Ma az autóban ismét téma volt a költözés. Nem csodálkozom, mert két napja a gyerekek csak ruhakupacok, a slag vagy a kamrában felhalmozott kacatok között látnak... és a sóhajtozásomat hallgatják leginkább, ami annak szól, hogy deszeretenék kettészakadni vagy néggyé, mert akkor valószínűleg mindennel elkészülnék időben...
Na de nem ez a lényeg, hanem, hogy meséltem nekik, hogy kettőt alszunk még itt, aztán elmegyünk megnézzük hogyan terem a tea, és aztán azt is, hogyan készítik a méhecskék a mézet.
Mikolt rettenetesen lelkes lett, és mást sem kérdezett, csak, hogy hol alszunk ma... mert ő már holnap akarja látni a méheket.
Hanna pedig csendben végighallgatta a tervezetet, majd annyit fűzött hozzá... hogy és aztán felülünk a nagy repülőre, ahol ő gyorsan becsukja a szemét és alszik egy nagyot, hogy hamar odaérjünk Magyarországra, és ott először majd a Mari és a Palit öleli meg, aztán a Jutkát, Ferit, Matyit, Márkust, Manót, Blankát... és mind nagyon fognak neki örülni.
De még mennyire... :)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hanna Malajziában. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hanna Malajziában. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. szeptember 19., hétfő
2011. szeptember 9., péntek
Hannakép
A múlt héten több csomag is érkezett, mindenféle őszi-téli ruhákkal. Főleg Hanna és Áron készleteit kell alaposan feltölteni, a két minilánynak van (mondjuk) majdnem mindene. Most Hanna volt soron, neki érkeztek a borítékok, és mert azonnal nem tudtam felvinni az emeletre a tartalmukat, így napokig az volt a játéka Hannának, hogy mindenféle történetekre hivatkozva sorra felvette a melegebbnél melegebb darabokat.
A minap miután végzett egy harisnyával, felvette a mamuszt is, majd a bélelt kardigánt, végül a sapkát is a fejére húzta, elém állt, és miközben csicseregve ecsetelte az okokat, mellesleg megkért, húzzam fel a zipzárat, mert:
- Mama, nagyon hideg van, és most megyek az óvodába.
- Melyikbe? - kérdeztem tőle a bajszom alatt somolyogva, mert a szeme állásából láttam, mire gondol.
Rámcsillant, és egy régen látott ragyogás futott végig az egész lényén (de jó volt újra a régi Hannámat látnom...):
- A Csillához.
És tovakacsázott a bundás mamuszában.
Nincs is több kérdésem...
A minap miután végzett egy harisnyával, felvette a mamuszt is, majd a bélelt kardigánt, végül a sapkát is a fejére húzta, elém állt, és miközben csicseregve ecsetelte az okokat, mellesleg megkért, húzzam fel a zipzárat, mert:
- Mama, nagyon hideg van, és most megyek az óvodába.
- Melyikbe? - kérdeztem tőle a bajszom alatt somolyogva, mert a szeme állásából láttam, mire gondol.
Rámcsillant, és egy régen látott ragyogás futott végig az egész lényén (de jó volt újra a régi Hannámat látnom...):
- A Csillához.
És tovakacsázott a bundás mamuszában.
Nincs is több kérdésem...
2011. augusztus 28., vasárnap
Hanna és az autó
Az oviban Hanna nem nagyon rajzol. Legalábbis úgy tűnik, hogy sem az óvónők, sem a gyerekek nem forszírozzák a szadab rajzolást, mint ahogy a szabad játékot sem nagyon. És mivel Hanna sokkal kisebbek közé jár, olyan gyerek sincs, akitől esetleg elleshetne motívumokat.
Én sajnos nem vagyok ügyeskezű, ha a ceruzát kell használni. Pali nagypapa viszont annál inkább, én pedig csak reménykedem, hogy valamelyikük örökölt ebből a nagyszerű tálentumból legalább egy picikét.
Hannára visszatérve, itthon azért szívesen veszi elő a színesceruzákat (Csillától kapta, és ár meglehetősen rövidek, vagyis használják őket :)), de sokszor csak színezni van kedve, alkotni kevésbé. Pedig nagyszerű ötletei vannak, és egészen sajátosan veti papírra azt, ami épp foglalkoztatja. Szeretem az embereit, a virágait, a házakat, a királylányokat.
Tegnap ebédre várva kértünk mindegyiküknek egy egy ceruzát, meg egy darab papírt, hogy ne a rohangálással üssék el az időt, míg vártunk. Dani Áronnak autót rajzolt, így mindegyik gyerek ezen kezdett dolgozni. Ez itt Hannáé, benne ül Mimi, mellette Áron... aztán mégis inkább rohangálni vágyott.
Mikolt hajában masni is van, Áronnak pedig növöget a kobakján a szőr... :):) A kidolgozottsághoz csak annyit, hogy az autó nagyjából háromszor két centis, a benne lévő emberke alig egy.
Nekem tetszik :):)
Én sajnos nem vagyok ügyeskezű, ha a ceruzát kell használni. Pali nagypapa viszont annál inkább, én pedig csak reménykedem, hogy valamelyikük örökölt ebből a nagyszerű tálentumból legalább egy picikét.
Hannára visszatérve, itthon azért szívesen veszi elő a színesceruzákat (Csillától kapta, és ár meglehetősen rövidek, vagyis használják őket :)), de sokszor csak színezni van kedve, alkotni kevésbé. Pedig nagyszerű ötletei vannak, és egészen sajátosan veti papírra azt, ami épp foglalkoztatja. Szeretem az embereit, a virágait, a házakat, a királylányokat.
Tegnap ebédre várva kértünk mindegyiküknek egy egy ceruzát, meg egy darab papírt, hogy ne a rohangálással üssék el az időt, míg vártunk. Dani Áronnak autót rajzolt, így mindegyik gyerek ezen kezdett dolgozni. Ez itt Hannáé, benne ül Mimi, mellette Áron... aztán mégis inkább rohangálni vágyott.
Nekem tetszik :):)
2011. augusztus 17., szerda
Készülődnek haza
Úgy tűnik, az itteni mandátum lassan lejár.
Nem így terveztük, de mostanra megtanultam, az efféle dolgokat nem lehet tervezni.
Részleteket azért nem írnék, mert nincs belőlük kellőképpen kiforrott megbízható, és egyelőre még Danit sem kérdeztem meg, hogy írhatom-e...
Pont ezek miatt a részletek miatt érzem magam egy kissé hintában, kicsit olyan ez, mint a hosszútávfutó a rajtnál, aki arra vár, hogy dördüljön el a pisztoly, tudva, hogy sokat és nagyon nagy energiákkal kell teljesítenie, de hogy az a pisztoly mikor óhajt végre elsülni... senki sem tudja.
A lényeg, hogy azért készülődünk, legalábbis lelkiekben mindenképpen, és bár a gyerekekkel erről még konkrétan nem beszéltünk, egészen jó antennáik vannak, meg nem is süketek (csak ha egyébről van szó...).
Két kis párbeszéd következik, az egyik KisMikolt az autóban. Sóhajt (ezt kitől hallotta, hogy így kell gondterheltnek lenni...).
- Papa, én úgy szeretnék Magyarországra menni.
- Nocsak... és miért?
- Mert a Jutka is ott van.
- És mit szeretnél ott csinálni?
- Hát... visszavinni a papucsát... annak szerintem nagyon örülne.
Áron álmát őrzöm, illetve őrizném, de mind zsizseg. Rájuk dörrenek... elcsendesednek. Hanna feláll, csendben odajön hozzám (tudja, hogy nem nagyon rajongok ezért, mert Áron általában a félálomból aktív üzemmódba vált ha megérzi Hannát), általában azt szeretné ilyenkor, hogy ölelgessem meg. Már épp ráncolnám a szemöldököm, mikor suttogva megszólal.
- Mama, mi előbb megyünk haza Magyarországra, mint a Bogiék?
- Ezt hogy érted Hanna?
- Hát hogy nekünk előbb megy haza a repülőnk, mint nekik.
Kisimítva a ránc, megértem, mit szeretne...
- Ők most épp ott vannak... De amikor ők visszajönnek, akkor még nagyon sokáig itt fognak lakni. Amikor majd mi hazamegyünk, akkor már nem jövünk ide vissza. Soha többet.
Csend. Belekapaszkodva ebbe a csendbe átfut rajtam egy csomó érzés, fogalmam sincs, Hanna mit gondol éppen. Folytatom, ül az ölemben, simogatom a haját.
- Nekem hiányozni fog majd a meleg, meg a medence...
Felül, rámnéz, bár a sötétben nem látom az arcát.
- De Mama, a házunkban is van medence... emlékszel (csilingel a hangja) hogy a slaggal töltöttél bele vizet? Na majd azt a medencét megint felállítjuk, ha nyár lesz, mert ha meleg van otthon, akkor a mi udvarunkban is lehet medencézni. Télen nem, de nyáron igen.
Megpuszilgatom, visszamegy.
Én meg azon tűnődöm a fennmaradó fél órában, míg szabadulok, hogy mennyi ruhát kell beszereznem a télre...
Nem így terveztük, de mostanra megtanultam, az efféle dolgokat nem lehet tervezni.
Részleteket azért nem írnék, mert nincs belőlük kellőképpen kiforrott megbízható, és egyelőre még Danit sem kérdeztem meg, hogy írhatom-e...
Pont ezek miatt a részletek miatt érzem magam egy kissé hintában, kicsit olyan ez, mint a hosszútávfutó a rajtnál, aki arra vár, hogy dördüljön el a pisztoly, tudva, hogy sokat és nagyon nagy energiákkal kell teljesítenie, de hogy az a pisztoly mikor óhajt végre elsülni... senki sem tudja.
A lényeg, hogy azért készülődünk, legalábbis lelkiekben mindenképpen, és bár a gyerekekkel erről még konkrétan nem beszéltünk, egészen jó antennáik vannak, meg nem is süketek (csak ha egyébről van szó...).
Két kis párbeszéd következik, az egyik KisMikolt az autóban. Sóhajt (ezt kitől hallotta, hogy így kell gondterheltnek lenni...).
- Papa, én úgy szeretnék Magyarországra menni.
- Nocsak... és miért?
- Mert a Jutka is ott van.
- És mit szeretnél ott csinálni?
- Hát... visszavinni a papucsát... annak szerintem nagyon örülne.
Áron álmát őrzöm, illetve őrizném, de mind zsizseg. Rájuk dörrenek... elcsendesednek. Hanna feláll, csendben odajön hozzám (tudja, hogy nem nagyon rajongok ezért, mert Áron általában a félálomból aktív üzemmódba vált ha megérzi Hannát), általában azt szeretné ilyenkor, hogy ölelgessem meg. Már épp ráncolnám a szemöldököm, mikor suttogva megszólal.
- Mama, mi előbb megyünk haza Magyarországra, mint a Bogiék?
- Ezt hogy érted Hanna?
- Hát hogy nekünk előbb megy haza a repülőnk, mint nekik.
Kisimítva a ránc, megértem, mit szeretne...
- Ők most épp ott vannak... De amikor ők visszajönnek, akkor még nagyon sokáig itt fognak lakni. Amikor majd mi hazamegyünk, akkor már nem jövünk ide vissza. Soha többet.
Csend. Belekapaszkodva ebbe a csendbe átfut rajtam egy csomó érzés, fogalmam sincs, Hanna mit gondol éppen. Folytatom, ül az ölemben, simogatom a haját.
- Nekem hiányozni fog majd a meleg, meg a medence...
Felül, rámnéz, bár a sötétben nem látom az arcát.
- De Mama, a házunkban is van medence... emlékszel (csilingel a hangja) hogy a slaggal töltöttél bele vizet? Na majd azt a medencét megint felállítjuk, ha nyár lesz, mert ha meleg van otthon, akkor a mi udvarunkban is lehet medencézni. Télen nem, de nyáron igen.
Megpuszilgatom, visszamegy.
Én meg azon tűnődöm a fennmaradó fél órában, míg szabadulok, hogy mennyi ruhát kell beszereznem a télre...
Címkék:
Hanna,
Hanna beszél,
Hanna Malajziában,
Kinga,
Malajzia,
Mikolt,
Mikolt beszél,
Mikolt Malajziában
2011. augusztus 13., szombat
Kisgyerek kis gond
Nem esett igazán messze a fától, van a családban körömrágó, és anyukám tanusága szerint mikor leszoktam a cumiról, én is a körmömet rágtam, aztán a bőrt a körömágyam mellett, később a fejemet kapartam, meg a hajamat tépkedtem... aztán visszatértem a bőrtépkedésre. Szép karrier, és nem is nagyon vagyok rá büszke. Mióta gyerekeim vannak, úgy tűnik egészen elfoglalt vagyok, mert a kezem azóta rendben van. Viszont abban a pillanatban, ahogy kettesben maradunk Danival, vagy messzebbre megyünk autóval, előkerül ez a rossz szokás.
Hanna a legérzékenyebb gyerekünk. Amikor eljöttünk otthonról, abban a hitben tettük ezt, hogy a gyerekek nem sérülnek majd itt, hanem kapnak a nagy kaland által. Tudtam azt is, hogy nagyon nagy lesz a változás, amit nyilván valahogyan fel kell tudniuk dolgozni. A legtöbbet pedig Hanna veszített. Annak ellenére, hogy a legfontosabbakat, minket és a testvéreit maga mellett tudhatta, neki már otthon is voltak kapcsolatai, bejáratott foglalkozások, és a nagycsalád is az élete része volt már. Ezeket pedig mind hátrahagytuk. Egy egy skype beszélgetés nem pótolhatja az öleléseket, a dícséretet, akkor sem, ha sok szeretetet kap ezen keresztül akkor, amikor épp van. De ez nem ugyanaz.
Az első időkben félt az itteni gyerekektől, iszonyú volt látni, hogy az a Hanna, aki a Mikulás mellé állt alig kétévesen, hogy segítsen ajándékot osztani, és mindig, mindenkivel szemben nyitott volt, most behúzódik a lábam közé, onnan pislog csak, és ha valaki megszólítja, menekülőre fogja. Az óvodába való beilleszkedése sem volt zökkenőmentes, akkor enyhült csak a félelme, amikor Mikolt is csatlakozott hozzá.
És amikor már sokmindent értett, és barátokat is talált, született egy kistestvére...
Hanna olyan, mint egy kis felnőtt. És amikor ezt leírom, nagyon nehéz lesz a szívem. Szeretném, ha gyerek volna, ha önfeledten élvezné ezt a kort, ha kevésbé venne magára terheket, ha nem akarna folyamatosan megfelelni, ha nem szeretné ő felnevelni a testvéreit. És nem tudom, mennyi ebből az, amit mi tettünk rá, és mennyire az ő belső sajátja ez a felelősségvállalás. Valószínűleg egymásra hatásokról van szó, hiszen nekem könnyű rábíznom dolgokat, ő pedig szívesen segít. Ebből pedig az következik, hogy amit már egyszer megcsinált, arról úgy gondolja, az már mindig az ő dolga... Lellét megvígasztalni, Áront felöltöztetni este, Mikolnak szólni, hogy tegyen vagy ne tegyen dolgokat...
Tudom, hogy van benne egy csomó feszültség, aminek nincs megadva a módja, hogy jól levezetődjék, mert sem az ovi nem ad eszközt a játékra, se egy normálisan használható játszótér a közelben, ahol legalább kirohangálhatné, kilóghatná magát. És mostanában nem nagyon medencézünk (főképpen miattam) és a falmászás is el-elmaradt. Pedig biztosan szüksége volna ezekre a programokra...
Küzd a többiekkel is, mindegyikük elveszi tőle a játékot, amivel épp játszik, Áron pedig ráadásul még durva is. Hanna ilyenkor rájuk kiabál, és nagyon ritka, hogy visszaüt... inkább magába fordulva sír, vagy elszalad a játékával.
Tegnap este egy pizzázóban vacsoráztunk, Dani elvitte a két középsőt egy kört futkározni, Hannával kettesben maradtunk, Lelle aludt a babakocsiban mellettünk. Hanna ölében egy baba ült, róla mesélt nekem. A baba egyedül játszott a saját szobájában, és nem mentek utána a testvérei... Na igen...
Egy pár hete kezdődött a körömrágás. Nem tudom semmihez sem kötni, nem Lelle érkezése volt az, ami kiváltotta, de mondjuk, hogy akkörülre datálható. Az összes körmét rágja, és természetesen hiába minden... Amikor megkérdeztem tőle, miért rágja, azt felelte, hogy azért, mert nem adom neki oda a cumiját, pedig ha mindig cumizhatna, akkor nem rágna körmöt. Lehet, hogy megoldaná, de cseberből vederbe ugyebár (bár egy időre, míg a Lellevarázs tart és effajta regresszióval jár akár cumizhatna is felőlem...de sosem kérte még nappal, csak alváshoz cumizik).
A lehetséges okok után kutatva a szakirodalomban, meglehetősen sok ránk illő passzust találtam. Például azt, hogy a körömrágás általában szorongásra utaló jel, ami felléphet átmenetei jelenségként az ujjszopás elhagyásakor, vagy amikor a kicsi új környezetbe kerül, nagyobb kihívásokkal találja magát szemben, esetleg kórházba kerül, vagy testvére születik. Egy másik elmélet szerint a körömrágás a szeretteinktől való elszakadás fájdalmát is kifejezheti szimbolikusan, a tépés, szakítás, sebzettség a szeretett személy hiányából adódó bánatot fejezi ki. A gyermek tünetével (mint oly sok más betegség esetében is), a passzívan elszenvedett traumát fordítja aktívba, vagyis saját akaratából újra megéli, miközben környezetének is megmutatja azt.
Persze egyáltalán nem csodálkozom, hiszen tudtam amikor először láttam Hannut a szájában a kezével, hogy mi a bibi, és sokkal jobb ez, mintha olyan tüneteket hozna, amik kevésbé egyértelműek, és sokkal fájdalmasabbak, mint hasfájás, fejfájás... de örülni azért nem nagyon örülök... Rossz látni, hogy csak akkor nincs a szájában van a keze, ha valamiben nagyon elmélyül. Hetek óta nem tudom levágni a körmét, és minden alkalommal, mikor a többiekét vágom, sóhajtozom is ezen... pedig milyen szép keze van. Tudom, a feszültség forrását kellene megszüntetni, de azt is érzem, hogy talán már szokássá vált a rágcsa. Tudom, mit sem ér, ha szólok, ennek ellenére szólok, mert akkor legalább kizökken és egy időre befejezi.
Teljesen tehetetlennek érzem magam, és sokszor gondolok arra, hogy mennyire elveszett voltam, amikor babaként sírt, pedig mennyivel könnyebb volt az, mint most ez (mai fejemmel ugye...). Arról nem is beszélve, hogy neki mennyire rossz ez...
És lehet, hogy abszolút nem megoldás, de tegnap előtt arra vetemedtem, hogy egyezséget ajánlottam neki. Kijelöltünk egy ujjat, amit rághat, a többivel kapcsolatban pedig abban maradtunk, hogy ha le fogom tudni vágni a körmét, akkor kap valamit. Buborékfújót kért, én pedig reménykedem, hogy nem túl hosszú az az idő, ami egy körmöcskének kell ahhoz, hogy vágható nagyságúra növekedjék. Hanna egyelőre minden nap mondogatja, hogy csak azt az egyet rágta, és lám, már milyen szépen nőnek a többiek. Én pedig dícsérem. És amikor dícsérem, ragyognak a szemei.
Lehet, hogy még ennél is sokkal többet kellene dícsérni?...
2011. augusztus 10., szerda
A gonoszak, meg Hófehérke
A minap ültünk az autóban... jó hely, mondtam már talán, itt derülnek ki a nagy dolgok mostanában.
Nos Hanna Áron székében, mellette Lelle, mögötte Áron. Murisan néz ki abban az ülésben, de ő szeret néha cserélni, mert akkor nem kell olyan messzire dobnom neki a kekszet... mondja. :)
Filozofál. Előbb egy kellemesen könnyed miért nem illik felállni a teherautóval a járdára a téma, aztán huszárvágással horror következik. Úgyis mint:
- Mama, ha levesszük az emberek bőrét, akkor meg lehet sütni a húsukat és meg lehet enni.
Mellbevág a kijelentés, közben meg vicces is, meg érezhetően sokat gondolkodott már ezen, úgyhogy ahelyett, hogy elütném egy humorral nyelek egyet, hogy időt nyerjek, aztán nagyon okosan magyarázni kezdem neki... hogy az bizony elég fájdalmas volna, és a magam részéről nem szívesen ennék emberhúst.
Nem tágít, Dani közben rám-rám néz, vigyorog...
- De a gonoszoknak, akiket a rendőrök a börtönbe csuknak, azoknak meg lehet enni a húsát.
Hűűűha :) Erre már Dani is bekapcsolódik, ő is a nemeszünkembert állásponton van, és igyekszik meggyőzni Hannát, hogy még akik börtönben vannak, mert gonoszak, azokat se lenne jó megennünk...
Hanna tűnődik pár másodpercig, aztán folytatja.
- De Papa, a vadász is ki akarta gyömöszölni Hófehérke szívét.
Ekkor már nem bírjuk, és elnevtejük magunkat... Hanna közben nagyon komoly arccal bámul kifelé, és okfejt.
- Mert a gonosz mostoha azt mondta neki.
Végül megállapodunk abban, hogy a vadász se gyömöszölte ki azt a szívet, mert ő jó ember és a gonosz mostoha is megpukkadt irigységében, mert ő meg tényleg nem túl jó arc.
Hanna hümmög... és néz kifelé továbbra is. Téma lezárva.
Azt hiszem előkapom újra azt a Bettelheimet.
Nos Hanna Áron székében, mellette Lelle, mögötte Áron. Murisan néz ki abban az ülésben, de ő szeret néha cserélni, mert akkor nem kell olyan messzire dobnom neki a kekszet... mondja. :)
Filozofál. Előbb egy kellemesen könnyed miért nem illik felállni a teherautóval a járdára a téma, aztán huszárvágással horror következik. Úgyis mint:
- Mama, ha levesszük az emberek bőrét, akkor meg lehet sütni a húsukat és meg lehet enni.
Mellbevág a kijelentés, közben meg vicces is, meg érezhetően sokat gondolkodott már ezen, úgyhogy ahelyett, hogy elütném egy humorral nyelek egyet, hogy időt nyerjek, aztán nagyon okosan magyarázni kezdem neki... hogy az bizony elég fájdalmas volna, és a magam részéről nem szívesen ennék emberhúst.
Nem tágít, Dani közben rám-rám néz, vigyorog...
- De a gonoszoknak, akiket a rendőrök a börtönbe csuknak, azoknak meg lehet enni a húsát.
Hűűűha :) Erre már Dani is bekapcsolódik, ő is a nemeszünkembert állásponton van, és igyekszik meggyőzni Hannát, hogy még akik börtönben vannak, mert gonoszak, azokat se lenne jó megennünk...
Hanna tűnődik pár másodpercig, aztán folytatja.
- De Papa, a vadász is ki akarta gyömöszölni Hófehérke szívét.
Ekkor már nem bírjuk, és elnevtejük magunkat... Hanna közben nagyon komoly arccal bámul kifelé, és okfejt.
- Mert a gonosz mostoha azt mondta neki.
Végül megállapodunk abban, hogy a vadász se gyömöszölte ki azt a szívet, mert ő jó ember és a gonosz mostoha is megpukkadt irigységében, mert ő meg tényleg nem túl jó arc.
Hanna hümmög... és néz kifelé továbbra is. Téma lezárva.
Azt hiszem előkapom újra azt a Bettelheimet.
2011. augusztus 8., hétfő
Egy óra
Rengeteg dolog történhet egy óra alatt.
Akkor is, ha én épp alszom...
Gyanús volt mondjuk hogy sikerült.
Lelle épp elaludt, amikor a nagyobbacskákat elvittem sziesztázni. Áron mellé ültem a földre, fogta a kezem, hamar elaludt. Mikolt, bár már nem volt éhes... viszont valószínűleg nagyon fáradt meg igen, nem akart egyedül maradni, azzal provokált, hogy bújócskázott a szivacs csücskénél. Melléfeküdtem, úgy könnyebben megmarad egyhelyben, és általában tíz percen belül elalszik.
Hanna fordult egyet, és suttogva jelentette: Lelle sír.
Hű de jó füle van... gondoltam, miközben leszaladtam a földszintre, ahol Lelle valóban nyekergett. Tisztába tettem (őt nagyon zavarja, ha tele van a pelusa), megetettem, visszaaludt. Ültem vele egy darabig, aztán letettem újra. Hamarosan hallom, hogy odafenn csattognak a kis tappancsok.
Áron jött, nyomában Hanna, aki akkor alig háromnegyed órája alhatott.
Áront felemeltem, Hannát visszaküldtem aludni, aztán a miágyunkban egészen gyorsan álomba zuhantunk.
Negyed négy volt.
Fél ötkor ébredtünk, én egy kicsit előbb, figyeltem, ahogy az óriásbébim szuszog, meg hogy lent csend van... Lelle még mindig alszik. Áron mosolygott mikor elindultunk lefelé (deszépen indul ez a délután), és ahogy a lépcsőfordulóba értünk, Hanna szaladt elénk.
Csokis volt a szája körben, lent pedig a kisszéke oda volt tolva Lelle ágya mellé.
Picit lefagytam, és igyekeztem mielőbb kideríteni, mi történt, Hanna pedig az arcomat látva megijedt, hogy megint visszaküldöm a szobájukba, először nem nagyon nyilatkozott konkrétumokról... Pedig csak aggódtam, hogy egyedül volt kitudja mióta idelenn... Mikor biztosítottam róla, hogy nem kell már aludnia, mesélni kezdett...
Arról, hogy miután visszaküldtem, nem tudott elaludni, és mert Lelle sírt, lejött hozzá, adott neki egy cumit, mitől Lelle megnyugodott, és visszaaludt. Könyveket nézegetett, majd megéhezett, megette a tegnapi maradék waffelt, egy jóadag kölesgolyót amit a pulton talált, aztán pedig egy csokis pudingot a hűtőből (amire aztán ügyesen visszatette a gyerekzárat is).
Ekközben még Yohanáék is átnéztek, visszahozták a tálunkat, amiben kóstolót vittünk nekik a múltkor Mikolt szülinapi kréméből, Hanna pedig suttogva elmesélte nekik, hogy mindenki alszik... Kérdeztem tőle, mit mondott pontosan: Mami is sleeping. (állam leesett természetesen...)
Láthatóan jól érezte magát ebben a nagy szabadságban, meg egymagában...
Csak azt nem tudom, hogy merjek-e legközelebb elaludni délután, vagy sem.
Akkor is, ha én épp alszom...
Gyanús volt mondjuk hogy sikerült.
Lelle épp elaludt, amikor a nagyobbacskákat elvittem sziesztázni. Áron mellé ültem a földre, fogta a kezem, hamar elaludt. Mikolt, bár már nem volt éhes... viszont valószínűleg nagyon fáradt meg igen, nem akart egyedül maradni, azzal provokált, hogy bújócskázott a szivacs csücskénél. Melléfeküdtem, úgy könnyebben megmarad egyhelyben, és általában tíz percen belül elalszik.
Hanna fordult egyet, és suttogva jelentette: Lelle sír.
Hű de jó füle van... gondoltam, miközben leszaladtam a földszintre, ahol Lelle valóban nyekergett. Tisztába tettem (őt nagyon zavarja, ha tele van a pelusa), megetettem, visszaaludt. Ültem vele egy darabig, aztán letettem újra. Hamarosan hallom, hogy odafenn csattognak a kis tappancsok.
Áron jött, nyomában Hanna, aki akkor alig háromnegyed órája alhatott.
Áront felemeltem, Hannát visszaküldtem aludni, aztán a miágyunkban egészen gyorsan álomba zuhantunk.
Negyed négy volt.
Fél ötkor ébredtünk, én egy kicsit előbb, figyeltem, ahogy az óriásbébim szuszog, meg hogy lent csend van... Lelle még mindig alszik. Áron mosolygott mikor elindultunk lefelé (deszépen indul ez a délután), és ahogy a lépcsőfordulóba értünk, Hanna szaladt elénk.
Csokis volt a szája körben, lent pedig a kisszéke oda volt tolva Lelle ágya mellé.
Picit lefagytam, és igyekeztem mielőbb kideríteni, mi történt, Hanna pedig az arcomat látva megijedt, hogy megint visszaküldöm a szobájukba, először nem nagyon nyilatkozott konkrétumokról... Pedig csak aggódtam, hogy egyedül volt kitudja mióta idelenn... Mikor biztosítottam róla, hogy nem kell már aludnia, mesélni kezdett...
Arról, hogy miután visszaküldtem, nem tudott elaludni, és mert Lelle sírt, lejött hozzá, adott neki egy cumit, mitől Lelle megnyugodott, és visszaaludt. Könyveket nézegetett, majd megéhezett, megette a tegnapi maradék waffelt, egy jóadag kölesgolyót amit a pulton talált, aztán pedig egy csokis pudingot a hűtőből (amire aztán ügyesen visszatette a gyerekzárat is).
Ekközben még Yohanáék is átnéztek, visszahozták a tálunkat, amiben kóstolót vittünk nekik a múltkor Mikolt szülinapi kréméből, Hanna pedig suttogva elmesélte nekik, hogy mindenki alszik... Kérdeztem tőle, mit mondott pontosan: Mami is sleeping. (állam leesett természetesen...)
Láthatóan jól érezte magát ebben a nagy szabadságban, meg egymagában...
Csak azt nem tudom, hogy merjek-e legközelebb elaludni délután, vagy sem.
2011. augusztus 5., péntek
Párbeszédek
Autóban ülni szórakoztató.
Legalábbis egy ideje, mióta ismét nyúlvarrásra adtam a fejem, és pláne mióta Áront leköti a külső dolgok szemlélése, és nem üvölti végig a bármilyen hosszú utat.
A lányok hátul megtárgyalják az élet nagy dolgait, csicsergi cérnahangon képesek nagyon komoly témákról diskurálni, minden mondatuk végén hümmögve azon, milyen igazat szóltak. Zseniális.
Legutóbb a nyulakhoz mentünkben (nem ereszt ez a állat az idén...) vigyorogtuk végig Danival némán a következő eszmefuttatásukat.
M: - Mama, a nyuszik nem harapnak?
K: - A kezedet nem fogják megharapni, amikor eteted őket...
H: - Mikolt a nyuszik nem ragadozó állatok. A ragadozó állatok harapnak.
M: - Ühüm, a tigris is ragadozó állat.
H: - Igen, és a farkas is, aki a sötét erdőben lakik és megeszi azt, aki odamegy.
M: - Ühüm... de a nyuszi nem eszi meg... mert nem ragadozó állat.
Kis szünet.
M: - De a gyík... az szerintem ragadozó állat.
Hanna bőszen hümmög, bólogat. Ebben maradnak. :)
És egy mai... Délután még csak Hanna van ébren, eszi az uzsonnáját, közben beszélgetünk.
Hanna suttogva magyarázza, hogy fája keze...
- Mert Mama tudod, délelőtt szerintem megrúgtam véletlenül a lábammal... És miközben aludtunk, odamentem a függönyhöz, hogy megnézzem, mennyire sérült meg.... (látva a rosszalló tekintetetmet, folytatja...) a Mikolt is odajött velem.
- Hannuska, alvás alatt legközelebb inkább ne mászkáljatok...
- De Mama, nagyon csendben másztunk, nehogy az Áron felébredjen.
Nem ébredt... :)
És még két monológ Mikolttól, bizonyítandó, hogy ő is jár oviba, ahol vele is angolul beszélnek.
Tegnap aszongyahogy:
- Áron, don't touch anything!
Leesett az állam, ilyen hosszú mondatot még Hannától nem hallottam. Kérdezem tőle, mit jelent amit mondott... Rámpillog, és magyarázni kezdi... hogy amikor a Jasian valamit megfog, akkor az óvónénik mondják neki, hogy nem szabad. Jasian egy hurrikán... amúgy.
Ma meg énekel:
- Hinta, palinta, hinta, hinta, everybody hinta.
:)
Update... Hanna mellettem babázik, közben beszél...
- Do you want something? Yes? Which one? This is mine. Watch, see it in the mirror...
Közben halandzsázik is, de a hangok már egyértelműen angol nyelvre hajaznak, és vannak néha értelmes angol szavak is a láncon.
Legalábbis egy ideje, mióta ismét nyúlvarrásra adtam a fejem, és pláne mióta Áront leköti a külső dolgok szemlélése, és nem üvölti végig a bármilyen hosszú utat.
A lányok hátul megtárgyalják az élet nagy dolgait, csicsergi cérnahangon képesek nagyon komoly témákról diskurálni, minden mondatuk végén hümmögve azon, milyen igazat szóltak. Zseniális.
Legutóbb a nyulakhoz mentünkben (nem ereszt ez a állat az idén...) vigyorogtuk végig Danival némán a következő eszmefuttatásukat.
M: - Mama, a nyuszik nem harapnak?
K: - A kezedet nem fogják megharapni, amikor eteted őket...
H: - Mikolt a nyuszik nem ragadozó állatok. A ragadozó állatok harapnak.
M: - Ühüm, a tigris is ragadozó állat.
H: - Igen, és a farkas is, aki a sötét erdőben lakik és megeszi azt, aki odamegy.
M: - Ühüm... de a nyuszi nem eszi meg... mert nem ragadozó állat.
Kis szünet.
M: - De a gyík... az szerintem ragadozó állat.
Hanna bőszen hümmög, bólogat. Ebben maradnak. :)
És egy mai... Délután még csak Hanna van ébren, eszi az uzsonnáját, közben beszélgetünk.
Hanna suttogva magyarázza, hogy fája keze...
- Mert Mama tudod, délelőtt szerintem megrúgtam véletlenül a lábammal... És miközben aludtunk, odamentem a függönyhöz, hogy megnézzem, mennyire sérült meg.... (látva a rosszalló tekintetetmet, folytatja...) a Mikolt is odajött velem.
- Hannuska, alvás alatt legközelebb inkább ne mászkáljatok...
- De Mama, nagyon csendben másztunk, nehogy az Áron felébredjen.
Nem ébredt... :)
És még két monológ Mikolttól, bizonyítandó, hogy ő is jár oviba, ahol vele is angolul beszélnek.
Tegnap aszongyahogy:
- Áron, don't touch anything!
Leesett az állam, ilyen hosszú mondatot még Hannától nem hallottam. Kérdezem tőle, mit jelent amit mondott... Rámpillog, és magyarázni kezdi... hogy amikor a Jasian valamit megfog, akkor az óvónénik mondják neki, hogy nem szabad. Jasian egy hurrikán... amúgy.
Ma meg énekel:
- Hinta, palinta, hinta, hinta, everybody hinta.
:)
Update... Hanna mellettem babázik, közben beszél...
- Do you want something? Yes? Which one? This is mine. Watch, see it in the mirror...
Közben halandzsázik is, de a hangok már egyértelműen angol nyelvre hajaznak, és vannak néha értelmes angol szavak is a láncon.
2011. július 30., szombat
Hanna beteg
Kedden és szerdán volt oviban, szerdén úgy jött haza, hogy nem volt finom az ebéd, nem ette meg. (Mikolt igen...)
Aztán estére arra panaszkodott, hogy fáj a hasa.
Csütörtökön amúgy sem vittem volna őket, mert a medencézés után minden alkalommal valami kijött rajtuk, és már nem akarnám kockáztatni az egészségüket. Bent légkondi van, nem szárítanak hajat, és kitudja mikorra törlik meg őket.
Csütörtökön is fájlalta a hasát, meg mondogatta, hogy beteg. Ismerem Hannuskát, tudom, mennyire a szívére vesz dolgokat, mennyire mélyen megél bármit, így nem tulajdonítottam igazán nagy jelentőséget ezeknek a panaszoknak, jobban figyeltem rá, és extra babusgatást is kapott, de arra gyanakodtam, hogy letelt a bűvös két hét, a boldogság-újdonság mámor, kiürültek a tartalékok, újra kell tölteni mindegyiküket... hiszen Lelle marad, és sír, és ismét többször hangzik el, hogy máris, légy türelemmel...
Pénteken reggel aztán magas lázzal ébredt, ami estére még magasabb lett. Sosem volt még 40 fokos láza... Tudom, hogy Hanna jó beteg, fekszik, alszik, iszik, és hamar gyógyul. De ennyire magas láz nekem mégis fura, fertőzésre gyanakodtam... a pocakja pedig folyamatosan fájt.
Ma reggel ismét lázzal ébredt, délben a doktornéninél jártunk. A torka minimálisan piros az egyik oldalon, a pocakja pedig nagyon morgolódik, mondta. Ha marad a magas láz, akkor hétfőn vissza kell mennünk, reméli, hogy nem lesz rosszabb a fájdalom sem. Lebegett egy vakbélgyanú is a levegőben, de nem ijesztgetett szerencsére...
Ma is feküdt egész nap, piciket eszik, iszik rengeteget, és zokszó nélkül viselte, hogy Dani a két középsővel szülinapi zsúrba ment délután... A pocakja pedig még mindig fáj... nagyon sajnálom. :(
Címkék:
Betegség,
Betegség Malajziában,
Hanna,
Hanna Malajziában
2011. július 24., vasárnap
Másról se...
Szobafogságra ítéltettem, tegnap itt jártak Karenék, játszótereztünk, délután pedig PutraJayat mutattuk meg a mamámnak, és meglehetősen elfáradtam. Ráadásul Veelan azzal engedett haza, hogy ha erősen véreznék, akkor jöjjünk vissza... hát valami hasonlót produkálok, ami rosszabb, mint szeretném, de nem annyira, hogy azonnal rohanjunk... de azért engem is, Danit is aggaszt. Holnap felhívjuk Choongot.
Lelle egész nap melegkiütéses, reggel a legpöttyösebb. Aki dunna alatt alszik a legfinomabbakat... :)
... és hogy a többiekről is legyen pár új.
Áron kukucsol ha fényképezném, aztán rohan megnézni a művet :) és nem érti, miért mondogatom, hogy ez nem az...
és mondja magára, hogy Ájó.
2011. július 17., vasárnap
Erről, arról...
Tegnap délben Lelle megkapta a bcg oltását. Volt egy kis tanakodás, hogy az itteni, vagy az otthoni protokoll szerint járjunk-e el, de mert egyelőre bizonytalan a jövő, úgy döntöttünk, a magyar szerint oltatjuk.
Itt a születést követő napon adnak bcg-t, hepatitis B-t és K vitamin,t mindet injekcióban. Mi végül csak a bcg mellett döntöttünk, amihez otthonról anyukám hozott kivezetőt is. Lelle az autóban elaludt, és csak az oltásra ébredt fel. Sírdogált, de végül hamar visszaaludt, és gyakorlatilag egész nap folytatta a szunyókálást.
Tudtam, hogy ennek meglesz a következménye, éjjel most is két órácskát volt fent sírva, nézelődve. A sírása a két szobával távolabb alvó Áront is felébreszti idővel, így felváltva voltam hol egyikkel, hol másikkal. Tudom, hogy két óra nem túl hosszú idő, de mikor elkezdődik, sosem lehet tudni, hol a vége, és mitagadás azért fárasztó is rohangálni hol egyikhez, hol másikhoz.
Lelle úgy működik, hogy amikor a nézelődésből fáradni kezd, akkor még csak sírdogál, abbahagyja, megint sír... aztán idővel egyre fáradtabb, innentől folyamatosan sír, aztán becsukja a szemét, és úgy folytatja a kiabálást. Tegnap már kétszer elaludt kézben, aztán le is lehetett tenni, de tíz perc múlva újra felébredt. Ezeket viselem a legnehezebben...
Meg azt, hogy látványosan nincs közöm a megnyugváshoz.
Tegnap viszont volt egy pont, amikor a mellkasomra fektetve végre elcsitult... és legeslegvégül úgy aludtunk el, hogy szorosan hozzábújtam.
Reggel... vagy mondjuk délben (ismét átaludta az éjszakát, így ötkor volt egy fejős köröm is :)), amikor magamhoz tértem, ott feküdt a takarója nélkül az oldalamon. Szeretem ezt a kis kukacot nagyon...
Dani és anyukám elképesztő energiákkal azon vannak, hogy ezúttal legyen olyanom, hogy gyerekágy... Hannával volt egy hét ilyen, de azt csak azért hívtam így, mert bátorságom sem volt a nagyágyon kívüli világhoz. Ma már tudom, hogy teljesen felborult akkor a hormonháztartásom, a szorongás ennek volt köszönhető.
(apropó, hemoglobin 8.3, a tsh pedig picit alacsony, azon is állított az orvos... msotmár jól leszek)
Most viszont Dani minden délelőtt elviszi a hármat valahova, tegnap pl. nyulazni voltak, ma játszón... anyukám pedig mos, főz, mosogat... és két hét múlva hazamegy, ahogy Dani holnaptól ismét dolgozik. Igyekszem készítgeni magam a változásokra, a legkevésbé azt tudom, hogyan fogok tudni magamhoz térni reggel időben, hogy elkezdjem a napot amikor az egyébként indulni szokott.




Egyelőre viszont annyira jó dolgom van, amilyennél jobbat kívánni sem tudnék.
Tegnap első alkalommal sétálni voltunk, a ház körül, de már a kerítésen kívül. Hanna tolta a babakocsit, olyan jó volt látni, hogy mekkora már, mennyire szépen viszonyul a többiekhez, meg a picikéhez.
Gondolkoztam, hogy feltegyem-e ezt a képet, viszonyításnak mindenképpen jó lesz :) ...
Mikolt is hasonló szeretettel rajong még mindig, ő egy kicsit visszament kisbabába, ráfekszik Lelle pelenkázólapjára, és mondja is, hogy ő kisbaba. Az anyatejet issza lelkesen, és az első pár nap kirohanásai után úgy tűnik, kezd ismét megérkezni mihozzánk.
Gondolkoztam, hogy feltegyem-e ezt a képet, viszonyításnak mindenképpen jó lesz :) ...
Áronnak a legnehezebb, és vele is lesz a legnehezebb, hiszen a lányok oviban lesznek, de ő itthon marad velem, és küzd majd a helyzettel... Szeretném, ha neki is jó lenne, ha megtalálná hamar a helyét a hatosban... jó, hogy még szopizik.
Holnap újabb kórházas kör, Lelle sarkából vesznek vért. És holnap lesz a napja az újabb adag ügyintézésnek is, az útlevéllel kapcsolatban.
Keresem Lelle helyét a nappaliban, ma a fotelben aludt délután, miután kivettem a miágyunkból hogy Áront betehessem... nem vette zokon, de azért ez így mégsem az igazi :):) Pláne, hogy most van egy használaton kívüli kiságy a miszobánkban. Esetleg lehozzuk...
És csak egy kis lábjegyzet... annyira fura, ahogy változik a testem... szokni kell, és nem magától értetődő. Mintha külön életet élne, teszi a dolgát, én meg csak figyelem, mert minden nap más. Szeretnék majd egyszer újra tornázni, hatossal kezdődő számokat látni a mérlegen (amit nem is használok...), és beleférni a ruháimba... alul, felül egyaránt. :)
Keresem Lelle helyét a nappaliban, ma a fotelben aludt délután, miután kivettem a miágyunkból hogy Áront betehessem... nem vette zokon, de azért ez így mégsem az igazi :):) Pláne, hogy most van egy használaton kívüli kiságy a miszobánkban. Esetleg lehozzuk...
Címkék:
Alvás,
Áron,
Áron alvás,
Áron Malajziában,
Hanna,
Hanna Malajziában,
Lelle,
Lelle alvás,
Lelle elsők,
Lelle Malajziában,
Mikolt
2011. július 16., szombat
Aquariumban a lányok
Szerdán a lányok ismét oviban voltak. Gondoltuk, a csütörtököt kihagyjuk, ne medencézzenek még, helyette pedig pénteken menjenek majd. Úgy alakult, hogy péntekre kirándulást szerveztek nekik, méghozzá az aquariumba. Itt még nem voltunk együtt, mert elég drága, és elég messze is van, pedig szívesen vittem volna őket valamikor, odahaza is nagyon szerették a halas helyeket.
Reggel fél kilencre vitte őket Dani, egyenruhában kellett menniük, Mikoltnak még nem volt, így helyben kapott egyet. Egy nagy busszal mentek, Hanna Mimi mellet ült, Auntee Julee ült melléjük. Most, hogy Lelle megszületett, Julee még több figyelemmel van feléjük.
Kettő körül értek haza, nagyon sok élménnyel, rengeteget meséltek, olyan jólesett hallgatni, ahogy mondják, ahogy dolgozzák a történéseket. Ebédet nem kaptak, egy virslis zsemle volt a tízórai, és itthonról vittek gyümölcsöt, így aztán elég éhesek voltak már, mire megérkeztek. Ültek az asztalnál az egyenruhájukban, hátukon a papír, a nevükkel, meg az óvónéni telefonszámával, és csak mondták... :)
Azt hiszem, most Hanna sokkal jobban élvezte az egészet, mint a múltkor Mikolt nélkül a tűzoltókat. Valami azt súgja, hogy többet is ért már...
Reggel fél kilencre vitte őket Dani, egyenruhában kellett menniük, Mikoltnak még nem volt, így helyben kapott egyet. Egy nagy busszal mentek, Hanna Mimi mellet ült, Auntee Julee ült melléjük. Most, hogy Lelle megszületett, Julee még több figyelemmel van feléjük.
Kettő körül értek haza, nagyon sok élménnyel, rengeteget meséltek, olyan jólesett hallgatni, ahogy mondják, ahogy dolgozzák a történéseket. Ebédet nem kaptak, egy virslis zsemle volt a tízórai, és itthonról vittek gyümölcsöt, így aztán elég éhesek voltak már, mire megérkeztek. Ültek az asztalnál az egyenruhájukban, hátukon a papír, a nevükkel, meg az óvónéni telefonszámával, és csak mondták... :)
Azt hiszem, most Hanna sokkal jobban élvezte az egészet, mint a múltkor Mikolt nélkül a tűzoltókat. Valami azt súgja, hogy többet is ért már...
2011. július 13., szerda
Hanna gyöngyszem
Hanna olyan, mint egy tisztavizű, mély kút.
Olyan természetességgel és felelősséggel gondoskodik, amire csak az képes, akiből ez legbelülről fakad. Mikolt tanulgatja tőle, édes, ahogy követi Hanna modulatait, szavait, amikor babáznak, de míg Hanna féltőn igyekszik megvédeni a sajátját, nehogy az lepottyanjon, Mimi szemrebbenés nélkül faképnél hagyja a "bábáám"-ját...
Hanna mindig ilyen volt, kecses, finom, érzékeny, be és megengedő. Csodálatos...



Ezt pedig a kicsik is érzik. Amikor Mikolt született, Hanna kapott egy igazi babát. Áron születésekor Hanna és Mimi egyre erősebben kapcsolódtak egymáshoz, és ez a mai napig tart, mégha olyan nagyon különbözőek is.
Mióta pedig Áron nagyobbacska, sokszor látom, hogy Hannához megy, az ölébe ül, ha biztonságot keres rajtam kívül. Hannával is, Mikolttal is vannak ugyan közös játékaik, de míg Mimivel inkább vadulósak ezek, addig Hannával sokkal finomabban rezdül.
Nyugodt szívvel hagytam őket a mamámra, tudtam, minden rendben lesz, ha indulnom kell. Amikor jöttünk, Áron nagyon sokat volt vele, és az elmúlt három hét alatt ismét közel kerültek egymáshoz. Az elalvások miatt aggódtam valamelyest, mert ahhoz eddig én kellettem. És valóban ez a legnehezebb, de álmomban sem gondoltam volna, hogy hogyan fog minden elrendeződni végül.
Az első éjjel anyukám tette le őket, mert Dani végül bennmaradt egy fél éjszakára velünk. A lányok a helyükön feküdtek már, de Áron nagyon sírt, keresett, nem tudott elpihenni. Anyukám hozta vitte, és persze a lányok sem tudtak tőle megnyugodni, kimászkáltak megnézni... Végül anyukám bevitte Áront hozzájuk, és betette közéjük. Ahogy Áron a szivacsukon landolt, Hanna szorosan melléfeküdt, csitítgatta, fogta a kezét. Áron elhallgatott... megnyugodott... és elaludt. Reggelig.
Tegnap délután, és ma este is pont ugyanez történt. Este Dani három percig próbálta vígasztalni, és a saját helyére tenni, aztán odaadta Hannának, aki csittegett neki egy sort, megsimogatta, megfogta a kezét, aztán még kuncogtak egy sort, Áron a szokásos kalimpálással álomba ringatta magát, aztán elaludtak.
Három kisnyúl egy fészekben...
Jajj, azt hiszem tényleg dolgoznak a hormonjaim, de ez a kép annyira gyönyörű... hogy nincsenek is szavaim... És csak bízom benne, hogy ezzel a végtelen mélységével együtt Hanna még mindig egy játékos, kíváncsi, önfeledt kisgyerek...
Olyan természetességgel és felelősséggel gondoskodik, amire csak az képes, akiből ez legbelülről fakad. Mikolt tanulgatja tőle, édes, ahogy követi Hanna modulatait, szavait, amikor babáznak, de míg Hanna féltőn igyekszik megvédeni a sajátját, nehogy az lepottyanjon, Mimi szemrebbenés nélkül faképnél hagyja a "bábáám"-ját...
Hanna mindig ilyen volt, kecses, finom, érzékeny, be és megengedő. Csodálatos...
Mióta pedig Áron nagyobbacska, sokszor látom, hogy Hannához megy, az ölébe ül, ha biztonságot keres rajtam kívül. Hannával is, Mikolttal is vannak ugyan közös játékaik, de míg Mimivel inkább vadulósak ezek, addig Hannával sokkal finomabban rezdül.
Nyugodt szívvel hagytam őket a mamámra, tudtam, minden rendben lesz, ha indulnom kell. Amikor jöttünk, Áron nagyon sokat volt vele, és az elmúlt három hét alatt ismét közel kerültek egymáshoz. Az elalvások miatt aggódtam valamelyest, mert ahhoz eddig én kellettem. És valóban ez a legnehezebb, de álmomban sem gondoltam volna, hogy hogyan fog minden elrendeződni végül.
Az első éjjel anyukám tette le őket, mert Dani végül bennmaradt egy fél éjszakára velünk. A lányok a helyükön feküdtek már, de Áron nagyon sírt, keresett, nem tudott elpihenni. Anyukám hozta vitte, és persze a lányok sem tudtak tőle megnyugodni, kimászkáltak megnézni... Végül anyukám bevitte Áront hozzájuk, és betette közéjük. Ahogy Áron a szivacsukon landolt, Hanna szorosan melléfeküdt, csitítgatta, fogta a kezét. Áron elhallgatott... megnyugodott... és elaludt. Reggelig.
Tegnap délután, és ma este is pont ugyanez történt. Este Dani három percig próbálta vígasztalni, és a saját helyére tenni, aztán odaadta Hannának, aki csittegett neki egy sort, megsimogatta, megfogta a kezét, aztán még kuncogtak egy sort, Áron a szokásos kalimpálással álomba ringatta magát, aztán elaludtak.
Három kisnyúl egy fészekben...
Jajj, azt hiszem tényleg dolgoznak a hormonjaim, de ez a kép annyira gyönyörű... hogy nincsenek is szavaim... És csak bízom benne, hogy ezzel a végtelen mélységével együtt Hanna még mindig egy játékos, kíváncsi, önfeledt kisgyerek...
2011. június 4., szombat
Kihogyvan
Maratoni bejegyzésre készülök... Mivel az elmúlt pár napban nem sok újdonság született, gondoltam legyen egy ilyen kimerevített pillanatfelvétel mind a hetünkről, ennél többre most nem telik :)
Peti
Hetente háromszor, mostanában kétszer jár dolgozni, mindig biciklivel megy, ami oda is, meg vissza is jócskán tartalmaz emelkedőket... Jó edzés ez, amikor hazaér rendszerint olyan vizes, mintha zuhanyozott volna. Csodálom a kitartását, ebben a klímában egyre hazajönni, csak hogy segítsen nekem a déli menetnél... Hálás vagyok érte. A munkája egyébként nem túl felemelő, bár a közeg, és amiért azt csinálja, amit, az nagyon jó dolog. Most épp az ausztrál kontaktokról meglévő összes adatot viszi be excel táblákba, és néha telefonál, hogy eladjon egy egy tábort. De egyik sem az igazán testhezálló feladat.
Viszont a héten újra beszéltek Roryval a jövőt illetően, és most úgy tűnik, hogy június végétől két hónapot Borneon tölt majd, fotózza, videózza a tábort ott. Lesz idősazk, amikor kint lesz terepen, és lesz olyan is, amikor a városban fog lakni.
Szállást, ennivalót és némi zsebpénzt kap, no meg rengeteg élményt.
Danival együtt nagyon örülünk az örömének, meg a lehetőségnek, és persze fél szemünk sír is, hiszen elmegy, és Petit nem könnyű pótolni.
A további tervei pedig, hogy szeptemberben hazamegy... hát erről próbáljuk meg most lebeszélni, de tény, hogy elég karcsú csillogást tudok felajánlani neki...
Tegnap este sokat gondolkoztam rajta is, igazából egészen jól működik szerintem itt, péntekenként éjszaka tárasasozni jár a város másik felébe, így avn egy kis társaság, aminek a tagja már. Vasárnap pedig a délutáni alvásidőben Danival tollasoznak a klubházban.
Szeretem, hogy tudnak egymással is időt tölteni, talán még sosem voltak ennyit és végképp nem így együtt, mint ebben a négy hónapban.

Dani
Róla nem sokat írok, de ezt már írtam :)
Dióhéjban... az itteni életünk legnagyobb adománya, hogy a családunk, a kettőnk erősödni tud, talán részben a sok nehézség miatt, amit közösen élünk meg, oldunk meg, részben pedig az egymásra utaltságunk miatt. Minden este, amikor hazaér, olyan örömmel csókolja végig az összes kicsit és nagyot, hogy abból rengeteget kap mindegyikünk. Akkor is, ha a hazatérés elég késői, reggel pedig még mindenki alszik, amikor elmegy.
Taxizik, hogy az az egy autó, amink van, itt legyen, ha bármi történik velem, vagy a gyerekekkel. Gondolkodott hogy járjon motorral, hiszen az sokkal olcsóbb volna, de annyival veszélyesebb is, így inkább maradt ez a verzió. Nem mondom, hogy nem érezzük ezt kidobált pénznek, de így legalább addig is pihen, míg oda-vissza utazgat.
A munka nem igazán olyan, mint amire számított, és ez nagyon nyomasztja. Mindent megtesz azért, hogy a lehető legtöbbet hozza ki abból, ami adott, de támogatás és sikerélmények híjján sokszor nagyon elveszti a lendületét, a hitét abban, hogy van értelme.
Most azt hiszem, ha otthon lenne olyan lehetőség, amivel el tudna tartani négy gyereket, lehet, hogy nem gondolkodna sokáig...



Kinga
Türelmetlen és nagyon fáradékony vagyok. Eszem az előirányzott schüsslert, c vitamint, magneB6ot, mert a terhesvitaminoktól heveny hányingerem van... és még így is úgy tűnik, ez kevés. Vagy a pocakom túl nagy... :) Vagy ez már nagyon a vége.
Jó lenne már szaladni, emelni, cipleni, leülni és építeni análkül, hogy sóhajtozom, meg nyögdécselek, valahányszor csak el kell fordítani a felsőtestemet.
Sikerült ma kitörölnöm három iszonyú édes videot, amin Áron egyedül eszik, és közben belealszik, majd mikor a lányok nevetnek, felélénkül egy másodperce és velük kacarászik, majd visszaalszik. Nem is értem, hogy lehetséges, hogy elvesztek, mindenesetre egy ilyan apróság annyira kihoz a béketűrésemből, hogy már közben kinevetem magam...
Nehéz az alvás, Hanna szavaival élve nem csukódik be a szemem.
Semmi sem köt már le igazán, sokszor még azt sem tudom, mit főzzek, és eljön az ebédidő, én pedig tanácstalanul állok a hűtő előtt, hogy mit adjak nekik.
Szerencsére a mélyhűtőben a jobb időim remekei várják a sorukat, de ezek a készletek is végesek.
Vízben lenni jó, ezt napi szinten megköszönöm, enélkül már régen kipurcantam volna, és jó érezni a kis támasztópillangót odabenn.
És jó lelassulni, elképzelni, hogy összekészítem az uticsomagot, meg jó érzés tudni, hogy nemsokára itt tartom majd a kezemben a legeslegkisebbet. Egyben persze van bennem félelem is, hogy milyen lesz újrakezdeni, milyen lesz Lelle, hogyan fogom tudni mindegyikük igényeit egyszerre kielégíteni...
Ja és közben Grace klinika függővé váltam, az esték úgy érnek véget, hogy egy részt (vagy kettőt) megnézek. Sokszor Danival. :) Szeretem ezeket a háromnegyed órákat. :)
Lelle
Egyre kevesebb a helye odabenn, és még így is sokat mocorog. Határozottan kislányos, klasszisokkal finomabb, mint Áron volt. A leggyakoribb, amikor a popsiját a pocakom egyik oldalának, a lábát pedig a másiknak támasztja, és meg se moccan. Ilyenkor szoktam sziszegni, vagy sőhajtozni :):)
Dani kérdezget, hogy milyen Lelle. Mindegyiküknél volt bennem egy kis listányi érzés a természetükről, és mindegyikük olyan is... bár Mikolt sokat vadult azóta, hogy egy éves lett :)
Lelle egy kis negyedik. Kiharcolva afigyelmet, amire szüksége van, és kivárva a saját idejét. Igazi kis függetlennek érzem, olyannak, akit nem érdekelnek az apróságok, jól megvan ezek nélkül is, de az igazán erős ingerekre mindig reagál. Ha a többiek sírnak, ha sokat vagy épp keveset ettem. :)
Készülődik, sokszor érzem lefelé tornászni a buksijával. Még 5 hét és megérkezik. Álmomban kicsit előbb. De anyukámat mindenképpen megvárjuk.
Áron
Elkezdett egyedül enni. Fogja a kanalat és lapátol kitartóan. Tegnap este rizst evett husival, és egészen kevés potyogott mellé. Nagyon jó látni, hogy önállósodik, mégha a vége általában az, hogy megunja a miniadagokat, és megborítja a szája felé a tányért, és ha nem elég szemfüles aki mellette van éppen, akkor az egész maradékot magára önti. :)
Ezzel együtt olyan hihetetlen ez nekem, mindgyikük akkorra kezdett el biztonsággal egyedül enni, amikor a kistestvére született. Áron is megtette amit csendben vártam.
Az önállósodás megnyilvánulásaként talán egy centit hátrébb is lépett a közvetlen testközelségből, már tudja, ha azt mondom, egy pillanat, akkor valóban bekövetkezik, amit ígértem, vagy kért, Korábban azonnal kiabálni kezdett, most picikét ugyan, de vár. És az olyan nagyon jó... Igy van esélyem felállni, anélkül, hogy eltörne a mécses, és megsértődne, de nagyon.
Új szavai lettek, tita, alma, inni. És mindent ért.
Például azt is, ha azt mondom, ez fájt. Megsimogat. El sem hiszem...
Kapott a héten egy tilitoli babakocsit, mert a lányokat nem hagyta békén az övékért, azóta is lelkesen tologatja, szeretem látni ezt a boldogságot az arcán, ahogy robog vele felém, és mutatja, hogy ez az övé.
Elkészült a nyula is, egy ideje már majdnem készen volt, csak szalagot kellett keresnem a nyakába, addig nem adtam oda neki... nem is tudom, miért... de mióta megkapta, rendszeresen hozza viszi, rágcsálja a karját, lengeti a fülénél fogva. :) És tolja a babakocsiban.


Autómániás, az egyik legnagyobb öröm, ha megjelenik a kukásautó. Ma még a délutáni alvás előtti szopiból is kizökkent, pedig ez nagyon nagy szó, amikor meghallotta, hogy megérkezett.
Fél a madaraktól, főleg a hangjuk zavarja. Nem csodálom, elég utálatos rikácsolással érkeznek a sárgacsőrű, dühösarcúak.
És el ne felejtsem... Van egy hatalmas daru a szomszéd telken, ahová nagyonmagas kondót építenek. Az asztalnál ülve látszik. Minden alkalommal, ha forog, Áron lemerevedik, a falat nem mozdul a szájában, és kimerevedve mutat felé. :)



Mikolt
Olyan sokat változott már megint, hogy nem is érem utól aggyal.
Az a gyerekünk, aki látszólag érzelemmetesen reagált a nevelési szándékunkra éppúgy, mint arra, ha elmentünk Danival kettesben pár órára, néhány napja heves reackiókat produkál. Az előbbire kis tartás után krokodilkönnyes sírással, az utóbbira bújással, vagy nagyon intenzív zsiványkodással.
Elképesztő palettáját vonultatja fel a belsőjének, hol egy kis gonosz kobold, hol egy fakír, hol pedig egy sérülékeny porcelánváza. Ezerszínű, mint mindig, de sokkal összetettebb, fényesebb, jobban látható.
Bocsánatot kér, figyel, szót fogad.
Olykor meg harap, direkt elvesz, és azt élvezi, ha a másik sír...
Úszik, ez a legnagyobb dolog most, minden percben vízbe menne. (jó partnerem :))
Délutánra már nem kap pelust, de van, hogy kér. Már nem csak a paplannal és a cumival tud megnyugodni, hanem az ölemben is, és ez nagyon nagy változás, én pedig nagyon örülök neki.
Tegnap megtörtént az első hajvágás is, éppen két percig tartott, lévén neki nem túl sűrű a haja még, és a végek teljesen elvékonyodtak már. Hat centivel lett rövidebb, még nem mostam meg azóta, így nem tudom, a göndörsége megmaradt-e... Kicsit fájt a szívem, de ma, amikor összefogtam, sokkal kezelhetőbb volt az oroszlánszőr... és az első tincset eltettem emlékbe. :)

Hanna
Rágja a körmét. Mostmár mindet. És nem tudja abbahagyni, én pedig teljesen tanácstalan vagyok ezúttal. Iszonyúan furdal a lelkiismeret, tudom, hogy az első pár hónapunk babakorában nem volt kiegyensúlyozott, talán nem is tehet róla egyikünk sem, de az eredményét látom, és fáj.
Rettenetesen szüksége van a babusgatásra, a figyelmemre, a szeretetemre. Igyekszem megadni neki ezeket a pillanatokat, talán őt veszem ölbe mostanában a legtöbbet, őt simogatom meg valahányszor mellém kerül, és próbálok sem nem sok, sem nem kevés lenni.
Egy kis gyöngyszem ő, azzal a küzdelmes belső világával együtt, ami olyannyira összetett, hogy már három hónaposan is egy bölcs jógit látott benne sok felnőtt.
Magára vesz terheket, felnőtt akar lenni, de legalábbis a felnőttség sok vonatkozását szívesen éli, élné meg.
Egy kis anyuka, ami alól szeretném felmenteni, de nem hagyja.
Mindennek a mélyét keresi, nem elégszik meg azzal, ami a felszínen van. Megélni, megszenvedni... ez annyira jellemző rá.
Ugyanakkor egy kiscsikó, az esti fürdés után teljesen elszabadulnak az indulatai, és csak rohan, nevet, játszik. Talán ilyenkor jön elő a felszabadult Hanna, nem a legjobb időzítés, de legalább van rá mód.
Nagylány lett, érdekesebbnél érdekesebb dolgokat lehet vele megvitatni, rengeteget mesélünk, alkotunk, ezekben a helyzetekben olyan jó lenne csak vele lennem...
Ma egy olyan helyen jártunk, ahol egyszemélyes függőszékeken lehetett a víz alatti világba elkalandozni, egy sötét barlangban. Dani ült mögötte, végigcsinálta, de amikor kiértek, sírt. Megijedt a nagy fogú cápáktól... de hősként végigcsinálta.
Nagyon szép, ahogy félig még baba.
A napokban, egyik este már az ágyában volt, amikor megkérdeztem tőle, hogy itt, vagy otthon lenne jobb élni. Azt felete, otthon... mert ott találkozhatna a Csillával és a Dédivel, meg Manóval, Blankával.
Az ő érvét hoztam elő, hogy akkor viszont nem lehetne minden nap fagyit enni... és medencézni sem.
Rövidre zárta a beszélgetést azzal, hogy nem is szeret medencézni, mert mindig hajat kell szárítani utána. :)
Aztán letette a fejét, és elaludt.
És hogy ne legyen már olyan mélabús a vége...
Sára egészen pici kora óta sorbarak. Misi albumában van egy sorozat ezekről a sorbarendezett mindfélékről, rosszabb passzban ezt mindig végignézem, annyira édes Sára ezzel a szokásával, és annyira jó és kreatív dolgokat csinál bármikből...
Hanna sosem rakott sorba semmit. Egészen mostanáig. Merthogy most viszont órákig eljátszik így, sorba rakva a kisautókat, vagy a társasjáték kiskatonáit, vagy a babákat, vagy a ceruzákat. közben történeteket talál ki, mesél, és rendületlenül szortíroz. Nagyon szeretem nézni... :)
(Mikolt pedig természetesen utánozza... :))


Peti
Hetente háromszor, mostanában kétszer jár dolgozni, mindig biciklivel megy, ami oda is, meg vissza is jócskán tartalmaz emelkedőket... Jó edzés ez, amikor hazaér rendszerint olyan vizes, mintha zuhanyozott volna. Csodálom a kitartását, ebben a klímában egyre hazajönni, csak hogy segítsen nekem a déli menetnél... Hálás vagyok érte. A munkája egyébként nem túl felemelő, bár a közeg, és amiért azt csinálja, amit, az nagyon jó dolog. Most épp az ausztrál kontaktokról meglévő összes adatot viszi be excel táblákba, és néha telefonál, hogy eladjon egy egy tábort. De egyik sem az igazán testhezálló feladat.
Viszont a héten újra beszéltek Roryval a jövőt illetően, és most úgy tűnik, hogy június végétől két hónapot Borneon tölt majd, fotózza, videózza a tábort ott. Lesz idősazk, amikor kint lesz terepen, és lesz olyan is, amikor a városban fog lakni.
Szállást, ennivalót és némi zsebpénzt kap, no meg rengeteg élményt.
Danival együtt nagyon örülünk az örömének, meg a lehetőségnek, és persze fél szemünk sír is, hiszen elmegy, és Petit nem könnyű pótolni.
A további tervei pedig, hogy szeptemberben hazamegy... hát erről próbáljuk meg most lebeszélni, de tény, hogy elég karcsú csillogást tudok felajánlani neki...
Tegnap este sokat gondolkoztam rajta is, igazából egészen jól működik szerintem itt, péntekenként éjszaka tárasasozni jár a város másik felébe, így avn egy kis társaság, aminek a tagja már. Vasárnap pedig a délutáni alvásidőben Danival tollasoznak a klubházban.
Szeretem, hogy tudnak egymással is időt tölteni, talán még sosem voltak ennyit és végképp nem így együtt, mint ebben a négy hónapban.
Dani
Róla nem sokat írok, de ezt már írtam :)
Dióhéjban... az itteni életünk legnagyobb adománya, hogy a családunk, a kettőnk erősödni tud, talán részben a sok nehézség miatt, amit közösen élünk meg, oldunk meg, részben pedig az egymásra utaltságunk miatt. Minden este, amikor hazaér, olyan örömmel csókolja végig az összes kicsit és nagyot, hogy abból rengeteget kap mindegyikünk. Akkor is, ha a hazatérés elég késői, reggel pedig még mindenki alszik, amikor elmegy.
Taxizik, hogy az az egy autó, amink van, itt legyen, ha bármi történik velem, vagy a gyerekekkel. Gondolkodott hogy járjon motorral, hiszen az sokkal olcsóbb volna, de annyival veszélyesebb is, így inkább maradt ez a verzió. Nem mondom, hogy nem érezzük ezt kidobált pénznek, de így legalább addig is pihen, míg oda-vissza utazgat.
A munka nem igazán olyan, mint amire számított, és ez nagyon nyomasztja. Mindent megtesz azért, hogy a lehető legtöbbet hozza ki abból, ami adott, de támogatás és sikerélmények híjján sokszor nagyon elveszti a lendületét, a hitét abban, hogy van értelme.
Most azt hiszem, ha otthon lenne olyan lehetőség, amivel el tudna tartani négy gyereket, lehet, hogy nem gondolkodna sokáig...
Kinga
Türelmetlen és nagyon fáradékony vagyok. Eszem az előirányzott schüsslert, c vitamint, magneB6ot, mert a terhesvitaminoktól heveny hányingerem van... és még így is úgy tűnik, ez kevés. Vagy a pocakom túl nagy... :) Vagy ez már nagyon a vége.
Jó lenne már szaladni, emelni, cipleni, leülni és építeni análkül, hogy sóhajtozom, meg nyögdécselek, valahányszor csak el kell fordítani a felsőtestemet.
Sikerült ma kitörölnöm három iszonyú édes videot, amin Áron egyedül eszik, és közben belealszik, majd mikor a lányok nevetnek, felélénkül egy másodperce és velük kacarászik, majd visszaalszik. Nem is értem, hogy lehetséges, hogy elvesztek, mindenesetre egy ilyan apróság annyira kihoz a béketűrésemből, hogy már közben kinevetem magam...
Nehéz az alvás, Hanna szavaival élve nem csukódik be a szemem.
Semmi sem köt már le igazán, sokszor még azt sem tudom, mit főzzek, és eljön az ebédidő, én pedig tanácstalanul állok a hűtő előtt, hogy mit adjak nekik.
Szerencsére a mélyhűtőben a jobb időim remekei várják a sorukat, de ezek a készletek is végesek.
Vízben lenni jó, ezt napi szinten megköszönöm, enélkül már régen kipurcantam volna, és jó érezni a kis támasztópillangót odabenn.
És jó lelassulni, elképzelni, hogy összekészítem az uticsomagot, meg jó érzés tudni, hogy nemsokára itt tartom majd a kezemben a legeslegkisebbet. Egyben persze van bennem félelem is, hogy milyen lesz újrakezdeni, milyen lesz Lelle, hogyan fogom tudni mindegyikük igényeit egyszerre kielégíteni...
Ja és közben Grace klinika függővé váltam, az esték úgy érnek véget, hogy egy részt (vagy kettőt) megnézek. Sokszor Danival. :) Szeretem ezeket a háromnegyed órákat. :)
Lelle
Egyre kevesebb a helye odabenn, és még így is sokat mocorog. Határozottan kislányos, klasszisokkal finomabb, mint Áron volt. A leggyakoribb, amikor a popsiját a pocakom egyik oldalának, a lábát pedig a másiknak támasztja, és meg se moccan. Ilyenkor szoktam sziszegni, vagy sőhajtozni :):)
Dani kérdezget, hogy milyen Lelle. Mindegyiküknél volt bennem egy kis listányi érzés a természetükről, és mindegyikük olyan is... bár Mikolt sokat vadult azóta, hogy egy éves lett :)
Lelle egy kis negyedik. Kiharcolva afigyelmet, amire szüksége van, és kivárva a saját idejét. Igazi kis függetlennek érzem, olyannak, akit nem érdekelnek az apróságok, jól megvan ezek nélkül is, de az igazán erős ingerekre mindig reagál. Ha a többiek sírnak, ha sokat vagy épp keveset ettem. :)
Készülődik, sokszor érzem lefelé tornászni a buksijával. Még 5 hét és megérkezik. Álmomban kicsit előbb. De anyukámat mindenképpen megvárjuk.
Áron
Elkezdett egyedül enni. Fogja a kanalat és lapátol kitartóan. Tegnap este rizst evett husival, és egészen kevés potyogott mellé. Nagyon jó látni, hogy önállósodik, mégha a vége általában az, hogy megunja a miniadagokat, és megborítja a szája felé a tányért, és ha nem elég szemfüles aki mellette van éppen, akkor az egész maradékot magára önti. :)
Ezzel együtt olyan hihetetlen ez nekem, mindgyikük akkorra kezdett el biztonsággal egyedül enni, amikor a kistestvére született. Áron is megtette amit csendben vártam.
Az önállósodás megnyilvánulásaként talán egy centit hátrébb is lépett a közvetlen testközelségből, már tudja, ha azt mondom, egy pillanat, akkor valóban bekövetkezik, amit ígértem, vagy kért, Korábban azonnal kiabálni kezdett, most picikét ugyan, de vár. És az olyan nagyon jó... Igy van esélyem felállni, anélkül, hogy eltörne a mécses, és megsértődne, de nagyon.
Új szavai lettek, tita, alma, inni. És mindent ért.
Például azt is, ha azt mondom, ez fájt. Megsimogat. El sem hiszem...
Kapott a héten egy tilitoli babakocsit, mert a lányokat nem hagyta békén az övékért, azóta is lelkesen tologatja, szeretem látni ezt a boldogságot az arcán, ahogy robog vele felém, és mutatja, hogy ez az övé.
Elkészült a nyula is, egy ideje már majdnem készen volt, csak szalagot kellett keresnem a nyakába, addig nem adtam oda neki... nem is tudom, miért... de mióta megkapta, rendszeresen hozza viszi, rágcsálja a karját, lengeti a fülénél fogva. :) És tolja a babakocsiban.
Autómániás, az egyik legnagyobb öröm, ha megjelenik a kukásautó. Ma még a délutáni alvás előtti szopiból is kizökkent, pedig ez nagyon nagy szó, amikor meghallotta, hogy megérkezett.
Fél a madaraktól, főleg a hangjuk zavarja. Nem csodálom, elég utálatos rikácsolással érkeznek a sárgacsőrű, dühösarcúak.
És el ne felejtsem... Van egy hatalmas daru a szomszéd telken, ahová nagyonmagas kondót építenek. Az asztalnál ülve látszik. Minden alkalommal, ha forog, Áron lemerevedik, a falat nem mozdul a szájában, és kimerevedve mutat felé. :)
Mikolt
Olyan sokat változott már megint, hogy nem is érem utól aggyal.
Az a gyerekünk, aki látszólag érzelemmetesen reagált a nevelési szándékunkra éppúgy, mint arra, ha elmentünk Danival kettesben pár órára, néhány napja heves reackiókat produkál. Az előbbire kis tartás után krokodilkönnyes sírással, az utóbbira bújással, vagy nagyon intenzív zsiványkodással.
Elképesztő palettáját vonultatja fel a belsőjének, hol egy kis gonosz kobold, hol egy fakír, hol pedig egy sérülékeny porcelánváza. Ezerszínű, mint mindig, de sokkal összetettebb, fényesebb, jobban látható.
Bocsánatot kér, figyel, szót fogad.
Olykor meg harap, direkt elvesz, és azt élvezi, ha a másik sír...
Úszik, ez a legnagyobb dolog most, minden percben vízbe menne. (jó partnerem :))
Délutánra már nem kap pelust, de van, hogy kér. Már nem csak a paplannal és a cumival tud megnyugodni, hanem az ölemben is, és ez nagyon nagy változás, én pedig nagyon örülök neki.
Tegnap megtörtént az első hajvágás is, éppen két percig tartott, lévén neki nem túl sűrű a haja még, és a végek teljesen elvékonyodtak már. Hat centivel lett rövidebb, még nem mostam meg azóta, így nem tudom, a göndörsége megmaradt-e... Kicsit fájt a szívem, de ma, amikor összefogtam, sokkal kezelhetőbb volt az oroszlánszőr... és az első tincset eltettem emlékbe. :)
Hanna
Rágja a körmét. Mostmár mindet. És nem tudja abbahagyni, én pedig teljesen tanácstalan vagyok ezúttal. Iszonyúan furdal a lelkiismeret, tudom, hogy az első pár hónapunk babakorában nem volt kiegyensúlyozott, talán nem is tehet róla egyikünk sem, de az eredményét látom, és fáj.
Rettenetesen szüksége van a babusgatásra, a figyelmemre, a szeretetemre. Igyekszem megadni neki ezeket a pillanatokat, talán őt veszem ölbe mostanában a legtöbbet, őt simogatom meg valahányszor mellém kerül, és próbálok sem nem sok, sem nem kevés lenni.
Egy kis gyöngyszem ő, azzal a küzdelmes belső világával együtt, ami olyannyira összetett, hogy már három hónaposan is egy bölcs jógit látott benne sok felnőtt.
Magára vesz terheket, felnőtt akar lenni, de legalábbis a felnőttség sok vonatkozását szívesen éli, élné meg.
Egy kis anyuka, ami alól szeretném felmenteni, de nem hagyja.
Mindennek a mélyét keresi, nem elégszik meg azzal, ami a felszínen van. Megélni, megszenvedni... ez annyira jellemző rá.
Ugyanakkor egy kiscsikó, az esti fürdés után teljesen elszabadulnak az indulatai, és csak rohan, nevet, játszik. Talán ilyenkor jön elő a felszabadult Hanna, nem a legjobb időzítés, de legalább van rá mód.
Nagylány lett, érdekesebbnél érdekesebb dolgokat lehet vele megvitatni, rengeteget mesélünk, alkotunk, ezekben a helyzetekben olyan jó lenne csak vele lennem...
Ma egy olyan helyen jártunk, ahol egyszemélyes függőszékeken lehetett a víz alatti világba elkalandozni, egy sötét barlangban. Dani ült mögötte, végigcsinálta, de amikor kiértek, sírt. Megijedt a nagy fogú cápáktól... de hősként végigcsinálta.
Nagyon szép, ahogy félig még baba.
A napokban, egyik este már az ágyában volt, amikor megkérdeztem tőle, hogy itt, vagy otthon lenne jobb élni. Azt felete, otthon... mert ott találkozhatna a Csillával és a Dédivel, meg Manóval, Blankával.
Az ő érvét hoztam elő, hogy akkor viszont nem lehetne minden nap fagyit enni... és medencézni sem.
Rövidre zárta a beszélgetést azzal, hogy nem is szeret medencézni, mert mindig hajat kell szárítani utána. :)
Aztán letette a fejét, és elaludt.
És hogy ne legyen már olyan mélabús a vége...
Sára egészen pici kora óta sorbarak. Misi albumában van egy sorozat ezekről a sorbarendezett mindfélékről, rosszabb passzban ezt mindig végignézem, annyira édes Sára ezzel a szokásával, és annyira jó és kreatív dolgokat csinál bármikből...
Hanna sosem rakott sorba semmit. Egészen mostanáig. Merthogy most viszont órákig eljátszik így, sorba rakva a kisautókat, vagy a társasjáték kiskatonáit, vagy a babákat, vagy a ceruzákat. közben történeteket talál ki, mesél, és rendületlenül szortíroz. Nagyon szeretem nézni... :)
(Mikolt pedig természetesen utánozza... :))
Címkék:
Áron,
Áron Malajziában,
Család,
Dani,
Hanna,
Hanna Malajziában,
Kinga,
Malajzia,
Mikolt,
Mikolt Malajziában,
Peti
2011. május 30., hétfő
Amikor kreatívnak kell lenni...
Van egy nagyon kényelmes kanapénk. Az elmúlt napokban ez lett a főhadiszállásom, mert itt a legkellemesebb a levegő, ha bekapcsolom a légkondícionálót és a plafonventillátort is, mert egészen komoly pocakösszehúzódásokat produkáltam és jobbnak tűnt nyugton maradni, amikor csak lehet, és mert a gyerekek itt körém tudnak gyűlni, és mindenfélékkel kárpótlom őket a kiesett mozgástevékenységek ellensúlyozására.
Például újra előkerült a vasalódeszka, amit használhatnak mászókának, csúszdának, vagy a kisautókat guríthatják rajta. Hosszan képesek hármasban játszani így, nem is értem, miért nem jutott eszembe eddig, pedig otthon is sokszor vettem elő nekik, ha már az ugrálóasztalukat is megunták.
Egy idő után viszont elegük van a benti életből, és a szabadba vágynak. Ekkor jön el az én vesztem... Most, hogy iskolaszünet van, és mind itt vannak, Peti és Dani viszont nem, muszáj valahogy megoldani, hogy ne végtelen rohangászás, őrjöngés legyen a délelőtt ebéd előtti része... addig szívesen elmolyolnak, hol a kuckóikban (a lépcső alatt, vagy a kanapé melletti zugban) mesét olvasva, hallagatva, táncolva, hol az asztalnál kirakózva. Minden napra van valami kis kiézműveskedés is, de ez sem tart túl sokáig.
Kimenni pedig... Esélyem sincs már utolérni őket, Áron is belejött a motorozásba annyira, hogy az már veszélyes legyen, ha csak én vagyok mellette, de a legnagyobb mumusom a hőség, és a nagyon magas páratartalom. Egyszerűen nem kapok levegőt, csak akkor, ha a medencében lebegek.
Ma még a miénk is nagyon messzinek tűnt, ha a lábamra álltam azonnal szédülni kezdtem, így meg sem mertem kockáztatni, hogy összeszedjem a cuccainkat és elinduljak.
Viszont a kiskamrából előkerült egy felfújható minilubickolda. Áldom a napot, amikor rendet tettem itt, és még inkább azt, amikor nem engedve Daninak elcsomagoltam ezt a nagyon fontos darabot.
A gyerekek pedig látványosan rajongtak a kis pocsolyáért is. Újdonság volt, lehetett slagozni, pacsálni, öntögetni, ugrálni ki-be.
Nagy dolog ez az aprócska kert... és most már a picuri medence is.






Például újra előkerült a vasalódeszka, amit használhatnak mászókának, csúszdának, vagy a kisautókat guríthatják rajta. Hosszan képesek hármasban játszani így, nem is értem, miért nem jutott eszembe eddig, pedig otthon is sokszor vettem elő nekik, ha már az ugrálóasztalukat is megunták.
Egy idő után viszont elegük van a benti életből, és a szabadba vágynak. Ekkor jön el az én vesztem... Most, hogy iskolaszünet van, és mind itt vannak, Peti és Dani viszont nem, muszáj valahogy megoldani, hogy ne végtelen rohangászás, őrjöngés legyen a délelőtt ebéd előtti része... addig szívesen elmolyolnak, hol a kuckóikban (a lépcső alatt, vagy a kanapé melletti zugban) mesét olvasva, hallagatva, táncolva, hol az asztalnál kirakózva. Minden napra van valami kis kiézműveskedés is, de ez sem tart túl sokáig.
Kimenni pedig... Esélyem sincs már utolérni őket, Áron is belejött a motorozásba annyira, hogy az már veszélyes legyen, ha csak én vagyok mellette, de a legnagyobb mumusom a hőség, és a nagyon magas páratartalom. Egyszerűen nem kapok levegőt, csak akkor, ha a medencében lebegek.
Ma még a miénk is nagyon messzinek tűnt, ha a lábamra álltam azonnal szédülni kezdtem, így meg sem mertem kockáztatni, hogy összeszedjem a cuccainkat és elinduljak.
Viszont a kiskamrából előkerült egy felfújható minilubickolda. Áldom a napot, amikor rendet tettem itt, és még inkább azt, amikor nem engedve Daninak elcsomagoltam ezt a nagyon fontos darabot.
A gyerekek pedig látványosan rajongtak a kis pocsolyáért is. Újdonság volt, lehetett slagozni, pacsálni, öntögetni, ugrálni ki-be.
Nagy dolog ez az aprócska kert... és most már a picuri medence is.
Címkék:
Adora,
Áron Malajziában,
Gyerekek,
Hanna Malajziában,
Malajzia,
Mikolt Malajziában
2011. május 28., szombat
Még víz
Mi pedig nyaraltunk. :)
Mikolt továbbra is szerelmese a mélyvíznek, és mert ma a kamerával együtt indultam el velük, van néhány fotó, meg video is erről.
Hanna a locsolókannával öntögette a vizet és tisztította az utat. Aztán a lányok levették a fürdőbugyijukat, és azzal gondolták feltakarítani a követ...
Érkezett egy pár is, a nőnek hatalmas pocakja volt, a gyerekek mindenáron meg akarták simogatni, így kénytelenek voltunk szóba elegyedni velük. :) Van egy 19 hónapos kisfiúk, és a jövő hétre várják a kislányukat. Sorstárs...
Áron eközben megjárta a szaunát, néha csobbant és egy kevésszer öntögetett is.
Nagyon szeretem ezeket a délelőttöket, vagy délutánokat... whatever.
Címkék:
Áron,
Áron Malajziában,
Áron úszik,
Gyerekek,
Hanna,
Hanna Malajziában,
Malajzia,
Mikolt,
Mikolt Malajziában,
Mikolt úszik
2011. május 27., péntek
A csend
Minden nap megtörténik ez a kis szeánsz.
Teljes csendben ülnek a könyvespolc tőszomszédságában, Áron lepakolja amit elér, majd mindenki megkeresi a nekivalót, és nézegetnek.
Ma Hanna mesélt is, előbb Miminek, aztán Áronnak, majd cseréltek, Mikolt mesélt Áronnak... :):)
Szeretem ezeket a pillanatokat, szeretem nézni, ahogy tanulmányozzák a könyveiket, ahogy elmélyülnek, szeretem ezt a papírsercenős csendjüket.






Teljes csendben ülnek a könyvespolc tőszomszédságában, Áron lepakolja amit elér, majd mindenki megkeresi a nekivalót, és nézegetnek.
Ma Hanna mesélt is, előbb Miminek, aztán Áronnak, majd cseréltek, Mikolt mesélt Áronnak... :):)
Szeretem ezeket a pillanatokat, szeretem nézni, ahogy tanulmányozzák a könyveiket, ahogy elmélyülnek, szeretem ezt a papírsercenős csendjüket.
Címkék:
Áron,
Áron Malajziában,
Gyerekek,
Hanna,
Hanna Malajziában,
Malajzia,
Mikolt,
Mikolt Malajziában
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)













