A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Áron dac. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Áron dac. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. december 20., csütörtök

Három éves a kiskirályfi

Emlékmorzsákká zsugorodnának a múlt legfontosabb történései a blog nélkül.
Még sosem fordult elő velem, hogy egy születésnaposról négy nappal később írjak, de ez egy rendhagyó év. A maga pörgésével, az én pörgésemmel, és a december látszólag áthatolhatatlan sűrűjével együttesen.

Áron az egyszem. 
Nincs okom, és jogom meg végképp elkényeztetni, mégis megtörténik, megtörténhet ennyi lányság között. Édesanyám szokta mondani, hogy Áron az a gyerekem, aki mindig is képes volt annyit meríteni belőlem, amennyire szüksége volt. Lehetett akárhány testvére.
Van benne valami, persze bőszen kardoskodom a többiek kizárólagossága mellett is. De tény, hogy ő nem adta fel sosem. Szopizott, ameddig akart, nem zavartatva magát íz, mennyiség és minőség változásokon át.
Mellettünk alszik, a karunkat simogatva, sem a cumi, és semmilyen átmeneti tárgy nem érdekli, bár mindig tele van az ágyunk műanyag lovakkal, autókkal, puha állatokkal, de ez csak alibi.

Olyan őszinte és tiszta szívű, akire nagyon nehéz igazán haragudni, legkevésbé akkor, amikor csillogó szemmel mondja, jaaa, nem csinálok többet ilyet.

Az első találkozásunkkor egy icipici babszem volt még, kezekkel és lábakkal ugyan, de aznap, mikor az orvos azt mondta, december huszonhat, alkudozni kezdtem, ne szúrjunk már ki ezzel a gyerekkel ennyire.
Lett belőle huszonkettő.
Kérem, ha ez így megy.
Áron tudta, mikor van itt az ideje.
Azóta is úgy gondolok a születésünkre, mint az egyik leghihetetlenebb, legmeghittebb történésre az életemben.

Nehezen győztem le a félelmeimet, sokáig nem hittem, fiús anyuka is lehetek. Most meg azon gondolkodom, hogyan lesz majd, mikor elindul a saját útján. 

Három éves lett, kiváltságos kor ez. Mehetne óvodába, bemehet a golyókhoz, és a vidámparkban is emberszámba vennék már.
A testvérem vasárnap hitetlenkedve kérdezte: Az Áron most lett három éves? ... És eddig akkor csak kettő volt?
És tényleg. Egy jóideje nem két éves már.
Magas, erős, szépen és választékosan beszél, sokszor megdöbbentő szavakat használ. Helyesen.
Egyedül eszik, egyedül vetkőzik (míg Mimi a fürdőszobában monologizál, mennyire nehéz is levenni egy pólót, Áron már túl van az összes ruhadarabon), lassan egyedül is öltözik.

Vág, rajzol (egészen felismerhető embereket cérnalébakkal, borostával, tüskehajjal), ragaszt. Épít, könyvet lapoz, kardozik (majdnem egész nap van valami kardféle a kezében, ha kimegyünk az udvarra, az első dolga, hogy keressen egy botot) és rombol. 
A legkedvesebb játékai változnak időről időre, most épp a távirányítós autó az egyik kedvenc, és az állatok, valamint a majom, amit a Papa hozott a repülőtérről.
Amikor kettesben vannak Lellével, inkább egyedül játszik, Lellét beengedi ugyan, de nem vonja be a játékaiba. Ha a nagyok is itthon vannak, akkor sokszor ő is kezdeményezi a szerepjátékokat:
- Hanna, mondjuk most én vagyok a kiscica, és te megetetsz, mert éhes vagyok.

Hatással van rá a sok rózsaszín, tagadhatatlan hogy lénytestvérekkel van kipárnázva. Karácsonyra fiús hintót kért, és rendszeresen sellőfiú, vagy királyfi ő. Karddal ugyan, amivel az oroszlán ellen harcol, vagy a kedvenc sztorijában krokodillal, ami azt mutatja, hogy a vére a fiús dolgok felé is hajtja, de biztosan tizedannyira húsbavágóan, mintha fiúk között nőne.
Persze rendszeresen szólni kell neki, hogy merre kardozzon, mennyire lökjön, kivel birkózzon, olyankor szokott szorítani a szívem, hogy nincs mindig kéznél egy partner. Összehasonlíthatatlanul több és más a mozgásigénye, mint a lányoknak. Hanna után ez meglepő, és egyben érdekes is, meg jó. Szüksége van napi legalább egy intenzív rohangálásra a szabadban, különben megvadul.
Az oviba ezért (ha nem zuhog az eső) gyalog megyünk, ő futóbiciklivel.

Jóétvágyú, és nagyon édesszájú. Nála egyszer lehet azt a hibát elkövetni, hogy egy adott kabátban csokit ad neki a jóhiszemű szülő, onnantól akármikor az a kabát van rajta, fordul egyet és már kérdezi is: - Kaphatok egy ilyen kicsike csokit?
Reggelire száz százalékban a nutellás kalács habossal kakaóval a rendelés, és ennek én egy cseppet sem örülök. 
Sokszor eszembe jut, hogy ha egy kicsivel is több erőm volna, már biztos nem lenne itthon nutella. 

A "bevüljéről".
Tükör, a legintenzívebb.
Hatalmas igazságérzete van, és azonnal felismer minden kényes helyzetet. Mama, ez nem volt szép tőled. Most mérges vagyok rád, ne szeress. Mondta a minap, mikor elvettem tőle valamit, és tényleg nem volt igazam. Bocsánatot is kértem, azt válaszolta, ne mondjad, hogy bocsánat.
Sokat és nagyon jókat kérdez, egyelőre a legbárgyúbb válasszal is megelégszik, annyira bízik bennünk, hogy eszébe sem jut visszakérdezni újra. Így aztán igyekeznem kell ha nagyon fáradt vagyok, hogy okos kérdésre okosat is válaszoljak, mert simán kerekre nyitja a szemeit, és mondja utánam, hogy - Ja, azért esik az eső, mert most esik.

Egy napocska, változatlanul, az elmúlt pár hétben meglehetősen gyakori hisztikkel, és kiabálással tarkítva. Ezeket a heteket túl kell élni mellette, de ha van kellő türelmünk hozzá hogy elviseljük a semmi és sehogy nem jó időszakait, akkor ennek elmúltával egy sugárzó, hajlékony, csupamosoly gyereket kapunk vissza.
A mostani negatív hullámzásával újonnan előkerült csapkodásait nehezen viselem (most megütjek, és bumm...), bár az is igaz, hogy ezek a nehezebb időszakok szorosan összeillenek a bennem zajló nehezebb időszakokkal.

Ezek a képek a hároméves morcoskirályfiról készültek, olyan jellemző ez az összehúzott szemöldök, a semmiért megsértődött arcon. 
Azt hiszem épp ideje egy kicsit jobban felé (feléjük) fordulnom. Sűrű hónapok vannak mögöttem. Így aztán mögötte is.

Most egyébként olyan, mintha mindig hároméves lett volna.
Jól áll neki ez a kor. :) 
Apropó három. Olyan kitolás egy dacos háromévest megkérni, mutassa meg azt a hármat az ujjain. Az enyémek közül egynek sem ment elsőre.



 






2012. szeptember 21., péntek

Eheti mindenféle

Az imént feltöltöttem az augusztusi képeket az albumba, majd nosztalgiáztam egy kicsit.
Az egész augusztus a medencézésről és a málnáról szólt a képek alapján :).
Azért remélem annak ellenére, hogy a szeptember eddigi három hetéből három a betegségekkel telt, utólag nem fogom azt gondolni, hogy ez meg a betegség hónapja volt.
Vagy mondjuk üsse kő, ha ezzel letudjuk az idei őszre kirótt adagunkat. Kicsit szkeptikus vagyok, de hátha.
Hanna szerda óta itthon van, amit cseppet sem bán, végre megérezte a saját szoba varázsát, és csak ebédelni jön le, egyébként pedig fent molyol. Felvitte a babaházat (ötödik éve van velünk, mostanra nőtt bele... kitartó igennel szavazásom eredményeként, mert ha Danin múlt volna, már rég másé lenne), egy halom állatot meg apró babát és játszik.
Este pedig, míg a többiek néznek, neki újra lehet mesélni. Könyvből. Bebújva a paplan alá.
Valahonnan előkerült Szegény Dzsoni, azt olvassuk minden este. Azt hiszem ez a legjobb része a napnak.
Közben persze nagyon koncentrálok, hogy meggyógyítsam, kezdődő tüszős gyulladásos torok meg orrmandula fenesége volt, de a tüszők már elmúltak, most a gyulladás szűnik.
Megijedtem kedden este mikor benéztem a szájába, szerdán még a fülorrgégészeten is voltunk, természetesen antibiotikumot írt az orvos ötezerért.
Egyszercsak kikerülök majd ebből a senkibensembízom körből, leginkább akkor, amikor felnőnek... gondolom.
Amit csinálok: C és D vitamin nagy dózisban, Hepar sulfur, sok folyadék és fokhagyma mézzel megbolondítva. A grapefruitmagizét meg keresem... Ja meg szeretgetem.
A lelkem legmélyén meg nagyon aggódom, és minden órában egyszer legalább elbizonytalanodom, hogy kellene-e az az aktil duo. De láza nincs és a tüszők is elmúltak, a torka is csak halványpiros.
Na erről ennyit, ma már párszor megfogadtam, hogy nem írok betegségről, mert rém unalmas.

Picit tartottam tőle, Mikolt hogyan veszi az oviakadályt egymaga, de úgy tűnik, kellőképp öntudatos másodikunk rettenetesen élvezi, hogy kikerült Hanna holdudvarából. Ami egyébként pozitív hatású szerintem, mármint a holdudvar, mert délre már nem az urikisasszony formáját hozza, nekem biztosan nem, de az óvónénik eddig nem panaszkodtak. Estére pedig kifejezetten kezelhetetlen, a haja boglyaságából látni, mennyire szétcsúszik nyolcra. Egy őrült vadmacska, iszonyú bájos, meg veszélyes egyszerre, és meglehetősen nagy szerencséje hogy az én gyerekem, mert így van egy kis sansza rá, hogy az ágyában töltheti az éjszakát a terasz helyett. Én meg gyakorlom. A türelmet, elfogadást, megértést... humort, spontaneitást. Kihagytam valamit?
Mondjuk nagyon sokszor nem kell kérni, hogy aludjon el, a vízszintbe érkezés és az álomba zuhanás között eltelt idő szerintem maximum 2 perc.
Kis színes:
Az ovis étkeztetés minőségét jelzi, hogy eddig minden nap megette itthon is az ebédet... De ebéd közben mesél. Illetve kérdezem:
- Mi volt ma az oviban Mimi?
Rámmereszti a hatalmasszemeket:
- Az ebéd?
:) Persze nem, de azt se nagyon tudja elmondani, Hannával ellentétben neki ezek nem fontos részletek.
Bezzeg az, hogy:
- Behozott a Csilla egy nagy tortát és betette a hűtőbe...
Ami természetesen a fantáziáját sokkal inkább megcsillantja, mint a memóriája és a figyelme hatalmas terjedelmét. Persze Mikolt csak egy van. :)

Áron közben idehaza hullámzik, hol keservesen sír a bármi felett, hol meg nem tud mit kezdeni a belészorult energiabombával. Ma a konyhafiókban matatott, kérdeztem is tőle:
- Mit csinálsz Áronom?
- Őőőő... nem tudom...
A nappaliban értem utol, a nyakában Dani bicskája lógott...
A tegnapi napunk egy csomó kisgatyacserével telt, lazán telerakta, pedig már egyáltalán nem szokása... Estére eléggé elfáradtam a szünet nélküli Áronrafigyelésben, és miután magára borította a joghurtot, megkérdeztem:
- Mi van ma veled Áronkám???
- Hááát, én nem tudom.
Haragudni nem nagyon lehet rá...

Lellike meg rója a köreit változatlanul, van, hogy egyedül kimegy az udvarra a bejárati ajtón, majd vissza a teraszon, végiggurul a konyhán a karikalábain, integet egy hangos "á" vagyis szia kíséretében, és távozik.
Ma kiderült, az egész család a mutatóujjában van, hiba nélkül. Pali is, meg Mari is. Picit azért ilyenkor elszégyellem magam, mert Hanna korában minden ehhez hasonló apróságról tudtam... most meg.
De legalább fotók vannak róla, pedig azzal riogattak, hogy majd meglátom...

Ez itt az elmúlt hetek egyik legjobban sikerült testvérfotója, a három paplan (ami úgy tűnik, mintha csak egy volna, de nem, mert három az, szigorúan, összeveszésmentesen) és itató és gyerek című. Elnézegetve nem ismerek magamra, hogy képes voltam háromszor is elkövetni ugyanazt a hibát, és megvenni mindnek a méterszer méteres darabot, hogy ahhoz nőjenek hozzá. Mostmár mindegy :)
Egyébként szerintük ez itt a vonat.

2012. augusztus 22., szerda

Helyesebben

Mikolt és Áron kétségtelenül összeszokott párrá lett az elmúlt évben.
Sokszor van köztük nézeteltérés, mégis ami számomra a kettejük bensőséges viszonyát a legszebben leírja, az az a jelenet, ahogy Mikolt a kétnapos távollét után a házba lépve egyenesen Áronhoz szaladt, nem foglalkozva semmi mással, majd hosszan, hosszan ölelték egymást.

Ma este (minden a menetrend szerint haladt, ahogy az egyébként is szokott, csak ma különösen hosszan fürdőztek ezek ketten a kiszuhanyzóban) egészen hangosan váltották a szót a fürdőszobában, miközben egymást locsolták, és hogy elejét vegyem a sírásnak, hamar kitessékeltem Mikoltot törölközni. Mikor végzett, Áron vettem ki, aki az elmúlt hetekben magas szintre fejlesztett alaparckifejezéssel (biggyesztett száj), műsértődötten közölte:

- Nem szejetem a Mimit.
Az egész olyannyira vicces volt, hogy elnevettem magam, és míg a didergő kis testét magamhoz ölelve dörzsöltem, hogy mielőbb megmelegedjen, nagyon gyorsan rávágtam, hogy:
- Jajj Áronkám... hát dehogyisnem szereted te a Mimit.
Kibújt az ölelésből, és a tudálékos arckifejezésével (nagyra nyitott szemek, felhúzott szemöldök) fürkészve az arcom nekikezdett:
- Jaaaa... igen, nagyon szejetem a Mikojtot.

2012. július 29., vasárnap

Aranyszájak

Tegnap hajnalban Dani volt fent, kerestem valamikor kettő körül magam mellett, de nem volt a helyén... nos akkor én már régen aludtam, ezek szerint Lelle is... Mióta nincs tévénk, most hiányzott először, azért mégiscsak gáz az interneten OLVASNI az olimpia megnyitó ünnepségét. Szegény.

Ma viszont én nem alszom.
És Mikolt születésnapja van a fejemben, meg hogy akkor most tényleg hideg lesz megint, épp, mikor kertbenünneplésre készülünk?..., de mégsem erről fogok írni, majd holnap. Meg az is, hogy nyaralunk épp, mégha itthon is, de olyan jó kis hét van mögöttünk, kevés internettel, annál több látszólag bepótolhatatlan lemaradással, rendetlenséggel meg kipakolatlan bőrönddel a ház közepén (amit holnap csak mégjobban megtömök és irány a Balaton. :), hogy cseppet sem érdekel.
Az egy kicsit jobban, hogy bár sikerült visszazökkenni egy majdnem normális alvásrendbe, mostanra ez is a múltté. Leginkább a gyerekek kergeségén látni, ma este Áron a kis fiókos sarkába esett bele Hanna segedelmével, a jobb füle kétszer akkora mint a bal és van rajta egy kisujjamnyi lila folt. Nem örültem.......

És akkor amit muszáj leírnom, mert biztosan elfelejtem, hogy Lelle minden állatra azt mondja vauvau, és több másodpercig álldogál, és rettenetesen örül ennek, meg azt is mondja, hogy papa.
Áront ismét magával rántotta a majdnemháromévesek semmisemjó hangulata, főleg ébredés után képes másodpercenként megsértődni gyakorlatilag mindenen. Van amikor annyira vicces, hogy nevetni is lehet rajta.
Egy ilyen alkalommal az asztalnál ült (az már egy előrelépés, ha nem a konyhapult a helyszín, vagy a karom), kérdeztem tőle, mit kér inni.
Egyszer felveszem úgyis, mert annyira édes, szóval ül a székén, amitől mellkas magasságban látszik, megy a kérdés, mire ő egy hatalmas sóhaj közepette a fejét az asztalon pihenő karjaira ejti egy cifra grimaszt kíséretében...
- Áronom, mit csinálsz?
Kérdem tőle, mert annyira abszurd, közben igyekszem nem nagyon nevetni...
Kisimult, teljesen tiszta tekintet emelkedik fel, rámnéz:
- Mama, csak pühhögtem.
És tényleg...

Mikoltét elfelejtettem...
Hanna.
A háromnapos elvonulásunk alatt félpanziós ellátásban lubickoltunk, jó konyha, kiváló kiszolgálás. Bálint a pincérünk olyan volt, mint egy jó vidéki háziasszony, a legnemesebb fajtából való, aki érti a gyerekek nyelvét, szeme van és szíve egyszerre. Hanna interpretálása az egyik este:
- Papa, ez a pincérbácsi nagyon kedves. Legalább olyan gondoskodó, mint a természetünk.

2012. június 15., péntek

A kétésfél éves Áronról

Ha idővel a hónapos bejegyzések el is maradnak, ez az egy mindig, mindegyiküknél megíródik. Nem tudom miért érzek késztetést éppen ezt az állapotot bővebben dokumentálni, talán mert annyira édesek és egyben hirtelen nagy gyerekek is, hogy muszáj.

Áron különösen. Cuki. Ezt a szót nem kedvelem, de tény, hogy az. Nagyon nagyon... És biztos az anyai szívem, meg az ő mássága is ok, de ha Áronról beszélgetünk, két dolog biztosan előkerül, az egyik, hogy Áron egy napocska, a másik, hogy milyen ártatlanul jó szívű. Még a rombolásában is. Pali ezzel sokszor nem ért egyet, szerintem pedig de. :)

Például... jön megy, játszik, gondolkodik, és a semmiből egyszercsak odajön, és azt mondja:
- Mama, nagyon szejetjek.
És akkor maradjon egyben az ember...
Ma például délben sikerült nekem is lefeküdnöm aludni, mellettem a kiságyban Áron:
- Mama, picikét kijöhetek az ágyamból hozzád?
Naná... és akkor befúrta magát az oldalamba, és a szokásos bőrözéssel elaludt. Olyan közel, mintha a pocakomba akarna visszabújni. Gyanítom, hogy a terve ez volt, végül meglógtam.
Annáéknál hallották, azóta (én sosem kértem, csak annyit szoktam mondani, hogy étellel a szánkban nem mászkálunk el az asztaltól, ha nem kérnek többet, az utolsó falatot még ülve egyék meg...) Hanna minden evés után ezzel fejezi be:
- Köszönöm szépen, nem kérek többet, elmehetek az asztaltól?
Annyira drága, tényleg sosem kértem, hogy legyen ennyire udvarias, neki meg valamiért fontos, így aztán végigjátszuk a jelenetet, és ez mindenkinek jó. Szóval Áron rátanult a mondatra, és azóta ő is így fejezi be az evést.
Ma délben, már majdnem lefordult a kis feje, annyira álmos volt, de kitartóan végigmondta:
- Köszönöm szépen, nem kéjek többet, ejmehetek ajudni? :):)

Kétésfél évesen még mindig szőke, és kerekfejű, kékszemű és piszeorrú, elképesztően puha a füle, és még elképesztőbben illatos a feje teteje alvás után. Fogalmam sincs, mitől, de mintha a legfinomabb parfümöt használná... Két és fél fog híjján kint az összes tej, a cumit elfogadja, de nem igényli, csak ritkán, mi gonosz szülők adjuk a kezébe alváshoz, mert egyébként végtelenségig dumál, cumival viszont három perc alatt elalszik.

Mostanra a miágyunktól nulla centi távolságra lévő 70x140esben alszik, ébredés nélkül. Ha ébred is, annak biztosan oka van, de teljesen nem tér magához, inkább nyekereg, vagy sír, de hamar megnyugtatható.

Mindenevő, az étvágyára sem lehet semmi panaszunk. A legédesszájúbb mind közül, a kedvenc diskurzusaim a témában csokorba szedve:
Reggeli:
- Áron mit kérsz enni?
- Nutejjás kenyejet, kakajót habossaj. Sokkaj.
Vesszük a széldzsekit (a kitudjamilyenhónapot írunk időjárás miatt el se tettem...):
- Mama. ebben a kabátban szoktam csokit enni, ügye?
És valóban, a tavasszal volt egy periódus, amikor negyed óra kintlét után jött, hogy adjak csokit. Hisztizve. Adtam... Megtanulta.
Ülünk a buszon, a végállomáson, épp kifújom magam a három gyerek, egy babakocsi, egy motor és egy futóbringa feldobálása után. A motor felbőg, az ajtó csukódik, éles kanyar ki a főútra, Mikolt az ablaknál kifelé néz, Áron középen mellettem, rámvillantja a kékszemét:
- Mama, ez a busz nagyon hangos.
- Ühüm.
- Mama, mit főztéj?
Sorolom...
Figyel:
- Azt nagyon szejetem.
És mondhatok bármit, mert ez minden nap, mindig ugyanúgy elhangzik. :)

Még pelenkás, de már csak a jóidőt várjuk.
Bátor, kivéve, ha meredek úton gurulunk az autóval:
- Mama, nem féjek...
Jómozgású, a játszón a favonat tetejére bármikor, és a nagymászóra is.
A múlt héten kipróbálta a pedálos kétkerekűt, nagyon kevés kell hozzá, hogy egyedül tekerje.
Előkerült a kard, ami alkalmasint bottal helyettesíthető. Mindenki célpont. Lenne, ha rá nem lehetett volna beszélni, hogy karddal csak sárkányok, esetleg krokodilok (tropikáriumi emlékek...), illetve farkasok ellen küzdünk, a királylányokat (Hanna, Mimi, Lelle, Mama) megvédjük. Sikerült meggyőzni.
Bár ha konfliktusa van Mimivel, simán elveri. Nemszeretem.

Szereti a gumicsizmát, a focit (Nagyfijú vagyok, tudok máj focizni... hogy ezt honnan szedte???), rákérdez az autók márkájára, földhöz vágósan hisztizik (olyankor kicsit enyhül a szerelem közöttünk), és olyan őszinte szemekkel képes csodálkozni, egy elnyújott jaaa kíséretében, hogy nem nagyon állom meg, hogy ne puszilgassam összevissza.

És persze ő az, akit még mindig nem lehet pár másodpercnél tovább egyedül hagyni, és a gyanús csend az ő esetében nagyon nagy veszélyt is jelenthet, és hihetetlen, hogy bármihez nyúl, annak majdnem biztosan baja lesz (a minap a féltve őrzött napszemüvegem üvegét sikerült kipattintania a keretből... ), és minden kiönt és lever és elront, és ha kérdőre vonom, akkor beismer és megbán és bocsánatot kér, ami miatt nehéz rá hosszan neheztelni... kivéve ha a lányokat bántja... 

A beszédéről nem írok külön, élvezem minden mondatát, sokszor megnevettet a humorával, a szójátékaival, ahogy mesél, ahogy formálja a szavakat.
Meg az okosságáról sem, hogy milyen kis penge, és jó meglátásai vannak, milyen színes fantáziával.
Az egyik leg, ahogy a bárgyú beszélő kutyussal beszélget, aki a "számoljunk!" felkiáltással indít, mire Áron:
- Jó! :) egy, kettő, három... :):):):) egyébként tizenkilencig szokott. :)

És még mindig nagyon más, mint a lányok, és már előre örülök, hogy ő lesz a nagy és erős fiútestvér, amire minden oka megvan. Méreteit tekintve is, meg úgy amúgy is.
Egyébként meg cuki... de nagyon.

2012. május 22., kedd

Szemantika

Áron nyelven a
- nutellás kenyér: az a gabonából készült tartószerkezet, amire a nutellát felkenjük, lenyalogatás céljából.
-nem: az a szó, ami azt jelenti, hogy turbó fokozatra kapcsolva kell befejezni az adott műveletet, mert a mama hamarosan a tett helyszínére ér, és akkor már sokkal nehezebb lesz.
- kinti cipő: az a lábra húzható alkalmatosság, amit arra találtak ki, hogy a lakásból kilépjünk benne az udvarra, de ott már semmi konkrét funkciója nincs, ezért száműzhető. Akkor is, ha esett az eső, vagy esetleg hideg van.

2012. május 3., csütörtök

Arról, amikor jó a vége

Áron abban a korban van, amikor egy másodpercre szem elől téveszteni felér egy halálos ítélettel. Az elmúlt idők legelképesztőbb felismerése volt ez, és mert lassan tanulok, néhány igen emlékezetes félóra van mögöttünk.
Kétszer tűnt el az elmúlt hónapban, mentségemre legyen mondva, egyszer sem az én felügyeletem alatt, bár abban mindenképpen fejlődnöm kell, ahogyan átadom a knowhow-t az éppen aktuális felvigyázóknak. (Mindkét eset jól végződött, bár egyik sem volt szívdobogás mentes, először az ikea forgóajtójából hozta vissza az őr, akinek a társa mellett álltam remegő lábbal, sokadszorra pergetve le a magammozijában az eddigi és ezt követő életemet, másodszor pedig az Anna réti játszótéren kóborolt el, gyakorlatilag a seperc töredéke alatt, és mire Dani megtalálta, már majdnem a parkolónál volt... hogy meglett, az annak a zseniális összefogásnak is köszönhető azt hiszem, ahogy a rohanó apának minden szembejövő mutatta az irányt, merre keressen tovább. A láncreakció eleje Áron a vége Dani, a közepe az összes arrajáró volt... hálám örökké... végül egy pár karjaiban találta meg az akkor már zokogó tekergőt...)

Múlt héten a kamrában fújta szét három perc alatt a cif ablaktisztítót, meg a biot, amiben Lelle meg is fürdött (ezért magamra legalább annyira mérges voltam mint rá), este a fürdőkádba nyomta bele a fürdetőkrém hiánya miatt szolgálatba állított gyerektusfürdőt, míg elfordultam a fogkefékre fogkrémet tenni.
A legbosszantóbb, hogy NEM lehet mindent elpakolni előle. Vagy legalábbis én képtelen vagyok a ház minden szegletét Áronbiztossá tenni, meg az, hogy bármit is csinál, azt rettentő hatékonyan teszi, viszont legalább ezerszer annyi idő alatt tudom visszaállítani az eredeti állapotokat, mint amennyi neki kell az ismerkedéshez.

Vannak persze egészen édes pillanatai is ezeknek a megunhatatlan felfedezésrohamoknak.
A minap az előszobában ruhatárolásra degradálódott csinos kis padra mászott fel (egészen biztosan elhangzott már a számból vagy százezerszer, hogy ezt ne tegye (egyikük sem), mert letúrják a cuccokat, és mert abból a magasságból már elérnek olyasmiket is, amiket nem nekik szántam), és bár már sokkal jobb vagyok a párperccsend hívószó meghallásában, most megint késve érkeztem.
Áron állt a kiskosár előtt, amiben csupa haszontalan (ez az a sarok, ami vonzza a kacatokat, de legalább pofás outfitben teszi) dolgot tárolunk, és kenegette épp a pocakját a pólóján keresztül a hogyishívják deostiftemmel.
Kérdem tőle a kacagást visszafojtva:
- Hát Te komám mit csinálsz?
Jól megrémült, a kis beste tudta jól, hogy a tilosban kóricál...
- Csak beillatozom a szívemet.