2011. június 30., csütörtök

A mai napról, Lellével a szívemben

Anyukám ma azt mondta, hogy az utolsó hónap mindig olyan nehezen, lassan telik, hogy már az elején azt gondolja az ember, bárcsak már kint volna, bárcsak már megszületne végre... holott hol van még a vége.
Aztán azt is, hogy ez a kislány kivárja az idejét, nőni akar, ott, ahol a legnagyobb biztonságban van.
Igaza van.

Csak én sürgetem azt, amit nem lehet? Miért akarom, hogy azelőtt történjenek meg a dolgok, mint ahogy annak itt az ideje? Hát nem a legszebb dolog ráhagyatkozni a saját ritmusra? A babáéra, aki sokkal jobban tudja nálam, hogy mikor mi a dolga?

Megírtam tegnap ami bennem volt, aztán csak ültem a csendben, és hagytam, hogy ellepjenek a gondolatok, meg az érzések. Kerestem bennük Lellét, az arcát, a mosolyát, a kis testének darabjait, ahogyan mozog, ahogy kidugja a lábát, nekifeszíti magát a hátával a pocakomnak... és nem jött semmi. Egy apró szárnycsapásnyi mozdulat, de még egy halvány kép sem.
Mosolyogtam magamon, mert eszembe jutott, hogy Hannával mennyi közös képünk volt, aztán milyen lelkiismeret furdalást éreztem Mikolt miatt, és mennyire tudatosan próbáltam délutánonként Áronra figyelni. És hogy most mennyire nem jutott idő kettőnkre Lellével. Indokok sorakoznak, de ezzel nem vagyok előrébb, így el is engedtem őket.

És AT-ztem egy rövidet. Aztán elolvastam a kommenteket, és nagyon sokat kaptam megint.
Végül este mindent kizárva végre elindult valami felkészülésféle... nem is a végére, hanem az elejére. Hogy megismerjem, hogy közel engedjem magamhoz ezt a legérzékenyebb legkisebbet. Olyan csendes ő, olyan türelmes, olyan nagyon nem kér, nem akar semmit, hogy könnyedén figyelmen kívül lehet hagyni...
Pedig kell, hogy kapcsolódjunk, hogy ráérezzek, hogy megértsem, mert csak így tudunk jók lenni együtt.
És azon kívül, hogy megértettem, nem fog megszületni, míg ezzel készen nem vagyunk, míg nem érzem, hogy a kezembe teszi a kezét, újra beleengedtem magam a semmibe, és csak rá figyeltem.
Érdekes utazás volt, először csak a lélegzetünk vált eggyé, aztán lassan egyre sötétebb lett körülöttünk, és egyszercsak kinyúlt az az apró kéz, amire úgy vágytam, és maga mellé hívott.
Lebegtünk a sötét, puha csendben, felhúzott lábbal, csukott szemmel, mint két űrhajós.
Aztán mellémúszott, egészen közel, míg a mellkasomhoz nem ért a bőre.
Megértettem... nem érdekes a születés, még nem.
A szívemet akarja hallgatni, egészen közeli kontaktusban lenni, érezni a bőröm melegét, megélni, hogy megtartom.

Időt kaptunk, van még tíz nap.
Ma délben Petivel, meg a hárommal elmentünk a kórházba, hogy Choong levegye a streptococcus mintát, és megvizsgáljon.
Szerencsére nincs fertőzés belül, így csak valami krémet írt, a labor egy hét... és semmi sem utal odabenn arra, hogy nyílna az út.
Most nagyon hálás vagyok ennek a maradék időnek.

2011. június 29., szerda

Szívesen behúznám a székemet

Tegnap éjjel háromkor erős késztetést éreztem rá, hogy levánszorogjak megírni ezt a bejegyzést. Aztán nem sikerült életet lehetni a testembe, bár az agyam kattogott tovább, úgyhogy úgy döntöttem, mosom még magamban ezeket a gondolatokat, aztán meglátjuk mi lesz belőle mára, és majd ma megírom...

Aki unja már a liner témát, meg a lelkembe befelé menetelést, az inkább olvassa a kukásat :) vagy Áronbeszélőset, nem tudok garanciát vállalni most a hosszért, meg az esetleges vergődésből fakadó hullámvasutért.

Szóval behúznám a székem... mint pszichodrámán... de sajnos sem Júliám, sem Gyulám nincs, így csak képzeletben teszem, és bízom benne, hogy sokan állnak mögém, mert most megérett egy értékes játék, aminek jobb volna kijönnie, mint bennmaradnia.
Azt hiszem, elég intenzív önismereti folyamat indult el újra bennem, csak épp nem vettem észre.
Eddig minden napot meggyászoltam, hogy még mindig nincs a kezemben Lelle Róza, most pedig úgy érzem, elkezdtem írni egy listát, és csak remélem, hogy mindent ki tudok rajta pipálni, hogy lesz rá idő. És nem igazi teendők ezek, sokkal inkább egy nagy hátizsák, amiben cipelek ezt azt, amit le kellene tenni ahhoz, hogy készen álljak.

Ketten vagyunk. Az egyikünk egy örvényben épp valahol középen küzd és kapkodja a levegőt, ami lassan elfogy, a másik pedig kint áll, és karba fonva a kezét csóválja a fejét. Mert azt látja, hogy az örvény azért keletkezett, mert az a másik ott bent felkavarta a vizet maga körül, és most csodálkozik rajta, hogy meg fog fulladni. Pedig nincs másról szó, mint arról, hogy sok a félelem, és nagyon erősen dolgoznak a hormonok is már.
A megoldás teljesen egyértelmű. És mégsem megy... Nem megy az elengedés, a beletörődés. Nem tudom puhán rábízni magam a hullámokra... Mert félek, hogy újabb örvénybe kerülök, ezért a sodrással ugyan megegyezően, de veszettül lapátolok, hátha gyorsabban, célirányosabban túl leszek a nehezén. Közben fáradok, és mégcsak hatékonynak sem érzem magam. És amikor épp a partonálló vagyok, akkor tudom, hogy mi a dolgom... aztán alkudozom egy sort, és minden kezdődik előlről. Én meg fáradok. Itt is, ott is.

És a neheze nem a szülés. Tudok, és szeretek szülni... És mégis, hol sürgetném, hol elodáznám. Nem tudom pontosan mi ez, de két kép van bennem.
Az egyik, egy delfin, akit arra kérnek, tegye meg hogy kimászik a partra és ott szül. A másik pedig, hogy sötét van, és egyedül vagyok... fázom.
Hiába negyedik ez nekem, valamilyen szempontból mégiscsak az első. Otthonosan mozgok az Istvánban. Itt nem. Rá merem bízni magam Erzsikére, szavak nélkül is értjük egymást. Itt nincs senki, akiben bízhatok, csak Dani. Meg én. És ez csoda, de teher is egyben.

A liner kérdése a további bizonytalanságokat igyekszik stabilizálni. Ha megoldom, akkor lehet benne hitem, hogy mindent, ami nehézséget, akadályt jelent, le tudok küzdeni. Egy szimbólum. A szabadságomé, a nőségemé, a méltóságomé. Becsapva érzem maga, és magamrahagyva az orvos által. Ezért küzdök, hogy legyen, ezért olyan fontos, hogy mindent megtegyek, míg van rá mód. Pedig látszólag lényegtelen ez... és valószínűleg az is. Kivéve ha az ember igazából egy delfin...

Hogy ezek a dilemmáim mit okoznak...
Mindhárom gyerek beteg. Folyamatosan bombáznak a jelekkel, elbotlanak, köhögnek, betegek, nem alszanak, és egyébként pedig egyszerűen mellettem vannak. Ha ülök, mellém ülnek, könyvet hoznak, színeznek, rajzolnak.
Nekem tegnap nem volt hangom, mára jobb, de köhögök, és nagyon gyengének érzem magam. Plusz valami fertőzést is elkaphattam a medencében, ezt nem taglalném, de elég vacak, pénteken megyünk orvoshoz... és nem tudom, érdemes-e előbbre hozni a vizsgálatot, amiről egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy olyan alapos lesz, mint amire szükségem volna... így pedig magam ellen dolgozok.

Lelle egyre lejjebb van, tegnap éjjel kétpercenként számolós összehúzódásaim voltak, aztán elmúlt minden. Akkor tudtam, hogy nem szülök még, csak bejelentkezik az érzés, hogy tudjam, milyen is ez. Jó.

Közben megrendeltük a linert, ami 5-10 nap alatt fog ideérni, és eszembe jutott mégegy alternatíva, jelesül, hogy Penangon abból a bizonyos kórházból kellene szerezni egyet (akár kölcsön, hiszen a sajátunkat vissza tudjuk küldeni, amennyiben nem lesz rá szükség), ahol szintén van vízbenszülés.
Dani ma fel is hívta őket, készségeseknek tűntek, de a bizalmam megtépázódott már annyira, hogy kicsit szkeptikus legyek a kimenetelt illetően... nos egy asszisztens biztosította Danit arról, hogy ugyanaz a medence van ott is, mint itt, már csak Choongnak kell egyeztetnie az ottani orvossal, hogy van-e nekik annyi linerük, hogy egyet elküldjenek, és hogy egyáltalán (annak ellenére, hogy értették a problémát) nyitottak-e egy ilyen akcióra.

No bejelentkeztem, most kellene egy Gyula, akinek van a fejében egy koncepció, hogy merről is induljunk neki ennek a kis kavarnak odabennt...
Azt tudom, hogy amíg nem vagyok készen, addig nem tudok elengedni... hiába tudom, hogy ezt kellene tennem. Illetve most már abban sem vagyok biztos, hogy mit is. Mert szülni... mondom, tudok, és szeretek is...

2011. június 28., kedd

Most még tudom követni

A lányoknál sosem sikerült, és mert tudom, hogy nem sokáig marad ez ennyire könnyen dokumentálható, gyorsan megemlékeznék arról a csodáról, amit Áron új szavai jelentenek nekem.
A héten azon kívül, hogy gazdagodott a kincs, sok szót magától használ már, helyesen.

Fogja a babát, hozza, és mondogatja hozzá: baba.

A pólóm felcsúszott a pocakomon, egy kis darabja kilátszik (pedig kismama póló ám). Szemfülesünk odaszalad, de már út közben formálgatja a kis nyelvével, hogy mire odaér, hogy rápaskoljon, ki tudja mondani: Lelle :):) Hogy mennyit ért abból, hogy az mi, nyilván fogalmam sincs, mindenesetre ilyenkor elmesélem neki, hogy ki is az a Lelle. (egyébként pedig ezt speciel tisztábban ejti, mint Mimi :):) bár a Jejje Józát is nagyon szeretem)

Örömtoporgással érkezik a teraszról, vödörrel a kezében, és mutogat bele, közben kurjantgat, tita. Egy kis csiga lakott odabenn. :)

És persze rendületlenül mondja, hogy autó, az ó-t hosszan kerekíti. :)

Keresi a testvéreit, kiabálja nekik: Hannna, Mimmi :):) Reggel pedig mutatja az ajtajukat, hogy cssss, mert tudja, ők még alszanak.

Az új szavak: Peti, ezt, ott, bum, nem, hess.
És mindent próbál utánozni... jó átélni újra ezeket azt, visszajönnek a lányokkal kapcsolatos emlékeim, és olyan érdekes, hogy mindegyikük másként kezdte a dumálást. Hanna addig nem szólalt meg, amíg nem volt kristálytiszta a szó. Mikolt nagyvonalúan utánzott, ahogy sikerült, úgy volt jó. Áron is utánoz, nem mondja a szavak elejét, nem kettőz, nagyon figyel, és igyekszik minél pontosabb lenni, de ha nem sikerül, akkor is beszél, és addig gyakorol, míg egyre tisztább a szó.

Hamarosan lesz három dumaládánk :)

Update...
Kifelé menet aszongya, tip (cipő), aztán itt bent felveszi a telefont, és közli hájó...

Rengeteg

Volt egyszer valahol egy külföndön élő blogjában egy bejegyzés. 10 dologról írt, amit a leginkább jellemzőnek vélt az adott országról, csupa olyasmi, amit az utikönyvek nem tárgyaltak. Igazán szórakoztató és tanulságos volt olvasni, és akkor elhatároztam, ha eljutok majd odáig, én is leírom, hogy nekem mik azok az apróságok, amelyek Malajziához kapcsolódnak.
Fontossági sorrend nélkül íme az első.

Mindig, mindenhez jóval több ember kell, mint ami szerintem racionális volna. A jelenséget magát nem értem, de nyilván köze van ahhoz, hogy mennyit ér itt az emberi erőforrás...

Az első ilyen élményem a költöztetés volt. Akkor még szokatlan volt a látvány is, hogy a nyolc emberből, akik itt nyüzsögtek a házban, hatan Áron kiságyát próbálták összeszerelni. A legviccesebbnek pedig az bizonyult, hogy még így sem sikerült kevesebbet, mint fél órát elbíbelődniük a feladattal, bár mindenki a tudásának legjavát adta látszólag. :) (és nem sikerült maradéktalanul megbirkózniuk a kisággyal... sem a miágyunkkal, sem a galériással... stb.)

De így van ez a kerti takarítókkal is, ők hármasával, négyesével járnak, egyikük kezében van a seprű, a másik fogja a levelekkel teli zacskót, a maradék pedig dolgozik.

A kukások hetente háromszor járnak, szintén legalább nyolcan. A szelektív gyűjtés itt nem jellemző (ami engem speciel nagyon zavar), viszont minden alkalommal, amikor kiözönlik a sok fekete fejű dolgozó a kukásautóból (ami Áronnak a nap fénypontja szokott lenni, és a széken állva hűűűzik, míg itt vannak), kiforgatják a kukák tartalmát és szelektálnak.
Közben iszonyú büdös van... de a végére úgy 15-20 perc elteltével, felseperve, elszállítva a szemét.

Tegnap egy hadsereg érkezett, legalább 12-en, olyan érzésem támadt, mintha valami oktatáson vettek volna részt a zöldmellénnyel felszerelkezett, sisakos férfiak és nők... Pedig csak a kábelek elhelyezkedését vetették össze a valóságban egy rajzzal. A kábelek a föld alatt mennek, a csatornához jó, ha hárman odafértek, de legalább ketten tartották a rajzot, és még egy páran szakértették. A képen csak nyolcukat lehet látni, a maradék nem fért bele...

Minden alkalommal, ha valaki kívülről érkezik a lakóparkba, akkor egy őr is jön vele, gondolom, hogy biztosítsa a helyszínt, vagy figyeljen a megfelelő munkamorálra... ja és persze belőlük is van vagy hat egy műszakban, mert kettő folyamatosan járőrözik (nekem spec. kulcsom sincs a lakáshoz, sosem zárjuk az ajtókat, mert teljesen felesleges...), kettő áll a sorompónál, és kettő ül a bódéban, ha valami nagyon fontos történne. Este a műszakváltáskor egy egész kis hangyabolyjá válik a bódé és környéke, 12en móhemzsegnek kint és bent... :)

És hogy a tömegek hatékonyságáról is essen pár szó... A gyorsétteremben egészen jellemző, hogy bár öten állnak a pult mögött (ázsiai mosollyal az arcukon, nagyon készségesen), egy kis adag sültkrumplira negyed órát kell várni... az pedig már csak igazából a hab a tortán, amikor két literes petpalackokból töltik az üdítőt, mert az automata elromlott. :):)

Az egyetlen, nagyon profi, eki egyedül jár, és minden délben fél kettő körül felberreg a motorjával, az a postás.

2011. június 27., hétfő

38. hét Lellével

Nem készült kép... sajnos, és nem is tudom, mit kellene írnom, azon kívül, hogy minden változatlan.
Az jutott eszembe, amikor Mid Valleyben laktunk, és kiderült, hogy újra babát várok. Most, hogy anyukám itt van, sokszor eszembe jut az a jelenet, ahogy állnak a konyhában Danival, én pedig nem tudom, mit és hogyan mondjak... Dani rámnéz, és tudja.
Nagyon sóhajtott akkor, és elmosolyodott. Kicsit tartottam tőle, hogy egészen más lesz a reakciója, és igazán jólesett, mert így egészen mélyen kétségbe eshettem. Anyukám nem értette az egészet, és még egy vagy két napig nem is mondtuk meg neki...

Most is itt van, szegény, a legnehezebb időszakaimban van velem, pedig úgy vágyom rá, hogy elvigyük kirándulni, megmutassuk azokat a helyeket, ahová szívesen mentünk, míg képes voltam rá. Igy mondjuk sokat beszélgetünk a kanapén ülve, és talán ez is ad neki annyit, mintha a "szürreális" hegyre mennénk.

Két hét van hátra a hivatalos dátumig. A mát úgy kezdtem, hogy Lelle júliusi baba lesz. Köhögök, és gyenge vagyok, a gyerekek is betegek, így mind itthon vannak. Szeretném, ha mindenki meggyógyulna, a többit már elengedtem.
Érzem a misztériumát ezeknek az utolsó napoknak, néha elidőzöm Lellével odabenn, máskor pedig nagyon jó az a gondolat, hogy hamarosan visszakapom a testemet (kezdjek vele, amit akarok...).
És közben peregnek a napok, mert ennyi gyerek mellett sosem lehet unatkozni :)
És hihetetlenül jó érzés, hogy kész a családunk, hogy ennyien vannak, hogy épp minket választottak. Lelle is.

2011. június 26., vasárnap

Ma este

Ma először voltunk igazán közel egymáshoz, Lelle és én. Ma először éreztem, hogy együtt rezdülünk, hogy dolgunk van, hogy egymásra vagyunk utalva...

Áron éjfélkor kijött, és sírt... a szeme összeragadva. Visszavittem, megszoptattam, közben iszonyú erősen fogta a kezemet. Hanna köhög, csillapíthatatlanul. A párásító és a zsályás cukor végül használt. De mire odáig eljutottunk, már kapott prospant és nurophent is... meg bogyót, és ivott, és megemeltük a fejét, és megfordítottuk, hátha huzat megy rá.

Közben pedig elindult valami.
Soha, egyiküknél sem tudtam előre elképzelni a szülést, és mindegyiküknél teljesen egyértelmű volt, amikor végül elindultak. Most sem tudom, melyik jel mit is jelez. Mennyire kellene erősnek lennie, vagy mi következik abból, ha most éppen úgy érzem, hogy.
De ma este történik valami. Nem indul, csak történik. Megint csend van, megint képes vagyok csak rá figyelni. De ma kicsit más ez.

Jutka Nagymama 55 éves

A mama ma ünnepelte a 28. születésnapját.
8 éves voltam, amikor ennyi lett. Akkor kapott a nagypapámtól 28 szál színes szekfűt. A csokor felkerült egy magas állvány tetejére, én meg csak néztem, és olyan nagyon soknak tűnt... hogy azt találtam mondani, hogy mostantól mindig ennyi idős lesz nekem...
Azóta minden évben július 26-án ezt a számot üljük.

Annak ellenére, hogy a gyerekek betegek, Áronnak a fél szeme alig látszik, és elég nyűgösek is, a délutáni köszöntés igazi jóhangulatú, meghitt ünnepléssé vált. Anyukám tortát is csinált, a lányok pedig befejezték végszóra a kis ajándékot, amit hetek óta készítünk.

A mamám pedig csodaszép. Épp, mint 28 éves korában. És olyan jó, hogy itt volt ma, annak ellenére, hogy sokszor eszembe jutottak az otthoniak, akik viszont biztosan nagyon hiányolják a közös nagycsaládi ünneplést.

Isten éltessen sokáig Mama!

2011. június 25., szombat

Épít

Amikor Peti január végén megérkezett, sokszor próbált kevés sikerrel Áronnal konstruktív játékokat játszani. Neki tetszett volna, ha egy vonatsínt össze lehetett volna építeni, de Áron akkoriban a második sín után szétszedte a készülőben lévő művet, így Peti sóhajtva feladta.
Azzal bíztattam, hogy eljön majd az idő, amikor Áron fogja kérni, hogy építsenek... Nem nagyon hitt nekem. :)

Mígnem egy pár napja...
Azt hiszem végképp elrontottam a lányokat... minden délben (míg én megeszem az ebédemet... csendben, egyedül...) megnézhetnek néhány mesét, mondjuk nagyjából húsz percnyit. Áront nem nagyon érdekli a dolog, bár amikor a távirányító a kezembe kerül, lelkesen toporog a képernyő előtt, aztán három perc múlva csendesen eljátszik mással.
Az egyik mese a Chuggington, Thomas mintájára vonatos, íme a főcím :)



Áron természetesen szereti, a zenéjére táncot lejt, nagyon édes, ahogy a ritmusra mozgatja az egész testét :)
Aztán a minap, a produkció után a sarokba robogott, ahol a kisvonatokat és a síneket tároljuk, és a kosárból a szőnyegre vitt egy darabot, majd visszaszaladt a kosárhoz a következőért, összeillesztette az elsővel (forgatnia kellett, hogy egymáshoz passzoljanak), majd újra szaladt... míg egy tisztességes kis pályát varázsolt.
Annyira ügyesen, és olyan kitartóan sokáig, hogy még volt időm arra is, hogy letotyogjak a kameráért, és megörökítsem a legkisebbünk első, önálló, konstruktív alkotását.


Jááájjj mindig van valami...

Szokásos pénteki orvosos szeánsz...
Elég annyi, hogy mikor kijöttünk, elsírtam magam.
Az amúgy teljesen normális, eddig támogató Choongunk olyan nemtörődöm volt, amit nem szoktam meg tőle, és igazán jólesett volna néhány hajrákismama, már a finisben vagyunk lelkesítő mondat a részéről.
Ehhez képest csak újra arra kért, várjuk meg a júliust, és csak kitérő válaszokat adott a kádbelső kérdésére (konkrétan azt válaszolta, hogy nem volt ideje az elmúlt héten rákérdezni, hogy megérkeztek-e már a dolgok...)... meg újra elővette a streptococcus vizsgálatot, amit már egyszer végigrágtunk... vele is. Most minden felelősséget ledobott magáról, és rám bízta, akarom-e vagy sem.

Az se vígasztalt, hogy volt uh, inkább bosszantott, hogy egy egyszerű szívhang hallgatás helyett megint macerálja... Azért leírom, hogy 9 cm a buksija átmérője, meg a combja is, és majdnem 3 kiló. A szíve rendben, legalábbis amennyit hallgatta.
Jövő hétre újabb találkozót beszéltünk meg, mert neki meggyőződése, hogy addig nem szülök.

Hogy én mit érzek, azzal nem is foglalkozott, hiába mondogattam neki, hogy legyen készen, mert én tényleg nem tudom garantálni, hogy Lelle nem indul el addig.

Kifelé gondoltam egyet, és kértem Danit, hogy menjünk át a szülőszobára, hogy legalább szokjam ismét egy kicsit azt a közeget. A nővérpultnál egy kisebb hadsereg ült, legalább 10en, (erről majd írok külön...), feltettük a liner kérdést. Természetesen nem érkezett még meg, egy darab van, az már bekészítve, mert valaki napokon belül szülni fog, de már meg van rendelve. Hát nem nyugodtam meg... Liner nélkül nem lehet medencében szülni. Pont.
Itt van előttünk a hétvége, amikor biztosan nem érkezik semmi sehonnan.
Hogy legyek így laza, meg engedjem el az összes félelmemet, hogy engedjem Lellének, hogy akkor induljon, amikor ő akar?

De legalább megnézhettem a medencét, szép, formás, épp jó méretű. A liner pedig egy átlátszó műanyag borítás, ami a külső kapaszkodókra fekszik fel, gyakorlatilag egy bélés, amit minden szülés után kidobnak. Értem én, hogy ez a leghigénikusabb megoldás, de forrongok, hogy hogy a csudában lehet ezt elfelejteni... hogy fordulhat elő, hogy a mostanra egyre intenzívebb érdeklődés ellenére (már két másik doki is elkezdett vezetni vízben szülést, ami azt jelenti, hogy júliusban 5en vagyunk, akik szeretnének vízben életet adni... vagyis ki tudja, hogy én hányadik vagyok, leszek...), egy hét elteltével (amikor számomra kiderült ez az apró kis bibi) sem tud a doktor infot arról, hogy hol tart a feltétel.

Lelle pedig készülődik. Nem fogom megkérni, hogy maradjon, ha jönni akar. Szeretnék végre megnyugodni, szeretném érezni, hogy biztonságban vagyunk, leszünk.

Ma (szombat) éjjel végül az jutott eszembe, hogy szerzek én egy saját betétet. 22 ezer forintnak megfelelő dollárért amerikából el is küldik, 1-3 munkanap alatt. Vagyis semmit sem tudnak persze garantálni, de talán szerdáig ideérhet egy, amiről tudom, hogy csak a miénk.
Hétfőn Dani megkéri a dokit, hogy nyilatkozzon, és ha bármennyire is bizonytalan a válasz, akkor elindíttatjuk a csomagot, és reménykedünk...

Közben pedig Dani lelkét igencsak kikezdik a munkahelyén, Lelle pedig egyre lejjebb tornázza magát. Én pedig szeretnék... úgy szeretnék egy kicsit otthon lenni, egy kicsit Erzsike kezei között tudni magam Siklós idióta vicceivel fűszerezve.
És akkor újra felmerül az itthoni kád, mint mentsvár.
Hát van egy ilyenünk is.
Összepakoltam a bőründünket... és holnap van anyukám születésnapja.

2011. június 24., péntek

Mikolt a flegma gyerekem

Elképesztően szórakoztató, és gyakran igencsak tenyérbemászó stílusa van a kisoroszlánnak.
Video nélkül nehéz ezt szemléltetni, ahogy arcokat vág a mondat közben, felhúzza a szemöldökét, aztán minden visszarendeződik az eredeti állapotba.
Játszik a hangjával, és közben még mindig megvan a vidékies akcentusa.
Gyakran fulladozunk a nevetéstől egy egy akciója kapcsán, meg összenézünk, hogy vajon ha értő közösségbe kerül, hogyan fognak rá reagálni. Azt hiszem kellő körültekintéssel kell majd tanítónénit választanunk neki... :)

A két gyöngyszem.
Úszik a medencében, (az udvaron lévő zseniális, mert hosszában végig lépcsőt építettek, öt fokkal, egyenként legalább 70 cm mélyek, lehet rajtuk kényelmesen ülni, de a különböző korú gyerekeknek így van pancsoló is a nagymedencében) karúszó nélkül természetesen, legalább olyan lendülettel az egyik sekályebb részen, mintha az olimpián volna... A távolban egy kisbaba sír.
Egyszercsak megáll, fülel, lekapja a szemüveget, és nagy szemekkel kérdezi:
- Ez a Jejje Józa?
- Nem.
- Akkor csak egy kisbaba?

Bólogatok, mire visszacsobban és küzd tovább az aranyért. Annyira édes, hogy megenném, a következő kibukkanásánál meg is kérdezem:
- Mimi, adhatok egy puszit?
Félig fuldokolva, de nagyon konkrétan ez a válasza...
- Nem.
Kurtán, határozottan, hangosan.
Hogy jól értsem :):)
És természetesen rám sem hederítve tovapillangózik.

Dani ekközben könnyesre vonyítja magát... megértem :):)

Még nem...

A csend változatlanul nagy, és minden este (miután mindenki elcsendesedik... :)) elindul a 10 percenkénti, de nem elég komoly munka... Néha nap közben is.
Ma megyünk orvoshoz, de mivel úgysem csinál semmit, igazából ez csak amolyan kötelező kör.

Amiért pedig nem írtam... A lányok csütörtökön már nem mentek oviba, Hanna arra panaszkodott, hogy beteg. Volt némi hőemelkedése, és neki is látom a szemén, hogy nem az igazi.
Szeretem, ha itthon vannak, bár jobb lenne, ha mindezt százszázalékosan tennék. Igy sok a nyűglődés, meg a hangoskodás. Még úgy is, hogy sokkal több felnőtt jut egyre, mint eddig. Talán ez is furcsa nekik.

Dani is épp egy mélyebb hullámot él meg, nagyon szeretnék segíteni neki. Ezekkel mindig erősödünk, csak nehéz látni, hogy elkeseredik, és érdemben nem tudok tenni semmit.

És aztán persze magamra is figyelek, egyre elmélázóbban, üresebben...
De bármi érdemleges történik úgyis jelzem :)

2011. június 22., szerda

Csend

Ülök a kanapén... már megint.
És peregnek a szüléseim pillanatai.
Nagyon fura érzések vannak bennem, bár sehol egy cseppnyi fájdalom... csak a jelek, megint, egyre erősebben. Sem étvágyam, sem kedvem nincs.
A gyerekek a játszón, és csend van.
Épp, mint azelőtt a nap előtt, mikor Mimi érkezett.
Lelle igyekszik lefelé, ringatom... ülve.
Csak ketten vagyunk...
Nem tudom meddig még és mikor már... de nagyon közel érzem...

2011. június 21., kedd

A Rák hava, 20 nap... avagy a 37. hét meg egy kicsi

Tegnap betöltötte Lelle pocakbeli létének 37. hetét.
Mostantól érett a kinti életre, a tüdeje is elég fejlett ehhez. Sokat csuklik mostanában, ami gyakorlatilag is erre utal. Nagyot nőtt, érzem, hogy már nem fér el, sokszor az az érzésem, hogy a bőrömöm keresztül szeretne megszületni :), és bár csak helyezkedik, kidugdossa a lábát, a popsiját a szegycsontomhoz nyomja, ilyenkor fel-felszisszenek... a jelenlévők meg mosolyognak, vagy hüledeznek, attól függően, mennyire látványos a dolog.
Dani szerint sokkal többször nem kerek a pocakom, mint igen... :)

Most, hogy nagyjából minden készen áll az érkezéséhez, megnyugodtam... és lelassultam.
Nincs listám, így csak fejben fogynak a teendők. Talán, mert tudom, hogy amit most nem tudok megcsinálni, az megvár :) és mert egy negyedik kis ember érkezése inkább lelkileg fogja megdolgozni mindannyiunkat, az összes többi dolog pedig nem is fontos.
Anyukám varrt fejvédőt, és zsebes tárolót a kiságyra, épp olyan, mint a többieké (egyszerű fehér, és nekem nagyon kedves, mindig eszembe jutnak ezek a születés előtti idők... no meg jó látni a mamám keze munkáját is), már csak kötők kellenek rá.
A csomagunk még nincs készen, talán ez az egyetlen dolog, ami nem várhat :)

Ugyanakkor pedig mióta négy felnőtt jut három gyerekre (ez lenne az ideális felállás... de azt hiszem, ezt nevezik luxusnak, viszont egészen konkrétan érzem, hogy mennyire nehéz volt ezt eddig egyedül csinálni, és tudom, hogy ennek a kánaánnak egyszer vége lesz...) sokkal többet tudok Lellére figyelni, amivel az is együttjár, hogy elengedtem azt a kényszert, hogy mindenáron most azonnal akarjak szülni.
Van még három hét, bár tudom, hogy az a készülődés, amit érzek, azt jelzi, hogy Lelle sem fogja kivárni a július 11. napját. De hogy mikor érkezik, azt mostmár rá tudom bízni, és ez nagyon jó érzés. Figyelem a jeleket, és néha egészen elérzékenyülök azon, hogy hamarosan végetér ez az időszak... Nem volt könnyű, sőt, talán a legnehezebb az összes eddigi várandósságom közül, de tudom, nem döntenék másként, ha előlről kellene kezdenem.

Lellével vagyunk egész, vele kerek a családunk, az ő érkezésével ismét újrafogalmaztunk rengeteg mindent. Tudatosan is, és az adottság miatt is.
Hogy ő pont ezt az időszakot választotta, hogy pont itt akart megszületni... Lehetett volna a könnyebb utat választani, de nem tettük. És nem bánom.

A szüléssel kapcsolatban... most úgy érzem, kórházban szülök majd, annál is inkább, mert bízom benne, hogy tényleg békén hagynak, pont annyira, mintha itthon szülnék. Remélem beérünk időben... A többit pedig már jól ismerem, és bízom magunkban, a kis csapatunkban, hogy mindenki teszi majd a dolgát, és nagy szeretet és kíváncsiság van bennem. Lellével és az érzekésével kapcsolatban is.

2011. június 20., hétfő

Pár pillanat

A medencézésnek vannak azért negatív hozadékai is... sajnos a leggyengébb ismét Mikolt.
Kicsit be van gyulladva a szeme, és délután azzal ébredt, hogy fáj a foga, de gyanítom, hogy az a torka lesz...
Egyelőre a remélemen és némi homeopátiás segítségen kívül nem teszek mást. Hátha...

Áron egyre jobban hasonlít Mikoltra, legalábbis az ezerarca, meg a temperamentuma mindenképpen.
Nekilátott az erejével játszani, ma megharapott... nagyon. :) Csupa szereteből. Aztán bármivel, ami a kezébe kerül, üt. Furulya, kisautó, kalapálós játék kalapácsa.
A legédesebb ebben az amúgy durva és veszélyes üzemmódban, hogy érti a kis zsivény, hogy az fáj. És akkor a következő történik:
Boldog, nagyon huncut arccal üt, majd összevonja a szemöldökét, nagyon fájdalmas arcot vág, és simogat. Nagyjából három másodperces snittek ezek, százasával ismétlődve... már ha hagyjuk.
És mert Hanna a legbéketűrőbb, csak annyit mondott ma neki: Hess. Áron pedig kis papagáj módjára mondogatta aztán: hess... és közben püfölt tovább.

Míg aztán végképp megunta és védelmezésre Hannához fordult, mély torokhangon zengedezve neki: mammma :):) Édes. :)

2011. június 19., vasárnap

Költői

Az, hogy Lelle minden este éjfél, fél egy, néha kicsit később... kezd el hihetetlen tempóban és lelkesedéssel pörögni odabenn, vajon azt jelenti-e, hogy kint majd ugyanebben az időzónában lesz ugyanilyen aktív, vagy csak azt, hogy finoman jelzi, menjek már aludni?...

Mi lapul a bőröndben?

:)
Megérkezett. :)
Volt nagy öröm, Áron részéről némi fenntartás, aztán kis idő elteltével a Petibe bújást felváltotta egy kissé távolságtartó, de bíztatóan előremutató kéznyújtás is. :) Picike volt még, amikor a nagymama itthagyta, pedig akkoriban nagyon összenőttek.
A lányok ma délután a szobájukba invitálták a szivacsra aludni. Édesek, ahogy mindet el akarnak mesélni, a kezét fogni, beszéltetni.
Anyukám pedig nem kíméli magát, egyfolytában beszél, mesél, pakol, gyerekezik. Nem bánom, ha azért pihen is majd, és nem fogy el az ereje már ma :):)
Azt mondta nagyon sokat nőttek, nyugisak, szépek, és nagyon érzelemteliek... és hogy Áron nagyon emlékezteti rám... amilyen én voltam ekkorának :):) Majd kikérdezem, ez mit is jelent pontosan...

A bőröndből sokminden majd csak szülinapok alkalmával fog előkerülni, de amit ki lehetett venni belőle, az...
Cseresznye!!! Hazai, a telekről, igazi nagyszemű, ropogós. A gyerekek fejenként 5 szemet kaptak, beosztjuk. :) Ránézésre az itteni árakon ez aranyat ér, nagyjából sokezer forintot adnának érte, de mi nem adjuk természetesen semmi pénzért.
Mint ahogy a Dédi pogácsáját sem, ami majdnem elfogyott már.
Jött még gyulai kolbász, amiből holnap végre újra rakott krumpli lesz, darált mák, túró rudi, és márványsajtos vajkrém... nekem.
Aztán szerecsendió, és szódabikarbóna, meg homeopátiás dolgok, és haribo, amiről a csöppek csak igazi közelharc árán álltak le... :)

És egy halom kisruha, főleg Lellének, amik nem fértek be az előző szállítmányba.
Ja és mesekönyv, és Pali nagypapa is küldött néhány kézzel rajzolt szinezni valót (ez valódi kincs...).
Meg Áronnak egy kisautó, amit azonnal meg is talált, és mondogatta boldogan, hogy autttó. :)
És biztosan kimaradt még egy csomó dolog, mert a ház tele lett hirtelen, de a legfőbb, hogy a mamám itt van, velünk van, és bár már most fáj a szívem, mert egy nappal kevesebb, mint tegnap volt, azért ez nagyon nagyon jó dolog.
Nekem a legszebb, hogy itt lesz Lelle érkezésekor... azt hiszem, ez neki is ajándék...

És leszállt a repülő

Tegnap reggel (mit reggel... hajnal) 5kor anyukámat kivitték az otthoniak a repülőtérre, minden csomagját sikerült átvinni a kapunk is. Iszonyú jófej volt a checkines kisasszony, mert a bőröndje közel 5 kilóval volt túl a megengedetten, de nem keménykedett...

Aztán Amszterdamban, ahol elvileg négy órát kellett volna várnia a csatlakozásra, előbb egy jó hosszú sorba keveredett, amiben nem is lett volna dolga... Az öcsémmel konzultáltatott, meg mi is beszéltünk vagy négyszer, de végül 12 előtt tíz perccel megérkezett a kapujához, majd felszállt a maláj légitársaság gépére, mindannyiunk hatalmas megkönnyebbülésére.

Hétkor ért földet a gépe, itteni idő szerint, ami otthon éjjel egy óra. Közel másfél órát ácsorgott az útlevél ellenőrzésnél, majd pillanatok alatt megtalálta a bőröndjét (mindene megvan!!! :):), ami azt is jelenti, hogy egy csomó hazait kapunk megint), és ha minden jól megy, akkor mostanra már az autóban ülnek Danival, és hazafelé tartanak.
Az út idáig nagyjából annyi, mintha Győrből kellene feljutniuk Budapestre, szerintem kicsivel 10 után lesznek itthon.

Biztosan nagyon fáradt, de Dani azzal hívott, hogy minden rendben, mosolyogva érkezett.
A lányok percenként kérdezik, hogy mikor érnek már haza... :)

2011. június 18., szombat

Családi nap

Ma délelőtt kettévált a családunk...
Csak ideiglenesen, mert Daninak reggel kilencre Shah Alamban kellett lennie egy kis céges össznépi bringázásra. Nagyon gondolkodtunk, hogy hogyan legyen, mert szívesen vitt volna mindünket, de nekem már sok az idegen helyeken ácsorgás a negyven fokban, a lányoknak viszont jó kis program lehet.
Végül arra jutottunk, hogy Dani és Peti elviszik a csajokat, (nyolckor kiveszik őket az ágyukból, hogy aztán még egy órát szundikálhassanak az autóban) én meg maradok Áronnal idehaza.
Az ő részük maximálisan jól sikerült, végül olyan bringákat kaptak, amin gyerekülések is voltak, így mindenki vitt egy egy gyereket, a cél pedig egy kis tisztás volt, ahol játszó várta a kisebbeket és némi svédasztal a nagyobbakat.
(no ez egy kicsit Pilis hangulatú, de a nagy melegre való tekintettel mégsem :))

Mi Áronnal itthon mindenfélét csináltunk... leginkább mentünk. Kisjátszó, kismedence, folymatosan mozgásban tartott. Sokszor nehezebb így egyel, mint hárommal... Délben már nagyon vártam a fiúkat, mert idő közben rengetegszer éreztem, hogy kb. olyan mértékű felelősséget tudok vállalni Áronért, mint a Dédi... és ez nem túl felemelő.

Fél egyre szerencsére hazaértek, és mi is megúsztuk egy apró bokorbaeséssel, amit aztán a külső helyszínen elfogyasztott ebéd után egy kiadós orraesés követett. Hiába, Áron azt hiszem merészebb, mint amennyire a képességei engedik, de egyre ügyesebb is... a két lábbal lépcsőről ugrálást azért még sokat kell(lene) gyakorolnia.

Anyukámat ma hőssé nyilvánítom. Elindult hozzánk, Amszterdamban várja épp a csatlakozást, hogy aztán 12 óra repülés után holnap hajnali hatkor megérkezzen. Nem beszél nyelveket, és elég messzire jön... csak miattunk. Tegnap még beszéltünk, én azt hiszem jobban izgultam, mint ő. Nagyon várjuk, a lányok folyton emlegetik.
Update... most beszéltem vele telefonon, épp áll Amszterdamban egy sorban, egy óra múlva indul a gépe tovább... jajj remélem minden rendben lesz...

Lelle tegnap este egy rossz mozdulatomat követően betette a lábát a két alsó bordám közé, amitől alig bírtam felegyenesedni... megoldottuk, de nem volt finom.
Ilyet egyébként még sosem éreztem, nagyon hosszúnak érzem, bár nem nagy, sem a háta, sem a buksija. Viszont határozottan megy lefelé, főleg esténként érzem, ahogy keresi az útját.
Choong kérése ide vagy oda, szerintem már nem vagyunk nagyon messze...

És hamár ez egy családi bejegyzés... íme az új kedvenc képeim a hármasról. Elképesztően elgyengülök, amikor ilyen pillanatokkal bombáznak.

2011. június 17., péntek

Welcome to Malaysia

És hamár ennál a sorozatnál tartunk (volt otthon egy hasonlóan vicces, azt hiszem selejtes termékeket bemutató sorozat valamelyik limonádé adás keretében... csak ezért említem, hogy távol álljon tőlem bárminek a minősítése, de ezek mellett nemigen tudok elmenni mosoly, olykor szó nélkül...), hadd mutassam meg azt a kis gyöngyszemet, amit tegnap láttam.

Az egyik közeli bevásárlókp-ban voltunk, illetve az előtte lévő téren. A térnek van egy kis sétánya is, ahol hétvégente közepes színvonalú bolhapiac szokott lenni, most üres volt, de a séta rajta így még kellemesebb... A térre érve kis szökőkút, körben büdöskékkel, néhány másik szökőkút, és egy lépcsősor, amin a pláza bejáratához lehet feljutni. Ennek nincs ajtaja, kifelé ömlik a légkondi hűvöse, azt az illúziót keltve, hogy jó pár fokot esett a hőmérséklet. A lépcsőkön mindenféle emberek ücsörögnek, amolyan találkozóhely ez, nagyon kellemes pozitív energia áramlik.

Van egy meki is, aminek a fagyigépe nem működött (illik a posztba ez az apró mozzanat), de a másodikon egy kis kioszkban csak ezt a finomságot osztják... Kénytelenek voltunk hát beljebb hatolni a kompozíció belsejébe, ahol előbb egy nagy üres tér, jobbról balról üzletek, és felfelé kétoldalt mozgólépcső. Illetve egy középen is, hátha valaki arra vetemedik, hogy a bejárattól nem fordul semerre, hanem egyenesen akar az emeletre jutni.
A mozgólépcső pedig így néz ki.

Ha fel tudsz sétálni kilenc lépcsőt, akkor megérdemled, hogy a továbbiakban élj a mozgólépcső kínálta kényelemmel... :)

Miért legyen júliusi születésű Lelle

Ma ismét orvosnál voltunk.
Vérnyomás, pisi, szívhang rendben.
Vagyis a védőnői feladatoknak eleget tett a doktor.

Aztán picit beszélgettünk, mondtam neki, hogy én örülnék, ha június végén már a kezemben tarthatnám Lellét... mire ő azt válaszolta, hogy inkább azt szeressem, hogy júliusi legyen.
Mert...
A vezető nurse, aki szimpatikus is volt, meg tapasztalt is, nyugdíba ment. Jött helyette egy fiatal, maláj rendszerben végzett, hogy mennyire szimpi, azt nem tudom... Viszont mint új, nem nagyon van rutinja a vízbenszülések menetéről, meg azok kellékeiről. És mert Choong is mulasztott, vagyis csak szimplán nem figyelt oda az apró részletekre (felelősség tilitoli), elfogyott a medence alját takaró cucc, amit minden szülés után kidobnak.
Illetve van még egy, amit egy előttem vízben szülni vágyónak ígértek (szerintem ezt nem ígérni kell... hiszen ez az alap). Én vagyok az, akinek már nem jut.
Hacsak a szállítmány, amiről egyelőre nem derült ki, hogy a világ melyik részén tart épp, megérkezik még Lelle előtt.

Ugyanis, ha nincs bélés, akkor nincs vízben szülés sem.
Dani igyekezett levenni rólam és Lelléről a terhet, mondva, hogy nekünk jó a medence liner nélkül is, legfeljebb az utánunk következő már nem tudja használni a medencét, Choong meg hümmögött, hogy jó, meg persze, meg utánajár, hogy mivel és hogyan tudnak fertőtleníteni... de inkább várjak júliusig.

Dejóvolna azt érezni, hogy minden elrendeződött, most, hogy már a textilpelusok is megszáradtak, és anyukám is felül holnap reggel a gépre...

2011. június 16., csütörtök

Pár perc mikörnyékünk

Vigyázat!!! Nagyon hosszú...

2011. június 15., szerda

Önéletrajzokat olvasgatok

Mint a régi szép időkben...
Illetve csak régi, mert szépnek csak azért volt szép, mert kihívás volt, meg új, meg sok jó emberrel dolgozhattam együtt, többek között Danival is. Bár így jól belegondolva ezt a családosdit sokkal jobban élvezem vele, mint a hétfői mítingeket.

A lényegre térve, igazából azt sem tudom, vajon meg kellene írnom ezt a bejegyzést vagy sem, ha meg már megírom, közzé kellene-e tennem, vagy sem.
De annyira feszít, hogy nyilván nem maradhat el, lényegében ezért van ez a blog... legalábbis részben. Ami miatt mégis bizonytalankodom, az az a tény, hogy elképesztően érzékeny vagyok, így egészen valószínű, hogy nem úgy reagálok a helyzetek többségére, mint tenném azt egyéb állapotaimban.

Arról van szó, hogy szembesülve azzal a helyzettel, hogy az a nagyon meleg burok, amit a család nyújt, nyújtott, eddig Peti, nemsokára anyukám, aztán majd Mari Pali személyében, egyszercsak véget ér, elkezdtünk gondolkodni azon, hogy hogyan is legyen tovább.
Vagyis sokkal inkább Dani, akinek a november, amikortól megszűnik ez a kénylemes állapot, már elég közel van ahhoz, hogy foglalkozzon is vele, és a gondolat, hogy nem lesz, aki velünk legyen... elég feszítő ahhoz, hogy mindenképpen találjon megoldást.
Részemről sokkal inkább a szülésre koncentrálnék, ami lássuk be inkább egy befelé forduló időszak, mint kifelé, új lehetősegek teremtésére dedikált szakasz.
De mert Dani annyira sokat mondogatta, hogy keresni kell a megoldást, hogy végül elhittem, most van itt az ideje. Pedig tényleg nincs... És amúgy annyira nem is erőltette, csak megtette amit jónak gondolt, én meg belefolytam. Úgy kell nekem.

Ami pedig a döntést illeti, arra jutottunk, hogy lehetne egy helyi embert keresni, aki hetente ötször jön, és segít a bármiben, sőt a legkézenfekvőbb Devi volna... de. Ha valaki helyi az aki, akkor ő biztosan nem tud pl. mesélni, a gyerekek nem értik, hiszen még mindig nem annyira jó az angol tudásuk, idegen a kultúra, mások az értékek, és magamat ismereve nekem nem elég, ha valaki bekapcsolja a tv-t... sőt.
Devivel kapcsolatban is vannak fenntartásaim, ő sem érti igazán a gyerekeket, és ennek sok esteben nem csak nyelvi okai vannak. Ráadásul amire nekünk szükségünk van, az azon túl, hogy nap közben van még egy kéz, szem, valami olyasmi, amit úgy neveznek au pair. Aki velünk él, segít az estékben is, játszik, mesél, és ha helyzet adódik, itt van, és rá lehet bízni bármelyiket. Ne adja Isten, hogy egyszer kórházba kelljen pl. mennünk, és egyedül kell megoldjam a négyet...

Emiatt jött az ötlet, hogy otthonról keressünk valakit, akinek van kedve egy darabig részese lenni a mi kalandunknak, aki vállalja, hogy a cseppet sem pihentető, ám mindenképpen nagyszabású feladatot, amit négy gyerek folyamatos terelgetése jelent, egy darabig velünk együtt élvezze, mindezt minimális ellenszolgáltatás fejében...

És akkor megírta én meg feltettem a facebookra egy hirdetést. Nyilván sokan láttátok, mert az elmúlt pár napban olyan helyekről érkeztek levelek, amikről mi nem is tudtuk, hogy léteznek. Többek között fent van már a budapesti evangélikus egyetemi gyülekezet levelező listáján. Ami egyébként szívmelengető és nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki igyekszik segíteni nekünk, bár a hirdetés eleje így hangzik, kedves rokonok, barátok, ismerősök...
Mert mi tényleg úgy gondoltuk, hogy a legjobb az volna, ha valaki olyan jönne, aki közel áll hozzánk, de legalábbis közel tud kerülni hozzánk... És ez nem könnyű.

A mai nap jött több olyan levél is (egyébként nem is tudom, mire számítottam, nyilván semmire, mert ha egyszer épp a facebookot tisztelem meg az effajta kéréssel, akkor azt nyilván mostanra már mind a 10 millió honfitársam, sőt azok is, akik esetleg nem is az anyaországban élnek olvasták már... ha nem, az csak rajtuk múlt, rajtunk úgy tűnik nem... (aztán eszembe jutott, épp a mai dolog kapcsán... mindjárt írom már... amikor a gyerekek képére szavazósdi volt, akkor csak 120 embert tudtam összetrombitálni... ez a hír meg tényleg a futótűzzel egyenértékű...)), amiből egyértelműen kiderül, hogy fordítva kezd elsülni a dolog.

Vagyis sokaknak mi vagyunk a menekülő a hazából. Vannak, akik párban laknának nálunk, mások kisgyerekkel, megint mások nem találnak munkát odahaza, és jönnének szívesen, az sem riasztja őket vissza, hogy itt négy apróság életéről van szó, amit illene komolyan venni valamint, hogy zsebpénzen, szálláson és ételen kívül csak a mi ragyogásunk az, ami kárpótolja bármiért is, amit otthonhagy... Sőt az egyik számomra ismeretlen megosztó egyenesen ezzel a szöveggel adta tovább a felhívást: Menekülnél otthonról? Becsületére legyen mondva, hozzátette, hogy Szereted a gyerekeket?

Gyomorgörcsöm van.
Persze vannak, akik felfogják, hogy itt nekünk van szükségünk segítségre, és bár ez egy lehetőség mindkét félnek, azért alapvetően rólunk szól... arról, hogy itt nincs senki, akihez fordulni tudok, ha már nincs több erőm, ha már nincs több kezem, ha már nincs több a semmiből.
Ijedten nézem az új leveleket, nem kapok levegőt, és azt érzem, kiállítottak mezítelenül egy nagy porondra, ahol életeket kell mentenem... Miközben minden képességemre, minden jóságomra, minden porcikámra szükségem van ebben a pillanatban, hogy megélhessem azt a csodát, ami készül.
Nem tudok mit kezdeni ezzel a cunamival, és lassan remélem eljutok odáig, hogy le tudom tenni, hogy nem foglalkozom vele, hogy visszaadom Daninak, tegyen vele, amit jónak lát... miközben rá is szükségem volna, az ő figyelmére, támogatására, és ahelyett, hogy este fél hétkor még mindig nem indult el a nagyjából másfél órás autóúton haza (bár azt hiszem minden nap könyörgök neki, hogy hatra érjen haza... mert most (és nem folyton... de most nagyon) szükségem van a jelenlétére) legyen itt, és fogja a kezem, és értse meg, hogy most nekem nehezebb...

Elveszek úgy érzem, és már inkább lennék egyedül novembertől, minthogy ezzel kelljen foglalkoznom... nem akarok idegeneket, nem akarok senkinek sem a menedéke lenni, nem akarok több levelet.
De ez már nem azon múlik, hogy mit akarok...

Áron 18 hónapos

Valamikor a hónap során Áron egy éjjel bebábozódott, és az addig folyamatosan síró, állandóan kézben lenni vágyó, türelmet és anyai kompetenciámat tépázó kis nyafogógombócból egy édes, humorral, huncutsággal, ezer színnel vibráló, igazi kis gyöngygyerek lett.
Sikerült újra beleszeretnem, és bár ez eddig is tartós kapcsolatnak ígérkezett, mostanra úgy tűnik, hogy mindkét fél megelégedését is szolgálja az együtt töltött idő. (Leszámítva az éjszakákat :))

Elképesztően sokat változott, egyik nap Peti úgy jött haza, hogy mintha kicserélték volna ezt a gyereket. A mozgása, a mimikája, a játékai, a kommunikációja, minden ugrásszerűen változott egyszerre. És tényleg. Azóta minden nap csak vigyorgunk rajta, annyira vicces, meg hüledezünk, annyira sok az új, a méretei miatt pedig olyan, mintha nem is másfél, hanem két éves volna már.

A tények az áradozás helyett pedig imígyen festenek.
(készültem ezúttal, minden alkalommal írtam, mik történtek, mert amint leülök ide, ki is esik minden fontos részlet, pedig ez most jó gazdag... :))

Evés
Zömmel egyedül, azt is kanállal, vagy villával. Egyszercsak kilökte a kezemből a kanalat, és mutogatta a tenyerét, hogy oda adjam. Azóta egyedül eszik, a levest is, ami még gyakorlásra szorul persze, de egyre ügyesebben és szebben fogja. Az étvágya visszatért, a lányok közösen sem esznek annyit, mint Áron egymaga. Gyakorlatilag bármievő, ő az egyetlen, akinek a borsóval sincs baja. Meg a lencsével, meg a babcsírával... meg a csípőssel, meg a szúróssal.
Délután és éjjel még mindig szopizik, egyre kevesebbet, próbálok minden eszközt kihasználni a repertoárból, hátha abbamarad ez az igénye. Kevés sikerrel... :) Nekem pedig fáj...

Alvás
Volt a hónapban egy este, amikor a szokásos fél kettes-kettes ébredés helyett motyorgott valamit, majd fordult egyet az ágyában, és aludt tovább. Valószínűleg eljutottunk odáig, hogy már nem ébred fel teljesen, és nem kellek a mélyebbre kerüléshez sem... feltéve ha szerencsés vagyok, vagy Dani nem ébred fel a mocorgásra annyira, hogy forduljon egy nagyot, ami viszont felébreszti Áront... Soktényezős, lehet, hogy lassan elérkezik a pillanat, amikor áttesszük a lányokhoz...
Délután a miágyunkban alszik, szopizik, mert így nagyon hamar álomba szenderül, és lehet cumira cserélni a cicit. Éjjel ugyanez nem működik, akkor határozottan elutasít minden próbálkozást, se inni, se cumizni nem hajlandó. Az egyetlen dolog, ami beválik, ha már egyszer átmászott hozzánk, ha azt kérem tőle, hogy menjen vissza és megfogom a kezét.
Hajnali hatkor, de legkésőbb fél hétkor viszont csak cicivel lehet visszaaltatni még nyolcig, fél kilencig.
Az eddigi azonnali kiabálás helyett viszont most már képes várni pár másodpercet, mielőtt rázendítene, ennyi majdnem elég nekem is, hogy magamhoz térjek valamennyire. Az első utunk pedig a fürdőbe vezet, ahol fogat kell mosni. :)

Játék
Még mindig autók bármilyen formában és mennyiségben. Tologatja őket, berreg hozzá. A rombolás mellé az építés is megjelent, sokszor hozza a síneket, hogy tegyük össze. A legnagyobb újdonság a könyv nézegetés. Szépen lapoz, sokáig nézeget, nemrég kezdte el Dani sz estimesét külön Áronnak, míg én a lányoknak mesélek, ők a nagyágyban lapozgatnak, Áron pedig lelkesen mutogat.
A lányoktól eltanult szerepjátékokat is szívesen játssza, akár úgy is, hogy ők nincsenek jelen. Főz, etet, babázik, cumit ad, babakocsit tologat.
A montessori tornyot ügyesen összerakja, és a három darabból álló macis kirakót is teljesen helyes sorrendben egymásra teszi. (fej-felsőtest-lábak a sorrend)
Medencés, vizes, ma levette a karúszót és anélkül próbálkozott. Szerintem két évesen szépen fog úszni...

Mozgás
Hatalmas a mozgásigénye, szinte semmi és semennyi nem elég. A napokban tűnt fel, hogy már nem mászik fel az asztal tetejére (ez nagy megkönnyebbülés nekem...), viszont bármi másra igen, pl. kisszékek, kanapé, és az összes mászóka. Egyre magabiztosabban közlekedik ezeken, egyensúlyoz, egy lábon is meg tudja már tartani a balanszát. Pár napja pedig a trambulinon két lábbal ugrál hármat-négyet.
A motorral egyre gyorsabb, azt hiszem, már nem érném utol, nagy szerencse, hogy mindig akad egy két nagyon izgalmas felfedeznivaló, ami miatt a száguldás egyelőre háttérbe szorul. :)
A finommozgása is sokat alakult, apróságokat is biztonsággal fog meg, fest, rajzol, pontosan mutat.
Nagyon jó ritmusérzéke van, amint zenét hall mozogni kezd rá, talán a lányok sem táncoltak ennyit ekkora korukban, nagyon mókás, ahogy mindene lendületbe jön a zenére. A felnőtt muzsikára éppúgy vevő, mint a gyerekzenére. :) Ha pedig nem szól zene, sokszor ő énekelget.

Beszéd, kommunikáció
Inkább az utóbbi jellemző, de abban is nagyot változott a kisemeber. Mindent képes elmutogatni, bármit megértet velünk, ezzel együtt pedig bámulatos a mimikája. :) Olyan sokszínű, mint Mikoltté, nagyon szórakoztató, ahogy a bajt, a szomorúságot, vagy a boldogságot kifejezi az arcával.

Az első igazán adekvátan használt szavai között immár három angol is van, a hi, a byebye, amit bábááájnak ejt, és a bird, ami bőd. A lányokat és minket (Petit mamának hívja) már régóta nevünkön hív, magát Áuvá-nak :) , ha kérem Lellát is mondja, kidugja hozzá a nyelvét. :)
A szókincse pedig kimerül a lámpa, alma, hal, autó, ott, tita, titi, vaú és néha az itató szavakban... azt hiszem :)
És rettenetesen sokat halandzsázik végre, énekel, mesél a könyvekből, telefonál.





Érzelmek
Még mindig sértődékeny, ha valami nem az elképzeléseinek megfelelően alakul, akkor nagyon mérges lesz, és elég nehéz kibékíteni.
De... már képes várni picit, megérti, hogy nem minden azonnal történik. A legújabb, hogy simogat is, és ha valamelyik lány sír, azonnal odaszalad, mutatja a fáj jeleket, és megpróbálja őket megvígasztalni.
Egyre többet mosolyog, sőt, amikor megtesszük, amit kér, általában jutalmaz is egy széles vigyorral. :) Nagyon édes... mostanában tényleg sokszor hallom magamtól, hogy milyen drága vagy... :) Ez jelent valamit azt hiszem :):)

Utál autóban ülni, sokszor gondolkodóba is esem, elinduljak-e egyáltalán bárhová, mert képes hosszú félórákat is végigkiabálni... kivéve, ha a lányok közé ülhet, ahol nincs elég hely egy gyerekszéknek, viszont ő épp befér még.
11 fogú, ebben a hónapban nem növesztett újabbat, viszont ismét rövidebb lett a haja... :)
Este lemérem, nagy és nehéz :)
84 cm, 11.8 kg, 49 cm a buksija.

2011. június 14., kedd

Miértek...

Álltam a zuhany alatt a sötétben (egy este csak egyszer gyúl fény odabenn, ha valaki véletlen lekapcsolja menet közben, akkor aki kimaradt az első körből, az már csak a romantikus elemlámpa fényénél moshatja tisztára magát), és két teljesen irrelevánsnak tűnő apróság mocorgott a gondolat síkján.

Miért öltöztetem a lányokat gyakran egyformába?
Megfosztva őket az egyedi kifejezésmódjuktól, összezárva őket külsőleg is, habár annyira azért nem hasonlítanak egymásra... szerintem.
Egyfelől őket nem annyira érdekli, hogy mi van rajtuk. Egyikük sem az a tükör előtt pörgő, apjának mindenképpen tetszeni vágyó fajta, ritkán előfordul, hogy választani akarnak, de zömmel azt veszik fel, amit adok nekik.
Szeretem őket egyformában látni. Mert akkor is annyira különböznek :).
És túl azon a megszállottságomon, hogy találjak egyformát az akármiből (zömmel nem új ruhát veszek nekik), arra kellett rájönnöm, hogy (főleg) mióta három felé kell figyelni a játszón, a boltban, vagy bárhol, sokkal jobban járok, ha csak egy fajta külső jegyet kell megjegyeznem... :) És beválik. Sokkal nehezebben tartom szemmel őket három különbözőben.
És sokkal könnyebb szívvel bízom Danira is őket nagy tömegben. :)

Miért nem tudjuk, hogy Áronnak kunkorodik-e a haja, vagy sem...
Avagy, miért vágatom le mindig félcentisre?
Szeretem simogatni a kis kobakját minihajjal.
Jólesik, hogy csak át kell törölni és már száraz, szemben Hanna hajával, amit 20 percig szárítok minden nap...
És mert amint nőni kezd, az amúgy is méretes kis gombócfeje még nagyobbnak tűnik, és bár én imádom, hogy olyan igazi férfias busafejű (épp ugyanakkora körben, mint Mikolté 49cm...), előnyösebb így.

Apró jelek

Tegnap este úgy negyed óránként voltak levegővételt igénylő gyakorlatok Lelle jóvoltából. Filmet néztünk, Dani minden nagyobb sóhajomra kérdőn nézett rám, hogy indulunk-e. Sikerült megnyugtatnom, hogy nem, és még egy darabig biztosan nem is fogunk.
Azért, amikor felvettem neki, hogy elkezdeném szedni a homeos bogyókat, szépen megkért, hogy ezzel várjam meg a mamámat.
Najó.

A magányos kisoroszlán

Mikolt az utóbbi időben többször is tudtunkra adta, hogy egyedül kíván lenni. No nem teljesen, de mindenesetre testvér mentesen kíván eltölteni némi időt.
Nem vagyok híve a külön szobáknak kiskamasz korig, és ahogy látom, a lányok nagyon is szeretnek egy szobában aludni, de mindenképpen látványos, ahogy mostanában szükségük lenne némi intimitásra, saját térre, akár olyanra is, aminek az ajtaját be lehet csukni maguk mögött. Részben emiatt készült el anno a lépcső alatti kuckó is, aminek ugyan nem lehet bezárni az ajtaját, de elvonulni azért egy picit igen... Bár nem nagyon használják ki ezt a lehetőséget. :)

Mikolt az a gyerekünk, aki nagyszerűen balanszíroz a társasági lét és a magányos tevékenységek között, olyannyira, hogy a játékban részt vevők sokszor észre sem veszik, amikor Mikolt kiszáll, hogy a saját útját járja a továbbiakban. (Hannát sokkal inkább beszippantja a sok szociális inger, sokszor nekünk kell leállítanunk, amikor azt látjuk, hogy bár már nincs kedve, mégsem megy odébb, szól, vagy tesz bármit a maga érdekében)
Piciként a nagy játszón Mimi gyakran megijesztett azzal, hogy eltűnt... a kisebb, elhagyatottabb homokozóban guggolt ilyenkor, és épített valamit. Egymaga.
Hannával egészen összenőttek, rengeteg közös játékuk van, Mikolt magányos arca az elmúlt pár hónapban mintha elfedődött volna.

Egy pár napja, ahogy az estéim a vacsora után a kanapén érnek véget, fújtatva és felkészülve a fürdetésben való aktív részvételre, Mikolt mellém szegődött. Dani ilyenkor lekapcsolja a lámpákat, csak a lépcsőházban hagyja égve, mert így biztosan elindul a siserehad felfelé. Kivéve Mikoltot, aki a félhomály meghittségében suttogóra fogja, és hihetetlen kreativitással alkot mellettem, miközben azt mondogatja, hogy mama, majd megyek veled, ha szólsz... már indulok is.
És közben tornyot épít, vagy házat, vagy a síneket rakja össze, vagy sorba rendezi a babákat, lefekteti őket, kirakózik, mindezt a tőle teljesen idegen kitartással, türelemmel.
Aztán ha végre elindulok felfelé (nehezemre esik...), valóban szó nélkül követ, és a fürdőkádban folytatódik a produktív, egyszemélyes játék. Addigra már mindenki kiment, megtörölközött, Mikolt pedig néha sormintát készít a csempére a feltehető figurákból, máskor ennivalót készít és közben mindent kommentál.

Mi meg hagyjuk, mert annyira produktív ez az időszak, és annyira érezhetően töltőre kerülnek ilyenkor Mimi elemei, hogy öröm látni. Az este pedig természetesen megnyúlik picit, de bánja fene.

Körmös

Szegény Áronra rájárt a rúd tegnap. Persze mint mindig, ha valamit beüt, akkor azt duplán, triplán teszi.
Reggel együtt vittük a lányokat oviba (apropó... vége az oviszünetnek, örömmel mentek, jól elfáradtak estére, volt is sírás elég, de láttam rajtuk, hogy jó volt nekik az ismerős, lassan barátoknak nevezhető gyerekekkel lenniük), Áron is betrappolt, és megtalálta az egyetlen ajtót az épületben, amit kilinccsel lehetett kinyitni-becsukni. Addig játszott ezzel, míg végül a lábára rántotta, a körme meg félbehajlott, és vérzett is rendesen.
Azon kívül, hogy nagyon sajnálom ilyenkor, annyira édes is egyben, ahogy váó-zik sírás helyett, és összevont szemöldökkel mutogatja, hogy hol fáj... A körme nem nézett ki túl jól, de igyekeztem objektíven megvizsgálni, és végül nem kötöttük be, úgyis lecibálta volna a lábáról.
A délelőtt során többször eszébe jutott az incidens (mióta a kezét odacsukta, gondosan ügyel arra, hogy amennyiben ajtót, fiókot csuk be, mindig elvegye a nemodaillőt, ezért viszonylag ritkák az ilyen jellegű balesetek), és minden alkalommal ugyanazt az arcot vágva váózott a sztorihoz. De a sérülés egészen meggyógyult estére.
Amikor aztán Mikolttal hintáztak azon a bizonyos ikeás műanyag libikókán... ami alá végül odaszorult a lába, Mimi pedig nem vette észre, így aztán egy darabig nem is tudta szegény kiszabadítani.
Jobbnak láttam bekötni ezúttal...
És most nagyon sajnálom... mert nem is néz ki jól... bár ő nem emlegeti.

2011. június 12., vasárnap

Feketefehérek

Az ebéd és a délutáni alvás közti szabad térben a kanapé szemszögéből.

A 36. hét

A héten kimostam az összes babaruhát, illetve a legkisebbeket. Olyan jó kézbe venni őket, elképzelni, hogy mekkora lesz Lelle, amikor megszületik, vajon belefér-e majd a legapróbbakba :) és közben felidézni a lányok ilyen korát is egyben, hiszen a legtöbb dolog még Hannáé, aztán Mikoltté volt.
Nézve a sok rózsaszínt, eszembe jutott, hogy egyszer valaki azt írta, hogy én lányos anyuka vagyok, megspékelve egy bónuszkisfiúval. :) És tényleg... :):) valahogy egészen otthonos érzés volt a sok rózsaszínt látni. :):) A teregetés után gyorsan megszaglásztam Áront, megölelgettem a csupaizom kis testét, és nagyon örültem neki, hogy van egy kisfiam is :):)

Anyukám otthon varrja a fejvédőt, a zsebes tárolóval együtt, maholnap felkerül az ágyrács is a kellő magasságba (Lelle ágya elvileg Ároné lett volna, ha Áron hajlandó volna a fél méteres távolságon kívülre kerülni, de mert nem akarózott sem neki, sem nekem ezt a lépést megtenni, így marad minden úgy, ahogy volt, és Lelléé lesz a kiváltságos, aki önálló kuckót kap. :):) persze könnyen lehet, hogy ő sem kér belőle... :)), és a jövő héten teljes lesz a Lellelak, nyuszistól, babástól, takaróstól.
Két apróság hiányzik még, egy kapucnis törölköző, de ha nem kapok, akkor marad az, amit az összes gyerek használt, és bár a szürkeségén a hipó sem segített (a masszázsolaj befogta és semmivel nem jön ki) de legalább van története, és egy hálóing nekem (amiről szontén le tudok mondani ha nem találok).

A könnyedebb részek után a velősebb...
Pénteken voltunk orvosnál.
Peti is készülődik, június végén elmegy, anyukám pedig július végén. Ezekre gondoltam, miközben vezettem befelé, meg arra, vajon meddig jó ötlet, hogy kormány mögé ülök, még akkor is, ha fel tudom mérni, hogy a figyelmem megvan-e még kellőképpen a biztonságos vezetéshez. Azt hiszem hamarosan átengedem valakinek a lehetőséget, mert egyre inkább a belső világ köt le, ez pedig nem a legbiztonságosabb ebben a formában... Végülis Jack jó sofőr.

Mértem az időt, hogy mennyi kell ahhoz, hogy beérjek, de ez annyira bizonytalan a forgalom miatt, hogy végül arra jutottam, semmi értelme. Ha menni kell, és menni akarok, akkor muszáj lesz ezúttal hamarabb útnak indulni, mert sanszos, hogy hatalmas dugóba keveredünk, és az összes alternatíva közül az autóban szülés vonz legkevésbé. Jó esetben húsz perc tőlünk a Pantai, de a múltkor kora délután ugyanabban az irányban nagyjából másfél óra volt, és én nem ismerek egérutakat és talán nem is érdemes ezzel próbálkozni. A dugó oka pedig prózai... a fizető kapuknál kilenc sávnyi autónak kell bebalettoznia magát háromba végül, és bár igazi maláj módon dudálás és ökölrázás nélkül, szép lassan, de halad a sor, azért ez nem kis feladat...

Míg vártunk az orvosra, Dani felhozta a tervét a szülési szabadságáról, ami ezúttal egy hét lesz. Eddig mindig sokkal többet volt velünk, persze Áron szerencsés időszakban született, de most nagyon megijedtem ettől, meg a fent említettektől úgy egészében.

Majd bementünk a rendelőbe, ahol ma vérnyomás mérés (120/70), és ultrahang (plusz szívhanghallgatás) volt.

Ime Lelle arcocskája, belámsimulva, békésen szundikálva. Szeretem ezeket az utolsó képeket, olyan kis pufóknak tűnnek, pedig csak kevés a hely odabennt. :) A szíve szépen egyenletesen dobog, a buksija átmérője 8.5 cm, ami kb. 24 cm körbe, a combocskája változatlanul hosszabb a koránál, most 8 cm, a becsült súlya pedig 2790 gramm.
És itt vége is a vizsgálatoknak.
Bár jövő héttől hetente kell jönnünk, nem lesz sem ctg, sem uh, sem méhszáj vizsgálat.
Amikor kérdeztük, hogy miért nem, az orvos csak mosolygott, és azt mondta, hogy természetesen, ha szeretném, szívesen elküld ctg-re, és meg is vizsgál, de szerinte teljesen felesleges. Mert egyfelől semmi lényeges információt nem fog tudni leszűrni ezekből (a szívhangot hallgatja amúgy is elég sokáig, a méhösszehúzódások pedig nem informatívak, mert könnyen lehet, hogy a semmiből egyszercsak szülés lesz, vagy a sok dimbdomb sem jelent hamarabbi érkezést), a vizsgálattal pedig sokkal több bajt okoz, mintha nem tenné... pl. fertőzést vihet be, vagy megsértheti a méhszájat, amitől elindulhat a szülés, úgyhogy ő ezektől eltekint.
Elfogadom, és bár az otthoni protokoll után fura, de belátom, hogy a feedback ugyan hiányozhat, a legjobb, amit tehetek, hogy figyelek a saját testemre, a saját jelzéseimre, mert úgyis ezek a mérvadók.

A szülés folyamatáról is beszélgettünk.
A medencét előkészíteni, feltölteni nagyjából egy óra. Vagyis ha úgy döntünk indulás, akkor jobb, ha betelefonálunk, mert így el tudnak kezdeni készülni a fogadásunkra. Amikor beérünk majd, lesz egy vizsgálat (az első azóta, hogy a várandósság tényét megállapították), és ennyi. Az orvost általában a kórház hívja azután, hogy beértünk, de mert nálam elég gyorsan történtek az események a legutóbb, már akkor szólnak neki, amikor mi elindulunk majd.
És akkor itt jön a legizgalmasabb fázis. A vajúdástól nem tartok, az egyszemélyes folyamat, legfeljebb Dani szórakoztató jelenlátáre van szükségem. A kitolás már sokkal kevésbé ilyen. Eddig Erzsike mindig velem volt. Eddig mindig mondott valamit, amitől úgy érezhettem, valaki kézben tartja azt, amit én már nem tudok, és nem is a dolgom. Nálam ebben a szakaszban megszűnik a világ, már nem tudok felelősséget vállani, csak azért, hogy a babánkkal együtt megteszem azt, amit a testem diktál.
Hogy eközben valaki ott van, fogja majd Lelle fejét, amikor kibújik, fogja a kis testét, amikor kell, és a pocakomra rakja, amikor kint van... mind olyan dolgok, amikre szükségem van. Hogy tudjam, lesz ilyen. Ehhez képest az orvos most azt mondta, ő nem nyúl majd hozzám szülés közben, hacsak nem feltétlenül szükséges. Mint pl. négy óránként egy méhszájvizsgálat... de mert ennyi időt nem tervezek bent tölteni, esélyes, hogy nem kerül sor erre...
Csak annyit fog mondani, hogy ne nyomjak... pl.
És bár eddig egészen biztos voltam magunkban, sőt akár abban is, hogy ez menni fog mindenféle külső segítség nélkül, most egy kicsit megrémültem. Mert hamár elfogadom, hogy végül kórházban szülök, beindulnak az elvárásaim, meg felelevenednek az emlékeim. Ezek viszonylag pozitívak, de nem teljesen a tudatos önállóság felé mozdítanak.
Úgyhogy van dolgom...
Mert igazából nem is kívánhatnék jobbat annál, hogy békén hagyjanak, és mégis legyen egy csapat, akik felkészülten, ámbár beavatkozás mentesen pusztán jelen legyenek arra az esetre, ha bármilyen okból szükség van rájuk, most jöttem rá, hogy még van mit készülnöm.

Tegnap éjjel aztán a sorozatnézés végeztével beszélgettünk Danival. Éjjel mindig sokkal riasztóbb a világ, ráadásul nem is aludtam túl jól az előző éjjel (Mikolt átjött hozzánk, Dani pedig alvajárva megszökött a lányok szobájába, így kétfelől támasztottak, majd Mikolt leesett, erre mind felébredtünk... hajnal hattól félóránként tettem egyikkel másikkal igény szerint eztazt... ők vigyorogva keltek nyolckor, én nem annyira)... de a beszélgetés végül megnyugtatott. Mert Dani emlkészik arra is, amire én nem. Jelesül, hogy minden rendben szokott menni, és olyan vagyok, mint az ötödik elem végén a sokfényes jelenet, amit gyorsan meg is néztem. Ha ilyen, nem bánom.
Azért megígértettem vele, hogy bejön a medencébe ha kérem, és fogja a kis kobakot, ha más nem teszi.

Igy vagyunk most, Lelle még nincs nagyon lent, de az érzés mégis nagyon nem a 36. heti, sokkal inkább olyan 38. Nincs már étvágyam, nem tudok aludni, és sokkal lassabban a gondolataim, mint szeretném. Másik világban vagyok már, és ezt a gyerekek is érzik. Nem is kicsit.
Tegnap este Hanna Danival beszélgetett, Hanna elsírta magát, hogy nagyon sok a gyerek itthon... Sokszor sír, Mikolttal rengeteget civakodnak. Talán Áron a legkiegyensúlyozottabb, de tudom, ez csak átmeneti.
Várom a mamámat, várjuk mindannyian.
És Lellét legalább ennyire. :)

2011. június 10., péntek

Úgy szeretem

Voltunk ma orvosnál... innentől kezdve minden héten menni kell majd. Bővebben egy másik posztban nemsoká...

Amiről írni akartam, az két nagyon apró, bár talán éppen ennyire fontos mozzanat az itteni életemből.
Az egyik, hogy ezek a péntekek jelentik a felnőtt létünk beteljesedését Danival mostanság, a vizit után mindig beülünk a kórház Starbucks kávézójába, én kapok egy karamellás lattét jéggel, koffeinmentesen, tejszínhabbal a tetején... és beszélgetünk. Vagy nem. :) A fotel kényelmes, a kávé meg bármilyen is lehetne azt hiszem :):) Mindenesetre úgy szeretem.

A másik, ami amúgy is jellemző, és a medence mellett talán ez lesz majd, amit nagyon fogok hiányolni odahaza. Hogy mindig, mindenhol, mindenki (és tényleg, komolyan, minden szépítés nélkül, akár gyerekekkel vagyok, akár nélkülük...) visszamosolyog, vagy előremosolyog. Úgy szeretem. Hogy az a kisasszony, aki egész nap abban az unalmas gyorsétkezdében mérte a chicken kormát, este hatkor is szélesen elmosolyodik, amikor rámosolygok.
Olyan szép lett tőle az arca...

Most jöttem csak rá, hogy mióta ebben az utolsó, hiperérzékeny, nagyon labilis állapotomban vagyok, még senkinek sem sikerült kihoznia a sodromból. És ez hatalmas dolog, mert egészen könnyű lenne amúgy. De mindenki mosolyog, és kedves, és udvarias. És nem a pocakom miatt, hanem amúgy is. Mindig. Az utcánkat sepregető, a közértes lány, a rovarirtó ember, az irodában dolgozó hölgy, aki a vízdíjat szedi.... és még sorolhatnám. Mindnek emlékeszem a mosolygó szemére.
És ezt úgy szeretem...

Elmúlt

A minap hazafelé tartva döbbentem rá, hogy elmúlt. Nem érzem már Ázsia illatát. Vagy szagát. Néha, ha kilépek az ajtón, még megcsap annak a növénynek az intenzív illata, ami közvetlenül a ház mellett nő, de már ez sem olyan erős, hogy felfogjam...
Az egyetlen, ami zavar, ha nagyon helyi étel szagát érzem... de a metróból mozgólépcsőzve odahaza is mindig érezni az intenzívebb sütiillatot, így ez talán nem is ér.

A legfurább az, hogy fogalmam sincs, ez vajon azt jelenti-e, hogy hazamenvén majd újra szoknom kell Magyarország illatát?
Azért ha becsukom a szemem, az eső utáni hűvös föld illata itt van az orromban :):)

2011. június 9., csütörtök

Készülődés

Tegnap megmértem a pocakomat. Kicsit nagyobb, mint Áronnal ugyanekkor... Éreztem én, hogy nem kicsi, cipelni sem, meg amúgy sem, centire most 108-109, de ezt a magasságomhoz is kell viszonyítani ugye, ami meg 174cm.

De a lényeg, hogy hamár, akkor a mérlegre is ráálltam, az meg majdnem 78 kilót mutatott, nekem pedig a 80 a szülősúlyom... bármennyiről is indulunk.
Bármennyire is várom már Lelle érkezését, ez a két dolog azért felkavart pár érzéshullámot, aminek (vagy másnak... :) köszönhetően reggel szép egyenletes, nem erős, de rendszeres fájdogálással ébredtem.
Áronból okulva tudom, a sokadik gyerekek soká készülődnek, és ezt egy cseppet sem bánom, hiszen végül megvan az eredménye ezeknek a kiszámíthatatlanul hosszú vagy rövid pillanatoknak.
Szerencsére Dani még itthon volt, odaadtam neki Áront, én meg visszafeküdtem. Nagyon jólesett... és bár a kis kontrakciók abbamaradtak, jobbnak láttam összeszedni Lelle Róza kezdő ruhatárát, és kimosni mindent. :)

Miközben teregettem, azon járt a fejem, hogy milyen más ez a sokadik terhesség. Az elsőnél azt sem tudtam, mire számítsak, milyen lesz az érkezés, nemhogy az utána következő időszak. Azon aggódtam, vajon nagy marad-e a pocakom, és lesz-e még valaha szép köldököm... hogy a kisruhák katonás sorrendben meglegyenek, hogy legyen kép a gyerekszoba falán, hogy a szőnyeg passzoljon a mobilhoz.
A másodiknál tudtam, hogy szeretnék szülni, hová tegyem a kiságyat, ahol a legjobb lesz Mikoltnak és nekem is, hogy mi vár rám, ha hazajövünk a kórházból. Biztos voltam magamban, és Mimiben is, egyetlen nagy kérdés volt bennem, Hanna lelke. Hogy hogyan fog megbirkózni a testvérkérdéssel, mit fogok csinálni majd egyedül két gyerekkel, hogyan lesz az, hogy az egyiket altatom, a másik meg épp éhes lesz.
A harmadiknál azon aggódódtam, hogy nehogy olyan hamar érkezzen, hogy ne legyen időnk bejutni a kórházba... meg azon, hogy legyen friss kiflim befelé, mert tudtam, vacsorára egy üres zsemlét fognak adni, legfeljebb egy párizsival. :):) Már egy pillanatig nem voltam én magam előtérben, és tudtam, az ágyunk egyre kisebb lesz, mert a kiságy dedikálva ott áll ugyan, de Áron egészen biztosan mellettem lesz majd, hiszen nem bírok én kiugrálni éjszaka ezerszer, hogy megsimogassam, vagy megszoptassam.
Nyugodt voltam a lányok miatt is, tudtam, ők ketten jól fognak együttműködni, és bár a hátam közepére sem kívántam a kórházi napokat, azt is számításba vettem, hogy azt a kettőt, amit bent töltök majd, csak Áronnak szentelhetem, és ez kicset ér... mert amikor otthon leszünk, az élet a régi-új kerékvágásban folytatódik majd. :) Hol vannak már a gyerekágyas hetek... :):) Persze sokkal könnyebben is ment a regenerálódás, talán épp annak köszönhetően, hogy mindig volt mit csinálni.

Most pedig... azt hiszem az új közeg, az új kórház, az új orvos, a magamrautaltság miatt van bennem egy kis tartás attól, amit történni fog. Tudom, mit jelent a fájdalom, tudom, mi következik aztán, tudom, hogy semmit nem érdemes előre megterveznem. Minden alakulni fog, ahogy a legjobb lesz, és tudom, hogy az újrarendeződéshez türelem és idő kell. Mindenkinek.
Tudom, hogy a szülés utáni hormonbomba mindent gyönyörűnek láttat, hogy ránézve majd Lellére azt fogom érezni, hogy ő a legcsodálatosabb lény a földön, de már azt is tudom, hogy a többieknek nem ilyen könnyű, mert ők ebből a bombából nem kapnak.
Szeretném, ha képes lennék majd mindet ilyen csodálatosnak látni, akkor is, amikor nem engednek majd beszélni, szoptatni, altatni, amikor egy kicsit mind megkergül és szétesik, és tudom, kellek majd, hogy segítsek nekik újradefiniálni a helyüket a családban.

Szeretném jól csinálni...
És közben néha eszembe jut, amikor Hannát vártam... a köldök kérdés, meg a nőség-anyaság kérdésköre is, és olyan jó, hogy ezen már rég túl vagyok... hogy Dani most is a legszebb nőnek lát, hogy bár ő talán a legtürelmetlenebb, mégis velem van. Hogy már ő is tudja, mit jelentenek a rezdülések, hogy mi mi után következik.
A legnagyobb kihívás a kettőnk életében hamarosan elkövetkezik. Négy gyerekünk lesz, és házaspárként és szülőpárként is újra kell osztanunk a kártyákat. Remélem, hogy lesz időnk egymásra, hogy meg tudjuk majd oldani, hogy néha kettesben legyünk. Még akkor is, ha már sem Peti, sem a mamám nem lesznek velünk...