A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Család. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Család. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. február 11., szerda

Egy hét off

Síelni voltunk.
Az egész család.
Sőt, Petit is elvittük, így aztán olyan volt, mint annakidején. :)
Őszintén szólva felülmúlta minden várakozásomat az egész, a szállástól kezdve a sí élményéig, a gyerekek csúszkálásán keresztül a mostanában nem felhőtlen felnőttlétig.
Szóval szuper volt, pedig ezt egy ideje csak óvatosan szoktam kimondani, mert félő, hogy cinizmusnak hangzik a számból.

Hálás vagyok, hogy végül az utolsó vizsgán is túl úgy döntöttem, hogy Lellével mi is csatlakozunk a többiekhez, mert amit Lelle produkált, arra nincs is igazán szó :)
Meg is mutatom inkább mozgó képpel, annyira áll leesős az egész élmény, ahogy ez a kis hógombóc négy nap alatt gyakorlatilag megtanult síelni.
Ez az első nap készült, Lelli életében első alkalommal áll sílécen.
A második csúszás után kiabált velünk, hogy mostantól egyedül óhajt síelni, egyáltalán ne segítsünk neki.
A morcos ábrázat annak szól, hogy a nagyok elmentek a csákányos felvonóval, őt pedig lent hagyták a minipályán.



Ez pedig a negyedik nap, az utolsó csúszás :) Némileg megváltozott az időjárás...


A nagyobbak közül Mikoltnak azt mondta Péter bácsi (miután a hóeke helyett ő már párhuzamos léccel fordul), hogy itt az ideje, hogy szóljon nekünk a sportrepülő vásárlása miatt, merthogy az is jár neki a síbotok mellé. Hanna a fekete pályán síelt, Áron pedig egyszerűen hozta a formáját. :) Hol kevesebb, hol több lelkesedéssel csúszkált, a végére azért ő is belejött. Nagyon érdekes élmény látni, hogy amin minikorában annyit dolgoztunk, az a mai napig, ha új mozgásformát kell elsajátítania, akkor felbukkan. Motiválni kell, akkor működik, de amint a figyelme kicsit is enged, teljesen lekvárrá válik :) Az oktatók szerint kicsit elvarázsolt :), én tudom az okot, és irtó büszke vagyok rá, hogy milyen ügyes, drága kis ember.

A szombatot Kapuváron töltöttük meleg vízben ázva, bár a kerek sarokkádat elnézegetve saját wellnessünk volt szó mi szó :)


Igyekszem visszazökkenni... :)

2013. szeptember 20., péntek

Sam was in da house

Múlt héten, kedden este a semmiből jött egy üzenet...
"Srácok, a Király utcában mosom a ruháimat egy hostelben, holnap reggel beszéljünk."

Sam a gyerekek harmad unokatesója. Akkor láttam őt utoljára, amikor kétezernégyben az esküvőnk után meglátogattuk a családot Ausztráliában. Tizenhárom éves volt, az iskolából hazaérve lógott rajta uniformjának ingje, izzó, mindig csillogó szemében a kíváncsiság keveredett a korát meghazudtoló, komoly titkok tudásával. Nem sokat beszéltünk, de akkor is tudtam, Sam a maga útját járja, és ez mindig így volt, és így is lesz.
Mandyre pedig, mint a titoktudó kiskamasz édesanyjára mélységes alázattal néztem, ahogy terelgeti, humorral, bölcsességgel, szeretettel. Olyan anya szerettem volna lenni, mint Ő.

Sam azóta némileg megnőtt, de a szeme csillogása, és az érettsége semmit nem változott. Huszonegy évesen volt már séf, három évet dolgozott egy étteremben napi 16 órában három műszakban, aztán tavaly egyszercsak elege lett, és Londonba költözött.
A nyáron bukkantunk egymásra egy közösségi oldalon, hívtam, járjon felénk ha úgy alakul. És miután bejárta Görögországot, Macedóniát, Horvátországot, megérkezett. Nagyjából a semmiből.

Hiába próbáltam követni merre jár, Sam márcsak Polar marad.
Követhetetlen. :)
Az édesapja nagyjából egy héttel Sam érkezése előtt küldött egy üzenetet, hogy a fia valamikor jön, és fogadjuk be (mintha ez kérdés lehetne). Mikor, meddig, ez náluk azon múlik, merről fúj a déli szél.
Dani azért rákérdezett, nem mintha számított volna bármennyit is, a válasz annyi volt, hogy 23-ára van egy repülőjegye Stockholmba, ahonnan majd NYba repül.
Sam jött, és mint kiderült a 23 valójában 17. :)

Az alig egy hét, amit nálunk töltött pont elég volt arra, hogy kizökkenjünk a rutinosnak semmiképpen nem mondható hátköznapokból, és megszeressük a pörgés netovábbját.
A gyerekek rajongásig szerették, hogy itt lakott, hogy néha velünk evett, hogy ki-be járkált az életükbe, játszott, mesélt és megmutatta a pizsamáját is, ha arra kérték. :)
És bár ő nem beszélt magyarul, az enyémek pedig (Hanna kivételével, aki megdöbbentően sok szót tud még mindig) angolul, egyáltalán nem voltak ettől zavarban.

Danival nem sokat találkoztak, de még így is belefért egy közös út Esztergomba (Dani dolgozott, Sam várost nézett), egy csomó barátunk megismerése, egy szentendrei kirándulás, és egy 10 kilométeres futás is, az utolsó hajnalban.
Nekem pedig...
Nagyon várom, hogy a gyerekeim fiatal felnőttek legyenek. Olyan színt hozott, amitől alvás nélkül is simán feltöltődtem.
Voltunk romkocsmázni, sétáltunk a várban, elmentünk fodrászhoz (Viki, ezer hála), aggódva kérdeztem, hogy a póló-rövidnadrág elég lesz-e éjjelre. :) Kapott egy kulcsot, hogy szabadon járkálhasson, meg egy telefont, just in case... Egyszer sikerült kizárnom, hajnali egykor egy fél órát állt az ajtó előtt mire észrevettem, hogy írt, és a telefonját egy éjjel letiltatta, mert nem tudta a pin kódot, így végül valahol máshol töltötte az éjszakát. :)
Volt egy kis nosztalgia is ebben a pár napban, egyfelől a mi nászutunk, és a kinti családdal töltött idők felelevenedése, másfelől Malajzia, és Peti számomra hasonlóan megnyugtató életünkbefonódása.

Egyébként pedig...
Sam pizzát sütött, és mire elfordultam a konyhában, elmosogatott, és a helyére tett mindent.
Ezt a konyhában elpakolós rutint mindenhol, ahová csak elvittük ugyanígy végigfuttatta (két baráti családnál is jártunk, mindenki magyaros ételeket csinált neki, ő pedig tényleg mindenhol azzal fejezte be az evést, hogy rendet csinált :)). Igazi élvezet figyelni egy "tanult" férfit a konyhában, mégha gyerekember is. Szerintem én sosem leszek ilyen gyors és precíz egyben.

Kedden délelőtt Lellével kivittük a repülőtérre.
Kapott egy meghívást karácsonyra. A gyerekek visszaszámolnak.



2013. június 12., szerda

Csupajó. Majdnem.

A kistestvérem megírta a szakdolgozatát, de nemcsak hogy megírta, kapott rá két ötöst, meg egy felkérést, hogy adná-e elő esetleg jövőre a valamelyik szakirányon.
24. államvizsgázik, és a jelek szerint előbb lesz diplomás embör, mint én. :) Sebaj, büszke is vagyok, meg van mégegy kisöcsém, akit még beelőzhetek ;).

Hétfőn szülői értekezleten voltunk Danival az iskolában. Csupa olyan szülő volt ott, akiket régről ismerek, a gyerekek nevét persze nem tudtam, így fogalmam sem volt, milyen lesz az osztály. Legalábbis azon az öt gyereken kívül, akit amúgy is ismertünk. Szóval az osztály elég jó lesz, a tanítónéni pedig olyan, hogy jobbat nem kívánok egyik gyerekemnek sem.
Tetszett ahogy csendes, de határozott, hogy szívmelengető a mosolya, hogy már az első naptól gyűjti az összes gyereknek a meglepetéseket, amit majd negyedikben kapnak meg, amikor majd Dóri nénitől búcsúznak.

Áront felvették az oviba, örömmel nézegettük a listát az ovi ablakában. Szeptembertől ő is óvodába megy.
Egyetlen apró szorongás azért vegyül ebbe a sok örömbe, mégpedig Áron miatt. Mert hiába vették fel, pillanatnyilag nem a vegyes csoportba került. Soktényezős ez a sakkművelet, amivel a gyerekeket elosztják, a legnehezebb a bentmaradó idén is, jövőre is nagycsoportosok újrarendezése, ezzel együtt Áron valamelyest ki is lóg a sorból, hiszen már nem kiscsoportos. Ha a méreteit, és az értelmi fejlettségét tekintjük, akkor végképp nem az. Épp csak a cipőfűzőjét nem tudja megkötni, egyébként már idén is simán középsősnek nézte mindenki.
Ha a szívemre hallgatok, akkor tudnék sorolni olyan csoportot, ahová teljes nyugodtsággal adnám, azzal is megbarátkozva, hogy innentől a gyerekeim nem lesznek egy csoportban soha többet (és ez vonatkozik Lellére is), de ahova pillanatnyilag kerülne, oda nem szeretném küldeni.
Igyekszem elfogadni a tényeket, lehetnek még változások, nem gondolom, hogy ez itt most egy végleges döntés, de most picit fáj a szívem, hogy annak ellenére, hogy két testvére is a vegyes csoportba járt, jár, ő mégsem fér be oda.

2012. november 1., csütörtök

Hanna születésnapja

Mikolt születésnapja óta, vagyis lassan három hónapja készült Hanna.
Néha előhozakodott az ajándék kérdéssel, néha a programokat vetette fel, de mindenből kitartóan ugyanazt szerette volna júliusban és augusztusban és szeptemberben is.
Egy ovis szülinapozást és egy családit, ajándékok tekintetében pedig görkorcsolyát (amire minden decathlonos látogatásunk alkalmával gyakorolt is lelkesen), és egy balettozó babát.

Úgy alakult, hogy akkora nagy lányom lett egy év alatt, hogy nem maradt más dolgom, minthogy teljesítsem a kívánságait. Az ötletelés idén nem volt feladat.
Egy héttel a nagy nap előtt azért megkérdeztem, milyen tortát szeretne, és meglepő módon teljesen mást válaszolt, mint vártam: gesztenyést.

Egy nappal előbb becsomagoltam mindent, és úgy döntöttem, idén először lassú, hömpölygő születésnapot ajándékozok a családnak, legfőképpen Hannának. Ez azzal járt, hogy először gyermekes életünk során kihagytam a saját készítésű tortát, cserébe velük voltam egész nap. Rohanástól, kapkodástól mentesen. Egészen.

Hanna délelőtt Palival bábszínházba ment, reggel elsőként ébredt, szépen felöltözött, úgy várta a nagypapát. Földalattiztak, sétáltak, néztek, sütit ettek, Hanna pedig kapott egy királylányt.
Délben a nagymama főztjét ettük odaát, délután pedig mindenki aludt egy nagyot.

Mire ötkor megérkeztek a vendégek, Hanna már a szépruhájában várta őket türelmetlenül.
Szeretem, ahogy megtelik a ház a családdal, amikor valamelyikünknek születésnapja van. Kifolyik ilyenkor az idő a kezeim közül, elmarad egy két dolog, cserébe vannak jó beszélgetések, hangos nevetés, közös vacsora, egészséges hömpölygés.
Gesztenyés torta ugyan nem lett, kis lelkiismeret furdalásom volt ezügyben, de végülis nem hiányzott. Volt helyette csokis, meg répa, és rengeteg ennivaló, és minden ajándék, ami Hanna vágya volt.
Szeretem, ahogy ragyog a szeme, és azt is, ahogy félti, de mégis odaadja a játékát a többieknek.
(Ezzel az átengedéssel van még mit kezdenem... de ezt a másik rólaszólóban kifejtem majd.)

Néhány nagy nagy kedvenc :) A többi hamarosan...


 

2012. szeptember 24., hétfő

Ősz


Olyan mintha kirándultunk volna...

Budakeszin lakni azért is jó, mert ma például megnézhettük, hogyan bontják le a jurtákat a Kerekmezőn, pedig nagyon igyekeztünk, hogy odaérjünk a mindenféle programokra, amit az őszi napéjegyenlőség megünneplésére szerveztek. Épp csak egy nappal maradtunk le, pedig tegnap aztán nagyon nem csináltunk semmit sem... miközben a réten lovasíjász bemutató volt, meg máglyarakás fáklyákkal.
Na majd jövőre.
Csak mondom, hogy érdemes néha megnézni milyen programok vannak felénk, mert nekem egészen úgy tűnik, évről évre jobbak.

Meg azért is (és ezt egy kicsit korábban már meg akartam írni, de mindig elmaradt...), mert a Vadasparkba (a fizetős részre) mi budakesziek, a lakcímkártyánk felmutatása ellenében hétköznap húsz százalék kedvezménnyel léphetünk be, a hegyvidék kártyával és a babakassza kártyával pedig állandó tíz százalék a kedvezmény. Csak azért írom, mert sajnos ez a bejáratnál nem derül ki... gondolom nem volt hely, ahová kifüggeszthették vón.

De a legjobb, hogy bármerre induljunk is, egykettőre erdőben találjuk magunkat.
A fenti képek a Makkos felé vezető erdei úton készültek, a sétatáv nagyjából 500 méter volt, a szintidő (jójó, fotózással egybekötve) pedig úgy háromnegyed óra. Közben kinek bogarászás, kinek kardvívás, kinek pedig a szembejövőknek való integetés volt a kikapcsolódás.

2012. május 27., vasárnap

Hanna napja

Ma már biztosan kijelenthetem, a névnapokat egyszerűen nem tudom fejben tartani.
Pedig már kis számlálót is tettem a blog oldalába, még színes is, és egészen fent van, hogy minden nap belebotolhassak, arra számítva, hogy egyszercsak megjegyzem majd... és mégsem.

Pedig úgy gondolom, hogy ennyi gyerek mellett egyrészt kis kitolás magunkkal szemben, hogy kétszer ünnepeljük őket egy évben, másrészt viszont (és ez a fontosabb rész) annyian vannak, hogy kinek kinek kell, hogy jusson egy évben legalább kétszer egy csak róla szóló nap.

Hanna neve nem volt benne a naptárban, mikor született. Két évig próbálkoztam kitalálni, mikor ünnepeljük, aminek az lett az eredménye, hogy rendre elfelejtettük... aztán végül sikerült egy tavaszi napot találni, mire megszületett az egyetlen naptárban is hivatalos nevű Áronunk, aki április másodikán ünnepli a szépnevét, így Hannának kerestem egy másikat, csak hogy ismét megkeverjem a dolgot.

Így lett nálunk Hanna napja a május 24.
Amit az idén is elfelejtettem.
Mármint, hogy nem 26., hanem 24.
Szerencsére Ági barátnőm írt egy köszöntő levelet, olyan nagyon kedves, ő mindig minden fejben tud tartani, fantasztikus.
Mi Hannával már három hete készülünk a névnapra, de végig abban a hitben voltam, hogy a szombat a napja... tulajdonképpen mindegy is a lényeget tekintve, de mostantól legalább már biztosan nem fogom eltéveszteni. :)

A készülődés oka az volt, hogy azt találtam, ki, tartunk egy egygyerekes délutánt Hannának, Danival hármasban elmegyünk valahova.
Hanna annyira várta már, hogy minden nap kérdezte, mennyit kell még aludnia.
Azt hiszem, neki van a leginkább szüksége ezekre a csakrólaszóló alkalmakra, mostanában pedig különösen. Persze a többiek is igénylik, hogy néha egykék lehessenek, de Hanna, mint az első, valahogy méginkább. Talán a kicsiknek inkább Hanna a referencia, mint mi...

A névnap pedig amolyan igazi Hannára szabott volt végül, délelőtt a papával és a többiekkel voltak lovagolni (Dani nagyon ritkán tud csak elmenni megnézni Hannát).
Délután pedig háromkor felébresztettük, és egészen a Lurdy házig autóztunk hármasban, moziba készültünk. :)
Hanna élete első igazi moziélménye volt a tegnapi, napok óta ezzel álmodott, azt mesélte, egy nagy házat képzel, amit belül kék és fehér csempék díszítik. :)
Sütit ettünk, mert előbb értünk oda, jegyet vettünk és pattogatott kukoricát, és végre bemehettünk a nagy terembe, és végül elkezdődött a film (a Riot néztük), aminek az első percében azt mondta Hanna, ja, ezt már láttuk a Petivel a repülőn... bamm :), én nem emlékeztem, de sem ő, sem mi nem sajnáltuk, végül jót mulattunk, bár Hannu nagyjából hatvan percnél már nem tudott egyhelyben ülni (mennyire szerettem ezt is :)), azért kitartóan végigficeregte a maradék fél órát.

Hazafelé még fagyiztunk is, ma kivételesen két féladagot kaphatott az egy helyett, aztán itthon folytatódott az élet a régi kerékvágásban. (Hanna mintha semmi sem történt volna, ami nagyszabású, pont három perc itthonlét után készült ki valami apróság miatt és hisztizett éppúgy, mint mostanában bármikor... úgy sajnálom...)

No és a tanulságok:
- Hanna hatalmas lett.
- Egészen pihentető dolog egy gyerekkel, egy ilyen nagy és szép és okos gyerekkel közös programokat csinálni.
- Ha nincsenek velünk a többiek, a zajszint csökken, ugyanakkor kizárólag én vagy a papa tud csak válaszolni, játszani, beszélgetni, és ettől el vagyunk szokva. :)

Annyira jó volt, csak vele, és közben azzal a gondolattal, hogy mennyire látszik rajta, hogy nagycsaládban nő. Elképzeltük, milyen lenne ő, ha csak ő lenne, hogyan lennénk mi vele, ő velünk, és arra jutottunk, hogy passz :), de jó, hogy épp ilyen, és néha jut neki abból, hogy csak ő lehet az egyetlen.

Külön köszönet Palinak, aki három gyerekkel egyedül tartotta a frontot, úgy, hogy mind meguzsonnázva, felöltöztetve játszott az udvaron már, mire megérkeztünk. :)

Kép nem készült, de ma pótlom a maiakkal. :)

2012. május 8., kedd

... és ami kimaradt az áprilisi krónikákból

Tegnap az egyik legkedvesebb, igen intenzív kritikai érzékkel rendelkező barátnőm azt kérdezte, szét vagyok-e csúszva. :)
Kicsit :):)
Legalábbis a rengeteg tennivaló között lavírozom, hogy jusson is, maradjon is, közben pedig olyan gyorsan pörögnek az események, hogy van, amit egyszerűen egy legyintéssel elintézek. Közben pedig azon kuncogok, hogy a hajdani Hannavilágos énem vajon mikor kapna gutaütést látva a ma hanyagságát, például amikor a mosólyukban találomra szortírozott ruhakupacok egyre növekvő káoszára rácsukom az ajtót azzal, hogy ráér... miközben rendesen tizedelve vannak a gyerek szekrényekben a ruhák, és sokszor elgondolkodom, vajon mikor láttam utoljára ezt vagy azt a darabot.

Ennek ellenére van mit felvegyenek, és ez elég is. :) Azért lista nélkül manapság elég kétséges volna, hogy a főzés eszembe jutna-e... hogy az összetettebb, nem mindennapos akciókról el ne felejtkezzem.
Kéne egy kis szabadság... de legalábbis jólesne, bár gyaníthatóan nem az elmaradások ledolgozására használnám.

Itt van mindjárt az április, egy csomó élménnyel, képpel, ami a maga idejében nem került fel sem ide, sem az albumba.
Az első két dolog, ami eszembe jut, hogy elromlott a fűtésünk, meg hogy kipakoltuk a pici házat az udvaron.
Kép egyikről sincs :), viszont meghatározó emlék mindkettő.
A fűtésünk valamikor április elején adta be a kulcsot (három éves a kazánunk...), akkor, amikor még jólesett volna egy kis meleg. Egy ideig fel se tűnt, mert a földszinten a főzés miatt (meg mert sokan leheljük gondolom :)) nem volt vészes a helyzet, csak az lett gyanús, hogy minden este egy kicsivel jobban fáztam fent. Mire a termosztátig eljutottam, már csak 18 fokot mutatott, pedig a kis nyíl nagyon megbízhatóan azt jelezte, megy a fűtés.

Egy hét kellett, mire valaki eljött, hogy szemrevételezze, kiderítse, mi a baja a kondenzációs csodánknak, majd még kettő, hogy telefonon utolérjük az amúgy teljesen megbízható mestert, aki sajnálkozott, hogy nem tudja mikorra lesz alkatrész.
Egyszer begyújtottunk a kemencébe, a gyerekekre meg még egy takaró került.
Jobban aludtak éjjel.
Aztán eljött a kánikula, és okafogyottá vált (valamelyest) a szerelés... Melegvizünk van, a többit meg betudtam környezet és pénztárcakímélő akciónak.
Egészen máig, amikor megint jólesett volna picit befűteni.

A kisház...
Amikor elköltöztünk, ide halmoztuk fel az összes olyan holmit (az addig már felhalmozottak mellé), amikről úgy gondoltuk nem lesz rá szükség az elkövetkező 50 évben. Már akkor hüledeztem, hogy sikerült alig 10 évnyi közös, és picit több, mint 30 év egyéni életünk során összeszednünk ennyi kacatot.
A tavaszi lendületben azt gondoltam, jobb sora is lehetne a kis házikónak a kacattárolásnál. Például ha láthatnám egyszer üresen, biztosan jól kitalálnám, mi legyen belőle. Voltak dédelgetett álmok is, meg azt is gondoltam, jót fog tenni nekünk egy kis fizikai munka.
Annak ellenére, hogy voltak kérdések (hova tesszük a gyerekeket, míg mi a porban munkálkodunk...), egy szombaton nekiálltunk. Délre a fele megvolt, a nehezebb része (építőanyagok, régi rossz polcok...) délutánra maradt.
Az alvás után, némi izomláz ellenére nekiálltunk a második körnek, közben szép lassan megjelentek a családunk tagjai. Egymás után megérkezett majdnem mindenki, jutott mindegyik gyerekre egy felnőtt, meg pár hatalmas férfikéz is, és olyan tempósan tették a dolgukat, hogy csak kapkodtam a fejem.
Hogy a kisház üres lett, sőt az udvarról is eltűnt minden, ezért is hálás vagyok, de leginkább az volt ebben a napban nagyon jó, ahogy egy nagy családként működtünk... gyakorlatilag kérés nélkül.

A ház azóta is üresen áll, de mindenféle terveket szövök a jövőjéről. Közben pedig azon gondolkodom, mi legyen a következő egész családot megmozgató akció. :) Azt hiszem, ha sok meggy terem az idén, akkor befőzünk :):)

És hogy ne legyen képtelen a blog, a gyerekekről írok nemsokára egy képeset is külön.

2012. március 15., csütörtök

Szentendre

Azt terveztük, hogy elutazunk ebben a négy napban. Mikolt Áronnal nagy egyetértésben Malajziára szavazott.
Aztán mégis maradtunk.
A számtalan ok közül már választani sem tudnék, de a legjobb ebben mégiscsak az, hogy ötcsillagos a szállásunk :), mindenki a legjobb ágyban alszik, és ez azt hiszem az egyik legfontosabb tényező a jóérzésemben (amellett, hogy ezzel megspóroltam nagyjából három órányi pakolást az összes mi marad itthon stresszel együtt, és csak szőrmentén említve az éjszakai konyha előnyeit).
A programokat jó előre kitaláltuk, például holnapra egy teljes nap szabadságra megyünk. Kettesben. A gyerekeket közben a nagyszülők és Peti látja el mindennel, ez volt Petitől egyébként a születésnapi ajándékom... illetve egy bon, ami egy napra szóló távollétet biztosít nekem, reggeltől estig. Nagyon nagyon örülök neki :), és hogy Dani is épp ráér, már csak hab a tetejébe. Turisták leszünk, Budapesten. :)

Aztán azt is jól kitaláltuk, hogy a szombatot vendégségben töltjük majd, Dunapartozunk, hekkezünk, kacsákat nézünk, és jól lelassulunk.
A vasárnap általában a hétfőre hangolódással telik, de szeretnék még egy kis alcsútdobozi hóvirágmező nézést beiktatni, majd meglátjuk mekkora sikerrel.

A mai napra Hollókő volt a terv, de ezt kedden elvetettük, annyira messzire mégsem autóznánk... és akkor jött két nap teljes agonizálás, közben erősen felsejlettek a maláj élet sirámai, miszerint itt annyi mindent lehet csinálni, szemben az ott bejáratott két programmal... (amit amúgy a végéig nem untunk meg, és legalább nem volt kérdés, hová :)), és ha egyszer hazajövünk meg sem állok majd a csinálni-nézni-kipróbálni valók listájának gyártásával, majd megvalósításával.
Most mégis bajban voltunk... ne legyen nagyon messze, legyen gyerekbarát, de nekünk is legyen kikapcsolódás.
Még tegnap este hívtam Sáráékat, de végül ma reggel magunk maradtunk (Sáráékkal reméljük mihamarabb), két lehetőséggel. Alcsút vagy Szentendre délelőtt, és Vár vagy Visegrád délután. A forgatókönyv szerint minden gyerek alszik egy nagyot ebéd után, miközben A programból B programba szép simán átautózunk.
És hogy mégse maradjunk társaság híján, meginvitáltuk anyukámat, aki (láss csodát) bokros szünidei teendői ellenére kapta magát, és mire én összekészítettem mindent (egy napra sem olyan egyszerű nekem ez...), már az ajtóban álldigált menetre készen.

A Skanzen mellett voksolt a többség, így végül Szentendre felé vettük az irányt. Utoljára Mikolt volt baba, mikor ott jártunk, azóta megépült az új fogadóépület, szép is, jó is, de az ügymenet gördülékenysége kissé fapados... sajnos.
Pedig rettenetesen jól éreztük magunkat, a gyerekek bevették magukat egy udvarra, ahonnan nagyon nehezen indultunk tovább, csakis a malom kedvéért.
A rengeteg jó pont mellé azért három nagyon negatívat is begyűjtött a hely. Egy hatlovas nagy méretű szekér majdnem lesodort bennünket az útról, száguldva, kiabálta, hogy vigyük a babakocsit az útról, ahol egyébként gyerekes családok andalogtak a legnagyobb békében, akár elengedve a gyerekeket is, nem számítva forgalomra (járda nincs is, ez az egyetlen lehetőség egyik pontból a másikba jutni... nem is értem, hogyan gondolták ezt a lovasszáguldós dolgot). Mi hamar észrevettük ugyan, és félreugrottunk kocsistól, de egy kisgyereket, aki a motorjával a játszóról az útra gurult, majdnem elgázolt, és fékezés helyett még suhintott is egyet a lovainak...

Az étterem még mindig egy vicc. Ebédidőben egy kedves idős bácsi kért minket, fél óra múlva jöjjünk vissza, mert nincs hely, odabenn tömeg, és hiába vannak kint szabad padok, nem engedhet be. Négy kisgyerekkel igazán mókásnak tűnt nekiállni más lehetőséget keresni, mikor a parkon belül ez az egyetlen.
Mindenesetre elindultunk a kocsihoz a meglehetősen morcos kis bandánkkal (mind éhes és fáradt volt már...), és mikor kiértünk, szembesültünk egy legalább nyolcvan méteres sorral, akik mind a parkolásukat szerették volna rendezni. A bejárati sorompónál a bácsi elregélte, hogy majd a hetes ablaknál lehet fizetni annak idején... és tényleg. Ez az egy ablak áll mindenki rendelkezésre, érkezési sorrendben. Van ugyan még jópár, de mind zárva.

Nem úgy jutottunk ki végül, ahogy terveztük, mindenesetre nem álltuk végig a sort, és bár szerettünk volna fizetni, nem sikerült. A sorompó viszont két fürge autónyit nyitva van... pláne négy sivító gyerekkel.

És hogy a szépet is mindenképpen megemlítsem. A Skanzen nekem mindig élmény, szeretem a régi idők megelevenedő történeteit, a színes kavalkádot, a gyerekprogramokat, a mesterségek bemutatását, a friss kenyeret, a nagy malmot, a dombtetőn a kilátást. És azt hiszem ezzel a gyerekek is így voltak.
Ragyogó napsütést kaptunk, sapka nélküli meleggel, csíkos gyerekekkel :). Ez utóbbi most is nagyon praktikusnak bizonyult, és Vikinek külön köszönet Áron pulcsijáért, így őt is sokkal könnyebb volt szemmel tartani, mint eddig bármikor.

Ettünk nem messze a gyerekkoromból jól ismert Parola étteremben, olyan volt a kiszolgálás, mintha egy ismerősnél ebédeltünk volna, aztán pedig nekivágtunk az erdei útnak, hogy megnézzük a Visegrádi Fellegvárat.

A manók nem hozták ugyan a megbeszélt papírformát, a hátsó traktus ismét bebizonyította, hogy a Muppet Show két öregje sokkal kevésbé vicces jelenség, a kedvenc párbeszéd foszlányom:
- Jajjajj a szemembe süt a nap...
- Mimike... nem baj, jó az nekünk.
Vigasztalta Áron... aki egyébként azon hőzöngött, hogy nem éri el Mikolt fülét, amit Mimi felajánlott álombaringató birizgálásra. Mert az Áronnak kell... Mikolt meg egy tündér, és hagyta. Tényleg.
Nehezen álltam meg, hogy csendben maradjak, és ne zavarja Lellét és Hannát, akik viszont rendesen igyekeztek elaludni.

Visegrádon szemrevételeztük a Várat. Kívülről, mert mire odaértünk épp tíz perce aludtak, és Dani sem volt lelkes a bemenetelért, aztán lefelé egy játszóteret a domboldalban, majd a sípályát. Ez utóbbit meg is jegyeztük magunknak egy nagyon sokára elkövetkező síszezon színesítésére, majd visszatértünk a Szentendrére tartó útra, és már majdnem meg is érkeztünk, mikor szép sorban mind magához tért.
Így a nap végét is ott töltöttük ahol elkezdtük, ettünk egy süteményt a Szamosban (és közben megversenyeztettük a legarrogánsabb kiszolgálásért járó fődíjat (még mindig a Daubner vezet (illetve Dani kacarászott rajtam, hogy beállhatok a Muppet show-s sorba... és tény, hogy szúrósabb voltam ma a szokásosnál, de igazam is volt)), és megcsodáltuk az új sétálórészt, meg igyekeztünk mederben tartani a gyerekeinket, akiket a kutyák után leginkább az apró csetreszekkel teli pultok vonzottak.

Este hétre értünk haza, napsütött arccal, tele élményekkel, és sokáig tartó energiákkal. Szeretem ezeket a ritkán adódó, hosszú, családdal töltött napokat.
Azért nagy kő esett le a szívemről, hogy sikerült Mikoltot lebeszélni arról, hogy Malajziába menjünk kirándulni :):)

2012. március 4., vasárnap

Kettő, Harmincöt, Nyolcvannégy

Valahogy nem akarózik megírnom ezt a bejegyzést. Nem mintha zavarna a születésnapom, neadjisten a korom (bár Manóval vasárnap jól megbeszéltük, hogy manapság nem nagyon szeretünk a tükör előtt forgolódni, fel is merült bennem, hogy vagy többet kellene aludnom, vagy el kellene kezdenem sminkelni magam, de egyikre sincs sok esély... így marad a tükörellenségeskedés), inkább úgy van ez, hogy attól lesz születésnap, hogy mások örülnek. :)

Én aznap a csavargóimmal voltam elfoglalva, meg a napi teendőkkel, és örültem, hogy annyian felköszöntöttek az fbn, itt is köszönöm, nagyon jó volt néhány pillanatra elemelkedni az átlagtennivalók ragacsos masszájától.
Este pici családi körben ünnepeltünk, gyertyás tortával, ami mind elfogyott, annyira finom volt. Nem én sütöttem, arra nem vállalkoztam :)

Azért a március mindig kiváltságos helyen van a szívemben. A saját dátumom láttán elönt valami nyugodt melegség, aztán szeretem felköszönteni a mamámat (ami az idén jól elmaradt... ejjj), és szeretem, hogy a dédi nem tudja, végülis másodikán vagy harmadikán született. Két dokumentum van, mindkettő másról tanúskodik. Neki a harmadikát szavazta meg a család, nem tudom, miatta vagy sem, de jó, hogy valaki ilyen közel van hozzám...
Aztán van egy keresztlányom is, akiről még csak találgattuk nemrég, hogy vajon melyik napot választja majd. Annyira tisztán emlékszem Manó hívására, mikor kiderült, nem Blanka választ, hanem az orvosa, és Manóban felmerült a másodika is, mint opció, de végül negyedike lett Blanka napja. Mennyire izgultam aznap, hogy vártuk ezt a kicsi lányt, aki valóban megfoghatatlanul picike volt, és rettenetesen szerettem volna megölelni, elringatni, de helyette csak néztem őket, és meghatott, hogy végül teljesült ez a kívánság is, és Manónak is megszületett a kis csodája.
És hogy róla se feledkezzünk el, kilencedikén meg neki gyújtanánk gyertyákat, ha jönne :)
Gyerekkorunkban mindig együtt ünnepeltük a hármunk szülinapját, mert még Márton is halak, csak ő az elejéről...
Van is egy nagyon kedves kép rólunk, majd holnap megkeresem, és beteszem ide...

Vasárnap délután nálunk gyűlt össze a nagycsalád, hogy köszöntsük akiket illett.
Kikerült a gép a kezemből és készült rólam is kép, olyan nehezen találom a helyem kamera nélkül... :) azért a tortázásra visszakértem, viszont jó volt visszanézni azokat a pillanatokat, amikben most az egyszer teljesen jelen voltam. Nem rossz :).

Blanka kapott egy futóbringát, és mint anno Áron, ő is nagyon nagyon lelkesen keringett körbe körbe a lakásban, olyan jó volt látni az örömét, és nem kevésbé a harcos tekintetét, amivel védte a sajátját, mikor az enyémek közeledtek felé. :)

A dédit is megajándékoztuk, bár gyanítom, neki a legnagyobb ajándék, ha láthatja az összes gyerekét, unokáját, dédunokáját egy halomban. Néha elgondolkodom, vajon nekem lesznek-e ilyen kerek pillanataim 84 évesen. Szeretném.

Ami engem illet, valami olyat kaptam, amire már nagyon régóta vágytam, és amihez még nőnöm kell, megtalálni a helyet és az időt, de lelkes szolgálója leszek, annyi bizonyos. Egy varrógéppel lepett meg a család, és egyelőre nem is tudom felfogni, hogy van egy ilyen a házban. (Ma már dolgozott is, Hanna balettos zsákját szabtam át és csinosítgattam egy kicsit, sajnos csak majdnem lett készen, valamiért egy óra után beadta a kulcsot, és olyat produkált, amire egyelőre nem találom a magyarázatot... varrógépbarátok segítség!!! Mennyire jó a kezemet használni... )

A varrógép körítése ezúttal legalább annyira megható volt, mint maga a szerkezet. Dani egy nagy dobozba rakta, amit nem akart, vagy tudott becsomagolni. Én valamerre jártam épp, mikor Mari és Pali nálunk állomásoztak, és közösen gyakorlatilag egy kulcsos ládát dekoráltak a dobozra. Minden gyerek rajzolt valamit (a kulcsos része sajnos lemaradt a képről... pedig tökjó), és bár a kezükön a nyomok beszéltek, a titkot egyikük sem árulta el, még a legkisebb sem, pedig kellett várniuk több mint egy napot, hogy elmondhassák, mivel készültek.

Mint ahogy arról sem szóltak egy szót sem, hogy Palival egy egy virágtündért gyártottak, pedig ez igazán izgalmas elfoglaltság lehetett, hiszen ragasztani, vágni és színezni is kellett hozzá. Fantasztikusak... a gyerekek pláne, de nem különben Pali és a virágtündérek.

Meg az egész család, úgy, ahogy van. :) Mondtam már párszor, mennyire szeretem ezeket a délutánokat. Manó kedves, még akkor is, ha keveredik bele őszinte fájdalom is. Sőt...

2011. december 27., kedd

Pillanatok

Az idei karácsonyunkból...

Huszonkettedike volt, csütörtök, az a nap, amikor a nagyszülők vannak a gyerekekkel. Most úgy alakult (egy elég húzós éjszaka után enyhe másnaposságra emlékeztető zsongással a fejemben ébredtem), hogy minálunk "vigyáztak" az összesre, amiért nagyon hálás voltam, mert így nemcsak a lányok, hanem a kisebbek is kaptak extra figyelmet. Az utolsó simításokat végeztem, mikor egyszercsak előkerült Hanna befejezetlen babaruhája... Az, amit én kötöttem, ami ogyanolyan lett volna, mint Mimié, azzal a különbsággel, hogy Mikoltté már becsomagolva várta az angyalokat.
Délután kezdtem neki, három órányi munka volt saccra, de a délutáni alvás másfél órájából felet aludtam, aztán Lellét ringattam, így végül turbosebességre kapcsolva is csak a feléig jutottam estig. Még éjjel is csattogtak a tűk, és még másnap délután is... végül az utolsó pillanatban, de készen lett. Csattanó nincs, hacsak annyi nem, hogy a lányok a kibontás után félre is dobták mindkettőt. :):) Pedig szépek lettek. :) Most egy ideig nem kötök...

Karácsony napján (más tennivalóm nem lévén, és mert már pár éve úgy döntöttem, semmit nem ér a karácsony nekem, ha beesem a fa alá, ezért időben elkezdek mindent, és nem zavar, ha nem lesz meg minden... idén pl. a karácsonyi menü bánta, de mi nem...) bekocsiztunk a Bazilika előtti térre, Betlehemet nézni. Mikolt a kocsitől három lépésre kezdett rá a fázik a kezem mantrára, és abba sem hagyta míg vissza nem értünk... :) Nyári gyerek, és ezt már Hanna is fújja... :):)
A faragott kis jászolnál jobban csak a műkorcsolya pálya tetszett a gyerekeknek. Dani ivott egy forralt bort, a gyerekek kaptak egy meleg teát, bámészkodtunk, és beszereztük az utolsó, de annál fontosabb karácsonyi kellékett, egy csengettyűt.
A téren előbb összetalálkoztunk egy személyesen még nem ismert ismerős család felével, beszélgettünk, közben két nagyon szép kamaszgyerekre lettem figyelmes, akik kipirosodott arccal szaladgáltak fel s alá, és egy kicsit jobban elidőztem a látvényukban, mert úgy tűnt, egyre kétségbeesettebben rohannak a kis házacskák körül.
Mi is odébbálltunk, őket sem láttam többet, csak akkor, amikor a talponállók előtt itattuk a mieinket. A legnagyobb kiabálva cipelt egy négyéves formát, és kiabálta: Megvan!!!. Összeszorult a gyomrom, eszembe jutott, mikor Mikolt eltűnt egyszer a négybetűs áruházban, és csak néztem, ahogy a hat gyerek és a nagyszülők összeborulnak, és örömében három zokog, a többiek pedig azt sme tudják, melyiket csókolják.
És ahogy néztem őket, egy arc láttán hirtelen az enyémmé is vált a kétségbeeséssel vegyes megkönnyebbülés öröme... a nagymama a gimnáziumban az angoltanárom volt. Köszöntem neki, egy pillanatra közös volt ez a karácsony, aztán sokáig tartott, míg elmúlt a gyomromból a jólismert szorítás... A gyerekek féltése.

A karácsony misztériumában számomra az a legszebb, ahogyan keveredik egymással a racionalitás, a mese, a misztikum, és egyelőre cseppet sem vágyom rá, hogy lerántódjon (bármilyen formában is) a lepel az ajándékok, és a fa érkezéséhez kapcsolódó hitvilágunkról. Nálunk nem a Jézuska hozza ezeket, mert számomra ez egyáltalán nem elfogadható... hioszen ez az Ő ünnepe, így Őt csak ünnepeljük, dolga minálunk nincs. Az angyalok azok, akik délutánra megteremtik az ünnepet. Hanna természetesen az idén már sokféle kérdést tett fel nekem ezzel kapcsolatban, nem keresztkérdések voltak ezek, hanem a tiszta kíváncsiságé.
Nem szeretem azt gondolni, hogy becsapom, mert én is hiszek abban, hogy a gondolatbak, a szeretetnek teremtő ereje van, és sokszor amit mi elkezdünk, azt valaki más fejezi be. Talán az angyalok...
Az idén is szóba került, hogy ki mit kér, és bár rajzolni nem rajzoltunk (ezt sem bánom egy cseppet sem), jólesett róla beszélgetni. Hanna 23-án este a fürdőszobában azt felelte: Nyusziházat, olyat, amiben bútorok is vannak, meg kis ágyak... nem is nyusziknak, hanem emberkéknek.
Majd este még átjött a miágyunkba, és kicsit pontosította... A müllerből egy kis dobozos legoemberkét kérek... nem is... nagy dobozosat.
Idén a lányok igazi ajándéka egy duplo babaház volt, amiről Hannával, vagy előtte sosem beszéltünk, és a müllerben nincs ilyen...

Szentesete délutánján míg én altattam, Dani elkezdte előkészíteni a nappalit, a fa helyét, majd kiosont a teraszajtón keresztül a garázsba, ott megfogta a fa legalsó darabját, és settenkedve lopózott vissza a nappaliba... ahol Hanna a kanapén ücsörgött a kendőjét szorongatva.
Nem hallottam ahogy lement, Dani sem láthatta, hogy megérkezett.
A tettenérés leghúsbavágóbbika az ilyen karácsonyi lelepleződés... de Dani megoldotta egy laza: - Csak kijelölöm a helyet, hogy az angayloknak kevesebb dolga legyen.
Majd felkísérte Hannát, aki feltett még néhány kérdést és elaludt.
Mikor aztán teljes díszben megérkeztek a gyerekek a feldíszítetthez, már nem is emlékezett erre... a lényeg nem veszett el úgy tűnik. :)

Tapasztalatom szerint a gyerekeim két dolgot szeretnek kapni, ha ennél több a csomag, akkor a bőség zavarában fel sem fogják, mi az, amit kibontottak. Ezért (talán most először sikerült elérni a megfelelő arányokat) a lányok egy nagy közös, és két kisebb személyes ajándékot kaptak. Áronnak is volt két csomagja, az egyikben egy könyv.
Hogy mekkora sikere volt egyébként mindennek, az abból látszik, hogy a három nagy (ma pedig mind a négy) ötödik napja teljes egyetértésben játszik együtt. Nagyon jó ezt látni...
Visszatérve a könyvhöz... Mostanában kicsit háttérbe szorul a kötött formájú mesélés mifelénk, mert hárman háromfélét kívánnak, és egyiküknek sincs türelme kivárni a sorát. Este mozgókép a mese, eleinte nagyon rossz érzés volt ez, de ma már látom, nincs kárukra (három mese forog folyamatosan lassan három hónapja).
És mégis, hiányzik a rutinból az igazi összebújós mesélés.
Hanna, miután a könyvet kibújtatta a csomagból, mindennek háttal csak ült és lapozgatta, míg a végére nem ért... nagyjából egy negyed órán át. Közben a többiek bontogattak mást, de őt csak a könyv érdekelte. Megható volt, és nagyon jó érzés látni, mennyire kell neki is a nyomtatott forma.
Azóta minden nap mesélek nekik nap közben egy rövidet.

Nagyon sűrű volt a három ünnepnap. Szentesete Paliék voltak nálunk, aztán anyukámékhoz is átmentünk még, másnap Mariéknál ünnepelt a nagycsalád, huszon hatodikán pedig mi láttuk vendégül az én oldalam tágabb körét. Elfáradtam nagyon, de semmivel sem cserélném el ezeket az órákat, ahogy mindenhol örülnek és örülünk egymásnak, az együtt töltött időnek. Szeretem, hogy a felnőttek már nem ajándékoznak igazából, csak a gyerekek kapnak.
És nagyon szeretem, hogy a dédi még mindig itt van köztünk, most már mind az öt dédunokája körülveszi.

Szeretem ezeket a pillanatokat...

2011. szeptember 2., péntek

Dani megpróbálja

Mármint leírni, miért is megyünk haza. Mert nincsenek egyszerű válaszok. Mert bár a döntések a családunk egészét érintik, nagyrészt a munkaéletemmel függnek össze. Ami amúgy nem része ennek a blognak. De megpróbálom.

Röviden azért, mert amiért idejöttünk, azt nagyrészt már megkaptuk. És mert a maradás kevesebb összenergiát ad a családnak, mint az, ha hazamegyünk.

Miért jöttünk? Az én nézőpontomból a határaink további feszegetése, a külföldi élet és munka kipróbálása és az ázsiai emberek, világ jobb megismerése és kapcsolatok építése miatt.

Azt hiszem, a blog olvasóinak nem kell magyaráznom, hogy magánemberekként a határainkat köszönjük, megtaláltuk. Lelle érkezése nem volt betervezve az idejövetelről való döntéskor. És e két nagy energiát igénylő változás problémáinak párhuzamos megoldása és a tartós sérülések megakadályozása mindkettőnk erejét meglehetősen igénybe vették. Az enyémet most talán méginkább, mint Kingáét.

A külföldi életet és munkát kipróbáltuk. Rengeteget tanultunk, tapasztaltunk, embereket ismertünk meg és bár teljesen lefogyasztott elemekkel, de a világról szerzett számtalan új ismerettel megyünk haza.

Az ázsiai emberek, kultúra megismeréséről beszélni nagyképűség lenne. Ennyi idő alatt, miközben ennyire befelé kellett figyelnünk, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy többet tudunk erről a világról, mint mikor idejöttünk. A sok ingert még otthon is dolgozzuk majd. Az itteni életünk intenzitása miatt azt gondolom, elég mélyen beleláttunk az itteni élet alapjaiba. Hiszen gyerekünk született, gyerekeink jártak iskolába, én dolgoztam, barátokra leltünk, szerződtünk, felmondtunk, stb.

Igy végül amiért jöttünk, nagyrészt megkaptuk, azt már csak mélyíteni lehetne. Másrészt az, hogy idejöttünk, számtalan kockázat vállalásával is járt. Sok-sok előny és lehetőség rejlett és rejlik abban, hogy Ázsiába jöttünk élni. De ez a lehetőség anyagilag nem volt egy fantasztikus főnyeremény. Arra adott lehetőséget, hogy nagy lemondások nélkül megéljünk itt. Csak sejtéseink voltak arról, hogy mire lesz elég amit kapunk, és egyáltalán mennyibve fog kerülni itt az élet. Az első fél év alatt kiderült, hogy lényegesen többe kerül itt számunkra megfelelő színvonalú életet élnünk, mint otthon. Bár sok dolog valóban olcsóbb itt, viszont nagyon máshonnan lehet energiához jutni, mint otthon. És azok az energiaforrások, amikhez mi szokva vagyunk, itt sokba kerülnek. Gondolok itt az európai ételekre, a gyerekek olyan képzésére és nevelésére, amit mi jónak tartunk, vagy a szabadidő tartalmas eltöltésére. Mindezek ugyan elérhetőek itt is, de nagyságrendekkel több pénzért, mint otthon. Mi pedig négygyerekes családként már nem tudunk az itteni erőforrásokhoz alkalmazkodni.

A munkámról továbbra sem szeretnék részletesen írni, ami azért idefér, hogy csalódnom kellett abban, hogy mennyi figyelmet, támogatást kapok az első időkben. Ez részben egy olyan cégen belüli feszültségből következett, amiről nem tudtam és senki sem készített fel rá. Épp a napokban robban ez a bomba a fejem felett, eddig csak éreztem és láttam, hogy robbanás jön. Ez a feszültség az egész szervezetre rányomta a bélyegét és persze nekem is komoly energiámba telt, nemcsak viselni ezt odabenn, hanem letenni, nem hazavinni. Volt egy pont, ahol elfogyott az erőm és csak arra tudtam gondolni, hogy otthon, biztonságan tudjam a családomat.

Én pedig mindig mérlegelek (Kinga ettől sokszor tengeribeteg mellettem...) és igyekszem a legjobb döntéseket hozni. Ez most azon ritka alkalmak egyike volt, amikor nem agyból, hanem zsigerből éreztem, hogy haza kell mennem. És ez most egyes szám első személy. De a családnak is haza kell mennie? Nem feltétlenül. Ezért, bár a döntés számomra könnyű volt, a következmények nem feltétlenül rózsaszínűek. Kinga számára az itteni életünk hétköznapjai sok szempontból könnyebbek voltak, mint otthon. Ha hazamegyünk, vissza kell vennie olyan terheket, amiket önként nem szívesen vállalna. Csak remélem, hogy ha a hazaköltözésből fakadó bizonytalanságokon és kényelmetlenségeken túl leszünk, ő is sok-sok pozitívumot fog látni az otthoni életünkben.

Szóval korántsem "jódolgunkban" megyünk haza, még rengeteg teendő áll előttünk, ami szintén forgácsolja az erőinket, de bízom benne, hogy végül mindannyian pozitívan tudunk majd visszatekinteni az itt töltött időre és a hazamenetelre egyaránt és idővel kisimulnak a ráncok a homlokunkon.

2011. július 13., szerda

Kifizettük a számlát

Dani értünk jött, hogy hazavigyen.
Úgyhogy most berekesztem a posztáradatot, becsukom a szemem míg Lelle is alszik és lelkileg felkészülök (lesz rá fél órám...), hogy odahaza picit szétesünk majd, hogy aztán elkezdjünk hattagú családként négy apróval újra professzinálisan funkcionálni.
Új évad indul... :)

2011. július 12., kedd

Négyen

Úgy gondoltam, ma hazamegyünk... meg úgy is, hogy az lesz a legjobb, ha nem jönnek be a gyerekek... Áron születésekor iszonyú nehéz volt az elválás, és nem szerettem volna megismételni egy hasonló mindenkisír a nagyöröm ellenére alkalmat.

De mert Hanna alig várta, hogy elinduljanak végre, és mert mégiscsak, bejöttek. És nagyon nagyon jó volt látni őket, először így egy kupacban. Hihetetlen kedvességgel és örömmel fogadták a legkisebbet, mind a maga legtermészetesebb módján, és annál még sokkal finomabban. Még a kiselefántunk is lelassított egy időre, ölbe vette Lellét, megsimogatta, megpuszilgatta, és mikor fáradni kezdett, akkor ugrált csak körülötte.

Szeretem ezeket a pillanatokat, szeretek elmerülni bennük, jó látni, hogy ilyen jó nekik is. Amitől féltem, hogy nem fognak tudni elengedni. Ezzel szemben Hanna és Mikolt csak annyit kérdezett, hogy mikor jövünk haza, Áron pedig spontán megölelgetett, megmutatta, mennyire szeret... :)

Csak miután elmentek éreztem, mennyire gyenge vagyok. Igy aztán maradunk még egy éjszakát...

2011. június 26., vasárnap

Jutka Nagymama 55 éves

A mama ma ünnepelte a 28. születésnapját.
8 éves voltam, amikor ennyi lett. Akkor kapott a nagypapámtól 28 szál színes szekfűt. A csokor felkerült egy magas állvány tetejére, én meg csak néztem, és olyan nagyon soknak tűnt... hogy azt találtam mondani, hogy mostantól mindig ennyi idős lesz nekem...
Azóta minden évben július 26-án ezt a számot üljük.

Annak ellenére, hogy a gyerekek betegek, Áronnak a fél szeme alig látszik, és elég nyűgösek is, a délutáni köszöntés igazi jóhangulatú, meghitt ünnepléssé vált. Anyukám tortát is csinált, a lányok pedig befejezték végszóra a kis ajándékot, amit hetek óta készítünk.

A mamám pedig csodaszép. Épp, mint 28 éves korában. És olyan jó, hogy itt volt ma, annak ellenére, hogy sokszor eszembe jutottak az otthoniak, akik viszont biztosan nagyon hiányolják a közös nagycsaládi ünneplést.

Isten éltessen sokáig Mama!

2011. június 4., szombat

Kihogyvan

Maratoni bejegyzésre készülök... Mivel az elmúlt pár napban nem sok újdonság született, gondoltam legyen egy ilyen kimerevített pillanatfelvétel mind a hetünkről, ennél többre most nem telik :)

Peti
Hetente háromszor, mostanában kétszer jár dolgozni, mindig biciklivel megy, ami oda is, meg vissza is jócskán tartalmaz emelkedőket... Jó edzés ez, amikor hazaér rendszerint olyan vizes, mintha zuhanyozott volna. Csodálom a kitartását, ebben a klímában egyre hazajönni, csak hogy segítsen nekem a déli menetnél... Hálás vagyok érte. A munkája egyébként nem túl felemelő, bár a közeg, és amiért azt csinálja, amit, az nagyon jó dolog. Most épp az ausztrál kontaktokról meglévő összes adatot viszi be excel táblákba, és néha telefonál, hogy eladjon egy egy tábort. De egyik sem az igazán testhezálló feladat.
Viszont a héten újra beszéltek Roryval a jövőt illetően, és most úgy tűnik, hogy június végétől két hónapot Borneon tölt majd, fotózza, videózza a tábort ott. Lesz idősazk, amikor kint lesz terepen, és lesz olyan is, amikor a városban fog lakni.
Szállást, ennivalót és némi zsebpénzt kap, no meg rengeteg élményt.
Danival együtt nagyon örülünk az örömének, meg a lehetőségnek, és persze fél szemünk sír is, hiszen elmegy, és Petit nem könnyű pótolni.
A további tervei pedig, hogy szeptemberben hazamegy... hát erről próbáljuk meg most lebeszélni, de tény, hogy elég karcsú csillogást tudok felajánlani neki...
Tegnap este sokat gondolkoztam rajta is, igazából egészen jól működik szerintem itt, péntekenként éjszaka tárasasozni jár a város másik felébe, így avn egy kis társaság, aminek a tagja már. Vasárnap pedig a délutáni alvásidőben Danival tollasoznak a klubházban.
Szeretem, hogy tudnak egymással is időt tölteni, talán még sosem voltak ennyit és végképp nem így együtt, mint ebben a négy hónapban.


Dani

Róla nem sokat írok, de ezt már írtam :)
Dióhéjban... az itteni életünk legnagyobb adománya, hogy a családunk, a kettőnk erősödni tud, talán részben a sok nehézség miatt, amit közösen élünk meg, oldunk meg, részben pedig az egymásra utaltságunk miatt. Minden este, amikor hazaér, olyan örömmel csókolja végig az összes kicsit és nagyot, hogy abból rengeteget kap mindegyikünk. Akkor is, ha a hazatérés elég késői, reggel pedig még mindenki alszik, amikor elmegy.
Taxizik, hogy az az egy autó, amink van, itt legyen, ha bármi történik velem, vagy a gyerekekkel. Gondolkodott hogy járjon motorral, hiszen az sokkal olcsóbb volna, de annyival veszélyesebb is, így inkább maradt ez a verzió. Nem mondom, hogy nem érezzük ezt kidobált pénznek, de így legalább addig is pihen, míg oda-vissza utazgat.
A munka nem igazán olyan, mint amire számított, és ez nagyon nyomasztja. Mindent megtesz azért, hogy a lehető legtöbbet hozza ki abból, ami adott, de támogatás és sikerélmények híjján sokszor nagyon elveszti a lendületét, a hitét abban, hogy van értelme.
Most azt hiszem, ha otthon lenne olyan lehetőség, amivel el tudna tartani négy gyereket, lehet, hogy nem gondolkodna sokáig...


Kinga
Türelmetlen és nagyon fáradékony vagyok. Eszem az előirányzott schüsslert, c vitamint, magneB6ot, mert a terhesvitaminoktól heveny hányingerem van... és még így is úgy tűnik, ez kevés. Vagy a pocakom túl nagy... :) Vagy ez már nagyon a vége.
Jó lenne már szaladni, emelni, cipleni, leülni és építeni análkül, hogy sóhajtozom, meg nyögdécselek, valahányszor csak el kell fordítani a felsőtestemet.
Sikerült ma kitörölnöm három iszonyú édes videot, amin Áron egyedül eszik, és közben belealszik, majd mikor a lányok nevetnek, felélénkül egy másodperce és velük kacarászik, majd visszaalszik. Nem is értem, hogy lehetséges, hogy elvesztek, mindenesetre egy ilyan apróság annyira kihoz a béketűrésemből, hogy már közben kinevetem magam...
Nehéz az alvás, Hanna szavaival élve nem csukódik be a szemem.
Semmi sem köt már le igazán, sokszor még azt sem tudom, mit főzzek, és eljön az ebédidő, én pedig tanácstalanul állok a hűtő előtt, hogy mit adjak nekik.
Szerencsére a mélyhűtőben a jobb időim remekei várják a sorukat, de ezek a készletek is végesek.
Vízben lenni jó, ezt napi szinten megköszönöm, enélkül már régen kipurcantam volna, és jó érezni a kis támasztópillangót odabenn.
És jó lelassulni, elképzelni, hogy összekészítem az uticsomagot, meg jó érzés tudni, hogy nemsokára itt tartom majd a kezemben a legeslegkisebbet. Egyben persze van bennem félelem is, hogy milyen lesz újrakezdeni, milyen lesz Lelle, hogyan fogom tudni mindegyikük igényeit egyszerre kielégíteni...
Ja és közben Grace klinika függővé váltam, az esték úgy érnek véget, hogy egy részt (vagy kettőt) megnézek. Sokszor Danival. :) Szeretem ezeket a háromnegyed órákat. :)

Lelle
Egyre kevesebb a helye odabenn, és még így is sokat mocorog. Határozottan kislányos, klasszisokkal finomabb, mint Áron volt. A leggyakoribb, amikor a popsiját a pocakom egyik oldalának, a lábát pedig a másiknak támasztja, és meg se moccan. Ilyenkor szoktam sziszegni, vagy sőhajtozni :):)
Dani kérdezget, hogy milyen Lelle. Mindegyiküknél volt bennem egy kis listányi érzés a természetükről, és mindegyikük olyan is... bár Mikolt sokat vadult azóta, hogy egy éves lett :)
Lelle egy kis negyedik. Kiharcolva afigyelmet, amire szüksége van, és kivárva a saját idejét. Igazi kis függetlennek érzem, olyannak, akit nem érdekelnek az apróságok, jól megvan ezek nélkül is, de az igazán erős ingerekre mindig reagál. Ha a többiek sírnak, ha sokat vagy épp keveset ettem. :)
Készülődik, sokszor érzem lefelé tornászni a buksijával. Még 5 hét és megérkezik. Álmomban kicsit előbb. De anyukámat mindenképpen megvárjuk.

Áron
Elkezdett egyedül enni. Fogja a kanalat és lapátol kitartóan. Tegnap este rizst evett husival, és egészen kevés potyogott mellé. Nagyon jó látni, hogy önállósodik, mégha a vége általában az, hogy megunja a miniadagokat, és megborítja a szája felé a tányért, és ha nem elég szemfüles aki mellette van éppen, akkor az egész maradékot magára önti. :)
Ezzel együtt olyan hihetetlen ez nekem, mindgyikük akkorra kezdett el biztonsággal egyedül enni, amikor a kistestvére született. Áron is megtette amit csendben vártam.
Az önállósodás megnyilvánulásaként talán egy centit hátrébb is lépett a közvetlen testközelségből, már tudja, ha azt mondom, egy pillanat, akkor valóban bekövetkezik, amit ígértem, vagy kért, Korábban azonnal kiabálni kezdett, most picikét ugyan, de vár. És az olyan nagyon jó... Igy van esélyem felállni, anélkül, hogy eltörne a mécses, és megsértődne, de nagyon.
Új szavai lettek, tita, alma, inni. És mindent ért.
Például azt is, ha azt mondom, ez fájt. Megsimogat. El sem hiszem...
Kapott a héten egy tilitoli babakocsit, mert a lányokat nem hagyta békén az övékért, azóta is lelkesen tologatja, szeretem látni ezt a boldogságot az arcán, ahogy robog vele felém, és mutatja, hogy ez az övé.
Elkészült a nyula is, egy ideje már majdnem készen volt, csak szalagot kellett keresnem a nyakába, addig nem adtam oda neki... nem is tudom, miért... de mióta megkapta, rendszeresen hozza viszi, rágcsálja a karját, lengeti a fülénél fogva. :) És tolja a babakocsiban.


Autómániás, az egyik legnagyobb öröm, ha megjelenik a kukásautó. Ma még a délutáni alvás előtti szopiból is kizökkent, pedig ez nagyon nagy szó, amikor meghallotta, hogy megérkezett.
Fél a madaraktól, főleg a hangjuk zavarja. Nem csodálom, elég utálatos rikácsolással érkeznek a sárgacsőrű, dühösarcúak.
És el ne felejtsem... Van egy hatalmas daru a szomszéd telken, ahová nagyonmagas kondót építenek. Az asztalnál ülve látszik. Minden alkalommal, ha forog, Áron lemerevedik, a falat nem mozdul a szájában, és kimerevedve mutat felé. :)


Mikolt
Olyan sokat változott már megint, hogy nem is érem utól aggyal.
Az a gyerekünk, aki látszólag érzelemmetesen reagált a nevelési szándékunkra éppúgy, mint arra, ha elmentünk Danival kettesben pár órára, néhány napja heves reackiókat produkál. Az előbbire kis tartás után krokodilkönnyes sírással, az utóbbira bújással, vagy nagyon intenzív zsiványkodással.
Elképesztő palettáját vonultatja fel a belsőjének, hol egy kis gonosz kobold, hol egy fakír, hol pedig egy sérülékeny porcelánváza. Ezerszínű, mint mindig, de sokkal összetettebb, fényesebb, jobban látható.
Bocsánatot kér, figyel, szót fogad.
Olykor meg harap, direkt elvesz, és azt élvezi, ha a másik sír...
Úszik, ez a legnagyobb dolog most, minden percben vízbe menne. (jó partnerem :))
Délutánra már nem kap pelust, de van, hogy kér. Már nem csak a paplannal és a cumival tud megnyugodni, hanem az ölemben is, és ez nagyon nagy változás, én pedig nagyon örülök neki.
Tegnap megtörtént az első hajvágás is, éppen két percig tartott, lévén neki nem túl sűrű a haja még, és a végek teljesen elvékonyodtak már. Hat centivel lett rövidebb, még nem mostam meg azóta, így nem tudom, a göndörsége megmaradt-e... Kicsit fájt a szívem, de ma, amikor összefogtam, sokkal kezelhetőbb volt az oroszlánszőr... és az első tincset eltettem emlékbe. :)


Hanna
Rágja a körmét. Mostmár mindet. És nem tudja abbahagyni, én pedig teljesen tanácstalan vagyok ezúttal. Iszonyúan furdal a lelkiismeret, tudom, hogy az első pár hónapunk babakorában nem volt kiegyensúlyozott, talán nem is tehet róla egyikünk sem, de az eredményét látom, és fáj.
Rettenetesen szüksége van a babusgatásra, a figyelmemre, a szeretetemre. Igyekszem megadni neki ezeket a pillanatokat, talán őt veszem ölbe mostanában a legtöbbet, őt simogatom meg valahányszor mellém kerül, és próbálok sem nem sok, sem nem kevés lenni.
Egy kis gyöngyszem ő, azzal a küzdelmes belső világával együtt, ami olyannyira összetett, hogy már három hónaposan is egy bölcs jógit látott benne sok felnőtt.
Magára vesz terheket, felnőtt akar lenni, de legalábbis a felnőttség sok vonatkozását szívesen éli, élné meg.
Egy kis anyuka, ami alól szeretném felmenteni, de nem hagyja.
Mindennek a mélyét keresi, nem elégszik meg azzal, ami a felszínen van. Megélni, megszenvedni... ez annyira jellemző rá.
Ugyanakkor egy kiscsikó, az esti fürdés után teljesen elszabadulnak az indulatai, és csak rohan, nevet, játszik. Talán ilyenkor jön elő a felszabadult Hanna, nem a legjobb időzítés, de legalább van rá mód.
Nagylány lett, érdekesebbnél érdekesebb dolgokat lehet vele megvitatni, rengeteget mesélünk, alkotunk, ezekben a helyzetekben olyan jó lenne csak vele lennem...
Ma egy olyan helyen jártunk, ahol egyszemélyes függőszékeken lehetett a víz alatti világba elkalandozni, egy sötét barlangban. Dani ült mögötte, végigcsinálta, de amikor kiértek, sírt. Megijedt a nagy fogú cápáktól... de hősként végigcsinálta.
Nagyon szép, ahogy félig még baba.
A napokban, egyik este már az ágyában volt, amikor megkérdeztem tőle, hogy itt, vagy otthon lenne jobb élni. Azt felete, otthon... mert ott találkozhatna a Csillával és a Dédivel, meg Manóval, Blankával.
Az ő érvét hoztam elő, hogy akkor viszont nem lehetne minden nap fagyit enni... és medencézni sem.
Rövidre zárta a beszélgetést azzal, hogy nem is szeret medencézni, mert mindig hajat kell szárítani utána. :)
Aztán letette a fejét, és elaludt.
És hogy ne legyen már olyan mélabús a vége...
Sára egészen pici kora óta sorbarak. Misi albumában van egy sorozat ezekről a sorbarendezett mindfélékről, rosszabb passzban ezt mindig végignézem, annyira édes Sára ezzel a szokásával, és annyira jó és kreatív dolgokat csinál bármikből...
Hanna sosem rakott sorba semmit. Egészen mostanáig. Merthogy most viszont órákig eljátszik így, sorba rakva a kisautókat, vagy a társasjáték kiskatonáit, vagy a babákat, vagy a ceruzákat. közben történeteket talál ki, mesél, és rendületlenül szortíroz. Nagyon szeretem nézni... :)
(Mikolt pedig természetesen utánozza... :))