A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Malajzia kirándulás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Malajzia kirándulás. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. szeptember 29., csütörtök

Majdnem 6 nap Penangon

Főképp képekben. :)

Pénteken este érkeztünk Penangra, a már jól ismert házba, Szilvi és Ákos meghívására. Ezeknek a kirándulásoknak sokszorosan örülünk, a gyerekek a nagy térnek, a tengernek, a homoknak, és főképpen Boginak és Kristófnak, a közös játéknak, és hogy magyarul beszélhetnek :), mi felnőttek a felnőtt társaságnak, a jó ételeknek, no és KL után a kellemes városhangulatnak.

Egy mininyaralással ért fel ez a pár nap, pihentünk, jókat ettünk (Szilvi, nagyon köszönjük a hadsereg ellátását) és majdnem minden kötelező Penangprogramot abszolváltunk. Nekem Penang az egyik legélhetőbb, legkedvesebb hely Malajziában, és ezt most is így éreztem. Talán ez is megkönnyítette az elválást KLtől.

Szombaton a pillangófarmon jártunk, a lányoknak a lepkék minden alkalommal izgalmas élmény, most is hosszasan próbálkoztak, hogy a kezükre szálljon egy. A park nagyon szép, teljesen új részekkel, egy beltéri kiállítással, békákkal, kígyókkal.

Vasárnap a botanikus kertbe kirándultunk. Annyi állatot láttunk itt szabadon, mint máskor az állatkertben. Volt barna és fekete majom, előbbi a bejáratnál igen agresszíven védte az övéit, utóbbi pedig a fákon hintázva figyelte az embereket. Láttunk monitor lizardot is, és kifelé jövet Bogi egy apró kígyóra is rálépett... szerencsére a kígyó húzta a rövidebbet. A kert egyébként egy kis természeti paradicsom, a hőség és a gyerekek fokozott nyűgőssége ellenére is lenyűgöző volt.

Vizezős programokban is bővelkedtünk, volt egy medencés napunk a Hard Rock Hotel kerjében, ahol sikerül mindannyiunknak megpirulnia, beleértve Lellét is, aki pedig egyetlen percet sem töltött a napon... A lányok megállás nélkül csúsztak a csúszdákon, Áron pedig a relaxálóbb homokozást választotta, biztos ami biztos, karúszókkal. Itt ebédeltünk is, a legkiválóbb pizzát sütik itt, ráadásul látványkonyhá ez, a gyerekek egy székről figyelték a séfet, egy másik meg fotózta őket. :)

Tegnap este a tengerparton is jártunk, a dagály kihozott mindenféle szemetet, a gyerekek pedig lelkesen töltögették a műanyag flakonokat, dobozokat. Előbb Bogi volt velünk, míg Kristóf tanult Szilvivel, majd cseréltek és Kristóf játszhatott a mieinkkel. Alig láttuk őket, hangjukat pedig végképp nem lehetett hallani. A tenger nagyon fog hiányozni... mondtam is Hannának, aki azzal bíztatott, hogy otthon is van homokozónk, neki az is megfelel. :)

És hamár itt jártunk, elautóztunk Georgtownba is. Itt laknak a hátizsákosok, a város pedig kuriózum a maga nemében. Kis koloniális részek, keskeny utcácskák, kínai sorházakkal. Most egy kicsit leharcoltabbnak éreztem, mint korábban bármikor, fura alakokkal találkoztunk, köztük egy részeg fickóval is, ilyet gyakorlatilag 11 hónapja nem láttam. Ennek ellenére egyáltalán nem bántam, hogy eljöttünk ide is, pláne, hogy Hanna kérésének engedve Dani megriksáztatta a három nagyobbat.

Ma ismét útra kelünk, a Gentingen alszunk a kínai templom szállójában, aztán pénteken még egy nap KLben, és szombat hajnalban repülőre szállunk...
Szilvi, Ákos köszönjük a vendéglátást, külön a tegnap esti bort! :)

2011. szeptember 23., péntek

Bukit Merah, orángutánokkal, meleggel és egy kis fish spa

Napsütéses reggel után napsütéses reggeli, és még kilenc sem volt, mire mindezzel elkészültünk. Tőlünk ez teljesen szokatlan, de a programoknak kedvez.
A tavon több kis sziget is található, ezek közül néhányon magánházak (hatalmas mind, óriási kerttel...), de a legizgalmasabb számunkra most a majmos sziget volt.
Még tegnap este megnéztem a menetrendet (a kikötő mellett vacsoráztunk, így nem volt nehéz), az első hajó kilencor indul, majd minden háromnegyed órában megy egy, egészen délután ötig.

A háromnegyed tizest értük el, úgy, hogy előtte még fagyiztunk is. :) Az út gyerekbarát, alig tíz perc, a sziget pedig mininális mértékben látogatható, vezetett séta, kerítés mögött látható az a néhány orángután, aki itt lakik.
Ahhoz képest, amihez itt hozzászoktunk (a kínaiak költenek nagyon sokat a saját kultúrájuk kellékeire, a helyi dolgok általában kicsit leamortizáltak, kopottak...), nagyon szépen rendben tartott hely ez, a kikötőből gyakorlatilag vezetve van az ember, a kikötő maga a vízben álló épületet is magában foglalja, ahol a bölcsőde, és az óvóda is található. A szabad tér mind a felnőtt orángutánoké, többségében szabadon élők voltak, páran azonban már itt születtek.

Most is volt két egy évnél fiatalabb, és néhány négy évnél fiatalabb majmocska is, Hannának a Sarah nevű lett a kedvence. A vonzalom pedig Sarah cumisüvege okán alakult köztük, Hanna ugyanis nagyon kíváncsi volt arra, hogyan etetik a bébiorángutánokat. Tápszerrel, üvegből. És pelusuk is van. A kicsinyek elképesztő érdeklődéssel figyelték a migyerekeinket, egészen az volt az érzésem, ha összeereszthetnénk őket, akkor jót játszanának egymással. A mieink halakat etettek a padlózat lukain keresztül, a majomcsemeték pedig az üveghez tapadva figyelték őket.

A rezervátum lakói mellett számomra a teljes feketében sétáló lány volt a legérdekesebb, a mai napig nem tudom megszokni a látványt, nem beszélve arról a nagyon fura viszonyról, ami a kapcsolatokat jellemzi férfi és nő között. A nők, mint gyerekek, a férfiak, mint istenek... nagyon idegen ez számomra. Pedig ez a lány igen nyitott volt, meg is puszilta Áronunkat... :)

A visszafelé út az ecofarmon keresztül vezetett, idáig csónakkal jöttünk, innen pedig gyalog mentünk tovább. 11re hirdették az állatshowt, mi a zenét még hallottuk, de mire odaértünk, mosolyogva közölték, vége. Egyetlen néző sem volt, de a hajó utasait nem várták meg a műsorral... No ez jellemző... ha 11kor van az előadás, akkor az sem érdekes, hogy jönnének megnézni a szigetről érkező utasok. Majd fél egykor megnézik, ha bírják addig a hőségben.

Mi nyulakat, hörcsögöket etettünk inkább, aztán még megtornáztattuk a fiúkat a skycicle nevű vicces alkalmatossággal, ami egy sínen közlekedő kisvonat szerűség, amit az utasa hajt kézzel... 35 fokban igazán jó móka :)

Az foodcourtig gyalog mentünk, ez nagyjából 5 perc sétát jelentett csak, mindenki ciplet egy gyereket, a babakocsi pedig a táskákat. :) Út közben belebotlottunk egy fish spaba, ahol apró halacskák eszegetik le a fáradt vándor mégfáradtabb lábáról a már funkciótlan bőrmaradványokat, mindezt 600 forintért 15 percen keresztül. Szerintem mennyei. :)
Még Hanna is kipróbálta, lelkesen tűrte ahogy a kis halacskák böködik a lábát. Érzésre olyan, mintha pici áramütés érné az embert. Nekem felfrissülés volt.

Ebéd, a jól bevált nasi ayam, vagyis rizs és csirke, aztán egy kis bazárazás főképp a gyerekek miatt (akik ha akartuk, ha nem, mindenhová bementek és mindent lerámoltak, mindent kipróbálnak... (nem hoztam nekik játékot, néhány könyv kivételével, mert nem fért volna el a játékos bőrönd, élmény pedig lesz elég, gondoltam) így jött velünk két kis műanyag gyűrű, és kiróbálták a crossmotorokat is, bukóban, de persze csak álló állapotában), majd délutáni szieszta (ez tart épp, én pedig leszöktem írni, Lelle itt nykereg mellettem egy órája, a lábammal ringatom a babakocsiban :), talán elalszik lassan). Ébredés után medence terveink vannak, aztán ismét összepakolunk, és irány Penang. :)

2011. szeptember 22., csütörtök

Megelégelve a hideget

Az éjjel Dani annyira fázott, hogy felkúszott mellénk, és két órán keresztül engedett fel. Azt hiszem akkor döntötte el, hogy tényleg nem érdemes maradnunk még egy éjszakát a hegyen. Akkor nam okoz gondot a hideg, ha be lehet fűteni. De erre ezen a tájon nem igen gondoltak. Vagyis van szuper hűs, de a szoba éjjel úgy 18 fok körülre hűlt, ami lássuk be nem egy mibarát hőmérséklet. Még akkor sem, ha úgy vettük, készülünk a hazai időjárásra.
Most éreztem csak igazán, mit jelent majd az ősz, a hideg kezek, lábacskák, a folyamatos öltöztetés, ráadásul Áron folyamatosan leránatta a zoknit, cipőt magáról, mert szerinte ezekre nincs szükség. Sárosak lettek, Mikolt pl. az egyetlen nadrágját sarazta össze úgy, hogy reménytelennek tűnt megszárítani, kimosni hasztalan, mert nem szárad meg, és mosógép sincs, vagyis mégcsak tiszta sem lesz attól, ha átöblítem... hűűű.

Mindenesetre reggel, mikor ismét mind a miágyunkban melegedett kupacba rendeződve, eldöntöttük, indulunk tovább. Megreggeliztünk a szokásos helyen, roti, tee tarik, és ma Daninak egy kis currys rizs is... aztán összepakoltunk, be az autóba (egy órás program), és délelőtt még megejtettük a CH kötelező programjai közül kimaradtakat, vagyis méhecskéket látogattunk módjával, illetve lepkéket nagyobb lelkesedéssel. A farmon találtak két halott pillanót, ezeket el is kellett hoznunk. Hanna pedig az élmény óta pillangó szeretne lenni...

Ebéd után pedig nekivágtunk újra a szerpentinnek (mindenki elaludt, én rosszul lettem a sok kanyartól, pedig felfelé remekül viseltem), 20 km után Dani hitetlenkedve kérdezte, hogy ez felfelé is ilyen hosszú volt? Hosszú bizony...
Az autópálya elérése előtt egy lámpánál a lányok felébredtek ugyan, de egy mesével le lehetett őket kötni a maradék másfél órára, ami még előttünk volt.

Késő délután értünk le a Bukit Merah nevű helyre, ami egy nagy tó köré épült resortrendszer, néhány egészen jónak ígérkező programlehetőséggel, pl. orángutánok szigete, ecopark és egy vizezős hely.
A szállásunk a Suria nevű hotelben a nyolcadik emeleten egy háromszobás appartman, két olyan keskeny ággyal, hogy a plusz szivaccsal is nehezen ment elképzelnem az éjszakát. Az autóból kiszállva megcsapott a jólismert iszonyúmeleg, de ezúttal nagyon hálás voltam ennek. A gyerekek azonnal megrohamozták a medence szekciót, csak Lelle nem volt lelkes... Ő a hidegben töltött napokat gyakorlatilag végialudta (jólesett neki a friss levegő gondolom), most viszont vígasztalhatatlanul sírdogált egész este.

Még vacsora alatt is, és sehogy sem sikerült megvígasztanunk, pedig hárman próbáltuk kitartóan. Kád híjján Dani minden gyereket lezuhanyozott, aztán a szokott 11nél kicsit hamarbb elaludt mind. Még Lelle is. :) Bár egész éjjel felszínesen aludt, azért reggel nyolcig csend volt.

Csak úgy, mint régen

Egyszer ausztráliában találkoztunk két spanyol lánnyal, az egyik mindig azzal viccelődött, hogy " backpacking is a hard job... ohhh I need some vacation... " vagyis, hátizsákosnak lenni kemény meló, egy kis nyaralásra lenne szükségem. :)
Van benne igazság, mert valóban nem könnyű minden nap kitalálni, hol alszunk, mit eszünk, mit kell kötelezően megnézni, lefotózni... még akkor is, ha ez egy cseppet azért valóban viccesen hat.
Mindezt négy gyerekkel...
Ha most otthon lennénk, és épp nyár közepe lenne, nos akkor sem biztos, hogy útnak indulnék egy 10 hetessel, meg a maradék kis zsiványtársulattal... De ez pillnatnyilag csak viszonylag kivitelezhető, így aztán igyekszünk kihozni a legjobbat az adottságokból. Nem mindig sikerül. :)
Már csak azért sem, mert igazából egy kis gyászfolyamat is zajlik, hiszen el kell tudnom engedni a múltat és igyekezni kinyitni az új felé. Közben pedig élvezni az utolsó napokat, befogadónak maradni a szép iránt, és örülni a gyerekek örömének, a miénknek, még akkor is, amikor épp megfagyunk, vagy nincs elég ágy, vagy nem nagyon van mit enni... :) Hát most olyanok vagyunk, mint a hátizsákosok, csak épp van egy autónk, amiből kétnaponta ki, majd becuccolunk.

Dani a minap azt mondta egy sírósabb percemben, amikor azon sopánkodtam, hogy mi lesz, ha valami nagyon fontos kimarad... , hogy ő megfogja két Mimi meg Áron kezét, én fogjam Hannáét, meg tartsam Lellét, és akkor minden fontos meglesz. Igaza van, így aztán ennek tükrében várok bele ebbe a tíz napos kalandba...
És élvezem, hogy semmi dolgom.

2011. szeptember 21., szerda

Tea, hideg, Tanah Rata

Tizenegy volt, mire felértünk a Cameron Highland egyik csepp városkájába. Áron elaludt út közben, a többiek több kevesebb hangoskodással fűszerezték az utat... de megcsináltuk.

Ahogy kiszálltam az autóból, megcsapott az alig húsz fok, és míg a fiúk lelkesen üdvözölték a sok oxigént, engem mitagadás mellbe vágott, és egész éjjel vacogtam... Áronnak és Lellének sem tetszett, de erre számítottam. A szállásunk egy igazi koloniális épület, egy korábbi angol iskolát alakítottak át szállodává. Fa gerendák (ismét egy kis hazai érzés), nagy fa ágyak, fiókos komódok. És egy kis dohszag :) a sok eső miatt. Fura ez a kora tavaszi időjárás, ha a növényeket nem látnám, fel sem tűnne, hogy a trópusokon vagyunk.
Kicsit átrendeztük a kis kuckót, ahol három napig lakni fogunk, aztán lefürdettem a két nagyot, mindenki kapott szép hosszú pizsamát, Mikolt még hálózsákot is, és elaludtunk.

Jó volt ébredni, hatan fetrengtünk a nagyágyban, mind fáztak, és összebújva mégis jobban viselték a hideget. Mikolt végül kesztyűt kért. :) A hangulata nem lett ugyan jobb egész nap, de legalább a felöltözés pár percében elégedett volt a jelennel. Reggeliztünk az egyik apró étteremben, aztán egy térkép kedvéért visszamentünk a hat évvel ezelőtti szállásunkra is (tudtam, hogy nekik anno volt egészen használható turista jellegűjük). Nem sokat változott azóta, hogy itt jártunk, bár a városka sokkal rendezettebb, tisztább lett. Megint eszembe jutott, mennyire érdekes ez, akkor nem gondoltam volna, hogy valaha még egyszer itt leszek majd. Nemhogy hatodmagammal... :)

Kikanyarodva az udvarról nekivágtunk a kacskaringós útnak, hogy feljussunk a teaföldekhez. A teaültetvények a mai napig lenyűgöznek, az egész olyan látvány, mintha a domboldalt egy hatalmas, puha takaróval borították volna be. A boh földek tetjén egy kis teázóban megittuk a kötelezőket, aztán megnéztük a teagyárat (10 percben), majd visszakanyarogtunk a házhoz.
Az ebéd beszerzését Dani vállalta, addig a gyerekekkel egy játszón múlattuk az időt... Mikolt természetesen az utolsó percben elesett és csupa sár lett az egyszem hosszúgatyája... (itt jönne egy kis elmélkedés a KL-ben megszokott időjárásról, annak vonzatairól, a gondtalan popsimosásokról...)

Ebéd után mindenki hamar elaludt, nagyon elnyomja a gyerekeket a hideg, friss levegő... :) és ez alól a felnőttek sem képeznek igazából kivételt. Ami engem illet egész nap ásítozva kóvályogtam, mint egy szottyadt lufi... :)

2011. augusztus 31., szerda

Egy kis India

A héten mindenki utazik.
Egy délutáni alvást követő hovamenjünk kör közepén felvetettem a fiúknak, mi lenne, ha mi is elmennénk egy picit messzebbre a szokásosnál... mondjuk a Cameron Highlandre. Itt vannak a teaföldek, eperültetvények, és mert hegy, hűvös van.
Felcsillant a szeme mindegyiküknek, azonnal szálláskeresésbe kezdtünk, és még hat előtt találtunk üres apartmant, háromszobásat is. Dani végül úgy tette le a telefont, hogy mindjárt visszaszól.
Végül nem szólt... mind a hárman picit leeresztettünk a nagy lendületvétel után, amikor kiderült mennyibe kerülne az egy éjszaka. Meg messze is lenne... két óra autózás, minimum. Savanyú a szőlő...:)

Hogy mégis kiránduljunk egyet, és ne a megszokott három hely egyikére, a Little India fantázianevű negyedbe ruccantunk, ami gyakorlatilag egy utcából áll. Ez az egy utca viszont tényleg egy szelet india. Van itt minden, ami ehhez kell, színes oszlopok, textilboltok, füstölőillat, hangos indiai zene, virágfüzérrel bíbelődő férfiak, szárit viselő nők és temérdek étterem, curryszaggal, no meg persze némi szemét is akad.

Most, hogy jópár hónapja itt élünk, szinte már otthonos ez a világ, és csak egy picit zavaró, hogy turistának néznek, és mindent azonnal háromszoros áron akarnak eladni. :) Nem messze innen volt az átmeneti szállásunk, az erkélyről minden este megcsodáltuk a mamámmal az utca fényeit, talán a legbőkezűbben itt bántak a közvilágítással az egész városban, már amennyire ezt a 23. emeletről meg tudtuk ítélni. Mindenesetre akkoriban csak egyszer sikerült végigsétálni rajta, ez is jelzi, mennyire nem egyszerű gyalogosan nekivágni KL-nek, még akkor sem, ha a szálloda és a vágyott úticél mindössze két három kilométerre vannak egymástól.

Ez a kis sziget a felhőkarcolók közé ékelődött, de szerencsére a közvetlen szomszédságban megmaradtak a háromszintes házak, így ha csak sétálgat az ember, nem nyomasztó a sok magas épület körös körül. Viszont ha csak egy kicsit is az ég felé téved a tekintet, máris huszonemeletes dzsungelben találja magát... Sőt, jövet menet simán el lehet kerülni anélkül, hogy feltűnne, annyira idegen a többi igazi KL jellegzetességtől. Tán pont ezért is kedvelem annyira, a maga giccsességével együtt.

A város felől érkezve... 500 méterre jobbra a bejárat.


A legmagasabb épület a háttérben a mi régi otthonunk a Sri Tiara...

A hátsó utcák... hogy ez se maradjon ki.

Az utcácska egy térben végződik, körforgalommal (mi sem természetesebb itt... :)), a körforgalom közepén pedig egy sokszínben világító szökőkút áll, amit elefántok díszítenek. A gyerekek nagy rajongói ennek a szökőkútnak, most végre ezt is sikerült közelebbről megszemlélni. Őr vigyáz az elefántokra, ránk is szólt, mikor a lányok fel szerettek volna ülni a kút peremére.

Nagyjából fél óra alatt végigjárható az egész bámészkodással együtt... Hacsak nem eszünk, vagy nem próbálgatunk gyönyörű indiai ruhákat.
Én az utóbbit ígértem meg Hannának, és olyannyira értő közönségre találtam benne, hogy amikor végül nem hoztuk el a szépruhát, zokogott... még úgy is, hogy megígértem neki, hogy mielőtt hazazarándokolunk, mindenképpen kap egyet.

A ruhaboltban mindegyik gyerekünkre adott valamit az eladó, és eléggé lehangoltuk azzal, hogy nem vettünk semmit... ha a gyerekeken múlt volna, az egész boltot elhozzuk, Áron toporgott, miután rákerült a barackszínű ingecske, hogy a nadrágot is vegyük fel. :) Nekem sem kellene sokszor könyörögni, hogy vigyek magammal egy szép szárit, pedig ez a bolt mégcsak nem is volt különösebben igényesen ellátva.

Az este lezárásaként indiai vacsoráztunk, a jól bejáratott közeli egységben, ahol a gyerekeinket már névről ismerik, és csak remélem, hogy a gyakori látogatásaink okán, és nem az aktivitási szintjüknek köszönhetően.

Banánlevélen a banános roti chanai, a háttérben a kanál-villa... kést nem használnak, és az elmaradhatatlan műanyag korsók.