Március óta (akkor volt a szülinapom, és ez a mostani amolyan nagy változásokat vizionálóvá sikeredett, amiből néhány már megvalósult, sok még csak dédelgetős állapotban van, többek között van egy amolyan folyamatos vállalásszerű is, aminek a munkaneve (majdnem)mindennap segítség) kicsit nyitottabb szemmel próbálok járni a minivilágomban.
Az alapot az adta, hogy szerettem volna megőrizni valamit abból a maláj szépségből, amit ott kaptam, nevesül, hogy mindig, mindenki mosolygott. Persze, nekik könnyebb, mondhatnánk, pedig ez nem hiszem, hogy igaz.
Mentalitás kérdése szerintem, és sokszor szíven üt, ha azzal találkozom, hogy mennyire fáradtak, fakók az emberek.
Megfogadtam, hogy ha lehet, minden nap teszek valami olyat, ami másnak örömöt okoz. Bízva az energiaáralmásban, abban, hogy a jó dolgok körbejárnak, akik kapnak, azok abból az energiából továbbadnak majd.
Volt már olyan, hogy egy mellettem parkoló autóst megbüntettek, én pedig vettem egy százasért egy parkolójegyet és betettem egy cetlivel együtt a mikuláscsomagba, vagy a múltkori kuponozós hétvégén egy nagymamának adtam ajándékba húsz százalékot.
De vannak ennél kisebb dolgok is, mondjuk a mai épp egy babakocsitologatás 2 perce volt a játszón, amikor a bennfekvő nyolchetest sikerült megnyugtatnom a mozgatással, míg a mamája a nagyobbikkal a homokozóban végre építhetett egy akármit.
Azt hiszem, ha mindenki csak egy figyelmességet tenne minden nap, sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb nép lennénk, nem is beszélve arról, mekkora örömöt jelent adni...
Most ezt a fórumot felhasználva szeretnék kérni és egyben adni is.
A blogrollban szerepel egy baráti család, akik két kisfiút nevelnek, a nagyobbikuk Hannával majdnem egyidős, Miskonak hívják. Egy ritka betegséggel él, aminek a rövid neve DMD, röviden itt olvashattok róla. A betegség a tudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan.
Misko szülei egy alapítványt hívtak életre, amivel a hasonló ritka betegségekkel küzdő családokat, beleértve természetesen saját családjukat is támogatják. Az alapítvány munkája kiemelkedő fontosságú, hiszen nemcsak reményt ad, hanem közösséget épít, szemléletet formál.
Az elmúlt hetekben jelent meg a facebookon a Mosoly Játék, és jelenleg is elérhető néhány reklámspot.
Mindezek mögött rengeteg munka van, abban a hitben, hogy a Misko körül élők felismerik az ügy fontosságát, és minél több támogatót tudnak toborozni.
Hogy olvassátok, megosztjátok ezeket az oldalakat, nagy segítség, de a mivilágunkban anyagi javak nélkül pusztán a törekvés nem elég.
Amit kért tőlem Andi, Misko mamája, az az adónk egy százaléka.
Azt gondolom, aki még nem tette jó helyre, az most megteheti. Legyen ez a mai napi jótett. :)
2012. április 27., péntek
Egy újabb első
Immár egy fogatlan sincs a családban :)
Tegnap este, mikor a kiabáló Lelle mellé kerültem, egy kis fehér csík jelezte, hogy valami készülődik a csepp szájban, ma reggel pedig koccant a kanál.
Egyikük sem siette el a fogzást, és most napra pontosan meg is emlékezem erről. Lelle kilenc hónapos és tizenhat napos korára növesztette az elsőt.
Hogy volt-e előzmény, nem tudom, Lellike nem spórol a sírással, de különösebben nem viselte meg a dolog, hacsak a piros popsi nem árulkodott már tegnap is. Végülis a bőrgyógyász megmondta legutóbb, lesz még ilyen, amikor majd fogat növeszt.
Lett.
A fognövesztéssel párhuzamosan pedig nagylányos tempóra váltott az evésben is, a pépes alma-banán-krumpli ebédet lazán kiköpte, helyette a tonhalas-paradicsomos-olivás ragut választotta és nagyon elégedetten bekebelezett belőle egy felnőtt adagnyit.
Tegnap este, mikor a kiabáló Lelle mellé kerültem, egy kis fehér csík jelezte, hogy valami készülődik a csepp szájban, ma reggel pedig koccant a kanál.
Egyikük sem siette el a fogzást, és most napra pontosan meg is emlékezem erről. Lelle kilenc hónapos és tizenhat napos korára növesztette az elsőt.
Hogy volt-e előzmény, nem tudom, Lellike nem spórol a sírással, de különösebben nem viselte meg a dolog, hacsak a piros popsi nem árulkodott már tegnap is. Végülis a bőrgyógyász megmondta legutóbb, lesz még ilyen, amikor majd fogat növeszt.
Lett.
A fognövesztéssel párhuzamosan pedig nagylányos tempóra váltott az evésben is, a pépes alma-banán-krumpli ebédet lazán kiköpte, helyette a tonhalas-paradicsomos-olivás ragut választotta és nagyon elégedetten bekebelezett belőle egy felnőtt adagnyit.
Címkék:
Lelle,
Lelle első foga,
Lelle elsők,
Lelle evés,
Lelle fogacskák
2012. április 23., hétfő
Az új gyerek
Nehezen engedem útjára, ritka az ilyen torkomban dobogós érzés, most mégis elérkezett a pillanat, hogy elmeséljem, mivel telt az elmúlt három hónap.
És fogalmam sincs, honnan kezdjem, és biztosan ha más mesélne, akkor csak mosolyognék, hogy nem kell ennek ekkora körítés, de mégiscsak valami újat hoztam létre, ami nekem nagyon kedves és éppezért nagyon fontos is, és mint minden új gyereket az ember sokáig kísérget, nevelget, terelget...
Mondom, hogy izgulok...
Mikor Hanna megszületett, volt egy egészen jó kis fényképezőgépem. Addig Dani fotózott. Ha utaztunk, mindig egy zsák filmet vittünk, aztán mire lekopott rólunk a por, készen is lettek a papírélményeink. Végül minket is bedarált a digitális világa, amit én egy cseppet sem bántam, mert a filmes gépek végtelenül bonyolultnak tűntek, sosem sikerült élvezhető képet készítenem eggyel sem.
És akkor megszületett Hanna :), és lett téma is a géphez, meg sikerélmény is... egy darabig. Mert idővel rájöttem, hogy a géphez nem adják a tudást, és bár meglehetősen egyszerű elfogadhatót készíteni, az alkotás szabadsága még úgy is korlátos maradt. Legalábbis számomra.
Aztán születtek sorban a gyerekek, rohant az idő, százával születtek a képek, amikre sokan mondták, hogy jók, én mégsem voltam elégedett. A szemem rátalált a témára, és tudtam, hogy megtaláltam azt a hobbit, amit egyre szenvedélyesebben szerettem (az írás a másik :)), meg azt is, hogy egyszer, ha lesz hozzá bátorságom, akkor megnövesztem a gyökereket, és talán még szakmát is váltok.
Keresetem az igazán jókat, azoknak a munkáit, akik olyat alkottak, amin jó megpihenni, akiktől tanulhatok, és érdekes párhuzam, akik emberileg is közel tudtak kerülni hozzám.
Végtelenül hálás vagyok Biró Virágnak, aki valószínűleg nem is tudja, hogy mekkora ajándékot adott nekem, amikor először jártunk nála. Azon a napon, Áronnal a pocakomban úgy éreztem, megérkeztem. Valami nagyon misztikus a helyére került, biztosan tudtam, hogy amint lesz rá lehetőségem, elindulok majd.
Eltelt még két év, még egy babánk született, és Malajziában élve érett meg a terv, a kivitelezésé, annak a nagyon intenzív belső munkának az eredményeként, míg Lellével a pocakomban a hegyre felfelé menetben a kardinális kérdéseket sorra meg kellett válaszolnom magamnak.
Tanulni akartam, hogy amit a szemem lát, amit elképzelek, azt úgy tudjam láttatni, ahogyan én akarom.
Végül hazajöttünk, én pedig nekivágtam.
Eredetileg úgy terveztem, hogy majd ősszel, de Dani nem hagyott ellebegni a négygyerekes semmittevésben, mégha az elmúlt, akkor még előttünk álló időszak bővelkedett is a logisztikai feladványokban.
Így történt, hogy hosszú idő után kirepülve a majdnem kinőtt fészekből elkezdtem próbálgatni a szárnyaimat, belekóstolva sokfélébe, és egyre biztosabban tudva, melyik az a rész, ami melegséggel és hihetetlen lelkesedéssel tölt el.
A legszebb párhuzam, hogy míg én készültem, egy kisfiú is útnak indult, hogy a lehető legjobb pillanatban keresztezzük egymás ösvényeit.
Lehel születése volt a határidő ebben a magamalkotta folyamatban. Kicsit a vége, és nagyon az eleje valaminek, ami remélem, hogy az én utam.
Ma először fotóztam olyan valakit, aki nem az enyém, és ma már egészen konkrétan mondhatom, hogy ezt szeretném. Fotózni babákat, piciket és kicsiket és tanulni még még és még. És fotózni még és még.
Valamikor márciusban elindítottam egy fotós blogot, amit mostantól bárki elér.
Ez az új gyerek, és most megint a torkomban dobog a szívem, mert ezennel elengedem a kezet, hadd járja a saját útját.
És akinek (bébi)fotósra lenne szüksége, az írjon arra a címre odaát. :) Mától dolgozom. :)
... Lehelt pedig fogadjátok szeretettel, igazán megérdemli. :)
És fogalmam sincs, honnan kezdjem, és biztosan ha más mesélne, akkor csak mosolyognék, hogy nem kell ennek ekkora körítés, de mégiscsak valami újat hoztam létre, ami nekem nagyon kedves és éppezért nagyon fontos is, és mint minden új gyereket az ember sokáig kísérget, nevelget, terelget...
Mondom, hogy izgulok...
Mikor Hanna megszületett, volt egy egészen jó kis fényképezőgépem. Addig Dani fotózott. Ha utaztunk, mindig egy zsák filmet vittünk, aztán mire lekopott rólunk a por, készen is lettek a papírélményeink. Végül minket is bedarált a digitális világa, amit én egy cseppet sem bántam, mert a filmes gépek végtelenül bonyolultnak tűntek, sosem sikerült élvezhető képet készítenem eggyel sem.
És akkor megszületett Hanna :), és lett téma is a géphez, meg sikerélmény is... egy darabig. Mert idővel rájöttem, hogy a géphez nem adják a tudást, és bár meglehetősen egyszerű elfogadhatót készíteni, az alkotás szabadsága még úgy is korlátos maradt. Legalábbis számomra.
Aztán születtek sorban a gyerekek, rohant az idő, százával születtek a képek, amikre sokan mondták, hogy jók, én mégsem voltam elégedett. A szemem rátalált a témára, és tudtam, hogy megtaláltam azt a hobbit, amit egyre szenvedélyesebben szerettem (az írás a másik :)), meg azt is, hogy egyszer, ha lesz hozzá bátorságom, akkor megnövesztem a gyökereket, és talán még szakmát is váltok.
Keresetem az igazán jókat, azoknak a munkáit, akik olyat alkottak, amin jó megpihenni, akiktől tanulhatok, és érdekes párhuzam, akik emberileg is közel tudtak kerülni hozzám.
Végtelenül hálás vagyok Biró Virágnak, aki valószínűleg nem is tudja, hogy mekkora ajándékot adott nekem, amikor először jártunk nála. Azon a napon, Áronnal a pocakomban úgy éreztem, megérkeztem. Valami nagyon misztikus a helyére került, biztosan tudtam, hogy amint lesz rá lehetőségem, elindulok majd.
Eltelt még két év, még egy babánk született, és Malajziában élve érett meg a terv, a kivitelezésé, annak a nagyon intenzív belső munkának az eredményeként, míg Lellével a pocakomban a hegyre felfelé menetben a kardinális kérdéseket sorra meg kellett válaszolnom magamnak.
Tanulni akartam, hogy amit a szemem lát, amit elképzelek, azt úgy tudjam láttatni, ahogyan én akarom.
Végül hazajöttünk, én pedig nekivágtam.
Eredetileg úgy terveztem, hogy majd ősszel, de Dani nem hagyott ellebegni a négygyerekes semmittevésben, mégha az elmúlt, akkor még előttünk álló időszak bővelkedett is a logisztikai feladványokban.
Így történt, hogy hosszú idő után kirepülve a majdnem kinőtt fészekből elkezdtem próbálgatni a szárnyaimat, belekóstolva sokfélébe, és egyre biztosabban tudva, melyik az a rész, ami melegséggel és hihetetlen lelkesedéssel tölt el.
A legszebb párhuzam, hogy míg én készültem, egy kisfiú is útnak indult, hogy a lehető legjobb pillanatban keresztezzük egymás ösvényeit.
Lehel születése volt a határidő ebben a magamalkotta folyamatban. Kicsit a vége, és nagyon az eleje valaminek, ami remélem, hogy az én utam.
Ma először fotóztam olyan valakit, aki nem az enyém, és ma már egészen konkrétan mondhatom, hogy ezt szeretném. Fotózni babákat, piciket és kicsiket és tanulni még még és még. És fotózni még és még.
Valamikor márciusban elindítottam egy fotós blogot, amit mostantól bárki elér.
Ez az új gyerek, és most megint a torkomban dobog a szívem, mert ezennel elengedem a kezet, hadd járja a saját útját.
És akinek (bébi)fotósra lenne szüksége, az írjon arra a címre odaát. :) Mától dolgozom. :)
... Lehelt pedig fogadjátok szeretettel, igazán megérdemli. :)
2012. április 19., csütörtök
Hétköznapi csodák
Lelle tapsol.
Meg álldigál...
Ez utóbbit nem láttam, mert a nagypapának tartogatta, aki ma este gyermekfelügyeletet látott el nálunk, míg én máshol hédereltem.
Majd holnap megmutatom, ha a kisasszony engem is szándékol majd elkápráztatni.
Úgy meghatódtunk az édösapjával, mintha először történt volna gyermekes életünk történetében ilyesmi, pedig egyrészt semmi meglepő nincs abban, hogy a profi mászó a következő gyakorlaton ügyködik, másrészt meg igenis megható minden ilyen első dolog.
Éppúgy, mint Áron új attrakciója.
Van abban valami, hogy a nagycsaládban a nagyobb húzza a kisebbet, ezt Áron beszélőkéjén szépen le is lehet mérni, mert olyan szavakat használ, amit Hanna valószínűleg először egy hete hallott... de az is igaz, hogy a mi Hannánk az anyasági versenyen az élen végezne, olyan profizmussal teszi amiről úgy gondolja, kell, hogy lassan nyugdíjba is vonulhatok, mert nem lesz semmi tennivalóm. Ráadásul mindezeket meghökkentő türelemmel és leleménnyel, sokszor pironkodva a magam bénaságán hallgatom, ahogy a legkreatívabb ötletekkel áll elő, aminek következtében megtörténik mindaz, ami ha én kérem teljesen reménytelen. Öltözés, pelenkacsere...
Tegnap délben, a gyerekek már az emeleten randalíroztak, míg én romtakarítottam odalenn, hallom ám, ahogy Hanna kis nyomást gyakorol az öccsére, akinek egyébként az a kényszerképzete, hogy a wc megeszi...
- Ugye kis Áronka, hogy szeretnél a wc-be pisilni? Ugye, hogy felülsz a wcre? Milyen ügyes vagy!
Szuggesztív kommunikáció című tantárgy, pszichológia szak ötödév.
Mondja tovább:?
- Jól van, nagyon bátor vagy!!!
Aztán csend, csak hallom, hogy a lányok megunták a várakozást, és kimasíroztak a fürdőből.
Pár perc elteltével Áron kikiabál:
- Kéééész vagyok.
Alig hittem a fülemnek, futottam fel, hogy a saját szememmel lássam a tényt is. Hanna gyorsabb volt nálam persze, agyondicsérte a kicsit és közben mondogatta neki:
- Megmondjuk a mamának is, milyen nagyfiú vagy már!
És aztán persze mind nagyon boldogok és büszkék voltunk Áronra, mert valóban belepisilt a wc-be, de ez még semmi, mert a szűkítőt is feltettem neki örömömben, ő meg annyira örült annak, hogy én örülök, hogy újra pisilt.
Meg délután is, meg este is.
Aztán reggel levettem a pelusát, és akkor is sikerült, ezen felbuzdulva elővettük a "bugyikat" csak mert az alsógatya szót még nem ismeri, és délelőtt kétszer cseréltük újabbra és újabbra, úgyhogy végülis nem teljes a siker, de alakul.
Elvárás nincs, Áron kérte a gatyát, a pelusra délben nekem kellett rábeszélnem. Picit.
Időnk és pelenkánk mint a tenger, holnap azért megint megkérdem, bugyi, illetve gatya, vagy pelus.
Hanna 3d-ben rajzol, Mikolt pedig azt kérte, tegyük Hanna ágyát az övé mellé. Most van egy 16nm-nyi gyerekszobánk, amiben 4nm-en zsúfolódik minden, a maradék a tánctér. Viszont kuckós, és jó őket egy kupacban látni.
Meg álldigál...
Ez utóbbit nem láttam, mert a nagypapának tartogatta, aki ma este gyermekfelügyeletet látott el nálunk, míg én máshol hédereltem.
Majd holnap megmutatom, ha a kisasszony engem is szándékol majd elkápráztatni.
Úgy meghatódtunk az édösapjával, mintha először történt volna gyermekes életünk történetében ilyesmi, pedig egyrészt semmi meglepő nincs abban, hogy a profi mászó a következő gyakorlaton ügyködik, másrészt meg igenis megható minden ilyen első dolog.
Éppúgy, mint Áron új attrakciója.
Van abban valami, hogy a nagycsaládban a nagyobb húzza a kisebbet, ezt Áron beszélőkéjén szépen le is lehet mérni, mert olyan szavakat használ, amit Hanna valószínűleg először egy hete hallott... de az is igaz, hogy a mi Hannánk az anyasági versenyen az élen végezne, olyan profizmussal teszi amiről úgy gondolja, kell, hogy lassan nyugdíjba is vonulhatok, mert nem lesz semmi tennivalóm. Ráadásul mindezeket meghökkentő türelemmel és leleménnyel, sokszor pironkodva a magam bénaságán hallgatom, ahogy a legkreatívabb ötletekkel áll elő, aminek következtében megtörténik mindaz, ami ha én kérem teljesen reménytelen. Öltözés, pelenkacsere...
Tegnap délben, a gyerekek már az emeleten randalíroztak, míg én romtakarítottam odalenn, hallom ám, ahogy Hanna kis nyomást gyakorol az öccsére, akinek egyébként az a kényszerképzete, hogy a wc megeszi...
- Ugye kis Áronka, hogy szeretnél a wc-be pisilni? Ugye, hogy felülsz a wcre? Milyen ügyes vagy!
Szuggesztív kommunikáció című tantárgy, pszichológia szak ötödév.
Mondja tovább:?
- Jól van, nagyon bátor vagy!!!
Aztán csend, csak hallom, hogy a lányok megunták a várakozást, és kimasíroztak a fürdőből.
Pár perc elteltével Áron kikiabál:
- Kéééész vagyok.
Alig hittem a fülemnek, futottam fel, hogy a saját szememmel lássam a tényt is. Hanna gyorsabb volt nálam persze, agyondicsérte a kicsit és közben mondogatta neki:
- Megmondjuk a mamának is, milyen nagyfiú vagy már!
És aztán persze mind nagyon boldogok és büszkék voltunk Áronra, mert valóban belepisilt a wc-be, de ez még semmi, mert a szűkítőt is feltettem neki örömömben, ő meg annyira örült annak, hogy én örülök, hogy újra pisilt.
Meg délután is, meg este is.
Aztán reggel levettem a pelusát, és akkor is sikerült, ezen felbuzdulva elővettük a "bugyikat" csak mert az alsógatya szót még nem ismeri, és délelőtt kétszer cseréltük újabbra és újabbra, úgyhogy végülis nem teljes a siker, de alakul.
Elvárás nincs, Áron kérte a gatyát, a pelusra délben nekem kellett rábeszélnem. Picit.
Időnk és pelenkánk mint a tenger, holnap azért megint megkérdem, bugyi, illetve gatya, vagy pelus.
Hanna 3d-ben rajzol, Mikolt pedig azt kérte, tegyük Hanna ágyát az övé mellé. Most van egy 16nm-nyi gyerekszobánk, amiben 4nm-en zsúfolódik minden, a maradék a tánctér. Viszont kuckós, és jó őket egy kupacban látni.
Címkék:
Áron,
Áron elsők,
Gyerekek,
Lelle,
Lelle elsők,
Lelle mozgás
2012. április 17., kedd
Harcolunk meg szeretünk
Áron egy hullámzó jelenség.
Az esetek majdnem száz százalékában egy napocska, sugárzó, tiszta, őszinte kis energiabomba, és van néhány tizedesnyi, amikor a bomba marad a jelzőkből.
És amikor olyan, akkor annyira próbára teszi az elégjóanyaságomat, hogy inkább volnék a kakis pelenka a fenekén, mint az jóanyja. Ez az egyik legjellemzőbb ok bájdövéj, a másik, amikor megzöldül a bezártságtól.
És ha ez a kettő együtt van éppen, akkor meg menten meg bennünket közösen valaki egymástól, de sajnos be kell látnom, hogy a felnőtt én vagyok, és bár nehezemre esik megtalálni a hangot, amikor belecsíp az elmerülten felfedező legkisebbe, vagy kupán vágja a furulyával a középsőt, mégis úgy illik... ene.
Drága Apósom persze erre csak legyint (már nem is mindig amúgy), hogy pont úgy viselkedik, mint egy gyerek... és vér sem folyik (épphogy), szó meg nem használ. Vagyis de... mert van, hogy odamegy és megsimogatja, aztán meglátja a furulyát és már emeli is újra.
Csodajó volna minden esetben azzal felmenteni, hogy érdeklődő, nagy helyigénnyel és energiatartalékkal bíró, erős fizikumú és akaratú fiúgyermekről beszélünk, sokszor nem is akarom.
Mert milyen jó neki, hogy csupa lányok közé született, és milyen szerencséje van, hogy nem agyabugyálják el a nagyobb fiútestvérei naponta. Becsülje meg, és tanulja meg a határokat is betartani. Kisebbet, gyengébbet nem bántunk, nem rajzolunk asztalra, és nem üvöltünk torokszakadtan öt perccel ébredés után, csak azért, mert mégis inkább vizet tej helyett.
Dehát nem...
Kétésfél éves sincs, jön a foga és hát nagy energiatartalékkal és helyigénnyel bír.
A kis puhafülű, bújós, sértődékeny, okos, szépbeszédű.
Úgyhogy hullámzunk.
Hol azt érzem, hogy megenném, hol meg egy zsák krumplit szeretnék helyette. Közbülső állapot nem nagyon van. Mert amikor rendben van a világgal, akkor ilyen, amikor meg nincs, akkor pedig olyan.
Ez van.
A szerelem meg csak nem múlik, pedig a zsák krumplit is komolyan szoktam gondolni...
Az esetek majdnem száz százalékában egy napocska, sugárzó, tiszta, őszinte kis energiabomba, és van néhány tizedesnyi, amikor a bomba marad a jelzőkből.
És amikor olyan, akkor annyira próbára teszi az elégjóanyaságomat, hogy inkább volnék a kakis pelenka a fenekén, mint az jóanyja. Ez az egyik legjellemzőbb ok bájdövéj, a másik, amikor megzöldül a bezártságtól.
És ha ez a kettő együtt van éppen, akkor meg menten meg bennünket közösen valaki egymástól, de sajnos be kell látnom, hogy a felnőtt én vagyok, és bár nehezemre esik megtalálni a hangot, amikor belecsíp az elmerülten felfedező legkisebbe, vagy kupán vágja a furulyával a középsőt, mégis úgy illik... ene.
Drága Apósom persze erre csak legyint (már nem is mindig amúgy), hogy pont úgy viselkedik, mint egy gyerek... és vér sem folyik (épphogy), szó meg nem használ. Vagyis de... mert van, hogy odamegy és megsimogatja, aztán meglátja a furulyát és már emeli is újra.
Csodajó volna minden esetben azzal felmenteni, hogy érdeklődő, nagy helyigénnyel és energiatartalékkal bíró, erős fizikumú és akaratú fiúgyermekről beszélünk, sokszor nem is akarom.
Mert milyen jó neki, hogy csupa lányok közé született, és milyen szerencséje van, hogy nem agyabugyálják el a nagyobb fiútestvérei naponta. Becsülje meg, és tanulja meg a határokat is betartani. Kisebbet, gyengébbet nem bántunk, nem rajzolunk asztalra, és nem üvöltünk torokszakadtan öt perccel ébredés után, csak azért, mert mégis inkább vizet tej helyett.
Dehát nem...
Kétésfél éves sincs, jön a foga és hát nagy energiatartalékkal és helyigénnyel bír.
A kis puhafülű, bújós, sértődékeny, okos, szépbeszédű.
Úgyhogy hullámzunk.
Hol azt érzem, hogy megenném, hol meg egy zsák krumplit szeretnék helyette. Közbülső állapot nem nagyon van. Mert amikor rendben van a világgal, akkor ilyen, amikor meg nincs, akkor pedig olyan.
Ez van.
A szerelem meg csak nem múlik, pedig a zsák krumplit is komolyan szoktam gondolni...
2012. április 12., csütörtök
Kilenc hónap
De ma addig nem fekszem le, míg meg nem örökül Lelle kilenc hónapos kicsi lénye, ami legalább annyira ezerszínű, mint az össze többi gyerek idehaza, és mégis olyan nagyon más.
Egészen meghatódtam most ezen a számon, a kinti-benti idő együttállásán, és elmerengtem magamban többször, milyen messze van már Malajzia, a sok küzdelem az időjárással, kórházzal, szüléssel, költözéssel, ugyanakkor annyira elevenen él bennem ezernyi apróság, ahogy Peti fogja ezt a cseppet, mert nekem nehéz, és mindig látom a kis kezeit, lábát, mert elég rá az egyszál. Ahogy azon gondolkodom, milyen lesz a hideg, a légkondi zaja nélkül (most a párásító megy állandóan, ezt kipipálhattam :)) az altatás, el sem tudom képzelni, hogy lesznek körülöttünk nagyszülők, barátok.
És most itt vagyunk, egészen hihetetlenül nehéz időszakot élünk (ahogy az már lenni szokott :)), és ha arra gondolok, akkor, ott azt hittem, az nehéz, hát csak legyintek...
De most róla, aki a legérzékenyebb, legbújósabb, leginkább kiismerhetetlen, legsírósabb, és egyben a legutolsó, legkisebb kerekbuksi.
Lemértem, és meglepődtem, milyen picike. Vagyis hosszú, de a súlya mintha nem változna. Hanna ekkorkának már egy kilóval több volt, centire azonosan... Lelle 7400 gramm mindössze (pedig van husi rajta, de tény, hogy nem egy zömök alkatú gyerek :)), és 72 cm. Fogakat nem növeszt, ahogy hajat se nagyon, a szeme kék, a kis gödrök az arcocskáján változatlanok. Gondoltam ideje lenne oltatni, de miután lebeszéltük a védőnővel az időpontot, Lellike lázas lett, majd három napra rá pöttyös is...
Ezt a három napot nem fogom visszasírni, ahogy szerintem ő sem, csapnivaló kedvvel, és még rosszabb éjszakákkal gazdagodtunk, én pedig a biztos tudattal, Lelle hiperérzékeny. Mióta a pöttyök elmúltak, egyszer ébred éjszakánként, én ezzel párhuzamosan hajnalban már fent vagyok, mert kialszom magam. Sosem gondoltam volna, hogy hat óra alvás bőven elég, ha egyben lehet abszolválni.
Résztelekben...
Egyszer alszik nappal, kevesebbszer fordul elő, hogy kétszer, leginkább olyankor, ha az egy nagyot megzavarja valami (ami elég könnyen megy, ezért ha elalszik, nagyon vigyázok rá, nehogy felébressze bármi), leginkább kint a babakocsiban. Ha bent éri a fáradtság, akkor a nappali kiságyában a felhúzós bárányt ölelgeti, és mire az eldalolja a hat egyforma nótát, Lelle már alszik is. Sosem gondoltam, hogy lesz ilyen könnyű álombamerülés, mindig meglepődöm, hogy megint és újra és egyedül alszik el...
Este mellettem, a cumisüveget kiürítvén, befordul a paplanba, és alszik.
Jajj de nem várom a fogacskákat, olyan jó ez most :)
Kanállal hajlandó csak enni, és bármit megkóstol. Ha mi eszünk, csattog a nyelvével, de ugyanezt csinálja akkor is, ha éhes. Cumisüveget nappal már nem is fogad el, ha kínálom ellöki, és fordítja a fejét. A nagy gourmet viszonylag türelmetlen, Hanna jut róla mindig az eszembe, mert őt sem lehet egyfolytában etetni, ha valamivel nem kötöm le, akkor forog, kiveri az ételt a kezemből a hadonászással. :)
Pohárból iszik, a schüssler sót simán elszopogatja, a csőrös itatóból akár egyedül is kiszolgálja magát.
Dumál, utánoz, grimaszol. A hangtalan kacagása ismerős, nagyon édes, ahogy teli szájjal ránkragyog. :) A papírt, könyvet eltépi, tárgyakat összeütöget, mindent megrág, megráz.
Mászik. A kúszásból és a négykézláb hintázásból egyszercsak mászás lett, attól kezdve pedig csak így közlekedik. Eleinte nagyon lassan, de gyönyörűségesen szabályosan tette az egyik kezét-lábát a másik elé, mára már gyors tempóban jön, igazi kis felhúzós kutya stílusban. Imádjuk :).
Lassan ő is beáll a csapatba, sokszor látom, hogy már nem 3+1 a gyerekek száma, hanem 4.
Simogat, megy a nagyok után, kíváncsi, ha jön valamelyik a lépcsőn, vagy meghallja a hangjukat. A nagyok pedig nyúzzák, ha nincs ott, akkor azért reklamálnak, ha meg megjelenik, akkor azért, bár kétségtelen, hogy Lelle még csak szétszedni tud, bár remek kisbaba, ha épp az a játék. :)
Várom az igazi, meleg tavaszt, amikor majd ki lehet őt is tenni a szabadba, kíváncsi vagyok, mit fog szólni a fűhöz, a homokhoz, a betonhoz.
Lellibelli... lassan egy éves. Őrület.
Címkék:
Lelle,
Lelle alvás,
Lelle elsők,
Lelle evés,
Lelle hónapról hónapra
Nyuszi
Mikolt péntek reggel, miután nagyjából százszor mondtam neki, hogy öltözzön, mert hideg van és megfázik, majd lerobogtam a szobájukból, mert a Kicsi idelenn panaszkodott, szófogadóan engedve az unszolásnak, magára vette a ruháit.
Amolyan sajátos Mimi módon, a lényegre törekedve, ami akkor reggel úgy hangzott, már nagyon várjuk a húsvéti nyuszit.
Rettenetesen imádom a humorát. :)
Amolyan sajátos Mimi módon, a lényegre törekedve, ami akkor reggel úgy hangzott, már nagyon várjuk a húsvéti nyuszit.
Rettenetesen imádom a humorát. :)
Volt egyszer egy Húsvét
Hosszú volt és rövid is egyben, küzdelmes belül, néhány meghitt pillanattal.
Nagyszerű érezni a család összefogó támogatását, látni az gyerekek sosem múló lelkesedésért, legyen az egy fogkefe, vagy a vendégeskedés, vagy az együtt éneklés.
Idén is elmaradt az igazi emelkedettség, amit nagyon sajnálok, bár hosszú ideje először eljött hozzám a Húsvét misztériuma... pedig nem is mentem utána.
Hétfőre lett piros tojás és locsolás is, majdnem helyre állt a világ rendje, de megszenvedtük ezt most. Valahonnan mindig kapunk, ha nem is kérünk akkor is, és ez erősít, mert tudom, ha együtt vagyunk, akkor lesz minden, amire szükségünk van.
Az egyik legszebb pillanat hétfőn este volt, amikor heten a Normafánál sétáltunk. Szélcsend volt és naplemente, küzdöttem egy kielégíthetetlen kéréssel, miközben a cseppek rohangáltak, kerekes ostort csodáltak, körülöttünk pedig elnyúltak az árnyékok, csodafényt vetve a réten lejtő padokra és virágzó fákra.
Hanna visszafelé megállt a kürtős kalácsosnál, de nem volt nálunk pénz, és amúgy sem szeretem ezeket a meghitt perceket semmi földi dologgal megbéklyózni, továbbmentem. Hanna csak állt és nézte, ahogy forognak a vasak. Senki sem járt már arra, egy megmaradt kalács még árválkodott a rúdon. Mire visszafordultam, hogy lássam elindult-e már, szaladt széles mosollyal, a kezében a kincs. A kalács.
Még visszakiabáltunk Nelli néninek egy köszönömöt, én pedig arra gondoltam, mindig így kellene lennie.
Adni azt, amink épp van.
Most nem sok maradt, de ebből a maradékból is adni szeretnék, mert úgy érzem, így helyes. Weöres jár a fejemben Húsvét óta, és bár régóta van értelme ennek a tíz sornak, most újabb színeket kapott. Mennyi mindent kellene újratanulnom... Hálás vagyok a gyerekeknek, akik a legjobban értik ezt a tíz sort...
Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Üzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.
Nagyszerű érezni a család összefogó támogatását, látni az gyerekek sosem múló lelkesedésért, legyen az egy fogkefe, vagy a vendégeskedés, vagy az együtt éneklés.
Idén is elmaradt az igazi emelkedettség, amit nagyon sajnálok, bár hosszú ideje először eljött hozzám a Húsvét misztériuma... pedig nem is mentem utána.
Hétfőre lett piros tojás és locsolás is, majdnem helyre állt a világ rendje, de megszenvedtük ezt most. Valahonnan mindig kapunk, ha nem is kérünk akkor is, és ez erősít, mert tudom, ha együtt vagyunk, akkor lesz minden, amire szükségünk van.
Az egyik legszebb pillanat hétfőn este volt, amikor heten a Normafánál sétáltunk. Szélcsend volt és naplemente, küzdöttem egy kielégíthetetlen kéréssel, miközben a cseppek rohangáltak, kerekes ostort csodáltak, körülöttünk pedig elnyúltak az árnyékok, csodafényt vetve a réten lejtő padokra és virágzó fákra.
Hanna visszafelé megállt a kürtős kalácsosnál, de nem volt nálunk pénz, és amúgy sem szeretem ezeket a meghitt perceket semmi földi dologgal megbéklyózni, továbbmentem. Hanna csak állt és nézte, ahogy forognak a vasak. Senki sem járt már arra, egy megmaradt kalács még árválkodott a rúdon. Mire visszafordultam, hogy lássam elindult-e már, szaladt széles mosollyal, a kezében a kincs. A kalács.
Még visszakiabáltunk Nelli néninek egy köszönömöt, én pedig arra gondoltam, mindig így kellene lennie.
Adni azt, amink épp van.
Most nem sok maradt, de ebből a maradékból is adni szeretnék, mert úgy érzem, így helyes. Weöres jár a fejemben Húsvét óta, és bár régóta van értelme ennek a tíz sornak, most újabb színeket kapott. Mennyi mindent kellene újratanulnom... Hálás vagyok a gyerekeknek, akik a legjobban értik ezt a tíz sort...
Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Üzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.
2012. április 7., szombat
Nemtúlrózsás
A Húsvéti készülődés örömébe bele-bele lopja magát az aggódás is.
Nem szeretek ilyesmiről írni, minden helyzetben arra törekszem, hogy megtaláljam a kapaszkodót, ami reményt ad legalább, ha a megoldást nem is, vagy nem azonnal. Mint ahogyan a sziklamászó keresi a következő fogást, miközben táncol a szélen, láthatóan fittyet hányva a mélység vonzására, koncentrálva arra, ami a következő mozdulat.
Nem mindig egyszerű, leginkább a fittyhányás része.
Miközben figyelem a gyerekek életigenlését, a beleereszkedésüket a belénk vetett bizalmukba, sokszor össze is szorul a szívem, hogy sikerül-e, tényleg sikerül-e megadnunk nekik azt, ami a legfontosabb. Ezt a végtelenül gondnélküli gyerekkort, a szeretetünk örömteli, aggódásmentes jelenlétét, és a minőségi időt.
Úgy, hogy eközben a külvilág sem nem türelmes, sem nem elfogadó, sem pedig nem a fejlődésre törekszik. Tartalékok képzése?... A mai kor magyar embere nemhogy nem könnyed, de abban sem lehet biztos, hogy holnap még lesz hova elmennie, hogy megkeresse a legszükségesebbet. Keveseknek adatik meg, hogy megtartsák a megszokott életszínvonalat, és ha nem is valljuk be, mert nem illik, de ha van, arra vigyázunk, ha meg nincs, akkor pedig folyamatos a félelem, mikor lesz még annál is kevesebb.
A hanyatló Róma jut eszembe mostanában, és kicsinek érzem magam ahhoz, hogy jósolni merjek, meddig tart még, mikor és melyik nemzedéknek lesz majd könnyebb. Szerencsések, akiknek megadatik, hogy fedél legyen a fejük felett, saját, hitel nélküli, és ha ez megvan, akkor a számlák kifizetése után még marad zsebpénz... arról már nem is beszélve, hogy mennyire mellbevágó, ahogy egyre több, korábban magától értetődő, mára luxussá vált apróságról kell lemondania egyre többünknek.
Minket általában csodabogárnak tartanak, a négy gyerekünkkel, a házzal, amiben élünk, az egy évvel a hátunk mögött, amit Ázsiában töltöttünk. És valóban azok vagyunk. Nem ismerek senkit a környezetünkben, aki ennyi kockázatot vállalt volna az elmúlt öt évben, mindent a hitre építve. Pedig ezek között a körülmények között ez inkább vakmerőség, aminek a súlyát cipelni kell, törekedni arra, hogy a tudásunk és a képességeink legjavát adva jusson is, maradjon is, folyamatosan balanszírozva a vélt egyensúly libikókáján.
Nem lehet legyinteni, sem arra, hogy négy gyerek, sem arra, hogy megdöbbentően elszállt hitel. Mi vagyunk azok, akik a társadalom szemében jól élünk, túl jól ahhoz, hogy ne érdemeljünk hatékony segítséget.
Mi vállaltuk a gyerekeinket, soha nem volt kérdés, hogy lesz-e majd saját autójuk, lakásuk, magániskolába fognak-e majd járni, mert hittük, a legnagyobb dolog, amit kaphatnak, az a szövetség, ami egy nagycsaládban jelen lesz. Mi vállaltuk a ház terheit is, álmunkban sem gondolva, hogy a világ arra halad majd idő közben, amerre haladt, ezzel gyakorlatilag olyan mázsás terhekké téve a létezést, aminek a súlyát sokszor összeroppantónak éljük meg.
A jelen nem túl rózsás.
Ha megengedném magamnak, akkor álmatlanul forgolódnék a megoldást keresve, de akkor felemésztene az aggódás, kiölné belőlem a hitet, és a hullámlovaglás örömét... bár ezen már lassan túl is vagyok, mintha a könnyed belefelejtkezés nem lenne kompatibilis a felnőttkorral.
De hiszek, talán én egyedül a családban. Talán mert én még mindig burokban élek, habár a szélek repedezni látszanak. Ha segíteni akarok magunknak, akkor el kell indulnom. Nekem is be kell állnom a csatasorba, és fel kell vállalnom olyan döntéseket, amik talán rövid és középhosszú távon sem az eredeti elképzeléseinket elégítik ki, többek között például az anyaságom tűzmelegítő szerepét fel kell áldoznom azért, hogy a gyerekeink abban a házban lehessenek otthon, ahol most a leginkább otthon érzik magukat. Ha egyáltalán sikerül még megmentenünk az otthonunkat...
Vannak terveim, és szorongat az idő, Dani realista énje, a kiadásaink tovább nem racionalizálható mértéke, és kell, hogy legyen hitem abban, hogy menni fog, hogy érünk annyit, amennyit az az élet feltételez, amiben van egy ház egy kerttel, és fűtés, meg ennivaló.
Nem vágyom semmi másra.
És persze cseppet sem számít, hogy mire vágyom... csak az, hogy a gyerekeink biztonságban, szeretetben, örömben nőhessenek.
Elindultam egy úton, hiszek, bízom, hogy teremteni tudok és megtalál a teremtenivaló. Dacolva a körülményekkel, az idővel, az energiáimmal... mert hiszem, hogy az idő is, és az energia is megsokszorozható. Ahogy a szeretet is.
Nem szeretek ilyesmiről írni, minden helyzetben arra törekszem, hogy megtaláljam a kapaszkodót, ami reményt ad legalább, ha a megoldást nem is, vagy nem azonnal. Mint ahogyan a sziklamászó keresi a következő fogást, miközben táncol a szélen, láthatóan fittyet hányva a mélység vonzására, koncentrálva arra, ami a következő mozdulat.
Nem mindig egyszerű, leginkább a fittyhányás része.
Miközben figyelem a gyerekek életigenlését, a beleereszkedésüket a belénk vetett bizalmukba, sokszor össze is szorul a szívem, hogy sikerül-e, tényleg sikerül-e megadnunk nekik azt, ami a legfontosabb. Ezt a végtelenül gondnélküli gyerekkort, a szeretetünk örömteli, aggódásmentes jelenlétét, és a minőségi időt.
Úgy, hogy eközben a külvilág sem nem türelmes, sem nem elfogadó, sem pedig nem a fejlődésre törekszik. Tartalékok képzése?... A mai kor magyar embere nemhogy nem könnyed, de abban sem lehet biztos, hogy holnap még lesz hova elmennie, hogy megkeresse a legszükségesebbet. Keveseknek adatik meg, hogy megtartsák a megszokott életszínvonalat, és ha nem is valljuk be, mert nem illik, de ha van, arra vigyázunk, ha meg nincs, akkor pedig folyamatos a félelem, mikor lesz még annál is kevesebb.
A hanyatló Róma jut eszembe mostanában, és kicsinek érzem magam ahhoz, hogy jósolni merjek, meddig tart még, mikor és melyik nemzedéknek lesz majd könnyebb. Szerencsések, akiknek megadatik, hogy fedél legyen a fejük felett, saját, hitel nélküli, és ha ez megvan, akkor a számlák kifizetése után még marad zsebpénz... arról már nem is beszélve, hogy mennyire mellbevágó, ahogy egyre több, korábban magától értetődő, mára luxussá vált apróságról kell lemondania egyre többünknek.
Minket általában csodabogárnak tartanak, a négy gyerekünkkel, a házzal, amiben élünk, az egy évvel a hátunk mögött, amit Ázsiában töltöttünk. És valóban azok vagyunk. Nem ismerek senkit a környezetünkben, aki ennyi kockázatot vállalt volna az elmúlt öt évben, mindent a hitre építve. Pedig ezek között a körülmények között ez inkább vakmerőség, aminek a súlyát cipelni kell, törekedni arra, hogy a tudásunk és a képességeink legjavát adva jusson is, maradjon is, folyamatosan balanszírozva a vélt egyensúly libikókáján.
Nem lehet legyinteni, sem arra, hogy négy gyerek, sem arra, hogy megdöbbentően elszállt hitel. Mi vagyunk azok, akik a társadalom szemében jól élünk, túl jól ahhoz, hogy ne érdemeljünk hatékony segítséget.
Mi vállaltuk a gyerekeinket, soha nem volt kérdés, hogy lesz-e majd saját autójuk, lakásuk, magániskolába fognak-e majd járni, mert hittük, a legnagyobb dolog, amit kaphatnak, az a szövetség, ami egy nagycsaládban jelen lesz. Mi vállaltuk a ház terheit is, álmunkban sem gondolva, hogy a világ arra halad majd idő közben, amerre haladt, ezzel gyakorlatilag olyan mázsás terhekké téve a létezést, aminek a súlyát sokszor összeroppantónak éljük meg.
A jelen nem túl rózsás.
Ha megengedném magamnak, akkor álmatlanul forgolódnék a megoldást keresve, de akkor felemésztene az aggódás, kiölné belőlem a hitet, és a hullámlovaglás örömét... bár ezen már lassan túl is vagyok, mintha a könnyed belefelejtkezés nem lenne kompatibilis a felnőttkorral.
De hiszek, talán én egyedül a családban. Talán mert én még mindig burokban élek, habár a szélek repedezni látszanak. Ha segíteni akarok magunknak, akkor el kell indulnom. Nekem is be kell állnom a csatasorba, és fel kell vállalnom olyan döntéseket, amik talán rövid és középhosszú távon sem az eredeti elképzeléseinket elégítik ki, többek között például az anyaságom tűzmelegítő szerepét fel kell áldoznom azért, hogy a gyerekeink abban a házban lehessenek otthon, ahol most a leginkább otthon érzik magukat. Ha egyáltalán sikerül még megmentenünk az otthonunkat...
Vannak terveim, és szorongat az idő, Dani realista énje, a kiadásaink tovább nem racionalizálható mértéke, és kell, hogy legyen hitem abban, hogy menni fog, hogy érünk annyit, amennyit az az élet feltételez, amiben van egy ház egy kerttel, és fűtés, meg ennivaló.
Nem vágyom semmi másra.
És persze cseppet sem számít, hogy mire vágyom... csak az, hogy a gyerekeink biztonságban, szeretetben, örömben nőhessenek.
Elindultam egy úton, hiszek, bízom, hogy teremteni tudok és megtalál a teremtenivaló. Dacolva a körülményekkel, az idővel, az energiáimmal... mert hiszem, hogy az idő is, és az energia is megsokszorozható. Ahogy a szeretet is.
2012. április 5., csütörtök
Egy újabb korszak vége
Tobzódunk ebben a műfajban mostanság... már alig várom, hogy a legjobbikat publikálhassam, de ehhez még tizenpár napnyi haladékot kell kérnem mindenkitől.
Ami viszont mindenképpen kikívánkozik most, az sem ropogós hír, már négy teljes napja tart, ami azt is jelenti, hogy vélhetőleg ténylegesen bezárhatjuk azt a dobozt, ami eddigi életünk szerves részét képező tárgyának szentelve eleddig csak vágyakozott, hogy megszerezze. Emlékbe.
A történet pedig úgy szól, hogy...
Sosem voltam híve az elválasztásnak.
Talán van bennem egy kis trauma ezzel kapcsolatban, mint ahogy tudjuk, hogy az elengedés az egyik olyasmi, amivel birkózom napi szinten. De az is biztos, hogy nemcsak a megszokás kényelme, hanem a józan paraszti agyam és a lelkem is egyben háborog minden olyasmitől, amit kényszeríteni kell/ene, csak mert már mások szerint itt lenne az ideje, meg már mekkora, és különben is, mások jócskán túl vannak az ilyesmin.
Legyen szó szoptatásról, egyedül alvásról, hozzátáplálásról, mozgásról, beszédről, cumizásról.
A nagypapám, aki nem is valódi, de annál sokkal valódibb volt, és gyerekorvos is, azt mondta (a nagymamámtól tudom, akkoriban még nem érdekelt a téma) hogy sose vegyünk el kisgyerektől olyat, ami számára nagyon fontos, csak akkor, ha pótolni tudjuk.
Nos fogalmam sincs, mivel lehetne pótolni egy cicit, vagy egy együtt alvást, és míg nem jövök rá, eszem ágában sincs megvonni azoktól, akik ezt igénylik.
És van benne hitem, hogy egyszercsak megtörténik, mert megérik rá az akinek dolga, például én is... ha majd kiszállnak mellőlem, meg hátat fordítanak a cicinek (ahogy azt Lelle tette...).
De a mai poszt a cumiról szól.
Ami egyfelől mumus, másfelől meg az egyik legfontosabb tárgya majdnem mindegyiküknek, még azoknak is, akik együtt alszanak velünk. Hogy ez így alakult, arról már írtam sokat, vannak jó és árnyasabb oldalai is a gondolataimnak ezügyben. Ami most lényeges, az annyi, hogy cumikérdésben sem tudtam az okosságot a csereszavatról, ezért aztán (leszámítva azt a nagyon halovány majdamikulásmegoldja próbálkozásunkat, ami aznap dugába is dőlt) legfeljebb pedzegettem Hannának, hogy kik és meddig szoktak úúúgy általában cumizni, természetesen esetenként rákérdezve, hogy ő mikor óhajtja átadni magát a nagylányságnak.
Nem nagyon óhajtotta.
Egy darabig az oviba nem vitte, de végül győzött a ragaszkodás.
Jópár éve már, hogy az autóból száműztük, mivel már nem aludt el ott sosem, nem is volt kérdés sosem, a többiek miért kaphatnak, ha ő nem. (Jobban belegondolva Lellén kívül már senki sem cumis autózós.)
Mígnem a Papa egyik fáradtabb estén kiborul.
Mert Hanna nem tudta elharapni a kenyeret az elülső fogacskákkal. És az egyik fogára panaszkodott is már napom óta: Fáj, ha rágnom kell...
Boldog nem voltam, és persze jogos volt Dani háborgása, mert a fogszabályozásnak csak akkor van értelme, ha többet hordja azt, mint ezt, mindenesetre megkaptuk csapatostul, hogy ennek a cumidolognak nem kellene már a körünkben lennie, és nagyon nem jó, hogy... itt jöttek az igaz ámbár kicsit erős kifejezések a rongálást illetően.
Akkor Hanna oldalára álltam, tompítandó a sok negatív kritikát, de annak ellenére, hogy tompítottam, el is ismertem, hogy régóta érik már a búcsú, még ha az olyan nagyon nehéznek tűnik is.
Hanna csak figyelt, ahogyan szokott, okosan mérlegre helyezve mindünk álláspontját, és aznap este nem történt semmi.
Másnap később értem haza a szokásosnál, mindenki ágyban volt már. Hannánál kezdtem a jóéjtrítust, aki a kezében tartotta a cumiját, majd letette a kicsi polcra az ágya mellé, és annyit mondott:
- Majd mondd el a Papának.
És a cumi felé bökött a szemével.
Azóta eltelt négy nap, és nyolc alvás, amiből az egyik alkalommal Áronnal közösen feküdtek Hannánál, Áronnak pedig nem volt cumija. Hanna a saját "régi" cumiját adta oda neki, mire odaértem hozzájuk, már be is voltak takarózva... Áron Hanna cumijával... Meghatott.
Ma a nagymamáéknál aludtak délután, az első házon kívüli alkalom, mivel tavaszi szünet van az oviban, és rákérdezett:
- Mama, eltetted a cumimat? Tudod, én már nem használom, úgyhogy nyugodtan itthon is maradhat.
Látom az elválás fokozatosságát, azokat a pillanatokat, amikor megbicsaklik az akarata, de mégis sőt ezzel együtt annyira szép hogy így történt ez az elengedés, hogy ismét csak megerősödött a hitem. Mindegyik megérik majd arra, amire kell.
Nos akkor... Isten veled narancssárga cumi.
Ami viszont mindenképpen kikívánkozik most, az sem ropogós hír, már négy teljes napja tart, ami azt is jelenti, hogy vélhetőleg ténylegesen bezárhatjuk azt a dobozt, ami eddigi életünk szerves részét képező tárgyának szentelve eleddig csak vágyakozott, hogy megszerezze. Emlékbe.
A történet pedig úgy szól, hogy...
Sosem voltam híve az elválasztásnak.
Talán van bennem egy kis trauma ezzel kapcsolatban, mint ahogy tudjuk, hogy az elengedés az egyik olyasmi, amivel birkózom napi szinten. De az is biztos, hogy nemcsak a megszokás kényelme, hanem a józan paraszti agyam és a lelkem is egyben háborog minden olyasmitől, amit kényszeríteni kell/ene, csak mert már mások szerint itt lenne az ideje, meg már mekkora, és különben is, mások jócskán túl vannak az ilyesmin.
Legyen szó szoptatásról, egyedül alvásról, hozzátáplálásról, mozgásról, beszédről, cumizásról.
A nagypapám, aki nem is valódi, de annál sokkal valódibb volt, és gyerekorvos is, azt mondta (a nagymamámtól tudom, akkoriban még nem érdekelt a téma) hogy sose vegyünk el kisgyerektől olyat, ami számára nagyon fontos, csak akkor, ha pótolni tudjuk.
Nos fogalmam sincs, mivel lehetne pótolni egy cicit, vagy egy együtt alvást, és míg nem jövök rá, eszem ágában sincs megvonni azoktól, akik ezt igénylik.
És van benne hitem, hogy egyszercsak megtörténik, mert megérik rá az akinek dolga, például én is... ha majd kiszállnak mellőlem, meg hátat fordítanak a cicinek (ahogy azt Lelle tette...).
De a mai poszt a cumiról szól.
Ami egyfelől mumus, másfelől meg az egyik legfontosabb tárgya majdnem mindegyiküknek, még azoknak is, akik együtt alszanak velünk. Hogy ez így alakult, arról már írtam sokat, vannak jó és árnyasabb oldalai is a gondolataimnak ezügyben. Ami most lényeges, az annyi, hogy cumikérdésben sem tudtam az okosságot a csereszavatról, ezért aztán (leszámítva azt a nagyon halovány majdamikulásmegoldja próbálkozásunkat, ami aznap dugába is dőlt) legfeljebb pedzegettem Hannának, hogy kik és meddig szoktak úúúgy általában cumizni, természetesen esetenként rákérdezve, hogy ő mikor óhajtja átadni magát a nagylányságnak.
Nem nagyon óhajtotta.
Egy darabig az oviba nem vitte, de végül győzött a ragaszkodás.
Jópár éve már, hogy az autóból száműztük, mivel már nem aludt el ott sosem, nem is volt kérdés sosem, a többiek miért kaphatnak, ha ő nem. (Jobban belegondolva Lellén kívül már senki sem cumis autózós.)
Mígnem a Papa egyik fáradtabb estén kiborul.
Mert Hanna nem tudta elharapni a kenyeret az elülső fogacskákkal. És az egyik fogára panaszkodott is már napom óta: Fáj, ha rágnom kell...
Boldog nem voltam, és persze jogos volt Dani háborgása, mert a fogszabályozásnak csak akkor van értelme, ha többet hordja azt, mint ezt, mindenesetre megkaptuk csapatostul, hogy ennek a cumidolognak nem kellene már a körünkben lennie, és nagyon nem jó, hogy... itt jöttek az igaz ámbár kicsit erős kifejezések a rongálást illetően.
Akkor Hanna oldalára álltam, tompítandó a sok negatív kritikát, de annak ellenére, hogy tompítottam, el is ismertem, hogy régóta érik már a búcsú, még ha az olyan nagyon nehéznek tűnik is.
Hanna csak figyelt, ahogyan szokott, okosan mérlegre helyezve mindünk álláspontját, és aznap este nem történt semmi.
Másnap később értem haza a szokásosnál, mindenki ágyban volt már. Hannánál kezdtem a jóéjtrítust, aki a kezében tartotta a cumiját, majd letette a kicsi polcra az ágya mellé, és annyit mondott:
- Majd mondd el a Papának.
És a cumi felé bökött a szemével.
Azóta eltelt négy nap, és nyolc alvás, amiből az egyik alkalommal Áronnal közösen feküdtek Hannánál, Áronnak pedig nem volt cumija. Hanna a saját "régi" cumiját adta oda neki, mire odaértem hozzájuk, már be is voltak takarózva... Áron Hanna cumijával... Meghatott.
Ma a nagymamáéknál aludtak délután, az első házon kívüli alkalom, mivel tavaszi szünet van az oviban, és rákérdezett:
- Mama, eltetted a cumimat? Tudod, én már nem használom, úgyhogy nyugodtan itthon is maradhat.
Látom az elválás fokozatosságát, azokat a pillanatokat, amikor megbicsaklik az akarata, de mégis sőt ezzel együtt annyira szép hogy így történt ez az elengedés, hogy ismét csak megerősödött a hitem. Mindegyik megérik majd arra, amire kell.
Nos akkor... Isten veled narancssárga cumi.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


















