Voltunk ma orvosnál... innentől kezdve minden héten menni kell majd. Bővebben egy másik posztban nemsoká...
Amiről írni akartam, az két nagyon apró, bár talán éppen ennyire fontos mozzanat az itteni életemből.
Az egyik, hogy ezek a péntekek jelentik a felnőtt létünk beteljesedését Danival mostanság, a vizit után mindig beülünk a kórház Starbucks kávézójába, én kapok egy karamellás lattét jéggel, koffeinmentesen, tejszínhabbal a tetején... és beszélgetünk. Vagy nem. :) A fotel kényelmes, a kávé meg bármilyen is lehetne azt hiszem :):) Mindenesetre úgy szeretem.
A másik, ami amúgy is jellemző, és a medence mellett talán ez lesz majd, amit nagyon fogok hiányolni odahaza. Hogy mindig, mindenhol, mindenki (és tényleg, komolyan, minden szépítés nélkül, akár gyerekekkel vagyok, akár nélkülük...) visszamosolyog, vagy előremosolyog. Úgy szeretem. Hogy az a kisasszony, aki egész nap abban az unalmas gyorsétkezdében mérte a chicken kormát, este hatkor is szélesen elmosolyodik, amikor rámosolygok.
Olyan szép lett tőle az arca...
Most jöttem csak rá, hogy mióta ebben az utolsó, hiperérzékeny, nagyon labilis állapotomban vagyok, még senkinek sem sikerült kihoznia a sodromból. És ez hatalmas dolog, mert egészen könnyű lenne amúgy. De mindenki mosolyog, és kedves, és udvarias. És nem a pocakom miatt, hanem amúgy is. Mindig. Az utcánkat sepregető, a közértes lány, a rovarirtó ember, az irodában dolgozó hölgy, aki a vízdíjat szedi.... és még sorolhatnám. Mindnek emlékeszem a mosolygó szemére.
És ezt úgy szeretem...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)














5 megjegyzés:
Hát igen mi magyarok ritkán mosolygunk... és ez nagyon szomorú.
De azért azt vettem észre, hogy érdemes elkezdeni mert vannak olyanok akiknek a te mosolyod visz színt a komor napjába.
Sajnos mostanában én is keveset mosolygok, sőt... morcos vagyok nagyon gyakran, túl nehéz az élet vagy csak azzá teszem, de a napokban egy barátunk is megjegyezte, hogy olyan ritkán lát mosolyogni.
Pedig tényleg nekünk kell elkezdeni...
Azért remélem mi majd látunk :)
Azért küldök neked egy nagy magyar mosolyt.
Én amúgy szoktam csak úgy mosolyogni, de valóban ritkán jön vissza.
Mikor jöttök haza? Meddig maradtok?
Ildikó
:):) Lehet, hogy mama, Te nem az én mamám vagy? :):)
Ildikó, jövő nyáron megyünk haza először látogatóba a tervek szerint, mert Lellével nem utaznék hidegebbe... no meg a többieknek is be kellene szerezni meleg ruhát... így inkább marad a nyárból nyárba átmenet.
Végleg nagyjából három év múlva papírforma szerint, de persze minden sokmindenen múlik. :)
Érdekes, hogy ezt pont most írod. :)
Tegnap egyedül voltam vásárolni és elmerengtem magamban és egyszer csak azt vettem észre, hogy már a második ember néz rám furcsán, felhúzott szemöldökkel. Akkor jöttem rá, hogy ráfagyott a mosoly az arcomra. Ezt furcsállhattak. És nem visszamosolyogtak... Pedig mennyivel jobb lett volna!
Megjegyzés küldése