A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nyaralás 2013. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nyaralás 2013. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. augusztus 21., szerda

A nyár végéről

Elszaladt a nyár. Legalábbis tegnap eszméltem, hogy Hanna alig két hét múlva felveszi az iskolatáskát, és onnantól nem nagyon lesz megállás. Aztán egyszer csak arra fogok ébredni, hogy overált kell adnom rájuk.

Még mindig simán kimennek mezítláb reggel, az sem zavarja őket, hogy hideg van, és ha barackot kérnek, automatikusan vetkőznek pucérra. De szeretem a meleget, a szabadságát, a simogatását, a könnyedségét.

Észrevétlen rohan az idő, elfelejtek dokumentálni, pedig annyi kedves pillanat van, amit érdemes volna.
Például azt, hogy ismét voltunk a Balatonnál. Mégpedig abban a kicsike présházban, ami a családé, de eddig nem volt merszünk kipróbálni, talán a minimális nomádsága miatt, vagy mert míg volt igazán picike nálunk, addig egy egész házat kellett volna költöztetni, de ezek mind csak kifogások, mert a présház maga a csoda.
Kiderült.
Mondjuk az, hogy Peti is lejött velünk, aztán pedig Matyi és Márkus is (ami már önmagában hihetetlen, sosem volt még ilyen, hogy együtt "nyaraljunk" a nagybácsikkal, az összessel, egyszerre), nagyban segített abban, hogy tegyük a semmit. A tökéletes semmit. Ültünk a teraszon, vagy a vízben, vagy a homokozó mellett, vagy a pokrócon a strandon, és ennyi.
Szerintem hosszú évek óta nem ültünk ennyit, ebben a kegyelmi állapotban.
Az egyensúly megőrzése végett Lelle pont kétszer veszett el a két nap alatt, de végül mindig meglett. Adrenalin túladagolás...

Képeket nem nagyon csináltam, már egy jóideje csak élvezem, hogy nézegethetem őket szabadon. :) Illetve van pár, amiből még annál is kevesebb megosztható.




Hannának kiesett a negyedik foga, Lelle pedig elkezdett beszélni.
Negyedszerre döbbenek rá, hogy milyen kegyes a természet, hogy a dackorszak kellős közepén ad valamit, amitől könnyebb a kétévessel. A beszéd indulása minden alkalommal olyan csoda nekem, hogy szívem szerint megállítanám az időt. Még úgy is, ha az ámulatot időről időre a földhözverős hisztik tarkítják.

Lelle, pont úgy, mint annak idején Hanna, majdnem tökéletesen tisztán kezd beszélni. Mindent utánunk mond, mára már három, négyszavas mondatokban kommunikál. Hannát Hankának hívja, annyira szeretnivaló, ahogy mondja. :)
A kedvenceim között szerepel a nagy párna, meg a szúrós víz.
Na meg persze a hogy hívnak kérdésre adott válasz...
Íme :) ne csak én örüljek. :) Azt hiszen nem szorul narrálásra, de szóljon, aki nem érti.





2013. augusztus 5., hétfő

Amikor igazán nyár van

Nagyon régen, amikor még csak ismerkedtünk egymással, Dani és én, nekem az volt az igazi nyaralás, ha kettesben elbújtunk valahova a világ szeme elől, és csak egymásnak voltunk.
Dani társaságibb volt mindig, szerette, ha sokan vannak körülöttünk, ha együtt bandázunk a barátainkkal, és közösek az élmények.
Aztán gyerekeink lettek, és nekem még mindig az volt a kikapcsolódás, ha magunk között voltunk, de amikor végül elengedtem magam barátok társaságában is, akkor rájöttem, hogy nagyszerű dolog kolóniában élni, legalább egy két hétig egy évben.
Mert jó a gyerekeknek, mert több a felnőtt szem, mert nekem is üdítő egy egy éjszakába nyúló beszélgetés másokkal.

Az idei nyaralásunk két felvonásos volt.
Egy hetet Erdélyben töltöttünk, egy hetet pedig a Balaton mellett, közben pedig két napra hazaszaladtunk mosni, esküvőre, és Mikoltot ünnepelni.
Ha azt írom tökéletes volt, az nem mond semmit arról, amit valójában kaptam.

Az erdélyi utunk főszervezője a blog egyik régi olvasója... Nincsenek véletlenek, és nem tudok elég hálás lenni ennek a műfajnak ezért a barátságért.
Kaptunk egy házat, egy csomó élményt, finom ebédeket, barátokat... nem tudom, hogy hogyan köszönhetném meg.
Azt hiszem, a gyerekek legszívesebben ott maradtak volna, mi pedig Danival azon kaptuk magunkat, hogy a magyarókerekei református paptól hazafelé tartva keresi a szemünk a házat, amiben élhetnénk.
Persze abszurd, mégis valami olyat talált meg bennem ez az egy hét, amire régóta vágytam, de fogalmam sem volt róla.
Elengedni a gyerekeket a faluban, hazatérő teheneket bámulni minden este, szénabálák között fogócskázni, tiszta, széplelkű emberekkel beszélgetni.
Már most hiányzik. :)

A "balatoni nyaralónk", ahogy Hanna nevezi, egy kis ház. Anna barátnőm szüleinek a nyaralója, ahol a nagyobbik házban elfér egy sereg ember, a kisebbikben meg mi :) hatan. Egy kőhajításnyira a strandtól, még kettőre a kikötőtől, egy kisebb paradicsom a gyerekeknek is, nekünk is.
Idén a hat gyerekre nyolc, néha kilenc felnőtt jutott. Szerintem még életemben nem volt ilyen jó dolgom, mióta megvan mind a négy babszem.
Nem csináltunk túl sok mindent, így is tökéletesen teljes volt a hetünk. Emmának pedig nagyon drukkolok, hogy mielőbb rendbe jöjjön...

Van jónéhány kedvenc pillanat, és mégtöbb legkedvesebb kép, de megfogalmazva suta, kiragadva pedig nem adja vissza egy kép sem azt, amit jelent nekem kötegében.
Aki kíváncsi a képekre, nézze meg az albumot.
Aki pedig a pillanatokra, azzal szívesen elmegyek egy este a Majorkába meginni egy bambit.
És bár az ember veszte az, hogy felejt, idén nem lesz részletes hogyanisvolt.
Nézzétek el nekem. :)

2013. július 4., csütörtök

Hazajöttek

Rengeteg élménnyel, kisimulva (na jó, Mikolt szerzett egy púpot a fejére ma, épp mikor velem beszélt Mari), csillogó szemekkel.
Hanna interpretációja rajzos formában:

Nekem nagyon hiányoztak.
Tökéletesen kettéváltam, az egyik felem a kicsikkel volt, a másik felem a nagyokkal. Elég fárasztó dolog amúgy. :)
Tavaly sokkal könnyebben engedtem el őket (nem fizikailag, hanem lelkileg, természetesen egy cseppnyi dilemma nem volt bennem, hogy menjenek-e vagy sem), talán több volt a tennivaló, talán kicsik voltak még a kicsik ahhoz, hogy értsék, a nagyok elmentek.
Áron még kedden is emlegette Hannát, pedig nyoma sem volt annak, hogy a játékban, a fürdésben, vagy bármiben hiányozna neki. Dehát ő egy ilyen érzelmes típus, ha eszébe jut, hiányzik neki. Nem konkrétan, csak úgy.
Lellével egyébként szoros párt alkotnak, Áron a maga szintjére emelve mindenbe bevonja, úgy beszél vele, mintha Lelle tudna válaszolni is, vannak közös akcióik, sőt, mostanában Lelle spontán megöleli Áront, ha a közelében van.
Jó látni őket együtt, pláne, mert annyira nagyon hasonlítanak egymásra. Két egyforma arc, egy fiús, meg egy lányos verzióban.

Szóval hiányoztak, és tényleg sokkal könnyebb volt az ebédeltetés, és az esti fürdés-fektetés program (nap közben pedig lényegesen nehezebb, hiába, ha négyen vannak, mindig akad valaki, akivel lehet játszani, aki odafigyel, mégha több a hajbakapás is), és hiába nyafogok most, a legnagyobb öröm, hogy tudom, mennyire jó volt nekik, hogy hallgatom ahogy mesélnek vég nélkül, és ez tulajdonképpen teljesen felülír bármiféle érzést a hiányukkal kapcsolatban.

Azt gondoltam, hogy ha csak ketten lesznek a háznál, majd jól utolérem magam, de természetesen nem így lett, úgyhogy holnap szépen nekiállok, hogy legalább a lányok szobájából kiköltöztessem a porcicákat. Mert ha négyen vannak, akkor nyugodtabban hagyom a kicsiket a szemem nélkül, Hanna is, Mimi is azonnal szól, ha néznem kell velük. :)

No és persze mi sem unatkoztunk, kedden délelőtt például busszal mentünk halakat etetni a Millenárisra. Nagyon ügyesek voltak odafelé (akkor mondjuk tömeg sem volt és nem voltak sem fáradtak, sem éhesek), és a városban (amihez egyáltalán nincsenek szokva gyalogosan) is (Áron futóbringával, Lelle babakocsiban), visszafelé kicsit kalandosabb volt az út, amikor a tömegben mászókának használták a székeket és a kapaszkodókat, és minden másodpercben jeleztek, mert épp kézügyben volt a kapcsoló, de igazán nem zavartunk senkit, és tudtam, hogy rettentően elfáradtak, és melegük van és éhesek is, úgyhogy büszke vagyok rájuk teljesen.
Azért a jövő héten nem buszozunk ekkorát. :)

Ezek a képek a nyolcezer forintos ixusszal készültek, aminek az lcdjét a nagy napsütésben esélytelen volt látni, és mivel tök automatikát tud csak, kevés beleszólásom maradt, hogy hova élesítsen pl. (rettenetesen idegesítő :)).
Szóval csak itthon derült ki, hogy mit csináltam, de hogy őszinte legyek (bár természetesen látom a különbséget, naná) cseppet sem hiányzott a hátamról a nagygép, és egy minimális utómunka után egészen jó képek születtek. Íme a vak fotós sorozata. :)))