A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hétköznapi apróságok Malajzia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hétköznapi apróságok Malajzia. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. szeptember 15., csütörtök

KL ahogy most látom... és a mai nap

Annyi sok impulzus ért az elmúlt napokban, amennyi az egész itteni életünk alatt összességében.
A végkövetkeztetés... az az ázsiai város, ahová mi szívesen jöttünk vissza, KL egészen jól körülhetárolható, gyalog is bejárható régi belvárosára szűkíthető.
Itt még a kosz sem zavar, annyira hozzá tartozik a lüktetéshez, és még a zaj is viselhető, ahogyan a buszokból (igen, itt még buszokat is látni) lógnak ki a sofőrök, és kiabálják a merremenneket. Ez az a város, amit szívesen mutatnék meg a gyerekeknek, habár élni nem biztos, hogy ide jönnék magamtól.

Ma délelőtt Peti elment fotózni a Batu Caveshez, magával vitte a fényképezőgépet is, délután pedig fent volt a tv toronyban. Dani ma már itthon volt velünk, és útlevél híjján (amit mondjuk mára ígértek, ezzel szemben majd hétfőn fogja visszakapni) nem nagyon tudott ügyintézni, így aztán velünk volt egész nap. Devi a szokásos csütörtöki napja közben többször elpityeredett velem az oldalán, sóhajtoztunk... leginkább akkor, mikor Lelle is felébredt, Devi pedig fogta és nézte és törölgette a könnyeit... Tényleg nehéz ez, és hiába próbálunk most minden vélt kimaradt dolgot megbeszélni, kevés az idő. Azért egy egyszerű receptet elmondott, leírom majd hétfőn, amikor pontosítjuk.

Sűrű napunk volt, gymboreen voltam Áronnal, míg a többiek Dani szárnyai alatt duriant vettek (Dani nagy rajongója lett ennek a mérhetetlenül büdös gyümölcsnek...). Délután az óvónénik voltak nálunk, elhozták Yut is, aki a lányok legjobb barátja lett az elmúlt hónapokban az oviban. Nem gondoltam volna, hogy onnan fog nekik valaki hiányozni, most úgy tűnik, mégis van valaki, akihez kötődnek.
Hanna már néhány napja emlegeti, hogy majd egyszer eljön hozzánk Yu, mert megbeszélték, ő elhívta, azzal, hogy megmutatja neki a kistestvérét, meg a szobáját. Hitetlenkedve néztem rá, kérdeztem tőle, hogy mit mondott pontosan Yunak: Azt hogy, come and see my babygirl. Elérzékenyültem...
Ma, amikor aludni mentek, mondogatta, hogy szerinte jön Yu is, én pedig igyekeztem tompítani a nagy lelkesedését azzal, hogy nem biztos, majd meglátjuk.
És lőn... annyira örültek egymásnak, ez a kis japán, meg az én két magyar lyányom, hogy öröm volt nézni őket. Yu gyakorlatilag egy szót sem szól, roppant fegyelmezett, de ez nem nevelés, hanem genetika. :) Legalábbis nekem meggyőződésem. Egyébként pedig iszonyú édes, nagyon szeretem, hogy ő a legjobb barát itt.
Kaptunk és adtunk egy kis ajándékot, Yu egy kis kendőt hozott a lányoknak, a csomagoláson japánul Mimi és Hanna neve. :)

A vendégeskedés után nekiindultunk a városnak, hogy találkozzunk Petivel, és beszerezzük a lányok rágen vágyott indiai ruháját. Némi vároisjárás után, már sötétedésben végül megtaláltuk azt a helyet, amit Devi javasolt (a történet a múltkori ruhamizéria folytatásaként: Említettem Devinek, hogy nyolcvan per szett áron akarták adni, erre ide küldött, ahol huszonegy per darabért vettünk nekik selyemből gyönyörűt... 1260 forint majdnem pontosan...) Hanna le sem akarta venni magáról, és itthon vacsora után azonnal felvette, és táncolt benne. Mozartra, mert az a táncos zene. :) Mondanom sem kell, cseppet se bántam. :) (a Devitől kapott karkötőket le sem veszi, ma is azzal aludt el, a hatból négy van a kezén :))
Mikoltot kevésbé érdekelte a dolog, pedig neki is jól áll. (iszonyúan elfáradt estére, teljesen kikészült, magából kikelve kiabált, aztán eldőlt a papaljával.

Ime néhány kép, a két ujjal mutatós a kedvencem :) (itt mindenki így fotózkodik, nemtől, kortól, etnikai hovatartozástól függetlenül)

2011. szeptember 11., vasárnap

2011. szeptember 2., péntek

Az időjárásról

Ma először sikerült objektív módon információt szerezni hőmérséklet-páratartalom vonatkozásban. Eddig is volt ugyan hőmérőnk, csak nem került ki a teraszra. Ma kíváncsiságból mértünk.
Délután fél 1-kor 31 fok van, és 45%-os páratartalom. Picit jár a szél is...
Nekem ez kellemesen hűvös. Hozzászoktam volna Malajziához?

2011. augusztus 21., vasárnap

Úton, avagy néhány perc Malajzia part1.

Rég írtam.
Három dolog foglalkoztat csütörtök óta (mondjuk épp idevethettem volna, de nem volt posztértékű...).
Az egyik egy kedves otthoni ismerős negyedik babájának az érkezése (miközben a férje kórházban fekszik, ő pedig szombatra volt kiírva (kéretik ezúton is rájukgondolni...)), a másik a gyerekek őszi-téli ruhatárának update-elése (ami nem kis kihívás... beleférni a keretbe és közben tudni mink van, amink van az mekkora, megspékelve mindezt azzal, hogy otthon ezek a holmik minimum kétfelé vannak jelenleg...), a harmadik pedig a hazamenetellel kapcsolatos összes praktikus teendő papírra vetése, illetve ehhez kapcsolódóan annak a fura érzésnek a kezelése, hogy ennyi volt...
(Mindekközben még a nyúlvarrogatás is szünetel)

Nem is én lennék, ha nem dolgozna meg mélyen az elszakadás-újrabootolás odahaza kérdéskör. Nem mintha nem dédelgetnék mindenféle jót az Otthonnal kapcsolatban és nem mintha olyan nehéz lenne a hátam mögé gondolni ezt a valóságot... és mégsem ilyen tisztán fekete-fehérek ezek a történetek bennem. Már most fogalmazódik a mit szerettem itt poszt...
Addig pedig elemi erővel tört rám a dokumentálhatnék.
Ennek első fellángolásakor fogtam a fotómasinát, és egy utat a nyulakhoz végigkattogtattam... hazafelé csak azért nem készült száz kép, mert lemerült az aksi.
Búcsúzkodom, és nagyon fura gondolat, hogy véges számú látogatást teszünk azokon a helyeken, amik pár hete még az állandót jelentették... ráadásul ide már soha nem jövünk vissza... nem úgy, mintha az otthont hagynánk el időszakosan.

Rengeteg kép következik, és mindhez egy-egy kisebb egyperces. :) A fotók minősége nem túl magas, lévén mind út közben ablakon kerseztül készült, de nekem ettől még izgalmasabbak.
Azt is írhattam volna a címbe, hogy néhány perc Malajzia :) (azt hiszem írom is...)

A hatalmas felhőkarcolók mellett a legjellemzőbb épületegyüttesek a ezek a lapostetős, négyszintes tömbök, amiknek az aljában mindenféle kisbolt üzemel. Ez itt a tesco melletti egyenes utcás, árokkal körülhatárolt kis komplexum, amolyan kisvárosi hangulattal. A kisboltok között itt van egy akupunktúrás központ és egy aromaterápiás kisrendelő is, de rengeteg étterem is idetelepült. Általában két sornyi épületet húznak egymás mellé, amelyek háttal néznek egymásnak, köztük pedig egy kis sikátornyi, de akár egy keskenyebb utcányi hely is lehet. Az épületek frontja is kissé lepusztult, de a háta igazi kuriózum nekem, minden alkalommal elámulok, ha az éttermek hátsó felét látom... igazából nem is értem, hogyan tudtunk mi anno ilyen helyeken enni. Még a legtisztább hely ezen fele is elhanyagolt, rendetlen, koszos... Nem is beszélve a kis vízelvezetőkről, ahová a mosogatóvizet löttyintik... 34 fokban ennek meglehetősen erős szaga szokott lenni...

Az "így utazunk mi" című kép. A kívülről nagynak tűnő autónk belülről... mondjuk hatunknak éppen elég, de amint Peti is itt lesz újra, akkor már szűkös. Hacsak Hanna székét ki nem vesszük, mert akkor Peti befér az ablak mellé, Hanna pedig középre. A biztonsági öv az ablak mellett neki még a nyakánál megy keresztbe, emiatt elég balesetveszélyes. Ha középen ül, akkor viszont csak kétpontos az öv... nem mintha az itteni rendbe beletartozna bármiféle szabályozás a gyerekek utaztatásával kapcsolatban. Újszülöttek ülnek az anyjuk ölében elől, hátul pedig gyerekülés nélkül, általában ácsorogva nézelődnek a nagyobbak. Ehhez képest nálunk fegyelem van etéren. De mi vagyunk a kakukktojás...

Erről a képről órákat lehetne beszélni... :) Ez a kereszteződés a mecset mellett van közvetlenül, és most, hogy Ramadan ideje van, minden nap látunk amolyen maláj viseletbe öltözött férfiakat, akik imádkozni mennek, vagy jönnek. A kereszteződésekben mindenhol sárga csíkokkal jelzik, hogy hol nem szabad megállni, ha piros a lámpa. Elvileg ezekben a sávokban tilos a megállás... és ezt néha be ia tartják. Nagyon jellemző közlekedési eszköz a motor, mert busz alig van, a közlekedés amúgy is megérne egy külön posztot. Emberünk itt egy kockás kendőt visel szoknyaként, felül egy bő inget, a fején pedig egy lábasformájú, hímzett kalap van. Az igazi ünnepi férfiviselet egy vékoyn nadrág, rajta egy térdig érő kockás kendő, felül a nadrág anyagából egy állógalléros ing, és a fejfedő.

A felső kép a jellemző úttípus. Ez itt nem a külváros, nem egy távolsági út, nem autópálya... egy átlagos rész átlagos útja. Háromszor három sáv, plusz a fel és lejárók, becsatlakozó utak kétszer kettője. Jellemzően dugó van, itt csak azért nincs, mert ez itt szombat délután négy öt óra. Talán ez az egyetlen időpont, amikor nem találkoztunk még hatalmas forgalommal. Érdemes egy pillantást vetni a betonfalra... az időjárás viszontagságait méltatja a fal kosza... épp így néznek ki a lakótelepek házfalai is, kissé szürkséfekete minden, némi zölddel fűszerezve. Alga... A állagmegőrzés itt nem igazán jellemző, és valószínűleg nem is tartana sokáig ha valamit felújítanának.
Az ilyen utakon utaznak így az alkalmazottak... :)
A kedvencemet még nem sikerült megörökítenem... A motorost, akinek a boltja a háta mögé van felkapolva, ami nagyjából háromszor akkora, mint a motor meg a gazdája együttesen.

Az út a Batu Caveshez. Nem mondhatnám, hogy egy szépséges természeti zugban bújik meg... Gyakorlatilag a soksávos autóút tőszomszédságában fekszik az a körülhatárolt terület, ahol a sziklatemplomhoz vezető hosszú lépcsősor mellett áll a nagy aranyszobor, mellette néhány modern épület, ezekben pl. jógaoktatás folyik, aztán egy nagyobb parkoló, egy iskola, két templom, egy kis tó és több apró étterem, ajándékbolt. A lépcsősor tetején egy hatalmas barlangban további szentélyek vannak, rengeteg majommal, és a barlang egy részén egy lukkal az ég felé. Ettől itt mindig gyönyörűen sejtelmes fények vannak... és többször felmásznék, ha nem kellene kettőnknek négy gyereken osztozni.

Az út innen a sárga m betűs gyorsétterem mellett visz el, ahol általában megállunk egy adag krumpliért a gyerekeknek, akik ilyenkorra már kezdenek türelmetlenkedni. A gyorsétterem itt egészen másként értendő, mint odahaza. Teljesen megszokott, hogy egy adag krumplira negyed órát várjunk. A reggeli menü pedig azt jelenti, hogy 11ig csak ezt lehet kapni, semmi egyebet nem adnak...
Az étterem mellett benzinkút, az előtte lévő nagyobb fordulóban pedig alkalmi zöldség gyümölcs árus. Az árak a szupermarketekben megszokottakhoz hasonlóak, és minőségükben sem jobbak (pláne ha azt nézzük, hol árulnak... autóút, benzinkút...) így a lényeg csak annyi, hogy ha út közben gyümölcsre vágynánk, akkor itt lehet venni.
Idénygyümölcsök ezekj, most sokmindennek van szezonja, pl. a bal szélső piros kupac a rambután, de van jackfruit, mango, guava, dinnye és csillaggyümölcs is.

És már meg is érkeztünk a fizetőkapukig... Ez az első, ha ebbe az irányba megyünk, míg ha tőlünk az ellenkezőbe indultunk volna, akkor nagyon hamar fizetnünk kellett volna egy hasonló helyen.
Jellemzően a háromsávos utakhoz legalább hat nyílással ellátott kapusor dukál, aminek következtében ha nagy a dugő, akkor eléggé lelassul a forgalom... hogy aztán a kapun túljutva ismét három sávvá szűküljön a tér... ez amolyan balettmutatvány formájában abszolválandó feladat. Még sosem hallottam dudálást, mutogatást meg aztán végképp nem láttam... A kapuknál négy féle közül lehet választani. Van egy a taxisoknak, akik kicsivel kevesebbet fizetnek a többieknél. Van a sima kp fizetős, kesztyűs kezű, kendős hölgyek veszik el a zsét. Ezeknél a kapuknál kettő van egymás mögött, a gyorsabb haladás elősegítésére. Aztán van az ún. touch and go, ami egy kis chipkártyás megoldás, nénik nélkül működik, csak oda kell biggyeszteni az arra kijelölt sávra a kártyát, és már nyílik is a sorompó. Ezeket a kártyákat minden bankban fel lehet tölteni, de a benzinkutaknál is, és néhány egyéb helyen.
A legfenszibb a smart tag. Ez egy olyan készülék, amibe a touchandgo kártyát behelyezve nem kell az ablakot lehúzni, mert a vevő messzebbről is felismeri, hogy szabad utat kell engednie.
Nekünk t'n'g kártyánk van...
Balra a maláj zászló, ünnepre készülnek, a nemzet napja jön hamarosan. Láttam már olyan autót is, akinek a motorháztetjére feszített a tulajdonosa egy nagy zászlót. Van itt is nemzeti öntudat úgy látszik...

Őt csak az emlékek kedvéért fotóztam... nincs ugyanis vezetékes gáz, és mert a fűtésre nem kell költeni, felesleges is volna feltúrni emiatt az udvarokat. A főzéshez mindenhol palackosat használnak, amiből háztartásonként kettő szokott lenni készleten. Ha az egyik kiürül, a rajta található számot tárcsázva egy napon belül érkezik a csere. Egy palack ára 25 ringit, vagyis 1500 forint, ezzel én nagyjából két hónapig elvagyok.


Az út a továbbiakban már a városon kívül kanyarog. A dzsungel az út mindkét oldalát beborítja a korláton kívül. Olyan érzésem van, mintha percek alatt át tudna kúszni ez a sűrű zöld az útra is, ha valaki nem tartaná rendben minden nap. Hatalmas fák, sűrű aljnövényzet, pálmák, liánok, páfrányok átláthatatlan tengere. Nem épp kirándulócsalogató.
Az autóutak a városon kívül nagyon jó állapotúak, Tájföldről érkezve üdítő élmény volt a rendezett elválasztó korlát, és a virágdíszítés, már ahol van ilyen. A forgalom lazul, az autók pedig igen változatosan márka és érték tekintetében... A taxisok helyi protonja mellett van itt porsche, bmw, de láttunk már nem egy lamborginit, lotust, mustangot és mazeratit is...
Pedig az autó nem olcsó, sőt, a nyugati kocsik árai messze az európai árak felett vannak. A benzin viszont olcsó, nagyjóból 110 forint egy liter...
Az utak mellett sok helyi étterem működik, ezek félig nyitott terasszal és sok asztallal várják a távolsági buszok tömegeit, és az egyszerű átutazókat. Mindenhol van kápolna is, mi sem természetesebb.

Végül néhány kép az út menti épületekről. Az első egy kínai templom egy pár faházból álló minifalu mellett, valószínűleg korábban épült mind az útnál. A második pedig a semmi közepén egy lakótelep, ez a két tömb az egész, no és a háttérben még néhány. Fogalmam sincs, hogy az itt élő emberek pl. hol dolgoznak... Az házak állapota hasonló a városban is megszokotthoz... némi csinosítás rájuk férne. Nem messze egyébként van egy gyönyörű vízesés, de ezt sosem tudom sem megmutatni Daninak, (mire észrevenni az autóból, már el is tűnt...) fotózni pedig szinte lehetetlen.

És az ötven perces autózás után lassan meg is érkeztünk... nagyjából annyit kell kocsikázni, mintha tőlünk Győrbe mennénk. Otthon sosem autóztunk ennyit gyerekekkel, pláne nem minden hétvégén. Itt viszont nincs nagyon más opció.
Az úton kérdeztem Danit, mi fog majd hiányozni neki innen, nem tudta megmondani. Aztán mikor lefelé kanyarogtunk, azt mondta, ez a hely, a nyulakkal, csacsikkal mindenképpen.

Hamarosan folytatom. :)

2011. augusztus 16., kedd

Batu Caves

A Genting és a Berjaya dombok felé is abba az irányba vezet az út, ahol a nagy istenszobor aranylóan magaslik. Mikolt is tudja már, mi a neve, és Áron, valahányszor meglátja, hangos óóóhűűűaaa felkiáltásokkal méltatja a valóban megkapó, monumentális építményt.

Szeretünk ide járni, ha nem futja messzebbre, akkor általában ez a végcél, a véges számú lehetőség közül ez a kulturprogram.
Mindig vannak emberek, mindig történik valami, vagy egyszerűen csak jólesik nézni ezt a nagyon más vallást, a nagyon más szimbólumaival, a rengeteg színes faliképpel, a száriban áldást osztó papokkal. Áron retteg ezektől a sötétbőrű, félmeztelen, összefirkált homlokú férfiaktól, általában Danira kötve keresi a menekülőutat, hangosan kiabálva mutogat. Aztán ha elefántszobrot lát, megnyugszik. Abból pedig szerencsére majdnem minden sarokban van egy.

Tegnap este is oda mentünk kicsit töltődni, a lányok a nagyonszép ruháikban jöttek, mondván, hogy ott mindenki nagyon szép ruhában van... és egyébként tényleg fantasztikus, hogy egy egyszerű szári, vagy a hosszított blúz és a nadrág plusz selyemsál mennyire nőies... mindig kedvet kapok, hogy legalább a kislányoknak legyen ilyenjük.
A bejáratnál levettük a cipőinket, ahogy azt szoktuk, Áron már akkor méltatlankodott, mutogatva, cipő, cipő... Pedig nem is olyan régen voltunk utoljára, azt hiszem épp a Lelle születése előtti napon.
A lányok azonnal sorba álltak áldásért, három ilyen hely is van a templomban, ezek közül kettőnél fehér pöttyöt, a harmadiknál, a shiva szentélynél pirosat kapnak.
Szeretem, ahogy a papok egyértelműen osztják ezt bárkinek, aki kéri.

Ez az egyik olyan hely Kuala Lumpurban, ahol sosem érzem magam kívülállónak, pedig sem a bőröm színe, sem a ruhám nem hasonlít az övékéhez... jócskán kitűnök közülük. És mégis.
Tegnap este ételosztás is volt. Fogalmam sincs, hogy pontosan hogyan működik ez, de most egy család ciplete a két nagy ételtárolót, amit a templom közepén álló fa köré épített pihenőfalra tettek, és kis zacskókba mérték a főtt csicseriborsót, és az édesrizst. Nem nagy dolog, mégis olyan szép szokás ez, pléne a szimbolikája tetszik, meg az, ahogyan aki csak ott van ilyenkor, az leül egy oszlop tövébe, és eszeget. Közben beszélgetnek, együtt vannak. Szép...

Miután lejutottunk a felső szintről, ahol a gyerekek kiszaladgálták magukat, a kezünkbe nyomtak néhány zacskónyi elemózsiát, kerestünk egy alkalmas oszlopot, és letelepedtünk. A mellé a család mellé sikerült, akik kislánya Lellét csodálta, aztán Mimivel játszott egy darabig. A mama, egy másik nő, a nagymama, az apuka, és négy gyerek. A legkisebb a kislány, ő is már vagy 9-10 éves lehetett,a fiúk közül a legidősebb 20 körül.
A gyerekeink persze kaptak a szocializálódás lehetőségén, és hamar melléjük kerültek. Eleinte azt ették, amit mi adtunk, aztán később azt, amit tőlük kaptak. Áron ekközben jóllakott, és szaladgálni kezdett a család körül, kikerülve az oszlopot, elfutva mellettünk. Néha a nagymamán gázolt keresztül, aki a karjaival követte, nehogy elessen.
Amikor pedig egy huszárvágással a kör közepén gndlta lerövidíteni az útját, beletaposott az egyik adag rizsbe. A mama felkapta, kiszaladt vele a lábmosóhoz, majd tisztára sikálva hozta vissza. Épp negyed órája ismertük egymást.

Egy egy ilyen mozzanatért olyan hálás vagyok... és ezek azok az apróságok, amiket kínaiaknál sosem, malájoknál pedig csak ritkán tapasztaltunk eddig. Ha gyerekekről van szó, az indiaiak állnak hozzám a legközelebb. Dolgozni valószínűleg nem velük a legjobb, de ez legyen más gondja. :)

2011. július 31., vasárnap

Táviratilag

Hanna gyógyulóban, láza nincs, a hasa is csak akkor fáj, ha elkeseredik valamin... koppkopp
Anyukám hazaért, nem volt kalandja ezúttal... igazi világutazó! :)
Dani a jövő héten itthonról dolgozik.
Nyulaztunk ma, hűvös volt, elkelt volna egy pulcsi rám... hazagondoltam. :)

2011. július 28., csütörtök

Komatál

Ez is egy olyan szokás, ami miatt melegséggel tölt el, ha hazagondolok. Bár nálunk "falun" erről sosem hallottam, azért az anyukám, Marianyukám, Vikibarátnőm az első időkben engem is elláttak mindenféle földi jóval, ami ilyenkor segít a családnak életben maradni, nekem pedig hamar felépülni, és csak a kisbabámra koncenrtálni.

Szlovákiában, Erdélyben, sőt Piliscsabán a mai napig szokás húslevest, rántott húst, bort vinni a frissen szült anyának. Ahogy egy barátunk mesélte, a piliscsabaiaknál ez egy igencsak irigylésre méltó kezdeményezés, a kisgyerekes családok összefognak, és ha ismerik az új anyát, ha nem, minden nap valaki visz neki enni. Szerintem ez gyönyörű.

Sosem gondoltam volna, hogy itt a világ végén is így működik ez, hogy fontos dolog másoknak is, hogy kisbaba érkezett hozzánk, azon kívül is, hogy gratulálnak, esetleg velünk örülnek.
Még a kórházban voltunk, amikor Yohana egy csokor virággal és egy képeslappal jött át hozzánk. Dani munkahelyén (bár ez minden alkalom esetében így van, mégis megható volt) a nagycsapat pénzt gyűjtött, a főnöke ajándékot küldött, kaptunk egy rezgő pihenőszéket, egy csomag kisruhát két másik kollégától...

És az igazi komatál... egyfelől anyukám ittléte eddig nemismert kényeztetés nekem. A mélyhűtőnk lassan dugig van mindenféle finomsággal, így miután hazamegy is lesz mit ennünk egy darabig. Devi első héten hozott nekem húslevest. Aranyló, nem csípős, és mégis egy cseppet más ízű, mint a miénk. Aztán hozott hallevest is, és ma ismét főzött egy nagy adag húslevest.
A legnagyobb meglepetést a négygyerekes amerikai szomszédcsalád, Kristenék okozták.
Pár napja egyik délután csengettek, öten álltak az ajtóban... három hatalmas csomaggal.
Kristen hozott egy hatalmas tál csirkés tésztát, salátával, friss kenyérrel (az igazi bangasari pékségből valóval), két hatalmas doboz fánkot, és egy kisebb csomagnyi ruhácskát Lellének.
Lelle épp a nappaliban aludt, sajnos elmulasztottam lefotózni, ahogy hét gyerek figyeli az álmát :)

Minden ilyen ajándék meghat... Vannak körülöttünk fantasztikus emberek.

2011. július 9., szombat

Villámhírek

Utak lezárva. KL-be gyakorlatilag nem lehet bejutni kívülről. Mi belül vagyunk, elvileg nem érint bennünket ez a rész. A tüntetések kimenete viszont izgalmas... a tiszta választásokért küzdenek egyébként. Cikkek pl. itt.

Mindez elgondolkodtatott. Amikor Hanna született az október 23. miatt aggódtunk.
Mikolt születésekor egy bombát találtak a kerületben, és az egész kórházban elzártál a gázt, vizet... délután kettőkor. Addigra Kismimi kint volt... de bejutni egy rendőrön keresztül tudtunk csak.
Áronnál nem emlékszem izgalmakra... kivéve a hó lehetőségét. :)
Lellének is jár valami... :)
Lelle bent, várunk.

Áron éjfélkor felsírt, visszaaltattam, reggel negyed nyolckor érkezett. Elbízzam magam?

2011. június 28., kedd

Rengeteg

Volt egyszer valahol egy külföndön élő blogjában egy bejegyzés. 10 dologról írt, amit a leginkább jellemzőnek vélt az adott országról, csupa olyasmi, amit az utikönyvek nem tárgyaltak. Igazán szórakoztató és tanulságos volt olvasni, és akkor elhatároztam, ha eljutok majd odáig, én is leírom, hogy nekem mik azok az apróságok, amelyek Malajziához kapcsolódnak.
Fontossági sorrend nélkül íme az első.

Mindig, mindenhez jóval több ember kell, mint ami szerintem racionális volna. A jelenséget magát nem értem, de nyilván köze van ahhoz, hogy mennyit ér itt az emberi erőforrás...

Az első ilyen élményem a költöztetés volt. Akkor még szokatlan volt a látvány is, hogy a nyolc emberből, akik itt nyüzsögtek a házban, hatan Áron kiságyát próbálták összeszerelni. A legviccesebbnek pedig az bizonyult, hogy még így sem sikerült kevesebbet, mint fél órát elbíbelődniük a feladattal, bár mindenki a tudásának legjavát adta látszólag. :) (és nem sikerült maradéktalanul megbirkózniuk a kisággyal... sem a miágyunkkal, sem a galériással... stb.)

De így van ez a kerti takarítókkal is, ők hármasával, négyesével járnak, egyikük kezében van a seprű, a másik fogja a levelekkel teli zacskót, a maradék pedig dolgozik.

A kukások hetente háromszor járnak, szintén legalább nyolcan. A szelektív gyűjtés itt nem jellemző (ami engem speciel nagyon zavar), viszont minden alkalommal, amikor kiözönlik a sok fekete fejű dolgozó a kukásautóból (ami Áronnak a nap fénypontja szokott lenni, és a széken állva hűűűzik, míg itt vannak), kiforgatják a kukák tartalmát és szelektálnak.
Közben iszonyú büdös van... de a végére úgy 15-20 perc elteltével, felseperve, elszállítva a szemét.

Tegnap egy hadsereg érkezett, legalább 12-en, olyan érzésem támadt, mintha valami oktatáson vettek volna részt a zöldmellénnyel felszerelkezett, sisakos férfiak és nők... Pedig csak a kábelek elhelyezkedését vetették össze a valóságban egy rajzzal. A kábelek a föld alatt mennek, a csatornához jó, ha hárman odafértek, de legalább ketten tartották a rajzot, és még egy páran szakértették. A képen csak nyolcukat lehet látni, a maradék nem fért bele...

Minden alkalommal, ha valaki kívülről érkezik a lakóparkba, akkor egy őr is jön vele, gondolom, hogy biztosítsa a helyszínt, vagy figyeljen a megfelelő munkamorálra... ja és persze belőlük is van vagy hat egy műszakban, mert kettő folyamatosan járőrözik (nekem spec. kulcsom sincs a lakáshoz, sosem zárjuk az ajtókat, mert teljesen felesleges...), kettő áll a sorompónál, és kettő ül a bódéban, ha valami nagyon fontos történne. Este a műszakváltáskor egy egész kis hangyabolyjá válik a bódé és környéke, 12en móhemzsegnek kint és bent... :)

És hogy a tömegek hatékonyságáról is essen pár szó... A gyorsétteremben egészen jellemző, hogy bár öten állnak a pult mögött (ázsiai mosollyal az arcukon, nagyon készségesen), egy kis adag sültkrumplira negyed órát kell várni... az pedig már csak igazából a hab a tortán, amikor két literes petpalackokból töltik az üdítőt, mert az automata elromlott. :):)

Az egyetlen, nagyon profi, eki egyedül jár, és minden délben fél kettő körül felberreg a motorjával, az a postás.

2011. június 17., péntek

Welcome to Malaysia

És hamár ennál a sorozatnál tartunk (volt otthon egy hasonlóan vicces, azt hiszem selejtes termékeket bemutató sorozat valamelyik limonádé adás keretében... csak ezért említem, hogy távol álljon tőlem bárminek a minősítése, de ezek mellett nemigen tudok elmenni mosoly, olykor szó nélkül...), hadd mutassam meg azt a kis gyöngyszemet, amit tegnap láttam.

Az egyik közeli bevásárlókp-ban voltunk, illetve az előtte lévő téren. A térnek van egy kis sétánya is, ahol hétvégente közepes színvonalú bolhapiac szokott lenni, most üres volt, de a séta rajta így még kellemesebb... A térre érve kis szökőkút, körben büdöskékkel, néhány másik szökőkút, és egy lépcsősor, amin a pláza bejáratához lehet feljutni. Ennek nincs ajtaja, kifelé ömlik a légkondi hűvöse, azt az illúziót keltve, hogy jó pár fokot esett a hőmérséklet. A lépcsőkön mindenféle emberek ücsörögnek, amolyan találkozóhely ez, nagyon kellemes pozitív energia áramlik.

Van egy meki is, aminek a fagyigépe nem működött (illik a posztba ez az apró mozzanat), de a másodikon egy kis kioszkban csak ezt a finomságot osztják... Kénytelenek voltunk hát beljebb hatolni a kompozíció belsejébe, ahol előbb egy nagy üres tér, jobbról balról üzletek, és felfelé kétoldalt mozgólépcső. Illetve egy középen is, hátha valaki arra vetemedik, hogy a bejárattól nem fordul semerre, hanem egyenesen akar az emeletre jutni.
A mozgólépcső pedig így néz ki.

Ha fel tudsz sétálni kilenc lépcsőt, akkor megérdemled, hogy a továbbiakban élj a mozgólépcső kínálta kényelemmel... :)

2011. június 14., kedd

Miértek...

Álltam a zuhany alatt a sötétben (egy este csak egyszer gyúl fény odabenn, ha valaki véletlen lekapcsolja menet közben, akkor aki kimaradt az első körből, az már csak a romantikus elemlámpa fényénél moshatja tisztára magát), és két teljesen irrelevánsnak tűnő apróság mocorgott a gondolat síkján.

Miért öltöztetem a lányokat gyakran egyformába?
Megfosztva őket az egyedi kifejezésmódjuktól, összezárva őket külsőleg is, habár annyira azért nem hasonlítanak egymásra... szerintem.
Egyfelől őket nem annyira érdekli, hogy mi van rajtuk. Egyikük sem az a tükör előtt pörgő, apjának mindenképpen tetszeni vágyó fajta, ritkán előfordul, hogy választani akarnak, de zömmel azt veszik fel, amit adok nekik.
Szeretem őket egyformában látni. Mert akkor is annyira különböznek :).
És túl azon a megszállottságomon, hogy találjak egyformát az akármiből (zömmel nem új ruhát veszek nekik), arra kellett rájönnöm, hogy (főleg) mióta három felé kell figyelni a játszón, a boltban, vagy bárhol, sokkal jobban járok, ha csak egy fajta külső jegyet kell megjegyeznem... :) És beválik. Sokkal nehezebben tartom szemmel őket három különbözőben.
És sokkal könnyebb szívvel bízom Danira is őket nagy tömegben. :)

Miért nem tudjuk, hogy Áronnak kunkorodik-e a haja, vagy sem...
Avagy, miért vágatom le mindig félcentisre?
Szeretem simogatni a kis kobakját minihajjal.
Jólesik, hogy csak át kell törölni és már száraz, szemben Hanna hajával, amit 20 percig szárítok minden nap...
És mert amint nőni kezd, az amúgy is méretes kis gombócfeje még nagyobbnak tűnik, és bár én imádom, hogy olyan igazi férfias busafejű (épp ugyanakkora körben, mint Mikolté 49cm...), előnyösebb így.

2011. június 6., hétfő

G és W

G
Gymboree... Úgy érzem, a favorit alvástémát felváltották a gymborees bejegyzések. :)
A két hét oviszünetbe beterveztem egy alkalomnyi játszócsoportot a lányoknak. Mikolt külön hangsúlyozta, hogy megígértem, nagyon várta, hogy végre ő is bemehessen a mászókák, csúszdák, nagy labdák közé.
A múlt héten megkérdeztem, mikor mehetnénk, a papír és a kisasszony szerint, aki megnézte a mai nap reggele volt a legalkalmasabb. Van ugyan két csoport a hétvégén is, de azokban sokan vannak, mondta, inkább jöjjünk hétfőn, ha az jó nekünk.
A fél tizes kezdés ugyan kicsit korai, és Petit is meg kellett kérnem, hogy jöjjön velünk, ahelyett, hogy dolgozni megy, de mert így mind a két lány egy csoportba mehetett, mindenki vállalt mindent, és nekivágtunk.
Peti Áronnal könyvesboltozott volna, de az csak tízkor nyitott, így végül egy kávézőban ittak egy csokis tejet. Peti hajnali ötkor aludt el, megfelelően fáradt is volt szegény, de így legalább ücsörögtek valahol a rohangálás helyett.

Nos mi... amikor megérkeztünk Lídia, a kínai cérnahang a pult mögül pislogott nagyon álmosan, és legalább ennyire értetlenül, hogy mit keresünk itt. Mondtam, telefonált, aztán jött egy másik lány, aki szintén nagyon álmosan érkezett... de végül átöltözött és elkezdte a foglalkozást. Csak a lányoknak.
Mert rajtunk kívül senki sem volt.
Vagyis az én két gyerekemen kívül nem jött senki...
Mert ez az óra nincs is. Ezt a legelső kisasszony nyilván tudta... no komment.
Viszont mivel ez egy ún. drop off óra, engem kiköldtek, hiába mondtam nekik, hogy vannak még nyelvi nehézségeik a gyerekeknek... Illetve megkérdezték, Mikolt mikor lesz három éves. Vagyis még nem három, akkor ez az óra nem az ő órája.
Azt hiszem ha kiküldte volna, akkor tényleg soha többet nem nem lett volna kedvem menni.

Leültem kint, néztem a gyerekeimet, ingattam a fejem, de mert ők végül nagyon élvezték, és rengeteget mozgatták őket (tornaóra híjján ez azért nagyon jó élmény volt nekik), és mert az óra végén megérkezett az a lány, akinek a kisfiával keddenként Áron jár egy csoportba és jót beszélgettünk, majd végül még vettem is a lányoknak egy kis Lelleérkezés ajándékot, nem bántam meg, hogy eljöttünk.

W
Weather, vagyis az időjárásról.
Pár napja vannak olyan hosszú órák, amikor felhők mögé bújik a nap. Sőt voltak már olyan napok is, amikor elő sem került onnan... Eső ritkán esik, ha igen, akkor azt csendben teszi (teljesen szokatlan). Viszont mindezek azt eredményezték, hogy a nappali kinti hőmérséklet jócskán leesett, és bent sem használunk légkondit, csak a plafonventillátort. Nagyszerű úgy kimenni délben, hogy nem ég le az ember orra belül, ha levegőt vesz...
Anyukám tegnap este azt mondta, hogy ha meleg van odahaza, akkor az már nagyon meleg.
Kacarésztam magamban... :):)
Mert tegnap este, nyolckor, kiszállva az autóból, mindhármunkat, akik ezt meg tudják fogalmazni, ugyanaz az érzés kerített hatalmába, miközben rövidujjúban és rövidnadrágban voltunk... Peti mondta ki végül:
- Csontig hatoló 25 fok van. :):):):) És tényleg jólesett volna egy pulcsi... :):):)

2011. május 20., péntek

A zsepiről

Ami mostanbában elég szép számmal fogy.
Áron profi orrfújó, ami részben öröm, részben meg a fenének se hiányzik megtapasztalni, mennyire ügyesen csinálja, és erősít, ha kérjük...
A trombitálók sorába ma én is beálltam, aminek a pozitív vonatkozása, hogy mindig én vagyok az utolsó, így van benne hitem, hogy hétfőre mindenki rendben lesz. Végülis négy hét után elérkezhet ez a pillanat is.
Igen, igen, a légkondit kellene kitisztíttatni, és nem a mi lustaságunkon múlik, hogy még mindig nincs. Előbb Karolt kellene tudnunk elérni, aki beszél a ház urával, aki eldönti, mennyire fajsúlyos az ügy, majd küld valakit, aki majd egyszer megérkezik.
Időbe telik, csak győzzük kivárni egészséggel...

De mert a betegek vagyunk részt nem akarom tovább domborítani, a zsepi most egy egészen más gondolati láncot indított el bennem.
Elfogyott ugyanis amit eddig használtunk, és tegnap vettem három nagy csomaggal, három különböző terméket.
Ma kibontottuk a másodikat, és használat közben elöntött valami nagyon jó érzés. :) Egészen viccesen hangzik ez így leírva.
Lassan hét hónapja élünk itt, és ennyi idő kellett ahhoz, hogy találjak egy olyan papírzsebkendőt, ami legalábbis majdnem olyan, mint amit otthon használtunk.
Álltam a konyhában, kezemben a kibontott csomaggal, és arra gondoltam, hogy amikor az ember elhagyja az otthonát, azt a közeget, ahol még a budipapírt is automatikusan veszi le a polcról a DMben, meg sem fordul a fejében, hogy mennyire fajsúlyos dolgokat is hagy maga mögött. (pedig még egy egyszerű kéthetes nyaralás végére is mennyire tud hiányozni az a paradicsomszósz, meg mustár... )
És hogy az új élethez mennyire szükségem van, lesz az ilyen otthonos pillanatokra. És hogy ebben az új életben talán az egyik legnehezebb dolog, hogy miközben mindent úgy kell tovább folytatni, mintha otthon lennénk (ez persze kevésbé igaz akkor, ha nem kisgyerekkel tesszük ezt, de ez ránk nem vonatkozik...), arra megy el nem kevés idő és energia, hogy megtaláljam azokat az alapvető dolgokat, amik a biztonságot adják.
Persze lehet legyinteni is minderre, de mikor fújás közben elfog a nosztalgia, akkor azt hiszem kár volna szépíteni a valót, ami egyszerűen úgy hangzik, hogy a nagy dolgok a részletekben rejlenek...
Pl. hogy végre van egy olyan zsepi, amiből a tartalom nem a kezemben köt ki a végén...
És akkor a barackkonzervről még nem is írtam, pedig abból is megvan az igazi egy hete, de a dobozát anélkül dobtam a kukába, hogy megjegyeztem volna, melyiket is kell legközelebb vennem...

2011. április 23., szombat

Kérnék

Két abszolút apróságot...

Lehetne mondjuk a nappali 34 fok helyett csak 28?
És lehetne, hogy a napok óta rutinszerűen az alvásidő első fél óráját követően érkező 100 darab mennydörgés mondjuk fél három helyett ötkor legyen?
Nagyon fontos volna...

2011. április 7., csütörtök

Hétköznapi apróságok: csevegjünk az időjárásról...

Nézegetem az otthoniak képeit, és minden alkalommal mosolygós sóhajtozás a vége... :) A tavasz miatt. Ha becsukom a szemem, érzem a tavasz illatait, látom magam előtt a kertünket, ahol már nyílnak a virágok, és néha nagyon jólesne csak úgy ücsörögni a fűben, koszorút fonni a lányoknak, vagy egyszerűen csak élvezni ezt a fajta megújulását a természetnek, no meg persze megélni azt az érzést is, amit minden tavasszal szoktam... amikor kiszabadulok végre odabentről és minden, de minden dalol.

Valószínűleg sokszor volt nehéz a tél, és onnan, tudom, sokszor ebbe vágytak volna sokan. :) Mostantól ez lassan már okafogyott, és most én vagyok az, aki jobban vágyom oda... :) Pedig tény, megszoktam, megszoktuk az itteni klímát.

Pár apróság jutott eszembe, ami annyira jellemzi malajziai életünk ezen vetületét. Elsősorban mindig az jut eszembe, hogy vajon a képekről, amin dejómeleg van, látni-e, hogy folyamatosan izzadunk? :) Mert ezt én is hajlamos vagyok elfelejteni télen, és nagyon akarni a meleget, aztán amikor meg nagyon meleg van, eszembe jut a nóta... a télen nagyon hideg van című... :):) Ha nap közben úgy ítélem, hogy jobb volna átöltözni (nekem is, meg a körülöttem lévőknek is....) akkor azt jó, ha zuhanyzással indítom, ugyanis teljesen felesleges új ruhát felvennem, hiszen csurom víz vagyok... a kellemetlenebb mellékhatásokról nem is beszélve. :)

Node szebbbeket... :) Itt olyan, mintha mindig július közepe volna, néha, ha nagy esők vannak, akkor július eleje. :) Ma az oviból hazafelé, miközben a nap a vádlimat égette, arra gondoltam, otthon ilyenkor a gyerekeket ki sem engedjük, még a verandára sem, nemhogy gyalogolunk velük hazafelé, mintha mi sem történt volna. :) Otthon ilyen időben ezer réteg naptejet kenünk a rájuk (már aki, mert én nem vagyok egy nagy naptejkenegető...), itt meg örülök, ha néha sikerül, annak meg méginkább, ha egy kalapot sikerül rájuk imádkoznom. Érdekes módon így sem égnek meg, az egyetlen, aki folyamatosan napszúrást kap, az én vagyok.

A hőmérséklet ingadozásáról fogalmam sincs, mert bár tervben van, még nem sikerült beszereznem egy tisztességes hőmérőt. Tegnap éjjel kicsit teszteltem, amikor kettő felé felmentem lefeküdni, fogmosás közben a fürdő ablakába tettem a gyerekek vízhőmérőjét, ami nem a legpontosabb gondolom, de valamire mégiscsak jó, hiszen használtuk, és működött... :) Nos, miközben arra gondoltam, milyen kellemesen lehűlt így éjjelre, nyitva az ablak, és szinte jólesik levegőt vennem, vártam az eredményt. 28 fokot mutatott a hőmérő, amikor bevettem... Mennyi lehet nap közben, amikor úgy érzem, nem jutok oxigénhez? 40? :) Peti bólogat...

Ma délután esett. Ez nem újság persze, de ahogy ez megtörténik, az minden alkalommal döbbenettel vegyes csodálatot vált ki belőlem. Ma például úgy kezdődött, hogy minden előzmény nélkül (mint felhők, vagy bármilyen szokásos előjel) mintha egy hatalmas olajoshordó leesett volna egy kamionról. Megijedni sem volt időnk, ránkötöttek egy akkora dézsa vizet odafentről, hogy két perc alatt megtelt az udvaron a kiskaspó.

Hasznos dolog az a napernyő... de ezt már említettem, nekünk meg mégsincs. :) A látszat ellenére pedig (leszámítva, hogy dejólenne egy kis tavasz), jól van ez így itt, és mostanra meg is szerettem. Izzadásostul :)

2011. március 20., vasárnap

Amitől színesek

Apróságok, amik mellett amúgy elsuhannék, de most összegyűltek, így gyorsan le is írom.

- Vakon használom az ékezet nélküli billentyűzetet, és nem is ütök mellé olyan sokszor.
- Mikolt hasra esett a kanapéról. Csattant. Az arcán. Most úgy néz ki, mint akit nagyon megvertek. Holnap ovi, meglátjuk megkérdik-e, verem...
- Áron a tőlem távolabbi kiságyban alszik éjjel. Elsőre olyan volt, mintha a holdra számüzetődött volna, nem is tudtam rendesen aludni, folyamatosan azt vártam, mikor ébred... 5kor inni kért, hétkor pedig a költöztetőt. Ma már tudok aludni...
- Lett szúnyogháló az ablakokon. Kivéve a konyhát, nem is értem, hogy hagyhattam ki... mentségemre legyen, hogy lányos zavaromban (mert kaptuk, és mert annyira hirtelen jött) minél kevesebbet szerettem volna... miért? Viszont ki lehet nyitni az ablakokat, teraszajtót, jöhet a friss levegő... :)
- Hanna mellúszó lábtempózik. És a víz alatt nagy kört csinál a testével. Műúszó alapgyakorlat, delfinnek hívják. Sosem mutattam neki... tehetséges. Bár ne lenne... :):)
- Áron számtalanszor beugrott a nagyvízbe karúszóval, kérdeztem tőle, szeretne-e még, erre megtanult bólogatni. :) Majd mikor az ugrálást megunta, úszóleckét kért. Egy óra alatt jutott el a nemmegyekbe-től a tudokkutyaúszni-ig.
- Túrógombócra vágyom... a hűtőben Szilvi instrukciói alapján csöpög a túrókezdeményből a lé. Holnapra kiderül, lesz-e belőle gombóc.
- Nem tudok aludni. Kétnaponta így megy ez. És lassan újra bensőségesebbre kell fűznöm a viszonyomat a Rennievel. Vagy mandulát ennem megállás nélkül.
- Hanna Szalóki Ágit énekel... majdnem dallamhelyesen. Ismeritek azt a nótát, hogy A szeretőm pakulár?...



- Újra minden nap esik. Nagyon. És nagyon dörög is hozzá. Félelmetes ez az erő, ami itt a természetet jellemzi. A növényzetet, az időjárást. Teljesen elkápráztat. Mindezt úgy, hogy közben elvileg száraz évszak van. Eredmény: bepenészedett Hanna bőrcipője, ami a bejárat előtti fonott kosár alján volt. Hm...
- Mikoltot este majdnem bennfelejtettem a kádban. Két babával játszott, az egyik nagyobb volt, a másik kisebb. Annyira elmélyülten igyekezett megmenteni a kicsit a fulladástól, hogy nem akart kiszállni. Becsuktam rá az ajtót, hogy a légkondi ne menjen rá. Tíz perc múlva kapcsoltam, hogy hiányzik egy gyerek a mesélős kuckóból. Még mindig játszott. :)
- Hanna ma mindenkinek elmesélte (a nagyszülők a skpypeon vigyáztak a gyerekekre, miközben én teregettem, Dani pakolt, Peti vacsorát készített...:)) az örömét (ő mondta így), hogy holnap Mikolt egészen ebédig marad az oviban.
- Meglett Hanna csodakulacsa. Aznap eltűnt Mikoltté... :) ezek nem szeretnek párban lenni.
- Áron hozza a velenagyságú slinget, ha azt akarja, vegyem fel. És hammog hozzá. :):)
- Hajnali kettő, megvacsorázom, és megyek aludni...

2011. március 19., szombat

Hétköznapi apróságok: mitiszunk

Ez itt egy milo-reklám...

A miteszünk mellett a mitiszunk is kardinális, hiszen nagyon nagy a meleg, így a folyadékpótlás elengedhetetlenül fontos. Hanna a legjobb ebben, Mikoltra viszont sokszor rá kell erőltetni, hogy igyon, magától nem is jut eszébe, hogy esetleg szomjas. Áron kettejük között lavíroz, van, hogy rengeteget iszik, máskor meg semennyit.

Nos a víz mellett, ami még egy kevés megoldanivalót tartogat, szeretnék egy kicsit kevesebb petpalackot hazacipelni, majd kidobálni. Két megoldás látszik esélyesnek, az egyik, hogy lesz egy víztisztító berendezésünk, a másik, hogy lesz egy vízadagolónk. Előbbi nagyon drága, a lenadlordunkra is szükség lenne hozzá, utóbbit fel kell térképezni, honnan lehet beszerezni. Pillanatnyilag öt literes üvegekből töltünk kancsóba, de még így is legalább kettő elfogy naponta.
Személy szerint hiányzik a Szentkirályi, amit itt iszunk, annak nincs íze, ami jó.

A többi dolog, ami bár nem alternatívája a víznek, de sok fogy belőlük, joghurtos italok, és gyümölcslevek. Ezek mind nagyon fognak hiányozni, a napokban mosolyogtam azon, hogy majd egyszer odahaza is lesz ám hiányérzetünk, talán főképpen Áronnak és Lellének, akik a helyi ízeken nőnek majd.

Az első dolog, aminek nagyon örülök, hogy szívesen isznak, az a yakult, (emitt a hivatalos my honlap) ami eredetileg egy japán találmány, probiotikus tejszerű ital, ami lactobacillus casei-t tartalmaz, aminek számos előnye közül számunkra a felső légúti betegségekkel szemben kialakítható fokozottabb immunitás a legfontosabb. Hogy valóban működik-e, még nem tudom, és valószínűleg nem is fogom, mindenesetre lelkesen isszák, naponta gyerekenként egy fogy.

Joghurtos termékek közül itt van egy nagy kedvenc, a Nestlé ivójoghurtjai. A Nestlé amúgy is elég széles palettán van jelen, kezdve a bébitápoktól, a pelyhekig, és természetesen a tejtermékek közül az egyik legjobbak a piacon a natúr joghurttal. De az ivósok, verhetetlenek. Pláne, hogy olyan ízek is szerepelnek a kínálatban, mint mangó, vagy lime-zöldalma. Mikoltnak természetesen az epres a kedvence, Hanna pedig legszívesebben a barackos-passionfruitosaz issza.

A tej jó, főleg a friss, ebből lehet túrót is készíteni, épp most van folyamatban az első próbálkozásunk, majd beszámolok az eredményről. :) Egy liter tej nagyjából 300 forintba kerül.

A gyümölcslevek otthon nem voltak napi szinten a polcainkon, egyszerűen jobban szerettem, hogy vizet ittak. Ez ma is így van, de mióta ismét pocakom van, annyira kívánom, hogy mindig van idehaza. Leginkább a Marygold termékeket vesszük, nekem ez ízlik a legjobban. A mangó ebből is utánozhatatlan, de kedvelem a feketeribizlilevet is. :)

Alkohol itt nagyon kevés fogy, a jó bor ritka és meglehetősen drága (a tegnapi gombamártáshoz vettem egy üveg chardonnét, a legolcsóbb, aminek a színe nem az igazi... 28 ringit, vagyis nagyjából 1900 forint), a sör ára is elég húzós, egy kis dobozos nagyjából 350-400 forint. Nem mintha ebből otthon sok fogyott volna, de érdekes az összehasonlítás végett.

És akkor a képről.
Azt gondoltam, az itteni nesquick, amit odahaza palacsinába tettünk főleg, ugyanolyan, mint ott. Tévedtem. Sokkal világosabb már a kakaópor is, az íze pedig... hm, felejthető. Ugyanakkor minden gyorsétterem kínálatában megtalálható a milo, amit hidegen, vagy forrón is lehet kérni, remek az íze, és van benne maláta is. Nos a gyerekek ezt sokkal jobban szeretik, mint a nesquicket, és van belőle csokis corn flakes is, ami szintén nagyon jól fogy. Leginkább a sima joghurttal. :)