A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Barátok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Barátok. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. december 28., péntek

Bécsben

Dani kapott tőlem a születésnapjára két jegyet a Trafóba.
Nem sikerült eljutnunk arra az előadásra, cserébe elmentünk megnézni a Nemzetibe az Ember tragédiáját, három nappal karácsony előtt.
Úton a színházba számba vettem, mennyi mindennek kell megelőznie a kellemesen hátradőlés állapotát, és megfogadtam, nem írok részleteket, és nem kesergek nyilvánosan, de a történeti hűség megőrzése érdekében könnyedén megemlítem, hogy azon a délutánon fél ötkor kerültek ágyba szieszta céljából a gyerekek. Nem mintha így terveztem volna.

A darab nézhetősége a rendezésnek köszönhető, ha egyáltalán, de nem ez volt a lényeg amúgy sem, hanem az élmény, hogy kettesben elindulunk szépen felöltözve, valami felnőtt, gondolatébresztő programra.
Ezzel az estével indult a regenerálódás majdnem másfél napja, abban a reményben, hogy a fa alá beesés tompítható, vagy még inkább megelőzhető azzal, ha a család minden tagját mozgósítva elvonulhatunk végre töltődni, mint egy igazi házaspár.

A gyerekek természetesen ébren voltak, mikor hazaértünk, de Pali és Peti hathatós közbenjárása eredményeként már pizsamában, illatosan, tele pocakkal vártak bennünket.
Jó későn aludtunk el, de egyáltalán nem bántuk, márcsak azért sem, mert így másnap reggel úgy tudtunk elindulni Bécsbe, hogy egyiküket sem kellett lefejteni magunkról, Ferinek pedig mindig örülnek, akkor is, ha nem vagyunk velük.
Ő kezdte a sort ezen a napon, amikor energiatakarékosságból végül három turnusban kértük fel őket a nemes küldetés abszolválására. Mindenkire jutott pár óra, és még így is jól elfáradtak a nap végére mindannyian (biztosítottunk mindenkinek szabad véleménynyilvánítást a projekttel kapcsolatban, amivel édesanyám élt leginkább, neki nem esett jól ez az extra feladvány. Tökéletesen megértem, de más választásom nem lévén, őt is a belső körbe szavaztam (és most sem tenném másként), abban a reményben, hogy ha nehezen is, de túlélhető volt az a pár óra, és végül kapott a mi energiáinkból is egy keveset a következő napokban).

Cserébe jókedvű gyerekeket kaptunk este, mi pedig egy egész napot töltöttünk magunk mögött hagyva minden hétköznapi gondolatot, rutint, és kávéztunk, beszélgettünk, csorgattuk az időt kedvünkre.
Bécsben lenni mindig jó. Valamikor szertartássá vált elzarándokolnunk évente ide, és bejárni az ismerős utakat, tavasszal leülni a padra, télen pedig forralt borral locsolni le a kabátunkat. Kétévente pici babával, idén kettesben. Eleinte fura is volt, hogy nem tologatunk babakocsit, de ehhez azért hamar hozzá lehet szokni. Az viszont eltart még egy jóideig (gondolom), hogy hogy ne nézzek állandóan magam köré, hogy megvan-e mindenem..., és muszáj legalább a nagy fotóstáskát cipelnem, akkor is, ha nem készül mindössze tíz kép, az sem az én kezem munkája. Legalább van, amin én is rajta vagyok. :)
Az újdonságokhoz pedig tartozott egy gps, meg a Schloss, és rájöttem, mennyi hely van még a szokásosokon kívül, akár évente két új felfedezés is beleférhet.


Ezt a mostani utat egy találkozás tette különlegessé.
NH-né blogját régóta olvasom, hogy miért nincs kint oldalt, annak egy oka van, jelesül, hogy van három blogger az életemben, akiktől előbb szerettem volna megkérdezni, hogy megengedik-e, és eddig nem sikerült ezt az egyszerű kérdést nekikcímeznem. Na majd most.

Szerettem volna, ha sikerül összefutnunk, de nap közben sokszor éreztem úgy, hogy az elengedett hömpölygésben egyszercsak elfogy az idő, és eltáncolunk majd egymás mellől. Végül minden út a Meinl elé vezetett, és mosolyogtam magamban azon a heves szívdobogáson, ami megelőzte a találkozásunkat.
A nagy rohanásban jólesett megállni, és hagyni, hogy mindenki, akinek dolga van fusson el mellettünk, és sokszor jutott eszembe kívülről magunkra nézni. Mikor egyszerre ismerős és ismeretlen minden, ahogy ismerkedünk az ismerőssel, akit sosem láttunk még, mégis annyi minden ismerős belőle és végesincs a beszélgetésnek, befejezetlen marad akármennyit is kérdezünk, mondunk, mesélünk, hallgatunk.
És tényleg nagyon vicces, hogy az egyértelműnek hitt hang más tónusban szólal meg, mint ahogy vártam (és ezt nem először élem át, Szitya hangja pont ilyen meglepő volt... :)), és egy idő után meg elvész az illúzió emléke.

Azóta meg a zsebemben hordok egy pici darabot Lili mosolyából, meg NH-né színességéből, és ez olyan jó.

2012. november 26., hétfő

Csend

Ma lett volna a napja annak, hogy sok év kihagyás után újra egy zenekar (már ha csak egy éppenverbuválódott, de akkor is) tagjaként muzsikáljak a templomban.
Szerettem volna írni erről hosszabbat, de végül nem jutottam hozzá.
A vége pedig az lett, hogy elúsztam az idővel, és minden csütörtöki próbanapon lett valami, ami felülírta azt.

A mai koncertet is kihagytam végül, pedig még telefonon is kerestek, menjek, hallgassam meg, miből maradok ki.
Nem bánt már.
Mert helyette egy barátnál voltam.
Egy barátnál, aki elvesztette a társát.
Egy barátot.
Nincsenek szavaim.
Még sosem volt ennyire közel hozzám az elmúlás, és még sosem éreztem ennyire, hogy tennem kell valamit értük. A gyerekekért, az édesanyáért, a barátunkért. Ma este annyit, hogy vittünk nekik vacsorát és megöleltem mindegyiküket.

Peregnek a képek, a szavak, a viccelődések, a közös kirándulások, a mozdulatok.
Egy közülük folyamatosan visszatér. Ahogy a kicsi Hannát felemelte...

Elment.
Fogalmam sincs, milyen azon az oldalon.

2012. június 15., péntek

Régi restanciák

Ebből is van egy jópár...
Az első, ami blogos vonalon most leginkább nyomaszt az a díjak magamba integrálása, meg az azokkal járó kötelezettségek. Nem vagyok ebben közelítőleg sem jó, és még csak azt se mondanám, hogy kiugrik a szívem a helyéről, amikor jön egy ilyen.
Mielőtt még hálátlannak tartana bárki, azért azt mindenképpen le kell írnom, hogy iszonyú jólesik egy másik blogban megtalálni a nevemet, a kísérő pársorosról nem is beszélve, mert az meg olyan nagyon izgalmas, hogy kicsit kiderül ilyenkor, hogy ki miért olvas.
Csak épp nagyon is természetes, hogy ahogy én szeretek másnál időzni, úgy mások meg minálunk. És kell olyannak is lennie, hogy kicsit kilépve a szürkeblogolásból megpendítünk egy egy személyesebb, kötődőbb szálat is egymás felé, no erre jó a díjosztó. Például. Szerintem.

Én meg mégis mindig lemaradok...
Leginkább ott szoktam elveszni, hogy eldöntsem, akinek továbbadnám, az örülne-e, ha az én valamennyi blogszomszédom hirtelen ott teremne az ő oldalán, vagy sem. És általában nem tudom eldönteni. Aztán itt vannak azok, akik pedig már sokszor kaptak díjat, és akkor meg azt nem tudom eldönteni, hogy örülnének-e mégegynek... és akkor meg azon töprengek, hogy a személyes vonal mellett még mi mindenre lehet jó egy egy ilyen díjtovábbadás (én például sokszor így jutok el olyan helyekre, amik érdekesek, de magamtól lehet, hogy sose keverednék oda...).
És akkor inkább hagyom az egészet, miközben nyomaszt, hogy nem válaszoltam, meg választottam.
De azt gondolom, leginkább azért nem tudok mit kezdeni a díjjakkal úgy igazán, mert olyan ez, mintha valaki azért dicsérne meg, mert adok ebédet a gyerekeknek.

Most egy kicsit törlesztek, rendhagyó módon, mert titkokat nem írok le magunkról (azt nap mint nap amúgy is megteszem), viszont jelképesen átadom mondjuk a "szívemnek kedves, és mégsem nagydobra vert olvasott blog díjat" valakinek.
Stílszerűen egy képpel körítve.

Ma délután Orsi volt nálunk, négy gyerekkel.
Hogy a blogját olvasom, nem véletlen, de ő azon kevesek egyike, akit személyesen előbb ismertem, mint ahogy blogolni kezdett. Azt hiszem, nagyjából négy évvel ezelőtt beszélgettünk először a játszón, akkor már mindkettőnknek két gyereke volt, és sosem felejtem el, ahogy hitetlenkedtem azon, hogy ő ismer. Pedig tényleg egy gimibe jártunk.
Aztán született Áron, náluk Nimród, hat héttel Áron után, és ami még viccesebb, hogy Lellét is követte egy Boldi, úgy hat héttel. :)
Kori és Hanna között fél év van ugyan (Hanna idősebb), de magasságra és kedvességre, finomságra egyformák, Mikolt pedig egy picit fiatalabb mint Simi, de ez így van jól :).
Régóta tervezzük, hogy eljönnek hozzánk, egyszerűen nem is értem, mi tartott eddig, de ma végre sikerült összehoznunk ezt a miniovit, és bár Simike először nagyon nem akart nálunk lenni, vacsorakor már Mikolt mellett ült Áron székén, épp úgy, mint akik ezeréves házasok. :)
Hanna és Kori úgy játszottak, hogy észre sem vettük őket, a két minitestű is megbarátkozott egymással, Áron meg Nimród pedig nemcsak a szőkeségükben hasonlítanak, de ezt már a játszótéren is sokszor megállapítottuk.
Nyolc ötésfél éven aluli az nyolc ötésfél éven aluli, de annyira de annyira édesek voltak együtt, hogy én szinte szanatóriumban éreztem magam (egy darabig itt voltak a nagyszülők is, akik Hannát hozták haza, és az ő jelenlétük mindig nagy segítség).
Szemléltetésképpen csak annyit írnék, hogy rend volt mikor hazaindultak, és ezt nem is mi, felnőttek kértük... Egészen hihetetlen.
A képek egy picit remélem visszaadják, mennyire jó volt velük, nekik. Nekünk.
Orsi, köszönöm az élményt!!! :)

2012. február 18., szombat

Életre kelt kapcsolatok

Hányszor írtam már, hogy milyen csapnivaló kapcsolattartó vagyok...
Pedig, ha jobban belegondolok, a leginkább az tölt fel, ha alkothatok... mégpedig kapcsolatokat. Abból is főképpen a csoportok érdekelnek, azok a találkozások, amikből hosszú távon működő csapatok születnek.
Észrevétlenül készülnek ezek az alkotások, és sokszor túlélik az én hanyagságomat is, szerencsére.

A blogolás számomra egyik legnagyszerűbb része is ez a fajta csapatépítés. Megvan a logikája a vonzásoknak nyilván, de tény, hogy idővel a rejtett vagy nyílt egymásratalálások nálam valós találkozásokért kiáltanak.
Szeretem ezeket a közös pillanatokat, és hálás vagyok azoknak, akiket a valóságban is megölelhettem már.
Most szombaton egy egészen különlegesre sikeredett vendégség volt minálunk. A különlegessége abban rejlett, hogy míg abban teljesen biztos voltam, hogy mi lányok örülünk majd egymásnak, és abban is bíztam, hogy a fiúknak sem lesz feszélyező egymás társasága, a gyerekekkel kapcsolatban nem számítottam semmire, vagy legalábbis velük kapcsolatban nagy kíváncsiság volt bennem, hogy hogyan lesznek majd egymás között.

Lenyűgöző volt, ahogy kilencen ebben a nem túl nagy alsó térben egymásra találtak már az első pillanatoktól kezdve. A két legkisebb persze még nem kapcsolódott ezer százalékon a többiekhez, de ők ketten is annyira kedvesek és szépek voltak együtt, hogy még elnézegettem volna őket egy jóideig. :) Ahogy Zéti megsimogatta Lellét, vagy ahogy Lelle barátkozott Zétény nadrágján a fényes gombokkal.

A maradék hét műalkotás pedig minden képzeletemet felülmúlva ragyogott együtt, ez a hat kicsi lány olyan mély barátságokra jellemző közös nyelven muzsikált, hogy összesen 16 képet készítettem, a fennmaradó időben pedig hol lopva, hol élesben figyeltem őket, ahogy alkottak egy ragasztós füzetbe, játszottak cicást, vagy jártak fent szobáról szobára egy kupacban. Áron pedig mindenhova követte őket, fülig érő mosollyal, és egy cseppet sem kilógva a sok lány társaságában. Szonjával azt hiszem egészen szoros barátságot kötött. :)

De nem is folytatom, szerintem a képek magukért beszélnek...

Nagyon örülök, hogy végül sikerült ez a találkozás, köszönöm nektek lányok!!!

2011. május 2., hétfő

Három nap szanatórium Penangon

Szilvi és Ákos meghívására pénteken nekivágtunk a messzeségnek, és felautóztunk Penangra.

Úgy terveztük, hogy hajnalban indulunk, hiszen az út, ha nincs forgalom, útlezárás, miegymás, akkor a gps szerint is 3 óra 50 perc. De mert a múlt hetem kicsit ziláltan ért véget, kértem Danit, hogy ne ébresszen... este nyolckor még sehol sem álltam a pakolással, hosszúnak ígérkezett az éjszaka is. Igy aztán reggel fél 10 előtt kicsivel ültünk autóba, és megállás nélkül, végig zuhogó esőben, minimális kiabálással értünk Penangra délután kettőre.
Nagyon büszke vagyok a gyerekekre, akik tényleg a legédesebb formájukat hozták, csak Áron méltatlankodott 10 percet, majd aludt, amikor meg ébren volt, akkor eljátszott. Mikolt is aludt egyet, Hanna pedig egyszer kérdezte meg, hogy mikor érünk már oda, majd egy Hamupipőkével elviselte a hátralávő másfél!!! órát is.
Penangon hatalmas dugóban vergődtünk el a házig, én vezettem, közben Dani konferenciabeszélgetett.

Szilvi finom ebéddel várt, a gyerekek pedig hihetetlenül hamar összemelegedtek, játszottak, sokszor öten együtt. Petinek köszönhetően Kristófnak is sokszor jutott társaság, ha a lányok épp olyat játszottak, ami őt nem annyira kötötte le. Ugyanakkor Áronnal is sokszor elbeszélgettek, Áron számtalanszor telepedett le Krisi mellé és mutatta neki az autót, vonatot, könyvet, nagyon helyesek voltak együtt.

A három nap alatt rengeteget aludtam, nagyon sokat pihentem, voltunk a nagyköves tengerparton, ahol most Áron sem félt már a homoktól, bár ezúttal meg sem próbáltam mezítláb elengedni. :)

Felsiklóztunk a Peneng hillre is, megnéztük Penang esti fényeit, medencéztünk, jókat ettünk, beszélgettünk, közben pedig nagy öröm volt látni, ahogy a lányok végre magyarul kommunikáltak, csicseregtek, játszottak a nagyobbakkal.

Vasárnap, egy igazi tengeri kirándulás zárta a hivatalos programokat, ismét a Turtle Beachre hajóztunk, ahol most, az esős évszak beköszöntével a kis patak méretes folyócskává változott. A tenger ugyanolyan szép és tiszta, mint legutóbb volt. Nagyon kell nekem a víz közelsége, a végtelen tengeré kifejezetten elsimította a kialakulóban lévő megannyi ráncot az arcomon, azt hiszem.

Vacsora után indultunk útnak, és hazafelé is hasonló módon repültünk, bár Penangról kiverekedni magunkat több, mint egy órán át tartott. Úgy látszik, nemcsak KLben van irtó nagy forgalom... itt ráadásul a jól megszokott araszolás helyett sokszor egy helyben álldigálltunk.
Áronnak elhagytuk a fél pár cipőjét, valószínűleg út közben... így neki most nincs mit a lábára adnom... :) de ennyi igazán belefér.

Szilvi, Ákos, nagyon köszönünk mindent, hihetetlenül jó volt... remélem hamarosan újra találkozunk!!!

2011. április 17., vasárnap

Vannak tökéletes napok

Leszámítva a zárást, a szombati ilyen volt.

Amikor olyan dolgokat látunk, olyan helyeken vagyunk, olyan emberekkel beszélünk, amik és akik számukra észrevétlenül, számunkra pedig megköszönhetetlenül sokat adnak.

A múlt héten, Dani egy rosszabb kedvű hajnalon programot keresett a közelben. Rátalált egy helyre, és miután megnéztem, úgy éreztem, most azonnal oda kell mennem, látnom kell, hogy csak a képeken olyan amilyen, vagy a valóságban is.
A hely a Gentingtől kicsit tovább, de ugyanazokon a hegyeken épült, tőlünk nagyjából háromnegyed óra autózásnyira. Berjaya Hills a hegycsoport neve, az út hosszan kanyarog, a már ismerős pálmafás, ősbuja dzsungelen keresztül, majd megérkezik előbb egy lovardához, majd egy elágazásnál egy buddhista szentély felé is le lehet kanyarodni, de ha továbbra is követjük az utat, akkor először egy kis farmhoz érünk, ahol nyuszikat lehet simogatni, és vannak kecskék, és egy csöpp játszótér is.

Ha még tovább haladunk, akkor felnőttönként 12 ringitért megnézhetünk egy Japán kertet, amiben egy kis kávézó is helyet kapott, amolyan valódi Japán építészetű, vagy végül megérkezhetünk ide:

Nem csalás, ez itt még mindig Malajzia, ugyanakkor úgy tűnik, hogy a sok európai idővel úgy érezte, kell egy hely. Egy ismerős... :) Sikerült. A neve Colmar Tropicale. Bár látni, hogy a szerkezet vasbeton, a végeredmény igazán megtévesztő. És leszámítva, hogy az egy aprócska utca egyetlen gyerekprogramja az a terem, amiben temérdek, zsetonnal működő elektromos kisautó, motor, forgó szolgáltatja a szokásos szórakozást, (a gyerekeinket ezerszeres dícséret illeti, mert önmagukat meghazudtolva türelemmel viselték, hogy nem dobáljuk a kerek érméket, és csak egyetlen egyszer sikerült mozgó dologra találniuk, abba se mi tettünk zsetont...) fantasztikus. Van egy nagyon jó pékség, és az óratoronyba lifttel is fel lehet menni :):)

Az eső is eleredt, ami után a levegő lehűlt, nagyon kellemesre egy kiadós ebédhez, majd miután kisütött a nap, továbbálltunk, hogy a lányok kívánságát teljesítve lovagoljunk egyet az argentin tulajdonú lovardában. Gyönyörű állatok laknak itt, és először fordult elő, hogy a lányok egyszerre ültek nyeregbe. A lovazás után Hanna bevezette Conny nevű lovát az istállóba, majd hosszasan barátkozott vele. Mikoltnak is megjött a bátorsága, Hanna pedig segitett neki, hogy elérje a lovat.
Áron eközben békésen szunyókált az autóban.

A délutánba még belefért egy kis nyulazás is, a nyuszik egy elkeritett, nagyobb területen laknak, ahová beengedik az embereket is, lehet venni elemózsiát, és ki ki kedvére simogathatja őket. Áron mondjuk inkább homokkal óhajtotta teleszórni a bundájukat, ennek kevésbé örültek... Hanna vagy háromnegyed órán keresztül volt bent, a kicsik hamarabb megunták, de nekik a kis játszó nyújtott szórakozást.

Miután mindannyian jól elfáradtak, elindultunk hazafelé. Út közben még találkoztunk Karenékkal is (velük találkoztunk anno véletlenül Lelle kagylójának vásárlásakor), ami most mintha mellékes volna, de a nap és az életünk szempontjából mégsem az, hiszen most volt először olyan szervezett program, amit olyanokkal töltöttünk, akiket már itt ismertünk meg, ráadásul nem is laknak nagyon közel... és mégis. Olyan jó volt együtt lennünk, mégha kicsit hektikusra is sikerült, hiszen öt gyerekkel próbáltunk enni valamit, miközben mindig valamelyiknek épp elintézni valója volt egy egy felnőttel. Úgy váltunk el, mintha ezer éve ismernénk egymást, mindannyian várjuk a folytatást.

És mert a gyerekek nem sokat aludtak, ezen a napon egy órával korábban kerültek ágyba.

2011. március 27., vasárnap

Gondolati lemaradásban

Megtetszett ez a kifejezés... és valóban abban vagyok. Majdnem egy hete nem írtam, tegnap beszéltem anyukámmal és Csillával is, Dédivel is, Dédi volt az egyetlen, aki nem említette az ezzel kapcsolatos hiányérzést. :) Ő mondjuk nem is követi a blogot...

Az okok... Mindig vannak és lesznek is hullámvölgyek, amik nagyrészt abból adódnak, hogy az életem szervesen hozzá van rendelve majdnem négy kicsikééhez. Ebből adódóan állandó idő és rendszeres energiahiánnyal birkózom, hol több, hol kevesebb sikerrel. Az elmúlt hét rengeteg tennivalója közepette Dani is, Peti is sokat dolgoztak, nekem pedig bár tele a fejem minden este gondolatokkal, már nem jutott erőm arra, hogy mindezekről megemlékezzek a köz felé is. A hullámvölgy aljának megélése persze ebben nem is segít, bár mostanra mintha a hullámok amplitúdója fokozatosan csökkenne.

A legfontosabbak zanzásítva mégis... (kiemeltem a témákat utólag, mert hosszú lett... hátha nem mindre kíváncsi mindenki...)
Elkészült az első túrógombóc.
A nagy dolog ebben az, hogy mivel nem lehet túrót kapni, házilag készítettük Petivel, drukkoltunk neki, hogy sikerüljön, bevetettük Szilvi receptjét, és némi bénázás után mégis mégis lett belőle valami. Nem állítanám, hogy ez volt életem legjobb, legszebb, legzamatosabb túrója, másoknak meg se merném mutatni, de annyira mégis beférkőzött a bizalmamba, hogy nekiláttam gombóc formába önteni.
Az eredmény szerintem: Túrós grízgombóc.
Tejföllel és sok porcukorral kiválóan debütált, Hanna, aki a hazait sosem ette, most második fogásként elfogadható mennyiséget evett belőle, nekem pedig kifejezetten ízlett.

Áron beemelte a szótárába Hannát. Ha az első szavait kellene felsorolnom időrendben, akkor a hem és a hovva után, amelyeket maga használ értelmesen, megkülönböztető jelleggel, az a szívetmelengető, felfelé kanyarított dallamívű, elnyújtott hennnn-nnnna a harmadik, ami olyan nagyon hasonló ahhoz, ahogy Mikolt mondta. Akárhányszor meghallgatnám.
Kint a jobb alsó 4es, de ezzel egyidejűleg a bal oldalra tömködi a kezét, gyakorlatilag egyfolytában a szájában van a mutatóujja. A mostanában jellemző fél nyolcas ébredéseket (a korábbi kilenc helyett) is igyekszem ennek betudni. Sajnos az eredmény az, hogy már reggel iszonyú fáradt, nyűgös, sírós, valamint, hogy felborult a napirendje, de teljesen. Igy persze az enyém is...


Persze, ha kipiheni magát, akkor rém vicces, mosolygós, huncut kis csibész, a fenti képen épp kukucsolós játékot próbál játszani, keresi a szemeit, hogy elbújjon. :):):)
Mostanában egyedül eszik, fóleg akkor, ha a lányok meghagynak valamit. Felmászik az asztal tetejére, és nagyon nagy csendben lakmározik. Villával, kanállal, vagy kézzel. Vagy mindennel... Az eredmény...

Oltást is kapott a kisember, a 15 hós volt esedékes. Annyi szépség van ebben az egy minimondandóban, amellett, hogy Áron a szúrás két másodpercét kivéve sírás nélkül abszolválta az egészet... Aznap, amikor megkapta, délelőtt Dani nem ment be dolgozni, hanem itthonról tette a dolgát. Nem jött taxi, de mert nem akart autó nélkül hagyni, és mert nem volt tárgyalása délelőtt, így öltönyben ült az étkezőasztalnál (Devivel jót derültünk a látványon, nekem mégis annyira jólesett idehaza látni őt...), dolgozott. Áron elaludt fél tízkor ... hála a korai ébredésnek... és mert nem volt itthon szúrós víz a palacsintához, elszaladtam a boltba. Út közben jutott eszembe, hogy befutok, megkérdem dr. Veelant, mikor hozzam Áront. Nem volt nálam a kiskönyv, itt pedig más egy picit az oltási rend, mint odahaza, ezért abban maradtunk, hogy felhívom, ha megnéztem, milyen oltásra is van szükség pontosan, aztán majd meglátjuk, mikor oltja.
Hívtam, de az asszisztens nem tudta adni... A lányokkal és Áronnal mentünk végül újra, hazafelé az oviból, egyszerűbbnek tűnt, mint percenként hívogatni, így is ki kellett várnunk a sorunkat, de mert a gyerekek nem szedték atomjaira a várót, nem bántam. Jó volt velük lenni, figyelni, ahogy kommunikálnak, néha látom csak ilyen összehangoltnak őket. Méreckedtek, egymás után, még Áronmanó is beszállt a játékba, nagyon akkurátusan szemlélte a mérlegen a számlálót, egészen közel hajolva, ahogy a lányoktól látta. :)
Mikolt aggódott egy sort Áron miatt, aki bizonyára sírni fog, és az nem jó, mert hangos, és sokan vannak a rendelőben... Megnyugtattam, hogy hamar megvigasztaljuk, hiszen vagyunk rá hárman is.
Odabenn kiderült, hogy van oltóanyag (az MMR-t itt 12 hósan kapják a gyerekek), Veelan kérdezte készen vagyunk-e rá, hogy most beadja. Áron egészséges, megkérdezni úgysem tudom, Mikoltot felkészítettem, csak épp pénz és kiskönyv nincs nálam. Sebaj, mondta, majd délután behozzuk.
Igy esett, hogy Áron megkapta itteni élete első oltását, nem is sírt, másnap pedig bevezetődött a
könyvébe is az esemény. 40 pénzt, vagyis 2400 forintot fizettünk érte.

Pénteken Lellével voltunk orvosnál.
Fogalmam sem volt, miért is megyünk pontosan, itt egy kicsit másképpen szigorú a rendszer, még akkor is, ha dr. Choong a saját orvosomnak számít. Pl. azon sem lepődne meg, ha lemondanánk az esedékes látogatást és csak két héttel később mennénk. Legközelebb egyébként valóban hat hét telik majd el, mire újra látjuk egymást...
Nos azon kívül, hogy meghallgatta LelleRóza excellent szívverését,a minek mind nagyon örültünk, kizárólag beszélgettünk.
- eddig nem volt, és a közeljövőben sem lesz cukorterheléses vérvizsgálat
- amióta megállapította a várandósság tényét még egyszer sem vizsgált meg
nem mintha ezek zavarnának, bár egy cseppet magamra utalva érzem magam, szerencsém, hogy Lelle a negyedik gyerekünk, és semmin sem aggódom...
Nos beszélgettünk, aminek az egyik lényeges témája a streptococcus vizsgálat volt. Ő az angol protokollt követi, ami hasonlóan a malájhoz nem vizsgálja ezt a fertőzést. Mutatott egy cikket, ami gondosan elő van készítve az asztalán, hiszen az amerikai és ausztrál nők odahaza éppen úgy, mint mi magyarok át kell essenek ezen a vizsgálaton. A brit cikk szerint a fertőzés veszélye azon újszülöttek között, akik anyái kaptak a szülés alatt antibiotikumot éppen annyi, mint azok között, akik nem. A fertőzés esélyének kockázata amúgy is elég csekély, 5:1000.
Természetesen felajánlotta, hogy megnézi, és ha szükségesnek érzem (mármint én, mert ő nem) ad antibiotikumot. Abban maradtunk, hogy nem érzem szükségesnek.
Tetszik egyébként (leszámítva, hogy néha elbizonytalanodom, hogy valóban ennyire én vagyok-e a kompetens a saját testem felett gyakorolt kontrollban (és rendszeresen arra jutok, hogy dejó, hogy valaki rákényszerít, ráadásul úgy, hogy közben elmondja, mik a tudományos nézetek az adott témában)), hogy partnernek kezel, sosem páciensnek, legkevésbé pedig betegnek...

A másik fő megbeszélni valónk a szülőszoba és újszülött ellátás volt.
Azt javasolta, menjünk, nézzük meg.
Egy másik épületszárnyban vannak, de épületen belül. Csak liftezni kell... és elhaladni a starbags mellett... annyira kultúrált a közös tér, hogy az minden alkalommal lenyűgöz, magánkórház ide vagy oda. Pedig az orvosom nem kerül egy vagyonba... gyors fejszámolással kiderítettük, hogy az itteni húzósabb szülési árral együtt, ami ha minden jól megy és a legtermészetesebb módon zajlik majd akkor 4000 ringit, vagyis kb. 250ezer forint, sem fizetünk ki többet összességében, mintha mindezt otthon csinálnánk végig. Itt egy normál vizit, ha semmi extraság nincs benne, mint vérvétel, vagy uh (ezek pedig mint említettem ritkák...), akkor 80 ringitbe kerül, ami kb. 5000 forint. Mégegyszer hangsúlyoznám ez egy magánkórház, és az egyik legjobb orvos...

Nos szülőszoba. A falak az Istvánhoz hasonlóan színesre vannak festve, a 12 egyágyas szülőszoba mindegyikéhez tartozik egy méretes zuhanyzó is, a delux szobában pedig van egy lounge :):), tv vel és kanapékkal... Ha a rokonságnak nem lenne elég szórakoztató a kismama.
Az egyik vezető szülésznővel beszélgettünk, elviccelődtünk azon, hogy a mi kádunk épp beférne a zuhanyzóba, mire azt javasolta, kérdezzük meg az orvost, és ha neki nincs ellenére (vagyis nem mondja, hogy kérdezzük meg a menedzsmentet, akik mostanság nem nyitottak a vízben szülésre...) akkor hozzuk.
Viccet félretéve tényleg elgondolkoztam ezen a lehetőségen is.
A másik nagyon lényeges info az volt, hogy ha és amennyiben itthon gyorsan történnek az események (vagy én mégis az itthon szülés mellett voksolok...), akkor lehetőségünk van arra, hogy mentőt hívjunk, amiben egy szülésznő is érkezik a megfelelő felszereléssel, mégpedig ebből a kórházból.
Annyi, de annyi kört futottam már a helyi szülésznők megkörnyékezésére, annyira sikertelenül, hogy azt a lehetőséget, hogy egy hivatásossal szüljek itthon, már elvetettem. Most mégis megnyugodtam, hogy adott esetben mégsem maradok magamra. És ez nagyon jó.

A csecsemőosztály is megnyugtató volt, láttunk hat újszülöttet, kizárólag sok, fekete hajjal. :) Adnak olcsón négyágyast, amiben senki sincs. Adnak kétágyast, ami kicsit drágább, és adnak egyágyast, ami fullon volt most is... míg a négyágyasban tényleg senki... hiszen magánkórház, ez a legdrágább... Nekem semmi kifogásom a négyágyas ellen sem, amennyiben idevetődöm...

A kép nem mai, de annyira jellemző :) a cime, púpok... :):)

Szombaton vendégeink voltak, Ákos, Szilvi, Bogi és Kristóf jöttek hozzánk, a Gentingre mentünk fel együtt, aztán ebédeltünk egy indiai, vagy méginkább maláj félig nyitott étteremben, ami tőlünk 5 perc, de még sosem voltunk. Bár minden csípett, nekem nagyon ízlett, és végül a gyerekek is jóllaktak rizzsel, hallal. Délután klubházaztunk is, majd este hétkor elbúcsúztunk abban a reményben, hogy ezúttal hamarabb találkozunk majd újra.

Pár napja késztettem egy sorozatot a gyerekekről a kádban. Nagyon nagy dilemmában vagyok, feltegyem-e a kedvencemet, de mert a blog nyilvános, a kép pedig azt hivatott illusztrálni, mennyit barnultak mióta itt élünk, mindezt a popsijuk világtó fehérsége által... úgy döntöttem, egyelőre mégsem publikálom. Pedig nagyon édesek... :) És nagyon barnák... magukhoz képest, a direkt napfény kerülése ellenére is. Épp, mint akik az örök nyárban élnek. :)

Nos ilyen volt minálunk az elmúlt pár nap. :)

2011. január 18., kedd

Muszáj írnom róla

Egy hete minden nap hosszú órákat vannak a fejemben. Minden este ülök egy darabig a sötétben, és rájuk gondolok...
A Pastramiban láttuk egymást utoljára. Erősen megöleltem mindhármójukat, tudtam, most látom őket így, együtt utoljára.

Tegnap délután elment egy barát. A kisfia két éves.
Sok mindenre tudok magyarázatot, nagyon sok dologgal képes vagyok megbékélni. Ezzel most nem....

2010. június 30., szerda

Zoo...

Amikor ma délelőtt elmeséltem Zsuzsinak, hogy hová megyünk, megkérdezte, normális vagyok-e, hogy 40 fokban, három gyerekkel egymagam nekivágok egy ilyen programnak.
Valószínűleg nem. :) De megérte.

Bár Dani hiányzott, így együtt még sosem látogattuk meg az elefántokat, zsiráfokat, vízilovakat. Hanna első születésnapján voltunk utoljára, ő akkor még nagyon picike volt felfedezni a távolban pihengető állatokat. Épp átépítették, így nekünk sem volt nagy élmény... Mondjuk mit is vár az, aki október 27-én gondolja legalkalmasabbnak ezt a programot.

Most viszont Hanna is, Mikolt is "belenőttek" már ebbe a programba, Áronnak pedig majdnem mindegy merre vagyunk, ha kéznél van a tejforrás... Vagy a barack legalább.

Az indulás-érkezés körülményeiről már írtam alább, az ottlétünk pedig egy régen várt találkozás megvalósulása volt. A többi nagyjából körítés, bár a gyerekek tényleg élvezték a zsiráfokat, Mikolt pedig mindenáron a Vízilovakkal akart dagonyászni.

És hogy kikkel is voltunk? Mivel elég kevés képet tudtam úgy készíteni, hogy azon arcok is láthatóak legyenek, jöjjenek a hátulról és oldalról készült sorozatok. Közben pedig lehet találgatni.

Igen, bizony... Zita, Emma, Klára és Imola, no meg Szilvi vártak bennünket, és a találkozást. Nem tudom Hanna mennyire mozog otthonosan a blogok világában, de szinte azonnal kapcsolódott a nagyokhoz, hol Zita kezét fogta, hol Imoláét, hol az ikrekkel bohóckodott a kútnál. Épp úgy, mintha nem is először látta volna őket. Mikolt hasonló huncutsággal, mint általában, valószínűleg nem érezte a helyzet felemelő örömét, de az is könnyen lehet, hogy olyan otthonosan volt ő is, mint én. Áron végigrágicsálta a "nagyok" kezeit, mosolygott eleget, evett is, majd elfáradt.

Már hazafelé elaludt a legnagyobb meg a legkisebb, Mikolt énekelt nekik és Emmát emlegette. Délután majdnem három órát aludtak, a sokféle élménytől rendesen elfáradtak. :)
Szilvi, nagyon örülök, hogy sikerült összehoznunk!!! :) Egyszer jó volna az egynaposzületetteket is hozzáilleszteni a csapatokhoz, hogy nagyobb esélyünk legyen többet beszélgetni :)
Köszönöm ezt a délelőttöt!!!!!!! :):)