A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Házasságunk. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Házasságunk. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. július 25., szerda

Nyolcadik



Nem beszéltünk arról a bejegyzésről, ami a mélyponton született.
Azóta viszont kimondatlanul is tesszük azt, ami a legjobb nekünk. Minden csütörtökön van két szabad óránk, és egyszer egy héten megnézünk egy vagy két vagy három húszperces sorozatrészt.
Valahogy olyan magától értetődően formálódik a MI, ha legalább egy picit nyitva hagyjuk a lehetőségét...

Ma volt a házassági évfordulónk.
Ideje volna címkét adnom az ezenanapon bejegyzéseknek, mert bár már nem emlékeztem miket írtam, de visszaolvasva gyakorlatilag nem tudok újat mondani. Pedig egy dolog az eszemben volt, de mire idejutottam, ki is ment a fejemből.

Úgyhogy csak a jelent rögzítve.
Hálás köszönet az összes nagyszülőnek, akik lehetővé tették, hogy ma egyáltalán kérhessünk, és ennél is hálásabb azért, hogy ma mindenki a mi négyünk körül forgott és a minégyünk örömmel ugrott a nyakunkba, amikor hazaevett bennünket a hiányuk.

Azt hiszem nagyon régen volt ennyire testreszabott egynapunk, amikor semmi nem történt, csak itthon hagytuk az autót, és busszal meg villamossal mentünk nemmesszire. És voltunk kényeztetőben meg ettünk indiait és közben bohóckodtunk a minikamerával, amiről kiderült hogy igen okos, pedig csak 5megapixeles. És miután odaadtam az ajándékot, amit nagy titokban készítettem, és Dani örült neki, megnyugodtam, hogy jól sikerült. Pedig nem is szoktunk ajándékozni, de most valamiért olyan különlegesnek éreztem az alkalmat, hogy lett.
Egy kép, amit a gyerekek titokban tudtak tartani, pedig igen bohókás délutánunk volt, mikor az esküvői ruhámban (amit a mamám rámtukmált, hogy vigyem már haza, és még ott nála felpróbáltam és jó rám!!!, és a gyerekek szájtátva nézték, amiről nem tudom, hogy egy illúziót romboltam porba, vagy egy meséből lett valóság hirtelen) rohangáltam az önkioldó és a bekészített fotel között százszor (azt hiszem veszek mér egy távirányítót...), és a végén csurgott rólam a víz, és akkor kitaláltam, hogy inkább ők nyomják a gombot, de akkor meg azért lettek torzarcú képek, mert a kamerát féltettem a nagyvonalú nyomkodástól... és Dani is hazaért közben, és felkiabált, mert nem tudott bejönni, én meg a negyven varrott gombot ötmásodperc alatt gomboltam ki, a szobát meg még ennél is kevesebb idő alatt tettem rendbe, mert mire felért a lépcsőn már nem látott semmit.
Szóval egy kép, meg egy vers. Énírtam. 

Aztán feküdtünk a Szabadság tér füvén, ahová alig tudtunk átkecmeregni a sok evéstől, és ott is eltöltöttünk jópár percet a saját portrénk megalkotásával, amin nagyokat nevettünk, mert mikor volt már ilyen utoljára? Hogy senki sem akar, kér, zajong, sír, és csakmiketten, amit csak akarunk, és még tovább is.

Még egy tüdőmbe beszorult buborékot is kimentettünk a Művész moziban, ahol a film felejthetőnek bizonyult, Dani aludt is egy jót, de mitbántukmi, és hazafelé a nagytömegben vártuk a buszt kézenfogva, mint gyerekkorunkban, és előbb szálltunk le, mint gyerekkorunkban és fagyit ettünk.
Hát így.
És még mennék.
Akárhányszor.
Vele. Sőt hozzá is. :)
Hanna ugyan kölcsönkérte, de egyelőre még van ruhám :):)

2011. július 24., vasárnap

A mi napunk

Ma hét éve, hogy ez a kép készült.
Visszakerestem, miket írtam az elmúlt három évben és arra jutottam, hogy...
1. Minden fontos részletet megemlítettem már arról a napról
2. Ezen a képen kívül mindegyik szívemnek kedves felkerült már
3. Sokkal jobban írtam anno, mint most :)

És persze az összes környékbeli posztot is visszaolvastam, és olyan nosztalgialázba kerültem tőlük, hogy alig bírtam abbahagyni... Mikolt első szülinapja, Hanna első szavai, Áron ultrahangos képe a 18. hétből... Izgalmas volt no...
4. Érdemes blogot írni

De hogy ne maradjon sztori nélkül ez a kép se, azon méláztam, vajon sikerült-e az elmúlt hat alkalommal emlékezetessé tennünk a nevem napját. Az első kettőre emlékszem, a többire nem... :) Pedig egészen biztosan megünnepeltük...
A másodikon Hannát vártam, egy arab étteremben vacsoráztunk a Lónyai utcában, beszélgettünk, tervezgettünk, mit sem sejtve az előttünk álló évek pörgéséről.

Az elsőt Olaszországban töltöttük, egészen véletlenül, mert Dani egy konferencián vett részt Stresaban a Lago Maggiore partján. Akkoriban még pszichológus körökben mozgott :).
Szeretem ezt a környéket, elvarázsolnak a hegyek és a tavak... (visszakeresetem néhány képet... gyerekek voltunk :):)))

Akkoriban volt egy nagy fordunk, ebben aludtunk egy éjszakát egy kempingben, hogy a július 24-ét valami igazán jó helyen tudjuk tölteni. (szeretem ezt az eklektikát is :))
Portofinot néztük ki, ahol viszont nem találtunk szállást, illetve dehogynem, csak annyi pénzbe került, hogy inkább sétáltunk egyet, aztán továbbálltunk.

A következő kisváros Santa Marherita Ligure, kicsit nagyobb, kicsit kevésbé csillogó, viszont gyöngyszem ez is, színes kis házakkal, csodás főtérrel, elképesztő yachtkikötővel, kicsit ugyan sok a turista... viszont a második próbálkozásunk szállásügyben sikerrel járt.
Egy angol nő vezette apartmanházban kaptunk szobát, néhányszáz méterre a parttól.
Szépen felöltöztünk, és lesétáltunk, hogy keressünk egy kis kockásterítős éttermet, ahol lehet halat enni, jó bort inni.
Meg is találtuk a helyünket, és gyakorlatilag minden vágyunk teljesült. Romantikus, gyertyafényes, sokat nevetős, sokat beszélgetős este volt, aminek a végén Dani előhúzott egy dobozt, benne pedig az ajándékom, egy igazi, nemteljesentitkonvágyott köves gyűrű.
Lekerekítve ezt a rózsaszín részt... levettem ami az ujjamon volt, és betettem a dobozba, a csodagyűrűm helyére, aztán elindultunk hazafelé.

Otthon aztán kicsit megsajnáltam a dobozban rekedt kis árvát, kértem Danit, adja ide, hátha az is elfér még az ujjamon. Dani csodálkozva nézett rám, miért őt kérdezem, nála nincs a doboz. Nekem biztosan nem volt zsebem, így hamar rádöbbentünk, hogy a gyűrűm, a dobozzal együtt ott maradt az étteremben.
Dani szó nélkül elvágtatott, én meg ott maradtam egyedül a csodagyűrűmmel, azon aggódva, hogy vajon meglesz-e még valaha a másik.

Jó sok idő telt el, mire hazaért... szerencsére dobozostul, benne sértetlenül az ékszerrel.

A kettő között pedig az történt, hogy Dani lihegve érkezett meg az étterembe, ahol már telt ház volt, és a néhai asztalunknál is ült egy párocska. Megkereste a pincérünket, elmondta neki, hogy mijáratban, majd közös erővel felvonultak az asztalunknál, ahol akkurátusan térdre borulva kutatták a földet az asztal alatt, mellett, székek között, ezzel nem kis feltűnést keltve az értetlenkedő vacsoravendégek körében. Sajnos hiába a kutatás, meg a négykézláb, a doboz nem került elő.
Aztán a pincér elviharzott, hátha a leszedett terítőben maradt a dolog, amit még jó eséllyel nem dobtak be sem a mosógépbe, de nem is rázogatták ki belőle a kincseket.
Dani ekközben a tér közepén álldogált, várta, hogy emberünk visszatérjen.
A vacsorázók még mindig értetlenül bámulták, hol az ajtóra, hol Danira néztek...

Kisvártatva visszatért a pincér, arcán mosoly, kezében a doboz, amit kinyitva a magasba tartott, diadalmasan prezentálva, hogy az ékszernek nincs bántódása, a történet vége happy end, mindenki visszatérhet a tányérjához. Azt hiszem volt némi óváció is, mindenesetre Dani és a pincérünk elégedetten váltak el egymástól.

Csak út közben gondolta végig, hogy vajon mit gondolthattak az emberek... szegény srác, nem volt mersze megkérni a lány kezét, és ráadásul olyan béna volt, hogy még a gyűrűt is elvesztette. :):)
Könnyesre nevettük magunkat aznap a részleteken, és azóta is, ha eszünkbe jut, nem bírjuk ki nevetés nélkül.
A gyűrű azóta ismeretlen helyen van... elvitték a mókusok :(

2010. július 24., szombat

A duplán nap

Hat évvel ezelőtt (addig csak a névnapom miatt volt kicsit más ez a nap) lefolyt rólam a smink és a ruha, olyan meleg volt. Pedig azon a nyáron minden hétvégén ömlött az eső, jócskán belefért volna, hogy a nyakunkba szakadjon.
Mindig az Esküvő monszun idején című film jut az eszembe, mert végül este 10kor hatalmas zivatar kerekedett, de akkor már túl voltunk a vacsorán, amit a szabadban fogyasztott a 120 vendég, és javában táncoltunk már. Azóta is emlékezetes az a hóra, amit a legfiatalabbtól az legidősebbig mindenki végigtáncolt. A pincérek kapkodták az asztalokról a maradék terítéket, így az elvonuló eső után a csupasz asztalok mellett beszélgettek akinek épp szusszanniuk kellett, mert a zenekar nem kímélt senkit, mindenki nótáját elhúzta... :)

Olyan esküvőnk volt, amilyet szerettünk volna, mindenki és mi is jól éreztük magunkat, remek volt a vacsora, a zenekar, Ubul és Anna is, akik a táncházat vezényelték, remek a hely (nem tudom létezik-e még, de a Szúnyog szigeten volt a River Clubban), és végül finom a torta is.
Hajnali fél háromkor a zenészek kértek pár perc szünetet, mi pedig alig hittük, hogy komolyan gondolják, hogy még játszanak a kedvünkért.
A dédi is kettőig maradt, azt hiszem ha a lábai bírják, még ropta volna reggelig.

A nászéjszakánkat a Cotton Clubban töltöttük, jó ötlet volt nem hazamenni. Dani kidőlt, én pedig minden képeslapot, és az emlékkönyvünk minden bejegyzését végigolvastam. :)
Ha tehetném, minden évben férjhez mennék újra, minden évben meghívnám az összes szeretnivalónkat, hogy ünnepeljenek velünk. Olyan jó volna látni Hannát, ahogy tetszik neki a hosszú fehér ruha, és Mikoltot, amint rohangál az asztalok között. Dani persze minden ilyen felvetésnél megértően mosolyog, és megsimogatja a buksimat :):) neki egyszer elég volt.

Idén nem döntött melegrekordot július 24. Sőt a korai őszben fel sem fogtam igazán, hogy ez az a nap. Győrben voltunk hármasban, a lányok közben nagymamáztak. Nagyon finomat ebédeltünk és jólesett délután pihenni egy keveset, nosztalgiával gondoltam a gyerekmentes időkre, aztán este már nem is vágytam másra, csak egy közös vacsorára az újraegyesült családdal.

Van egy doboz, amiben jónéhány cetli várja, hogy beteljesült-e a jóslata, de erre csak négy év múlva derülhet fény. Addig pedig minden évben szemezek vele, hátha egyszer enged. Idén először éreztem, hogy nagyon elszaladt ez a hat év.

2009. július 24., péntek

Öt évvel ezelőtt

Egyedül ébredtem a Szondi utcában, Dani Guynál töltötte legényélete utolsó utolsó óráit.
A fodrász szerintem rémes hajat kreált a fejemre, de erről rajtam kívül senki nem vett tudomást.
Anyukám levágott a végéből, ettől megnyugodtam.
Kis késéssel indultunk meg nagy autóval, út közben Dani egyfolytában próbált meggyőzni, nem gond hogy most is mi leszünk az utolsók.
Kimondtuk, felhúztuk, aztán a templom kertjében leolvasztottuk a festéket az arcokról, és a harisnyát rólam.
Az Árpád hídon a a fátylam lobogott utánunk, miközben a bogárból szólt a zene és tomboltak a fiatalok.
Volt kert, gitármuzsika, kontyos anyakönyvvezető fals könyvvel, de nagyon komolyan véve.
Szenvedtünk egyet a fényképezéssel, aztán már csak örültünk a vacsorának.
Táncolt mindenki, de tényleg, szakadt az eső, ahogy megálmodtam, de senkit nem zavart.
Ugráltak a lányok a medencébe terítőruhában (itt még előtte...), volt torta, móka, és háromkor úgy kellett hazaküldeni a zenészeket, mert már csak tizenpáran maradtunk. Közte a dédi...

Aztán vége lett, most meg csak meséljük Hannának, milyen volt, ő meg néz, és nem érti, miért nem emlékszik rá ő is. :)
A ruhám még rámjönne, ha nem lenne épp pocakom :) Dani pedig azt mondta, nem is öregedtünk, csak elfáradtunk kicsit, de ha pihennénk mondjuk két hetet kettesben, rögtön jobban hasonlítanánk magunkra. Édes :):):)
És akkor egy nembeállított "normális" albumbavaló is, bár én a többit jobban szeretem :):)