A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelle evés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelle evés. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. augusztus 6., kedd

Nagyon nő

Ma este épp olyan volt, mint egy fesztiválozó svéd maca, pucéran, csapzott fehérarany csigákkal a feje tetején, amiből egy vastagabb tincs a szemébe lógva rakoncátlankodott.
Hátrateszi ilyenkor a kis kezeit, és billeg, közben fodrozódik a popsija meg a combja. Imádom, ahogy mórikálja magát, félig tudatosan, félig ártatlanul.
A kék szemeiről ne is tegyek említést, azokban olyan tűz van, hogy néha elképzelem a vesztünket Danival úgy tizenpárév múlva.

Szóval nő.
Minden tekintetben.
Mondogattam mindenfelé, annak aki kérdezte különösképp, hogy mifelénk két éves koring nem elvárás az éjszaka végigalvása, azután meg magától meglesz ez is.
És tessék.
Már Erdélyben is minden éjjel aludt reggelig, és azóta is kivétel az, ha felébred, akkor is csak azért, mert ebben a hőségben vizet kíván. Mert az átalvással együtt varázsütésre a fióknak adta a cumisüveget tápszeretsül. Egyik napról a másikra.
Egy éjjel rámripakodott, hogy:
- Mama! Nem! Viz.
Azóta úgy alakult, hogy a Balatonra már nem is vittünk vésztartalékot sem.

Lassan pelusmentes, és lassan folyékonyan beszél.
A mai kedvencem, mikor az asztalnál reggelizett a négy, Lelle pedig a joghurtot kenegette a tányérján. ( :)))))) )
Mindegyiküknek volt okos érve arra, hogy ezt miért nem szabad, Lelle pedig a legflegmább arccal mindegyiküknek azt válaszolta:
- Nem baj.
:)

2013. július 13., szombat

Kiskétéves szeletke







Mint aki komolyan veszi, Lelle tegnap óta szavakat fűz mondatokká. Eddig is voltak elvétve kétszavas mondatai, de ma különös figyelmet szentelt ennek a műfajnak.
- Néni kalapja. Mama nem kalapja.
Megunhatatlan, ahogy beszélni kezd, ha van egy kis időm, leülök mellé, és hallgatom. A kedvenc szavam tőle az aukókujcs.
Mindegyiküknél izgalmas volt ez az időszak, de most, hogy úgy gondolom utoljára van részem ebben, még jobban magamba szívom minden apró cseppjét a fejlődésének.
- Mama, gyeje.
Ő az első, aki kézen fog, és mennem kell. Bármit is csinálok, abba kell hagynom. Különben megsértődik.
Mélységesen.
Újabban annyira, hogy bevonul a gardróbba, és magára húzza a tolóajtót. Közben torka szakadtából kiabál, krokodilkönnyeket hullatva, és ha a közelébe merészkedem, még hangosabban torol.
Az esti lefekvés után kikiabál a szomszéd Lufi kutyának, ha ugatni merészel:
- Vauvau, nem!
Tegnap végigaludta az éjszakát.
A kedvenc alvópóza a hason maga alá húzott láb, popsitornyosítással, valamibe fejjel belefúródva. Ha véletlenül reggel is mellettem van, követ, és a nyakamba dugja a buksiját. Rendszerint mellettem alszik el, álmában beteszem az ágyába, és ott ébred reggel.
Ha Áron kel előbb, és kimegy, Lelle felugrik, és sikítva követeli, hogy menjünk le. Kellemes fejhangú visítás ez, szerintem az utca elején is többen kiugranak az alsójukból.

Reggelire egy joghurtot eszik, vagy azt sem, délelőtt kizárólag iszik és gyümölcsöt fogyaszt, délben a levesnél befejezi az ebédet, uzsonnázni jellemzően nem szokott, aztán vacsorára kétnaponta megeszi a maga rendes adagját, majd a testvéreiét, aztán az enyémet és végül az apáét is.
A paradicsomot, málnát, meggyet, barackot addig eszi, amíg van. Az egyetlen gyümölcs, amire rá sem néz a banán.
Mindezek ellenére igazán husi combjai vannak, nem mintha amúgy gömbölyded volna, de popsitájon meglátszik még a babaforma. Egyébként alig 12 kiló.

Délután alszik, ha vele alszom akkor sokat, ha nem, akkor keveset.
Ha arra gondolok, mennyit foglalkozom vele, akkor elszégyellem magam, és a lelkiismeretem ellen azzal védekezem, hogy a testvérei játszanak vele helyettem is, ha pedig kellek, szól. :) Érthetően.
A legkedvesebb játékai a baba, akit a hátára vesz hordozóban, vetkőztet, pelenkáz, etet. A labda, amit egészen ügyesen dob és gurít, és minden, amit a nagyok játszanak, a saját szabályai szerint. Nehéz mellette igazán elmélyülni, mert még mindig mindent szétszed, és főképp elvesz, nem is akármilyen erőszakosan.

Kint a homokozó a legjobb játék, a locsolás, és a járművek, motor, roller, futóbringa. Görkorizna is, ha segítenék neki felállni benne.
Játszótéren egy méteren belül kell lennem hozzá képest, mert simán elvesz bárkitől játékot, vagy odacsap ha nem tetszik neki valami. Szokatlan ez nekem, egyikük sem volt ilyen kiskakas.
Mindenre felmászik, nagyon ügyesen, és magabiztosan, ugyanakkor kellő figyelemmel is. Szoktam kapni rosszalló pillantásokat, amikor engedem, hogy a magas játékokra felmenjen, tényleg elég bizarr látvány a maga 87 centijével odafenn, de tényleg megbízható, amit nem tud egyedül, ahhoz kellek, amit pedig tud, azt koncentráltan megcsinálja.
Páros lábbal ugrál, lépcsőn le és fel is váltott lábbal közlekedik. Vagy popsin csúszva. :)

Ő az első, aki marokra fogja a kanalat, és tanítgatni kell, hogy lehet másképp. Figyel, megcsinálja, aztán visszavált.
Evés után elviszi a tányért, kanalat, poharat a mosogatóig, és bedobálja.
Egyébként is mindent utánoz, és mindent egyedül csinál. Fogat mos, minden apró összetevőt felhasználva, amit tőlünk látott valaha. Lemossa a fogkefét, fogkrémet nyom rá, sikál, kinyitja a csapot, köp (ez a legviccesebb), a folyó víz alá hajol, öblöget, lemossa a fogkefét, és visszateszi a helyére. Ez utóbbit csakis azért, hogy azonnal újrakezdhesse az egészet.

Velem tereget, a zoknik a kedvencei. Akkurátusan teszi az alsó rácsokra halomban őket, de ha egy is leesik, mély hangon kommentál:
- Jajjjaj.
Felveszi a nadrágját, a cipőjét, egyedül öltözik, és nem lehet etetni sem. Egyedül törölközik, és történjen bármi is, hajat kell szárítani. A hajmosás egy tortúra, utána napokig frászban van, nehogy megismételjük. Akárcsak a körömvágást.
Vagy a fésülködést.
Ha valamit felvett, nem lehet levenni róla. Minden öltöztetésnél furfangoskodnunk kell, hogy engedje. Azért van amit szeret, pl. kalapot hordani. Meg cipőt. Bárkiét.

Énekel, de nem szereti, ha énekelek. Zongorázik, de nem szereti, ha más zongorázik. Végighallgatja az APG meséket, és hidegen hagyja a mozgókép. A telefonomat profin használja, a kódot még nem fejtette meg, de nem sok kell hozzá.

Egy lépés választja el a klasszikus nappali szobatisztaságtól, ma már bugyiban volt itthon, nagyon büszkén mutogatta mindenkinek. A többiekkel ellentétben neki a pisilés megy egyszerűbben, de ma reggel igazi nagylány módjára a nagyvécében végezte a nagydolog is. Felült, szólt, popsit töröltünk. Figyelnem azért kell, és most is az elővételezett tanulási folyamatot preferálom, így könnyebb neki is, nekem is.

Cumizik, éjjel egyre kevesebbet ugyan de még tápszert kap (vicces mennyiség, épp itt az ideje, hogy vízzel helyettesítsem, hacsak nem kezdi el végleg átaludni az éjszakákat).

12 fogú, 12 kiló, 87cm, kék szemű, tejfölszőke, rasztásodó fürtös, két oldalon gödröcskés arcú, tökéletesen szabálytalan legkisebb. Általában elolvadnak tőle, de én már tudom, hogy a legkeményebb kisdiónk.
Azért olvadni én is szoktam. :)

2013. január 14., hétfő

Másfél éve Lelle Róza

Napok óta ennek a számnak a bűvöletében élek. :)
Tizennyolc hónap, és már csak nagyon ritkán jut eszembe, hogy ebből az első kettőt Malajziában töltöttük. Peti a tudatosítója általában ennek az apróságnak, és bármennyire is ritkán látjuk mostanában, Lelle és közte az a korai kapocs elszakíthatatlanul jelen van most is.

Mindegyik nagyból van benne valami, külsőre is, meg belsőre is, és mégis annyira megismételhetetlen ő is, akárcsak a többiek. Mikor a nagyok oviban vannak, igazán szembetűnő, mennyire Áronos, és akinek abban a kiváltságban van része, hogy van egy bátyja, az elég sok fiús hatásban részesül ahhoz, hogy tökéletesen más legyen, mint a nővérei.
Hanna finomságából kevés van benne, de a kisbabákhoz való viszonya nagyon is emlékeztet a másfél éves Hannára. Ahogy egyébként a mozgása is, meg a vagánysága.
Mikolt csibészségét és humorát is felfedezzük benne elég gyakran, akaratban pedig mindegyiküket felülmúlja. Talán sosem volt még hátonfekve hisztiző ekkorkánk, és ilyen hangosan követelő sem. Persze, negyedik, szokták mondani, és biztos van is benne valami, de tény, hogy kitartó, és szenvedélyes. :)

Épp 10 kiló, 80cm, nyolcfogú, a haja szőke, hátul göndörödik, amitől tökéletesen el vagyunk olvadva, de hogy el ne kényeztessen bennünket, nappalra vattásítja, lassan rasztássá fokozódik a hajhelyzet. Semmit nem tűr a hajában, ha csatot lát a kezemben, háttal menekül, és hangosan kiabál. Épp úgy, mint amikor megsimogatom a buksiját. Ha pedig véletlenül beleakad az ujjam a kócos tincsekbe, megsértődik, rámmordul, auu. A szeme kék. :) Az esti fürdésnél Danival azon mosolyogtunk, milyen más alkatú, mint a lányok, a húsos combjaival, a változatlanul görbe lábacskákkal, a kis kerek fenekével, az izmos hátával.

Részletesen pedig:
Evés
Az alma... Minden nap megeszik egy egész almát, héjastól, magostól. A múltkor vendégségben voltunk, ahol Judit kedvesen meghámozta Lellének a gerezdet, Lelle megnézte és visszaadta neki. Kell, hogy legyen héja. :)
Amiből még annyit eszik, amennyit lát, az a mandarin. Mára már megtanulta, hol keresse itthon, és anyukáméknál, és önkiszolgál. Kisszékre áll, leveszi, tányért vesz elő, amibe megpucolja a héját, gerezdekre szedi, és megeszi. Senkinek nem ad, senkinek nem hagy. Rettegjen mindenki, aki a mandarin közelébe merészkedik.



Hogy mennyit, az teljesen hektikus, előfordul, hogy ebédre szinte semmit nem eszik, máskor pedig nem lehet eleget elétenni. Kizárólag egyedül hajlandó fogyasztani, és egyre ügyesebb a kanállal. Így is elég sokat kell utána takarítani, de már a levest is ott merem hagyni előtte, míg a többieknek adok valamit. Egy dologra kell nagyon odafigyelnünk, ha megsértődik valamin, akkor nem eszik egy falattal sem többet, és ha nagyon megsértődik, akkor leveri a tányért is az asztalról. Az ok általában nagyon egyszerű, leggyakrabban az, ha forró az étel.


Változatlanul nehézséget okoz, hogy mit is egyen, biztosan én vagyok a béna, de valamiért folyamatosan az az érzésem, hogy nincs semmi kreatív ötletem. Főleg a reggeli, és az uzsonna okoz fejtörést, kenyeret nem eszik, tejet pedig nem adok neki (elég hajlamos volt egy időben ekcémásodásra a bőre, mióta többet vagyok vele, mint dolgozom, eltűnőben van...). A főzelék került elő újra, ezzel nagyjából mindketten ki vagyunk békülve. Persze főzhetnék neki külön, de erre elég kevés esélyem van időben is, meg energiában is.
Így marad az alma, a mandarin :), a levesek, a főzelék, meg a joghurt.
Zöldségből bármit elfogad, a borsót is, ami elég nagy újdonság ebben a házban. :)

Alvás
Még mindig nem alussza át az éjszakát, ahogy én sem. Nem zavar, csak akkor, ha hatodszor is vesén rúg. :) Cumisüveget kap, vagy cumit, ahogy eddig is, elképzelni sem tudom, milyen lesz az élet ezek nélkül. :) Mellettem alszik, nagy ritkán sikerül egy egy órára betennem a kiságyba, de amint éberebb, feláll, fogja a paplanját és szól, hogy vegyem ki.
Délután is a nagyágyban alszik, már egy jóideje üres a nappaliban a kiságy, mostanra a karácsonyfa elfoglalta a helyét. Nézem, nézem, és lassan elfogadom, hogy nem is kerül oda vissza már...
Az ébredéseket leszámítva jó alvó, és gyorsan el is alszik, még akkor is, ha úgy tűnik, annyira fel van dobva, hogy sosem lesz csend. Egyszercsak alszik. :) Nem is értem, hogyan csinálja.

Beszéd
Nem szavakkal, de nagyon ügyesen kommunikál. Pár szót mondd, a papa régi első, a baba az a szó, amit sokmindenre használt eddig is, de tökéletesen random, hogy mi a jelentés, a mutogatás a lényeg, és a kontextus. Mostanában a baba diszkriminálódni látszik, a sokjelentés immár a tete. :)
Van még mama és vau, meg kacsa és cica, ami természetesen tete, és lovacska, amihez csettint. Tegnap egy majdnem tudatos kaka is előkerült. Egyszer. A cumit ammamnak hívja, ahogy az almát is, sőt a mandarint is. :)
Mindent megért, ez negyedszerre is megunhatatlan számomra, és mindig elképedek, hogy valóban. Dani kérte, hogy a kis sámli helyett egy rendes kisszéket hozzon, amire fel tud állni, nehogy elbillenjen és leessen. Okosan végighallgatta, majd fogta a sámlit, bevitte a helyére, és hozott egy támlás gyerekszéket. 


Játék
Rendszeresen utánozza a nagyokat, egy időben a kedvenc időtöltése az volt, hogy négykézláb ment körbe körbe, és közben csettingetett a nyelvével, jelezve, hogy ő épp egy lovacska.
Babázik, könyvet lapozgat (van kedvenc könyve, egy keményfedeles, amiből az állatok érdelkik leginkább, meg az alma :))), labdázik, a konyhában ténykedik.
A kicsiben és a nagyban egyaránt. Ha főzök, hozza a kisszékét, és figyel, pakol.

Mozgás
Nagyon ügyes, sokszor jut eszembe Hanna róla.
Ugrál, lassan két lábbal, bárhová felmászik, motorozik, forog. A lépcsőn felfelé is, lefelé is lépeget már támaszkodással, előbbit egy hete vettem észre, olyan fura volt, hogy megy felfelé, mire rájöttem, hogy addig mászott. A görbe lábacskái aggasztanak, előbb utóbb remélem eljutunk Kornélhoz is.
A finommozgása is ügyes, szeretem figyelni, ahogy lapozza a nagyok könyveit, ahogy egyedül eszik, ahogy rajzolgat.
Felveszi a sapkáját, és este ha az egyik kezét kiszabadítom, akkor egyedül leveszi a pólóját is.
Fogat mos, és a hátát is megtörli, közben vigyorog, meg riszál :))).
Ez meg itt egy puszi, amit eddig egyetlen egyszer kaptam tőle, szerintem más se azóta sem, de magának a múltkor adott egy jópárat. :)

Egyebek
A leghisztisebb, a legviccesebb, a legakaratosabb mind közül, bár lehet, hogy ezt már leírtam a többieknél is, mégis az az érzésem, hogy nem megy rutinból a vele való együttlét, akárhogy is sokadjára kapom meg ezt a lehetőséget.
És persze minden újabb ügyességével megsiratom picit a picibabánkat, meg sóhajtozom, hogy denagymár. Hogy aztán nagyon nagyon örüljek, mikor egy négyhónapost visszaadhatok az édesanyjának, Lelle meg derékból bólogat (deszeretem :))))), hogy igen, vegyem fel.

2012. november 8., csütörtök

Van ám folytatás

Az önállósodásuk üteme megállíthatatlan.
Szembesülni vele meg ilyen is, olyan is.
A történet.
Az nagy őszi szünetben, egy reggel nem sikerült a gyerekeket megelőzve a konyhába kerülnöm.
Pedig megfogadtam a múltkor, hogy nem hagyom, hogy Áron kenyeret szeljen, és előbb érek le, minthogy a fiókot kinyitja. Legalább.
Tarthatónak is tűnt a tervem, egészen sokáig, jól bele is lazultam.
Mígnem hallom, álmomban, hogy lent zúg a mikro.
Még félálomban reppentem le a lépcsőn, emlékem erről nincs, csak arról, hogy állok az alján, és elgyengülve nézem, ahogy Áron előkével a nyakában ül az asztalnál, előtte egy műanyag tányér, benne a joghurtos pohár egy kanállal.

Hanna mindenre gondolt. Kivette, megmelegítette, feltálalta.
Így megy ez...

A második.
Hanna hazafelé kamaszos hangot adott abbéli vágyának, hogy egymaga óhajtja birtokba venni a fürdőszobát.
Mert ő már olyan nagy.
Mondtam neki, hogy ha már olyan nagy, akkor természetesen fürödjön egyedül, de úgy igazán. Sőt, hamár, akkor tudom én, hogy olyan ügyes, hogy meg is törölközik, és felöltözik maga.
Tudom, tudom, mások már négyévesen is képesek ilyesmire, Hanna pedig még az önállóbbak közül való, de egy picit lassú. Ezért van nálunk még mindig szülőfürdette este, vagy volt eddig.
A történet lényegét tekintve a végeredmény számít, Hanna megfürdött, megtörölközött, felöltözött.
És boldog volt.

Eközben Dani Lelle elé tette a vacsorát, aki egy kis villával, meg a kezével egyedül belapátolta az egészet.
Ha Hanna nem fürdik épp, akkor leírhattam volna, hogy ez volt az első olyan alkalom, amikor mind a hatan a saját tányérunkon lévő saját ételünket fogyasztottuk a saját kezeinkkel.
Történelmet írunk.
Az idő múlása felett érzett szentimentális hullámaim közé bevette magát a gondolat, de jó most.
Ennyivel, ekkorákkal.
Pont.

2012. október 16., kedd

15 hónapos, és még névnapos is


Lelle napja volt ma.
Egyre kevésbé vagyok képes tartani ezeket a megemlékezéseket a külsőségekben, ajándék gyanánt ma Lellének feltűnésmentes extra ölbebújás járt, és sütöttem neki egy szilvás-joghurtos sütit. :) Az udvarra szegény ma úgysem jutott, pedig állt egy darabig hangosan vágyakozva a bejárati ajtónál.

Volt itt egy 15 hónapos hirtelen forduló is, emlékeim szerint ilyenkorra megritkultak a havizárások a többiek esetében, de Lelle annyi újdonságot produkált, hogy nem lehet elmenni szótlanul mellettük.
A legfeltűnőbb, hogy milyen nagy lett hirtelen.
Nem a súlyára vonatkozik, bár gömbölyödik rendesen, és a kis párnák a popsija és a combja találkozásánál gyarapodni látszanak, ruhástul sem éri el a 10 kilót.
Inkább ahogy beszőtte magát a hármak közé, akiket mostantól joggal négyeknek is hívhatok.

Mikoltnak megfogja a kezét, és együtt köröznek idebent. Pedig Lelle nem egy kézfogós valaki, de sejti már, hogy Mimit jobb előbb levenni a lábáról, mint lekésni az alkalmat. Mennek, rónak, közben beszélgetnek.
Áronnal rutinos páros, ma vettem észre, hogy eltanulta a lökdösődést is, szuper... Viszont ha megkérjük, ne, akkor meg simogat.
Hanna pillanatnyilag kevéssé tud vele mit kezdeni, de Hanna most egyébként is alkotói életszakaszban van, ami meg egy magányos tevékenység. Azért délután, mire beértem a száraz ruhákkal, Lelle már szabadon kóricált, a paplanja szépen kiterítve a nappaliban a szőnyegen a babájával a tetején. Hanna kivette, gondolom méltatlankodott, és elrendezte a kellékeket is.

Apropó baba...
Lelle babázik. Megtalálta a sajátját, hozza, ragyog, és mondogatja is, baba. Az emmem után ez a második értelmes magyar szava. Az első a papa volt. :)
Rajzol, ha nincs papír, akkor az asztalra, meg rombol. Felmászik az asztal tetejére, és ledobálja a ceruzákat. Ezt a felmászást Áronnál is átéltük, megint eljött az állandó készenlét ideje, megspékelve azzal, hogy semmit nem lehet az asztalon hagyni, főleg nem ételt.

Nagyon szeret a kertben lenni, ebben is nagyon hasonlít Áronra. Egy óra házon belül épp elég, utána menni kell. Rendszerint nyitva hagyom az ajtókat, mert a kint és a bent ilyenkor összefolyik, Lelle köröz, csak egy kicsit nagyobb az ív.
Kint gyümölcsöt szed, azt megeszi (szerencsére kevés a csiga, egy időben arra is rájárt), homokozik nagy előszeretettel, babakocsit tologat, vagy csúszdázik. Illetve méltatlankodik, mert senki sem segít neki felülni a motorra, vagy ha mégis, az a senki nem tolja.

Mindent ért, néha próbára teszem, a mai a hozd ide kérlek a fogkefét az asztal alól (a fürdőszobában voltunk), és ment.
Szavak repertoárja a már említett papa, baba, emm, hamm, a mama (ritkán mondja...), vauvau, hápáp, és a mai nap felfedezettje a tita, vagyis cica. A szomszéd macskája jár át hozzánk, lassan már simogatható állapotban lesz, Lelle pedig odáig van érte.

A fogmosásért is, meg a cipőkért, az egyedül evésért, és a fürdésért a lavórban negyedmagával.

Még mindig tápszeres, nem tudtam lehozni a szerről, ellenben ha kap éjjel, akkor jól alszik. Egyszer úgyis elmúlik majd ez is, mindenesetre 5 dobozzal rendeltem, meglátjuk mire lesz elég. Egyebekben mindenevő, kizárólag a kenyeret utasítja vissza, de azt csak akkor nem, ha végtelenül puha.

A humoráról már írtam, azt hiszem egy oltás épp előttünk van, de ehhez meg kellene néznem, hogy nincs-e még restanciánk... Nem mértem, de nő, a lába pedig egyenesedik. Biztos a dvitamin :).
A haja nő, és kunkorodik a vége, a fentin nem látszik, pedig nagyon Lellés.
A szeme kék, és nőtt két új foga, így már hattal eszik úgy, mint korábban néggyel, úgy, mintha mind a huszonvalahány kint volna.
Bírjuk nagyon, de ez mit sem változott. :)

2012. szeptember 12., szerda

14 hónapos lett Lelle


14 hónapos lett a legkisebb. Meg a leghangosabb, a legönérzetesebb, a legsértődékenyebb és a legviccesebb husoscombú, karikalábú, hirtelenszőke, kékszemű kicsi csillagocska.

Lellével kapcsolatban egyértelmű a nagyok hatása. Még sosem láttam egyiküknél sem azt az igyekezetet, ahogyan megpróbál a nyomukban lenni, ugyanúgy viselkedni, együtt játszani, mindent leutánozni.
És még sosem volt ennyire eredeti humorú gyerekem sem, pedig azért nem kell messzire mennem, ha egyéniséget keresgélnék unalmamban, mert egyik színesebb, mint a másik, és valljuk be Mikolt is egészen extrém módon közelít a külső valósághoz. :)
Lellike érti is, mi a vicc, szereti is, próbálgatja is.
Ahogy az egyik kezét hátrafordítva maga mögé dölöngélve ballag, közben vissza vissza néz, hogy figyelem-e milyen mókás. Vagy amikor a számba gyömöszöli a cumiját, hogy aztán kiránthassa, mert annak a hangja szintén az. Vagy mikor a paplanját nyújtja, és mikor elvenném visszarántja, közben kacag az orrát is felhúzva. :)
(Minitörténet: vacsoráztunk, és egy csepp főzelék az asztalra esett. Feltöröltem az ujjammal, majd bekaptam. Lelle figyelte, a végén a cuppanást természetesen kacagás követte. Leutánozta a cuppantós mozdulatot, előbb saját magán, aztán nyújtotta az ujját kóstolásra. A mozdulat közben eszébe jutott, hogy valami hiányzik, és korrigált. A mutatóujjával feltörölte a semmit, majd a szájába vette az ujját és cupp. :))

Ellenben jajj, ha nem úgy történik valami, ahogy azt ő szeretné. A kérés mára dobhártyaszaggató, érdüllesztő csatakiáltássá lett, a negyedik gyerek helyzetéből fakadóan persze teljesen érthető az ok is. Ezt a kiabálást még álmában is képes produkálni, olyannyira, hogy tegnap Dani fel is ugrott az ágyban ijedtében. Pedig csak a cumit szerette volna, nem pedig a cumisüveget.
Ezt a fajta egyértelműséget egyébként nagyon kedvelem, Mikoltra hajaz :). Tegnap a játszótéren a szokásos négy fő helyett ezren voltak. Lelle egy picit lement a kezemből homokozni, de hamarosan besokallt, felkérte magát, és hangos emmmemmm kiabálással, és a fejem forgatásával jelezte, hogy ideje volna a kerítésen kívülre kerülnünk.

A homokozás iránt szenvedélyét felváltotta a nagymozgásban való feloldódás, egész nap gyalogol a karikalábain (ez is új nekem, egy kislabda simán átférne köztük, nagyon cuki, ahogy megy velük :):)), sőt tegnap a futással is megpróbálkozott. Ráül a motorra és mérgelődik, hogy nem megy magától. A kerti kiscsúszdán tegnap óta egyedül lecsúszik, a nagy mászókára felmászik. Rúgja a labdát, tolja a babakocsit.
És hamár játék... cipeli a babáját. :) És pakol, és rombol, és asztal tetejére mászik. Meg mesekönyvet nézeget.
És telefonál. Bármivel, ami annak látszik. A laptop töltőjének kábelén a dobozzal is. Közben mondja is, hogy ámm. :)
Nagy cumista és egy újabb paplanozó :).

A kommunkikációja egyértelmű, kevés igazi szóval tarkított, de így is tökéletes. A legjobban az integetést szeretem, amit mostanra kiegészített az hosszúra nyújtott aaaa-val is.
A kevés szó ennyi: baba, papa, tete, ennenn, emmm, amm, hmm. :)
Az igen egy rövid torok e, a nem egy lefelé hangsúlyozott hosszabb. :)

Az evés alvás témában nincs újdonság, jól eszik, kivéve ha foga jön (négy van belőle), és sokat, és mindent. Éjjel még cumisüvegezik, mennyiségileg sokat, de már csak kétszer, és az utolsó doboz tápszert bontottam a múlt héten, így hamarosan lezárul egy korszak ismét.
Délután és este a nappaliban alszik, éjjel pedig mellettem a kiságyában. Ritka, ha mellémkéri magát, olyankor viszont visszabújna leginkább, a hasamon alszik el, a szívemet hallgatva.

Mérni nem volt alkalmam (új adat :) 9300 gramm), ahogy oltásra sem jutottunk el (most jönne a 4 hónapos...), mert természetesen ő sem maradhatott ki a szezonnyitó takonykórból.
Selyemhajú, puhabőrű, szeretemnagyon.

2012. június 11., hétfő

Lelléről

Nincs túl nagy szerencséje a legkisebb királylánynak, hogy épp ma töltötte az első szülinapja előtti utolsó megemlékezős napját, mert bármennyire is szerettem volna agyonszeretgeni egész nap, meg szép hosszú bejegyzést írni a finomságáról, ma nem ment.
Most, hogy már alszik, persze minden sokkal meghatóbb, és megindítóbb, mint nap közben volt, és mostanra már jócskán szégyellem is magam, hogy voltak pillanatok, mikor legszívesebben kiköltöztem volna a holdra. Csak a teraszig jutottam, de a pulzusom nem nagyon ment 220 alá egész álló nap, csak mikor épp aludt.
Mert egyébként meg ordított, annyira, hogy Dani, akivel este fél kilenckor találkoztunk először reggel óta, valamivel kilenc után annyit mondott, hogy hűha... meg hogy teljesen megérti, miért kerülöm a fürdőszobát mindenféle indokokkal. Pedig nem szokott dicsérgetni, de ma még azt is mondta, hogy le a kalappal, vagy valami ilyesmi.

Azt hiszem, hogy a foga az ok, emellett pedig meggyőződésem, hogy tudja, hogy oltásra kellene mennünk, mert tegnap óta folyik az orra, ami nem olyan látványos, viszont ismét egészen dártvéderesen veszi a levegőt, és néha köhög is, az mondjuk cseppet sem szép...
Már tegnap este sem tudott megnyugodni lámpaoltás után (pedig már olyan szép új rutint alakítottunk ki, kettesével felosztva a gyerekeket, és én kaptam a lányokat, ami olyan ritka...), és hiába vittem le a nappaliba, ott sem volt igazán jó... meg sehogy sem, aztán egyszercsak csend lett és alvás. Kevés közöm volt a dologhoz, és csak sajnáltam, miután már az összes idegszálam elszakadt, és nem is éreztem semmit sem, csak ringattam és drukkoltam neki, hogy sikerüljön kijutnia a kiabálás szakadékából. Azt hiszem, inkább beájult szegény...

Ma meg azzal folytatódott, hogy rettenetesen korán kelt magához képest (fél nyolc), és csak sírt, míg újra el nem aludt (kilenc után kicsivel), aztán felébredt és sírt, aztán elaludt, aztán sírt... még Hanna is ringatta, pedig mostanában nem is szokta csak úgy.
Most is itt alszik a nappaliban, lassan felviszem, de miután már eltelt az a bűvös fél óra, míg mélyen alszik, és nekem is kisimultak a vonásaim, mégiscsak le kell írnom, mennyire nagyon jó, hogy van nekünk egy ilyen legkisebb.


Akinek alig van súlya, és hosszú mindene, még az ujjacskái is, a szempillájáról nem is beszélve. Akinek kék a szeme (demégmilyenkék), és szerintem ez már így is marad, akinek a haja elől háromszöget formáz, és én imádom.
Akinek puha a bőre, és ha fordítja a nyakát, akkor még hurkás is, pedig amúgy egy kis cinege, leszámítva a combokat...khm. :)
Aki úgy eszi a borsólevest, ahogy csak Árontól láttam, vagy még úgyabban.
Aki már néha elengedi álló helyzetében azt, amibe kapaszkodik, hogy aztán meglepődjön ezen, és a popsijára huppanjon.
Aki oldalazva lépeget az asztal mellett, és tolja a kisszéket, közben pedig hátravillantja a kétfogát rám, rém büszkén, és hát lássam be, van is mire. :)
Aki azt mondja tete, és az sokszor azt jelenti, tessék, pl. a bababörzén a dobozból gondos válogatás (kidobálás) után előkotort kincset nyújta. Meg azt is mondja, hogy nem, ezt el sem hittem, pedig tényleg.
Aki mindent ledob, mert annak hangja van és az jó.
Aki annyira bújós, mint az összes együttvéve, a minap az édesapja etette, ő meg két karral átfogta a nagy atyai kezet és ráborult a fejecskéjével is.
Akinek van néhány rigolyája, többek között a hordozóban csak úgy tud elaludni, ha a napellenzőbe bele tud kapaszkodni...
Aki pohárból iszik és kukázni is szeret.
Aki kacagva viseli a testvérei jobbnál jobb ötleteit, akkor is, ha azoknak nem mindig kacagás az vége...
Aki meghódítja a lépcsőt, a tetején pedig térde emelkedve jelentkezik, hogy vigyem le, és mégegyszer.
Aki egy mosolygós kis gombszemű, manóarcú, kerekbuksi, aki most épp Áronra hasonlít.
Aki éjjel már csak egyszer vagy kétszer kér, és reggel úgy ébred, hogy rákönyököl a leesésgátlóra, mint egy kis királylány, és kitárja az ajtót, hogy lássa, mi történik odakinn :):)
Aki mind közül a leggyorsabban lett 11 hónapos.

2012. május 11., péntek

10 hónapos a negyedik Kiscsillag

Lelle ma tíz hónapos.
Az első kétszámjegyű, és az utolsó, amit két kéz ujjaival még meg lehet mutatni, ha kérdik.
Mindjárt egy éves lesz... ma megérkezett Mikolt szülinapi ruhája, ami elgondolkodtató is volt egyben, meg emelkedetté is tette a lefekvés előtti pár percet. Mikolt forgott benne, Lelle pedig ritmusra rugózott mellette. A két júliusi... nemsokára málnás torta kerül a kerti asztalra.
Meg egy barackos túrós is.

Lelle rohamosan száguld a kisgyerekkor felé.
Igazi kis huncut lett, csillogó szemű, mindent felfedezni vágyó kis gombóc, akivel már egyáltalán nem nehéz, sokkal inkább szórakoztató az együttlét.
Amikor picikét látok, akkor tűnik fel igazán, mekkora lett a mibabánk, és néha magamban sóhajtok is, hogy mennyire hiányzik az a kis csomag, akit először a kezembe foghattam.
Sokszor lejátszódott bennem a születése, és ezerszer át is íródott az elmúlt hét során. Soha nem foglalkoztatott ez a téma ennyire, és magam sem értem, miért most került elő... Valószínűleg a meleg idő hozza a kontextust, és szakadnak fel az emlékek, vegyesen.
Lelle születése volt a legnehezebben befogadható számomra, vele éltem meg a legmélyebben az elveszés félelmét, annak a biztos tudatát, hogy meghalhatok.
Ő tanított meg arra is akkor, hogy egészen mindegy, hogy mi történik, és hogyan, a legfontosabb, hogy az adott pillanatot úgy éljem, hogy az a következőben is vállalható legyen.

Kitartóan gyakorlom.

A botladozásaim ellenére (szerintem ő sír a legtöbbet, és ő az, akire ekkorka korában a legkevesebb megkülönböztetett figyelem jutott...) úgy tűnik, hogy egy újabb napocska ő, mosolygós, ragyogó, és még mindig a legérzékenyebb valamennyiük közül.
Szeretem a teli szájas hangtalan kacagását, azt, ahogy odadugja a fejecskéjét a vállunkhoz, ahogy finoman nyúl az arcunkhoz, és még finomabban a szánkba. :)


De vesszünk el gyorsan a részletekben, mert úgy szeretem visszaolvasni évek múltával ezeket az apróságokat. :)

Darabosat eszik. Ha pépest adok, fintorogva elfordul pár kanál után, de bármi, amivel dolgozhat, tetszik neki. Lassan nem is adok neki mást, mint amit mi eszünk, kicsit odafigyelve arra, hogy az ő igényeinek is megfeleljen az étel. Amit nem kaphat még, azt kihagyom az övéből, de ez mára már nagyon kis körre szűkült.
Evett már rakott krumplit és töltött tököt is, villával, még csak össze sem nyomkodtam.
Éjjel majdnem hét deci rizstejes tápszerrel megbolondított löttyöt iszik meg, most a fognövesztés miatt gyakrabban jelez, de volt már olyan éjszakánk is, amikor csak kétszer kért.
Hogy miért etetem még mindig éjjel is? Mert nem hiszem, hogy bármi értelme lenne ezt megvonni tőle. Ha szoptatnám (bárcsak...), akkor most szopizna.
Felkelni nem kelek, előre bekészítve várják az üvegek az adott pillanatot. Reggelig eláll a tápszer is. És mint ahogy a szopikba, az ivászatba is sokszor belealszunk, aminek tápszeres, rizstejes lucsok lesz a vége :), de a takarítás megvárja a reggelt szerencsére.

Az alvása olyan nagyon más, mint pár hónappal ezelőtt, és ugyanolyan, mint egy hónapja. :) Éjjel mellettem, sokat és édesen, nappal a kiságyában a nappaliban, egyszer egy mondjuk hosszabbat alszik. Nem altatom, sosem gondoltam volna, hogy Lelle egyszer majd egyedül leteszi a fejecskéjét, de a délutáni alvások is csak a zenélő bárányt és a paplant igénylik, még úgy is, ha nem azonnal alszik el, hanem még nézelődik, játszik egy darabig, akár úgy, hogy ott vagyok a közelben, akár úgy, hogy nem.
Este pedig, ahogy megitta a magáét, befordul és már alszik is, kevesebbszer keresi a helyet, aztán elalszik. :)
Nagyon nagyon hálás vagyok ezért.

Ebben a hónapban lett mindennapos az ácsorgás. Ha mindezt anélkül tenné, hogy kapaszkodik, vagy hogy beül a lába közé, akkor őszinte volna az örömöm, így örülök, és közben drukkolok, és teszem, amit Kornél mondd ilyenkor, vagyis amint feláll, lehuppantom a popsijára, azzal, hogy csüccs.
Már érti. :)
Kornélnál jó másfél hónapja jártunk utoljára, lassan érik egy újabb találkozás.
Villámgyorsan mászik, és nagyon ügyesen támaszt, akárhogy is esik, vagy dől, azonnal ott a keze, és ez olyan jó. A kobak, ami Áron fejét védte, elő sem került, azért megnéztem, megvan-e, megvan.


Tapsol, tép, és kiüti a kezemből a kanalat. :)

Végre elkezdődött a gagyogás is, aminek mindenki nagyon örül, leginkább a többi gyerek. Körülállják, és beszéltetik. Lelle pedig egyelőre válaszol is. Néha összerakja a berregést és ezt a sajátos Lellemondókát, olyankor a legviccesebb. :)


Játék is a kommunikáció, olyan szép látni, ahogyan kapcsolódik, Palival rendszeresen azt játsza, hogy ránéz, elfordul, visszanéz és nevet ezen. :)
A legkedvesebb játékok közé tartozik a pakolás, azt ajtók ki és becsukása, a papírtépkedés, néha az az érzésem, hogy igazi gyerekeknek kitalált játékkal nem is játszik...

Mindent a szájába vesz, szereti a vizet, pohárból iszik, szétszedi a csipeszeket, leveszi a cipőjét és a zoknit csakúgy, mint bármelyik sapkát. Nem kedveli az idegeneket, de a kategóriatagságot ő dönti el.
Két foga van, 7600 gramm és 74 cm.

2012. április 27., péntek

Egy újabb első

Immár egy fogatlan sincs a családban :)
Tegnap este, mikor a kiabáló Lelle mellé kerültem, egy kis fehér csík jelezte, hogy valami készülődik a csepp szájban, ma reggel pedig koccant a kanál.
Egyikük sem siette el a fogzást, és most napra pontosan meg is emlékezem erről. Lelle kilenc hónapos és tizenhat napos korára növesztette az elsőt.
Hogy volt-e előzmény, nem tudom, Lellike nem spórol a sírással, de különösebben nem viselte meg a dolog, hacsak a piros popsi nem árulkodott már tegnap is. Végülis a bőrgyógyász megmondta legutóbb, lesz még ilyen, amikor majd fogat növeszt.
Lett.
A fognövesztéssel párhuzamosan pedig nagylányos tempóra váltott az evésben is, a pépes alma-banán-krumpli ebédet lazán kiköpte, helyette a tonhalas-paradicsomos-olivás ragut választotta és nagyon elégedetten bekebelezett belőle egy felnőtt adagnyit.

2012. április 12., csütörtök

Kilenc hónap


Már majdnem feladtam, hogy írás is szülessen a képek mellé...
De ma addig nem fekszem le, míg meg nem örökül Lelle kilenc hónapos kicsi lénye, ami legalább annyira ezerszínű, mint az össze többi gyerek idehaza, és mégis olyan nagyon más.

Egészen meghatódtam most ezen a számon, a kinti-benti idő együttállásán, és elmerengtem magamban többször, milyen messze van már Malajzia, a sok küzdelem az időjárással, kórházzal, szüléssel, költözéssel, ugyanakkor annyira elevenen él bennem ezernyi apróság, ahogy Peti fogja ezt a cseppet, mert nekem nehéz, és mindig látom a kis kezeit, lábát, mert elég rá az egyszál. Ahogy azon gondolkodom, milyen lesz a hideg, a légkondi zaja nélkül (most a párásító megy állandóan, ezt kipipálhattam :)) az altatás, el sem tudom képzelni, hogy lesznek körülöttünk nagyszülők, barátok.

És most itt vagyunk, egészen hihetetlenül nehéz időszakot élünk (ahogy az már lenni szokott :)), és ha arra gondolok, akkor, ott azt hittem, az nehéz, hát csak legyintek...
De most róla, aki a legérzékenyebb, legbújósabb, leginkább kiismerhetetlen, legsírósabb, és egyben a legutolsó, legkisebb kerekbuksi.
Lemértem, és meglepődtem, milyen picike. Vagyis hosszú, de a súlya mintha nem változna. Hanna ekkorkának már egy kilóval több volt, centire azonosan... Lelle 7400 gramm mindössze (pedig van husi rajta, de tény, hogy nem egy zömök alkatú gyerek :)), és 72 cm. Fogakat nem növeszt, ahogy hajat se nagyon, a szeme kék, a kis gödrök az arcocskáján változatlanok. Gondoltam ideje lenne oltatni, de miután lebeszéltük a védőnővel az időpontot, Lellike lázas lett, majd három napra rá pöttyös is...
Ezt a három napot nem fogom visszasírni, ahogy szerintem ő sem, csapnivaló kedvvel, és még rosszabb éjszakákkal gazdagodtunk, én pedig a biztos tudattal, Lelle hiperérzékeny. Mióta a pöttyök elmúltak, egyszer ébred éjszakánként, én ezzel párhuzamosan hajnalban már fent vagyok, mert kialszom magam. Sosem gondoltam volna, hogy hat óra alvás bőven elég, ha egyben lehet abszolválni.

Résztelekben...
Egyszer alszik nappal, kevesebbszer fordul elő, hogy kétszer, leginkább olyankor, ha az egy nagyot megzavarja valami (ami elég könnyen megy, ezért ha elalszik, nagyon vigyázok rá, nehogy felébressze bármi), leginkább kint a babakocsiban. Ha bent éri a fáradtság, akkor a nappali kiságyában a felhúzós bárányt ölelgeti, és mire az eldalolja a hat egyforma nótát, Lelle már alszik is. Sosem gondoltam, hogy lesz ilyen könnyű álombamerülés, mindig meglepődöm, hogy megint és újra és egyedül alszik el...
Este mellettem, a cumisüveget kiürítvén, befordul a paplanba, és alszik.
Jajj de nem várom a fogacskákat, olyan jó ez most :)

Kanállal hajlandó csak enni, és bármit megkóstol. Ha mi eszünk, csattog a nyelvével, de ugyanezt csinálja akkor is, ha éhes. Cumisüveget nappal már nem is fogad el, ha kínálom ellöki, és fordítja a fejét. A nagy gourmet viszonylag türelmetlen, Hanna jut róla mindig az eszembe, mert őt sem lehet egyfolytában etetni, ha valamivel nem kötöm le, akkor forog, kiveri az ételt a kezemből a hadonászással. :)
Pohárból iszik, a schüssler sót simán elszopogatja, a csőrös itatóból akár egyedül is kiszolgálja magát.

Dumál, utánoz, grimaszol. A hangtalan kacagása ismerős, nagyon édes, ahogy teli szájjal ránkragyog. :) A papírt, könyvet eltépi, tárgyakat összeütöget, mindent megrág, megráz.

Mászik. A kúszásból és a négykézláb hintázásból egyszercsak mászás lett, attól kezdve pedig csak így közlekedik. Eleinte nagyon lassan, de gyönyörűségesen szabályosan tette az egyik kezét-lábát a másik elé, mára már gyors tempóban jön, igazi kis felhúzós kutya stílusban. Imádjuk :).

Lassan ő is beáll a csapatba, sokszor látom, hogy már nem 3+1 a gyerekek száma, hanem 4.
Simogat, megy a nagyok után, kíváncsi, ha jön valamelyik a lépcsőn, vagy meghallja a hangjukat. A nagyok pedig nyúzzák, ha nincs ott, akkor azért reklamálnak, ha meg megjelenik, akkor azért, bár kétségtelen, hogy Lelle még csak szétszedni tud, bár remek kisbaba, ha épp az a játék. :)

Várom az igazi, meleg tavaszt, amikor majd ki lehet őt is tenni a szabadba, kíváncsi vagyok, mit fog szólni a fűhöz, a homokhoz, a betonhoz.
Lellibelli... lassan egy éves. Őrület.

2012. március 11., vasárnap

Lellemanó 8 hónapos

Vissza kellene olvasnom a nagyok 8 hónapos bejegyzéseit, mert annyira erős a dejavu bennem egy mondattal kapcsolatban, ami úgy hangzik, egy hónap alatt babából kisgyerek lett. Most épp Lelle.
Tegnap vendégeink voltak, Laci kérdezte, milyen Lelle, nekem pedig el kellett gondolkodnom. Mert olyan vegyesen ismerős, mindegyikből van benne egy picike, és mégis más. Leírhatatlanul változatos, és semmi csak rá jellemző nem jutott eszebe hirtelen. Egyszerűen csak Lelle :)
Anyukám szerint MiniMimi, erős akarattal, életvidámsággal, függetlenséggel.
Van benne valami, bár mind igazi erős egyéniségek, akaratért nem kell újra sorba állniuk...
Külsőre határozottan Áron, a mozgékonysága sokszor juttatja eszembe a pici Hannát. A mosolya, a vigyorisága pedig Mikoltot idézi.

Számokban: 72cm, gramm és nulla fogú.
A szeme kék, a haja pedig selyem :) Hogy milyen színű, fogalmam sincs, olyan miféle szőke talán.

A szopizásnak végleg hátat fordított, szerettem volna kitartóbb lenni, de ő döntött. Már nincs erőm fejni, ő pedig legalább olyan bensőségesen simogatja a cumisüvegre húzott frottírzoknit, mintha a világ minden kincse ebben csoportosulna.
A szilárd ételekre kifejezetten nyitott, mára már bárki eszik a környezetében, azonnal rátámad, nagyokat nyel, és kerekre nyitja a szemeit. Sokat és kitartóan eszik, nem mohó, de minden elfogy, rendszerint több, mint amennyit gondolnék. Lassan elkezdhetnék újra főzni, és adhatnám neki is azt, amit mi eszünk... kivéve azokat, amiket még nem ehet :)
Két hete megkapta Hanna székét a háttámlával, és már igazán nagyosan ül velünk egy asztalnál.
Mikor először ettünk hatosban, mosolyogtam rajta, hogy Dani minden gyereknél mondott valamit, most pedig olyan természetes volt, hogy immár négy gyerekünk gazdagítja a vacsoraasztalt.

Az alvások szépen elsimultak, ritkán eszembe jut, mennyit sírt esténként, mennyit sétáltunk vele a kongóan csendes házban, hányszor változtattunk helyszínt, csak mert neki úgy volt jó. Vagy sehogy.
Mikor megissza a vacsorát, és békésen elalszik mellettem, mindig meghatódom. Olyan puha és illatos ilyenkor, olyan nagyon jó ez a csendesség, és béke, nem hittem, hogy ilyen hamar elkövetkezik ez. Sokszor a kezemet fogja álmában, vagy hozzám bújik, és ha egyiket sem, akkor rendszerint orrba csap. :) De ezt legalább csendben teszi, így elnézem.
Nappal most épp kettőt alszik, ha szerencsém van, akkor a második részben fedi a nagyok sziesztáját. Ha lent alszik, akkor a kiságyban, a nagy medvével, amit Árontól vett kölcsön (ma már Áron benyújtotta az igényét rá... nem gondoltam volna, hogy ragaszkodik hozzá...), és a paplannal, a feje alatt a szoptatós párna. Kis rituálé, és ha minden stimmel öt másodperc kell az elalváshoz.

Kezdi kommunikációra használni a hangját. A nemtetszést legújabb verzióban egy éles sikkantással jelzi, ami nagyon vicces, nevetünk is rajta, ez meg neki tetszik. A komfort hat főnél kezdődik, ha legalább ennyien vagyunk körülötte, akkor békésen játszik, látszólag ügyet sem vetve a jelenlévőkre... de amint csökken a létszám, görbül a szájacska, és kezdődik a panaszkodás. Kivéve, ha valaki fel nem veszi, és mostanság legjobb, ha a közelben vagyok.

A nagykönyv szerint megkezdődött a nyolc hónaposokra jellemző szorongás is, nem mehetek pár centinél messzebbre, a látóteréből kikerülni végzetes, de mindezt csak akkor produkálja, ha itthon vagyok. Ha Dani, vagy az anyukám van jelen, ennyire nem éles a reakciója. És persze, amint meglát, senki nem jó, aki addig elfogadható volt. Szeretem :)

Tűri a nagyok zaját, az esetleges atrocitásokat is elviseli, szeret a testvérek között lenni, figyelni, ahogy játszanak, és a mozgás finomodásával elérkezett a kapcsolódás ideje is.
Kúszik, eddig csak pár centit haladt ezzel a technikával, ma figyeltem ahogy küzd, és meg kell mondjam, elérzékenyültem a kitartó igyekezeten, ahogy haladt lassan, de biztosan a cél felé. Tanulni lehetne tőle ezt a fókuszált figyelmet.

A mozgása egyébként is szívemet melengető, és hogy a kúszás is bekerült a repertoárba, végképp megnyugodtam. Négykézláb egyik kezét felemeli, úgy játszik, hosszan... vagyis a támaszaira nem lehet panasz. A mászás egyelőre nem érdekli, ha haladni akar, akkor hasra vetődik, és kommandózik célirányosan. Még mindig gurul is, de már sokkal ritkábban. Négykézláb kinyújtja a térdét, egészen feltolja a popsiját. Hanna csinálta ezt ekkorka korában. :)

A kádban már nem marad meg a kis fekvőkében, így nemrég végleg elbúcsúztattuk, azóta pár centis vízben fürdik, hason fekve, támaszkodva. Eleinte bele-beleengedte az arcát, de mostanra biztosan pancsol, prüszkölés, nyelés nélkül. Leírva riasztóbb, mint életben, egyszerűen hiszek benne, hogy a víz nem ellenség, hanem egy izgalmas, és tanulható közeg.

Nagy cumi és lábrajongó, szereti a nagy, lapozható könyveket, a szőnyeg rojtjait, a cetlit, a duplot, a labdát, a zenélő bárányt, a paplant és a cumisüveget. Ha a szemébe süt a nap, vagy fúj a szél, ha zörög a varrógép, vagy túl nagy a hideg, ha meg akarom törölni az orrát, vagy elfogy az ennivaló... és ha kikerülök a képből... nos akkor megmutatja, hogy ő is az ezerszínből válogat.

2012. február 11., szombat

Helyzetjelentés

Balett vizsga abszolválva, vaku híjján kevés jól sikerült képpel, annál nagyobb cukiságfaktorral egyébként.
Lelle popsija javulóban.
Mind beteg, velem az élen... Holnap végre Dani is itthon tölti a napot, reméljük az egészségesek sorát továbbra is erősítve, ha eddig kibírta, most már igazán így is maradhatna.
Lelle hét hónapos lett, erről, és a balerináról is külön posztban, képekkel bővebben... nem ma.

Áron:
- Mama, mit eszik Lelle?
- Kölespépet, sárgarépával.
Szalad pár kört, miközben kántálja, kölespép és sárgarépa.
Mikolt közben a kanapén fekszik...
- Mama, a hóembernek is van sárgarépája.
- Ühüm...
- Akkor azt nagyon apróra kellett vágnod?
- Nem Mimi, ez a sárgarépa üvegben volt, és a bácsik összedarálták.
Áron épp érkezik a kanyarban:
- A hójembert? - kérdi tágra nyílt szemekkel, a levegőben megállítva a száguldását.
- Nem Áron, nem a hómebret, a sárgarépát.
- Jaaa... - mondja nagyon tudálékosan, majd fut tovább.

Mikolt mostanában a születéssel foglalkozik. Nem gyakran, de igen nagyszerű perspektívából, legalábbis én nagyon szeretem a látásmódját.
- Mama, ha meggyógyultam, megszülsz újra?
- Meg én... akárhányszor. Miért szeretnéd?
- Mert szeretek megszületni.
Ennél nagyobb bókot...

2012. február 1., szerda

A dinamika, amit úgy szeretek

Csak meg kellett érnem... vagy élnem. :)
Lelle első igazán tettem érhető fejlődési ugrását igyekszem rögzíteni, és egyelőre nem tudom, hogy a múltat, vagy a jelent kellene jobban. A mai nap ugyan nyafogósabbra sikeredett, mint a sokhónapnyi átlag, de ez talán csak az én megélésem, köszönhetően annak a meglehetősen nyugalmas pár napnak, amit előbb nehezen mertem elhinni, majd villámgyorsan meg is szoktam. Estére az is kiderült, hogy a sok nagyszerű újdonság mellett elvesztem az értelmezés útvesztőjében, és nem sikerült megfejtenem, mit szeretne...
Vagyis ez egy örömködős poszt, arról, hogy hogyan kezd igazi pillangóvá válni ez a kis bababab.

Kezdem az elején, aztán majdcsak lesz ebből a sok körítésből valami koherens is.
Alapvetően három nagy változásról lesz szó. :)

Íme, mimás, mint az evés az első helyen.
Olcsón adták, ezért vettem tíz üveg cukkini főzeléket az interneten (manapság lassan a pelenkát is így vásároljuk (a postás a múltkor panaszkodott is, hogy micsoda emberek vannak, akik a lapra szerelt bútort is a postással vitetik házhoz... no akkor kicsit pironkodva mondtam neki, hogy a következő szállítmányt ne dobja át a kapun, ha esetleg nem talál idehaza, mert törékeny lesz...)), és csak reméltem, hogy az idők végezetéig majdcsak elfogy. Mert a cukkini ízetlen, eddig egyik gyerek sem rajongott érte, de úgy éreztem, feltétlenül szükségünk van erre a zsákmányra, majd feltuningolom valamivel.

Lelle ma az egymást követő ötödik alkalommal evett ilyet. És lassan kétségbe is esek, hogy ha elfogy, amire elég nagy az esély, honnan szerezzek ugyanilyet, hacsak villámgyorsan nem jut eszembe egyéb okosság. Úgy tűnik, Lelle hozzátáplálása első fázisában az ízek helyett az állag az ismerkedés tárgya. Azt viszont nagyon lelkesen próbálgatja.
És hogy mindezt úri módon teszi, azt köszönjük Neelunak és Annának, akik ezzel a csodadologgal ajándékoztak meg minket. :) Hanna megszaglászta, majd mosolygott egyet, hogy ebben érzem a Neelu illatát, és minden ellenállás nélkül adta kölcsön a stokkét Lellének. Ő pedig egy plusz párnával ül "nagyosan".

Annyira megváltozott ezzel a babaszékkel az életünk, vagy a perspektíva emelkedett voltának köszönhetően (eddig a földön kucorogva etettem... ha hagyta :)), vagy ez is egy része annak az újraalakulásnak... Nagyszerű és egyben szoknivaló még, hogy elérkezett az a pillanat, amikor hatan ülünk az asztalnál. Hm.

Finom átmenet a második témára, a mozgásra. Tegnap óta a hasontámaszból emelgeti a popsiját, és egy ideig meg is tartja magát négykézláb. Rugózik, aztán lehasal. Aztán újra. Negyedszer is megunhatatlan. A kép minőségéért elnézést, nem állítottam a gépen, nehogy elszaladjon a pillanat.

És itt a harmadik is, szintén nem függetleníthető az előző kettőtől, ahogy egy tanárom mondta az egyetemen (aztán tanítottuk, mert amolyan örökigazság, és semmiresemjó :):)), hogy minden mindennel összefügg, ez pedig a kapcsolatainak az alakulása. Nagyon izgalmas, ahogy az eddigi differenciálatlan, vagy éppenséggel lassan diferenciálódó szociabilitási szakaszból elérkezett a specifikus diferenciálás szakaszába (by Bowlby). Ami érthetőbb nyelven azt jelenti, hogy eddig mindenkire mosolygott, bár lelkesebb volt az ismerősökkel, mostanra kifejezetten kitüntetettek a család, azon belül is a szűk család tagjai, első helyen jómagam, aztán Dani és Hanna, majd a többi testvér.
Ahogy fent rébuszokban írtam, a mai napunk elképesztő nyűgje végül úgy oldódott meg, hogy kínomban a hátamra kaptam (amit eddig nem viselt el), ő pedig egy fél órán át nézelődött, hol a karomat simogatva, hol anélkül. Hannát kértem, nézze meg, alszik-e, de csak végre ellazult, mert felfogtam, mit szeretne. Ez a karsimogatás olyan nagyon ismerős, Áron ilyen tapogatós, és annyira jó, hogy Lelle is beállt a sorba :):).
Este Dani arcát fogdosta ugyanilyen finoman.
Eddig elég volt a hang, vagy a fizikai jelenlét, mostanra igazi testkontaktusra vágyik, altatáskor a mellkasomra fektettem, mert csak úgy volt jó.
Hanna a napokban kezdett el intenzívebben játszani a legkisebbel, nagyokat kacagnak együtt, hol azon, hogy Lelle Hanna matricáját kapirgálja a pólójáról, hol azon, hogy a kezét akarja megenni... vagy épp leberregi. :)
Annyira jó őket nézni, hogy még azt is elfelejtem, hogy rászóljak, ne ültesse.
És ez itt az utolsó, egyáltalán nem jó, de mégis említésre méltó új, hogy ültetve egyenes háttal megmarad. Ahogy fényképeztem őket, eleinte nem tudtam, mi a fura, aztán rádöbbentem... minden alkalom, amikor először vált bármelyikük vízszintesből függőlegesbe olyan, mintha egy új gyerek érkezne a családba.
Baba még jócskán, de már sejtem a kisgyerek Lellénket is.

2012. január 28., szombat

Enyhébb szellők fújdogálnak

Nagyjából egy hete kezdődött, de akkor visszafogtam a jólesően felszabadult sóhajomat, mert hiszen nem lehet nekem olyan szerencsém, hogy a dolgok, ráadásul egycsapásra a könnyebb felé vegyék az irányt.
Pedig lehetnék már olyan dörzsölt, hogy tudjam, a legkisebbeknél egy biztos igazság van, jelesül, mire megszokna az ember egy rendet, az fel is borul. Persze ez inkább a negatív irányba mutató változásokra volt igaz eleddig, legalábbis inkább akkor értem tetten, mikor a tendencia úgy mozdult, hogy az aktuálisnál hirtelen nehezebb lett az élet.
Ez mondjuk rólam szól, lehetne ez másként, és ez a mostani erre is jó, hogy örüljek, észrevettem azt is, hogy most jobb, mint valaha. :):)

Lelle az oka, aki ebben az elmúlt egy hétben a következőkkel kényeztet el:

1. Este a miágyunkban szopizva!!! kezdi a vacsorát, majd átvált cumisüvegre, és mire befejezi, el is alszik. Mellettem!!! szuszog egész éjjel, tarkítva soksok evéssel (de mitbánomén, ha nem kell ezért a vízszintesből függőlegesbe váltanom), majd reggel kilenc és fél tíz között kel. Mosolyogva kurjantgat, amint meglát...
Szemben az eddigi trenddel, ami úgy festett, hogy a vacsora hangos kiabálással ért véget, ciciről hallani sem akart, és legalább öt törzshelye volt éjjel, megspékelve néhány naponta a többórás éjjeli-hajnali dorbézolással.

2. ... ez a mosoly végigkíséri az összes találkozásunkat a nap folyamán. Ahányszor csak meglát, széles és néha hangos nevetéssel adja tudtomra, mégiscsak megérte ez a hat hónapnyi zombiság. Így:

Szemben azzal, hogy eddig valahányszor meglátott, mindig legörbült a szája, így tudatva velem, hogy a legjobb lenne azonnal a bőröm alá bújva visszatérni a kellemes szimbiózisba. Bármennyire is hízelgő volt ez, mégiscsak szívesen cserélem le erre a mosolyra... pléne, hogy a szimbiózisra való törekvés nem veszett a múlt homályába, csak megváltozott. Például idegenfélelem formájúvá transzformálódott.

3. Míg el nem fárad (napjában kétszer), vagy meg nem éhezik (random időközönként) játszik a szőnyegén, forog, gurul, játékokat vizsgál, szájba vesz, rág, ráz. Figyeli a nagyokat, kommentálja az eseményeket, énekel velük, és berreg, cuppog naphosszat.

Szemben az eddigi kétperces határral, ennyi volt a szintidő, míg szívesen maradt egyedül.
Mikor elfárad, megéhezik, szól. :) Már nem artikulálatlanul, hanem számomra felismerhetően megkülönböztetett sírással, kiabálással.

Ráadásképpen pedig itt az evésmumusunk... aminek lassan úgy tűnik integethetünk, mert távozóban van. Egyre többször sikerül megszoptatnom, nincs ellenállás, sőt, inkább akkor reklamál, ha nincs elég tej. Olyankor a jól bevált tápszer nyer, de ma végre jelentős előrelépést tett a szilárd ételek megismerésének eleddig oly rögös útján.
125 grammnyi cukkini főzelék fogyott el, és ha lett volna még, biztosan nem utasította volna vissza.
Mekkora öröm volt tátogó szájacskát látni, zippzár helyett! :)

2012. január 22., vasárnap

A rizs, a cipő, meg az édesanyám

Néha elgondolkodom (csak mert írói válságban vagyok, még lenne téma... csak valahogy nem áll rá a kezem a billentyűzetre a napokban, de talán lassan újra összeszokunk), hogy vajon a kicsik mennyire, mire emlékeznek a tavalyi évünkből.

Hanna majdnem minden nap felidéz néhány mozzanatot, megdöbbentően tisztán és aprólékosan. Nemrég a laptopomon nyitva maradt a facebook, és egy fénykép láttán jutott eszébe egy sor emlék. Yu kistestvére volt rajta, de olyan szögből, ami alapján nem voltam benne biztos, hogy felismeri, ráadásul meg is nőtt az a kisfiú, a haja hosszabb lett jóval... és mégis. Azonnal sorolta az óvodás napjaik ezernyi apróságát, olyasmiket is, amikről eddig nem is beszélt.

Mikolt leginkább olyasmiket emleget, amik meghatározóak voltak látványban, mélyebb nyomokat hagytak benne, vagy épp Hanna emlékeit kántálja Hanna után. Ő például kérdezni szokott, hogy mikor megyünk vissza a fekete lépcsős házunkba, és mi lett a szürke autónkkal, mikor lesz megint a miénk. Neki a tér és az idő még nem teljesen tiszta fogalom, az érzései sokszor felülírják még a háromésféléves realitását is.
Leginkább a kapcsolatok azok, amik feledhetetlenül nyomot hagytak benne, ma is (és ez a héten már sokszor lezajlott párbeszéd ismétlése) végigkérdezte, hogy tél után a tavasz jön ugye, aztán pedig a nyár, és akkor jönnek majd a Bogiék. Akiknél majd lakni fogunk, és elmegyünk velük medencézni. :) És innen már nem lehet őt meggyőzni ennek képtelenségéről. Akkor sem, ha amúgy tudja, hogy Penang olyan messze van, hogy egy alvás kell a repülőn ahhoz, hogy eljussunk odáig. Mindegy. :)

Áronnak leginkább a teste emlékszik azt hiszem. A csípős íz a mai napig nem zavarja, ahogy a szénsavas innivaló sem bántja, és örömmel masírozik a kádba popsit mosni, ahogy ott tettük. Magától értetődő számára az angol szó, noha nem kedveli, ha ezen a nyelven beszélek bárkivel (Hanna néha kéri, hogy beszéljünk angolul...). De azt nem tudom, vajon otthonosan mozogna-e most is, ha arra kerülne a sor. Emlékezne-e az útra, ahogy a lakásból eljutottunk a bejáratig? Mit szólna a meleghez, a vízhez? Megismerné-e Devit, Yohanát... Nagyon kíváncsi lennék...

És akkor itt a legkisebb, aki, ha a pocakban töltött időt is számolom, még mindig többet élt ott, mint itt.
Mikor megérkeztünk, új időszámítás kezdődött. Megzavartuk, kétségtelen, és hogy ebből mennyi maradt és mennyit tudhatok be a mostani Lelle egyébként is folyamatos feljődésével járó újdonságainak, nem tudom. Hogyan aludna, szopizna-e, ha nem költözünk ennyit, ha kicsivel is több energiám marad csak rá, ha nem kellett volna megbirkóznia az új éghajlattal, szagokkal, ízekkel?
Néha eljátszom a gondolattal, hogy egy év múlva repülőre ülünk mi ketten és elviszem, megmutatom neki a szülővárosát. Olyankor lejátszódik egy csomó jelenet, helyekkel, emberekkel, és figyelem ebben a filmben Lellike arcát, reakcióit. A vége mindig az, hogy Lelle igazi magyar gyerek, aki szereti a hűvöset, az ismerős nyelvet, a körülötte élő szeretteit, és cseppet sem bánja, hogy hazajövünk :).

És hogy ez miért jutott éppen most (is) az eszembe?...
Lelle nem igazán lelkesedik a tépszeren kívül semmi más ehetőért.
Vagyis mindenért lelkesedik, amit a szájába vehet, kivéve azt, ami ehető.
Az igazságosság és a történeti hűség kedvéért azért álljon itt, hogy az elmúlt napokban kicsit könyörületesebb volt a szopizást illetően, és este is, reggel is örömmel fogadta a javaslatot, sőt, evett is kitartóan. Olyan nagyon jó ez...
Nos a hozzátápláláshoz visszakanyarodva... még mindig az öt kanál a maximum, amit elfogad, pedig kitartóan próbálkozom. Nem mintha nem lenne kényelmes a járt út, de nem bánnám azt sem, ha kezdene beszivárogni valamiféle "nagylányos" kiegészítés is a jelenlegi kisbabás étrendbe. (Most a gluténről nem is értekeznék részletesen.) Mindeddig kénytelen voltam feladni és belátni, Lelle egyszer majd úgyis nekilát azt enni, amit mi is, eddig még legalábbis mindig így volt.

Mígnem ma ebédre anyukáméknál rizs volt.
Lelle egyfelől a csillogó ezüsttopánkája látványától nem tudott betelni az anyukám ölében (fektetni már régen nem lehet, igyekszünk megdöntve tartani, de hasból ül fel azonnal, mint egy kis erőművész és képes tartani magát segítség nélkül is... ha nekem lehetne ilyen hasizmom...), aztán pedig a (neméhesezagyerek? kérdezte édesanyám, mire én a tányéromból fel sem nézve, adjnekirizsthaszeretne, válaszoltam... a mamám pedig komolyan vette és megkínálta) rizs varázsolta el teljesen, amit anyukám az ujjával adogatott neki előbb egyesével, aztán sokasával, merthogy Lelle nemhogy nem köpte ki az ötödik szem után, de hihetetlenül ügyes volt és kitartó. Mire megettem az ebédemet, ez a kis csöpp bekebelezett vagy két nagy kanállal.

És akkor vigyoroghatnékom támadt.
Az én legkisebb gyermekem igazi kis ázsiai. :)
Rizst eszik a nagymamája kezéből, és lenyűgözi a nyugati lakkcipő csillogása. :):) Már csak a sötét haj és a vágott szem hiányzott a képről.
Born in KL.
Jutott eszembe, majd az asztalra hányva a kést-villát kiszaladtam a kameráért.

2012. január 11., szerda

Féléves megemlékeznivaló

Féléves lett Lelle Róza.

Borsószem királykisasszony.
Az előestén végigpörgött a pocakos egységünk minden pillanata, a születése, az első pillanatok, ahogy a kezemben fogtam, a négy gyerekem a kórházi ágyon, az érzések, a gondolatok, minden, ami Lellével kapcsolatban fontos nekem.
Míg vártam, úgy gondoltam, érzékeny, finom kis lélek lesz. Érzékeny, finom kislány maradt idekinnt is. Olyan érdekes, mennyire tisztán érezhető volt ez már az első moccanásaiban is. Peti az első hetekben mindig azt mondta ha Lelléről beszélt, hogy úgy látja kicsit nagyobbként, hogy Lelle mosolygós, kedves pici lány... Semmi kétségem felőle, hogy így lesz.

Úgy hittem, hogy ennyi apróság után már nem fog tudni meglepetéssel szolgálni egy negyedik baba, de be kell látnom, hogy dehogynem :). Amennyire hasonlít a többiekre, annyira különbözik is tőlük. Rengeteg pici történés idéződik fel nap mint nap, ami a testvéreivel kapcsolatos, emlékek, rácsodálkozás, és mégis annyira Lellésen más Ő, hogy lehetne akár első gyerekünk is. És örülök, hogy negyedik, mert így legalább tudom, hogy minden úgy van jól, ahogy van, még akkor is, ha rengetegszer elkeseredem azon, hogy amit szeretnék, amit szerettem volna, az végül egészen másként lett. Lelle is tanítóm... a tökéletlenségemet igyekszik elfogadtatni magammal, miközben folyton azzal szembesít, az elég jó épp elég. Igyekszem elhinni neki...

Ime a csupaszem hathónapos lenyomata:

Evés
Az első számú emésztendő számomra. Nehezen megy elfogadnom, hogy nem szeret szopizni, hogy ha lefektetem az ölemben, határozottan összeszorítja a száját, megfeszíti magát és kiabál. Azon kívül, hogy még mindig úgy gondolom, szüksége van az anyatejre, az bánt, hogy ezt a fajta kapcsolódást utasítja el nagyon határozottan. Amikor cumisüvegből etetem, sokszor megpuszilom, és arra gondolok közben, hogy ezt nem tudnám megtenni, ha szopizna. Kicsike vígasz...
Egy nap egyszer eddig még mindig sikerült ciciből megetetni, és fejek is állandóan, így nagyjából 2-3 deci tejet kap naponta, a többi tápi, és rizstej. A hozzátáplálás egyelőre meglehetősen kezdeti stádiumban van, öt kanálnál többet csak a sütőtökös almából fogadott el. A többiek zárt ajkakra találtak, néhányuk fejfordítással.

Alvás
Ez is olyan nagyon jellemzően Lellés...
Nappal, bár nagyon zavarja a nagyok folytonos nyüzsgése, mégis leginkább a nappalit preferálja, még úgy is, ha ott zsizsegnek a feje felett. Ettől aztán senkinek nem az igazi, mert természetesen a játszók nem tudnak csendben lenni, Lelle pedig morcoskodik, mert felébresztik. Igy sokszor (ha az időjárás engedi) inkább kint hagyom, mert ha a babakocsiban elalszik, akkor sokkal könnyebb nekünk is, neki is. Ilyenkor van, hogy csak egyet alszik, 11-től 4-ig, amit egyáltalán nem bánok, mert így nekem is jut egy kis csend meg alvás.
Ha bent ragadunk, akkor kettőt, vagy hármat alszik, teljesen más ritmusban, mint a többiek.

Éjjel még mindig változó hogy hol a legjobb, a miágyunkban a legritkább vendég, amit nagyon sajnálok... a nappali gyakoribb alvóhely, mostanában pedig a mesélős szoba lett a kedvenc. Kétnaponta váltjuk egymást Danival, amit szintén szoknom kellett, de beláttam, másképp nem megy hosszú távon. Persze ha szopizna, és mellettem aludna, fel sem ébrednék... de Lelle más... egy embert még elvisel maga mellett, de többet nem :). Azt gondolom, hogy szüksége van a csendre, a sötétre, a zavartalanságra.

Mióta tápszert kap éjszaka, kétszer ébred, az esti utolsó, nagyjából 10 körüli vacsora után fél kettő körül, aztán négy és öt között és eszik egyet reggel hét körül, de alszik tovább nagyjából nyolcig.

Mozgás
Kétszer jártunk Kornélnál az elmúlt hónapban, először csak meg szerettem volna mutatni neki Lellét, de végül hárommal érkeztem, és Áron miatt visszarendelt bennünket ismét. Mindkétszer azt mondta Lellére, hogy ilyen tökéletes, ruganyos, szimmetrikus gyerekem még nem volt. :)
Tény, hogy az életkorának megfelelően szépen hozza az elvárhatót, szerintem kicsit mozgékonyabb is, mint az átlag. Folyamatosan mozgásban van, ahogy leteszem, lendíti a lábát, és vagy megfogja és játszik velük, vagy azonnal gurul az oldalára.
Forog is, gurul is, hason fekve nyújtott könyökkel támaszt, húzza a popsiját maga alá, egyszer véletlenül sikerült négykézlábra ügyeskedni magát, onnan viszont nem tudott visszahasalni... eldőlt oldalra :) Elkaptam...
Hason tolat.
Egyik kezéből a másikba teszi a játékot, hangot adón a gombot megnyomja, tudatosan tapsol. Apró kereket megforgat, és persze ráz, meg ütöget és mindent a szájába vesz. Hajat, szakállat húz, szemüveget lekap, cumit a szájából kiveszi, majd visszateszi, Áron arcát simogatja. Imádom...

Kognitív
Kicsit ugyan korai, és eddig egyiküknél sem tapasztaltam, de megjelent az idegenfélelem. Megismeri az ismerősöket, ha meghallja a lányok, vagy Áron hangját, keresni kezdi őket. A sötét haj nem nyerő, ezután következik a férfi, majd az idegen nő. Kis válogatós.
Elképesztően mélyen és okosan figyel, régóta nincs semmi babás bambulás az arcán.


Mindenmás
Játék a lába, a szája, a hangja, minden ami zörög, zenél, hangot ad. Buborékot fúj, kurjant, válaszolgat. Hurkásodik, főleg a combocskája, szerintem 6300 gramm, a védőnő szerint 6800, mindenesetre nem sok, bár ránézésre nem fog elfogyni maholnap. Bensőséges kapcsolatot ápol a paplanjával, a cumijával, a forgóval, valamint a csíkos kendőmmel. Szereti a pancsolást, talán ez a legjobb pillanat minden napjában, ilyenkor ellazul, és még etetni is engedi magát... Lehet, hogy még szopizna is, ha beférnék mellé a kádba :). Szereti a meleget, de elaludni kifejezetten a hűvösben tud csak, ha begyújtunk a kemencébe, a nappali sem az igazi alvókuckó. Szeret meztelenkedni, a teli pelust ki nem állhatja.
Foga még nincs, ebben mindegyikükre hasonlít, 68 centi, kékszemű, vöröses a haja. Most épp. :)
Ha meglát fülig ér a szája, de ha nem vagyok kéznél, akkor összedől a világ. Mindig...

Isten éltessen kicsi Lelle. Amikor reggel habos kakaót ittunk az egészségedre (Pankának szeretettel :)), az jutott az eszembe, hogy mégegyszer ennyi idő, és Te is itt ülsz majd köztünk. Őrület...

2012. január 6., péntek

Apróságok a legkisebbről

Tulajdonképpen megtarthatnám még négy napig magamnak ezt a posztot, de az imént tettem fel a képeket az albumába, és megdöbbentően kevés kép készült Lelléről az elmúlt két hónapban... Ami részben az események sűrűségét jelzi, másrészt viszont azt, hogy kicsit mintha háttérbe szorult volna a hétköznapi kattintgatás. Pedig nem bánnám, ha csak ez lenne a dolog... :)

Gyorsan vissza is olvastam, és lám, nemcsak kép nem készült, de bejegyzés is elég kevés. Sebaj, majd az összefoglaló jó hosszú és újdonságokkal teli lesz.
Azért ma annyit mindenképpen le kell jegyeznem, hogy bár nem az első alkalom volt a mai, de mindenképpen mérföldkő Lelle (no meg az én) életében wz az ebéd.

Mióta Lellik először fordította el a fejét határozottan a cicitől, voltunk már lent és lejjebb is e témában, aztán mindig egy picikét mintha javult volna a tendencia, de leginkább hullámzó maradt.
Azért kitartóan próbálkozom, sokszor nagyon rossz, hogy rettenetesen elutasító, és leginkább a tanácstalanság zavar, a miértre nem jöttem még rá, pedig figyelem nagyon.
Tény, hogy mostanra éjjel már egyáltalán nem is kínálom fel a lehetőséget, nappal pedig a legjobb kimenetel, ha egyszer kell csak cumisüvegből adnom. Fejek, gyakorlatilag kétóránként, azt remélve, hogy valamennyire megtartható a mennyiség, de ez hiú ábránd... de legalább anyatejet kap...
A leginkább az bánt, ha arra gondolok, hogy így, ilyen felemásan, kiabálósan, elutasítóan fejezzük be a szopizást. Én még nem vagyok készen elengedni Lellét, ő pedig ritkán szeretne engem. És hiába mondogatom magamnak, hogy ez az ő döntése, és el kellene fogadnom...

Tegnap megtaláltam a csodakapszulát (nem is emlékeztem, hogy van egy majdnem teli dobozzal, és persze ez is újabb reményt adott (annak ellenére, hogy nem hiszek már semmi ilyesmiben, csak és kizárólag a mi kettőnk kapcsolata lehet a kulcs)), és annyira megörültem neki (meg a gondolatnak (illúziónak), hogy ez majd megold mindent, több tejem lesz és Lelle hirtelen beleszeret újra a cicizésbe), hogy úgy döntöttem, ma lesz a nap, amikor hivatalosan elkezdjük a hozzátáplálást.
Összefüggés látszólag nincs. Nekem mégis legördült egy kő a szívemről ahogy a dobozt a kezembe fogtam, és felidéződött egy emlék. A megkönnyebülésé, amit akkor éreztem, amikor Hanna ennyi idős korában végre elkezdett szilárdat is enni, és végül kitartott a lefagyasztott tej, és onnantól kezdve nem is kellett kiegészíteni a szopikat, mert volt elég.
Ha ma nem is történt annál nagyobb dolog, minthogy Lelle délben sütőtököt evett krumplival, és miután bekanalaztam a szájába 100 ml-t, ilyen arcot vágott :)

már hálás vagyok ennek a kék doboznak.

Annyira nehéz kreatívnak, türelmesnek, szeretettelinek lenni, amikor elfordul, feszíti ki magát a karomból, hacsak megérzi, hogy etetni szeretném és közben minden porcikájával tiltakozik... és hinni benne, hogy van visszaút, olyan, ami neki is jó, kellemes, és felcserélhetetlen, pedig tudom, hogy van.
Ma délután, miközben ringattam, nagyon halkan a kedvencét dúdoltam, és hagytam, hogy forogjon, végül megtalálta az útját, megfogta az ujjam, és előbb még mereven ugyan, aztán egyre ellazultabban szopizott, míg végül mielőtt jóllakottan belealudt volna, átkérte magát a másik oldalra.
Olyan jó volna megtartani (de legalább elhinni, hogy képesek vagyunk) ezt a bizalmat egymás iránt, mert akkor működne... azt hiszem.

2011. december 28., szerda

A műciciről

Elnézést a naturális címért...
Féltem.
Nem is alaptalanul.

És ráadásul tudtam, hogy nekem lesz igazam... és nem amolyan önbeteljesítő jóslat okán, hanem mert ez egyszerű fiziológia. Ha szív, lesz, ha nem szív nem lesz. Egyszerű.
A készülékben nincs hiba, ez már kétszer bebizonyosodott. Hanna után sikerült is elhinnem, hogy nem a képtelenségem az ok, hanem mert minden gyerek más. Van, amelyik annyira cicifüggő, hogy sem a mennyiség, sem a minőség nem érdekli, csak függhessen.
Ez Áron, akivel életemben először megtapasztalhattam azt a jó érzést, hogy bármennyi lehet, meg tudom etetni, és jól is lakik. Akárhányszor, bármilyen gyakran.

Lelle más. Cumi, és most már cumisüveg függő is.
Azon az éjszakán, amikor a fáradtságtól fejbeverten aludtam, míg Dani háromszor megetette Lellét, én kaptam is, meg veszítettem is.
Azóta (nagyjából) Lelle éjjel hallani sem akar egy lomha ciciről, ha lehet kiegyensúlyozottan is folyó kánaánnal éhet csillapítani. Megértem...

Csakhogy az éjszakai rutinnak nappalra is meglett a böjtje, a tej egyre kevesebb lett, és Lelle is egyre türelmetlenebbé vált. Olyannyira, hogy a héten már a nappali négy evészetből kettő volt csak szopi, és hiába is fejtem (hogy én ezt mennyire nehezen viselem... a nyúzást, a küzdelmet, a kilátástalan igyekezetet) látványosan csökkent a mennyiség.
Hiába próbálom magam meggyőzni, hogy nem a világvége ha tápszert kap majd, tudom, nem fog menni. Ha más lenne az ok, akkor igen. De hogy hagyjam, hogy Lelle a könnyebbik utat választva megfossza magát valami olyantól, ami amúgy a rendelkezésére állnak, annak nehezen adok zöld utat.

Tegnap eljutottunk odáig, hogy egy doboz tápi már elfogyott, és vettem egy másodikat és egy harmadikat is, berendezkedve arra, hogy ez mostantól így lesz...
És miközbven bosszankodtam magunkon, meg sírtam egy sort, az jutott eszembe, hogy Lelle műcicifüggő.
És hogy mekkora ereje van a szavaknak... :)

Még este vettünk egy pár bimbóvédőt, alias műcicit, és a következő evésnél a cumisüveg helyett így tálaltam a tejecskét.
És működött!!!!! Lelle eleinte bosszankodott (mint ahogy szokott, már magától a póztól is rosszul van), de az újdonság okozta kíváncsiság, az ismerős szilikoníz :), no meg a (nem fogok ebből hiúsági kérdést csinálni, Lelle esetében semmiképpen sem... ) cumimérretűre nyúlt cici mégis fogva tartotta, ami épp elég volt ahhoz, hogy kitartóbban szívjon, mint valaha.
A tejecske pedig (ahogy kell) elindult, egyszer, aztán kétszer... és végül Lelle jóllakottan elaludt. A gumicsével a szájában. :):)

Ennél jobb érzést, meghatóbb látványt nem is kívánhattam volna.
Azóta pedig... ma egyszer tettem fel a segítőt, de egész nap szopizott csak, és úgy tűnik, jól is lakott.
Annyira, de annyira szeretném nem elkiabálni...
Végülis lassan elkezd majd kanállal is enni. :) Épp ideje volt rájönnöm a megoldásra...