édesanyámhoz, hogy felköszöntsük úgy igazából.
Csütörtök
Az alkotás napja volt a mai.
Már éjjel elkezdődött, mikor a fakockák újrahasznosításának ötlete továbbgyűrűzött (eredeti öltet kifli és levendulánál), már készült egy franciaágy, ami Hanna mellett ad éjszakai szállást egy lovacskának, de még mindig maradt annyi, hogy értelme legyen nekiállni egy komplett nappalibútort összerakni.
A bútorkészítésnek csak a fantázia, no meg a rendelkezésre álló készlet szab határt, itt négy fotel, egy asztal, valamint egy könyvespolc készült. És bár maradt még akrilfesték is, a lányok kifejezett kérésére nem kentük le egyiket sem. Azóta már birtokba is vette ez az. :)
A lányok reggeltől délig a Csipkerózsika című előadást próbálták, ami a próbák közben közös megegyezéssel Hamupipőke lett. A főszerepekben:
Mikolt: Csipkerózsika, királynő
Hanna: mesélő, Hamupipőke, gonosz
Áron: király, lovag, herceg
Lelle statisztaként ki meg bejárkált, a szünetben pedig levette a nadrágját, aztán a pelusát is, majd bilire ült és belepisilt.
Mikolt egy varázspálcára vágyott, én pedig alkotó kedvemben lévén (és a bútorokkal végezve időm teljes birtokában) csináltam neki egyet. Hurkapálca selyemszalaggal betekerve (kétoldalú ragasztószalaggal van rögzítve alul felül, maximálisan bevált), két karton merített, csillogó maradék csomagolópapírral bevonva csillag formájúvá vagdicsálva, ezüst tollal átrajzolva, pettyezve, és némi ezüst szalaggal, meg a múlt heti kanapéhuzat mosásból megmaradt fotel alá bújt fehér tollal díszítve.
Volt varázslás, meg tánc, és lett dél, és alig tudták abbahagyni.
Anyukámnál ebédeltünk, és elvittük neki az ajándékokat, amiket a gyerekek maguk készítettek. Gyöngyképek, Hanna egy szívárvényszjnű poháralátétet, Mikolt és Áron egy egy szivecskét adtak, ezeknek a hátuljára filcet ragasztottam, szép lett, főleg a három egymás mellett. :) Áron még kért rá extra díszítést is, egy ezüstszalagot és egy mini ezüst karácsonyfagömböt tettünk rá a fehér alapra, aminek a hátulja rózsaszín filcet kapott. Meglepően szép lett. Igazi kis romantikus férfiember lesz belőle. :)
Délután a gyerekek kérésére biciklivel mentünk ki a játszótérre. Fantasztikus ez a fajta szabadság, egészen világosan emlékszem, mennyire távolinak tűnt, hogy valaha két keréken fogunk közlekedni, mert a legkisebb is tud majd ülni, és a második legkisebb a saját erejéből jut majd el Aból Bbe. Most meg csak nézem őket, ahogy hárman mennek libasorban előttem, és már Áron sem "billegteti a kormányt", és elég vagyok egyedül is, hogy ebben a formációban megtegyünk enyhe emelkedőn másfél kilométert.
Sajnos Danit ma este sem látták, kezd is hiányozni mindegyikünknek. Én legalább futólag találkozom vele éjjel, amikor ajtónyitástól lefekvésig tíz perc alatt átrobog a házon. :) Majd hétvégén összefutunk.
Péntek
Reggel Áron azzal ébresztett, hogy a Papa nem jött haza. Megnyugtattam, hogy itthon aludt, de már elment dolgozni. Nem volt feldobva, azt hiszem neki hiányzik a legjobban.
Én is érzem, hogy fáradok, a délelőtt gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt. A hónap utolsó napjaiban pénz sem szokott maradni extra programokra, ezért aztán minden kertben töltött percért hálás vagyok, mert odakint mindig találnak valami játszanivalót.
Most például málnavadászat volt, és locsoltak a hordóból, amiben az esővizet gyűjtjük. Észrevétlen szívják magukba az információkat, én pedig csak figyelem, mennyi mindent tudnak a körülöttünk nyíló virágokról, a tavaly elültetett, de idén is bőséges termést hozó sóskáról, salátáról.
Ebéd, alvás, és a nap, valamint a hét méltó zárásaként Annáék jöttek EmmaFlórával, indiait főztem, amiről eleinte azt gondoltam sok, végül pedig mind elfogyott. Emma kicsit fáradtabb volt a szokásosnál, aminek jó erős hangot is adott. Ettől a mieink csendben, rendben megfürödtek, illedelmesen elköszöntek, és alkudozás nélkül mentek aludni. Annának gondolom nehezebb dolga volt...
Mikolt jobban van, illetve egész nap úgy tűnt hogy túljutottunk a kritikus időszakon, és sikerült (immár sokadjára, és lehet, hogy én túlságosan hagyatkozom a homeopátiára, de ha a kialakulóban lévő betegség legelején elkezdem nekik adni azt, amire szükségük van, akkor két nap alatt gyakorlatilag visszafordítható a folyamat, ami egyébként csúnyán végződhetne) megfogni, és visszaverni a támadókat a kis szervezetében, mire este azt találta mondani, hogy fáj a füle. Orrcseppet adtam neki, reggel már nem panaszkodott.
Szombat
Délelőtt későn ébredtem. Magamra vethetek, a héten sosem sikerült korán lefeküdnöm. Mentségemre legyen hogy a kicsik is későn keltek.
Dani égett a tettvágytól, igyekeztem ráhangolódni a tempójára, ami sosem egyszerű, pláne egy majdnem külön töltött hét után. Sikerült azért, és mindenkinek jutott a kívánságteljesítésből, így lett végül Budaörs az uticél, előbb a tetőcsomagtartóhoz rúd, aztán egy kis kirándulás a Kőhegyre.
A telefonom kezdőlapja a négy gyerek. Szeretem azt a képet róluk, ami tavaly szeptemberben készült fent a hegyen, még az utolsó jóidőben mentünk fel, és sikerült rávennem őket, hogy egy percre maradjanak egy helyen. Azóta nézegetem ezt a képet, és arra gondoltam, hamár úgyis olyan nagyot nőttek, legyen egy kép idén is onnan. Nem is ígértem semmit, mégis mindenkinek volt kedve felmászni a dombtetőre, sőt Áron hozta a hátizsákot az almákkal, vízzel. A kép elkészült, magamban azzal a vággyal, hogy még vagy tíz évig minden nyáron készüljön róluk egy, pont ott.
Végül kiderült, miért olyan jó program nekik felmenni. A sziklák miatt. Mászni szeretnek annyira, hogy az sem érdekli őket, hogy előbb fel kell gyalogolni. Hanna pici kora óta nagyon ügyes, egy függőleges szobortalpazatra is úgy mászik fel, mintha lépésekkel lenne kirakva. Mikolt félősebb, jajjgat, de megy, mert vonzza, Áron barátkozik, de ő is nekiindul, Lelle pedig mindent egyedül akar, és a nagyok után megy, szerintem észre sem vette, hogy valami veszélyes dologban vesz részt.
Délután Dani kosarazni ment a kisebbik öcsémmel, mi pedig Ferivel muskátlit vettünk Pátyon, aztán fagyiztunk, programzárásképpen pedig míg Mimi és Lelle játszótereztek, Hannával és Áronnal a Tescoban megvettük az iskolai lista kétharmadát. Nem egy egyszerű dolog ez kérem, hatféle zsírkréta közül kiválasztani a legszimpatikusabbat (olcsó legyen, és elfogadható minőségű).
Vasárnap
Úgy volt, hogy repetázunk Kőhegyből, de más dolgunk akadt. Dani cseresznyét szedett a gyerekekkel (Germensdorfi, nagyon durván finom, de idén nem túl sok termett, pihenésre gyanakszom), én pedig kerti székeket súroltam a minizuhanyzóban. Előbb eláztattam a ruhámat, aztán a fürdőszobát. A székek tiszták lettek, de semmi szükség nem volt rájuk végül.
A székmosás apropója a kerti sütögetés lett volna, amiből csak a társaság maradt, ugyanis sem nem voltunk a kertben, sem nem sütögettünk. Illetve de, de bent. Mondtam is Hannának, hogy hiába igyekszünk valamit kitalálni neki is a nyáron, ha egyszer ő őszi gyerek, így szokta meg az időjárás. Nem búslakodtunk sokáig, inkább örültünk a sokaságnak (pedig a család fele hiányzott... nagyon), ettünk, tortáztunk, megünnepelve anyukám szülinapját, Hanna ballagását, Csilla visszavonulását.
Csilla hozott mindegyik gyereknek egy egy mappát füzettel, a lányoknak kis irománnyal, amit este az ágyukban olvastam el nekik, kissé elcsukló hangon, mert annyira szép és kedves és megható. Sosem éreztem, hogy Hannával bármikor kivételt tett volna, sőt hálás vagyok neki, amiért ismerve a korlátait, és az igazi értékeit egyaránt olyan feladatokat adott neki, amiktől szépen, a maga tempójában, de mégis fejlődött, és olyan lett, amilyen most. Azt a két oldalt olvasva, amit ma kapott tőle, az a benyomásom, hogy Hanna mégis különleges helyet kapott a szívében, függetlenül a rokoni száltól, és ez leginkább a kettejük összhangja miatt lehet így.
Manó egy igazi, saját készítésű horgolt kincsesdobozt küldött neki. Tudtad, hogy ilyesmit kér egy ideje? :)
Végül pedig megkapta az iskolatáskát is. Még a tavasszal vettük meg neki (elképesztő mekkora biznisz ez az iskolakezdés, kb mint egy gyerekszületés... a táska ára akciósan is bőven a fájdalomküszöböm felett volt, azzal győztem meg magam végül, hogy hárman fogják használni), de nem akartam csakúgy odaadni, gondoltam majd szépen megünnepeljük a ballagását, és akkor megkapja. Picit elhúzódott az alkalom, de az öröme így is határtalan volt. Tavasszal, mikor felpróbálta, olyan nagynak tűnt a vékony kis testén, mostanra pedig belenőtt.
A papa hozta be a hátán:
- Nézd Hanna, ez az új dolgozós táskám. :)
Tőle nagy nehezen, de végül el lehetett venni, viszont arról még fogalmam sincs, hogyan lehet rávenni a kicsiket, hogy ne nyúljanak Hanna nagylányos dolgaihoz. Mindegyikük azonnal fel akarta venni, ki akarta nyitni, természetesen a táska utoljára került a legjobb szívű Hannához. Szerencsére véletlenül benne felejtettünk két apróságot, amit Mimi és Áron meg is kaptak, így volt egy kis saját ideje végigkutatni minden zsebet, megnézni minden tartozékot.
Este a fürdés után odajött, és csillogó szemmel kérdezte, hogy büszke vagyok-e rá, hogy ő már iskolás.
Büszke, nagyon. Hiszen olyan szép és okos, és tényleg nagylány. A táska beköltözésével még barátkoznom kell egy kicsit, persze.
Még akkor is, amikor a vacsora végeztével visítva rohangált körbe körbe, és azt kiabálta, nem hiszem el, hogy iskolás vagyok! :)
Áronkám ma reggel hőemelkedéssel ébredt és picit fájlalta a torkát is. Gyanúsan Mimi féle vacakság ez, csak Áron rosszabbul viseli. Babakocsiban ülve reggelizett a kertben, majd igencsak zokon vette, hogy nem mászhat fára. Egyébként pedig annyira bírom, hogy méltatlankodik, de eszébe sem jut felmászni. Délben is sírt, hogy nem biciklizhet, bár én ülhetnék valaki mögött egy ülésben...
Estére a kedve visszatért, a Csillától kapott mappára egész végig vigyázott.
Már feküdtünk, mikor mesélte:
- Mama, a Jejje el akarta venni a magpámat, de én feltettem olyan magasra, ahol nem érte el. Tudod a nyuszi mellé. Az hol is van?
- Melyik nyuszi?
- Hát az, amit te varrtál.
- Ja, a komód.
- Ja igen, a kompótra.
Befejezésként még egy Áron sziporka.
A lányok hétfőtől a nagyszülőkkel nyaralnak Zánkán, három napig. Jajj de hiányoznak már most :). Mimi ujjong az asztalnál, Áron hallgatja. Épp látom az arcát, semmi jele a féltékenységnek. Rámnéz:
- Mama, nagyon sajnálom, hogy velem kell lenned, mikor a lányok Zánkán lesznek. :)))
A második heti matiné történései (maratoni bejegyzés, kávéval az elején érdemes készülni) sorban pedig a következők voltak, amolyan igazi napló stílusban:
Hétfő
Lehűlt az levegő.
Nagyon.
Eddig ha kinyitottam a teraszajtót, gyorsan be is csuktam, mert itt bent jó hűvös volt, kint meg nagyon meleg. Most ha kinyitom, megfagyunk. Laza húsz fokkal van kevesebb, mint tegnap volt. A teraszajtó gyakorlatilag minden körülmények között csukva van. :)
Előkotortam az előszoba pad legalján nyomorgó hosszú nadrágokat, egyébként pedig szuper nagyokat alszunk, éjjel is, nappal is. Ja és ma fogadalmat tettem, hogy a padon rendet teszek. Szerintem száz körül lehet a darabok száma a halmot elnézve. A hosszúnadrágok ma délelőtt még visszakerültek, mert délre azért valamennyire felmelegedett az idő. Ennyit az időjárásról. Mondjuk a forgalomról nehezen lehetne hosszasan írni, mert az itt pont nincs.
Próbálom behozni a lemaradást az egyéb házimunkákkal is, de konkrétan képtelenség. Nem venném zokon, ha Urban Eve kidolgozna egy tervet a sokgyerekes családok nyári terminusára. Egy hónap alatt szerintem képtelenség végezni a házzal (plusz kert...), mert egyrészt maximum 5 perces etapokra lehetne bontani a tennivalókat, (ennél hosszabb időt sehol nem lehet büntetlenül eltölteni), másrészt legalább félóránként történik valami olyasmi, ami azonnali közbelépést igényel. Akármi csinálok is épp.
Gondolom mindenkinek meghoztam a nagycsaládos léthez a kedvet, a lemaradásban azért jócskán benne van az is, hogy annyira jó látni, hallani, ahogy játszanak, no meg velük játszani, hogy sehogyan sem tudom motiválni magam.
Enni kell, főzni főzök.
A hétfő legmerészebb, végül egyik legjobban sikerült programja az volt, hogy felvetettem, menjünk el ebéd előtt egyet bringázni.
Lelle mögöttem gyerekülésben, a másik három pedig a saját, kétkerekűjével.
Tökéletes libasorban, minden szabályt betartva kerekeztünk ki a legnagyobb békében és egyetértésben a tőlünk kb. egy kilométerre található játszótérre. A szabály a libasor, és hogy minden kereszteződésnél meg kell állni, és leszállva áttolni a bringát, ha azt mondom, mehetünk.
Elmolyoltak a játszón (itt sosincs senki), nincs ugyan sok játék, de épp a gyereknapon adtak át egy csillivilli telepített fitneszgépparkot, azon lógtak, másztak (ha lenne lehetőségem, biztosan minden reggel elfutnék idáig (meg ha szeretnék mondjuk futni, vagy tudnék... és gyúrnám magam ezeken, annyira jók)) alig akartak hazaindulni. Búcsúzóul még kipróbálták (teljesen saját kezdeményezés, egyedül ültek fel rá mindahányan) a négyes libikókát, annyira ügyesek voltak, ahogy cserélgették a helyeket, azzal kísérletezve, hogyan a leghatékonyabb. :)
A kisöcsém két darab ötössel államvizsgázott ma, közgazdász lett belőle. Őrület. Holnap pedig elrepül Máltára két hónapra, és azon kívül, hogy sütteti a hasát (amit nem ajánlok neki, mert épp a múlt héten vágtak ki belőle egy darab gyanús anyajegyet (már tudjuk, hogy minden rendben van a szövettannal is, de azért izgultam...)), dolgozni fog. Elég büszke vagyok rá.
Este Mariannt és Leát látogattunk, megettük a maradékot, meg együtt fürödtek a gyerekek, és vártuk Danit, de a szakadó eső miatt inkább hazamotorozott. Elázott így is, meg keveset is találkoztunk vele, de a bandázós délutánok is kellenek nagyon.
Kedd
A délelőttök úgy szaladnak el, hogy mire mindenki felöltözik, dél van.
A könyvtár egykor nyit, így épp elérjük, még úgy is, hogy nincs ovi (mert ha van, akkor úgyis útba esik). Egy kis kitérővel mentünk, visszavittem Viki gőzgépét, amit a múltkori fodrászkodás alkalmával adott, és minden nap találtam valamit azóta, amit gőzölni lehetett. (Mégiscsak volt valami sikerem házimunkafronton...) Most tiszták és puhák és szépek a szőnyegek, és a kanapé is, meg a fürdőszobában a fúgák.
A könyvtárba visszavittünk 11 könyvet, és elhoztunk 12tőt. Minden alkalommal igyekszem határt szabni a túláradó lelkesedésüknek, ami nehéz, mert nehéz, mert annyira szeretnek ott lenni is, meg a könyveket is, ha lehetne, szerintem egy talicskányi könyvet tolnánk haza. A legutóbbi válogatás nem sikerült túl jól, a felét olvastuk csak annak, amit kölcsönöztünk, sok is volt, meg nem is olyan nagyon jók.
Most már hazafelé az autóban is nagy volt a csend, itthon pedig alig lehetett rávenni őket, hogy felmenjünk aludni, maguk mellé pakolták a kupacot, és lapoztak, nézegettek elmélyülten. :)
Danit ma este céges rendezvényen, aztán barátoknál volt, a véges kreativitásom eredményeképp az ikeában kötöttünk ki. Eredetileg Orsiék jöttek volna hozzánk, de délben még úgy tűnt, Mikolt nincs jól, aztán jobban lett persze, de Vittük a szabadságát élvező anyukámat is, mert egyébként olyan ritka, hogy ennyit velünk tud lenni. A gyerekek játszóházaztak, mi beszélgettünk, meg vihogtunk a kétgyerekes hepciáskodó fiatal anyukán, aki sehogyan sem akarta megérteni, hogy mi következünk. Így megy ez esős időben.
Szerda
A mamám születésnapja.
Reggelre Mikolt hőemelkedéssel ébredt. Pali elvitte az egészséges kupacot, Mimi meg itthon maradt velem, gyógyulni. Hihetetlen, hogy mennyire kell neki az egyszemség. Teljesen átlényegül amikor nem kell megküzdenie a figyelemért. Persze ha beteg, akkor általában angyal, és minthogy gyanús volt már tegnap is, éjjel mondtam Daninak, hogy beteg lesz ez a gyerek meglássa, mert úgy indult el tegnap az ikeából, hogy első szavamra húzta a gumicsimmát, megfogta a nagymama kezét, és azt mondta neki:
- Gyere nagymama, menjünk együtt, csakmiketten.
Normális esetben az sem zavarja, ha pedagógiai célzattal ottfelejtjük. Csak aztán vakargatjuk a fejünket, hogy kinek is pedagógiai a célzat.
Szóval délelőtt nagy békében elmolyoltunk egymás mellett, én dolgoztam, Mimi a mellém húzott fotelben félkiflibe kanyarodva olvasgatott. Nekem. Mesét. Nem zavarta, hogy nem tudok igazán figyelni, mert csend volt, és senki sem szólt bele a történetébe. Néha kérdezett vagy kért, akkor megálltam, beszélgettünk.
Aztán rendet tettünk a padon, az összes ruhát elpakoltuk, bizony. Egy nagyon nagy kosár telt meg, és közben az is kiderült, hogy Mimi gyorsan és pontosan hajtogat. Bármit. Elképedtem.
Délben mentünk a siserehadért, Hanna a nagymamáéknál maradt alvásra, a többiekkel hazajöttünk. Mikolt kiborult, hogy befurakodtak közénk azok ketten, akik nekem ilyenkorra már hiányozni szoktak. Micsoda egy meghasonlott állapot, mindet szeretem, de az egyiknek épp nem jó, hogy nem csak őt.
Délután kimenőm volt, amibe belesűrítettem egy tornát, egy randit Danival, mozival, aztán összegyűjtöttük a kincseinket, és hazafelé még beugrottunk Édesanyámhoz, hogy felköszöntsük úgy igazából.
Csütörtök
Az alkotás napja volt a mai.
Már éjjel elkezdődött, mikor a fakockák újrahasznosításának ötlete továbbgyűrűzött (eredeti öltet kifli és levendulánál), már készült egy franciaágy, ami Hanna mellett ad éjszakai szállást egy lovacskának, de még mindig maradt annyi, hogy értelme legyen nekiállni egy komplett nappalibútort összerakni.
A bútorkészítésnek csak a fantázia, no meg a rendelkezésre álló készlet szab határt, itt négy fotel, egy asztal, valamint egy könyvespolc készült. És bár maradt még akrilfesték is, a lányok kifejezett kérésére nem kentük le egyiket sem. Azóta már birtokba is vette ez az. :)
A lányok reggeltől délig a Csipkerózsika című előadást próbálták, ami a próbák közben közös megegyezéssel Hamupipőke lett. A főszerepekben:
Mikolt: Csipkerózsika, királynő
Hanna: mesélő, Hamupipőke, gonosz
Áron: király, lovag, herceg
Lelle statisztaként ki meg bejárkált, a szünetben pedig levette a nadrágját, aztán a pelusát is, majd bilire ült és belepisilt.
Mikolt egy varázspálcára vágyott, én pedig alkotó kedvemben lévén (és a bútorokkal végezve időm teljes birtokában) csináltam neki egyet. Hurkapálca selyemszalaggal betekerve (kétoldalú ragasztószalaggal van rögzítve alul felül, maximálisan bevált), két karton merített, csillogó maradék csomagolópapírral bevonva csillag formájúvá vagdicsálva, ezüst tollal átrajzolva, pettyezve, és némi ezüst szalaggal, meg a múlt heti kanapéhuzat mosásból megmaradt fotel alá bújt fehér tollal díszítve.
Volt varázslás, meg tánc, és lett dél, és alig tudták abbahagyni.
Anyukámnál ebédeltünk, és elvittük neki az ajándékokat, amiket a gyerekek maguk készítettek. Gyöngyképek, Hanna egy szívárvényszjnű poháralátétet, Mikolt és Áron egy egy szivecskét adtak, ezeknek a hátuljára filcet ragasztottam, szép lett, főleg a három egymás mellett. :) Áron még kért rá extra díszítést is, egy ezüstszalagot és egy mini ezüst karácsonyfagömböt tettünk rá a fehér alapra, aminek a hátulja rózsaszín filcet kapott. Meglepően szép lett. Igazi kis romantikus férfiember lesz belőle. :)
Délután a gyerekek kérésére biciklivel mentünk ki a játszótérre. Fantasztikus ez a fajta szabadság, egészen világosan emlékszem, mennyire távolinak tűnt, hogy valaha két keréken fogunk közlekedni, mert a legkisebb is tud majd ülni, és a második legkisebb a saját erejéből jut majd el Aból Bbe. Most meg csak nézem őket, ahogy hárman mennek libasorban előttem, és már Áron sem "billegteti a kormányt", és elég vagyok egyedül is, hogy ebben a formációban megtegyünk enyhe emelkedőn másfél kilométert.
Sajnos Danit ma este sem látták, kezd is hiányozni mindegyikünknek. Én legalább futólag találkozom vele éjjel, amikor ajtónyitástól lefekvésig tíz perc alatt átrobog a házon. :) Majd hétvégén összefutunk.
Péntek
Reggel Áron azzal ébresztett, hogy a Papa nem jött haza. Megnyugtattam, hogy itthon aludt, de már elment dolgozni. Nem volt feldobva, azt hiszem neki hiányzik a legjobban.
Én is érzem, hogy fáradok, a délelőtt gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt. A hónap utolsó napjaiban pénz sem szokott maradni extra programokra, ezért aztán minden kertben töltött percért hálás vagyok, mert odakint mindig találnak valami játszanivalót.
Most például málnavadászat volt, és locsoltak a hordóból, amiben az esővizet gyűjtjük. Észrevétlen szívják magukba az információkat, én pedig csak figyelem, mennyi mindent tudnak a körülöttünk nyíló virágokról, a tavaly elültetett, de idén is bőséges termést hozó sóskáról, salátáról.
Ebéd, alvás, és a nap, valamint a hét méltó zárásaként Annáék jöttek EmmaFlórával, indiait főztem, amiről eleinte azt gondoltam sok, végül pedig mind elfogyott. Emma kicsit fáradtabb volt a szokásosnál, aminek jó erős hangot is adott. Ettől a mieink csendben, rendben megfürödtek, illedelmesen elköszöntek, és alkudozás nélkül mentek aludni. Annának gondolom nehezebb dolga volt...
Mikolt jobban van, illetve egész nap úgy tűnt hogy túljutottunk a kritikus időszakon, és sikerült (immár sokadjára, és lehet, hogy én túlságosan hagyatkozom a homeopátiára, de ha a kialakulóban lévő betegség legelején elkezdem nekik adni azt, amire szükségük van, akkor két nap alatt gyakorlatilag visszafordítható a folyamat, ami egyébként csúnyán végződhetne) megfogni, és visszaverni a támadókat a kis szervezetében, mire este azt találta mondani, hogy fáj a füle. Orrcseppet adtam neki, reggel már nem panaszkodott.
Szombat
Délelőtt későn ébredtem. Magamra vethetek, a héten sosem sikerült korán lefeküdnöm. Mentségemre legyen hogy a kicsik is későn keltek.
Dani égett a tettvágytól, igyekeztem ráhangolódni a tempójára, ami sosem egyszerű, pláne egy majdnem külön töltött hét után. Sikerült azért, és mindenkinek jutott a kívánságteljesítésből, így lett végül Budaörs az uticél, előbb a tetőcsomagtartóhoz rúd, aztán egy kis kirándulás a Kőhegyre.
A telefonom kezdőlapja a négy gyerek. Szeretem azt a képet róluk, ami tavaly szeptemberben készült fent a hegyen, még az utolsó jóidőben mentünk fel, és sikerült rávennem őket, hogy egy percre maradjanak egy helyen. Azóta nézegetem ezt a képet, és arra gondoltam, hamár úgyis olyan nagyot nőttek, legyen egy kép idén is onnan. Nem is ígértem semmit, mégis mindenkinek volt kedve felmászni a dombtetőre, sőt Áron hozta a hátizsákot az almákkal, vízzel. A kép elkészült, magamban azzal a vággyal, hogy még vagy tíz évig minden nyáron készüljön róluk egy, pont ott.
Végül kiderült, miért olyan jó program nekik felmenni. A sziklák miatt. Mászni szeretnek annyira, hogy az sem érdekli őket, hogy előbb fel kell gyalogolni. Hanna pici kora óta nagyon ügyes, egy függőleges szobortalpazatra is úgy mászik fel, mintha lépésekkel lenne kirakva. Mikolt félősebb, jajjgat, de megy, mert vonzza, Áron barátkozik, de ő is nekiindul, Lelle pedig mindent egyedül akar, és a nagyok után megy, szerintem észre sem vette, hogy valami veszélyes dologban vesz részt.
Délután Dani kosarazni ment a kisebbik öcsémmel, mi pedig Ferivel muskátlit vettünk Pátyon, aztán fagyiztunk, programzárásképpen pedig míg Mimi és Lelle játszótereztek, Hannával és Áronnal a Tescoban megvettük az iskolai lista kétharmadát. Nem egy egyszerű dolog ez kérem, hatféle zsírkréta közül kiválasztani a legszimpatikusabbat (olcsó legyen, és elfogadható minőségű).
Vasárnap
Úgy volt, hogy repetázunk Kőhegyből, de más dolgunk akadt. Dani cseresznyét szedett a gyerekekkel (Germensdorfi, nagyon durván finom, de idén nem túl sok termett, pihenésre gyanakszom), én pedig kerti székeket súroltam a minizuhanyzóban. Előbb eláztattam a ruhámat, aztán a fürdőszobát. A székek tiszták lettek, de semmi szükség nem volt rájuk végül.
A székmosás apropója a kerti sütögetés lett volna, amiből csak a társaság maradt, ugyanis sem nem voltunk a kertben, sem nem sütögettünk. Illetve de, de bent. Mondtam is Hannának, hogy hiába igyekszünk valamit kitalálni neki is a nyáron, ha egyszer ő őszi gyerek, így szokta meg az időjárás. Nem búslakodtunk sokáig, inkább örültünk a sokaságnak (pedig a család fele hiányzott... nagyon), ettünk, tortáztunk, megünnepelve anyukám szülinapját, Hanna ballagását, Csilla visszavonulását.
Csilla hozott mindegyik gyereknek egy egy mappát füzettel, a lányoknak kis irománnyal, amit este az ágyukban olvastam el nekik, kissé elcsukló hangon, mert annyira szép és kedves és megható. Sosem éreztem, hogy Hannával bármikor kivételt tett volna, sőt hálás vagyok neki, amiért ismerve a korlátait, és az igazi értékeit egyaránt olyan feladatokat adott neki, amiktől szépen, a maga tempójában, de mégis fejlődött, és olyan lett, amilyen most. Azt a két oldalt olvasva, amit ma kapott tőle, az a benyomásom, hogy Hanna mégis különleges helyet kapott a szívében, függetlenül a rokoni száltól, és ez leginkább a kettejük összhangja miatt lehet így.
Manó egy igazi, saját készítésű horgolt kincsesdobozt küldött neki. Tudtad, hogy ilyesmit kér egy ideje? :)
Végül pedig megkapta az iskolatáskát is. Még a tavasszal vettük meg neki (elképesztő mekkora biznisz ez az iskolakezdés, kb mint egy gyerekszületés... a táska ára akciósan is bőven a fájdalomküszöböm felett volt, azzal győztem meg magam végül, hogy hárman fogják használni), de nem akartam csakúgy odaadni, gondoltam majd szépen megünnepeljük a ballagását, és akkor megkapja. Picit elhúzódott az alkalom, de az öröme így is határtalan volt. Tavasszal, mikor felpróbálta, olyan nagynak tűnt a vékony kis testén, mostanra pedig belenőtt.
A papa hozta be a hátán:
- Nézd Hanna, ez az új dolgozós táskám. :)
Tőle nagy nehezen, de végül el lehetett venni, viszont arról még fogalmam sincs, hogyan lehet rávenni a kicsiket, hogy ne nyúljanak Hanna nagylányos dolgaihoz. Mindegyikük azonnal fel akarta venni, ki akarta nyitni, természetesen a táska utoljára került a legjobb szívű Hannához. Szerencsére véletlenül benne felejtettünk két apróságot, amit Mimi és Áron meg is kaptak, így volt egy kis saját ideje végigkutatni minden zsebet, megnézni minden tartozékot.
Este a fürdés után odajött, és csillogó szemmel kérdezte, hogy büszke vagyok-e rá, hogy ő már iskolás.
Büszke, nagyon. Hiszen olyan szép és okos, és tényleg nagylány. A táska beköltözésével még barátkoznom kell egy kicsit, persze.
Még akkor is, amikor a vacsora végeztével visítva rohangált körbe körbe, és azt kiabálta, nem hiszem el, hogy iskolás vagyok! :)
Áronkám ma reggel hőemelkedéssel ébredt és picit fájlalta a torkát is. Gyanúsan Mimi féle vacakság ez, csak Áron rosszabbul viseli. Babakocsiban ülve reggelizett a kertben, majd igencsak zokon vette, hogy nem mászhat fára. Egyébként pedig annyira bírom, hogy méltatlankodik, de eszébe sem jut felmászni. Délben is sírt, hogy nem biciklizhet, bár én ülhetnék valaki mögött egy ülésben...
Estére a kedve visszatért, a Csillától kapott mappára egész végig vigyázott.
Már feküdtünk, mikor mesélte:
- Mama, a Jejje el akarta venni a magpámat, de én feltettem olyan magasra, ahol nem érte el. Tudod a nyuszi mellé. Az hol is van?
- Melyik nyuszi?
- Hát az, amit te varrtál.
- Ja, a komód.
- Ja igen, a kompótra.
Befejezésként még egy Áron sziporka.
A lányok hétfőtől a nagyszülőkkel nyaralnak Zánkán, három napig. Jajj de hiányoznak már most :). Mimi ujjong az asztalnál, Áron hallgatja. Épp látom az arcát, semmi jele a féltékenységnek. Rámnéz:
- Mama, nagyon sajnálom, hogy velem kell lenned, mikor a lányok Zánkán lesznek. :)))
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

































































