2014. február 19., szerda
Kis magyar nyelv/tan
- Mama, felöltözöd a babámomat?
Az örök kedvencem tőle a:
-Betakaróztatol?
Hanna.
- Miatyánk, aki vagy a mennyezetben.
Én meg csak mosolygok naphosszat.
2013. szeptember 12., csütörtök
Treasury
Áron a hátsó sorban eszmét futtat:
- Ha te elveszed ezt tőlem, akkor én nagyon dühös leszek, és megütlek.
- Áronkám, mondjuk inkább szomorú légy, akkor hátha nem ütöd meg Mimit, és mondd neki, hogy adja vissza, mert az fontos neked.
(Ez a fontos nekem nagyon megy már, Lelle is szokta mondani, és általában működik is :))
- Mama, nemcsak szomorú leszek, hanem dühös is.
Érthető...
B verzió, ugyanaznap:
- Mimi. Ez az enyém. Te pedig néha elveszed, néha pedig nem. De te kedves kislány vagy, úgyhogy csak néha veszed el.
Még mindig autóban. Tesztelem Áron tudását, hány testvére van, hány fiú testvére van, hol lakunk, kinek mi a neve. Gyakorlatilag minden megy, a címben egy kis segítség kell csak, az én nevemet megdöbbentő pontossággal tudja.
Az apjához érünk:
- Hogy hívják a Papát?
- Papa.
- És mi a neve?
- Papa.
- És a Mama hogy szokta hívni a Papát?
Mikolt lelkesen bekiabál:
- Daddy.
:)
Lelle berreg a fürdőszobában, biggyeszt. A haja copfba fogva, olyan eredeti, hogy mellette guggolva kibuggyan belőlem a kacagás.
Rosszallóan rámnéz, sértődősre húzza a száját:
- Mama! Nem vicces.
És kacag velem.
Hanna álldogál az udvaron, hátán az iskolatáska, a nagyszülőkhöz megyünk. Az üzenőjét keresem vadul, mert lenne beleírni valóm holnapra.
- Hannácska, hol van az üzenőd?
Mivel fogalma sincs mi az, mondogat mindenfélét, meg sem tudom jegyezni, annyira nem releváns, de édes, ahogy igyekszik.
- Jójó, tudod, az a füzet, aminek mosolygós van az elején. Ü betű, de ezt Hanna mosolynak dekódolta.
- Jaaa. Azt a Dóri néni BESZEDTE tegnap, és még nem KAPTUK vissza.
Állok, nézem, és nem hiszem el, hogy tényleg ilyesmiről diskurálunk, és ő ezeket a szavakat használja.
A legkisebb csendőrünk puszipárti lett. A Papa, ha jön, ha megy:
- Papa, puszi.
Énekelve, ringatva a csepp testét hozzá.
Ma este, amikor összeszedtük a gyerekeket Hűvösvölgyben, megfogta a kezem, odahúzott a nagypapához, és akkurátusan felszólalt:
- Mama, puszi.
Aztán, mikor elégedetten konstatálta, hogy az utasítás végrehajtatott, bemasírozott a konyhába, ahonnan a nagymamát hozta hozzám kézen fogva, ugyenezen akció levezénylése céljából.
2013. május 1., szerda
Magányóvoda
- Képzeld Mama, amikor a múltkor mentünk Paliékkal hazafelé a játszótérről, épp elmentünk amellett, ahol az EmmaFlóráék szülinapja volt.
Az aaaa, a magányóvoda mellett.
Somolygok magamban.
- Hanna, mi az a magányóvoda?
- Hát tudod, az egy olyan ovi, ahová már nem jár egy gyerek sem.
:)))
Valóban nem, mert egy családi házból kialakított játszóházról van szó.
2013. április 16., kedd
Kicsi kertész
Tegnap füvesítettünk a gyerekekkel, ma meg már locsolni is kellett. Ki hinné, hogy két hete még overálban havaztunk...
A biztonság kedvéért még elvittem reggel a sapikat az oviba, hogy aztán haza is hozzam őket. Lelle egy pulcsit kért magára, ő a leghitetlenebb. Áron a vicces sapkájában (kitudja honnan a neve, de kitartóan így hívja ezt a típust :)) öntözgette a levendulát, hozzá pedig nótázgatott. :)))
A petrezselyem és a sóska felismerhető már, és a tavaly elsiratott ribizlibokron is megindultak az új hajtások.
Hanna szerint a tél az idén annyira megöregedett, hogy alig bírt elvánszorogni tőlünk. Azért végre megérkezett a gyönyörű fiatal tavasz is, szembesütős nappal. :)
2013. március 13., szerda
Sóder
Meg a legfárasztóbb is, főképp, mert mióta beszélnek, folyamatosan beszélnek.
Viszont kétségtelen, hogy semmihez sem fogható az élmény, amikor belelátni a fejükbe, előtűnik a gondolatsor, ráadásul olyan formában, amit soha előtte és utána sem produkálnak.
Szép sorban.
Lelle.
Lelle beszédfejlődése sokkal inkább nevezhető kommunikáció fejlődésnek, mint konkrét szavak kibontakoztatásának, bár mostanában mintha elkezdte volna érdekelni, hogy amit mi mondunk, azt lehet utánozni is.
No nem sieti el ezt sem, hiszen bevált módokon tudja eljuttatni a mondandóját a célszemélyhez, nem kell hozzá más, mint két hatalmas szem, és néhány jól hangsúlyozott tádá. :)
Ma este az alszik szót próbálgatta, eljutott az ajzzz hangok megformálásáig, aztán huncut fordulattal kihátrált a helyzetből, szája elé tette a mutatóujját, és selypítve ugyan, de felismerhető s hangot hallatott. :)
A nem kiválóan működik, másra manapság nincs is nagyon szüksége, a mamát pedig ha kell, előveszi.
Hanna.
Az előszobában felöltözve várta, hogy a többiek az ajtó túloldalán végre magukra öltsék a kimenő darabokat. Mikor végre mozgolódni kezdtek a bentiek, Hanna kitárta az ajtót nekik:
- Hölgyeim!
:)))) Áron nem volt köztük.
Hanna mostanában minden nap mesél a többieknek. Az oviban is, itthon is. Néha fülelek persze, és somolygok magamban, hogy milyen kifejezést milyen szövegkörnyezetben használ. A legizgalmasabb most éppen ez, ahogy a felkapott szavakat beágyazza, néha teljesen rosszul, de az értelmezésében tetten érhető a felismerni vélt jelentés.
Ma épp a "megtörni az átkot" volt soron.
Kérdeztem is tőle, vajon szerinte mit jelent ez.
- Amikor a boszorkány meghal a mesében.
Beszéltünk erről pár mondatnyit, aztán fontos mesélhetnékje támadt,és fűzte tovább a népmese szálát:
- És akkor a tündér leszállt, egy varázsigét mondott, a boszorkány pedig annyira megijedt, hogy megtörte az átkot.
Talán mégsem sikerült keresztülhatolnom a bűvöleten. :)
Egyébként pedig nemrégóta, de egyre határozottabban fogalmazza meg a legmélyebb érzéseit, verbális tükröt tartva a szülői bukdácsolásunknak, és teret engedve az érzelmek kibeszélésének, amiben van némi szorongató is... ahogy én látom, a pszichológus gyereke mégiscsak a pszichológus gyereke. Csak érzékeltetésképpen egy belémégett mondata:
- Papa, nem érted, hogy az nekem milyen rossz, amikor azt látom, hogy mikor a Mamával veszekedtek, akkor a végén mindig kitaláljátok, hogy mi a baj, amikor pedig én mondom, hogy nekem mi a rossz, akkor nem értitek?
Volt ez azért, mert nem akartuk, hogy az emeletes ágyon aludjon.
Mikolt.
Macskalány.
Akit látszólag nem zavar, hogy vannak szavak, amik nem úgy hangzanak mások szájából, mint a sajátjából. Mert az picelni és kész. Valószínűleg így fogja majd írni is. Én pedig imádni fogom ezért is.
És aki a kreativitását megkérdőjelezné, az kezdjen el vele mitviszakishajó játékot játszani.
Az autóban két szójátékot játszunk mostanában, főképp Hanna kedvéért, ez az egyik, amikor a megfelelő kezdőbetűvel kell szavakat gyűjteni, a másik a barchoba.
Mimi az elsőben messze kenterbe veri Hannát, saját ötleteivel is, és mikor elakadnak, és segítek körülírással, akkor is. A barchobában is egyre jobb, a múltkor a szilvafára gondolt, és gyakorlatilag bármilyen kérdésre helyesen válaszolt. Komolyan döbbenetes ez attól a gyerekünktől, akire mindig úgy gondolunk, mint a legnagyvonalúbbra.
A versek, dalok szövegét ennek ellenére leginkább Mimi féle átiratban hallhatjuk, minden bizonytalanságot mellőző előadásban. :)
Áron.
Róla nincs kép. :) Egyelőre...
Ellenben ő a legeslegeslegszórakoztatóbb.
Délutáni alvásból felébredve nyafog a lépcső tetején:
- Mama, együnk gyorsan, mert már gyomrog a pocakom.
Barchobázunk. Ő gondol, Dani kérdezi.
- Élőlény?
- Igen.
- Tárgy?
- Igen.
Ilyenkor szoktunk szemet hunyni :).
- Ember?
- Igen.
- Felnőtt?
- Igen.
- Lány?
Nem rizikózunk...
- Igen.
- Budakeszin lakik?
- Igen.
- A mi házunkban?
- Igen és úgy hívják, hogy Mama.
:)))
Itt megragadom az alkalmat, hogy kiderítsem, tudja-e a nevemet. Tudja persze.
- Áron, hogy hívják a Mamát?
- Gönci Mama Róza.
:))))
- És a Papa hogy szokta hívni a Mamát?
Kis csend, Hanna válaszol:
- Édes.
:)))
Apropó barchoba. Áron egyszerűen tarkabának hívja, annak legalább valami csekély értelme van.
Áron szivacs. Egyszer kell hallania bármit, megmarad a kis fejében. A Lúdas Matyit hallgatjuk az autóban, ebből idéz sokszor játék közben. Persze a legizgalmasabb részeket emeli ki, úgy, mint csürhe banda, semmiházi gazemberek. Mindenesetre érdemes odafigyelnie mindenkinek a környezetében, ha nem akar ilyesmi kérdésekre válaszolni:
- Mama, ugye hogy olyan nincs, hogy kujva kutya?
És a fontos árnyalatokról is essen szó.
- Papa, nem becsukni, csak behajtani szerettem volna az ajtót.
Dacos-dühös-morgós-sírós-kiabálós pillanatában, a teljes kiborulás közepette rámnéz:
- Mama, most miért sírok?
Volt a múltkor egy elkezdett, be nem fejezett iromány, ami arról szólt, hogy Áronunk három évesen egyetlen színt nevez nevén helyesen, a többit vagy nem tudja, vagy nem akarja. Ez a kivételezett a rózsaszín. :)
Azóta megtörtént az áttörés, gyakorlatilag egyik napról a másikra. Épp mielőtt aggódni kezdtem volna, hozta a kék pulóverét, és azt mondta:
- Mama, ma a kék pulóvert szeretném felvenni.
Elsőre csak fura volt valami, később leesett, onnantól kezdve pedig végigsoroltunk közösen minden utunkba kerülő dolgot, és mindennek tudta a színnevét.
Mondjuk simán be lehet csapni ha fáradt vagy el van foglalva. :)
2012. október 28., vasárnap
Szalmaságos
Mikor az autóban a reptér felé megkérdeztem, miért is megy, nem válaszolt.
Tudja, érti, nekem az elválás olyan, mintha a gyomromba ütnének, aztán az az ütés ott is maradna. A legjobban én szeretném, ha ez nem így volna, és egyre ügyesebben teszem a dolgom egyedül, de.
Szóval érti, tudja, akkor is tudta volna, ha nem kérdezem, és hogy nem válaszolt, a legjobb amit tehetett.
Elengedtem.
Még soha nem volt ilyen hosszan távol, és ha nagyon őszinte vagyok, akkor fogalmam sincs, mivel fogjuk eltölteni ezt a hét napot.
Nem a programok hiánya fusztrál, és mégcsak attól sem tartok, hogy egyedül maradunk, egyszerűen csak pótolhatatlan.
A legszebb gondolatot ma Hannától kaptam, azóta is ízlelgetem. Az autóban ültünk, hogy átmenjünk a nagyszülőkhöz, közben folyamatosan meséltem nekik arról, hogy hol van épp a Papa, mikor merre jár majd az éjszaka folyamán, mikor Áron visszatért az aktuális mikor jön haza kérdéshez.
Hanna csak ennyit mondott, miután elszámoltunk hétig:
- Nekem nem is hiányzik olyan nagyon a Papa, mert a szívemben mindig itt van, és ezért nem is annyira rossz, hogy nincs itt.
2012. augusztus 27., hétfő
Esszencia
Mari a kapuban áll a zacskóval a kezében, mosolygunk kölcsönösen, meg egy kicsit cinkosan is, a gyerekek kórusban kiabálnak:
- Sziiiiiaaaaa Mariiiiii!
Nagy ívben kanyarodunk ki a ház elől, mostmár valóban hazafelé vesszük az irányt, dőltömben azon gondolkodom, hogy a gyerekek milyen pontosan megfogalmazzák az érzésemet:
- A Mari nagyon kedves.
Hanna elgondolkodik, és már rég más a téma, mikor amúgy mellesleg bedobja:
- A Pali is nagyon kedves. Úgy foglalkozik velünk...
Itt Mikolt félbeszakítja, Hanna pedig nem állja meg, hogy bele ne folyjon a hátsók eszmecseréjébe.
Dani figyeli az arcát a visszapillantó tükörből, hogy elkapja azt a pillanatnyi csendrést, amikor újra levegőt vesz, hogy megkérdezhesse:
- Hogyan foglalkozik veletek a Pali nagypapa?
Hanna megint elgondolkodik, aztán visszatalál a félbehagyott mondatához:
- Hát úgy foglalkozik velünk.... hogy ne neki legyen jó, hanem nekünk legyen jó.
Pali nagypapaságának legszebb és egyben legtömörebb összefoglalása az alighatéves szájából.
2012. augusztus 26., vasárnap
Csókolom
Csodás.
És ha alszik, vagy épp nincs a közelben, csak a legédesebb, legviccesebb, legeredetibb dolgai jutnak az eszembe, az példul véletlenül sem, hogy egész nap hiába beszélek, kérek, "zsarolok"... inkább törik, mint hajlik, és ez nem kevés konfliktusunk forrása... hogy az előttünk álló még vagy húsz év a lelki szemeim elé ne is keveredjen.
Danival jól megbeszéltük, hogy hova, leginkább kihez adnánk szívünk szerint iskolába, ezzel egy kicsi kő leesett a szívemről. Már ha sikerül.
De addig is itt van mindjárt a szeptember és a hőn áhított óvodakezdés.
Kicsit megkönnyebbülök, ha arra gondolok, hogy a két nagy jó helyen lesz majd, és az is jó lesz ebben, hogy nemcsak nekik lesz jó, hanem nekünk, itthonmaradóknak is. Aztán persze azonnal elképzelem, ahogy Mikoltom minden napra tartogat majd valami kis pikánsat, de ezt egyelőre csak egy szelíd mosollyal hessintem arrébb, mert egyébként mindenki tudja odabenn is, hogy ezerarcú.
Kiveszem a kádból, csurom vizes még, didereg, meg vacog, de az első mozdulata, hogy elkapja a fejem, és rácuppan a számra.
De nem egyszerűen, hanem mint egy fuldokló halacska (mostanában sokat járunk a Millenárisra halakat etetni... na ott, ahogy a ponty kidugja az arcát a vízből a kajára várva, ezt tessék elképzelni), a két kezével fogja az arcom, és kuncog, és cuppan.
Honnan vette, nem tudom, vannak emlékeim óvodás koromból, és bár otthon sosem láttam, mégis nagyon tudósan tudtam én is, meg mindenki, aki már legalább ötéves volt, hogy a felnőttek hogyan puszilóznak.
Először Hannával álltak a nappali közepén, Áronnal maguk mellett és azt játszották, hogy esküvő, és cupp.
Hanna volt akkor az ötletgazda, hogy az az igazi, ha nyitva tartják a szájukat. Volt nagy viháncolás, meg kacarászás, én meg ha állást kell foglalni, akkor hagyom.
Hogy ez odáig fajul, hogy Mikolt bárki szájának nekiessen, no ezzel nem számoltam, bár mentségére legyen, eddig csak családtagot támadott le, Dani a másik áldozat, aki meg hevesen ellenáll, meglehetősen vicces látványt nyújtva, ahogy menekül a fejével Mikolt kisteste elől, miközben próbálja megtörölni a meztelen kis gollamot, aki meg sziszegi, hogy úgyis megcsókollak. :):):)
Ma este is elkövetkezett az előadás, nagyokat nevettünk, mikor a saját csapdámba sétáltam azzal, hogy:
- Mimikém, figyelj csak, az oviban is meg fogsz csókolni mindenkit?
Huncut mosoly, kacag tovább, mert leállni nem tud, úgy vinnyogja a képembe egy centiről, a két kezét még mindig szorosan satu tartásban a fejemen pihentetve:
- Neeem, neeeem, senkit..... (újabb cuppanás)... csak a Csillát.
Hanna, aki a viháncolásra pár pillanattal a beszélgetés előtt érkezett köreinkbe, nagyon nagytestvérhez méltóan magyarázatba kezd, miközben Mikolt tovább próbálkozik:
- De Mimi... a Csillával nem lehet csókolózni, mert ő általában az asztalnál ül, és vág, meg ragaszt, meg ilyenek.
Hát erről ennyit. :)
2012. július 29., vasárnap
Aranyszájak
Ma viszont én nem alszom.
És Mikolt születésnapja van a fejemben, meg hogy akkor most tényleg hideg lesz megint, épp, mikor kertbenünneplésre készülünk?..., de mégsem erről fogok írni, majd holnap. Meg az is, hogy nyaralunk épp, mégha itthon is, de olyan jó kis hét van mögöttünk, kevés internettel, annál több látszólag bepótolhatatlan lemaradással, rendetlenséggel meg kipakolatlan bőrönddel a ház közepén (amit holnap csak mégjobban megtömök és irány a Balaton. :), hogy cseppet sem érdekel.
Az egy kicsit jobban, hogy bár sikerült visszazökkenni egy majdnem normális alvásrendbe, mostanra ez is a múltté. Leginkább a gyerekek kergeségén látni, ma este Áron a kis fiókos sarkába esett bele Hanna segedelmével, a jobb füle kétszer akkora mint a bal és van rajta egy kisujjamnyi lila folt. Nem örültem.......
És akkor amit muszáj leírnom, mert biztosan elfelejtem, hogy Lelle minden állatra azt mondja vauvau, és több másodpercig álldogál, és rettenetesen örül ennek, meg azt is mondja, hogy papa.
Áront ismét magával rántotta a majdnemháromévesek semmisemjó hangulata, főleg ébredés után képes másodpercenként megsértődni gyakorlatilag mindenen. Van amikor annyira vicces, hogy nevetni is lehet rajta.
Egy ilyen alkalommal az asztalnál ült (az már egy előrelépés, ha nem a konyhapult a helyszín, vagy a karom), kérdeztem tőle, mit kér inni.
Egyszer felveszem úgyis, mert annyira édes, szóval ül a székén, amitől mellkas magasságban látszik, megy a kérdés, mire ő egy hatalmas sóhaj közepette a fejét az asztalon pihenő karjaira ejti egy cifra grimaszt kíséretében...
- Áronom, mit csinálsz?
Kérdem tőle, mert annyira abszurd, közben igyekszem nem nagyon nevetni...
Kisimult, teljesen tiszta tekintet emelkedik fel, rámnéz:
- Mama, csak pühhögtem.
És tényleg...
Mikoltét elfelejtettem...
Hanna.
A háromnapos elvonulásunk alatt félpanziós ellátásban lubickoltunk, jó konyha, kiváló kiszolgálás. Bálint a pincérünk olyan volt, mint egy jó vidéki háziasszony, a legnemesebb fajtából való, aki érti a gyerekek nyelvét, szeme van és szíve egyszerre. Hanna interpretálása az egyik este:
- Papa, ez a pincérbácsi nagyon kedves. Legalább olyan gondoskodó, mint a természetünk.
2012. február 24., péntek
Hanna dilemmája
- Mama, én nem is tudom, ki legyen a feleségem...
- Hannuskám... hát mégis, mit gondolsz?
- Jajj Mama, én nem tudom, minden felnőtt olyan csodaszép.
Deszeretem azt a csipkeszerű lelkét.
- Hanna, kihez szeretnél feleségül menni?
Nagy csend, sóhaj.
- Nem is tudom... majd kitaláljuk.
Mosolygok, annyira édes, ahogy a kisgyerek kobakjában még mi nagy és okos felnőttekként mellette vagyunk minden döntésében, és olyan megható egyben ez a nagy nagy bizalom a részéről.
- Szerintem majd olyan valakit válassz, akit nagyon szeretsz, és aki téged is nagyon szeret.
Kacarászik, majd kiböki...
- Akkor a Peti lesz az.
Még szélesebb a mosolyom, teljesen releváns a válasza. De a kisördög nem hagy nyugton, megkérdezem még...
- Nem a Papa?
Újabb kacagás, olyan szívből jövően huncut.
- Neeem, a Papának már volt esküvője.
- És akkor már nem lehet neki mégegy?
- Nem, mert akkor nagyon sok tortát kellene ennie.
Jó ha tudja mindenki...
2012. január 4., szerda
Visszakanyarodva a lényegesekre
Ezért most egyesével bepótolom a majdnem egy hónapnyi elmaradást, ne hiányozzon semmi fontos, hiszen igazából az ő emlékeik lesznek majd ezek a bejegyzések...
Míg én sokszor azon kapom magam, hogy hiányolom a meleget, a friss gyümölcsöt, a 12 órányi napsütést, egy egy apróság helyreráz, és olyan jó, hogy tudom, ha most ott lennénk, akkor ezek az apróságok nem lennének... sőt ott azon sopánkodnék, hogy milyen nagyon jó lenne itt. :) Az örök elégedetlen...
Most épp Hanna az, aki rendszeresen megerősíti a döntésünk helyénvalóságát, mindjárt a körömrágással illetve annak leépülésével példálózhatnék. Merthogy Hanna már egy ideje csak az egyik körmöt rágja, ha egyáltalán, és nem először fogjuk levágni mind a tizet. Mennyire aggódtam, és milyan igaza volt mindenkinek, aki azzal bíztatott, hogy elhagyja majd, ha a lelke megbékél. És valóban. Jó látni, hogy ő is örül a sikernek, és büszkén mutatja az ismerősöknek is a kezeit, ha éppen eszébe jut.
A másik, hasonlóan örömteli dolog a rajzolás. Odakinn egyáltalán nem volt lehetőségük szabadrajz gyakorlására, és mert én ebben nem vagyok túl ügyes, otthon se nagyon rajzoltunk. Az első igazi komoly alkotás az az autó volt, amit egy grafittal skiccelt fel egy szakadozott fecnire, és azóta is nagy becsben őrzöm a dobozában.
Hogy mennyit fejlődött pár hónap alatt, az számomra lenyűgöző. Nem vagyok elfogult, csak látom, hogy az ovi hatására elkezdett felzárkózni a korosztályához, és gyakorlatilag minden nap hoz haza valami értékelhetőt.
A két kedvencemet meg is mutatom, az egyik egy karácsony előtti alkotás, amit Bazsinak készített. Egy mozdony vonatokkal, és az ádventi kalendárium logikájára minden vagon négy ablakból áll, ezeket naponta egyesével lehet kiszínezni. Legalábbis Hanna használati útmutatása szerint.
Kértem Hannát, rajzoljon valamit, ő egy ideig gondolkodott, majd felkiálltott, megvan, és nekilátott. Néhány gondolatnyi segítséget kapott, hogy ne legyen üres egyetlen része sem a lapjának, és végül egy délután alatt el is készült vele.
A rajzon Mimi és ő látható az ovi udvarán egy nyuszi társaságában, aki a körtefa mellett ül a bokor tövében.
Mikor készen lett, összehajtotta :) de talán ez sem von le az értékéből. Számomra legalábbis nem. :)
Mióta szó volt erről, Mikolt is előszeretettel meséli, hogy ő is ugyanezt álmodta :).
Végezetül pedig egy kedves szófordulata... rátalált a tehát kifejezésre, és gyakran használja, természetesen a legviccesebb helyzetekben. A minap mesélte:
- Kimentünk az udvarra... (hatásszünet), tehát kimentünk az udvarra ... és fűzi tovább a szavakat, a sárról, meg az unalomról. :)
2011. november 16., szerda
Hanna hercegkisasszony
Mikolt, mert velem van egész nap, a könnyebbik eset, neki akármikor újra lehet gondolni a haját, de Hanna, aki az oviban tölti a délelőttöket, fejtörést okoz. Pláne, mert a reggelek zömmel Danira hárulnak, ő a fodrász és a dresser egy személyben, és azt hiszem az már nem lehet elvárás, hogy kreatívkodjon. Bár nagyon tehetséges, mára háromra emelkedett a száma a lehetséges verzióknak, amik közül van egy, ami nagyjából tart délig, míg újra látjuk egymást Hanna, meg én.
Volt idő, amikor befontam a hajukat, ez egy nagyjából tartós megoldás volt, de csak abban az esetben, amikor már nem volt frissen mosott a hajuk. Ráadásul elég időigényes is, és bár mindketten igazán jó alanyai a fodrászkodásnak, Mikolt többször nehezményezte a folyamat hosszát és kényelmetlenségait egyaránt.
Mígnem a napokban rátaláltam a legjobb megoldásra. :) Majdnem olyan, mintha fonnám, de sokkal gyorsabb, és a végeredmény annyira tetszett mindkettejüknek, hogy azóta kérik, csináljak koronát a fejükre. Mert tényleg olyanok vele, mint a hercegkisasszonyok. :) Ime Hanna haja ma reggel (ez még mindig csak akkor működik, ha reggel nekem is van lehetőségem részt venni az elkészítésben):
És hogy a hercegkisasszonysághoz vezető út milyen kihívásokkal teli is tud lenni... Hanna lelkesen hordja a fogszabályozós cumiját. Anna nálunk járt hétfőn, és félve mondtam neki, hogy lehet, hogy csak nagyon szeretném, de én úgy látom, hogy sokkal szebbek Hanna fogacskái a két héttel ezelőtti állapothoz képest. Anna csendben visszasúgta, hogy ő is :):) Ez egy két héttel ezelőtti kép, ez pedig a mai.
- Cumit nem viszek.
Mondta, és kiderült, hogy a gyerekek kinevették a múlt héten a cumija miatt, de erről ő nem szólt. Csak megoldotta azzal, hogy hihetetlen ügyesen leszoktatta magát mára a délutáni cumizásról.
Egyfelől nagyon örültem a kitartásának, másfelől pedig belesajdult a szívem, hogy ezt kellett megtapasztalnia, átélnie ahhoz, hogy megtegye ezt a nagy lépést.
Büszke vagyok rá.
És csendben hiszem, hogy van elég muníciója már ahhoz, hogy a csúfolódás a jó oldalát élje meg csak igazán (azt, hogy milyen ügyesen letette a cumit, ami miatt Dani is és én is sokszor megdícsértük már azóta), és ha szüksége van ránk a feldolgozáshoz, szólni fog.
2011. november 15., kedd
Csacsogik
Hannával a színházból hazafelé beszélgettünk arról, mi tetszett neki a legjobban. Mesél, aztán gondolkodik, majd kiböki:
- Nagy kerekedés csattant ott bent.
:):) És hogy ez mit jelent?
Az egyik színész három színes gombolyaggal zsonglőrködött az előadás egy pontján, és ez annyira tetszett Hannának, hogy összecsapta a kezét, hátrafordult, hogy megnézze látom-e én is. :) Szenzációs volt látni, mennyire elvarázsolta a jelenet, és azóta is emlegeti. Emígyen.
Mikolt az autóban (úgy látszik, ez már sosem fog változni, Mimi aranyköpései itt teremnek :)) bámul kifelé, és észrevesz egy gumist. A kapujában felhalmozva az abroncsok. Jóideje nem volt dolgunk ilyen helyen, és mégcsak szóba sem került semmi gumissal összeköthető. Mikolt szól:
- Papa, nézd mennyi kerék.
- Igen, szerencsére nekünk most nem kell vennünk.
- De Papa, ha tél lesz és hó, akkor csúszni fog az autó, ha nem teszünk rá másik kereket...
Nyilván ez a téma a játszón... :)
Az írásos gyerekszájaknál nekem mindig hiányzik a kép, meg a hang, mert igazából rengeteg helyzetben sokkal mókásabb az összhatás, sőt leírva néha talán át sem megy, mennyire frappáns volt a mondat a helyzetben. A mai szöszt sikerült lencsevégre kapni, amikor Mikolttal azon hadakoztunk, hogy össze kell-e fogni a haját a lekváros kenyér evés előtt vagy sem. Ő azon az állásponton volt, hogy elég egy hajpánt. És fel is vette.
- Mama nézd, nem lóg a szemembe a hajam!
És tényleg nem lógott... :)
- Mama, máj jenyajogattam a joghurtot a jujámjól, és máj nincs jajta...
- Képzejl ej, jogujtot. :)
No meg a tjaktojos pidzama. :):)
Valamint a mai legfrissebb... Jejjike szép vad. :):)
2011. november 9., szerda
Óvodai elfoglaltság
Készítenek odabenn sajtosdobozból lámpásokat példul, és közben dalokat is tanulnak, magyart is, németet is (mert Hanna német nemzetiségi oviba jár... és egy cseppet sem csodálkozik azon, hogy Csilla németül beszél).
Kérdezem tőle a napokban, hogy mit is tanultak, és hogy énekeljen egyet.
Mi sem természetesebb, Hanna rázendít, és már a második hangnál kiderül, költ. :)
Mert Hanna ilyen, mióta hazajöttünk. Szárnyal.
Minden téren meglep bennünket, legyen az az akaratának kifejezése, amiből kicsit visszább lehetne faragni, vagy a fantáziájának kibontakozása, amivel pedig nem tudok betelni.
Ennek egy része ez a dalcsinálás, ami egy éve is része volt az életünknek, de mióta van befogadó közönség rajtunk kívül is, abból az okból kifolyólag (főképp), hogy értik, mit mond, egyre lelkesebb.
És ennek része a tegnapi, ebédelőkészítés közben lezajlott párbeszédünk is, amiből nekem nagyjából öt kérdésnyi idő jutott, mert a maradék húsz percben (pedig minden kicsi szintén jelen volt) ő vezette a beszélgetést.
Egy egyszerű sablonkérdést tetem fel, jelesül azt, hogy mi volt ma az oviban, de lehet, hogy azt, hogy mit csináltak, pedig arra ügyelni szoktam, hogy nehogy egyszer azt a választ kapjam, hogy semmi...
De most mégis feltettem.
Hanna pedig az asztalnál ülve félvállról, vagy teljesen a hátát mutatva belekezdett.
Hogy az udvaron voltak, ahol körbe álltak, és megfogták egymás kezét (eddig tudtam követni, miközben a levest melegítettem) és aztán valahogy az égbe emelkedtek, és a legkisebbnek majdnem leért a lába, de végül őt is felemelték és nem esett le... undsoweiter.
A megdöbbentő nem a sztori volt, hanem az, hogy miközben én a rutintevékenységet végeztem, egyáltalán nem tűnt fel elsőre, hogy nem egy valós történetet mesél, úgy ugrált a képzelet, a valószínűleg lezajlott játék elmesélése, és a valóság szvakba öntése közt. Egy ideig nem tudtam követni, aztrán letettem a mnerőkanalat és nagyon figyeltem a történetét, mert annyira lenyűgözött a nagyvonalúsága, ahogy a mondatokat rakosgatja egymás után, amelyeknek nincs közös síkja egyáltalán.
Fantasztikus volt.
Este aztán elmesélte Daninak is, aki bár nem kérdezte, de éppen benne volt valamiben, és először ő is logikus kérdéseket tett fel, aztán esett le neki is a lényeg.
Hanna fantáziavilága. Szeretem.
Ma is megkérdeztem, mi volt az oviban. Már közben tudtam, nem ezt kellett volna... De partner volt.
Ma is repültünk. Válaszolta teljesen természetes arckifejezéssel.
Holnap valami mást fogok kérdezni... A repülés témát kimerítettük.
2011. szeptember 19., hétfő
Igy várják
Na de nem ez a lényeg, hanem, hogy meséltem nekik, hogy kettőt alszunk még itt, aztán elmegyünk megnézzük hogyan terem a tea, és aztán azt is, hogyan készítik a méhecskék a mézet.
Mikolt rettenetesen lelkes lett, és mást sem kérdezett, csak, hogy hol alszunk ma... mert ő már holnap akarja látni a méheket.
Hanna pedig csendben végighallgatta a tervezetet, majd annyit fűzött hozzá... hogy és aztán felülünk a nagy repülőre, ahol ő gyorsan becsukja a szemét és alszik egy nagyot, hogy hamar odaérjünk Magyarországra, és ott először majd a Mari és a Palit öleli meg, aztán a Jutkát, Ferit, Matyit, Márkust, Manót, Blankát... és mind nagyon fognak neki örülni.
De még mennyire... :)
2011. augusztus 17., szerda
Készülődnek haza
Nem így terveztük, de mostanra megtanultam, az efféle dolgokat nem lehet tervezni.
Részleteket azért nem írnék, mert nincs belőlük kellőképpen kiforrott megbízható, és egyelőre még Danit sem kérdeztem meg, hogy írhatom-e...
Pont ezek miatt a részletek miatt érzem magam egy kissé hintában, kicsit olyan ez, mint a hosszútávfutó a rajtnál, aki arra vár, hogy dördüljön el a pisztoly, tudva, hogy sokat és nagyon nagy energiákkal kell teljesítenie, de hogy az a pisztoly mikor óhajt végre elsülni... senki sem tudja.
A lényeg, hogy azért készülődünk, legalábbis lelkiekben mindenképpen, és bár a gyerekekkel erről még konkrétan nem beszéltünk, egészen jó antennáik vannak, meg nem is süketek (csak ha egyébről van szó...).
Két kis párbeszéd következik, az egyik KisMikolt az autóban. Sóhajt (ezt kitől hallotta, hogy így kell gondterheltnek lenni...).
- Papa, én úgy szeretnék Magyarországra menni.
- Nocsak... és miért?
- Mert a Jutka is ott van.
- És mit szeretnél ott csinálni?
- Hát... visszavinni a papucsát... annak szerintem nagyon örülne.
Áron álmát őrzöm, illetve őrizném, de mind zsizseg. Rájuk dörrenek... elcsendesednek. Hanna feláll, csendben odajön hozzám (tudja, hogy nem nagyon rajongok ezért, mert Áron általában a félálomból aktív üzemmódba vált ha megérzi Hannát), általában azt szeretné ilyenkor, hogy ölelgessem meg. Már épp ráncolnám a szemöldököm, mikor suttogva megszólal.
- Mama, mi előbb megyünk haza Magyarországra, mint a Bogiék?
- Ezt hogy érted Hanna?
- Hát hogy nekünk előbb megy haza a repülőnk, mint nekik.
Kisimítva a ránc, megértem, mit szeretne...
- Ők most épp ott vannak... De amikor ők visszajönnek, akkor még nagyon sokáig itt fognak lakni. Amikor majd mi hazamegyünk, akkor már nem jövünk ide vissza. Soha többet.
Csend. Belekapaszkodva ebbe a csendbe átfut rajtam egy csomó érzés, fogalmam sincs, Hanna mit gondol éppen. Folytatom, ül az ölemben, simogatom a haját.
- Nekem hiányozni fog majd a meleg, meg a medence...
Felül, rámnéz, bár a sötétben nem látom az arcát.
- De Mama, a házunkban is van medence... emlékszel (csilingel a hangja) hogy a slaggal töltöttél bele vizet? Na majd azt a medencét megint felállítjuk, ha nyár lesz, mert ha meleg van otthon, akkor a mi udvarunkban is lehet medencézni. Télen nem, de nyáron igen.
Megpuszilgatom, visszamegy.
Én meg azon tűnődöm a fennmaradó fél órában, míg szabadulok, hogy mennyi ruhát kell beszereznem a télre...
2011. augusztus 10., szerda
A gonoszak, meg Hófehérke
Nos Hanna Áron székében, mellette Lelle, mögötte Áron. Murisan néz ki abban az ülésben, de ő szeret néha cserélni, mert akkor nem kell olyan messzire dobnom neki a kekszet... mondja. :)
Filozofál. Előbb egy kellemesen könnyed miért nem illik felállni a teherautóval a járdára a téma, aztán huszárvágással horror következik. Úgyis mint:
- Mama, ha levesszük az emberek bőrét, akkor meg lehet sütni a húsukat és meg lehet enni.
Mellbevág a kijelentés, közben meg vicces is, meg érezhetően sokat gondolkodott már ezen, úgyhogy ahelyett, hogy elütném egy humorral nyelek egyet, hogy időt nyerjek, aztán nagyon okosan magyarázni kezdem neki... hogy az bizony elég fájdalmas volna, és a magam részéről nem szívesen ennék emberhúst.
Nem tágít, Dani közben rám-rám néz, vigyorog...
- De a gonoszoknak, akiket a rendőrök a börtönbe csuknak, azoknak meg lehet enni a húsát.
Hűűűha :) Erre már Dani is bekapcsolódik, ő is a nemeszünkembert állásponton van, és igyekszik meggyőzni Hannát, hogy még akik börtönben vannak, mert gonoszak, azokat se lenne jó megennünk...
Hanna tűnődik pár másodpercig, aztán folytatja.
- De Papa, a vadász is ki akarta gyömöszölni Hófehérke szívét.
Ekkor már nem bírjuk, és elnevtejük magunkat... Hanna közben nagyon komoly arccal bámul kifelé, és okfejt.
- Mert a gonosz mostoha azt mondta neki.
Végül megállapodunk abban, hogy a vadász se gyömöszölte ki azt a szívet, mert ő jó ember és a gonosz mostoha is megpukkadt irigységében, mert ő meg tényleg nem túl jó arc.
Hanna hümmög... és néz kifelé továbbra is. Téma lezárva.
Azt hiszem előkapom újra azt a Bettelheimet.
2011. augusztus 5., péntek
Párbeszédek
Legalábbis egy ideje, mióta ismét nyúlvarrásra adtam a fejem, és pláne mióta Áront leköti a külső dolgok szemlélése, és nem üvölti végig a bármilyen hosszú utat.
A lányok hátul megtárgyalják az élet nagy dolgait, csicsergi cérnahangon képesek nagyon komoly témákról diskurálni, minden mondatuk végén hümmögve azon, milyen igazat szóltak. Zseniális.
Legutóbb a nyulakhoz mentünkben (nem ereszt ez a állat az idén...) vigyorogtuk végig Danival némán a következő eszmefuttatásukat.
M: - Mama, a nyuszik nem harapnak?
K: - A kezedet nem fogják megharapni, amikor eteted őket...
H: - Mikolt a nyuszik nem ragadozó állatok. A ragadozó állatok harapnak.
M: - Ühüm, a tigris is ragadozó állat.
H: - Igen, és a farkas is, aki a sötét erdőben lakik és megeszi azt, aki odamegy.
M: - Ühüm... de a nyuszi nem eszi meg... mert nem ragadozó állat.
Kis szünet.
M: - De a gyík... az szerintem ragadozó állat.
Hanna bőszen hümmög, bólogat. Ebben maradnak. :)
És egy mai... Délután még csak Hanna van ébren, eszi az uzsonnáját, közben beszélgetünk.
Hanna suttogva magyarázza, hogy fája keze...
- Mert Mama tudod, délelőtt szerintem megrúgtam véletlenül a lábammal... És miközben aludtunk, odamentem a függönyhöz, hogy megnézzem, mennyire sérült meg.... (látva a rosszalló tekintetetmet, folytatja...) a Mikolt is odajött velem.
- Hannuska, alvás alatt legközelebb inkább ne mászkáljatok...
- De Mama, nagyon csendben másztunk, nehogy az Áron felébredjen.
Nem ébredt... :)
És még két monológ Mikolttól, bizonyítandó, hogy ő is jár oviba, ahol vele is angolul beszélnek.
Tegnap aszongyahogy:
- Áron, don't touch anything!
Leesett az állam, ilyen hosszú mondatot még Hannától nem hallottam. Kérdezem tőle, mit jelent amit mondott... Rámpillog, és magyarázni kezdi... hogy amikor a Jasian valamit megfog, akkor az óvónénik mondják neki, hogy nem szabad. Jasian egy hurrikán... amúgy.
Ma meg énekel:
- Hinta, palinta, hinta, hinta, everybody hinta.
:)
Update... Hanna mellettem babázik, közben beszél...
- Do you want something? Yes? Which one? This is mine. Watch, see it in the mirror...
Közben halandzsázik is, de a hangok már egyértelműen angol nyelvre hajaznak, és vannak néha értelmes angol szavak is a láncon.
2011. április 7., csütörtök
Hanna hajói meg az angol
A történet a múlt héten kezdődött azzal, hogy Ági küldött egy levelet Áron névnapjára.
A lányok régóta emlegetik Sárát és Kolost is, épp úgy, ahogy a két Flórát, Bazsit, Emmát, Domit... Eddig nem volt merszem skypeolni semelyikükkel sem, látva a nagyszülőkkel folytatott első pár beszélgetés okozta érzelmi hullámzásukat, jobbnak láttam egy időre elnapolni a kapcsolat felvételének ezen módját. Persze sokat beszélgetünk róluk, nem múlik el nap, hogy ne említődjön valami kapcsán valamelyikük.
Végül abban maradtam magammal, lassan elérkezik az idő... erre jött az impulzus, aztán vasárnap délután megtörtént az első, kisgyerekes barátos beszélgetés. :) a mieink is, de Sára is kellőképpen zavarban volt, Kolost sajnos elvitte a nagymamája, ennek Mikolt egyáltalán nem örült, csak azzal tudtuk megnyugtatni, hogy Ági mutatott neki képet Kolosról.
Sára, mióta eljöttünk szép kis gyűjteményt készített Hannának, abban a reményben, hogy amikor majd legközelebb találkoznak, odaadhatja ezeket a kincseket. Most is nekilátott rajzolni, aztán pedig papírból csónakot hajtogatott. Ági már említette, hogy egyszer Sára azzal fogott neki a hajtogatásnak, hogy majd megtanítja Hannát is erre.
Hogy Hannánek ez mennyit jelentett, azt abból látni, hogy a beszélgetés óta gyakorlatilag sorra készülnek a rajzok, pedig előtte is sokat beszéltünk arról, hogy rajzolhatna ennek-annak, de ez úgy tűnik nem volt elég erős késztetés, főleg a mostanihoz képest.
Tegnap gondoltam egyet, megkérdeztem, mit szólna, ha mi is megtanulnánk csónakot hajtogatni, hátha Sára ennek is örülne. Hanna repült a papírért, és nagyon lelkesen követte a mozdulataimat. Először úgy hajtogattunk, hogy egy papírunk volt, én mutattam, ő illesztett, hajtott, simított. Aztán külön papírral dolgoztunk, ketten, a harmadik úgy készült, hogy ő csinálta, én pedig utánoztam, a negyediket már egyedül hajtogatta, de ott ültem és figyeltem, segíteni már nem kellett, végül az utolsó négy darabot teljesen egyedül készítette. Minden ismerősnek, és rokonnak egyet egyet. Nagyon boldog volt, én pedig egészen meghatódtam. Hogy milyen ügyes, meg hogy mennyire számon tart mindenkit...
Annak alapján, amit láttam, felmerült bennem, hogy ha ilyen fogékony, akkor az valószínűleg az ovis létével kapcsolatban is igaz. Este kérdezgettem, ő pedig annyi szót mondott, hogy szemem szám tátva maradt. Épp előző éjjel jutottam el néhány nagyon jó angolt tanító blogra (Hella jóvoltából), és határoztam el, hogy kicsit elkezdünk komolyabban foglalkozni a meséléssel, mondókákkal, énekekkel... Hanna előttem jár. A szókincsét nem tudnám maradéktalanul leírni, de teljesen magától értetődően mondta angolul, hogy kutya, cica, virág, hátizsák, víz, a kedvencem a kulacs, amit ottabatta-nak mond. :)
Ezeken kívül énekli a Twinkle twinklet, az ipsy wipsy spidert, a wheels of the cart... és még néhány dalt. Persze vannak benne szövegértési problémák, de Gryllus nótáiból is van saját költésű, nyilván másként faragja a szöveget magyarul, mint angolul, de rengeteget tisztultak az angol dalok is.
Danival csak nézünk, nekem vannak ugyan fenntartásaim a kiejtés miatt, hiszen az oviban inkább manglisht beszélnek (ez a "beceneve" a maláj angolnak...) mint englisht, (ebből szempontból nagyon jó volna ha a nemzetközi iskolába járhatna, de erre csak sóhajtozom... rettenetesen drága), ugyanakkor nagyon jó látni és hallani, ahogyan fejlődik, ügyesedik.
2011. március 4., péntek
Két kis mozgó
Ezen az a nóta hallható, amit az óvodában szoktak énekelni, amikor nagyon nagy a zaj. Az óvónéni elkezdi, a gyerekek folytatják. Hogy a szöveg valóban így hangzi-e nem tudom, de amit Hanna énekel, az így szól:
Are you ready, are you ready, yes we are, yes we are, we are we are clever, we are we are clever, sss, sss.
Itt pedig ahogy ígértem, Mikoltunk eszmefuttatása arról, hogy miért is fekszenek ekkora kazalban az ujjbábok. Pici segítség, narrálom:
Őőő azét csomótuk be a a anyokát, mert dógom,,, a őföjekének... dógom van. :):)
















