Az örök középső.
Ha erre gondolok, kicsit mindig megsajnálom.
Pedig nem nagyon van miért, illetve ha van is, az egyedül annak köszönhető, hogy még mindig rettenetesen egyedi, ahogyan módot talál a sérelmei kifejezésére.
Mindjárt megkövetem, de hogy a száraz tények is helyt kaphassanak, bocsánat a szóért, de Mimikénk egy kis genyó. Ha elfárad, ha éhes, ha épp azzal akar játszani, amivel a másik, ha szeretetre vágyik, akkor piszkál. Macerál, bosszant. Egészen addig, míg a másik fél teljesen ki nem készül.
Mimi nem viccel, a cél a totális megsemmisítés.
Még annak árán is, hogy ő is így jár.
Hát erre kell megoldást találnom, meglátnom, hogy mi az ok, mi az, amit közölni, kérni szeretne, és néha, olykor, ha megtalálom, annyira jó vele.
Kis woodstock girl, a rettenetesen egyedi ízlésvilágával, amiben keveredik a színkavalkád, és a csuparózsaszín a traktorral és a minifűrésszel. Lenyűgöző a kreativitása, ahogyan mesél, ahogy játszik, ahogyan szavakat alkot ha épp nem érti az igazit, vagy csak elfelejtette.
Szeretem hallgatni, ahogy az asztalnál ülve az ujjaival játszik egy komplett színházi előadást, mosolygok, de jajj nekem, hogyha épp nincs kedve igazat mondani... és Áron ellökése után simán a szemembe néz és aszongya:
- Mama. (lefelé a hangsúly, a pontra megérkezik az altja...) Ájon csak így ment ment a fal mellett és egyszejcsak bumm, lebuccolta az ajtót.
Áhhám.
Egyébként is a szélsőségek kislánya ő, vagy eszik, és akkor sokat, vagy nem, és akkor semmit. Ha épp angyal, akkor látni vélem a szárnyacskáit, és tény, ha a többi van soron hisztifronton, akár heteket is képes várni a sajátjával, és mondja is. Mama, látod én milyen jó vagyok. És látom.
Hogy aztán ő legyen a korona, a fejvakarásom, a tanácstalanságom, és a hitem, lesz ez jó, jobb.
Ő az, aki levágja a haját. De csak egy ilyen icikepicikét, látod? És ha kiakadok ezen, azt mondja, akor minek hagytam elől az ollót. Igaz.
Meg az is, aki biztosan leeszik magát, és azt mondja utána. Upsz, kicsit kibojujt.
Meg az, aki odagömbölyödik, és akkor lehet simogatni, de csak egy darabig.
Meg az, aki simán elvonul egy vendégségben, és fél órát magában nézegeti a könyveket. Amikor pedig megkérdezzük hol járt, vállat von és énekel. Hááát, a mesélős szobában.
Meg az, akinek a rendrakás értelmezhetetlen. Szerintem tényleg nem érti, mit várok tőle. Pedig már úgy is játszottuk, hogy mondtam, hogy mit, honnan, hova. Út közben megállt játszani.
Mimi, Mimó, Mimóci, Mimike, Mikolt, de leginkább Mimi.
- Mama, neked milyen színű a szemed?
Mert tudja, hogy. Az enyém az egyik zöjd, a másik bajna. Ez a zöld, ez meg a bajna. Neked meg csak zöld.
A legkedvencebbem a kukojica, az epej meg a kalács.
Szeretem a humorát, a kis táskás, felemás színű gombszemeit a rajzolt szemöldökkel, az altját, azt ahogy megy, a cérnalábacskákat, a macskaügyességét, ahogy fél a dörgéstől, és ahogy nemértve szereti az állatokat.
Szeretem ahogy rajzol. ahogy épít, ahogy kirakózik, ahogy fogja a kanalat.
És végül szeretem azt a kócos fejét, a kacifántos lelkét, ezt az alig 14
kilónyi 106 centis kisoroszlánt. Szőröstül, genyóságostul, végtelenül.
2012. július 29., vasárnap
Aranyszájak
Tegnap hajnalban Dani volt fent, kerestem valamikor kettő körül magam mellett, de nem volt a helyén... nos akkor én már régen aludtam, ezek szerint Lelle is... Mióta nincs tévénk, most hiányzott először, azért mégiscsak gáz az interneten OLVASNI az olimpia megnyitó ünnepségét. Szegény.
Ma viszont én nem alszom.
És Mikolt születésnapja van a fejemben, meg hogy akkor most tényleg hideg lesz megint, épp, mikor kertbenünneplésre készülünk?..., de mégsem erről fogok írni, majd holnap. Meg az is, hogy nyaralunk épp, mégha itthon is, de olyan jó kis hét van mögöttünk, kevés internettel, annál több látszólag bepótolhatatlan lemaradással, rendetlenséggel meg kipakolatlan bőrönddel a ház közepén (amit holnap csak mégjobban megtömök és irány a Balaton. :), hogy cseppet sem érdekel.
Az egy kicsit jobban, hogy bár sikerült visszazökkenni egy majdnem normális alvásrendbe, mostanra ez is a múltté. Leginkább a gyerekek kergeségén látni, ma este Áron a kis fiókos sarkába esett bele Hanna segedelmével, a jobb füle kétszer akkora mint a bal és van rajta egy kisujjamnyi lila folt. Nem örültem.......
És akkor amit muszáj leírnom, mert biztosan elfelejtem, hogy Lelle minden állatra azt mondja vauvau, és több másodpercig álldogál, és rettenetesen örül ennek, meg azt is mondja, hogy papa.
Áront ismét magával rántotta a majdnemháromévesek semmisemjó hangulata, főleg ébredés után képes másodpercenként megsértődni gyakorlatilag mindenen. Van amikor annyira vicces, hogy nevetni is lehet rajta.
Egy ilyen alkalommal az asztalnál ült (az már egy előrelépés, ha nem a konyhapult a helyszín, vagy a karom), kérdeztem tőle, mit kér inni.
Egyszer felveszem úgyis, mert annyira édes, szóval ül a székén, amitől mellkas magasságban látszik, megy a kérdés, mire ő egy hatalmas sóhaj közepette a fejét az asztalon pihenő karjaira ejti egy cifra grimaszt kíséretében...
- Áronom, mit csinálsz?
Kérdem tőle, mert annyira abszurd, közben igyekszem nem nagyon nevetni...
Kisimult, teljesen tiszta tekintet emelkedik fel, rámnéz:
- Mama, csak pühhögtem.
És tényleg...
Mikoltét elfelejtettem...
Hanna.
A háromnapos elvonulásunk alatt félpanziós ellátásban lubickoltunk, jó konyha, kiváló kiszolgálás. Bálint a pincérünk olyan volt, mint egy jó vidéki háziasszony, a legnemesebb fajtából való, aki érti a gyerekek nyelvét, szeme van és szíve egyszerre. Hanna interpretálása az egyik este:
- Papa, ez a pincérbácsi nagyon kedves. Legalább olyan gondoskodó, mint a természetünk.
Ma viszont én nem alszom.
És Mikolt születésnapja van a fejemben, meg hogy akkor most tényleg hideg lesz megint, épp, mikor kertbenünneplésre készülünk?..., de mégsem erről fogok írni, majd holnap. Meg az is, hogy nyaralunk épp, mégha itthon is, de olyan jó kis hét van mögöttünk, kevés internettel, annál több látszólag bepótolhatatlan lemaradással, rendetlenséggel meg kipakolatlan bőrönddel a ház közepén (amit holnap csak mégjobban megtömök és irány a Balaton. :), hogy cseppet sem érdekel.
Az egy kicsit jobban, hogy bár sikerült visszazökkenni egy majdnem normális alvásrendbe, mostanra ez is a múltté. Leginkább a gyerekek kergeségén látni, ma este Áron a kis fiókos sarkába esett bele Hanna segedelmével, a jobb füle kétszer akkora mint a bal és van rajta egy kisujjamnyi lila folt. Nem örültem.......
És akkor amit muszáj leírnom, mert biztosan elfelejtem, hogy Lelle minden állatra azt mondja vauvau, és több másodpercig álldogál, és rettenetesen örül ennek, meg azt is mondja, hogy papa.
Áront ismét magával rántotta a majdnemháromévesek semmisemjó hangulata, főleg ébredés után képes másodpercenként megsértődni gyakorlatilag mindenen. Van amikor annyira vicces, hogy nevetni is lehet rajta.
Egy ilyen alkalommal az asztalnál ült (az már egy előrelépés, ha nem a konyhapult a helyszín, vagy a karom), kérdeztem tőle, mit kér inni.
Egyszer felveszem úgyis, mert annyira édes, szóval ül a székén, amitől mellkas magasságban látszik, megy a kérdés, mire ő egy hatalmas sóhaj közepette a fejét az asztalon pihenő karjaira ejti egy cifra grimaszt kíséretében...
- Áronom, mit csinálsz?
Kérdem tőle, mert annyira abszurd, közben igyekszem nem nagyon nevetni...
Kisimult, teljesen tiszta tekintet emelkedik fel, rámnéz:
- Mama, csak pühhögtem.
És tényleg...
Mikoltét elfelejtettem...
Hanna.
A háromnapos elvonulásunk alatt félpanziós ellátásban lubickoltunk, jó konyha, kiváló kiszolgálás. Bálint a pincérünk olyan volt, mint egy jó vidéki háziasszony, a legnemesebb fajtából való, aki érti a gyerekek nyelvét, szeme van és szíve egyszerre. Hanna interpretálása az egyik este:
- Papa, ez a pincérbácsi nagyon kedves. Legalább olyan gondoskodó, mint a természetünk.
Címkék:
Áron beszél,
Áron dac,
Gyerekek,
Hanna,
Hanna beszél,
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle elsők,
Lelle mozgás,
Nyár,
Nyaralás 2012
2012. július 25., szerda
Nyolcadik
Nem beszéltünk arról a bejegyzésről, ami a mélyponton született.
Azóta viszont kimondatlanul is tesszük azt, ami a legjobb nekünk. Minden csütörtökön van két szabad óránk, és egyszer egy héten megnézünk egy vagy két vagy három húszperces sorozatrészt.
Valahogy olyan magától értetődően formálódik a MI, ha legalább egy picit nyitva hagyjuk a lehetőségét...
Ma volt a házassági évfordulónk.
Ideje volna címkét adnom az ezenanapon bejegyzéseknek, mert bár már nem emlékeztem miket írtam, de visszaolvasva gyakorlatilag nem tudok újat mondani. Pedig egy dolog az eszemben volt, de mire idejutottam, ki is ment a fejemből.
Úgyhogy csak a jelent rögzítve.
Hálás köszönet az összes nagyszülőnek, akik lehetővé tették, hogy ma egyáltalán kérhessünk, és ennél is hálásabb azért, hogy ma mindenki a mi négyünk körül forgott és a minégyünk örömmel ugrott a nyakunkba, amikor hazaevett bennünket a hiányuk.
Azt hiszem nagyon régen volt ennyire testreszabott egynapunk, amikor semmi nem történt, csak itthon hagytuk az autót, és busszal meg villamossal mentünk nemmesszire. És voltunk kényeztetőben meg ettünk indiait és közben bohóckodtunk a minikamerával, amiről kiderült hogy igen okos, pedig csak 5megapixeles. És miután odaadtam az ajándékot, amit nagy titokban készítettem, és Dani örült neki, megnyugodtam, hogy jól sikerült. Pedig nem is szoktunk ajándékozni, de most valamiért olyan különlegesnek éreztem az alkalmat, hogy lett.
Egy kép, amit a gyerekek titokban tudtak tartani, pedig igen bohókás délutánunk volt, mikor az esküvői ruhámban (amit a mamám rámtukmált, hogy vigyem már haza, és még ott nála felpróbáltam és jó rám!!!, és a gyerekek szájtátva nézték, amiről nem tudom, hogy egy illúziót romboltam porba, vagy egy meséből lett valóság hirtelen) rohangáltam az önkioldó és a bekészített fotel között százszor (azt hiszem veszek mér egy távirányítót...), és a végén csurgott rólam a víz, és akkor kitaláltam, hogy inkább ők nyomják a gombot, de akkor meg azért lettek torzarcú képek, mert a kamerát féltettem a nagyvonalú nyomkodástól... és Dani is hazaért közben, és felkiabált, mert nem tudott bejönni, én meg a negyven varrott gombot ötmásodperc alatt gomboltam ki, a szobát meg még ennél is kevesebb idő alatt tettem rendbe, mert mire felért a lépcsőn már nem látott semmit.
Szóval egy kép, meg egy vers. Énírtam.
Aztán feküdtünk a Szabadság tér füvén, ahová alig tudtunk átkecmeregni a sok evéstől, és ott is eltöltöttünk jópár percet a saját portrénk megalkotásával, amin nagyokat nevettünk, mert mikor volt már ilyen utoljára? Hogy senki sem akar, kér, zajong, sír, és csakmiketten, amit csak akarunk, és még tovább is.
Még egy tüdőmbe beszorult buborékot is kimentettünk a Művész moziban, ahol a film felejthetőnek bizonyult, Dani aludt is egy jót, de mitbántukmi, és hazafelé a nagytömegben vártuk a buszt kézenfogva, mint gyerekkorunkban, és előbb szálltunk le, mint gyerekkorunkban és fagyit ettünk.
Hát így.
És még mennék.
Akárhányszor.
Vele. Sőt hozzá is. :)
Hanna ugyan kölcsönkérte, de egyelőre még van ruhám :):)
Címkék:
Évforduló,
Házasság 8.,
Házasságunk,
Kinga és Dani
2012. július 20., péntek
Szabadság
Ma estétől kezdetét veszi az idei év szünideje.
Két hét teljesség.
Vannak kognitív disszonanciát csökkentő nagyszabású okosmondataim arra a részre vonatkozóan, hogy miért leszünk itthon, aztán miért megyünk el három napra, hogy utána szombaton ismét hazajöjjünk, de ebből csak annyit osztok meg, hogy itthon lenni azért jó, mert nem kell be majd újra kipakolni, mindig minden kéznél van, és vasárnap lesz Mikolt születésnapja, amiből igazán nem illenék kihagyni a család többi tagját.
Szóval el is megyünk, meg maradunk is, de a legjobb, hogy Dani nem megy dolgozni.
Mind elfáradtunk, és leginkább erről akartam dióhéjban írni.
Arról a részről, ami az eltolódott életünket jellemzi manapság.
Mondjuk sosem voltam igazán jó az esti rutin felpörgetésében, de azt sem hittem volna sosem, hogy Hanna annyira beállítja a biológiai óránkat, hogy a vele elkezdett későnfektetés a mai napig ledolgozhatatlanul a részünk.
És hiába tudom, hogy jobb volna mindenkinek, ha mi felnőttek is kapnánk emberi időben pár tízpercet kettesben, mégsem tudom letornászni tíz alá a lefekvés idejét.
Mostanra pedig annyira nehezen tartom a kereteket, hogy az amúgy kicsit ovira is kenhető kettes délutáni lefekvés előbb háromra tolódott, aztán lassan négy lett belőle.
Hogy a minap este nyolckor még palacsintázni mentünk a játszóterezés után egy kedves meghívásra, már pillarebegtetőnek sem volt mondható, aminek folytán természetesen a tíz fél éjfél lett.
Nagymamakoromban majd visszaolvasva hüledezni fogok, már tudom, és kívülről nézve meg egyenesen sokkoló, de ez a helyzet.
Egyszerűen elfogytam. Csendes nyugodtsággal, meg mosolyogva éldegélek ebben, és legbelül meg abban bízom, hogy majd most lesz erőnk közösen egy nap kihagyni a sziesztát, és korán letenni őket este, hogy visszaálljon a rend.
Legalábbis ez a tervem.
Amúgy meg teljesen jól vannak mind, csak kicsit később kelnek a szokásosnál. :)
Két hét teljesség.
Vannak kognitív disszonanciát csökkentő nagyszabású okosmondataim arra a részre vonatkozóan, hogy miért leszünk itthon, aztán miért megyünk el három napra, hogy utána szombaton ismét hazajöjjünk, de ebből csak annyit osztok meg, hogy itthon lenni azért jó, mert nem kell be majd újra kipakolni, mindig minden kéznél van, és vasárnap lesz Mikolt születésnapja, amiből igazán nem illenék kihagyni a család többi tagját.
Szóval el is megyünk, meg maradunk is, de a legjobb, hogy Dani nem megy dolgozni.
Mind elfáradtunk, és leginkább erről akartam dióhéjban írni.
Arról a részről, ami az eltolódott életünket jellemzi manapság.
Mondjuk sosem voltam igazán jó az esti rutin felpörgetésében, de azt sem hittem volna sosem, hogy Hanna annyira beállítja a biológiai óránkat, hogy a vele elkezdett későnfektetés a mai napig ledolgozhatatlanul a részünk.
És hiába tudom, hogy jobb volna mindenkinek, ha mi felnőttek is kapnánk emberi időben pár tízpercet kettesben, mégsem tudom letornászni tíz alá a lefekvés idejét.
Mostanra pedig annyira nehezen tartom a kereteket, hogy az amúgy kicsit ovira is kenhető kettes délutáni lefekvés előbb háromra tolódott, aztán lassan négy lett belőle.
Hogy a minap este nyolckor még palacsintázni mentünk a játszóterezés után egy kedves meghívásra, már pillarebegtetőnek sem volt mondható, aminek folytán természetesen a tíz fél éjfél lett.
Nagymamakoromban majd visszaolvasva hüledezni fogok, már tudom, és kívülről nézve meg egyenesen sokkoló, de ez a helyzet.
Egyszerűen elfogytam. Csendes nyugodtsággal, meg mosolyogva éldegélek ebben, és legbelül meg abban bízom, hogy majd most lesz erőnk közösen egy nap kihagyni a sziesztát, és korán letenni őket este, hogy visszaálljon a rend.
Legalábbis ez a tervem.
Amúgy meg teljesen jól vannak mind, csak kicsit később kelnek a szokásosnál. :)
2012. július 19., csütörtök
Vizek vonzása
Leszámítva az első újratalálkozás nehezen kezelhető fiziológiás tüneteit, hamarabb elmúlt a szorítás a gyomrom tájékáról, ha lementünk a partra, mint vártam.
Pedig Penangra érkezve a cunami minden emléke megelevenedett, és visszatérve oda, a tenger inkább a félelmeim netovábbja volt, mint idilli, finoman simogató, ringatóan megnyugtató közeg.
Aztán ahogy a harmadik nap a kis motoros csónakban a hullámokon nagyokat döccentünk, magamhoz szorítottam a gyerekek közül kettőt, és az jutott az eszembe, hogy mennyire fontos nekem a víz.
Szeretem a hegyeket, a végtelen búzamezőket nem különben, és az összes természeti csodát, de mégis, a víz az egyetlen, ami semmihez sem foghatóan tölt.
Lehet egy pici tó, vagy tenger, vízesés, vagy a hegyek között megbúvó aprócska tengerszem, a közelében lenni maga a paradicsom.
Talán ezért szeretem Vácot is, meg Szentendrét, és a Balatont, meg Ko Phiphit és Isla Mujerest.
Meg ezért jó nekem bármikor a Millenárisban lenni.
És valószínűleg a sok sok egyéb erényén felül ez vonz a Kopaszi Gáthoz is.
Legelőször akkor jártunk ott, mikor az éttermeket még csak elképzelni lehetett, és rajunk kívül nem sokan lézengtek a csodapázsittal szegélyezett hosszú, egyenes korzón. A játszó már akkor is elég kicsinek bizonyult, de minthogy az akkor az egyetlen lehetséges célpont volt a part melletti nézőtéren kívül, a kisebb gyerekekkel érkezők természetesen ezt lakták be elsőként.
Malajziában is sokszor eszünkbe jutott, mikor azt fantáziáltuk, hogy ismét megnyílik a hovámenjünk végtelen szabadsága, és bár sok társa is akadt, a gát folyton szerepelt a listánkon.
Mióta itthon vagyunk újra és bárhová mehetünk ahová kedvünk tartja, még csak egyszer jutottunk el ide, akkor is csak Áronnal és Lellével négyesben, és kizárólag a parkolóhoz legközelebb lévő vízpartig.
Mert a délutáni alvás kissé keresztbe tesz az idő laza hömpölyögtetésének, és egy fél órás utazás már az a mennyiség, amiről többször is elgondolkodunk, érdemes-e. Nem vagyok túl jó a hétvégi gyors elindulásban.
Pedig akkor is, azóta is azt mondom, KG csak egy van.
Még úgy is, hogy a játszó nem lett nagyobb.
Viszont lettek éttermek, még több sétalehetőség, és egy csomó fagyizó, játszóház, és ha akartunk volna, hajóval is jöhettünk volna (a hajóval érkezés immár felkerült a nyáriprogram listánkra is, bár cseppet sem sziesztabarát a menetrend, legalábbis a hétköznapi).
A gyerekeket alig lehetett hazafelé terelni, és nekem sem volt egyszerű elszakadni (még úgy sem, hogy négygyerekkel magam mellett, mégha a nagymama ki is egészít, nem mindig zavartalan komponálni) annyi jó téma adta magát. A színek, formák, textúrák kavalkádja, a maga egyszerű rendezettségével.
Legközelebb csinálok majd olyan képeket is, amin azt is látni, merre jártunk :):)
Pedig Penangra érkezve a cunami minden emléke megelevenedett, és visszatérve oda, a tenger inkább a félelmeim netovábbja volt, mint idilli, finoman simogató, ringatóan megnyugtató közeg.
Aztán ahogy a harmadik nap a kis motoros csónakban a hullámokon nagyokat döccentünk, magamhoz szorítottam a gyerekek közül kettőt, és az jutott az eszembe, hogy mennyire fontos nekem a víz.
Szeretem a hegyeket, a végtelen búzamezőket nem különben, és az összes természeti csodát, de mégis, a víz az egyetlen, ami semmihez sem foghatóan tölt.
Lehet egy pici tó, vagy tenger, vízesés, vagy a hegyek között megbúvó aprócska tengerszem, a közelében lenni maga a paradicsom.
Talán ezért szeretem Vácot is, meg Szentendrét, és a Balatont, meg Ko Phiphit és Isla Mujerest.
Meg ezért jó nekem bármikor a Millenárisban lenni.
És valószínűleg a sok sok egyéb erényén felül ez vonz a Kopaszi Gáthoz is.
Legelőször akkor jártunk ott, mikor az éttermeket még csak elképzelni lehetett, és rajunk kívül nem sokan lézengtek a csodapázsittal szegélyezett hosszú, egyenes korzón. A játszó már akkor is elég kicsinek bizonyult, de minthogy az akkor az egyetlen lehetséges célpont volt a part melletti nézőtéren kívül, a kisebb gyerekekkel érkezők természetesen ezt lakták be elsőként.
Malajziában is sokszor eszünkbe jutott, mikor azt fantáziáltuk, hogy ismét megnyílik a hovámenjünk végtelen szabadsága, és bár sok társa is akadt, a gát folyton szerepelt a listánkon.
Mióta itthon vagyunk újra és bárhová mehetünk ahová kedvünk tartja, még csak egyszer jutottunk el ide, akkor is csak Áronnal és Lellével négyesben, és kizárólag a parkolóhoz legközelebb lévő vízpartig.
Mert a délutáni alvás kissé keresztbe tesz az idő laza hömpölyögtetésének, és egy fél órás utazás már az a mennyiség, amiről többször is elgondolkodunk, érdemes-e. Nem vagyok túl jó a hétvégi gyors elindulásban.
Pedig akkor is, azóta is azt mondom, KG csak egy van.
Még úgy is, hogy a játszó nem lett nagyobb.
Viszont lettek éttermek, még több sétalehetőség, és egy csomó fagyizó, játszóház, és ha akartunk volna, hajóval is jöhettünk volna (a hajóval érkezés immár felkerült a nyáriprogram listánkra is, bár cseppet sem sziesztabarát a menetrend, legalábbis a hétköznapi).
A gyerekeket alig lehetett hazafelé terelni, és nekem sem volt egyszerű elszakadni (még úgy sem, hogy négygyerekkel magam mellett, mégha a nagymama ki is egészít, nem mindig zavartalan komponálni) annyi jó téma adta magát. A színek, formák, textúrák kavalkádja, a maga egyszerű rendezettségével.
Legközelebb csinálok majd olyan képeket is, amin azt is látni, merre jártunk :):)
Címkék:
Gyerekek,
Gyerekprogram,
Játszótér,
Kopaszi Gát,
Nyár
2012. július 16., hétfő
Ünnepeltünk és ünnepeltünk
Szerda.
Az első kör a kicsi volt, még szerdán, de sikerült 500 képet lőnöm, így elmaradt a beszámoló, mert képek nélkül nem az igazi, de a szabadidőmet ezúttal a másik felemre pazaroltam, aki meg ezúttal nyitott is volt erre (feltűnés nélküli helyzetjelentés kapcsolatalakulásügyben).
Csak nagyjából a tanulságok.
Júliusban az időjárás akkor sem előrejósolható, ha az az ember érzése, hogy júliusban mindig meleg van és süt a nap.
Azt hiszem arra alapoztam, hogy eddig Mimi minden ünnepelnivaló napján a kertben kerestük az árnyékos zugot. Így aztán eszembe sem jutott, hogy lehet olyan, hogy hatalmas felsők jönnek és a nyakunkba zúdítják a vizüket.
A jólbevált egyéves torta mérete ugyan nem nőtt lassan öt év alatt, de sokkal hamarabb elfogy, mint eddig bármikor. Kicsit azért megkönnyeztem. Mármint, hogy egyéves torta...
Még mindig nem lehet egyszerre a kamera előtt és mögött is lenni. Kacérkodom a gondolattal, hogy hívok valakit, aki helyettesít a mögöttben.
És végül... rettenetesen okos dolog előre (nagyjából fél év plusz mínusz három hónap) megvenni az ajándékokat.
Az egyetlen apróság ami majdnem nem készült el, azok a képek voltak, és a fotókönyv, aminek a szerkesztéséhez a szülinapos képek is kellenek. Veszélyben érzem a valahát. Pedig csak egy oldal hiányzik...
Lelle az elképzeléseim ellenére egészen látványosan benne volt az ünneplésben, a második csomagot már rutinosan bontotta, és mikor a tortázásra került a sor, lelkesen végigtapsolta a tüzijátékot, ami annyira édes volt, hogy magával ragadta a többit is, és együtt örömködtek. Végül udvariasan átengedte a gyertyafújást, ellenben a megkaparintott tortát semmiért nem adta. Élete első önálló kanalazása szerintem tökéletesre sikerült, azóta nem is lehet úgy etetni, hogy ő ne egyen paralel egyedül is. Az a kényszerképzetem, hogy a mozdulat öröme tartja fenn az evészetét, nem az éhség... csak töm és töm és töm.
Jajj az ajándékok...
Kapott egy fotóalbumot, az első év 40 legfontosabb pillanatával (már amit meg lehetett örökíteni). Azt hittem, ez a jelenben inkább nekem lesz izgalmas, de mind végigpörgették és lelkesen meséltek, melyik hol készült.
Kapott egy fp egymásba építhető félgömbökből álló tornyot, aminek a tetején egy csörgős labda van. Osztatlan siker.
És végül kapott egy babát, amin a nagylányok azóta is naponta hatszor összekülönböznek. Lelli okosan enged. Majd egyszer az övé lesz.
Nem is volt róla szó, és mégis kerekedett egy mini ünneplés.
Két nagy levendulabokor került az ajtónk elé cserépben, amitől olyan nagyon ünnepi lett a bejárat. A kertészet mellett egy biciklibolt van Pátyon, onnan pedig hazahoztunk egy bringásülést, ez volt Feri ajándéka Lellének.
Vasárnap.
Reggel azt hittem, viccel velem az idő. A keddig tartó kánikula után szerdán délután már megérkezett a hidegfront, ami egy napig se tartott, hogy aztán ma éjjel megint essen (ami nem zavar), és még reggel is hatalmas felhők legyenek napsütés helyett (ez még mindig ok) meg hideg (ez már így együtt nem ok).
11 körül Dani felkiabált az emeletre, ahol épp puffogtam azon, hogy fogalmam sincs, mit és mennyit kellene rájuk adni, hogy süt a nap. A biztonság kedvéért harisnyával kezdtünk.
Meg biciklitisztítással, és koronaként felkerült Daniéra Lelle ülése.
Mind a hatan bringával mentünk a nagymamához, meg onnan haza is azzal gurultunk (Áron kivételével, aki fáradtságában azt sem tudta, miért sírjon, őt Matyi hozta autóval, szorosan mellettünk, hogy kiabálhasson, hogy szijjja mamaaaa).
Elmondhatatlanul, leírhatatlanul jó volt.
Menni Mimi és Hanna mellett, látni, ahogy a kis trónszékben ücsörög a legkisebb és kapaszkodik a szélébe... Közben egyfolytában arra gondoltam, új világ ez, dehamar hozzá lehet szokni. Hogy ekkorák, hogy már így együtt...
Délután meg volt egy kisebb ijesztgetős eső, de már csak legyintettem, hogy akkor is lesz grillezés, ha kell, a fedett teraszon, erre tessék... szép lassan előkúszott a nap, és kitartóan sütött egészen lementéig.
Kint ettünk és lett szép nagy közös kép is, meg egy kis ijedelem is, mikor a rögtönzött fotóállványkuka tartalmát Dani bentebb akarta gyömöszölni, és rácsapott a betört ablak egy kiálló darabjára, és már későn kiabáltam, hogy neeeee... Csúnya, bekötöttük, voltunk is este az ügyeleten, de onnan hazaküldtek, hogy semmigáz. Pedig nekem elég a látvány is, hogy lelkiismeret furdalásom legyen, hogy nem voltam gyorsabb. És tényleg nemcserélnék vele. Este újra bekötöttem, és remélem hamar meggyógyul.
Volt megint torta, ezúttal csokis (meg joghurtos Csillától, túrós gyümölcsös magos Maritól, citromhabos a mamámtól és végül egy kis "karfétorta" is Feritől, csak hogy nehogy édesség nélkül maradjunk), de vagy nagyon kemény volt a csokimáz, vagy Lellike egy urikisasszony, mert nem maszatolt egyáltalán, sőt jószívűen Petit etette a marcipánvirágokkal. Aztán persze a szokásos kanálragadás után tömte a kis fejébe amit épp a szeme megkívánt.
Elfogyott majdnem minden, és mielőtt mindenki hazament volna, még segítettek elpakolni is.
Ma pont nem láttam a nagy rádöbbenést a legkisebbünk arcán, de könnyen lehet, hogy csupán lezser eleganciával tűrte, hogy ünnepeljük. Nekem mindenesetre jó volt látni megint a nagycsaládot így egyben.
És most elmegyek aludni, képek a Lellealbumban, holnap pedig beteszem a megfelelőket ide is.
2012. július 14., szombat
Lelle manó egyéves lett
Elnézegettem a napokban, ahogyan lázasan pakolt, előbb ki, majd be. Szeretem, ahogy befelé is éppolyan örömmel tud, mint kifelé.
Néztem a kis párnákat a kezein, a gödröcskéket az arcán, és most először, most negyedjére azt éreztem, ez a kicsike nem lesz hirtelen csecsemőből kisgyerek. Mintha minden eddigi testvére sokkal tudatosabb egyéves lett volna. Aztán elhessegettem az összehasonlítgatós gondolatokat, mert hiszen olyan nagyon okos, és annyi minden történt velünk egy év és kilenc hónap alatt, hogy mindegy mennyire olyan, vagy nemolyan.
Ez az ő története.
Vannak pillanatok, amik annyira belémvésődtek, hogy bármikor, ha becsukom a szemem és Lellére gondolok, egymás után szorosan és gyorsan végigfutnak bennem.
Ahogy a huszonharmadik emelet mellékhelységében a kétcsíkossal a kezemben émelygek, és akkor se hiszem, hogy négyen lesznek, bámulok ki a lamellák osztotta ismeretlen városra, elveszetten és nem tudok mit kezdeni a százezer kérdéssel ami a jövőnkre vonatkozik.
Ahogy kiszállok az autóból a kórházban minden negyedik héten, és menekülve totyogok a liftig, hogy a jóleső hűvösben az első fotelbe huppanva várjam Danit.
A Starbugs a nagy beszélgetések helyszíne, a legfontosabb döntéseink szemtanúja. Ahol közösen jutottunk a döntésre, Lelle Róza. Benne a fahéjas csiga illata, a vaníliás jegeskávé meg a tejszínhab.
A fehér kanapé, az aranykalitka, és a lányok szobája, aznap reggel, mikor végre elindult. Hanna keze, ahogy a jólismert, és mégis olyan ismeretlenül nagy fájdalom közben megsimogatja az arcomat.
A magzatmázas kicsi test lilás-piros színe, a puha fejecske pelyhes tapintása, az újszülött illata, és az a semmihez sem fogható pillanat, amikor először a szemébe nézhettem.
Az első este öt ájulása, és a milo íze, ami végül megmentett.
És az első este és a legtöbb este, a sírás hangja, és a kábultságom, a nem múló fájdalom és fáradtság.
Ahogy Peti fogja, ahogy csak ők ketten lehetnek, az első látásra szerelem és végtelen nyugalom. Ma is.
A testvérek öröme, és az a nagy nagy boldogság, ahogyan háromból négyen lettek, ahogy a nagyok fogták, mind a maga módján, mind a legtermészetesebb szeretettel.
A hazaút, a megérkezés, az első hetek hajnali virrasztásai a sötét nappaliban.
Ahogy minden alkalommal megfogja a hordozó szélét, mintha az jelentené a biztonságot.
A berregése, az első kacagás, a megnyugvás, hogy vele minden rendben van.
Egyéves lett.
Eltolja a kanalat, ha pépes az étel, de kell neki is egy, hogy ehessen kedvére, mert már egyedül is megy neki.
Feláll, és tolja az etetőszéket, a babakocsit, felmászik az asztalra, a mászókára, a lépcsőre. És le is jön biztonsággal.
Ha állatot lát, azt mondja vauvau, ha elég valamiből a fejét rázza, megérti, ha azt mondom jövök, és nem sikít tovább, elbújik és végtelenségig játssza a kukucs játékot.
Autót tologat, pakol ezerrel, rajzol, ha a kezébe kerül egy ceruza.
Többet eszik, mint a nagyok, vacsorázni is kétszer szokott, fürdés előtt és utána is. Éjjel már csak három decit iszik, és folyamatosan forgolódik, keresi a hideg zugot.
Tapsol, simogat, a ruhadarabokat a megfelelő helyre illeszti.
A sapkát nem tűri, ahogy a zuhanyt sem.
Ahogy felemelem, fog a lábával, akár el is engedhetném, olyan szorosan és ügyesen.
Nagyon bújós, nagyon érzékeny, nagyon kislány.
Egyévesen 8230 gramm és 75 centi volt, két foggal, kék szemekkel és egyre szőkébb hajjal.
Néztem a kis párnákat a kezein, a gödröcskéket az arcán, és most először, most negyedjére azt éreztem, ez a kicsike nem lesz hirtelen csecsemőből kisgyerek. Mintha minden eddigi testvére sokkal tudatosabb egyéves lett volna. Aztán elhessegettem az összehasonlítgatós gondolatokat, mert hiszen olyan nagyon okos, és annyi minden történt velünk egy év és kilenc hónap alatt, hogy mindegy mennyire olyan, vagy nemolyan.
Ez az ő története.
Vannak pillanatok, amik annyira belémvésődtek, hogy bármikor, ha becsukom a szemem és Lellére gondolok, egymás után szorosan és gyorsan végigfutnak bennem.
Ahogy a huszonharmadik emelet mellékhelységében a kétcsíkossal a kezemben émelygek, és akkor se hiszem, hogy négyen lesznek, bámulok ki a lamellák osztotta ismeretlen városra, elveszetten és nem tudok mit kezdeni a százezer kérdéssel ami a jövőnkre vonatkozik.
Ahogy kiszállok az autóból a kórházban minden negyedik héten, és menekülve totyogok a liftig, hogy a jóleső hűvösben az első fotelbe huppanva várjam Danit.
A Starbugs a nagy beszélgetések helyszíne, a legfontosabb döntéseink szemtanúja. Ahol közösen jutottunk a döntésre, Lelle Róza. Benne a fahéjas csiga illata, a vaníliás jegeskávé meg a tejszínhab.
A fehér kanapé, az aranykalitka, és a lányok szobája, aznap reggel, mikor végre elindult. Hanna keze, ahogy a jólismert, és mégis olyan ismeretlenül nagy fájdalom közben megsimogatja az arcomat.
A magzatmázas kicsi test lilás-piros színe, a puha fejecske pelyhes tapintása, az újszülött illata, és az a semmihez sem fogható pillanat, amikor először a szemébe nézhettem.
Az első este öt ájulása, és a milo íze, ami végül megmentett.
És az első este és a legtöbb este, a sírás hangja, és a kábultságom, a nem múló fájdalom és fáradtság.
Ahogy Peti fogja, ahogy csak ők ketten lehetnek, az első látásra szerelem és végtelen nyugalom. Ma is.
A testvérek öröme, és az a nagy nagy boldogság, ahogyan háromból négyen lettek, ahogy a nagyok fogták, mind a maga módján, mind a legtermészetesebb szeretettel.
A hazaút, a megérkezés, az első hetek hajnali virrasztásai a sötét nappaliban.
Ahogy minden alkalommal megfogja a hordozó szélét, mintha az jelentené a biztonságot.
A berregése, az első kacagás, a megnyugvás, hogy vele minden rendben van.
Egyéves lett.
Eltolja a kanalat, ha pépes az étel, de kell neki is egy, hogy ehessen kedvére, mert már egyedül is megy neki.
Feláll, és tolja az etetőszéket, a babakocsit, felmászik az asztalra, a mászókára, a lépcsőre. És le is jön biztonsággal.
Ha állatot lát, azt mondja vauvau, ha elég valamiből a fejét rázza, megérti, ha azt mondom jövök, és nem sikít tovább, elbújik és végtelenségig játssza a kukucs játékot.
Autót tologat, pakol ezerrel, rajzol, ha a kezébe kerül egy ceruza.
Többet eszik, mint a nagyok, vacsorázni is kétszer szokott, fürdés előtt és utána is. Éjjel már csak három decit iszik, és folyamatosan forgolódik, keresi a hideg zugot.
Tapsol, simogat, a ruhadarabokat a megfelelő helyre illeszti.
A sapkát nem tűri, ahogy a zuhanyt sem.
Ahogy felemelem, fog a lábával, akár el is engedhetném, olyan szorosan és ügyesen.
Nagyon bújós, nagyon érzékeny, nagyon kislány.
Egyévesen 8230 gramm és 75 centi volt, két foggal, kék szemekkel és egyre szőkébb hajjal.
2012. július 13., péntek
Áronom...
Akinek három lány testvér jutott, és bár kardozik, és "Naffiú vagyok, tudok máj focizni", azért a lelke mégiscsak finom.
A nagymamáékhoz igyekeztünk, délután volt, négyesben ültünk a kocsiban. Hanna ebéd után ottmaradt, ahogy az csütörtökön amúgy is lenni szokott.
Áron egyedül üddögélt a hátsó sorban, Mikolt Hanna székében szívta magába a testvérséget, Lelle tőle szokatlan módon csendben nézelődött.
- Mama, van egy nagyon jó ötjetem!
- És mi az a jó ötlet, Áron?
- Az, hogy a Hanna megöjejget. Ügye milyen jó ötjet?
Jó bizony :)
A nagymamáékhoz igyekeztünk, délután volt, négyesben ültünk a kocsiban. Hanna ebéd után ottmaradt, ahogy az csütörtökön amúgy is lenni szokott.
Áron egyedül üddögélt a hátsó sorban, Mikolt Hanna székében szívta magába a testvérséget, Lelle tőle szokatlan módon csendben nézelődött.
- Mama, van egy nagyon jó ötjetem!
- És mi az a jó ötlet, Áron?
- Az, hogy a Hanna megöjejget. Ügye milyen jó ötjet?
Jó bizony :)
2012. július 12., csütörtök
Ma kiabáltam
Nem volt felhőtlen a mai ünneplés, és egy jóideje érik már, hogy leírjam, hogy bánt. De mert a kettőnk dolga sosem volt igazán témája ennek a blognak, egészen eddig nem is írtam erről a részünkről.
Pedig a történethez, a miénkhez ez is hozzátartozik, és kaptam már érte néhány helyről, hogy van olyan, ami itt szebb, mint a valóságban.
Pedig szerintem a gyerekekkel való létem épp olyan, mint ahogyan leírom, és tegye a szívére a kezét, aki képes úgy láttatni az életét, mintha egy független szereplője volna annak.
Én nem szépítek, minden, amit gondolok, vagy gondoltam azt leírom, hogy közben mosom is magamon és megrágva ezredszer helyére kerülnek bennem is a történések, az meg úgy van jól.
Kicsi válasz ez arra is, hogy miértírok.
Részben terápia.
Ma kiabáltam. És van, hogy törökzúzok is.
Mert egy jóideje teljesen asszimetrikus a kapcsolat, és hiába kérek, pillanatnyilag az a válasz, hogy nincs.
Szeretet, energia, adnivaló, befogadnivaló. Mintha egy hatalmas falat emelt volna közénk, tudatosan, azt mondja, mert háborúzni megy, és abba nem fér bele, hogy megélje az érzelmeit. Vagy közösen megéljünk érzelmeket.
Nekem a kapcsolatban levés olyan, mint a levegő.
Most pedig fulladozom.
Mert azt kéri, ha valamire szükségem van, mondjam... de mit mondjak? Hogy szeressen?
Megalázó, természetellenes.
A szeretet magától van, és az egyetlen dolog, amitől mindig többek leszünk. Mindig.
Egyetlen válaszom maradt... az, hogy elvesztünk.
Rengeteg munka, és mégtöbb ütközőpont ennyi gyerek, ilyen tempóban egymás után. Nem csodálkozom, hogy a még megterhelőbb hitelünk mellett rogyadozik a szerkezet.
De akkor is.
Számomra a kapcsolat azt jelenti, hogy felelős vagyok a másikért, épp úgy, ahogy önmagamért.
Ha nekem több van épp, adok. Ha nincs, akkor is.
Neki szeretni egyenlő azzal, elengedni.
Szépen hangzik, igaz is, de nem tudom mit jelent.
Hagyni, hogy akkor és azt tegyen, amit csak akar? Hinni benne, hogy mérlegeli, hogy az esetleg fájdalmat okoz? Meddig viseli el vajon, hogy ez nekem fáj? Ha belehalok, akkor is azt fogja gondolni, úgy volt jó, mindent megtett?
Nem tudom.
Azt igen, hogy amikor ő volt nehezebb helyzetben, mindig ott voltam mellette.
Most nagyon egyedül érzem magam.
És kimondva is egyedül hagyott.
Tegnap azt kértem tőle, a szokásos keddestére ne menjen el.
Szerettem volna végre kettesben lenni, lélekben hangolódni Lelle születésnapjára, csak ülni és fogni a kezét, vagy beszélgetni.
Minden este úgy ér véget, hogy ő Áront altatja és elalszik mellette, én Lellét, ami után nem tudok elaludni.
Persze felkelthetném, de tudom, másnap dolgozni megy, ha akarna úgyis lejönne.
Egyedül vagyok, és arra a kérésre, hogy ne menjen, azt válaszolta, hogy miért pont most, és azon is összekaptunk, hogy vajon azt hiszi-e, ha ma nem megy, akkor már mindig azt fogom kérni, maradjon?
Pedig nem is ez a kérdés...
Hanem, hogy miért nem érezte, hogy nekem nagyon fontos lett volna, ha marad.
Csendesen, szépen kértem.
Elment.
És ez az én oldalam, neki is van egy saját igazsága, és mostanában nem találkozik a kettőnké.
Azt sem tudom, mit jelent neki a MI.
Van-e egyáltalán...
Érzeni, hogy velem van akkor is ha nincs. Ez fontos.
De ennél fontosabb, hogy érezni akkor is, ha itt van. De akkor sincs.
Szétszakít a közönyössége, és folyton sírok. A gyerekek vigasztalnak, ettől még kétségbeejetőbbnek élem meg az egészet.
Nem kellett volna itthon maradnia.
Csak annyit mondani, hogy ÉRTI, hogy ez nekem most fontos volna, és nyitva lenni a kompromisszumra.
De nem...
Már nem akarok kiabálni, sírni, kétségbeesve várni, vajon merre van a tovább.
Szeretném visszakapni a társamat, a szerelmemet, a mosolyomat, a türelmemet, a másik felemet.
Rettentő sokat kapok mindenhonnan. De ha nincs levegő, minden hiába.
Nem tudom, mit tehetnék.
Pedig a történethez, a miénkhez ez is hozzátartozik, és kaptam már érte néhány helyről, hogy van olyan, ami itt szebb, mint a valóságban.
Pedig szerintem a gyerekekkel való létem épp olyan, mint ahogyan leírom, és tegye a szívére a kezét, aki képes úgy láttatni az életét, mintha egy független szereplője volna annak.
Én nem szépítek, minden, amit gondolok, vagy gondoltam azt leírom, hogy közben mosom is magamon és megrágva ezredszer helyére kerülnek bennem is a történések, az meg úgy van jól.
Kicsi válasz ez arra is, hogy miértírok.
Részben terápia.
Ma kiabáltam. És van, hogy törökzúzok is.
Mert egy jóideje teljesen asszimetrikus a kapcsolat, és hiába kérek, pillanatnyilag az a válasz, hogy nincs.
Szeretet, energia, adnivaló, befogadnivaló. Mintha egy hatalmas falat emelt volna közénk, tudatosan, azt mondja, mert háborúzni megy, és abba nem fér bele, hogy megélje az érzelmeit. Vagy közösen megéljünk érzelmeket.
Nekem a kapcsolatban levés olyan, mint a levegő.
Most pedig fulladozom.
Mert azt kéri, ha valamire szükségem van, mondjam... de mit mondjak? Hogy szeressen?
Megalázó, természetellenes.
A szeretet magától van, és az egyetlen dolog, amitől mindig többek leszünk. Mindig.
Egyetlen válaszom maradt... az, hogy elvesztünk.
Rengeteg munka, és mégtöbb ütközőpont ennyi gyerek, ilyen tempóban egymás után. Nem csodálkozom, hogy a még megterhelőbb hitelünk mellett rogyadozik a szerkezet.
De akkor is.
Számomra a kapcsolat azt jelenti, hogy felelős vagyok a másikért, épp úgy, ahogy önmagamért.
Ha nekem több van épp, adok. Ha nincs, akkor is.
Neki szeretni egyenlő azzal, elengedni.
Szépen hangzik, igaz is, de nem tudom mit jelent.
Hagyni, hogy akkor és azt tegyen, amit csak akar? Hinni benne, hogy mérlegeli, hogy az esetleg fájdalmat okoz? Meddig viseli el vajon, hogy ez nekem fáj? Ha belehalok, akkor is azt fogja gondolni, úgy volt jó, mindent megtett?
Nem tudom.
Azt igen, hogy amikor ő volt nehezebb helyzetben, mindig ott voltam mellette.
Most nagyon egyedül érzem magam.
És kimondva is egyedül hagyott.
Tegnap azt kértem tőle, a szokásos keddestére ne menjen el.
Szerettem volna végre kettesben lenni, lélekben hangolódni Lelle születésnapjára, csak ülni és fogni a kezét, vagy beszélgetni.
Minden este úgy ér véget, hogy ő Áront altatja és elalszik mellette, én Lellét, ami után nem tudok elaludni.
Persze felkelthetném, de tudom, másnap dolgozni megy, ha akarna úgyis lejönne.
Egyedül vagyok, és arra a kérésre, hogy ne menjen, azt válaszolta, hogy miért pont most, és azon is összekaptunk, hogy vajon azt hiszi-e, ha ma nem megy, akkor már mindig azt fogom kérni, maradjon?
Pedig nem is ez a kérdés...
Hanem, hogy miért nem érezte, hogy nekem nagyon fontos lett volna, ha marad.
Csendesen, szépen kértem.
Elment.
És ez az én oldalam, neki is van egy saját igazsága, és mostanában nem találkozik a kettőnké.
Azt sem tudom, mit jelent neki a MI.
Van-e egyáltalán...
Érzeni, hogy velem van akkor is ha nincs. Ez fontos.
De ennél fontosabb, hogy érezni akkor is, ha itt van. De akkor sincs.
Szétszakít a közönyössége, és folyton sírok. A gyerekek vigasztalnak, ettől még kétségbeejetőbbnek élem meg az egészet.
Nem kellett volna itthon maradnia.
Csak annyit mondani, hogy ÉRTI, hogy ez nekem most fontos volna, és nyitva lenni a kompromisszumra.
De nem...
Már nem akarok kiabálni, sírni, kétségbeesve várni, vajon merre van a tovább.
Szeretném visszakapni a társamat, a szerelmemet, a mosolyomat, a türelmemet, a másik felemet.
Rettentő sokat kapok mindenhonnan. De ha nincs levegő, minden hiába.
Nem tudom, mit tehetnék.
2012. július 11., szerda
Hamár
Nem tudok aludni.
Ez nem új, de mondjuk ma épp éjfél előtt eldőltem, hogy kettőkor kipattanjon a szemem, és azóta figyelem, ahogy kivilágosodik.
Azért nem voltam teljesen hasznavehetetlen, mert kiválogattam, és berakosgattam és feliratoztam 40 db fényképet, Lelle első évéről.
Közben pedig (egyébként napok óta másról se szól a magánéletem, mint a naosztalgiázásról...) egészen intenzíven előkerültek a 365 nappal ezelőtti emlékek, és még az is eszembe jutott, hogy nagyjából mostanság lehetett, hogy úgy éreztem, biztosan ez lesz az a nap.
És milyen jó, hogy megírtam hogy hogyan volt, mert bár nem volt olyan nagyon rég, mégis jónéhány apróságra egyáltalán nem emlékszem már.
És most megyek, a kis szuszogó mellé, és megpróbálom nem felébreszteni a nézésemmel. Mikor alszik (is) a legédesebb pedig. :)
Ez nem új, de mondjuk ma épp éjfél előtt eldőltem, hogy kettőkor kipattanjon a szemem, és azóta figyelem, ahogy kivilágosodik.
Azért nem voltam teljesen hasznavehetetlen, mert kiválogattam, és berakosgattam és feliratoztam 40 db fényképet, Lelle első évéről.
Közben pedig (egyébként napok óta másról se szól a magánéletem, mint a naosztalgiázásról...) egészen intenzíven előkerültek a 365 nappal ezelőtti emlékek, és még az is eszembe jutott, hogy nagyjából mostanság lehetett, hogy úgy éreztem, biztosan ez lesz az a nap.
És milyen jó, hogy megírtam hogy hogyan volt, mert bár nem volt olyan nagyon rég, mégis jónéhány apróságra egyáltalán nem emlékszem már.
És most megyek, a kis szuszogó mellé, és megpróbálom nem felébreszteni a nézésemmel. Mikor alszik (is) a legédesebb pedig. :)
Csak a legszükésegesebbek
Mert szoknya az kell, bármilyen hideg vagy meleg is legyen, pörgős természetesen... És a militari mintás háromszámmal nagyobb gumicsimma is.
Csak.
2012. július 9., hétfő
Ami a mai napot illeti
Lassan leszállok a magyar-maláj időjárás összevetésének taglalásáról ígérem, de mikor ma a salgótarjáni özönvízszerű eső utáni képeket láttam, Szilviék egykori esős videoja jutott az eszembe. Aztán a saját minimozgóm, amin csak szerettem volna szemléltetni, hogy egy hétköznapi eső közben milyen hang és képhatásoknak lehettünk tanui, de igaziból nem sikerült, pedig elég elképesztő volt, ahogy a háztetőkről úgy ömlött a víz (amiben egyébként simán lehetett volna zuhanyozni, annyira meleg volt, de persze egyszer sem próbáltam ki, pedig dejólettvolna...), mintha egy sebes folyású patak száguldott volna keresztül rajta odafenn...
A lényeg, hogy ott olyannyira sikeres módon oldják meg az elvezetést, hogy míg az eső után az udvaron a húsz centis kaspóban színültig állt a víz, egy perccel azután, hogy elvonult a vihar, már sehol nem lehetett a nyomát látni.
Jól jött volna egy ilyen csatornarendszer a palócoknak is...
Na most akkor gyorsan egy utolsó gondolatnyi...
Malajziában soha (ami azt jelenti, hogy SOHA), egyszer sem volt olyan élményem, hogy ha kinyitom az ajtót, akkor jobb lesz nekem, mint bent volt.
Mondjuk ha nem ment a légkondi, még akkor sem.
A fürdőszobákban nem is volt, és minden éjjel, megjárva a pocakos utamat, volt egy pillanatnyi csalódás érzés bennem, mikor ablakot nyitottam... és berontott a párás, ismeretlen illatú melegség.
Ezt csak azért mondom, hogy itt álljon az is, hogy milyen jó, mikor éjfélkor a nyitott ablak mellett ülök, és befúj a szellő. Hm.... :)
Ma délben kint voltunk a játszón. Nem tudom pontosan minek, talán igyekeztem elképzelni, hogy mennyire unatkozhatnak a gyerekek itthon, és mennyivel jobb lesz nekik egy kicsit máshol túrni a földet, de kiderült, hogy:
A homokozóban ruhában lenni még árnyékban is kellemetlenül idegen (a mauglinak hívott bandatagok egymás után szabadultak meg az amúgy is lenge öltözetüktől, én meg csak csóváltam a fejem azon, hogy mekkora lúzer vagyok, hogy egyáltalán kinyitottam a szekrényeiket és felruháztam őket, mikor mekkora dolog, hogy egy hete nem mostam, mert nem volt mit...).
Az egyetlen értelmes elfoglaltság a sarazás lett volna, de tűző napon még az se vicces.
Fél óra alatt elfogy másfél liter víz, meg mégegyszer ennyi.
Ugyanennyi idő kell ahhoz, hogy a négyből három könyörgőre fogja, menjünk haza unatkozni.
Hanna örült egyedül, hogy végre egy kis zugban elbújhatott, ahol csak egy odatévedt kisfiú zavarta, akit elég magabiztosan küldött el nagymamástul, ami egészen hatékonynak bizonyult, ugyan nem hallottam pontosan mi volt a beszélgetés folyamata, de a végeredmény magáért beszélt. Két perc után távoztak.
Hazajöttünk. Azt hiszem erre a hétre elegendő is volt a kirándulásból, jó nekünk pucéron ki-be mászkálni a medencéből a házba és vissza, málnázni a bokrokról, kint ebédelni a teraszon. Még úgy is, hogy azért sok a vita, meg a kiabálás, nagy a rendetlenség, és kicsit ingerszegény egy idő után ez a talpalatnyi földterület, de ez valószínűleg csak rám igaz.
Najó, azért tegnap este mégis kiszabadultunk, és igen jólesett a kietlen Millenárison naplementét nézni.
A nap híre pedig kétségtelenül az, hogy Lelle ma délelőtt 10kor guggolásból egymás után háromszor felállt, egy picit ácsorgott, aztán lecsüccsent.
Ezek a nagy dolgok. :)
A lényeg, hogy ott olyannyira sikeres módon oldják meg az elvezetést, hogy míg az eső után az udvaron a húsz centis kaspóban színültig állt a víz, egy perccel azután, hogy elvonult a vihar, már sehol nem lehetett a nyomát látni.
Jól jött volna egy ilyen csatornarendszer a palócoknak is...
Na most akkor gyorsan egy utolsó gondolatnyi...
Malajziában soha (ami azt jelenti, hogy SOHA), egyszer sem volt olyan élményem, hogy ha kinyitom az ajtót, akkor jobb lesz nekem, mint bent volt.
Mondjuk ha nem ment a légkondi, még akkor sem.
A fürdőszobákban nem is volt, és minden éjjel, megjárva a pocakos utamat, volt egy pillanatnyi csalódás érzés bennem, mikor ablakot nyitottam... és berontott a párás, ismeretlen illatú melegség.
Ezt csak azért mondom, hogy itt álljon az is, hogy milyen jó, mikor éjfélkor a nyitott ablak mellett ülök, és befúj a szellő. Hm.... :)
Ma délben kint voltunk a játszón. Nem tudom pontosan minek, talán igyekeztem elképzelni, hogy mennyire unatkozhatnak a gyerekek itthon, és mennyivel jobb lesz nekik egy kicsit máshol túrni a földet, de kiderült, hogy:
A homokozóban ruhában lenni még árnyékban is kellemetlenül idegen (a mauglinak hívott bandatagok egymás után szabadultak meg az amúgy is lenge öltözetüktől, én meg csak csóváltam a fejem azon, hogy mekkora lúzer vagyok, hogy egyáltalán kinyitottam a szekrényeiket és felruháztam őket, mikor mekkora dolog, hogy egy hete nem mostam, mert nem volt mit...).
Az egyetlen értelmes elfoglaltság a sarazás lett volna, de tűző napon még az se vicces.
Fél óra alatt elfogy másfél liter víz, meg mégegyszer ennyi.
Ugyanennyi idő kell ahhoz, hogy a négyből három könyörgőre fogja, menjünk haza unatkozni.
Hanna örült egyedül, hogy végre egy kis zugban elbújhatott, ahol csak egy odatévedt kisfiú zavarta, akit elég magabiztosan küldött el nagymamástul, ami egészen hatékonynak bizonyult, ugyan nem hallottam pontosan mi volt a beszélgetés folyamata, de a végeredmény magáért beszélt. Két perc után távoztak.
Hazajöttünk. Azt hiszem erre a hétre elegendő is volt a kirándulásból, jó nekünk pucéron ki-be mászkálni a medencéből a házba és vissza, málnázni a bokrokról, kint ebédelni a teraszon. Még úgy is, hogy azért sok a vita, meg a kiabálás, nagy a rendetlenség, és kicsit ingerszegény egy idő után ez a talpalatnyi földterület, de ez valószínűleg csak rám igaz.
Najó, azért tegnap este mégis kiszabadultunk, és igen jólesett a kietlen Millenárison naplementét nézni.
A nap híre pedig kétségtelenül az, hogy Lelle ma délelőtt 10kor guggolásból egymás után háromszor felállt, egy picit ácsorgott, aztán lecsüccsent.
Ezek a nagy dolgok. :)
2012. július 7., szombat
Poszt helyett
Nem bírom rávenni magam, hogy írjak.
Meleg van, és még melegebb és ha van egy kis szusszanás, akkor a közeledő születésnapok bűvöletében kavargok, és nagyon nagyon jólesik.
Viszont ezt a képet mégiscsak muszáj volt idebiggyesztenem, hogy más is decukizhasson rajta, mert annyira édes a kis félrecsúszott háromszög frufrujával, a csipás eszementkék szemeivel, a cakkal a szemöldökében, meg a kékeszöld púppal a homlokán...
A nagylátószög pedig kifejezetten jólállneki. Szerintem.
Ja, van egy új objektívem. Cserébe két másikért. Megérte :)
2012. július 3., kedd
Ez a kicsike
Riogattak bennünket, hogy a vályog veszélyes. Penészedhet, hát még ha elázik...
Az értéke emiatt a "hendikep" miatt kisebb, mintha mondjuk tégla volna az egész ház.
És mégis, mikor délutánonként elindulok felfelé a lépcsőn, és valahol a forduló tájékán hirtelen úgy hat fokot nő a hőmérséklet, nos akkor úgy érzem, meglehetősen szeretem a vályogot.
Tegnap este vendégségben voltunk, és mielőtt hazaindultunk volna, meg is fürdettük a gyerekeket. Közben jutott csak eszembe, hogy az ablakok fent be vannak csukva, és valószínűleg ezer fok van odafenn. Eljátszottam a gondolattal, hogy a nappaliban alszunk mind, szivacsokon, mintha táborban volnánk, aminek a soksok előnye mellett mérlegeltem az esetleges hátrányokat is, és arra jutottam, hogy mégis megpróbálom működésképes állapotba imádkozni a ventillátorunkat, amiről úgy egy hete mondtam le... Hátha ma sikerül feltámasztani.
Elindultunk, Lelle előbb visított, aztán elaludt. Lezongoráztam magamban az elmúlt három nap éjszakáit, és szerettem volna, ha ma nem kell két órát sétálni a kínlódó kis testecskével, nem kell kilátástalanul pislogni a sötétben, mert sehogyan sem lehet csitítani, és nem kell hajnaltól reggelig negyed óránként kitalálni, hogy inna, enne, cumizna vagy esetleg máshol lenne inkább.
Aludni szerettem volna, és ezt kívántam mindegyikünknek.
Itthon ismét megmásztam a szaunához vezető lépcsősort, nem csalódtam, az alsó szint 24 fok után arculcsapott a fenti 30. Míg Dani lent megetette Lellét, én megszereltem a ventillátort, a nagyok mesét néztek. Bekapcsoltam, nekidőltem a falnak, becsuktam a szemem és élveztem, hogy nincs hosszú hajam, ami melegít, és van egy szélcsináló, ami ütemesen az arcomba fújja a kellemesen hűvöset.
Miután összeszedtem magam, Lelle már aludt a nappali védelmező vályoghidegében, ruha nélkül. Egy sor aggodalmaskodás után Dani felöltöztette, annyi erőm még volt, hogy még egy sornyit aggodalmaskodjak ezen is, nehogy felébredejen.... de Lelle csak az elvárhatót mocorogta, álmában.
Felvánszorogtam, ezúttal a kereszthuzatnak köszönhetően mintha elmúlt volna a szaunahangulat..., jóéjt kívántam mindnek, és eldőltem. Dani még mondott valami olyasmit, hogy derégen volt már, hogy így együtt fekszünk a sötétben ébren, de már nem tudtam válaszolni.
11 óra körül lehetett.
Hajnalban Lelle felsírt.
Az órára néztem, két órát mutatott. Míg leértem, megpróbáltam felébredni, de valószínűleg nem sikerült egészen, mert a tervem helyett, hogy megfogom, és felviszem magammal, arra eszméltem, hogy állok a cumisüveggel a kezemben a kiságy mellett, Lelle pedig békésen szuszogva cumizik a sötétben. Csak az egyenletes nyikorgást lehetett hallani. Megráztam az üveget, tényleg evett...
Ácsorogtam egy darabig tanácstalanul, aztán visszakúsztam az emeletre.
A lányok szobájából még mindig fújt a ventillátor szele, az összes ablak nyitva maradt, találgattam, hány fok lehet. Nem volt melegem végre...
Általában ilyenkor csukom be az ablakokat, engedem le a redőnyöket, hogy emiatt ne kelljen még egyszer a lábamra állnom, de mert Lelle úgyis ébred még, inkább bezuhantam az ágyba. A csík helyett most vagy kilencven centim volt keresztben.
A következő eszmélés szokatlan világosságot hozott, meg egy apró, simogató kezet.
Az állandó zsongás helyett csend volt a fejemben.
Áron feküdt mellettem, nagyjából félálomban, résnyire nyitottam csak ki a szemem, hogy megnézzem, mennyi az idő.
Nyolc óra múlt valamivel.
Füleltem.
Lent csend...
Megtapogattam a baloldalt, nem volt mellettem senki.
Fél kilenc volt, mikor Áronnal lelopóztunk reggelizni a konyhába.
Meglestem a kiságyat. Lelle aludt benne békésen.
Leültem a székemre, és azon tűnődtem, tényleg nem ébredt újra vagy csak nem emlékszem.
A zsongástalanság és a következő gondolat, hogy lemossam a bejárati ajtót, segített eldönteni a kérdést.
Áronnak adtam enni, újra megcsodáltam a legkisebb szuszorgit, és elindultam megkeresni a vödröt meg a szivacsot.
Az értéke emiatt a "hendikep" miatt kisebb, mintha mondjuk tégla volna az egész ház.
És mégis, mikor délutánonként elindulok felfelé a lépcsőn, és valahol a forduló tájékán hirtelen úgy hat fokot nő a hőmérséklet, nos akkor úgy érzem, meglehetősen szeretem a vályogot.
Tegnap este vendégségben voltunk, és mielőtt hazaindultunk volna, meg is fürdettük a gyerekeket. Közben jutott csak eszembe, hogy az ablakok fent be vannak csukva, és valószínűleg ezer fok van odafenn. Eljátszottam a gondolattal, hogy a nappaliban alszunk mind, szivacsokon, mintha táborban volnánk, aminek a soksok előnye mellett mérlegeltem az esetleges hátrányokat is, és arra jutottam, hogy mégis megpróbálom működésképes állapotba imádkozni a ventillátorunkat, amiről úgy egy hete mondtam le... Hátha ma sikerül feltámasztani.
Elindultunk, Lelle előbb visított, aztán elaludt. Lezongoráztam magamban az elmúlt három nap éjszakáit, és szerettem volna, ha ma nem kell két órát sétálni a kínlódó kis testecskével, nem kell kilátástalanul pislogni a sötétben, mert sehogyan sem lehet csitítani, és nem kell hajnaltól reggelig negyed óránként kitalálni, hogy inna, enne, cumizna vagy esetleg máshol lenne inkább.
Aludni szerettem volna, és ezt kívántam mindegyikünknek.
Itthon ismét megmásztam a szaunához vezető lépcsősort, nem csalódtam, az alsó szint 24 fok után arculcsapott a fenti 30. Míg Dani lent megetette Lellét, én megszereltem a ventillátort, a nagyok mesét néztek. Bekapcsoltam, nekidőltem a falnak, becsuktam a szemem és élveztem, hogy nincs hosszú hajam, ami melegít, és van egy szélcsináló, ami ütemesen az arcomba fújja a kellemesen hűvöset.
Miután összeszedtem magam, Lelle már aludt a nappali védelmező vályoghidegében, ruha nélkül. Egy sor aggodalmaskodás után Dani felöltöztette, annyi erőm még volt, hogy még egy sornyit aggodalmaskodjak ezen is, nehogy felébredejen.... de Lelle csak az elvárhatót mocorogta, álmában.
Felvánszorogtam, ezúttal a kereszthuzatnak köszönhetően mintha elmúlt volna a szaunahangulat..., jóéjt kívántam mindnek, és eldőltem. Dani még mondott valami olyasmit, hogy derégen volt már, hogy így együtt fekszünk a sötétben ébren, de már nem tudtam válaszolni.
11 óra körül lehetett.
Hajnalban Lelle felsírt.
Az órára néztem, két órát mutatott. Míg leértem, megpróbáltam felébredni, de valószínűleg nem sikerült egészen, mert a tervem helyett, hogy megfogom, és felviszem magammal, arra eszméltem, hogy állok a cumisüveggel a kezemben a kiságy mellett, Lelle pedig békésen szuszogva cumizik a sötétben. Csak az egyenletes nyikorgást lehetett hallani. Megráztam az üveget, tényleg evett...
Ácsorogtam egy darabig tanácstalanul, aztán visszakúsztam az emeletre.
A lányok szobájából még mindig fújt a ventillátor szele, az összes ablak nyitva maradt, találgattam, hány fok lehet. Nem volt melegem végre...
Általában ilyenkor csukom be az ablakokat, engedem le a redőnyöket, hogy emiatt ne kelljen még egyszer a lábamra állnom, de mert Lelle úgyis ébred még, inkább bezuhantam az ágyba. A csík helyett most vagy kilencven centim volt keresztben.
A következő eszmélés szokatlan világosságot hozott, meg egy apró, simogató kezet.
Az állandó zsongás helyett csend volt a fejemben.
Áron feküdt mellettem, nagyjából félálomban, résnyire nyitottam csak ki a szemem, hogy megnézzem, mennyi az idő.
Nyolc óra múlt valamivel.
Füleltem.
Lent csend...
Megtapogattam a baloldalt, nem volt mellettem senki.
Fél kilenc volt, mikor Áronnal lelopóztunk reggelizni a konyhába.
Meglestem a kiságyat. Lelle aludt benne békésen.
Leültem a székemre, és azon tűnődtem, tényleg nem ébredt újra vagy csak nem emlékszem.
A zsongástalanság és a következő gondolat, hogy lemossam a bejárati ajtót, segített eldönteni a kérdést.
Áronnak adtam enni, újra megcsodáltam a legkisebb szuszorgit, és elindultam megkeresni a vödröt meg a szivacsot.
2012. július 2., hétfő
Kezdjük újra
Miután a múlt héten messzemenőkig kimerítettem a szétesés fogalomkörét, jobbnak láttam magamban tartani a tapasztalataimat erről a témáról.
Mélyről lehet igazán szépen a magasba emelkedni persze, bár vannak esetek, amikor inkább megkímélném magunkat ezektől a mélységektől.
Mindenesetre úgy tűnik, hogy a hullámzás korántsem ért véget a múltban, valahogy részem, vagy részünk ez a fajta működésmód.
Még nem tudom, hogy amiatt, mert mi vagyunk, vagy amiatt, hogy a férfi-női kapcsolatnak ez a hullámzás alapvetően a sajátja.
Aludni kellene, meg nagyvonalúnak lenni.
Mindenesetre a végigjárt kálvária különböző fokain mindig volt min hálálkodni, meg örülni is, bár egy pár hetes elvonulás most azt hiszem felérne egy újjászületéssel.
Apropó, újjászületés.
A beköszönő nyár végérvényesítette az elhatározásomat, miszerint leszámolok az utolsó maláj mementóval is, még akkor is ha az emlékek egyébként egyre csak szépülnek.
(...megkönnyíti a dolgom, hogy Lelle születésnapjára az első év képeiből egy fotókönyv készül, amihez az összes fotót át kell válogatnom, igazi időutazás...)
Vártam a pillanatot, amikor végre válaszolni tudok majd arra megválaszolhatatlan kérdésre, milyen volt Malajzia. Azt mondjuk még mindig nem tudom megválaszolni, de hogy milyen volt Malajziában, az a napokban egészen kézzelfoghatóvá lett. Meleg. Nagyon nagyon meleg. A mostani nagyjából olyan. Azzal a különbséggel, hogy nekem még mindig nem esik nehezemre a hosszúnadrág... mert itthon az elviselhető páratartalom elviselhetővé teszi ezt a kánikulát is. (összehasonlításképpen, ebben a pillanatban Budapesten 33 fok van 34% páratartalommal, míg KLben 26 fok van ugyan (fél kilenckor este... :)), de 84% a páratartalom... )
Ott a pára az, amitől a huszonx is elviselhetetlenül kellemetlen egy darabig. Aztán lassan hozzászokik az ember, de az év minden napján azért ebből is sok.
Nem mintha visszakívánnám a telet, de részemről a nagy forróság enyhülése legalább annyira jó érzés, mint a nagymeleg.
Nem is beszélve arról, hogy most látom csak, hogy Áron mennyire szenvedhetett attól a melegtől... Lelle éppúgy szenved, pontosan ugyanazokat a tüneteket produkálva, mint Áron hasonló korában.
Csakhogy idehaza nincs légkondi, ami elviselhetővé tenné legalább az éjszakákat, így aztán Lellike a legvégletesebb újszülött sírását előkapva éjfél és hajnali kettő között ordít.
Nem egy szanatórium. :)
Visszatérve a megszabaduláshoz.
Ismét rövid a hajam.
A gyerekek (Áron kivételével, aki nagyon meggyőzően mondogatta, hogy szép lettél Mama) egyöntetűen a hazahozott copfom azonnali visszaragasztását szorgalmazták, még Lelle is elfordította a kis kezével a fejemet egy ideig, ha nálam volt, hogy ellenőrizze, biztos nincs ott a varkocsom. Nem gondoltam volna, hogy neki is ennyire kifinomult kognitív sémája volt a fejem jelentéktelenebb felével kapcsolatban.
A család megoszlik, nekem jó.
De alapvetően nem is erről akartam írni. Vagyis lehet. Minden viszonyítás kérdése. Azért aludni meg kellene tanulnom újra.
És végül... ha a meggyszörp melléktermékeként keletkező jelentős mennyiségű habot natúr joghurttal összekeveritek, és a mélyhűtőben egy napig állni hagyjátok, meggysorbet lesz az eredmény.
Mélyről lehet igazán szépen a magasba emelkedni persze, bár vannak esetek, amikor inkább megkímélném magunkat ezektől a mélységektől.
Mindenesetre úgy tűnik, hogy a hullámzás korántsem ért véget a múltban, valahogy részem, vagy részünk ez a fajta működésmód.
Még nem tudom, hogy amiatt, mert mi vagyunk, vagy amiatt, hogy a férfi-női kapcsolatnak ez a hullámzás alapvetően a sajátja.
Aludni kellene, meg nagyvonalúnak lenni.
Mindenesetre a végigjárt kálvária különböző fokain mindig volt min hálálkodni, meg örülni is, bár egy pár hetes elvonulás most azt hiszem felérne egy újjászületéssel.
Apropó, újjászületés.
A beköszönő nyár végérvényesítette az elhatározásomat, miszerint leszámolok az utolsó maláj mementóval is, még akkor is ha az emlékek egyébként egyre csak szépülnek.
(...megkönnyíti a dolgom, hogy Lelle születésnapjára az első év képeiből egy fotókönyv készül, amihez az összes fotót át kell válogatnom, igazi időutazás...)
Vártam a pillanatot, amikor végre válaszolni tudok majd arra megválaszolhatatlan kérdésre, milyen volt Malajzia. Azt mondjuk még mindig nem tudom megválaszolni, de hogy milyen volt Malajziában, az a napokban egészen kézzelfoghatóvá lett. Meleg. Nagyon nagyon meleg. A mostani nagyjából olyan. Azzal a különbséggel, hogy nekem még mindig nem esik nehezemre a hosszúnadrág... mert itthon az elviselhető páratartalom elviselhetővé teszi ezt a kánikulát is. (összehasonlításképpen, ebben a pillanatban Budapesten 33 fok van 34% páratartalommal, míg KLben 26 fok van ugyan (fél kilenckor este... :)), de 84% a páratartalom... )
Ott a pára az, amitől a huszonx is elviselhetetlenül kellemetlen egy darabig. Aztán lassan hozzászokik az ember, de az év minden napján azért ebből is sok.
Nem mintha visszakívánnám a telet, de részemről a nagy forróság enyhülése legalább annyira jó érzés, mint a nagymeleg.
Nem is beszélve arról, hogy most látom csak, hogy Áron mennyire szenvedhetett attól a melegtől... Lelle éppúgy szenved, pontosan ugyanazokat a tüneteket produkálva, mint Áron hasonló korában.
Csakhogy idehaza nincs légkondi, ami elviselhetővé tenné legalább az éjszakákat, így aztán Lellike a legvégletesebb újszülött sírását előkapva éjfél és hajnali kettő között ordít.
Nem egy szanatórium. :)
Visszatérve a megszabaduláshoz.
Ismét rövid a hajam.
A gyerekek (Áron kivételével, aki nagyon meggyőzően mondogatta, hogy szép lettél Mama) egyöntetűen a hazahozott copfom azonnali visszaragasztását szorgalmazták, még Lelle is elfordította a kis kezével a fejemet egy ideig, ha nálam volt, hogy ellenőrizze, biztos nincs ott a varkocsom. Nem gondoltam volna, hogy neki is ennyire kifinomult kognitív sémája volt a fejem jelentéktelenebb felével kapcsolatban.
A család megoszlik, nekem jó.
De alapvetően nem is erről akartam írni. Vagyis lehet. Minden viszonyítás kérdése. Azért aludni meg kellene tanulnom újra.
És végül... ha a meggyszörp melléktermékeként keletkező jelentős mennyiségű habot natúr joghurttal összekeveritek, és a mélyhűtőben egy napig állni hagyjátok, meggysorbet lesz az eredmény.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)



































