A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gyerekek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gyerekek. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szeptember 24., szerda

A rengeteg sok időmről

Minden gyerek elmegy reggel, és hetente háromszor csak délután látom őket viszont.
Ők jól vannak.
Nekem fél egykor már komoly elvonási tüneteim vannak.
De hogy a munka, tanulás, egyebek mellett nehogy azzal töltsem a délelőttöket, hogy a sorsom felett sopánkodom, kiválogattam a gyerekek szekrényeiből a kinőtt ruhákat. Meg azokat, amiket csak egyszer vettek fel.
És most van egy hatalmas kupac.
Gondoltam a jövő héten felteszem a Böngészdére...
Valakit érint? :)

2014. május 14., szerda

Borzsi

Szóval az úgy történt, hogy évről évre téma volt itthon, hogy való-e nekünk kutya, vagy nem való. Hogy szeretnénk-e, hogy legyen, az fel sem merült, bár mélyen magamba nézve azt hiszem, felnőtt életem ezen szakaszában képes lettem volna elég sokáig háziállat nélkül élni.

Gyerekkoromban volt kutyánk, egészen kamaszkoromig (az utolsó egy hatalmas bernáthegyi volt, akit akkoriban nehezen viseltem, de valószínűleg abban a korszakomban egy halat is nehezen viseltem volna), Dani is kutyákkal nőtt, de abban biztosak voltunk, hogy míg legalább Hanna nem lesz akkora, hogy értékeljen egy állatot, addig nem vágunk bele. (ismét mélyen magamba tekintve Hanna nagyjából egy éves kora óta minden állatot messzemenőkig értékel, sőt...)

Aztán Hanna elég nagy lett, és még mindig volt itthon picike, aki miatt a kérdés kérdés maradt.
Egy ideig elég volt az adottság, pl. hogy jár ide két macska a szomszédból.
Kedves dolog, hogy a fekete a nappalink párkányán sétál végig minden reggel, Lelle ámulva nézi a rituálét, én meg általában arra gondolok, hogy ez így pont jó, simogatni a saját gazdájának sem hagyja magát, ebben a formában (kivéve a homokozó tisztítását) mi csak nyerünk a jelenlétével.
Aztán van itt nyest is (a minap szemezett velem éjjel egykor, de én voltam a kitartóbb), nappal meg csigák, meg sáska, pillangók, és szárnyas hangyák... ahogy az egy vidéki házban, közel a városhoz mondjuk megszokott.

Az eltűnődéseket időről időre konkrétumokban bővelkedő beszélgetés követte, és egyre határozottabb vágy, és persze Hanna nyomdokain a többiek is hangot adtak az igénynek, legyen nekünk végre valami sajátunk. Látva Hanna viszonyát az állatokhoz, azt gondoltam, hogy a gyerekek ebben a kertben kutya nélkül valami olyasmit nem kapnának meg, ami esszenciális, még akkor is, ha egyelőre fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mi is ez.
A tél egyébként mindig visszavetette a lelkesedésemet, hogy aztán a tavasz újra meg újra meghozza.

Mígnem április elején Dani elutazott két napra, velem meg szembejött egy felajánlás. A heves szívdobogás lehet hogy túlzás, de meglehetősen lelkes lettem egy kis kupac gombóctól, és még aznap kiderítettem az elérhetőségüket, és másnapra megbeszéltem egy találkozót.
Danit némileg váratlanul érte a felvetésem, hogy hozzunk haza egyet a kiskutyák közül, bár mind időpont, mint fajta szempontjából ideális volt a dolog, de annyit beengedett a nagy lendületemből, hogy nézzük meg az akkor mégcsak másfél hetes apróságokat, aztán meglátjuk.

Íme az eredmény.








Borzsi szombat délután óta velünk lakik, a gyerekek öröme pedig határtalan.

2014. április 22., kedd

Húsvét, bárányokkal

Negyed egy.
Hanna ül a kádban, szódabikarbónás vízzel locsolgatja magát.
Csík a szeme.

Két héttel ezelőtt, amikor vasárnap reggel Mikoltot öltöztettem, pár piros pötty volt a mellkasán. Aztán estére több, és másnap reggelre még több.
Az első gondolatom az volt, jó, hogy ő az első, mert talán nála lesz a legenyhébb lefolyású ez a vacakság... hamár ő az egyetlen a négy közül, aki egy egyszerű szúnyogcsípést is úgy tud elvakarni, hogy tavasztól őszig friss a seb a helyén.
Szavam sem lehet, némi homeos segítséggel és szódabikarbónás lubickolással egy hét alatt túl volt az egészen. Igazi úri kisasszony módjára csak simogatta, miután lelkére beszéltem, hogy megmarad a hegg nyoma, ha elkapargatja.
A szódabikarbónáról egyébként meg ahány cikk, annyi vélemény, nálunk viszont az egyik leghasznosabb holmi volt az első két éjszaka.

Vártam a tizennegyedik napot, milyen lesz a folytatás.
Egy nappal előbb, a tizenharmadikon Áron pöttyökkel ébredt.
Papírforma szerint sokkal több volt rajta, mint Mimin volt, viszont a jókedvére, meg a szépidőre való tekintettel bringáztunk egyet Tatán. Szívből ajánlom a Cseke tavat, csodás, csendes, zegzugos. Mobilos képek... és még a tárgytól is eltértem, de ezért szerintem nem kár.












Visszakanyarodva... Itthon, a délutáni alvás előtt még végigböngésztem a maradék kettőt, nemhiába.
Hannán is, Lellén is piros pöttyök voltak.

A Húsvét vasárnapja, és a hétfő is a pöttyök, viszketés, vigasztalgatás jegyében telt.
Mindegyik gyerek a legesszenciálisabbat hozta az adottból. Mikolt az intenzív, de belátható mennyiségű hőbörgés után nem foglalkozott a dologgal, Hanna messzemenőkig kiborult, és eltéríthetetlenül csak a kellemetlenre fókuszált, Áron sokszor, rövidebb időkre vesztette el a türelmét, Lelle pedig leverten, hol bújva, hol sikítozva adta a tudtunkra, hogy valami nincs rendben vele.

Most nagyjából túl a nehezén, Áron teste csupa himlő, a legelképzelhetetlenebb helyeken is találtam rajta foltot, az egyik ilyen a szeme fehérje volt. Nem vakarózik, csak kér, kenjük be. Hannán sokkal kevesebb a pötty, de ő az, aki a legrosszabbul tűri. Mindkettejüknek vannak már leszáradóban lévő sebeik, viszont újabbak már nincsenek.

Lelle kérdőjel.
Ma sikerült végre elérnem a homeosunkat, aki mindenféle alternatív dologra nemet mondott (szerinte szárazon kell hagyni a bőrt, mert a víz gátolja a betegség teljes kialakulását, ami viszont kedvezhet a szövődményeknek is), viszont adott bogyót (Mikoltnál is ezt a szert használtuk, antimonium C15) a két nagyobbnak, Lellén pedig gondolkodott egy ideig.
Lelle kicsit korán kapta meg a betegséget, és bár határozottan pöttyös, nem hozza a klasszikus lefolyást. Mellesleg zöld váladék jön a szeméből, és rettenetesen berekedt, néha köhög is, jó hurutosan.
Nála most az a cél, hogy beinduljon a folyamat, hamár elindult.

Nem oltattam be őket, nem gondoltam, és most sem gondolom, hogy kellett volna.
Szívesen magamra vállalnám az összes viszketést persze, de abban is biztos vagyok, hogy még három nap, és elmúlik.
Ahogy minden alkalommal amikor betegek, most is az a fárasztó, hogy koncentrálok, éjjel is, meg nappal is. Viszont vannak kifejezetten kedves, meghitt pillanatok ebben a lassan három hétben, ami meg irónikus is, meg megható is. Ahogy Mimivel beszélgetünk a hajnali csendben, vagy ahogy Lelle felül az éjszaka közepén, és névsort olvas, majd visszadől.

No meg a Húsvét.
A csokikereséssel, a közös játékkal, meg az utolsó pillanatban márványosra színesedett tojásokkal, és Áron örömével, ahogy meglocsolta a lányokat.
Szép ez.
Nekem kellene sokkal türelmesebbnek lennem, és tökéletes volna.
Ja... és a szépruha szokás, a játék ilyenkor nem, de mert előreláthatóan két héttel meghosszabbodott a tavaszi szünet kettőnek, feltúrtam a dobozt, amiben év közben gyűlnek a majdjólesz ajándékok, és mindent elővettem, amit találtam.












2014. február 18., kedd

A szellem, a pillangó, meg a menyasszony

A múlt héten volt a farsang, az oviban is, az iskolában is.
Én három napra ismét eltűntem, pont akkor, amikor fotózhattam volna itt is, ott is.
Szerda estére lettek készen a jelmezek, kivéve Hanna csokrát, de mert csütörtök este hazafutottam egy altatás, ölelgetés erejéig, gondoltam frissen megveszem a virágot... de Hanna megelőzött.
A virágosnál lelkesen meséltem, hogy Hanna menyasszony lesz, ehhez szeretnék egy kis fehér csokrot köttetni neki, mire a virágos sejtelmesen mosolyogva hazaküldött:
- Már volt itt Hanna a nagymamával, mert (itt az egyik szemem sír, másik meg nevet mondat...) a mama egész nap dolgozik, a papa meg sosem ér rá. :)
Hannácska ugyanis elnavigálta Marit a bolthoz, és megvetette magának a csokrot. Édes babám...

Áron szellem jelmeze olyannyira hitelesre sikerült, hogy Borika, az egyik csoporttárs nem mert bemenni a csoportszobába, így Áronom csak kis ideig viselhette az álarcot. Ennek ellenére jobban örültem neki, mint az eredeti pókember ötletnek. A lányok pompáztak a csajos ruhákban, Lellének pedig annyi volt a hozzáfűzni valója, hogy ő kedves krokodil lesz. :) Ami azért vicces, mert Lellének a legnagyobb mumusa a krokodil. De erről majd később. :)





2013. december 5., csütörtök

Mikulás

A Mikulás csak a tiszta cipőket szereti, legyen az gumicsimma, vagy bakancs. És a kemencén keresztül jön be, de rendes nagyon, mert kifelé feltakarítja a hamut.
És azok, akikkel az utcán találkozunk, nem igazi Mikulások, csak az igazi segítői, mert másképp az igazinak annyi dolga volna, hogy nem jutna el minden gyerekhez.

Idén már rutinból mosták a gumicsizmát, keresték a mi cipőinket, és tették a teraszajtó elé a kisszékeket.
Sőt, a táblát is. A kép a szívem csücske, négyfélearcostul, lyukaspizsistül.


Egyébiránt pedig, Mikolt olyan nótákat hoz az oviból, amiket még soha eddig nem hallottam. Nóra néni nagy kincs, Mikolt pedig kb olyan, mint egy végtelenre állított cd. Egész nap énekel, lassan megszámolom, de nagyjából tíz-tizenkét dal van a repertoárjában. És mind Mikulásos, meg karácsonyi. Odavagyok az altjáért. :)

December

Az idén is maradt a minimálprojekt adventi vödör.
Vasárnap ebéd közben leporoltam a tavalyit (a nyuszis ágak a lépcsőfordulóban a húsvétot várják, ez a bádogcserép pedig tavaly óta a konyha dísze... nincs szívem eltenni őket), kicseréltem a sárgalencsét fehérbabra (a konzerv, amitől kevesebb bab kellett a régi, a dedek kérdőre is vontak, mire kell az bele, mondtam nekik, az az egyik titkos összetevő...), tettem rá friss csillagánizst, meg szegfűszeget (fújj de büdös Mama, muszáj? mégszép), és kapott négy új mécsest is, no meg szép, vasalt szalagot.
Meggyújtottuk az első "gyertyát", a gyerekek énekeltek (Mikolt elképesztően sok karácsonyi nótát tanult, Lelle pedig az örökérvényű száljatokle-t danolássza hetek óta, pedig nem is én tanítottam... azt hiszem), és először beszélgettünk hosszabban arról, mit is várunk ebben a négy hétben, és mit jelent a Karácsony.
Észrevétlen nőnek. Döbbenet.


Még aznap megültük Dani harminchetedik születésnapját, itt volt majdnem az egész nagycsalád, szeretem.
Volt torta, harminchét gyertyával (apósom szerint csak én vagyok képes a fiókból előkapni harminchét, vagy ötven egyforma fehér gyertyát, meg hozzá tüzijátékot), meg bukósisak. Ez utóbbi Dani fején kevesebbet volt, mint a nyolcév alattiak bármelyikén aznap este.
Az öcsém csinált rólunk családi képet is, a sorozatot nem mutatom, legyen elég annyi, hogy nemúgyvanazám hogy beülünk és vizibicikli...



Vettem egy naptárat, olyat, amiben még a november meg a december is benne van a következő év mellett, és lelkesen irogatom bele a tennivalókat.
Megsokasodtak, és követhetetlen már. Három karácsonyi műsor, egy szmk a suliban, néhány plusz program a gyerekeknek, sok fotózás, családos is, meg az ovis. Ez utóbbi 3600 kép, nem panaszképpen, de önmagában elszöszölnék ezzel két hétig. Ez itt pl. Áron.


De amellett, hogy Hanna hétfőn este már köhögött annyira, hogy keddtől ne menjen iskolába (holnap már megy, összeszeretgettem annyira, hogy sulikész, és matekfelmérőt is írnak...), Áron tegnap este (Dani kimenős napja, vagyis egyedül csinálom az egész napot, estéstül) összehányta az ágyunkat. Háromszor. Benne a telefonom, Dani komplett ágyneműje, meg saját maga, bokától vállig.

Mondjuk a keddben az nagyon jó volt, hogy délelőtt fürdőprogramot szerveztem a legnagyobbnak meg a legkisebbnek, mikor nem lehet kimenni, az egyik legjobb. Lehet variálni, én simán adtam nekik egy régnemhasznált játékot, egy órán át elpancsoltak csodás egyetértésben. Hanna néha engedett egy kis melegvizet, míg én a gépet püföltem.


Mikolt jól van, köszönhetően az új homeos néninknek, és Lelle is.
Ő csak a szokásos nagyon sajátosan vicces módján tolul bele a nappalokba, leszed, szétszed, felmászik, és egyfolytában beszél. Amikor épp nem ülök neki háttal, egészen jól tűri a jelenlétemet, én pedig miközben igyekszem a lehető leggyorsabb tempóban dolgozni, szétvigyorgom magam a humorán.

No és ha mindez még nem volna elég, van egy új projekt is, amiben agyban is meg fizikailag is jelen vagyok, elképesztően inspirál, gyakorlailag a minden egyéb mellett folyamatosan fut a fejemben. Még nem részletezem, de majd lesz olyan is, mindenesetre egy héten egyszer átlagban eltűnök egy napra (volt olyan is, hogy háromra), és dolgozom, meg tanulok, meg dolgozom, meg tanulok.

Hogy csinálom, hogy csinálom... Fut a ház, a leszedett ruhák szépen összehajtva egy ikeás zsákban a dolgozó közepén, abból válogatom a ruhákat esténként reggelre, de pl Miminek napok óta nincs bugyija, úgyhogy néha Áronfélét kap, néha Hannáét. Kicsit nagy rá, de nem zavarja. Hetente egyszer észbe kapok, és egy szobát kitakarítok, olyankor egészen megnyugszom, hogy megy ez. Nem főzök, csak néha, ezt a hónapot a sarki kifőzdésnek ajánlottuk. Nem jó, de ehető. Ellenben Dani annyi gyümölcsöt hord haza, hogy abból meg nincs hiány, és ez jó. Egy héten egyszer elmegyek és magammal vagyok altatás után, egyszer meg Danival ülünk le, és megbeszéljük, ami eszünkbe jut. Néha semmi, de az meg akkor pont úgy esik jól. Csütörtökön a gyerekek a nagyszülőknél vannak, felváltva, kis logisztika kell hozzá, de már rutinból megy az is, és nem tudok elég hálás lenni nekik ezért. Is.

Valaki azt mondta, aludjak is.
Ittam helyette szombat este néhány pálinkát.
Huszadikán Bécsbe megyünk, másnap pedig bál lesz.
Onnantól pedig egészen biztosan utolér majd az ádvent is, mégiscsak jó dolog lelassulni karácsony előtt.

2013. szeptember 20., péntek

Sam was in da house

Múlt héten, kedden este a semmiből jött egy üzenet...
"Srácok, a Király utcában mosom a ruháimat egy hostelben, holnap reggel beszéljünk."

Sam a gyerekek harmad unokatesója. Akkor láttam őt utoljára, amikor kétezernégyben az esküvőnk után meglátogattuk a családot Ausztráliában. Tizenhárom éves volt, az iskolából hazaérve lógott rajta uniformjának ingje, izzó, mindig csillogó szemében a kíváncsiság keveredett a korát meghazudtoló, komoly titkok tudásával. Nem sokat beszéltünk, de akkor is tudtam, Sam a maga útját járja, és ez mindig így volt, és így is lesz.
Mandyre pedig, mint a titoktudó kiskamasz édesanyjára mélységes alázattal néztem, ahogy terelgeti, humorral, bölcsességgel, szeretettel. Olyan anya szerettem volna lenni, mint Ő.

Sam azóta némileg megnőtt, de a szeme csillogása, és az érettsége semmit nem változott. Huszonegy évesen volt már séf, három évet dolgozott egy étteremben napi 16 órában három műszakban, aztán tavaly egyszercsak elege lett, és Londonba költözött.
A nyáron bukkantunk egymásra egy közösségi oldalon, hívtam, járjon felénk ha úgy alakul. És miután bejárta Görögországot, Macedóniát, Horvátországot, megérkezett. Nagyjából a semmiből.

Hiába próbáltam követni merre jár, Sam márcsak Polar marad.
Követhetetlen. :)
Az édesapja nagyjából egy héttel Sam érkezése előtt küldött egy üzenetet, hogy a fia valamikor jön, és fogadjuk be (mintha ez kérdés lehetne). Mikor, meddig, ez náluk azon múlik, merről fúj a déli szél.
Dani azért rákérdezett, nem mintha számított volna bármennyit is, a válasz annyi volt, hogy 23-ára van egy repülőjegye Stockholmba, ahonnan majd NYba repül.
Sam jött, és mint kiderült a 23 valójában 17. :)

Az alig egy hét, amit nálunk töltött pont elég volt arra, hogy kizökkenjünk a rutinosnak semmiképpen nem mondható hátköznapokból, és megszeressük a pörgés netovábbját.
A gyerekek rajongásig szerették, hogy itt lakott, hogy néha velünk evett, hogy ki-be járkált az életükbe, játszott, mesélt és megmutatta a pizsamáját is, ha arra kérték. :)
És bár ő nem beszélt magyarul, az enyémek pedig (Hanna kivételével, aki megdöbbentően sok szót tud még mindig) angolul, egyáltalán nem voltak ettől zavarban.

Danival nem sokat találkoztak, de még így is belefért egy közös út Esztergomba (Dani dolgozott, Sam várost nézett), egy csomó barátunk megismerése, egy szentendrei kirándulás, és egy 10 kilométeres futás is, az utolsó hajnalban.
Nekem pedig...
Nagyon várom, hogy a gyerekeim fiatal felnőttek legyenek. Olyan színt hozott, amitől alvás nélkül is simán feltöltődtem.
Voltunk romkocsmázni, sétáltunk a várban, elmentünk fodrászhoz (Viki, ezer hála), aggódva kérdeztem, hogy a póló-rövidnadrág elég lesz-e éjjelre. :) Kapott egy kulcsot, hogy szabadon járkálhasson, meg egy telefont, just in case... Egyszer sikerült kizárnom, hajnali egykor egy fél órát állt az ajtó előtt mire észrevettem, hogy írt, és a telefonját egy éjjel letiltatta, mert nem tudta a pin kódot, így végül valahol máshol töltötte az éjszakát. :)
Volt egy kis nosztalgia is ebben a pár napban, egyfelől a mi nászutunk, és a kinti családdal töltött idők felelevenedése, másfelől Malajzia, és Peti számomra hasonlóan megnyugtató életünkbefonódása.

Egyébként pedig...
Sam pizzát sütött, és mire elfordultam a konyhában, elmosogatott, és a helyére tett mindent.
Ezt a konyhában elpakolós rutint mindenhol, ahová csak elvittük ugyanígy végigfuttatta (két baráti családnál is jártunk, mindenki magyaros ételeket csinált neki, ő pedig tényleg mindenhol azzal fejezte be az evést, hogy rendet csinált :)). Igazi élvezet figyelni egy "tanult" férfit a konyhában, mégha gyerekember is. Szerintem én sosem leszek ilyen gyors és precíz egyben.

Kedden délelőtt Lellével kivittük a repülőtérre.
Kapott egy meghívást karácsonyra. A gyerekek visszaszámolnak.



2013. július 10., szerda

Golyópálya

Csillus blogjáról szoktam a kreatívkodáshoz inspirációt gyűjteni.
A megvalósításuk gyakrabban fullad kudarcba mint szeretném, ennek én vagyok az oka, mert a gyerekek szerintem mindenben partnerek volnának. Az is lehet, hogy nálunk gyorsabban szaladnak el a délelőttök... és hogy őszinte legyek, a nálunk divatos szerepjátékokból nincs is szívem kiszakítani őket. Van, hogy még délben is nyomják, én öltöztetem át őket, amit észre sem vesznek, nekem pedig  jó látni, hallgatni a műsorukat. (ha épp nem sietünk valahova, mert akkor morgok...)

Szóval a minap belebotlottam egy golyós játékba odaát, és mivel a lego az egyik fő kedvencük (és én is szeretek játszani velük :)), ráadásul a konyhapulton hetek óta keresem a helyét egy fémgolyónak, egészen hamar nekiláttam megalkotni az első pályát.
Mire végeztem vele, már mind a négyen körülöttem álldogáltak, Áron azonnal lecsapott az első készre, és le sem tette szerintem egy órán keresztül. Közben elkészült még két változat, és kellett a kis golyónak házikó is, és Hanna végül belefelejtkezett az építésbe, de a golyópálya a mai nap sikerakciója volt, kétség kívül.
Várható volt, hogy elmolyolnak majd vele, de hogy ennyire lekötni őket, főleg Áront, azt nem gondoltam. :)



2013. július 2., kedd

Mostantól hetekben mérjük az időt

 Legalábbis az írás sűrűsége erre enged következtetni...

A második heti matiné történései (maratoni bejegyzés, kávéval az elején érdemes készülni) sorban pedig a következők voltak, amolyan igazi napló stílusban:

Hétfő
Lehűlt az levegő.
Nagyon.
Eddig ha kinyitottam a teraszajtót, gyorsan be is csuktam, mert itt bent jó hűvös volt, kint meg nagyon meleg. Most ha kinyitom, megfagyunk. Laza húsz fokkal van kevesebb, mint tegnap volt. A teraszajtó gyakorlatilag minden körülmények között csukva van. :)
Előkotortam az előszoba pad legalján nyomorgó hosszú nadrágokat, egyébként pedig szuper nagyokat alszunk, éjjel is, nappal is. Ja és ma fogadalmat tettem, hogy a padon rendet teszek. Szerintem száz körül lehet a darabok száma a halmot elnézve. A hosszúnadrágok ma délelőtt még visszakerültek, mert délre azért valamennyire felmelegedett az idő. Ennyit az időjárásról. Mondjuk a forgalomról nehezen lehetne hosszasan írni, mert az itt pont nincs.

Próbálom behozni a lemaradást az egyéb házimunkákkal is, de konkrétan képtelenség. Nem venném zokon, ha Urban Eve kidolgozna egy tervet a sokgyerekes családok nyári terminusára. Egy hónap alatt szerintem képtelenség végezni a házzal (plusz kert...), mert egyrészt maximum 5 perces etapokra lehetne bontani a tennivalókat, (ennél hosszabb időt sehol nem lehet büntetlenül eltölteni), másrészt legalább félóránként történik valami olyasmi, ami azonnali közbelépést igényel. Akármi csinálok is épp.
Gondolom mindenkinek meghoztam a nagycsaládos léthez a kedvet, a lemaradásban azért jócskán benne van az is, hogy annyira jó látni, hallani, ahogy játszanak, no meg velük játszani, hogy sehogyan sem tudom motiválni magam.
Enni kell, főzni főzök.

A hétfő legmerészebb, végül egyik legjobban sikerült programja az volt, hogy felvetettem, menjünk el ebéd előtt egyet bringázni.
Lelle mögöttem gyerekülésben, a másik három pedig a saját, kétkerekűjével.
Tökéletes libasorban, minden szabályt betartva kerekeztünk ki a legnagyobb békében és egyetértésben a tőlünk kb. egy kilométerre található játszótérre. A szabály a libasor, és hogy minden kereszteződésnél meg kell állni, és leszállva áttolni a bringát, ha azt mondom, mehetünk.
Elmolyoltak a játszón (itt sosincs senki), nincs ugyan sok játék, de épp a gyereknapon adtak át egy csillivilli telepített fitneszgépparkot, azon lógtak, másztak (ha lenne lehetőségem, biztosan minden reggel elfutnék idáig (meg ha szeretnék mondjuk futni, vagy tudnék... és gyúrnám magam ezeken, annyira jók)) alig akartak hazaindulni. Búcsúzóul még kipróbálták (teljesen saját kezdeményezés, egyedül ültek fel rá mindahányan) a négyes libikókát, annyira ügyesek voltak, ahogy cserélgették a helyeket, azzal kísérletezve, hogyan a leghatékonyabb. :)


A kisöcsém két darab ötössel államvizsgázott ma, közgazdász lett belőle. Őrület. Holnap pedig elrepül Máltára két hónapra, és azon kívül, hogy sütteti a hasát (amit nem ajánlok neki, mert épp a múlt héten vágtak ki belőle egy darab gyanús anyajegyet (már tudjuk, hogy minden rendben van a szövettannal is, de azért izgultam...)), dolgozni fog. Elég büszke vagyok rá.

Este Mariannt és Leát látogattunk, megettük a maradékot, meg együtt fürödtek a gyerekek, és vártuk Danit, de a szakadó eső miatt inkább hazamotorozott. Elázott így is, meg keveset is találkoztunk vele, de a bandázós délutánok is kellenek nagyon.

Kedd
A délelőttök úgy szaladnak el, hogy mire mindenki felöltözik, dél van.
A könyvtár egykor nyit, így épp elérjük, még úgy is, hogy nincs ovi (mert ha van, akkor úgyis útba esik). Egy kis kitérővel mentünk, visszavittem Viki gőzgépét, amit a múltkori fodrászkodás alkalmával adott, és minden nap találtam valamit azóta, amit gőzölni lehetett. (Mégiscsak volt valami sikerem házimunkafronton...) Most tiszták és puhák és szépek a szőnyegek, és a kanapé is, meg a fürdőszobában a fúgák.

A könyvtárba visszavittünk 11 könyvet, és elhoztunk 12tőt. Minden alkalommal igyekszem határt szabni a túláradó lelkesedésüknek, ami nehéz, mert nehéz, mert annyira szeretnek ott lenni is, meg a könyveket is, ha lehetne, szerintem egy talicskányi könyvet tolnánk haza. A legutóbbi válogatás nem sikerült túl jól, a felét olvastuk csak annak, amit kölcsönöztünk, sok is volt, meg nem is olyan nagyon jók.
Most már hazafelé az autóban is nagy volt a csend, itthon pedig alig lehetett rávenni őket, hogy felmenjünk aludni, maguk mellé pakolták a kupacot, és lapoztak, nézegettek elmélyülten. :)


Danit ma este céges rendezvényen, aztán barátoknál volt, a véges kreativitásom eredményeképp az ikeában kötöttünk ki. Eredetileg Orsiék jöttek volna hozzánk, de délben még úgy tűnt, Mikolt nincs jól, aztán jobban lett persze, de Vittük a szabadságát élvező anyukámat is, mert egyébként olyan ritka, hogy ennyit velünk tud lenni. A gyerekek játszóházaztak, mi beszélgettünk, meg vihogtunk a kétgyerekes hepciáskodó fiatal anyukán, aki sehogyan sem akarta megérteni, hogy mi következünk. Így megy ez esős időben.

Szerda
A mamám születésnapja.
Reggelre Mikolt hőemelkedéssel ébredt. Pali elvitte az egészséges kupacot, Mimi meg itthon maradt velem, gyógyulni. Hihetetlen, hogy mennyire kell neki az egyszemség. Teljesen átlényegül amikor nem kell megküzdenie a figyelemért. Persze ha beteg, akkor általában angyal, és minthogy gyanús volt már tegnap is, éjjel mondtam Daninak, hogy beteg lesz ez a gyerek meglássa, mert úgy indult el tegnap az ikeából, hogy első szavamra húzta a gumicsimmát, megfogta a nagymama kezét, és azt mondta neki:
- Gyere nagymama, menjünk együtt, csakmiketten.
Normális esetben az sem zavarja, ha pedagógiai célzattal ottfelejtjük. Csak aztán vakargatjuk a fejünket, hogy kinek is pedagógiai a célzat.

Szóval délelőtt nagy békében elmolyoltunk egymás mellett, én dolgoztam, Mimi a mellém húzott fotelben félkiflibe kanyarodva olvasgatott. Nekem. Mesét. Nem zavarta, hogy nem tudok igazán figyelni, mert csend volt, és senki sem szólt bele a történetébe. Néha kérdezett vagy kért, akkor megálltam, beszélgettünk.
Aztán rendet tettünk a padon, az összes ruhát elpakoltuk, bizony. Egy nagyon nagy kosár telt meg, és közben az is kiderült, hogy Mimi gyorsan és pontosan hajtogat. Bármit. Elképedtem.

Délben mentünk a siserehadért, Hanna a nagymamáéknál maradt alvásra, a többiekkel hazajöttünk. Mikolt kiborult, hogy befurakodtak közénk azok ketten, akik nekem ilyenkorra már hiányozni szoktak. Micsoda egy meghasonlott állapot, mindet szeretem, de az egyiknek épp nem jó, hogy nem csak őt.

Délután kimenőm volt, amibe belesűrítettem egy tornát, egy randit Danival, mozival, aztán összegyűjtöttük a kincseinket, és hazafelé még beugrottunk Édesanyámhoz, hogy felköszöntsük úgy igazából.

Csütörtök
Az alkotás napja volt a mai.
Már éjjel elkezdődött, mikor a fakockák újrahasznosításának ötlete továbbgyűrűzött (eredeti öltet kifli és levendulánál), már készült egy franciaágy, ami Hanna mellett ad éjszakai szállást egy lovacskának, de még mindig maradt annyi, hogy értelme legyen nekiállni egy komplett nappalibútort összerakni.
A bútorkészítésnek csak a fantázia, no meg a rendelkezésre álló készlet szab határt, itt négy fotel, egy asztal, valamint egy könyvespolc készült. És bár maradt még akrilfesték is, a lányok kifejezett kérésére nem kentük le egyiket sem. Azóta már birtokba is vette ez az. :)




A lányok reggeltől délig a Csipkerózsika című előadást próbálták, ami a próbák közben közös megegyezéssel Hamupipőke lett. A főszerepekben:
Mikolt: Csipkerózsika, királynő
Hanna: mesélő, Hamupipőke, gonosz
Áron: király, lovag, herceg
Lelle statisztaként ki meg bejárkált, a szünetben pedig levette a nadrágját, aztán a pelusát is, majd bilire ült és belepisilt.




Mikolt egy varázspálcára vágyott, én pedig alkotó kedvemben lévén (és a bútorokkal végezve időm teljes birtokában) csináltam neki egyet. Hurkapálca selyemszalaggal betekerve (kétoldalú ragasztószalaggal van rögzítve alul felül, maximálisan bevált), két karton merített, csillogó maradék csomagolópapírral bevonva csillag formájúvá vagdicsálva, ezüst tollal átrajzolva, pettyezve, és némi ezüst szalaggal, meg a múlt heti kanapéhuzat mosásból megmaradt fotel alá bújt fehér tollal díszítve.


Volt varázslás, meg tánc, és lett dél, és alig tudták abbahagyni.






Anyukámnál ebédeltünk, és elvittük neki az ajándékokat, amiket a gyerekek maguk készítettek. Gyöngyképek, Hanna egy szívárvényszjnű poháralátétet, Mikolt és Áron egy egy szivecskét adtak, ezeknek a hátuljára filcet ragasztottam, szép lett, főleg a három egymás mellett. :) Áron még kért rá extra díszítést is, egy ezüstszalagot és egy mini ezüst karácsonyfagömböt tettünk rá a fehér alapra, aminek a hátulja rózsaszín filcet kapott. Meglepően szép lett. Igazi kis romantikus férfiember lesz belőle. :)

Délután a gyerekek kérésére biciklivel mentünk ki a játszótérre. Fantasztikus ez a fajta szabadság, egészen világosan emlékszem, mennyire távolinak tűnt, hogy valaha két keréken fogunk közlekedni, mert a legkisebb is tud majd ülni, és a második legkisebb a saját erejéből jut majd el Aból Bbe. Most meg csak nézem őket, ahogy hárman mennek libasorban előttem, és már Áron sem "billegteti a kormányt", és elég vagyok egyedül is, hogy ebben a formációban megtegyünk enyhe emelkedőn másfél kilométert.
Sajnos Danit ma este sem látták, kezd is hiányozni mindegyikünknek. Én legalább futólag találkozom vele éjjel, amikor ajtónyitástól lefekvésig tíz perc alatt átrobog a házon. :) Majd hétvégén összefutunk.

Péntek
Reggel Áron azzal ébresztett, hogy a Papa nem jött haza. Megnyugtattam, hogy itthon aludt, de már elment dolgozni. Nem volt feldobva, azt hiszem neki hiányzik a legjobban.
Én is érzem, hogy fáradok, a délelőtt gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt. A hónap utolsó napjaiban pénz sem szokott maradni extra programokra, ezért aztán minden kertben töltött percért hálás vagyok, mert odakint mindig találnak valami játszanivalót.
Most például málnavadászat volt, és locsoltak a hordóból, amiben az esővizet gyűjtjük. Észrevétlen szívják magukba az információkat, én pedig csak figyelem, mennyi mindent tudnak a körülöttünk nyíló virágokról, a tavaly elültetett, de idén is bőséges termést hozó sóskáról, salátáról.

Ebéd, alvás, és a nap, valamint a hét méltó zárásaként Annáék jöttek EmmaFlórával, indiait főztem, amiről eleinte azt gondoltam sok, végül pedig mind elfogyott. Emma kicsit fáradtabb volt a szokásosnál, aminek jó erős hangot is adott. Ettől a mieink csendben, rendben megfürödtek, illedelmesen elköszöntek, és alkudozás nélkül mentek aludni. Annának gondolom nehezebb dolga volt...

Mikolt jobban van, illetve egész nap úgy tűnt hogy túljutottunk a kritikus időszakon, és sikerült (immár sokadjára, és lehet, hogy én túlságosan hagyatkozom a homeopátiára, de ha a kialakulóban lévő betegség legelején elkezdem nekik adni azt, amire szükségük van, akkor két nap alatt gyakorlatilag visszafordítható a folyamat, ami egyébként csúnyán végződhetne) megfogni, és visszaverni a támadókat a kis szervezetében, mire este azt találta mondani, hogy fáj a füle. Orrcseppet adtam neki, reggel már nem panaszkodott.

Szombat
Délelőtt későn ébredtem. Magamra vethetek, a héten sosem sikerült korán lefeküdnöm. Mentségemre legyen hogy a kicsik is későn keltek.
Dani égett a tettvágytól, igyekeztem ráhangolódni a tempójára, ami sosem egyszerű, pláne egy majdnem külön töltött hét után. Sikerült azért, és mindenkinek jutott a kívánságteljesítésből, így lett végül Budaörs az uticél, előbb a tetőcsomagtartóhoz rúd, aztán egy kis kirándulás a Kőhegyre.

A telefonom kezdőlapja a négy gyerek. Szeretem azt a képet róluk, ami tavaly szeptemberben készült fent a hegyen, még az utolsó jóidőben mentünk fel, és sikerült rávennem őket, hogy egy percre maradjanak egy helyen. Azóta nézegetem ezt a képet, és arra gondoltam, hamár úgyis olyan nagyot nőttek, legyen egy kép idén is onnan. Nem is ígértem semmit, mégis mindenkinek volt kedve felmászni a dombtetőre, sőt Áron hozta a hátizsákot az almákkal, vízzel. A kép elkészült, magamban azzal a vággyal, hogy még vagy tíz évig minden nyáron készüljön róluk egy, pont ott.



Végül kiderült, miért olyan jó program nekik felmenni. A sziklák miatt. Mászni szeretnek annyira, hogy az sem érdekli őket, hogy előbb fel kell gyalogolni. Hanna pici kora óta nagyon ügyes, egy függőleges szobortalpazatra is úgy mászik fel, mintha lépésekkel lenne kirakva. Mikolt félősebb, jajjgat, de megy, mert vonzza, Áron barátkozik, de ő is nekiindul, Lelle pedig mindent egyedül akar, és a nagyok után megy, szerintem észre sem vette, hogy valami veszélyes dologban vesz részt.








Délután Dani kosarazni ment a kisebbik öcsémmel, mi pedig Ferivel muskátlit vettünk Pátyon, aztán fagyiztunk, programzárásképpen pedig míg Mimi és Lelle játszótereztek, Hannával és Áronnal a Tescoban megvettük az iskolai lista kétharmadát. Nem egy egyszerű dolog ez kérem, hatféle zsírkréta közül kiválasztani a legszimpatikusabbat (olcsó legyen, és elfogadható minőségű).

Vasárnap
Úgy volt, hogy repetázunk Kőhegyből, de más dolgunk akadt. Dani cseresznyét szedett a gyerekekkel (Germensdorfi, nagyon durván finom, de idén nem túl sok termett, pihenésre gyanakszom), én pedig kerti székeket súroltam a minizuhanyzóban. Előbb eláztattam a ruhámat, aztán a fürdőszobát. A székek tiszták lettek, de semmi szükség nem volt rájuk végül.

A székmosás apropója a kerti sütögetés lett volna, amiből csak a társaság maradt, ugyanis sem nem voltunk a kertben, sem nem sütögettünk. Illetve de, de bent. Mondtam is Hannának, hogy hiába igyekszünk valamit kitalálni neki is a nyáron, ha egyszer ő őszi gyerek, így szokta meg az időjárás. Nem búslakodtunk sokáig, inkább örültünk a sokaságnak (pedig a család fele hiányzott... nagyon), ettünk, tortáztunk, megünnepelve anyukám szülinapját, Hanna ballagását, Csilla visszavonulását.

Csilla hozott mindegyik gyereknek egy egy mappát füzettel, a lányoknak kis irománnyal, amit este az ágyukban olvastam el nekik, kissé elcsukló hangon, mert annyira szép és kedves és megható. Sosem éreztem, hogy Hannával bármikor kivételt tett volna, sőt hálás vagyok neki, amiért ismerve a korlátait, és az igazi értékeit egyaránt olyan feladatokat adott neki, amiktől szépen, a maga tempójában, de mégis fejlődött, és olyan lett, amilyen most. Azt a két oldalt olvasva, amit ma kapott tőle, az a benyomásom, hogy Hanna mégis különleges helyet kapott a szívében, függetlenül a rokoni száltól, és ez leginkább a kettejük összhangja miatt lehet így.
Manó egy igazi, saját készítésű horgolt kincsesdobozt küldött neki. Tudtad, hogy ilyesmit kér egy ideje? :)

Végül pedig megkapta az iskolatáskát is. Még a tavasszal vettük meg neki (elképesztő mekkora biznisz ez az iskolakezdés, kb mint egy gyerekszületés... a táska ára akciósan is bőven a fájdalomküszöböm felett volt, azzal győztem meg magam végül, hogy hárman fogják használni), de nem akartam csakúgy odaadni, gondoltam majd szépen megünnepeljük a ballagását, és akkor megkapja. Picit elhúzódott az alkalom, de az öröme így is határtalan volt. Tavasszal, mikor felpróbálta, olyan nagynak tűnt a vékony kis testén, mostanra pedig belenőtt.
A papa hozta be a hátán:
- Nézd Hanna, ez az új dolgozós táskám. :)
Tőle nagy nehezen, de végül el lehetett venni, viszont arról még fogalmam sincs, hogyan lehet rávenni a kicsiket, hogy ne nyúljanak Hanna nagylányos dolgaihoz. Mindegyikük azonnal fel akarta venni, ki akarta nyitni, természetesen a táska utoljára került a legjobb szívű Hannához. Szerencsére véletlenül benne felejtettünk két apróságot, amit Mimi és Áron meg is kaptak, így volt egy kis saját ideje végigkutatni minden zsebet, megnézni minden tartozékot.
Este a fürdés után odajött, és csillogó szemmel kérdezte, hogy büszke vagyok-e rá, hogy ő már iskolás.
Büszke, nagyon. Hiszen olyan szép és okos, és tényleg nagylány. A táska beköltözésével még barátkoznom kell egy kicsit, persze.
Még akkor is, amikor a vacsora végeztével visítva rohangált körbe körbe, és azt kiabálta, nem hiszem el, hogy iskolás vagyok! :)







Áronkám ma reggel hőemelkedéssel ébredt és picit fájlalta a torkát is. Gyanúsan Mimi féle vacakság ez, csak Áron rosszabbul viseli. Babakocsiban ülve reggelizett a kertben, majd igencsak zokon vette, hogy nem mászhat fára. Egyébként pedig annyira bírom, hogy méltatlankodik, de eszébe sem jut felmászni. Délben is sírt, hogy nem biciklizhet, bár én ülhetnék valaki mögött egy ülésben...
Estére a kedve visszatért, a Csillától kapott mappára egész végig vigyázott.
Már feküdtünk, mikor mesélte:
- Mama, a Jejje el akarta venni a magpámat, de én feltettem olyan magasra, ahol nem érte el. Tudod a nyuszi mellé. Az hol is van?
- Melyik nyuszi?
- Hát az, amit te varrtál.
- Ja, a komód.
- Ja igen, a kompótra.

Befejezésként még egy Áron sziporka.
A lányok hétfőtől a nagyszülőkkel nyaralnak Zánkán, három napig. Jajj de hiányoznak már most :). Mimi ujjong az asztalnál, Áron hallgatja. Épp látom az arcát, semmi jele a féltékenységnek. Rámnéz:
- Mama, nagyon sajnálom, hogy velem kell lenned, mikor a lányok Zánkán lesznek. :)))