A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelle első születésnapja. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelle első születésnapja. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. július 16., hétfő

Ünnepeltünk és ünnepeltünk


Szerda.
Az első kör a kicsi volt, még szerdán, de sikerült 500 képet lőnöm, így elmaradt a beszámoló, mert képek nélkül nem az igazi, de a szabadidőmet ezúttal a másik felemre pazaroltam, aki meg ezúttal nyitott is volt erre (feltűnés nélküli helyzetjelentés kapcsolatalakulásügyben).

Csak nagyjából a tanulságok.
Júliusban az időjárás akkor sem előrejósolható, ha az az ember érzése, hogy júliusban mindig meleg van és süt a nap.
Azt hiszem arra alapoztam, hogy eddig Mimi minden ünnepelnivaló napján a kertben kerestük az árnyékos zugot. Így aztán eszembe sem jutott, hogy lehet olyan, hogy hatalmas felsők jönnek és a nyakunkba zúdítják a vizüket.

A jólbevált egyéves torta mérete ugyan nem nőtt lassan öt év alatt, de sokkal hamarabb elfogy, mint eddig bármikor. Kicsit azért megkönnyeztem. Mármint, hogy egyéves torta...

Még mindig nem lehet egyszerre a kamera előtt és mögött is lenni. Kacérkodom a gondolattal, hogy hívok valakit, aki helyettesít a mögöttben.

És végül... rettenetesen okos dolog előre (nagyjából fél év plusz mínusz három hónap) megvenni az ajándékokat.
Az egyetlen apróság ami majdnem nem készült el, azok a képek voltak, és a fotókönyv, aminek a szerkesztéséhez a szülinapos képek is kellenek. Veszélyben érzem a valahát. Pedig csak egy oldal hiányzik...

Lelle az elképzeléseim ellenére egészen látványosan benne volt az ünneplésben, a második csomagot már rutinosan bontotta, és mikor a tortázásra került a sor, lelkesen végigtapsolta a tüzijátékot, ami annyira édes volt, hogy magával ragadta a többit is, és együtt örömködtek. Végül udvariasan átengedte a gyertyafújást, ellenben a megkaparintott tortát semmiért nem adta. Élete első önálló kanalazása szerintem tökéletesre sikerült, azóta nem is lehet úgy etetni, hogy ő ne egyen paralel egyedül is. Az a kényszerképzetem, hogy a mozdulat öröme tartja fenn az evészetét, nem az éhség... csak töm és töm és töm.



Jajj az ajándékok...
Kapott egy fotóalbumot, az első év 40 legfontosabb pillanatával (már amit meg lehetett örökíteni). Azt hittem, ez a jelenben inkább nekem lesz izgalmas, de mind végigpörgették és lelkesen meséltek, melyik hol készült.
Kapott egy fp egymásba építhető félgömbökből álló tornyot, aminek a tetején egy csörgős labda van. Osztatlan siker.
És végül kapott egy babát, amin a nagylányok azóta is naponta hatszor összekülönböznek. Lelli okosan enged. Majd egyszer az övé lesz.

 

Péntek.
Nem is volt róla szó, és mégis kerekedett egy mini ünneplés.
Két nagy levendulabokor került az ajtónk elé cserépben, amitől olyan nagyon ünnepi lett a bejárat. A kertészet mellett egy biciklibolt van Pátyon, onnan pedig hazahoztunk egy bringásülést, ez volt Feri ajándéka Lellének.



Vasárnap.
Reggel azt hittem, viccel velem az idő. A keddig tartó kánikula után szerdán délután már megérkezett a hidegfront, ami egy napig se tartott, hogy aztán ma éjjel megint essen (ami nem zavar), és még reggel is hatalmas felhők legyenek napsütés helyett (ez még mindig ok) meg hideg (ez már így együtt nem ok).
11 körül Dani felkiabált az emeletre, ahol épp puffogtam azon, hogy fogalmam sincs, mit és mennyit kellene rájuk adni, hogy süt a nap. A biztonság kedvéért harisnyával kezdtünk.
Meg biciklitisztítással, és koronaként felkerült Daniéra Lelle ülése.
Mind a hatan bringával mentünk a nagymamához, meg onnan haza is azzal gurultunk (Áron kivételével, aki fáradtságában azt sem tudta, miért sírjon, őt Matyi hozta autóval, szorosan mellettünk, hogy kiabálhasson, hogy szijjja mamaaaa).
Elmondhatatlanul, leírhatatlanul jó volt.
Menni Mimi és Hanna mellett, látni, ahogy a kis trónszékben ücsörög a legkisebb és kapaszkodik a szélébe... Közben egyfolytában arra gondoltam, új világ ez, dehamar hozzá lehet szokni. Hogy ekkorák, hogy már így együtt...

Délután meg volt egy kisebb ijesztgetős eső, de már csak legyintettem, hogy akkor is lesz grillezés, ha kell, a fedett teraszon, erre tessék... szép lassan előkúszott a nap, és kitartóan sütött egészen lementéig.
Kint ettünk és lett szép nagy közös kép is, meg egy kis ijedelem is, mikor a rögtönzött fotóállványkuka tartalmát Dani bentebb akarta gyömöszölni, és rácsapott a betört ablak egy kiálló darabjára, és már későn kiabáltam, hogy neeeee... Csúnya, bekötöttük, voltunk is este az ügyeleten, de onnan hazaküldtek, hogy semmigáz. Pedig nekem elég a látvány is, hogy lelkiismeret furdalásom legyen, hogy nem voltam gyorsabb. És tényleg nemcserélnék vele. Este újra bekötöttem, és remélem hamar meggyógyul.

Volt megint torta, ezúttal csokis (meg joghurtos Csillától, túrós gyümölcsös magos Maritól, citromhabos a mamámtól és végül egy kis "karfétorta" is Feritől, csak hogy nehogy édesség nélkül maradjunk), de vagy nagyon kemény volt a csokimáz, vagy Lellike egy urikisasszony, mert nem maszatolt egyáltalán, sőt jószívűen Petit etette a marcipánvirágokkal. Aztán persze a szokásos kanálragadás után tömte a kis fejébe amit épp a szeme megkívánt.
Elfogyott majdnem minden, és mielőtt mindenki hazament volna, még segítettek elpakolni is.


Ma pont nem láttam a nagy rádöbbenést a legkisebbünk arcán, de könnyen lehet, hogy csupán lezser eleganciával tűrte, hogy ünnepeljük. Nekem mindenesetre jó volt látni megint a nagycsaládot így egyben.
És most elmegyek aludni, képek a Lellealbumban, holnap pedig beteszem a megfelelőket ide is.
 
  

2012. július 14., szombat

Lelle manó egyéves lett

Elnézegettem a napokban, ahogyan lázasan pakolt, előbb ki, majd be. Szeretem, ahogy befelé is éppolyan örömmel tud, mint kifelé.
Néztem a kis párnákat a kezein, a gödröcskéket az arcán, és most először, most negyedjére azt éreztem, ez a kicsike nem lesz hirtelen csecsemőből kisgyerek. Mintha minden eddigi testvére sokkal tudatosabb egyéves lett volna. Aztán elhessegettem az összehasonlítgatós gondolatokat, mert hiszen olyan nagyon okos, és annyi minden történt velünk egy év és kilenc hónap alatt, hogy mindegy mennyire olyan, vagy nemolyan.
Ez az ő története.

Vannak pillanatok, amik annyira belémvésődtek, hogy bármikor, ha becsukom a szemem és Lellére gondolok, egymás után szorosan és gyorsan végigfutnak bennem.
Ahogy a huszonharmadik emelet mellékhelységében a kétcsíkossal a kezemben émelygek, és akkor se hiszem, hogy négyen lesznek, bámulok ki a lamellák osztotta ismeretlen városra, elveszetten és nem tudok mit kezdeni a százezer kérdéssel ami a jövőnkre vonatkozik.
Ahogy kiszállok az autóból a kórházban minden negyedik héten, és menekülve totyogok a liftig, hogy a jóleső hűvösben az első fotelbe huppanva várjam Danit.
A Starbugs a nagy beszélgetések helyszíne, a legfontosabb döntéseink szemtanúja. Ahol közösen jutottunk a döntésre, Lelle Róza. Benne a fahéjas csiga illata, a vaníliás jegeskávé meg a tejszínhab.

A fehér kanapé, az aranykalitka, és a lányok szobája, aznap reggel, mikor végre elindult. Hanna keze, ahogy a jólismert, és mégis olyan ismeretlenül nagy fájdalom közben megsimogatja az arcomat.

A magzatmázas kicsi test lilás-piros színe, a puha fejecske pelyhes tapintása, az újszülött illata, és az a semmihez sem fogható pillanat, amikor először a szemébe nézhettem.

Az első este öt ájulása, és a milo íze, ami végül megmentett.
És az első este és a legtöbb este, a sírás hangja, és a kábultságom, a nem múló fájdalom és fáradtság.
Ahogy Peti fogja, ahogy csak ők ketten lehetnek, az első látásra szerelem és végtelen nyugalom. Ma is.

A testvérek öröme, és az a nagy nagy boldogság, ahogyan háromból négyen lettek, ahogy a nagyok fogták, mind a maga módján, mind a legtermészetesebb szeretettel.

A hazaút, a megérkezés, az első hetek hajnali virrasztásai a sötét nappaliban.
Ahogy minden alkalommal megfogja a hordozó szélét, mintha az jelentené a biztonságot.
A berregése, az első kacagás, a megnyugvás, hogy vele minden rendben van.

Egyéves lett.
Eltolja a kanalat, ha pépes az étel, de kell neki is egy, hogy ehessen kedvére, mert már egyedül is megy neki.
Feláll, és tolja az etetőszéket, a babakocsit, felmászik az asztalra, a mászókára, a lépcsőre. És le is jön biztonsággal.
Ha állatot lát, azt mondja vauvau, ha elég valamiből a fejét rázza, megérti, ha azt mondom jövök, és nem sikít tovább, elbújik és végtelenségig játssza a kukucs játékot.
Autót tologat, pakol ezerrel, rajzol, ha a kezébe kerül egy ceruza.
Többet eszik, mint a nagyok, vacsorázni is kétszer szokott, fürdés előtt és utána is. Éjjel már csak három decit iszik, és folyamatosan forgolódik, keresi a hideg zugot.
Tapsol, simogat, a ruhadarabokat a megfelelő helyre illeszti.
A sapkát nem tűri, ahogy a zuhanyt sem.
Ahogy felemelem, fog a lábával, akár el is engedhetném, olyan szorosan és ügyesen. 
Nagyon bújós, nagyon érzékeny, nagyon kislány.

 
 
Egyévesen 8230 gramm és 75 centi volt, két foggal, kék szemekkel és egyre szőkébb hajjal.

2012. július 11., szerda

Hamár

Nem tudok aludni.
Ez nem új, de mondjuk ma épp éjfél előtt eldőltem, hogy kettőkor kipattanjon a szemem, és azóta figyelem, ahogy kivilágosodik.

Azért nem voltam teljesen hasznavehetetlen, mert kiválogattam, és berakosgattam és feliratoztam 40 db fényképet, Lelle első évéről.
Közben pedig (egyébként napok óta másról se szól a magánéletem, mint a naosztalgiázásról...) egészen intenzíven előkerültek a 365 nappal ezelőtti emlékek, és még az is eszembe jutott, hogy nagyjából mostanság lehetett, hogy úgy éreztem, biztosan ez lesz az a nap.
És milyen jó, hogy megírtam hogy hogyan volt, mert bár nem volt olyan nagyon rég, mégis jónéhány apróságra egyáltalán nem emlékszem már.

És most megyek, a kis szuszogó mellé, és megpróbálom nem felébreszteni a nézésemmel. Mikor alszik (is) a legédesebb pedig. :)