2017. július 29., szombat

Mostmár igazán

Senkiben sem szeretnék feleslegesen nagyszabású reményeket kelteni, de néha elfog a blogolás utáni vágy, és csak sóhajtozom, aztán mégsem írok.
Mert mit írjak?
Amíg a gyerekek kicsik és csodaszépek, az életünk pedig kerek, vagy legalábbis annak tűnik, addig könnyű lenyomatot gyártani.
De mi van akkor, amikor már nem történik minden nap újabb világot megváltó csoda, és az életünk fenekestül felfordul, mert valamit másképp csináltunk, mint ahogy az jó lett volna.

Válok. Válunk.
Pont beleestünk abba az ötven százalékba, akikről ezt előre megjósolták. Pedig nem így terveztem.

Ma van Mikolt születésnapja, és mint minden születesnapon mostanában, hatalmába kerít a düh. Azért, mert amit álmodtam, amit a gyerekeimnek mutatni szerettem volna, mint legesszenciálisabb érték, az semmivé lett.
Már másfél éve, hogy Dani nincs velünk. Sosem írtam a kettőnk életéről, így nem is tudok visszautalni sem arra a borzasztóan nehéz időszakra, ami a hazajövetelünk után kezdődött, és másfél éve végződött.
Sokáig hibáztattam magam, és sokáig nem tudtam mit kezdeni az egyedüllétemmel, előbb a házasságunkon belül, aztán azon kívül. Dani semmiért nem vállal felelősséget. Mit mondhatnék...

Akartam ezt a házasságot, de egyedül kevés voltam hozzá.
Kis Miminek pedig születésnapja van.