2010. augusztus 31., kedd
Fanfárok zengjetek!!!
Az estét anyukámmal közösen csináltuk, elkel egy harmadik és egy negyedik kéz ilyenkor. Annál is inkább, mert Áron reggeltől estig kézben volna, és ha csak a szememet leveszem róla, már reklamál. Régebben ment az este egyedül a hárommal, de mostanában szinte kivédhetetlen, hogy ha egyedül vagyok velük, ne sírjon minimum kettő. Remélem ez is csitul majd...
Nos az esti elalvás nem ment minden zökkenő nélkül. :) A lányok példásan lefeküdtek, a szokásos, 10+ időpontban, Mikolt olyan fáradt volt, hogy hamar elaludt, Hanna még egyszer kijött orrot fújni.
Áron viszont...
A legújabb verzió nála, hogy felélénkül a fürdés után, és nagyjából éjfélig szórakoztat bennünket. Iszonyú édes, olyan arcokat vág, hogy meg kell egyem, közben persze alig élek már ilyenkor, és szívem szerint egy nagy adag altatót adnék neki, hogy kidőljön. De bírja. Kicsit emlékeztet Hannára.
Kitalálta, hogy ha az alsó állkapcsát előrébb tolja a felsőnél, és úgy tátog, akkor kattogni tud. Nagyokat kacarászik magán, és persze én is...
Tegnap sem akarózott 11kor ágyba kerülnie, sőt, háromnegyed 12 volt, mire végre szólt, mehetünk.
Előtte evett egy felnőttnek is elegendő adagnyi rizs-alma-körte-banán kompozíciót vacsorára, majd mikor (én kis naiv) azt hittem, hogy mehet aludni, 11kor megszoptattam, aztán még megette a maradék ebédjét is fél 12 tájban. Ezek között pedig kétszer adtam neki camomillát, bízva a jótékony hatásban, hátha a fognövesztés zavarja...
Ja, és még biztos ami biztos alapon, szopizott is egy legeslegutolsót...
Éjfélkor enyém volt a nap :):)
Fél kettőkor kerültem ágyba, előtte Daninak írtam, kérte, küldjek egy kívánságlistát. A lányoké hosszabb lett, az enyém csak ennyi: szeretnék egy átalvós éjszakát. Komolyan gondoltam, de mosolyogtam is rajta.
Ugyanis Áron uraság hajnali kettőtől nagyjából négyig nonstop szopizik, amibe vagy belealszom, vagy félálomban merengek. Megszoktam azt hiszem, van egy csendes zsongás alapjáraton a fejemben mindig, de ha reggel kapok három órát egyben, azzal elvagyok.
Ha egyszer egy héten sikerül délután is aludnom, akkor érzem csak igazán, mi marad ki éjjelente..
Szóval visszakanyarodva, hogy bírjam csütörtökig, igazán jólesett volna egyben több, mint három óra.
Egyszer ránéztem az órára fél háromkor, készülve, hogy ugorjak... de nem kellett.
A következő ébresztés fél hétkor FÉL HÉTKOR érkezett, amikor Áron életében először egyszer és utoljára enni kért, majd a kezemet fogva aludt tovább negyed kilencig. Alig hittem... alig hiszem. :) Ha így teljesülne minden kívánságom...
Danikám, most már csak a lányok listája van hátra... de lehet, hogy most neked esne jól egy átalvós éjszaka...
2010. augusztus 27., péntek
Az egyszavas cím helyett
Viki mondta a múltkor, hogy mi mindig mozgásban vagyunk.
Dani pedig azt, hogy ha becsuk egy ajtót, több kinyílik majd, meglátom.
És igazuk van.
De jó lenne írni erről, de egyelőre olyan ez, mint a várandósság első 12 hete. Féltem, ezért nem vagyok ennél konkrétabb. Néhány nap, maximum néhány hét.
Addig is mozgásban vagyunk. Leginkább Dani, aki ezen a héten két és fél napot volt távol, jövő héten pedig négyet lesz... Hiányzik.
De a céljaink közösek.
Teregetünk
Kiveszi a lavórból, kirázza (akkurátusan, ahogy tőlem látta), majd fog két csipeszt, és munkához lát.
Észreveszem, nagyon édes... :)
- Az nagyon nagy.
- Nem veszem fel, csak kiteregetem...
2010. augusztus 25., szerda
Felvetettem...
Így visszaemlékezve már mosolygok, de azt a rémületet, amit akkor láttam Dani arcán, sosem fogom elfelejteni. :)
Pedig tudom, hogy HA minden úgy alakul, ahogy szeretnénk, akkor az a kis negyedik úgyis kibújik majd.
Úgyhogy igyekszem a háromnak jó édesanyjuk lenni, és ügyesen beosztani, hogy maradjon a negyediknek is. Erőből, türelemből, egészségből és anyagi javakból is. Bár ez utóbbi pillanatnyilag ingatag, de abban is biztos vagyok, hogy már Hanna sem fog saját lakást, autót, sokszámjegyű hitelkártyát kapni...
De azt hiszem, ahol háromnak jut, ott egy negyediknek is fog, persze könnyen beszélek én, a nincstelen adóstárs... :)
És akkor újra ránéztem Danira, és nagyon hálás voltam neki. Meg büszke. Hogy felelősséget vállal. Értünk. Mindannyiunkért.
A kis negyediket visszazártam a szívembe, és odaálltam a legnagyobb mellé... csináljuk tovább.
2010. augusztus 24., kedd
Mekkora már
Hogy nőtt ekkorát a kisfiúnk ennyi idő alatt?
Az egyetlen biztos pont, az alvás, azt pedig változatlanul felpolcolt lábakkal teszi. Imádom...
Szóval.
A kisfiú.
1. Mindenhol feláll.
Kádban, kanapé mellett, kisszék mellett, lépcsőnél. Leteszem, és már áll is fel. Mondom neki, hogy előbb mászni kellene, meg esetleg még ücsöröghetne is, de vigyori kis képpel szuszog, azt hiszi, viccelek...
2. Homokozik.
Ma harmadszor tettem be a nagy sárga tengerbe, változatlan a sikere. Megbabonázva markolja, nézi, ahogy kipereg az ujjai között. Ma pedig fogott egy kislapátot, telemerte és kiszórta. Többször.
Elgondolkodtam, mennyi idős is?
Mínuszban
Az új vezetést nem ismertem, és lassacskán mindenki lecserélődött.
Egy biztos pont volt a történetben, ami miatt biztonságban érezhettem magam, Zs., aki a bérekkel foglalkozott, és minthogy a cég egyben Tb kifizetőként is működött, minden új gyerek születésekor megúsztam a hercehurcát, Zs. intézett mindent, már előre kitöltöttük a papírokat és amikor elérkezett az idő, hogy az egyik juttatáscsomagból a másikba kerüljek, megvolt.
Nem túl bonyolult ügy, a tgyást mindig a gyed követte, aztán újra tgyás, újra gyed, majd harmadszor is ugyanez a kör.
Csakhogy.
Fogalmazzak szépen, virágnyelven...
A foglalkoztatómtól a kifizetőhely-séget elvették. Volt rá okuk, legyen ennyi elég. Aztán foglalkoztató kezdetben csak nem vette fel a központi telefont, majd elpárolgott.
Zs., aki nem alkalmazott, hanem szerződött szolgáltató volt, idővel megelégelte, hogy mindenért őt keresik, szintén nem vette fel a telefonját. Sohamár. Az, hogy minden papírom nála van, már csak hab a tortán. Talán egy munkaszerződésem van itthon...
Május 17-én lejárt a tgyás. Elérkezett a gyed igénylés ideje. Csakhogy foglalkoztatói igazolás nélkül nincs gyed.
Hiába zörgetnék, nincs is hol.
Kérvényt írtam Oepnek, keresse foglalkoztatót, megnyugtatott, neki megvannak az eszközei. Akkor még csak mosolyogtam, mert ha vpop nem találja a kis társulatot, akkor vajon ők miből gondolják, hogy sikerrel járnak? Persze egyszerűbb volna, ha venném a fáradtságot és mennék magam. Ezek nem értik, hogy nincs hova?...
Back to the point.
A július 5-én leadott anyagommal 22 napja van az egyik osztálynak érdemben eljárni, ha nem megy, akkor újabb 22 nap telhet el, hogy az ellenőrzési osztály is lépjen.
Valamikor július elején nem túl kedves, ámbár nagyon arrogáns, és egyáltalán nem kooperatív ügyintézőtől ezt az infot kaptam:
Hívjam az ellenőrzést szeptember 5-e után, addig felesleges. (vagy intézzem én a foglal.ig., még mindig nem érti, hogy nem a karikagyűrűm leesésétől tartok, ami miatt nem megyek én foglalkoztatóhoz papírért...)
Kicsit morgolódtam, mert akkor az ugye már négy hónapnyi juttatás, amit nem kapok meg.
Hatszámjegyű.
Nem mindegy...
De vártam, és ma újra telefonáltam. (Azért eközben egyszer megpróbáltam elérni bizonyos ellenőrzési osztályt, de faxra kapcsolt..)
Fax. Ügyintéző keresés, mit ad Isten, a stílusról felismerhetően Ügyintézőnk a vonal végén. Somolyogtam magamban, nem fogok vele sokra menni.
Újra ugyanazt a számot adja, mondom nem jó, jaaaa...kicsit javít rajta, és hopp... kicseng.
Illetve kicsit visszakanyarodva:
Ők elküldték Foglalkoztatónak levelet, amiben kérik az igazolást, erre Foglalkoztatónak van valamennyi ideje, hogy reagáljon, (hogy mennyi, azt Kedves Hölgyem nem tudom megmondani, mert nincs előttem a levél... nade azért gyakorlata ebben csak van? Nincs... Húsz éve dolgozik itt, saját bevallása szerint. No komment.) ha nem reagál, akkor megy egy újabb felszólítás, a határidő után maximum harminc napon belül (miért gondolom, hogy az én ügyem oly fontos másnak, hogy kapkodva reagáljanak), amiben Foglalkoztató újra kap valamennyi időt, hogy reagáljon, és ha nem teszi (mert adabszurdum nincs is abban az irodaházban, ahol lennie kellene... de valaki átvette a levelet, mert nem jött vissza... Itt már anyáztam magamban, mert tudom, hogy a nem jött vissza, az nem egyenlő az átvette valakivel. A sícucc, ami Hannának anno oda érkezett, hetekig csücsült a nagypostán, anélkül, hogy bárkinek visszaküldték volna... a tértivevény persze nincs a kezében, mert abban nem ő az illetékes...)
A gyerekek kiabálnak, ő nem ért semmit, ha gyorsítani akarom az eljárást, hívjam az ellenőrzési osztályt.
Kedves Idős Hölgy a túlvégen.
Készséges.
Tök mást mond.
Vagyis egyfelől nem őt kell keresnem, mert ők Kifizetőhely ellenőrök (hogy ezt Ügyintézőnk miért nem tudta...), de legalább elgondolkodik, és segíteni próbál.
Adjak be kérelmet a Munkáltatói Ellenőrzési Osztálynak, nekik hivatalból kell személyesen felkeresni Foglalkoztatót, amikor is kiderül, létezik-e még, vagy nem...
Plusz, ha írok egy nyilatkozatot, hogy az érvényes munkaszerződésem alapján számolják a gyedet (mi másból számolnák, kérdem én... ), és beviszem ezt a szerződést is, plusz gyed előleget kérek tekintettel arra, hogy mennyi ideje nem kapom az amúgy jogos ellátást, akkor esetleg gyorsabban és hatékonyabban juthatok az ügy végére.
Na akkor kérdezzük meg Ügyintézőnket újra, hogy ezekhez ő mit szól?
Csör csörr.
Nem jó számot adtam? Várjon, vág a szavamba, mikor próbálom megértetni vele, hogy k....vára nincs szükségem a másik telefonszámra, és hadarja.
Kérdezem, mit szól hozzá, hogy az ellenőrzési osztály kicsit hamarabb is képes megoldani ezt a dolgot annál, hogy sokszor harminc napot várunk arra, hogy kiderüljön, akar-e válaszolni a foglalkoztató? És ha esetleg ezt tudja, akkor két hónapja nem lett volna gesztusértékű vajon ezt elmondani ahelyett, hogy arra buzdított, várjak a soromra csendben?
Ő nem adhat információt arról, hogyan működik az ell. oszt. Két hónapja sem adhatott.
Mért talán ők a titkosszolgálat?
Másrészt én hazudok!!! mert ő nem beszélt velem.
Tökmindegy, akkor a kedves kollega, de mondom neki, a stílusa alapján nem gondolom, hogy van még egy ember, aki ezekkel a szavakkal szól... mondhatta volna, hogy akkor izibe menjek az ellosztályhoz, ha ez ilyen kacifántos.
Ő nem illetékes ebben.
(hogy szakadna rád az ég... akkor főznél nekem egy kávét?)
Rendben (próbálom megőrizni a látszatát annak, hogy bazi udvarias vagyok), akkor mit szól ahhoz, hogy gyed előleg?
Felháborodott morajlás. Na akkor msot kihangosítom, vannak itt még ketten, ezek közül egy revizor. Rázzák a fejüket, kiabálnak, hallatlan.
Végülis mit akarok én? Az ő fizetésüket, vagy a sajátomat?
És miért is veszi fel ő a telefont? Mert az a dolga, hogy segítsen?
Kérdezem, tajtékzik. Idióta.
Le....sza a telefont. Már elnézést, de kénytelen vagyok szemléltetni, és azt mégsem írhatom, hogy letette, mert az eufemizmus volna.
No itt elszakadt a cérnám.
Visszahívom...
Mint az óvodában. Legszívesebben nagybetűkkel írnám, annyira abszurd.
Recsegő, dohányfüstös hatvanas veszi fel. Kérem, adja azt, akivel beszéltem az imént. (ő mondta, hogy hárman vannak, gyaníthatóan már csak egyet kell kizárni, hogy tudja ki az, de erre semmi szükség, ugyanis nagyon kulturált Ügyintéző üvölt a háttérben.
Nem tudja kivel beszéltem.
Aki a háttérben kiabál, mondom.
Lefogja a kagylót, (kicsit nyolcvanas évek hangulata van a sztorinak) hallom, ahogy suttogja:
Megismerte a hangodat!!!
Én vagyok a sátán kérem szépen...
Kínomban felemelem a hangomat, most tényleg hülyének néz? (Mi ez itt? Csupán tudni szeretném, hol tart az ügyem az enyém, nem az övé...) és ha ott, ahol gondolom, vagyis a sehol, akkor hogyan érhetném el, hogy mégis tartson már valahol ez a szarakodás. Nem három forintról van szó kérem... meg egyébként is...)
Idióta telefonhoz jön és tajtékzik tovább. Előszedem a leglágyabb tónusomat és kérem a kedves nevét.
Azt ő nem mondja meg.
Kérdem, miért titok?
Igen... amúgy minek kell az nekem?
A felettesével gondoltam elbeszélgetni kicsit arról, hogy ő vajon mit ért ügyfélszolgálat alatt és abba beletartozik-e ez a stílus, az információk visszatartása, a pofátlanság és a dilettantizmus, vagy nem csak én gondolom, hogy nem.
Ő akkor sem mondja meg a nevét.
És rámb....sza.
Hol élünk?
Veszélyes
Hogy az addig kisangyalként kezelt nemtelen csodából hirtelen ízig vérig nő lesz?
...
Szoktunk azon tréfálkozni, hogy Mikolt az a gyerekünk, aki után elég sok munkánk lesz a kapunk előtt sorban álló, összetört szívű fiúk lelkének helyrehozásával. Mert ahogy a játékait is, az embereket is hasonlóképpen kezeli. Vannak időszakosan kiválasztott kiváltságosok, akikhez ragaszkodik, aztán ha elég volt, vége. Visszavonhatatlanul. Legalábbis látszólag.
Nos tegnap az egyik rendszeres programot zongoráztuk végig, fagyit ettünk a Millenáris mellett, aztán a parkban játszótereztünk, halacskákat etettünk kaviccsal.
Van a bejáratnál egy emlékmű. Kis fekete márvány talapzat, alig észrevehető.
Mikolt az eperfagyiját eszegette, amikor a kapun belépve észrevett rajta egy kisfiút. Mire odaértünk, a kisfiú már elment.
Mikolt a kavicsokkal bajlódott, a bal kezével szeretett volna százat felvenni egyszerre, de megunta, és végül célba vette az emléket.
Dani már a játszónál volt, Áron éhesen panaszkodott, kérleltem Mimit, jöjjön tovább. Maradni akart, otthagytam.
Mire visszanéztem, már a kisfiú is ott ült mellette.
Hihetetlen volt, ahogy egymásra találtak.
Mikolt a legbájosabb arccal és testtartással ült a kisfiú mellett, és hol úgy tett, mint aki észre sem veszi, hol beszélgetett vele, hol csak elnézett a távolba, várva, hogy kapcsolódhassanak újra.
Messziről néztük Danival és a metakommunikációjuk, a testbeszédük annyira egyértelmű volt, hogy Dani idővel felállt, és kicsit közelebb ment hozzájuk, hogy hallja, miről beszélgetnek. Annyira bensőséges volt a viszony, hogy nem akarta őket zavarni, így egy fa törzsének támaszkodva, karba font kézzel állt csak, és nézte őket.
Közben többször összemosolyogtunk, hol zavarunkban, hol az olvadozás közepette. Danin azért láttam, hogy szíve szerint kardot rántana... :)
Áron jóllakott, vagyis eltelt vagy tíz perc is, ezek ketten pedig még mindig együtt ücsörögtek. Néha odament hozzájuk a kisfiú (szerintem Mikoltnál picivel lehetett csak idősebb) bátyja, de nem nagyon osztottak neki lapot, így ő megunta és odébbállt.
Végül nem bírtam tovább, és Dani helyét átvéve lefotóztam őket...
És csak reménykedem, hogy nem kezdődött még el Mikolt szerelmes élete. Sóhaj...
A képek telefonnal készültek, de azt hiszem a lényeg még így is átjön.

2010. augusztus 21., szombat
Foteles
Szép sorban ébredtek délután, és mindről sikerült mosolygós, önmaga fotót csinálnom. Pedig Mikoltnak nincs jó napja... Az ő képe úgy készült, hogy vagy tíz percet állt a fonott szék mellett a falnak fordulva és hol hangosan, hol csak csendben sírdogált.
De akkor már a két másikról megvolt a kép, ő sem maradhatott ki.
Végül meséltem és énekeltem neki, ő pedig szép lassan felmászott a székbe és aztán még pózolt is. Csak magát adta természetesen... :)
És akkor két kép, mert arról, hogy Áron, ahogy fogódzót talál fel is áll, egy Hanna emlék jutott eszembe.

Nagyon sokban hasonlítanak egymásra, ahogyan fejlődnek, ahogy szeretik a kendőjüket, és döbbenetes a hasonlóság a szuszogásuk között is. Mikolt nem nagyon csinálta.
Dumálgatnak...
- Tumim?
Tává-ból lett tumi. És ragoz...
Hanna:
- Én nem találkoztam vele.
Ez meg itt olyan szófordulatokkal kápráztat nap mint nap, hogy leesek a székről...
2010. augusztus 20., péntek
Áron Úrfi ácsorgása és bukása
Fura dolog ez a felállósdi. Szívem szerint azt nevezném annak, amikor külső segítség nélkül történik. A végeredmény szempontjából (vagyis ha már függőlegesben van, és a saját tappancsain álldigál) viszont ez történt.
Este (nagyjából négy napnyi kitartó elhatározást követően) az alsó szintet mostam fel épp, amikor Dani, aki a három palántát készítette elő fürdéshez, lekiabált, hogy szaladjak, mert Áron... képzeljem el, mire odafordult, már így találta... Áll.
Kicsit balerinásan, szélesen vigyorogva, (a ma sikerein felbuzdulva) szuszizással kísérve ácsorgott. A lányok elég jó közönségnek bizonyultak, visítoztak örömükben, és mind egyszerre akartak bemenni a legkisebbhez. (Egyiküket sem zavarta, hogy a kádunk nem kifejezetten alkalmas (legalábbis méretét tekintve) efféle vízi mulatozásra... és az sem, hogy előtte nem nagyon akarózott vízre szállniuk :))
Végül Hanna beröppent Áron mellé, a kicsi meg fordult utána, és perszehogy bucskázott is. Kis meglepődés után továbbra is széles mosollyal konstatálta, hogy elfogyott a hely, megérkezett Mikolt is...
Megtisztult, majd angolosan távozott.
A képek időrendi sorrendben követik egymást, tekintettel az esetleg szívükhöz kapókra és bizonyítandó, hogy a legkisebbnek semmi baja nem esett, valamint az esetet követően valóban boldogan lubickolt tovább...
No lányok az úúgy volt...
2010. augusztus 19., csütörtök
Mit bánom én sejehaj...
Mire a dél elérkezik, nagyjából ott tartok, hogy mind fel van öltöztetve, esetleg a reggelit is megették, és talán az ebédnek való is alakulófélben van. A magam hiányos öltözetén csak mosolygok.
Ha jól vannak, és nincs civakodás, kiabálás, sírás, akkor a körítés nem zavar. Azzal nem tudok mit kezdeni, amikor mindháromnak egyszerre nagyon rossz, a legkisebb általában engem, vagy ételt kíván, a többiek szimplán egymáson ugrálnak, elveszik a játékokat, vagy csak nem fogadnak szót. Ilyenkor Hanna leejti a poharat, amiben szörpös víz volt, amit előzőleg ő töltött a pulton térdelve, hiába kértem, ne tegye.
Vagy mezítláb rohangálnak kint, annak ellenére, hogy már nincs meleg, és számtalanszor kértem meg őket, hogy vegyenek fel cipőt, a belebújóst, amiről ma Mikolt is bebizonyította, képes egyedül is megoldani.
De míg a valami odaég, vagy a picike éhségét csillapítom, nincs még két kezem, vagy olykor még egy testem, hogy oltsam a tüzet, vagy elhárítsam a veszélyt. Milyen jó lenne ha szuperképességgel rendelkeznék, és meg tudnám ezt is oldani...
Ma épp Áront etettem (ez a legkritikusabb időszak... és mióta nem csak szopizik, nem tudok csak úgy felpattanni, mellemen a deddel), mikor Mikolt a pizsamájában (egyberészes, talpas) megindult kifelé... A kisebbik lavinát választva otthagytam Áront és Mimi után eredtem, ahogy megemeltem éreztem, ráférne egy peluscsere... sürgősen.
Áron még mindig a székében, egyre hangosabban reklamált, közben Mikoltot a nappaliban igyekeztem megszabadítani a teli pelusától.
Egyszer csak csend lett. Legritkább esetben jelet ez maradéktalanul jót.
Gyorsabbra fogtam a tempót, majd kiszaladtam, hogy lássam, mivel kell szembenéznem...
Ezzel kellett:
Hanna az udvarról érkezett, közelebb húzta magához Áront és nekilátott, hogy megetesse.Ilyenkor elfelejtem, hogy egyébként cipeli és leejti, hogy kiabál a fülébe, amikor alszik, vagy hogy nem hall. Mert édes. A legédesebb a világon.
2010. augusztus 17., kedd
Blanka
Keresztmama lettem.A kerettörténet és a képek többsége Blanka blogjában található.
Ami pedig belőlem kikívánkozik...
Manóval együtt nőttünk, egészen 10 éves koromig. Egy házban laktunk, teljesen magától értetődő volt a közelsége. Én babázni szerettem, ő nem. Minden családi kisebb-nagyobb alkalomra valami kis műsorral készültünk, hol tornaelőadást tartottunk zenére, hol a karácsonyfa alatt mondtunk verset. Nem tudom, ezek az alkalmak kinek az ötletei voltak, de gyanítom, az övé, hiszen ő volt a legidősebb. Márton, az öccse nálam egy évvel fiatalabb.
Szülőként nagyon megható volt az igyekezetünk, és ahogy visszagondolok, ezt a család is így gondolta.
Szerettem, hogy bár nem volt testvérem akkor még, mégis volt egy nagyon erős kapocs. Veszekedtünk is, (ki nem veszekedne a testvéreivel) de tudtam, ha hazamegyek, otthon találom. Ha nem, rossz volt.
Aztán pár száz méterrel odébbköltöztünk, kevesebbet találkoztunk. Aztán ő gimnazista lett, bent a városban, aztán szerelmes is. Elsodródtunk egymástól, nekem mégis maradt egy nagyon természetes közelség a szívemben hozzá. Még akkor is, ha ma már tudom, hogy megbántottam, hogy mivel, arról fogalmam sincs, de el tudom képzelni, hogy a lázadozó, különc kamaszkorom, és fiatal felnőttkorom nemcsak az időszakosan mellém szegődő fiúkat, hanem a családtagjaimat is megviselte... Sajnálom. Szívből...
Volt idő, amikor nem tudtam, hogyan kezdjük újra. Mit kellene újra kezdeni. Nem beszéltünk, rendszeresen legalábbis nem. Nem haragból, vagy megbántottságból, legalábbis én effélét sosem éreztem. Tudtam, hogy ő az unokatestvérem, tudtam, hogy ha kell, leszünk egymásnak. Férjhez ment, én pedig éltem tovább a kissé zilált életemet. Anyukám, aki az ő keresztanyja, sokat beszélgetett vele, mind itt laktak a faluban, míg én a városban éltem.
Akkor kezdődött el újra a kapcsolatunk, amikor a házassága véget ért. Amikor Sanyit megismerte, már sokkal közelebb voltunk egymáshoz, felnőttként, mint addig bármikor, de legalábbis sok év kihagyás után. Aztán férjhez mentem, ő el, én visszaköltöztem (jó volna egyszer újra egy helyen lakni...), neki pedig mindenféle nehézségei voltak az egészségével. Tehetetlennek éreztem magam, a legtöbb, amit adni tudtam, hogy amikor kért, meghallgattam. Mígnem egyszer előállt az a helyzet, hogy azt mondta, elveszik a lehetőségét annak, hogy gyereke legyen.
Dühös voltam. És hittem. Hittem, hogy egy fiatal nő, aki végre rátalált a párjára, elindult az útján, végre önmaga, kaphat még esélyt. Kell, hogy legyen megoldás.
Danival közösen agyaltunk a lehetőségeken, és nagyon hamar kikristályosodott, ki az az egyetlen ember, akihez feltétlenül el kell mennie.
És sikerült. Megműtötték, hősként harcolta végig ezt is, és rendbejött...
Akkor, abban a helyzetben, csak azt éreztem, hogy ennek így kellett lennie. Megnyugodtam, és végtelenül hálás voltam, hogy segíteni tudtunk.
Már Áront vártam, amikor egyszer a dédinél összefutottunk. Zilált volt, és dühös. Nem sikerült az álma, hogy kisbabája legyen. Pedig csak türelmetlen volt. Pedig csak nem engedett el mindent.
Akkor, ott visszakaptam, ami bántotta. Fájt. Erősnek hisz, pedig nem vagyok az. Sérülékeny vagyok, pláne pocakosan. Hazamentem, kibőgtem magam, és felhívtam.
Másnap Vácra mentünk kirándulni. Hiányzott. Elhívtuk, jöjjön velünk. Jött.
Furán érezte magát, én pedig a harmadikkal a pocakomban tudtam, úton van a kis csodája.
Blanka 2010. március 4-én született. Két nappal múltam akkor 33 éves.
Végigizgultam azt a reggelt, nagyon szerettem volna, hogy minden rendben menjen, hogy jól alakuljon, hogy olyan élmény legyen ez számukra, amihez fogható nincs.
Blanka pici volt, és gyönyörű. Család lettek.
Amikor Manó megkért, legyek Blanka keresztmamája, azt éreztem, megérkeztünk. Bármennyire mások vagyunk, bármilyen messze, kellett az, hogy felnőttként, a gyerekkorunk alapjain újraépítsük a családnak ezt a részét. Szerintem egészen jól sikerült.
Elérkezett a vasárnap, hihetetlenül gyorsan történt a keresztelés, tettem a dolgom, és közben
emlékek, képek, mondatok, események peregtek. Hárman voltunk egymás mellett, mint gyerekkoromban.
A két kislányom sétálgatott körülöttünk, Blanka a gyönyörű kisruhájában figyelt, hol a Mamájánál, hol a Papájánal. Végül átvettem... És megkeresztelték.
Végérvényese része lett egy közösségnek, végérvényesen visszakapta a Jóisten kegyelmét, és végérvényesen része lett a mi kisebb családunknak is. Kapott három testvért és egy felnőtt szülőpárt is.
Blanka számomra egy magától értetődő kis csoda. Kellett, hogy megszülessen.
Manó, köszönöm, hogy egy kicsit rámbíztad, azon leszek, hogy méltó lehessek ehhez az ajándékhoz. :)
2010. augusztus 15., vasárnap
8 hónapos
A legnagyobb, a maga nemében egyetlen, a második kék szemű és az első kerekbukta. Nyolc hónapos lett.Egy hete etetőszékben eszik, hatalmas a változás mindannyiunknak, hogy a legkisebb is az asztalnál ülhet. Dani meg is jegyezte, hogy immár túlerőben vannak a gyerekszékek...
A testvéreit nagyon szereti, már Mikolt sem félelmetes (persze, mert lassan azonos súlycsoportban vannak...), bármelyiket meglátja, hangosan kacag és kézzel lábbal kalimpálva igyekszik minél közelebb kerülni hozzájuk.
Egyébként is társasági lény, ha hatnál többen vagyunk, egészen biztos, hogy mosolygyártó, sírásmentes, ellazultan nézelődik, ismerkedik.
Játék... Könyvet lapozni, de inkább gyűrni, mindent a szájba venni és rágni, mozogni. Labdát fogni, utánamenni, csörgőt rázni, és mindent ütögetni. A kedvence a horgolt súlyemelő csörgő lett, akármilyen bánatos, ha ezt megkapja, garantált a jókedv.
Mozgás... Egyre ügyesebb, hajszál választja el a mászástól. többször felült már magától, de négykézláb hátra tolja a popsiját és beül a térde közé... sajnos. Felhúzza magát, térdel, feláll. A finommozgása is egyre ügyesebb és precízebb, és olyan erős a fogása, hogy a karomon van már jónéhány folt, ahogy kicsit megkapaszkodott... Sportolnom kéne...
Érzelmek... Alapvetően nagyon kiegyensúlyozott és mosolygós, mostanában voltak jelei az idegenfélelemnek, ilyenkor görbül a szája, és sírni kezd. Nálam, Daninál megnyugszik. Erős zajra elsírja magát, de ha a testvérei meglökik, felborul, vagy beüti bármijét, az nem zavarja. Kötődik a családtagokhoz, Matyit ma kiszemelte magának, és addig dolgozott, míg a figyelmét magára nem vonta. Édes :):) Figyel, ismerkedik, bátor és nyílt. Tetszik.
Úgy szeretném az apró rezdüléseket rögzíteni, amik ilyenkor persze nem jutnak az eszembe, amitől megismételhetetlen, egyedi és különleges a vele való élet. De ilyen ez a műfaj... nem tudom, mit szerettem volna még, és amikor meg eszembe jut, akkor nem vagyok gépközelben... Majd egyszer talán előveszem a noteszt, ami születése óta megvan és üres, és elkezdem abban írni ezeket az apróságokat... hátha sikerül.
Mert olyan gyorsan múlik, olyan hirtelen kisfiú lett, olyan nagyon nagyok már a lányok is...
Mikolt számol
Volt egy kis spontán kerti mulatság nálunk, ahol Adam, aki három nyelven beszél, Mikoltot találta a legalkalmasabbnak a Miez kérdés feltevésre. Mimi derekasan állta a próbát, így derült ki, hogy olyan szavakat is tud, mint kisautó, utánfutó, ló.
Ma a fürdőben mostuk a kezét-lábát az aktuiális mezítlábazás után, egy kicsit fáradt volt már, és huncutkodott. Számolni kezdtem, pedagógiai célzattal... egy...mire Mikoltom:
- Kettő, három, négy, öt, nagyon sok...
(Az igazi Mikoltnyelvet még nem tudom reprodukálni hozzá, olyan új ez még nekem, ezért fonetikusan minyelvünkön rögzítem, egyzsercsak majd ideírom az eredetit is...)
Annyira tetszett nekem, amit kitalált, hogy kértem, számoljon még... :):) Közben kacagtunk. Mikolt a mókamester a következőt találta ki:
- Egy, kettő, három, négy, messze...
Aztán vacsora közben megszületett a legzseniálisabb ebből a verzióból. Sejtem, hogy a huncut ezen agyalt evés közben... Nos a remek:
- Egy, kettő, három, négy, öt, hat... itt a vége fuss, el véle.
:):)
2010. augusztus 13., péntek
Lássuk csak
Egy kis huncut, és olyan erős, hogy néha irigykedem :)
Másképp van a világban, mint a lányok voltak, de erről is írtam már. Ahogy próbálgatja az összes pozíciót, amitől magasabban lehet, amitől kinyúlik, nagyon édes. Eddig úgy tűnt, nincs benne rendszer, pedig van.
A lényeg pedig, hogy ezeket csinálja:
- Négykézláb rugózik
- Négykézlábból kinyújtja a térdeit, hol csak egy egyiket, hol mindkettőt, és feltolja a popsiját jó magasra.
- Oldalra ül, eddig könyökén támaszkodott, mára már azt is nyújtja.
- Tegnap először FELÜLT. :):) Még fogalma sincs, hogy ez mennyire instabil, így borult is, de gyönyörűen vette az esést, kitámasztott, és végül hason kötött ki, mert dőlésében fordult is. Aztán vigyorgott.
- Megtörtént az első két mászólépés is, izgatottan várom a folytatást.
- Ha haladni akar, még mindig kúszik, a jobb lábát húzza, ha nagyon gyors szeretne lenni, akkor kapálózik vele, viszont rátalált a kétkezes kúszásra, és a váltott helyett most ezt alkalmazza.
- Ha lehetősége van rá, térdelésbe tolja magát, ugrálón, kiságyban azonnal, lépcsőn is próbálkozik.
- Amint felveszem, nyújtja a lábát, támasztja a hasamat, álldogálni szeretne rajtam.
- Térdelésből is igyekszik minél ügyesebben feltolni magát, és ha sikerül, álldigál, közben a könyökére támaszkodik.
Hát így... :)



2010. augusztus 12., csütörtök
Kis tulipán első napja
Reggel Dani ébresztette Hannát, ilyen álmosnak még sosem láttam, de ennyire eltökéltnek, céltudatosnak sem. Ivott egy keveset, vette a hátizsákját, megölelgetett, mint aki azt üzeni, hogy "ne aggódj, minden rendben lesz", aztán kisétált az ajtón.
Busszal mentek, mikor Mikolt született, akkor voltak ilyen közös nagy akcióik, szeretem, hogy néha vannak csak úgy egymásnak is kettesben.
Még nagyon kevesen voltak csak a gyerekek, Hanna átvette a benti cipőt, és futott ismerkedni. A hellyel, a játékokkal, amiket annyira várt már. Dani egy bő fél órát az öltözőben ült, de Hanna nem kereste. Aztán elköszöntek, de csak úgy futtában, mert közben megérkezett Bazsi és Flóra is, Hanna velük volt elfoglalva.
Még érkezéskor megbeszélték, hogy amikor Dani elindul, az ablakból integetnek egymásnak, ez elmaradt. Daniban hiányérzet maradt, így az utcáról visszafordult. Mire visszaért, Hanna már a mosdóban volt, hogy a reggeli előtt kezet mosson. Üres volt a csoportszoba, Csilla szólt Hannának, hogy itt a Papa, mire Hanna lelkesen, két kézzel integett neki.
Elbúcsúztak.
Beszoktatás?
Mikolt szemszögéből.
Mimi ma elég későn ébredt. Úgy tűnik, jól sikerült a helycsere, mert nem kelt fel arra, hogy Dani kivitte Hannát. Nem kérdezte, hol a testvére, és nem tűnt másnak, mint szokott. Levette a pelusát, majd rápisilt a papalra, ami minden helyzetben a legbensőségesebb társa. Betettem a mosógépbe, majd elindítottam. Nem kellett volna.
Egészen az első elfáradásig jókedvvel jött-ment, játszott, aztán elkezdte keresni a paplant. Felment az emeletre, a lépcső tetejéről hallottam, ahogy kiabál: Hanna???
Azt hiszem, jól tudta, hogy nincs itthon, tegnap az autóban spontán azt mondta:
- Hanna ebéd nem ovi.
Se paplan, se Hanna. Teljesen kiborult. Nem tudtam megvigasztalni, hagytam egy ideig. Aztán együtt lementünk hajat szárítottam, közben mellettem ült a pulton, és magamhoz szorítottam. Bújt. Nem szokott.
Végül elindultunk Hannáért. Mimi egész úton kérdezgette, hova megyünk. Az óvoda kapujában még mindig csak téblábolt, aztán amikor végre bementünk, egy ideig még mellettem ácsorgott, aztán elindult homokozni.
Hanna nem vette észre azonnal, de amikor meglátták egymást, mintha mindketten megnyugodtak volna.
Mikoltnak Hanna referenciapont. Az énje része. Teljesen mindegy, hogy mit csinál, de tudati távolságon belül kell lennie ahhoz, hogy Mikolt biztonságban érezze magát. Nem játszottak együtt, sőt egymásnak háttal ültek, de csak ketten voltak a homokozóban, és érezni lehetett az összetartozásukat. Nagyon jó érzés volt látni őket együtt, látni, ahogy testvérek, tudni, hogy ez egy olyan kapocs, ami a legerősebb. Talán még a hozzánk fűződőnél is erősebb.
Délben ebédelni mentek a gyerekek, mi pedig elkísértük őket az öltözőig, Mimi az egyik kislány mellé ült a padra. Mint egy igazi kisóvodás. :) Ha hívták volna, ment volna boldogan ebédelni is.
Hazafelé Bazsit emlegette, vele szeretett volna enni.
Hanna szemszögéből.
Hanna nagyon készült az óvodás létre. Nagyjából másfél éve tudja, hogy egyszer elérkezik az idő. Sokat beszéltünk róla, lélekben ő már felkészült rég. Akkor is, ha nem volt teljesen tiszta képe (ahogy a mai nap után sem lehet még) arról, mit is jelent ez.
Az ovi az ő munkahelye. Ennek megfelelő tartással indult, köszönt el, vette a kis hátizsákját. Almát is kért, ha megéhezne a tánc után. Mondtam neki, hogy fog kapni gyümölcsöt, és nem biztos, hogy lesz tánc. :) Elfogadta.
Ahogy azt is, hogy ő nem ebédel bent, és nem is alszik ott. Egyelőre.
Vártam a délelőttöt, hogy hívhassam Danit, milyen volt az elválás. Boldog voltam, hogy mesélt, hogy jól érezte magát, hogy azonnal felfedezni vágyott.
Délben, amikor megérkeztünk, a homokozóban játszott két nagyobb kislánnyal. Csillával beszéltem pár szót, nem vett észre.
Aztán megfordult (lehet, hogy a hangomat ismerte meg), és szélesen ragyogott az arcán a mosoly. Tetszett, amit láttam. Nem nekem örült, hanem annak, hogy én is látom, hogy neki itt jó. Hogy osztozom az örömében. Nagyon nagy ajándék volt.
Amikor bementünk összepakolni, kérés nélkül jött, elköszönt, elindult haza.
Út közben beszélgettünk a délelőttjéről, nem akartam faggatni, hagytam, hogy annyit mondjon, amennyit akar.
Játszott Flórával, Bazsival, Hannával. Eddig sosem kérdezte meg mások nevét.
Jó volt. Megérkezett. Egy része már oda tartozik.
Kérte, hogy fizessem be ebédelni is. Elfogadta, hogy most még egy ideig érte fogok jönni délben.
Hozott haza csúnya szót, provokált is vele, somolygott magán, de nagyjából öt után megtaláltam a kulcsot. Azóta nem hallottam tőle.
Mikolttal nagyon jót játszottak, kicsit hangosabban és kicsit durvábban, mint általában, láttam rajta, hogy elfáradt, hogy dolgozik. Jó.
Áron szemszögéből.
Áront ma annyiszor tettem be és vettem ki az autóból, miközben aludt, majd erre felébredt, hogy komoly lelkiismeret furdalásom lett estére. Nem a legideálisabb időpont neki a dél, amikor Hannáért kell mennünk. De éppúgy nem lenne az a délutáni sem. Amikor majd csak egyszer alszik per nap, sokkal könnyebb lesz...
Egyébként pedig teszi a dolgát. Hannával, vagy Hanna nélkül, igazából mindegy.
És végül a zöld... vagyis én következem.
Ha egy évvel ezelőtt kérdez meg valaki, hogy milyen érzés, hogy óvodába megy a legnagyobb kicsinyem, hümmögtem volna. De kaptam egy évet, és felkészültünk rá. Én is, ő is.
Örömmel, és várakozással feküdtem le tegnap. Egész éjjel nyomasztóakat álmodtam, egyikben sem mi voltunk.
Úgy aludtam, mintha ma vizsgázni mennék. Felületesen.
Reggel Dani hozta Hannát, épp kicsit mélyebben aludhattam, mert ugrottam rögvest, hogy megcsináljam a kicsit kókadozó, de még így is csillogó szemű copfját, és majdnem visszaájultam...
Az az arc, ahogy elköszönt, mindig itt lesz. Olyan hihetetlen felnőttes volt, annyi gyengédség, és szeretet volt benne, hogy egyfelől megborzongtam a felelősség láttam, ami Hannában van, másrészt pedig nagyon erős üzenet volt ez.
Lezártuk, elindult.
Abban a pillanatban, ahogy egy gyerek a pocakba költözik, a sorban egyel hátrébb kell lépni. Ma is megtörtént egy ilyen. Jó, ha rossz. De kell, hogy tudja, mehet.
Emlékszem, milyen feszültek voltak a reggelek a mamával. Folyton rohant, mindig veszekedtünk. És olyan jó volt megélni, hogy van idő, mert Dani hagyott, és lehet nyugodtan nekikezdeni egy újnak.
Megsimogattam mielőtt elreppent, és annyit mondtam neki, érezze jól magát. Azt hiszem meghallotta. :)
Nem néztem az órát, tudtam, úgyis eljön a perc, amikor indulnom kell érte.
Ahogy ébredtek a kicsik, ahogy kisütött a nap, ahogy hívott Mikolt ahelyett, hogy kimászott volna, mind mind olyan kerek volt.
Kétfelé osztódott a szívem. Az egyik itthon, a másik Hannával. Fura.
Viszont Mikolttal sokkal többet beszélgettem, mert most ő a nagy, most ő az, aki a legjobban érti, amit mondok. Lenyűgöző volt. A rácsodálkozás, mennyi mindent tud ő is, milyen ügyes, milyen szép, milyen nagy és okos már.
Hálás vagyok ennek a délelőttnek, hogy Mikoltté lehetett az elsőszülött szerepe.
Beszéltem Danival, együtt örültünk annak, hogy Hanna jó helyen van.
Amikor elindultam érte, tudtam, hogy szívesen volt ott, és szívesen jön majd velünk haza. Elvittem a babáját, hátha mégis kell majd valami, ami vonzóbbá teszi az elválást az újtól. Szükségtelen volt.
Ahogy ült a homokozóban, ahogy játszott, olyan megnyugtató volt. Látni, hogy tényleg jó ott neki, látni, hogy elérkezett az idő, hogy jól döntöttem, amikor nem akartam engedni egy éve, és most is, hogy most viszont ez a jó.
Büszke vagyok rá, hogy figyelt, hogy engedett, hogy tette a dolgát.
Egy éve még nem tudott szabályokat betartani, nem is akart alkalmazkodni, nem is erőltettem. Ma egyszer be szeretett volna menni az udvarról, Csilla mondta neki, hogy most kint játszanak. Megértette, elfogadta.
Hálás vagyok.
Elsősorban Csilla óvónéninek, aki olyan szeretettel veszi át tőlünk, mint a sajátját. Ha nem ő volna a keresztanyám, a nagynéném, akkor is odaadnám minden fenntartás nélkül a kezébe a gyerekeimet. Így pedig még nagyszerűbb ez. Hogy tudom, Hanna minden körülmények között van kihez forduljon. Nagyon nagy ajándék.
Daninak is... Hogy rám hagyta, hogy nem erőltette, hogy Hanna óvodás legyen. Hogy nemcsak elfogadta, de támogatott is a döntésemben. A döntésünkben.
És Hannának is. Amiért olyan, amilyen. Gyönyörű, okos kiscsikónk.
Este az autóban ülve eltűnődtem.
Megérintett ez az első nap. Hogy már sosem lesz annyira közel, mint eddig volt. Hogy újra elvágtunk egy köldökzsinórt. Hogy újra született egy anya. És egy gyermek is. Nagyon érdekes ez...
2010. augusztus 11., szerda
Hanna
A zuhanyzóban hagytam a borotvámat. Nem könnyen elérhető, de elérhető helyen. Amikor a vizet készítettem nekik, nem is gondoltam rá, hogy ott van.
Aztán miután betettem őket a vízbe, kijöttem, hogy összehajtogassak néhány száraz ruhát.
Általában kijövök, hallom őket, nem történhet velük semmi.
Eddig ezt gondoltam.
És nem tudom, minek köszönhető, hogy nem is történt.
Csak annyi, hogy mikor visszamentem, és elkezdtem fürdetni Hannát, nyújtotta a kezét. Vegyem le róla Mikolt haját. És Mimi is rázogatta a sajátját, és mondogatta közben Ajam, ajam...
Nos Hanna leborotválta egy foltban Mikolt haját. A homlokánál kezdte, a választékot célozta, jól látható, és természetesen feltűnő.
Egyik felem viccesnek találja, a másik (a nagyobbik) egyáltalán nem.
Nem gondolnék bele abba, hogy mi lett volna ha.
És tudom, hogy gyerek, és mint ilyen, próbálkozik.
Mindennel. Ami elérhető.
Erről tudta, hogy nem szabad. De mert Mikolt valahogyan felmászott, és valahogyan leverte a polcról, ezért elérhetővé, kézzel foghatóvá vált.
Ha ma nem ez lett volna a sokadik olyan dolog, amiről (bár erről konkrétan még nem beszéltük meg) vagy húszszor megbeszéltük, nem szabad... Akkor talán felnőtthöz, szülőhöz méltóan, gyerekcentrikusan tudtam volna beszélni, reagálni.
De nem tudtam.
Rossz, hogy olyat csinál, amiről megbeszéljük, ne. Rossz, hogy olyat csinál, aminek visszafordíthatatlan következményei vannak, vagy lehetnek. És rossz, hogy nem vagyok ura ezeknek a helyzeteknek.
Azon gondolkodtam, hogy bár ő a legnagyobb, jelenleg mellé kellene 24 órás ügyelet. Folyamatosan a szemem előtt kéne, hogy legyen, különben ilyenek történnek.
Mint ma délelőtt, amikor Áront az ugráló tetején találtam. Hanna feltette, mert Áron szeretett volna felmenni. Amikor észrevettem, már egyedül volt ott.
Hanna nagyon szeretne felnőtt lenni. És sokszor úgy is tesz, mintha felnőtt volna. Vagyis csak teszi a "dolgát". Ha ott vagyok, akkor sem kérdez, de akkor legalább ott vagyok, és határokat húzok.
Holnap először óvodába megy. Hivatalosan. Félig.
Teljesen hivatalosan szeptember 1-én lesz ovis, de holnap, és addig egy héten egyszer elmegy.
Lezárult egy korszak.
Elkezdődik valami új.
Várja. Várom.
Szeretnék úgy elköszönni tőle, hogy öröm van bennünk, hogy nem vagyok dühös, hogy adni tudok neki.
Szeretném, hogy úgy induljon el, hogy tudja, itthon is jó, és ott is az.
...
2010. augusztus 10., kedd
Hárman egy szobában
Délelőtt átrendeztem a gyerekszobát.
A pelenkázót kivéve minden más helyre került. A pelenkázó holnap kerül más helyre, azt hiszem.
Amikor ideköltöztünk, ez volt az első szoba, ahol minden a helyére került. Szinte egyszerre tudtam, mit hová tegyek. Jó is volt ahogy volt, de hármuknak már nem ideális.... illetve az lehetne, ha Mikolt odaadná Áronnak az ágyát, Hanna Mikoltnak, Hanna pedig felköltözne a galériára. De ezek közül egyik sem akarja...
Most, hogy hazaértünk Ágfalváról, ahol mindenki egy szobában aludt, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy Áron is elfoglalja a helyét a lányoknál, legalábbis az első éjszakai ébredésig, mert akkor egészen biztos, hogy a miágyunkba kerül majd. (hogy onnan mikor és hogyan jut majd vissza a sajátjába, még nem tudom, de egyelőre első lépésnek ez is nagy volt...)
És már megint a változás... amit olyan nehezen élek meg :) Üres a hely az ágyam mellett. Nem tagadom, hiányzik a kiságya.
Szerencsémre van három jólműködő is itthon, az egyik a kuckónak örült, a másik annak, hogy megtanult kimászni a rácsosból, a harmadik pedig annak, hogy végre alhat.
Délután jó sokat pihentek, ezért este nehezebben megy az elalvás. Bízom benne, hogy csak ez az oka (a holdfogyatkozáson kívül) a mászkálásnak odafenn...
Ilyen volt... az ilyen lett-tel inkább holnap, mert amit készítettem, az félhomály (Áron aludt), és ettől kiábrándítóan sötét... :)
Mindkét képen az ajtótól előbb jobbra, aztán balra kattogtattam.
Így pillanatnyilag négy ágy van a szobában (számos próbálkozásunk egyike azok közül, amelyek arra irányultak, hogy Hanna békében tudjon aludni), és mert Mikoltunk tegnap óta önjáró kiságyilag (ma először nem kellett kiugranom az ágyból arra, hogy Mimi kiabál, hanem egy mosolygós kis arc jelent meg a miágyunkban... ó de jólesett), jó volna ha még a tél előtt Hanna a galériára kerülne, Mikolt pedig Hanna régi ágyába, ahogy azt terveztük eredetileg. Prózai az ok. Ahol most Mikolt alszik, az a leghidegebb fal...
No meg így aztán idővel az egyik rácsos szépen vissza is kerülhet majd a miszobánkba.
2010. augusztus 7., szombat
Állatkertben


A többi pedig élményben a rend, a tematika, a lentről fel, fentről le. A pingvinek vizének tisztasága, a bronzszobrok a pandáról, a koaláról. Volt jegesmedve Áron kedveltje (bár Áron inkább az alvást preferálta...), és persze efezánt is. :) (Sajnálom, hogy a panda a hátát mutatta, nekem Chiang Maiban olyan nagy élmény volt látni ahogy játszanak, esznek, simogatják egymást).

Tetszik, hogy itt van a kastély is, tetszik, hogy a régi épület kávézó lett és körben kerítések vannak, mindenhol utakkal, és állatokkal. És tetszik, hogy rendben van minden, hogy az asztalokat letörlik, hogy a padokra rá lehet ülni. Hogy figyelnek. Ránk is, és láthatóan a környezetre is...Megebédeltünk, Mikolt egyfolytában mókázott. Aztán a szitáló esőből szakadó lett, így kénytelenek voltunk kisvonatra szállni, a gyerekek legnagyobb örömére, aztán pedig bőrig áztunk, míg az autóig eljutottunk.

Szubjektív energiaszint mérést követően (ahogy mostanában a napokat osztályozzuk), ez a délelőtt plusszos volt még a nem kifejezetten kirándulóidőnek való esővel együtt is.Hazafelé Áron kapott két nadrágot... (a fene se gondolta volna korábban, hogy 74cm lesz augusztus elején, és nem rövidnadrágot fog hordani, hanem őszit... ha volna) a lányok meg kifordultak magukból (nem aludtak egész nap semmit...).
Végül ezt a napot is póni nélkül, de ígérettel zártuk, a kellemes vacsora és a még kellemesebb folyosón altatás után én negyed 11kor dőltem ki.
Itt lenni jó


2010. augusztus 6., péntek
Aminek meg kell lennie
- Papa, szólj a bácsinak, hogy készítheti a lovamat.
Majd visszaaludt.
:):)
Dürnstein




A parkolóban Áron uzsonnázott (az evéssel kapcsolatos kezdeti lelkesedését átvette a mozgásé, emiatt viszont szinte lehetetlen megetetni egyhelyben... ha evés közben kúszhat, tornázhat, az rendben van, így pedig igencsak mókás látványosság voltunk, ahogy próbáltam a szájába adni a falatot, miközben ő a pokrócon tett-vett), aztán kihagytuk Krems városkát is, ami még így futtában is gyönyörűnek tűnt. 2010. augusztus 5., csütörtök
Csavargunk
Ez a díva itt Hanna.A sztorihoz először is egy párbeszéd.
Tegnap este a zuhanyzóban nézegetett:
- Mama, te a nyakláncoddal alszol?
- Ühüm.
- És jó neked?
- Szeretem, megszoktam és ha levenném, biztosan nem venném fel reggel.
..csacsogtam, már ahogy egy háromésfélévessel az ember cseverészik, miközben azt a tíz percet tölti épp a melegvízes gőzben, amit amúgy egyedül szokott... és kicsúszott. Mármint, hogy:
- Neked is van egy nyakláncod, az első születésnapodra kaptad, emlékszel rá?
Mit is várhattam volna:
- Mama, kérem. Szeretem. Szeretnék nyakláncban aludni.
Megkapta... emlékszem, én is megkaptam anno az enyémet. Az már nincs meg. Azt hiszem akkor hagytam el, amikor nagyon vigyázva a nyakamban hordozgattam egy pár napig középsőcsoportos koromban. ...
Szóval Hanna két napja a nyakláncában feszít. Dani meg a fejét fogja. Én meg pironkodva vallom be neki, hogy nyilván megengedtem neki, és nyilván furcsa nekem is így látni Hannát, de higgyen nekem, három nap. (Ma este levette... két nap volt.)
És akkor a csavargás.
Az úgy volt, hogy Dani a nagy döntés előtt nem volt képes semmi életbevágón kívüli hosszasan megbeszélős dologgal foglalkozni.
Én pedig eldöntöttem helyette is, hogy elmegyünk ezen a hétvégén egy kisebb (nagyobb társasággal) a Tisza tóhoz.
Tegnap Dani megvétózta.
Engedtem neki.
Kerestünk szállást.
Bécsbe vágyom... mondtam. Meg rossz idő esetére is valami vizes programra. Ausztriában...
Soprontól egy kőhajításnyira találtunk szabad szobát, Ágfalván, és tényleg teljesen véletlen, hogy ez egy lovas hely... :)
Az ilyen spontán dolgok általában jól sikerülnek. A kezdet mindenesetre kecsegtető. Bár egy szobában vagyunk mind, és kisebb fennakadások vannak így az esti elalvás körül, de a hely zseniális. Tiszta, szép, és van minden. Még medence és jakuzzi is, sőt egy nagy ugráló a kertben, játszótér, és lovak. Meg pónik, meg csacsi.
Kicsit bánom a nagy társaságot, de nagyon jó itt. Az eső ellenére is, ami előreláthatólag vasárnapig tart majd...
Megrövidülve
2010. augusztus 4., szerda
Függőleges
Kornél a legutóbbi látogatásunk alkalmával arra kért, hogy Áront "mászassam" akadályokon, pl. kelljen a lábamon átmásznia.Már elég régóta mászik (mondjuk inkább kúszik) a szivacsra fel és le, igazi fiús formában nem számít, ha valami keresztben van előtte. Maga alá gyűri, és vagy húzza magával (Mikolt nagy jegesmedvéje gyakran esik áldozatul), vagy legyőzi és maga mögé kényszeríti.
A nappali egyik majdnem állandó szereplője a lányok ugrálója. Ha elteszem, pár nap múlva újra kérik. Míg sütött a nap nem volt rá szükség, de mikor újra kicsit beszorultunk a négy fal közé, Mimi kérte. Áron gurgulázott azon, ahogy a nővérei pattogtak rajta, aztán gondolt egyet, és megpróbált felmászni ő is.



És ha már a térdelésig eljutott, fel is balettozta magát a talpacskáira, és felállt.Tényleg itt tartunk?
Eddig az összes gyerekünk októberben kezdett el járni. Kíváncsian várom.
100350
Majdnem négy éve írogatok, és egy kicsit több, mint két és fél év telt el azóta, hogy átjöttem a babaszobáról.
Minden frissítés újabb látogatás, vagyis ebben a számban én is benne vagyok.
Akkor is döbbenetesen nagy.
Szilvi, itt is meg kell, hogy szólítsalak, mert ugyanazok a gondolatok kavarognak bennem, mint amiről Te írtál Nálatok.
Százezernél is több látogató. Készültem a 100ezredikre. Lemaradtam róla. :)
Szeretem ezt a csatornát, szükségem van erre a világra.
Sokan kérdezik, miért írok.
Mert kell. És mert jólesik.
Ventilálnom, nyomot hagynom, emlékeket gyűjtenem.
Azon gondolkoztam, hányan lennénk, ha mindenki eljönne, aki rendszeresen olvassa az életünket. :)
A kérdés költői... Kellene tudnom, mi az ami olyan vonzó?
Mindenesetre a barátságokért, ismeretségekért nagyon hálás vagyok.
A változásokról
Annyi különbséggel, hogy pillanatnyilag egy autónk van. A cégest hétfőn elvitte az, aki maradt. Dani kedd óta nem ott dolgozik, ahol eddig.
Tulajdonképpen most a maga ura. Valameddig.
Két éve augusztus 1-én eljött az akkori munkahelyéről. Mikolt akkor három napos volt. Fél évet kaptunk, addig Dani otthonról dolgozott. Amikor kérdezték, milyen nekem két gyerekkel, mindig mosolyogtam, mert az elején, a legnehezebb időkben sosem voltam egyedül. Vagy csak nagyon ritkán. Második nászútnak kereszteltük.
Most Áron is kap egy kicsit ebből a jóból.
Ez a jelen.
A jövő pedig azon múlik, hogyan dönt Dani. Akárhogy is, támogatom.
De. Szemben azzal a nagyszerű érzéssel, amit két éve éreztem, most kicsit szárnyavesztett vagyok. Nem találom a helyem az újban. Az eszemmel tudom, mik voltak az okok. Az eszemmel tudom, hogy mindenképpen ez volt a jó döntés. De. Nehezen birkózik a lelkem.
És mert nehezen megy, és mert az okát sem tudom, az sem látom, merre kéne indulni. Azt sem, hogy honnan... Így nem is írtam.
Gyászolok? Elfáradtam? Várok? Fogalmam sincs. A suszter cipőjéről van szó. Szeretnék kicsit kevésbé önmagam lenni. Felületesebb. Szeretném kicsit nem az értelmét, a velejét keresni. Nem tudom nem így élni az életemet. Jó volna néhány csatornára zsilipet tenni, és időszakosan lezárni. Hogy ne gondolkodjak annyit. Hogy ne érezzem, amit érzek.
Nem megy.
Szilvi, épp azon tűnődtem, amiről írtál. Hogy a blogom egy nyitott könyv. Akárki olvashatja. Dóri, annyira megértem a dilemmát a nyílt és a zárt blog témában. Szükségem van erre a térre. Ezekre a kapcsolataimra. Az üres papírnak is írhatnám, de nem érzem hogy az az út. Így maradok nyitott könyv. Vállalva a nyíltságom okozta kockázatokat....
Egy tanítás jutott eszembe. Arról szól, hogy egy ember megunta cipelni a keresztjét. Letette, és nekilátott, hogy keressen egy sokkal testhezállóbbat. Az egyiket túl nehéznek, a másikat szemérmetlenül könnyűnek találta. Felpróbálta az összeset, mindet cipelte egy ideig, míg végül talált egyet, amit az összeshez viszonyítva leginkább megfelelőnek vélt. Emellett döntött. Mikor boldogan elsétált a szerzeményével, a Jóisten mosolygott magában, hiszen ez a sajátja volt.
Igyekszem én is méltósággal és derűvel cipelni a sajátomat.
2010. augusztus 2., hétfő
A kis katica ünneplése
Van egy őszi, egy nyári és egy téli gyerekünk. Egy tavaszi még várja a sorát. A nyáriban az is nagyon jó, hogy a születése napját a kertben lehet ünnepelni.Az időjárásnak hála, ma is ragyogó napsütésben volt része a családnak, este hatig ki sem akartunk menni a jó hűvös lakásból. Azért az árnyékos, kellemesen szellős asztal mellé mégiscsak jólesett végül kiülni.
A lányok ma is ünneplőben voltak, annyira szeretem ezeket az alkalmakat, szeretem szépben látni őket, és ők is szeretik, hogy pörgős ruha lehet rajtuk. Még Mimi is.
A kertben várta a kis óvoda (ahogy Dani viccesen emlegette), minden piros-pöttyös, katicás volt. Kis sátrat kapott, katicás labdát és egy kis libikókát is. Áron ébresztette, egész délután nyűglődött, de amikor meglátta a piros kupacot, felébredt, és ragyogó arccal szaladt kipróbálni mindent.


Mikolt lassan melegszik. Idő kell neki, hogy mindent meg tudjon vizsgálni, ki tudjon vagy merjen próbálni. Hanna nem igazán partner ebben, neki mindent azonnal kell, elhalmozta a kicsit a csomagokkal, amik a sátor belsejében voltak elrejtve, Mikolt pedig még csak az első darabbal sem tudott megbarátkozni. :) Nem sikerült meggyőzni Hannát, hogy engedjen, de végül az orvosi táskája lefoglalta, így Mikolt is kapott némi intimitást, hogy élvezze a pillanatot.A fő ajándéka tündérhinta volt, látszólag teljesen hidegen hagyta, de aztán amikor felkerült a helyére, boldogan lengedezett. Egy percig, aztán szaladt a többi játékához.
Megint sokan voltunk, 12felnőtt és 4 pici gyerek, eljött Blanka is, így a Dédi egyszerre örülhetett mind a négy dédunokájának. Dani húst sütött, a nagymamák újra elláttak bennünket minden földi jóval, én pedig a málnás torta 2.0ás verzióját készítettem el, 2/3ad részben a kertben termett málnával díszítve. (A hiányzó 1/3 beszerzése kalandosra sikerült, de legalább emlékezetes marad ez a szülinap is :))




Volt gyertyafújás, tűzijáték (Mikolt ezt nem szereti... ), eszem iszom, és sok játék, beszélgetős, ücsörgős, picibabaringatós délután-este.A színes pöttyös katicáim idebenn is alig bírtak a bőrükben maradni, a fürdőkádba is nagyon nehezen sikerült őket betenni, végül 22mp alatt aludtak el.
Édes kis Mikolt 2 éves. Most ültem a Mamiék teraszán, és néztem a naplementét. Most ültem be abba a kád vízbe, most fogtam meg először azt kis sötéthajú apró buksiját. Milyen szép kislány lett abból a kis csomagból...



















