2014. március 5., szerda
A testvérség egyik lényeges aspektusa
Hanna ma délben felvonult a szobájába leckét írni. Egy ideje, mondjuk mióta megtanulta ellenőrizni magát, csak néha nézem át, mit csinált. Az okok egyszerűek: ha én ellenőrzöm, még akkor is, ha csak annyit mondok neki, hogy van benne hiba, nem arra ösztönzöm, ami a cél volna, vagyis, hogy megtanulja, hogy önállóan kell felfedeznie a hibáit, illetve ha együtt kijavítjuk, akkor azok a csillagok, amiket végül kap, nem azt tükrözik, ami az ő saját teljesítménye, hanem azt, ami a kettőnké.
Szóval egy ideje nem ellenőrzöm (szerintem lesz olyan gyerekem, akinél ez másképp lesz), ő meg pont olyan lelkes, mint eddig bármikor.
Visszakanyarodva. Általában a konyhában ír, olvas, készül, ma valamiért fel akart menni az emeletre. A többiek ebédeltek, aztán játszottak, Mikolt pedig a maga bevett módján leült az asztalhoz egy papírral és rajzolgatott, színezett.
Gondoltam én.
Aztán hallom, hogy a papírról olvasgat: Máté, Fülöp, Júdás.
Még mindig nem tűnt fel semmi szokatlan, Mimi végülis tud már olvasni... Aztán egyszercsak hozza a papírt rém büszkén:
- Mama, ezt teljesen egyedül el tudom olvasni.
- Hát mert már ilyen nagyon ügyes vagy. - mondom neki magam is büszkén, és végre leesik...:
- Te Mikolt! Ez milyen papír?
- Hanna hittan leckéje...
Mikoltnak a szeme sem egyforma, gondoltam felmegyek, megkérdem az igazmondómat:
- Te Hanna, Mikolt csinálja a leckédet?
Fel sem néz, az írás füzetbe kerekíti a betűket.:
- Igen. Ma nagyon sokat kaptunk.
Álltam egy darabig, gondolkodtam, és arra jutottam, hogy bárcsak nekem lett volna egy kishúgom. :)
2014. január 17., péntek
Mert megjegyeztem...
A lányok az este (nekem kimenőm volt), vagyis már az éj leple alatt kilopóztak a szobájukból, majd visszalopóztak egy 90x200as matraccal (Dani valami neszt ugyan hallott, és ki is szólt a Miágyunkból, hogy namostmárténylegcsendlegyenegykettő (Hanna reggeli vallomása szerint ezen ponton épp az előtérben húzták-vonták a szivacsot Mimivel) három) (1. fantasztikusak, 2. fantasztikusak, 3. kicsit elgondolkodtam, hogy mit fognak hasonló módon a szobájukba húzni-vonni nemsokára, és vajon el merek-e majd menni akkor is, bízva Dani abszolút hallásában. :)).
Éjjel, mikor az éjszakai betakarós körrel hozzájuk értem, meghatva időztem a két, vigyázzfekvésben szuszogó kiskirálylány mellett, alig volt szívem Mikoltot visszalapátolni a saját ágyába... azért mégiscsak kényelmesebb összegömbölyödni.
Reggel, miután Lellével kettesben maradtunk, gondoltam rendet teszek fent. Lelli is követett, neki a babái aludtak az ágyában, és sürgősen meg kellett őket néznie.
Míg én a szivacsot vittem az egyik szobából a másikba, ő a hálószobában ténykedett, aztán egyszercsak megjelent az ajtóban, komoly munkában, hozta ugyanis a két legnagyobb babát, amik így együttesen súlyra is, termetre is meghaladják az erejét.
Csillogó szemmel, kicsit elfáradva a nagy cipekedésben lerogyott a szivacsra, és a cumija mögül (a verejtéket törölgetve a homlokáról) felvilágosított:
- Mama, én olyan erős vagyok, mint az állat.
A kibuggyanó nevetés sem változtat ilyenkor semmit az arcán, ettől még sokkal szórakoztatóbb:
- Lellém, ezt meg kitől hallottad?
Szemöldökránc, elgondolkodó tekintet:
- Hát a Jézustól.
2013. szeptember 11., szerda
Itthon
Hazaérnek, aki még nem ebédelt asztalhoz ül, meg az is aki amúgy igen, de még éhes. Hanna leckét ír.
Teszik a dolgukat.
Az látja csak, aki jól ismeri őket, hogy igyekeznek.
Végre befejezik a kötelezőket, és szavak nélkül vonulnak fel, a gyerekszobába. A nyitott ajtó mögül kihallatszanak a játék előkészületei, aztán szép sorban belelassulnak a közös délutánba.
2012. szeptember 27., csütörtök
Nagyocska
Látom a magunk fáradtságát, a kócos hajunkat, a hirtelenjött pillanat mondjuk spontaneitását, és persze a történetet is, amiben kattant a masina zárja.
Szeretem, mert mind rajta vagyunk, és készült vagy egy tucat, mire mindenki jóarcot vágott, de ezen a képen egyvalaki mégsem néz farkasszemet az optikával.
Mert számára sokkal érdekesebbek a többiek, ahogy a Mama felkapja Áront és lehuppan, kiegészítve és egyben bezárva a sort.
Lelle.
Akinek ezen a képen épp olyan magasan van a feje, mint a nagyoknak, csak épp a lába nem olyan földigérő még. Mikor itthon először néztem meg a monitoron, hiányérzetem volt.
Egy kisbabát kerestem, de nem volt sehol.
Épp úgy, mint ahogy éjjel, a sötétben a karomban tartva minden alkalommal megdöbbenek, mikor a lépcsőfordulóba érve rásimul az a kevéske fény az arcára... kisbaba helyett egy kisgyerek van a karomban.
Aki ha látja, hogy a Papa a fél pár cipőjével tanácstalankodik, kihúzza a kiskosarat és kiveszi belőle a párját.
Aki alighogy elindulunk a húszperces körsétára, hogy megfuttassuk a többit, kéri, vegyük ki a babakocsiból, és miután tényleg kivesszük, hazáig sétál. Egyedül, a kezét nem engedi megfogni.
Aki a négyfogával megeszi a csirkeszárnyat, majdnem annyi idő alatt, mint a többiek.
Nagyocska lett.
Érti a humort, naponta kacagtat könnyesre a mimikájával, a gesztusaival, a játékaival.
És lassan belenő a testvér szerepbe, és elég jó látni, hogy mennyire élvezi, hogy neki jutott egy báty is.
2012. szeptember 21., péntek
Eheti mindenféle
Az egész augusztus a medencézésről és a málnáról szólt a képek alapján :).
Azért remélem annak ellenére, hogy a szeptember eddigi három hetéből három a betegségekkel telt, utólag nem fogom azt gondolni, hogy ez meg a betegség hónapja volt.
Vagy mondjuk üsse kő, ha ezzel letudjuk az idei őszre kirótt adagunkat. Kicsit szkeptikus vagyok, de hátha.
Hanna szerda óta itthon van, amit cseppet sem bán, végre megérezte a saját szoba varázsát, és csak ebédelni jön le, egyébként pedig fent molyol. Felvitte a babaházat (ötödik éve van velünk, mostanra nőtt bele... kitartó igennel szavazásom eredményeként, mert ha Danin múlt volna, már rég másé lenne), egy halom állatot meg apró babát és játszik.
Este pedig, míg a többiek néznek, neki újra lehet mesélni. Könyvből. Bebújva a paplan alá.
Valahonnan előkerült Szegény Dzsoni, azt olvassuk minden este. Azt hiszem ez a legjobb része a napnak.
Közben persze nagyon koncentrálok, hogy meggyógyítsam, kezdődő tüszős gyulladásos torok meg orrmandula fenesége volt, de a tüszők már elmúltak, most a gyulladás szűnik.
Megijedtem kedden este mikor benéztem a szájába, szerdán még a fülorrgégészeten is voltunk, természetesen antibiotikumot írt az orvos ötezerért.
Egyszercsak kikerülök majd ebből a senkibensembízom körből, leginkább akkor, amikor felnőnek... gondolom.
Amit csinálok: C és D vitamin nagy dózisban, Hepar sulfur, sok folyadék és fokhagyma mézzel megbolondítva. A grapefruitmagizét meg keresem... Ja meg szeretgetem.
A lelkem legmélyén meg nagyon aggódom, és minden órában egyszer legalább elbizonytalanodom, hogy kellene-e az az aktil duo. De láza nincs és a tüszők is elmúltak, a torka is csak halványpiros.
Na erről ennyit, ma már párszor megfogadtam, hogy nem írok betegségről, mert rém unalmas.
Picit tartottam tőle, Mikolt hogyan veszi az oviakadályt egymaga, de úgy tűnik, kellőképp öntudatos másodikunk rettenetesen élvezi, hogy kikerült Hanna holdudvarából. Ami egyébként pozitív hatású szerintem, mármint a holdudvar, mert délre már nem az urikisasszony formáját hozza, nekem biztosan nem, de az óvónénik eddig nem panaszkodtak. Estére pedig kifejezetten kezelhetetlen, a haja boglyaságából látni, mennyire szétcsúszik nyolcra. Egy őrült vadmacska, iszonyú bájos, meg veszélyes egyszerre, és meglehetősen nagy szerencséje hogy az én gyerekem, mert így van egy kis sansza rá, hogy az ágyában töltheti az éjszakát a terasz helyett. Én meg gyakorlom. A türelmet, elfogadást, megértést... humort, spontaneitást. Kihagytam valamit?
Mondjuk nagyon sokszor nem kell kérni, hogy aludjon el, a vízszintbe érkezés és az álomba zuhanás között eltelt idő szerintem maximum 2 perc.
Kis színes:
Az ovis étkeztetés minőségét jelzi, hogy eddig minden nap megette itthon is az ebédet... De ebéd közben mesél. Illetve kérdezem:
- Mi volt ma az oviban Mimi?
Rámmereszti a hatalmasszemeket:
- Az ebéd?
:) Persze nem, de azt se nagyon tudja elmondani, Hannával ellentétben neki ezek nem fontos részletek.
Bezzeg az, hogy:
- Behozott a Csilla egy nagy tortát és betette a hűtőbe...
Ami természetesen a fantáziáját sokkal inkább megcsillantja, mint a memóriája és a figyelme hatalmas terjedelmét. Persze Mikolt csak egy van. :)
Áron közben idehaza hullámzik, hol keservesen sír a bármi felett, hol meg nem tud mit kezdeni a belészorult energiabombával. Ma a konyhafiókban matatott, kérdeztem is tőle:
- Mit csinálsz Áronom?
- Őőőő... nem tudom...
A nappaliban értem utol, a nyakában Dani bicskája lógott...
A tegnapi napunk egy csomó kisgatyacserével telt, lazán telerakta, pedig már egyáltalán nem szokása... Estére eléggé elfáradtam a szünet nélküli Áronrafigyelésben, és miután magára borította a joghurtot, megkérdeztem:
- Mi van ma veled Áronkám???
- Hááát, én nem tudom.
Haragudni nem nagyon lehet rá...
Lellike meg rója a köreit változatlanul, van, hogy egyedül kimegy az udvarra a bejárati ajtón, majd vissza a teraszon, végiggurul a konyhán a karikalábain, integet egy hangos "á" vagyis szia kíséretében, és távozik.
Ma kiderült, az egész család a mutatóujjában van, hiba nélkül. Pali is, meg Mari is. Picit azért ilyenkor elszégyellem magam, mert Hanna korában minden ehhez hasonló apróságról tudtam... most meg.
De legalább fotók vannak róla, pedig azzal riogattak, hogy majd meglátom...
Egyébként szerintük ez itt a vonat.
2012. augusztus 22., szerda
Helyesebben
Sokszor van köztük nézeteltérés, mégis ami számomra a kettejük bensőséges viszonyát a legszebben leírja, az az a jelenet, ahogy Mikolt a kétnapos távollét után a házba lépve egyenesen Áronhoz szaladt, nem foglalkozva semmi mással, majd hosszan, hosszan ölelték egymást.
Ma este (minden a menetrend szerint haladt, ahogy az egyébként is szokott, csak ma különösen hosszan fürdőztek ezek ketten a kiszuhanyzóban) egészen hangosan váltották a szót a fürdőszobában, miközben egymást locsolták, és hogy elejét vegyem a sírásnak, hamar kitessékeltem Mikoltot törölközni. Mikor végzett, Áron vettem ki, aki az elmúlt hetekben magas szintre fejlesztett alaparckifejezéssel (biggyesztett száj), műsértődötten közölte:
- Nem szejetem a Mimit.
Az egész olyannyira vicces volt, hogy elnevettem magam, és míg a didergő kis testét magamhoz ölelve dörzsöltem, hogy mielőbb megmelegedjen, nagyon gyorsan rávágtam, hogy:
- Jajj Áronkám... hát dehogyisnem szereted te a Mimit.
Kibújt az ölelésből, és a tudálékos arckifejezésével (nagyra nyitott szemek, felhúzott szemöldök) fürkészve az arcom nekikezdett:
- Jaaaa... igen, nagyon szejetem a Mikojtot.
2012. augusztus 9., csütörtök
Négy Hat Négy Kettő
És néha van úgy, hogy befogadunk valakit, mondjuk a múltkor Flórát, és akkor öten vannak.
És persze amikor befogadunk, akkor az első kérdés, hogy pont az az ötödik hiányzik nekem? Örökbe nem fogadnék pillanatnyilag, de a vendéggyerekek okozta örömöt jó látni, és tudom, viszont is így működik ez.
Tegnap nálunk volt Szilvi. Már volt itt egyszer, mióta idehaza vendégeskednek, itt is aludt és olyan nagyon jó volt mindenkinek, hogy már akkor megbeszéltük, lesz még ilyen, de gyerekestül. Végül tegnap lett az a nap, és az öröm határtalan volt. Bogi Lellét szerette volna hazavinni, Mikolt szerelembe esett Kristóffal (már megint :)), Kristóf pedig azzal játszott, aki éppen a szeme elé került. Áronnak végre jutott egy nagyfiú. :)
Mire ágyba kerültek, olyan fáradtak voltak, hogy rekordidő alatt aludtak el mind.
És hogy mire jó az ittalvós dolog?
Arra mindenképpen, hogy a régenlátott barátokkal leülhessünk a teraszon, egy pohár borral, és vég nélkül beszélgessünk. Legalábbis addig, míg lefordul a fejünk a nyakunkról.
Szilvinek reggel dolga volt a Moszkva térnél, felnőttes, így a gyerekeket egy kis unszolásomra végül itthagyta. Nem nem hosszan, egy órával az ő indulása után már mentünk is utána.
Így lett átmenetileg hat gyerekem. Néztem, ahogy zsizsegnek a nappaliban, ahogy az utalsó pillanatokat is igyekeznek kihasználni, hogy játsszanak.
Abban azért ma is erősödtem egy kicsit, hogy nem szeretnék hat gyereket. :)
A mai nap újra történelmet írtunk, Mari és Pali még a hétvégén felvetették, hogy elvinnék Hannát a Balatonra pár napra.
Meg kellett hogy rágjam magamban, mert eddig egyszer volt ottalvós éjszakája, az is a közelben, Zánkára meg nem tudok csak úgy átugrani, de végül egészen hamar úgy éreztem, persze, hogy menjen. Azért azt mindenképpen szerettem volna, hogy itthon legyen, amikor Szilviék jönnek, és azt sem bántam volna, ha elsőre egy éjszaka volna a kiruccanás, ami meg persze a nagyszülőknek nem olyan komfortos, mert az út hosszú, a tennivalók meg sorakoznak... És természetesen Mikolt, mikor meghallotta, miről beszélgetünk Hannával, azonnal rákezdett az énismegyek ismételgetésére.
Néhány egyeztető kör után kialakult a végleges verzió, két lány, egy éjszaka, szerdai indulás.
Így történt, hogy Hanna és Mimi (aki egy tündért megszégyenítő simulékonysággal készült, indult), ma fél tízkor elhagyták a főhadiszállást, és megint néggyel maradtam egy időre.
Szilvivel a Millenárisban találkoztam, futólag, mert épp Áront kellett a drótkötéles csúszósra feltennem, ők pedig rohantak a reptérre Ákoshoz. Integettünk, és kettővel megint kevesebben lettek.
Áron és Lelle.
A két kicsike.
Olyan volt az egész napom, mintha egy időutazás volna.
Kétségtelen, hogy a nagyokhoz igazítjuk a kicsiket, aminek következtében hirtelen azt sem tudtam, mit is kezdjek egy kétésféllel, meg egy egyévessel.
Meg az is nagy tanulság, hogy nem lehet úgy kezdeni, hogy van egy harmadik meg egy negyedik, de nem volna butaság. :)
Miután Áron kijátszotta magát a nagyjátszón, megetettük a halakat. Rá kellett döbbennem, Lelle milyen ügyesen szemezgeti egyesével a haleleséget, és egyáltalán nem akart bemenni a tóba, amitől egyébként annyira tartok, ha néggyel vagyok, hogy most először volt merszem kivenni a babakocsiból. Tapsolt örömében... Szegénykém, ilyenkor azért megsajnálom nagyon a kicsiket, akiknek nem jut annyi, ha a nagyok is ott vannak velem.
Elhessegetve: Lelle lesz az a kivételezett, akivel lesz időm kettesben is, ha majd Áron már óvodás lesz.
A kisjátszón összetalálkoztunk ismerősökkel, üres volt a kezem, és nyaralós a hangulatom. Két gyerek (hangsúlyos, hogy négy után) olyan, mintha egyedül lennék.
Pedig azt gondoltam, nehezebb lesz.
Újabb tanulságok.
Ha néggyel vagyok, négyfelé kell figyelni. Még akkor is, ha Hanna már majdnem megbízható.
Ha kettővel, akkor egy kicsivel több jut mindegyiknek, amitől ők egyszeriben angyalokká válnak, gondolom azért, mert érzik, hogy jobban a fókuszban tudnak maradni, én pedig még délben sem vagyok fáradt. :)
A kérdésre, hogy hogy lehet néggyel bírni, ma megszületett a válasz. Úgy, hogy van négy.
Hozzászokva. Gondolom.
Nyilván mindig van min javítani, de most pont ez a szám a mérleg.
És akkor nekem a kétgyerekes lét a nyaralás.
Délután beszéltem a lányokkal, rájöttem, hogy többször kellene telefonon hallgatnom őket, mert az valami leírhatatlanul édes, ahogy csicseregnek ilyenkor. :) Strandoltak, Hanna csúszdázott, jól mulatnak, nyaralnak. :)
Mi pedig délután is játszóztunk, Danival a homokozó szélén ültünk és beszélgettünk, amit egyébként nem nagyon tudunk amúgy.
Az este pedig olyan gyorsan ért véget, hogy igazi hiányérzetem volt, pedig mindent pontúgycsináltunk, ahogy szoktunk. Azért, hamár ilyan nagyon ráértem, megmostam Lelle kétfogát is.
2012. július 13., péntek
Áronom...
A nagymamáékhoz igyekeztünk, délután volt, négyesben ültünk a kocsiban. Hanna ebéd után ottmaradt, ahogy az csütörtökön amúgy is lenni szokott.
Áron egyedül üddögélt a hátsó sorban, Mikolt Hanna székében szívta magába a testvérséget, Lelle tőle szokatlan módon csendben nézelődött.
- Mama, van egy nagyon jó ötjetem!
- És mi az a jó ötlet, Áron?
- Az, hogy a Hanna megöjejget. Ügye milyen jó ötjet?
Jó bizony :)
2012. június 1., péntek
Játszótéri huligánok
Kiderült, hogy Áron nem rajong a fényképezőgépemért. A játszótéren nem... Pedig igazán sármos lett az újradefiniált frizurájával, meg a kék-piros színeivel.
Aztán az is kiderült, hogy mégis érdemes elvinnem néha a fényképezőgépet, mert az a Mikolt, akiért úgy aggódtam nyolc hónapos korában, most egy akrobatát megszégyenítő ügyességgel mászik, kapaszkodik, oldja meg a maga állította feladványokat, ami ezen a szép napsütéses napon a nagymászóka meghódítása volt.
Sikerült neki, sőt, miután Áron ikertestvére is szemet vetett a mutatványosságra, megtanította, hová lépjen, miben kapaszkodjon, Áron pedig az instrukciókat kibővítve magára szabta azt, a végén ketten álldigálltak odafenn.
Valószínűleg rajtam kívül mindenki más szívinfarktust kapott volna a családban (gyaníthatóan azon kívül is), én rettenetesen büszke vagyok mind a kettőjükre. (Ez egy másik poszt témája lehetne, amiben arról értekeznék, hogy miért bízom a gyerekekben annyira, hogy megengedjem nekik, akár a nagymászókát is...)
Arra már kevésbé, hogy szórták a homokot, de legalább a fűzős cipő nem került le a lábukról, és nem saraztak. Azért általában nagyon morcos szoktam lenni...
És valaki mondja már meg nekem, mi a rossz abban, ha egy kisgyerek a csúszdán lentről felfelé mászik? Mondjuk nagy tömegben én is szoktam szólni, akkor is csak azért, hogy nehogy megüssék egymást, meg ne zavarják a lecsúszókat... de ha senki sincs a közelben, vajon miért reflex ez a legtöbb anyukának?
Végül... szeretem a napos, kicsit szeles, színes, majdnem üres játszót, és leginkább az állandó mosolyt a cseppek arcán odakinn. :)
2012. május 9., szerda
A pici meg a kicsik
Én betartottam a szavam, Mikolt is, Áron is kicsi itthon. :)
Él még a lányok megnevezés is, ami a két nagyobbikra vonatkozik.
Lelle ezekből a gyűjtőnevekből valahogy kiszorult eddig, vagy mert megkülönböztetetten a picike néven fut, vagy mert még egyik bandába sem tartozik. Egyre inkább érik, mert mostanában már ő is kezet mos, vagy fogat akár.
Mindenesetre a sok csapat sok gyereket is feltételez, erre csak olyankor döbbenek rá, amikor valakivel telefonon kellene beszélnem, és közben háromfelé mondom a magamét, miközben az illető vár. Néha elképzelem a még nagyobb családokat, ahol még több a zsivaj, még többfelé kell figyelmet osztani, és elképzelem magunkat is, ahogy mások látnak bennünket.
A napokban egyre fáradtabban fekszem. Azt gondoltam, tavaszi fáradtság, aztán rájöttem, hogy Lelle ugrott egy nagyot ismét (pénteken írok róla részletesen), ami azzal jár, hogy immár két gyerekem pakol. Ki. Be meg csak egy. Vagy egy se... Vagyis a rendetlenség, és a figyelnivaló meghatványozódott, és akárhogyan próbálom, nem sikerül utolérnem őket. Leginkább a konyha szükségállapotra emlékeztető rendetlensége zavar, meg alatta a ragacs...
És mégis, ha sikerül magam mögé utasítanom az elváráshegyeket, és leülök a nappaliban közéjük, azt látom, hogy nekik nagyon jó.
Nagycsaládban, soktestvérrel az esetek nagy részében lenni jó.
És jók a reggelek, amikor mindig valaki más ébred elsőként, és egy picit csak egyedül birtokolhat, engem, játékot, helyet az asztalnál. És mire épp megunja az egykeséget, jönnek is a többiek. Mára már akár hárman is együtt tudnak játszani, sőt, ha Hanna oviban van, a legkisebbet is beveszik... mégha rombol is.
Tegnap az volt a játék, hogy egy tizes papírzsebkendőt szaggattak miszlikbe, mert azon Lelle hangosan kacagott. Hárman tépték, a picike pedig gurgulázott. :) Ez már a játék vége, mikor már mind elfáradt, körülöttük a délután romjai...
Ha pedig Lellének sok, azt is a tudtukra adja. Néha persze felmerül bennem, meg kell-e menteni őt, de Lelli testvérbiztos, szereti, ha körülötte hemzsegnek a nagyok, de amikor elege lesz, kiabál, vagy ellöki őket. Amilyen kicsi, olyan öntudatos. Kíváncsian várom, hogyan alakul még ez a négyes. :)
2011. november 15., kedd
Majdnem mind, mind
2011. november 11., péntek
Ikrecskéim
Egészen más aspektusait ismerem meg ennek a sorozatnak, mint amire eddig szemem volt, mert Áront kevésbé a viszonyulások, mint inkább a járművek nevei, és az ezekhez kapcsolódó tevékenységek felsorolása érdekli, és addig küzd, míg nem megy neki is az autószállító teherautó szó. :)
Mikolt Hanna nyomdokain jár. Babázik naphosszat, és a nővérétől ellesett kifejezésekkel pátyolgatja Áront, aki a legtöbb esetben hajlik is a babaszerepre. Bármilyen nevet elfogad Mimitől, a leggyakoribb a "kicsim" kifejezés, ezt követi az a megszámlálhatatlan egyéb fantázianév, amik naponta váltogatják egymást.
Úgy látom, Mikolt egy cseppet sem vágyik az óvoda világába. Reggel ő az, aki a legkésőbb kel (a többiek átálltak a hetes ébredésre... hű de fura ez nekem még mindig), fél kilenckor még kócosan, félkábán emelgeti a hosszú szempilláit, és ha társaságra vágyik, hát elővesz egy könyvet, és mesél. Áronnak.
Talán az ő kettejük testvérsége az egyik legnagyobb ajándéka az elmúlt időknek, ennyire szorosan és jól még sosem voltak ők ketten. Persze mindig volt valami viszony köztük, de mára erősödött meg ez a szövetség annyira, hogy rám már nincs szükségük egyáltalán.
Áron is megnőtt, felzárkózott a kis csapathoz, és ha Hanna is jelen van, akkor sem lehet őt már figyelmen kívül hagyni, mert minden játékot ért, mindenben partner, sokszor persze a maga igazi fiús módján.
Pedig nemrég volt, hogy anyukám felszisszent, mikor Mimi, merő szeretetből ráfeküdt a csöpp kis újszülöttre, aki békésen tűrte ezt. :)
2011. július 21., csütörtök
A kicsik
Úgy látszik, ez az ölbevevős varázs nem múlik... szeretem.
2011. július 13., szerda
Hanna gyöngyszem
Olyan természetességgel és felelősséggel gondoskodik, amire csak az képes, akiből ez legbelülről fakad. Mikolt tanulgatja tőle, édes, ahogy követi Hanna modulatait, szavait, amikor babáznak, de míg Hanna féltőn igyekszik megvédeni a sajátját, nehogy az lepottyanjon, Mimi szemrebbenés nélkül faképnél hagyja a "bábáám"-ját...
Hanna mindig ilyen volt, kecses, finom, érzékeny, be és megengedő. Csodálatos...
Mióta pedig Áron nagyobbacska, sokszor látom, hogy Hannához megy, az ölébe ül, ha biztonságot keres rajtam kívül. Hannával is, Mikolttal is vannak ugyan közös játékaik, de míg Mimivel inkább vadulósak ezek, addig Hannával sokkal finomabban rezdül.
Nyugodt szívvel hagytam őket a mamámra, tudtam, minden rendben lesz, ha indulnom kell. Amikor jöttünk, Áron nagyon sokat volt vele, és az elmúlt három hét alatt ismét közel kerültek egymáshoz. Az elalvások miatt aggódtam valamelyest, mert ahhoz eddig én kellettem. És valóban ez a legnehezebb, de álmomban sem gondoltam volna, hogy hogyan fog minden elrendeződni végül.
Az első éjjel anyukám tette le őket, mert Dani végül bennmaradt egy fél éjszakára velünk. A lányok a helyükön feküdtek már, de Áron nagyon sírt, keresett, nem tudott elpihenni. Anyukám hozta vitte, és persze a lányok sem tudtak tőle megnyugodni, kimászkáltak megnézni... Végül anyukám bevitte Áront hozzájuk, és betette közéjük. Ahogy Áron a szivacsukon landolt, Hanna szorosan melléfeküdt, csitítgatta, fogta a kezét. Áron elhallgatott... megnyugodott... és elaludt. Reggelig.
Tegnap délután, és ma este is pont ugyanez történt. Este Dani három percig próbálta vígasztalni, és a saját helyére tenni, aztán odaadta Hannának, aki csittegett neki egy sort, megsimogatta, megfogta a kezét, aztán még kuncogtak egy sort, Áron a szokásos kalimpálással álomba ringatta magát, aztán elaludtak.
Három kisnyúl egy fészekben...
Jajj, azt hiszem tényleg dolgoznak a hormonjaim, de ez a kép annyira gyönyörű... hogy nincsenek is szavaim... És csak bízom benne, hogy ezzel a végtelen mélységével együtt Hanna még mindig egy játékos, kíváncsi, önfeledt kisgyerek...
2011. június 2., csütörtök
A háromról
Hittem, hogy eljön az idő, amikor társai lesznek egymásnak bármennyien is vannak, de mindig a fülembe csengtek azok a mondatok, hogy ha hárman vannak, akkor mindig kimarad egy... Amikor Áron született, a lányok rettentően közel kerültek egymáshoz, szövetséget alkotva, mindenben támogatva egymást. Az óvoda is jelentősen erősítette az egymáshoz fűző kötelékeket, és érdekes módon ebbe még az egymás nyúzása is bőven belefér. Sokszor írtam már, de mégsem tudok betelni a testvérségük látványával. Ahogyan megkérdőjelezhetetlenül benne vannak egymás személyiségében, formálják is egymást, vagy csak a maguk természetes módján élnek ebben a nagycsaládban.
És mióta Áron kezd kikelni, magára ismerni, úgy vonódik be egyre jobban és erősebben ebbe a szövetségbe. A lányok pedig kinyitották a kört és beengedik a legkisebbet. Mikolt, bár sokat harcol Áron erejével, szeret vele lenni, ölbe venni, zsiványkodni, magyarázni. Hanna finomabban van jelen Áron életében, őt talán jobban megviseli Áron dömpersége, ugyanakkor ő a védelmező, okos nagy.
A lényeg a beengedésen van. Hogy együtt tolják a babakocsit, együtt ülnek a kisaasztalhoz játékéttermest játszani, vagy együtt tologatják az autókat, építik a síneket. Áron éppúgy partner a lányos játékokban, mint ahogy a lányok a fiúsabbakban. Az esetek túlnyomó részében hármasban játszanak, kivéve, amikor Áron durvul, vizet önt a lányok fejére, vagy a szemüket próbálja kiszúrni. Én pedig annyira szeretem látni, ahogy megsokszorozódik az a fajta összetartozás, amit kettejüknél már egy jóideje létezik.
2011. március 22., kedd
Összenőttek
Bármikor, amikor krízis helyzetben voltak, erősödött a kötelék közöttük. Amikor Áron született, és végre hazaértünk a két napos vesztegzárból, összeszorult szívvel néztem, ahogy támogatják, szeretgetik egymást, ahogy saját nyelven szólnak a másikhoz, ahogy közösek a játékok, ahogy cinkosai lettek egymásnak, ahogy még a legnehezebb konfliktusukban is érezhető volt, testvérek. Nekem nem volt ilyenem, talán emiatt is oly megható a látvány...
Most, hogy Hanna oviba ment, Mikolt elveszett egy kissé. Mintha a másik felét elvették volna. És valószínű, hogy tényleg ez történt, mert abban a pillanatban, ahogy ő is követte a nővérét, helyreállt a világ rendje. És én újra ugyanazt látom, mint 15 hónappal ezelőtt. Erősebb, szorosabb köztük a vérkapcsolat, mint valaha. Mikolt követi Hannát, mindenben mellette szeretne lenni, Hanna pedig ráhagyatkozik arra a hálóra, amit Mimi von köré a ragaszkodásával, a szeretetével. Káprázatos.
Kis kitérőt tennék, Mikoltról kell írnom, aki olyan elképesztően jól veszi az oviakadályt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Persze a pszichológus, meg a nagyon szenzitív anyai szemem látja, hogy nem adják azt olyan könnyen, mint ahogy tűnik, például semmi esetre sem hajlandó az oviban pisilni, és itthon sokkal többet bújik. Megvolt az első sírás is, de hamar megvigasztalódott, hiszen ott volt Hanna, aki segített neki megérteni, hogy auntie Julie csak azt szeretné, hogy ő is pisiljen. Biztos vagyok benne, hogy egy új közegben még mindig csak keresi a helyét, de mert ezt nem egyedül kell meglépnie, mint anno Hannának, neki ez sokkal egyszerűbb.
Amiért pedig Mikoltot változatlanul hősnek gondolom... Pelenka, cumi és papal nélkül csinálja végig a teljes délelőttöt. Hogy miért olyan nagy dolog ez? Mert idehaza szinte nem is válik meg a papaltól, a cumi gyakorlatilag a leghűségesebb társa, és ha teheti, a délutáni alvás után elblicceli a bugyihúzást is. Mindezek az oviban nem kellenek. Hogy fognak-e hiányozni, nem tudom... Ma azt mesélte, hogy sírt, mert nem voltam vele. Hanna szerint nem. Szerintem sem, de mindenesetre figyelem őt.
Persze Mikoltot a környezet nem befolyásolja annyira, mint Hannát, pláne, ha Hanna is vele van. És azt hiszem ez a kulcs, minden más ezalá rendelődik. Ha baja van, azt hangosan adja bárki tudtára. Emiatt könnyű vele, és az első hetekben, míg nem ismerik igazán, úgy tűnhet, hogy egy kis easygoing, pedig a lelke mélyén Mimi is egészen kis mimóza tud lenni. Álcázza ezt az összes oroszlánkarmával, de elég csak egy "gyerepisilni", és vége a nagy magabiztosságnak. De a lényeg, hogy dacára a nyelvi korlátoknak aunti Julie szereti őt, és igyekszik érteni, sokszor kéri Hannát is, hogy segítse ebben. Csoda kis csapat, örülök, hogy így alakult.
A testvérségükről... Ebédnél amolyan kínai jellegű kanállal esznek, aminek rövid a szára és öblös a kanalazó része. Mikolt ezzel nehezebben boldogul, mint a mi kanalainkkal. Amikor már nem megy neki egyedül, hogy befejezze, ami a tányérjában van, Hanna segít neki. Eteti...
Ma Hanna arra kérte auntie Juliet, hogy rajzoljon neki betűket szaggatott vonallal, és ő azzal játszott, hogy összekötötte. Lényegében írt... Mikoltnak is ugyanez a játék kellett, nagyon akkurátusan leült ő is, és kitartóan színezte a betűket, míg Hanna gyakorolt. Elmehetett volna, a kicsik épp játszottak, ő mégis inkább maradt, pedig egyébként egy percre sem tud megülni egyhelyben...
Itthon pedig ebéd után kirakóztak. Ez sem Mimi erőssége, Hanna ennyi idősen már a harminc darabosat simán kirakta. Mikoltot nem is érdekelte eddig, de tényleg nem ebben a legjobb, no. Tegnap viszont kaptak egy kirakót auntie Junetól, aki sajnos egy másik oviban folytatja a pályafutását... Nagyon szerettül, ő volt a másik óvónéni, amolyan csupaszív, mindig mosolygós, halkszavú kendős tyúkanyó. Már nem jött, de minden gyereknek küldött egy kis ajándékot. ezzel játszottak, Mikolt érezte a játék fontosságát, tudta, ki küldte, leült hát Hanna mellé, és úgy rakták, hogy Hanna illesztette a helyére a megfelelő darabot, mikolt pedig benyomta a helyére. Mind a negyvenet így tették a helyére...
És tényleg... mióta Mikolt ovis, sokszor kapom azon magam, hogy hallgatózom, mert olyan csendben vannak, ami egyébként arra szokott utalni, hogy ideje megnézni őket. Általában elmélyülten építenek, babáznak, kuckóznak, mesélnek. Jó látni. Jó tudni, hogy ez nem az mi érdemünk, hogy ezt ők teszik, ez az ő kapocsuk.
És nemcsak nappal... Éjjel is tudom, hogy Hanna sokszor megnézi Mimit, hogy ott van-e, hogy alszik-e, és reggel Miminek is az első, hogy miután kinyitotta a szemét, felszól a galériára: Hanna? :)
Kis átalakítás után most így néz ki a szobájuk. Pillanatnyilag lányszoba :)
Bár a sok zölddel igyekeztem megőrizni a lehetőségét, hogy majd Áron is otthonosan mozogjon itt, a lányok természetesen abban is egyetértenek, hogy elférne még egy tonnányi rózsaszín kiegészítő... :) Édesek, ahogy kórusban kántálják, pink!!! De leginkább egyforma...
2011. március 4., péntek
Pillanatkép
Ma délután, amikor felmentem, hogy felkeltsem a lányokat, mind a kettejüket Hanna ágyában találtam. Aludtak. Egymás mellett, a legnagyobb békével az arcukon. Eddig is tudtam, hogy az alvó gyerekek leginkább angyalokra hasonlítanak, de két alvó gyerek, ráadásul egymás mellett olyan csoda, amiben részesülni kiváltság... Álltam az ágy mellett egy ideig, nem szerettem volna megtörni a varázst.
Hanna lassan kinyitotta a szemét, majd megértette, miért vagyok ott, és már rohant is lefelé a lépcsőn, a vendégekhez. Mikolt hosszan ébredezett, nekem pedig jólesett egy kicsit még szívni magamba ezt a semmihez sem fogható látványt.
A vacsoránál újra eszembe jutott a kép, megkérdeztem Hannát, hogy mi is történt ma délután. Elmesélte. :)
- Miután leoltottad a lámpát, félni kezdtem, és átmentem a Mikolthoz. A Mikolt azt mondta, hogy ha visszamegyek az ágyamba, odajön. Lefeküdtünk, aztán én olvasgattam az új könyvet (Szilvi :)), a Mimi pedig az Anna és Petit (itt Mikolt közbeszólt, hogy: És te nem jöttél, mert nem voltál mérges, mert csendben voltunk...), aztán egy idő után lassan elaludtunk.
Több helyen is gyönyörű a történet, én mindenesetre cseppfolyóssá váltam...
2011. március 3., csütörtök
Testvéres
Hanna kicsit jobban tudja kezelni a rombolásból származó károk feldolgozását, és már régen magáévá tette azt az alapelvet is (bár mostanában egyre ritkábban használja sajnos...), hogy mielőtt elveszünk egy játékot bárkitől, adunk helyette egy másikat... vagy kérünk, és várunk, míg az illető hajlandó megválni az adott dologtól.
Mikolt eddig semmiféle hajlandóságot nem mutatott a kooperációra, és egy cseppet sem alkukész. Ami többek között azt jelenti, hogy azonnal üvölt, ha valami nem úgy alakul, ahogyan ő elképzeli, bár sokszor nem is képzeli, csak szembejön valamelyik testvére egy egy játékkal, ő pedig megkívánja, és kitépi a kezükből. Hanna erősebb, olyankor hangosan veszekszenek, Áron egyelőre gyengébb nála, bár lassan egy súlycsoportba esnak majd, de még sokszor simán el tudja venni a játékát. Közben kiabál, Áron sír... Nem ezek az epizódok a legszebbek a nagycsaládos életünkben, de bizonyára sokak számára ismerősek ezek a helyzetek.
Ma Mimit megszállta egy angyal. Nagyon kérem azt az angyalt, maradjon sokáig, mert a kis oroszlánunkra szinte rá sem lehetett ismerni, új arcát mutatta, bársonyos volt és elfogadó, hajlott a kompromisszumra, figyelt. Mintha valami megérett volna belül, és most egyszerre sok helyzetben képes lenne kamatoztatni a tudást.
Áron egy huzogatós csigával játszott. Máskor Mikolt simán elvette volna, mint ahogy ma is így indult a dolog. Odaszalad, megfogta a zsinórt, és elkezdte rángatni. Áron tartotta, én pedig kértem, hogy inkább vegye ki a kosárból a másik huzogatós játékot, és adja oda azt Áronnak, ha a csigát szeretné. Mimi megállt egy pillanatra (abban a pillanatban levegőt se vettem, annyira nem lehett tudni, mi következik...), aztán elfutott a teknősért, azzal vissza Áronhoz.
- Tessék, szeretnéd?
Áron elmosolyodott, elengedte a csigát, és boldogan nézegette a teknőst. Mikolt, szerintem látva az eredményt, szintén hihetetlen boldogsággal az arcán kérdezgette Áront... meg szerintem egy kicsit magát is. :)
- Na mit szólsz hozzá? Mit szólsz hozzá? :):)
Mindezt azzal az ízes vidékibácsis tájszólással, ami miatt egyszer még megeszem.
2010. június 15., kedd
Testvérek

Hanna.
A minimama. Már olyan sokszor írtam ezt róla, de tény. Egy hihetetlen melegszívű, bármit elviselni képes, gondoskodó kis anyuka. Ha bármelyik kicsi sír, azonnal vigasztal. Legszívesebben mindent elvégezne helyettünk a testvérei körül, beleértve a pelenkázást, fürdetést, etetést... bármit.

Mesél, mondókázik, és közben sokszor nem fogadja el, hogy a kisebbek nem játékbabák. A legtöbb konfliktus abból adódik, hogy Hanna akar, a többiek pedig nem. Táncolni, játszani, odaülni, bemászni.Tegnap este, mikor már csak Hanna volt ébren, megkérdeztem tőle, szereti-e Mikoltot.
- Nem.
- :):) És tudod, hogy miért nem?
- Mert meghúzza a hajamat, és rángatja a pizsomámat.
Ez mind igaz... Csak az nem, hogy nem szereti :) Áronnál határozottan vágta rá, hogy igen.
Mikolt.
Egy kis zúzómasina. Át, le, rá, ki. Harap, húz, tép, fekszik, üt. Nagyon nehéz engedni, hogy a maga módján ismerkedjen, vagy nyilvánítson érzelmet, ha az a másiknak fájdalmat okoz. Ha kicsit is fáradtabb, képes csomókban kitépni Hanna haját, lovagolni, sőt vágtázni Áron hátán, vagy akkorát harapni, aminek a nyoma napokig látszik.
Ugyanakkor Hanna legjobb barátja, legbensőségesebb társa. Reggel az első kérdése, hogy hol van Hanna, rengetegszer tőle kér segítséget, de kis zsivány tudja jól, hogy Hannát megehetné reggelire. Illetve Hannát kenyérre lehet kenni. Szeretem, hogy nem használja, hanem partnerként tekint rá, sokszor pedig érezhető, hogy elfogadja, Hanna a nagyobb.
Jó látni a kettejük viszonyát, jó nézni, ahogy alakítják egymást.
És ha épp nem nyúzza a legkisebbet, akkor szól, hogy sír, puszilja, játékot ad neki, hogy megnyugodjon, és sokszor az ölébe kéri, simogatja. Amíg a kedve úgy tartja. Aztán kifordul a helyzetből és megy a dolgára.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul ez egy év múlva.

Áron.
A legkisebb, akit lassan nem kell megvédeni. A nyugalmával, a türelmével eléri, hogy Mikolt már sokkal ritkábban próbálkozik vele. És ha fáj is, görbíti a száját, vagy becsukja a szemét, de viseli. Remélem azért helyére kerül majd a Mikolttal való kapcsolat, ha már ő is képes lesz érvényesíteni az akaratát.
Hannával úgy érzem nagyon egymásra találtak. Hacsak meglátja, ragyog. Figyeli, örül neki. Mert Hanna ahogy Mikolttal, vele is gyengéd.

































