A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mikolt beteg. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mikolt beteg. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. június 24., kedd

A kedélyekről

Mikolt arca gyönyörű.
Az eredeti állapothoz képest persze nem, de a legdurvább verziót tekintve mindenképpen.

Azt nem mondom, hogy egyszerű volt megemészteni a látványt, meg annak az érzésnek a súlyát, hogy enyém a felelősség, és gőzöm sincs, hogy mitévő legyek... akkor se, ha ezer orvos nézi végig, és ad csodaszereket.
Pláne, hogy legbelül azt éreztem, hogy a hagyományos leáztatjuk, bekenjük mód nem jó.
Hanna pár hónapos korában ezt tettük, ketten kellettünk hozzá, mert le kellett fogni, szegény nem is tudta, hogy mi történik vele, a szívem szakadt meg, hogy bántom, ő meg a helyzetre haragszik, rám nem...
Szóval akkor sikerült egy sokkal nagyobb sebet okoznom, mint kellett volna, pusztán a túlbuzgóságom miatt, és emlékeim szerint elég hosszan meglátszott a nyom. (Ma már nincs, ezt Mikolt óta többször ellenőriztem... csak a bcg helye nagyobb az átlagnál, amit szintén ennek az ótvarnak köszönhet. Meg nekem.)

Mikolt nem kapott antibiotikumot. Belülről legalábbis nem.
Kapott viszont homeos keveréket (azért nem írom, hogy mit, mert ugyanattól egy másik gyerek ugyanerre mást kapott), és mellette a sebét naponta háromszor töröltem át alkoholos gézzel nagyon finoman (nem áztattam egyáltalán), és beszórtam antiszeptikus hintőporral, a legdurvább napokon tetránossal (itt volt egy kis antibiotikumos rásegítés).
Egyáltalán nem érte víz a bőrét a seb környékén sem, és végig le volt takarva úgy, hogy levegőzzön a kötés alatt.
Öt napja kezelem így, az addig iszonyat durva, terjedő cucc egy nap alatt állt le, és kezdett gyógyulni, három nap után leesett az első adag, páncélvastag hegg. Azóta pedig ilyen.
Valahol olvastam, hogy a grapefruitmag kivonat az ótvart okozó baktériumok ellenszere. Ha lett volna itthon, biztos kipróbálom.


Nagyon gondolkodom rajta, hogy feltegyem a múlt szerdai képet, de annyira durva, hogy a gyerekvédelmisek biztosan előkapnak érte...
Na mindegy, még a poszt végéig kitalálom, de most, hogy ilyen csodásan megnyugodtam Mikolt felől, ma reggel Áron három hányással kezdte a napot, majd olyan hasmenéssel folytatta, amilyet utoljára Mimi produkált négy és fél évvel ezelőtt.
12 kisgyatyát mostam ma délig, amikor feladtam és pelust kapott.
Szegénykém, amúgy nagyon hősiesen viselte a dolgot, egyedül akkor szomorodott el, amikor a többiek paradicsomlevest ettek. Neki végül vettünk húsleveset, és ehetett főtt krumplit is, amennyit akart.

Ha sztoikus nyugalommal nem is, de mindenképpen várom hogy végre elkezdődjön az idei vakáció. Áron bő definíciót kért:
Az a naphosszat láblógatós időszak, amikor lényegében csak annyi a dolgunk, hogy kitaláljuk, hogy most mászunk fel a cseresznyefára vagy medencézés után.

Megosztom, aztán legfeljebb nem nézegetjük sokat...

2013. július 2., kedd

Mostantól hetekben mérjük az időt

 Legalábbis az írás sűrűsége erre enged következtetni...

A második heti matiné történései (maratoni bejegyzés, kávéval az elején érdemes készülni) sorban pedig a következők voltak, amolyan igazi napló stílusban:

Hétfő
Lehűlt az levegő.
Nagyon.
Eddig ha kinyitottam a teraszajtót, gyorsan be is csuktam, mert itt bent jó hűvös volt, kint meg nagyon meleg. Most ha kinyitom, megfagyunk. Laza húsz fokkal van kevesebb, mint tegnap volt. A teraszajtó gyakorlatilag minden körülmények között csukva van. :)
Előkotortam az előszoba pad legalján nyomorgó hosszú nadrágokat, egyébként pedig szuper nagyokat alszunk, éjjel is, nappal is. Ja és ma fogadalmat tettem, hogy a padon rendet teszek. Szerintem száz körül lehet a darabok száma a halmot elnézve. A hosszúnadrágok ma délelőtt még visszakerültek, mert délre azért valamennyire felmelegedett az idő. Ennyit az időjárásról. Mondjuk a forgalomról nehezen lehetne hosszasan írni, mert az itt pont nincs.

Próbálom behozni a lemaradást az egyéb házimunkákkal is, de konkrétan képtelenség. Nem venném zokon, ha Urban Eve kidolgozna egy tervet a sokgyerekes családok nyári terminusára. Egy hónap alatt szerintem képtelenség végezni a házzal (plusz kert...), mert egyrészt maximum 5 perces etapokra lehetne bontani a tennivalókat, (ennél hosszabb időt sehol nem lehet büntetlenül eltölteni), másrészt legalább félóránként történik valami olyasmi, ami azonnali közbelépést igényel. Akármi csinálok is épp.
Gondolom mindenkinek meghoztam a nagycsaládos léthez a kedvet, a lemaradásban azért jócskán benne van az is, hogy annyira jó látni, hallani, ahogy játszanak, no meg velük játszani, hogy sehogyan sem tudom motiválni magam.
Enni kell, főzni főzök.

A hétfő legmerészebb, végül egyik legjobban sikerült programja az volt, hogy felvetettem, menjünk el ebéd előtt egyet bringázni.
Lelle mögöttem gyerekülésben, a másik három pedig a saját, kétkerekűjével.
Tökéletes libasorban, minden szabályt betartva kerekeztünk ki a legnagyobb békében és egyetértésben a tőlünk kb. egy kilométerre található játszótérre. A szabály a libasor, és hogy minden kereszteződésnél meg kell állni, és leszállva áttolni a bringát, ha azt mondom, mehetünk.
Elmolyoltak a játszón (itt sosincs senki), nincs ugyan sok játék, de épp a gyereknapon adtak át egy csillivilli telepített fitneszgépparkot, azon lógtak, másztak (ha lenne lehetőségem, biztosan minden reggel elfutnék idáig (meg ha szeretnék mondjuk futni, vagy tudnék... és gyúrnám magam ezeken, annyira jók)) alig akartak hazaindulni. Búcsúzóul még kipróbálták (teljesen saját kezdeményezés, egyedül ültek fel rá mindahányan) a négyes libikókát, annyira ügyesek voltak, ahogy cserélgették a helyeket, azzal kísérletezve, hogyan a leghatékonyabb. :)


A kisöcsém két darab ötössel államvizsgázott ma, közgazdász lett belőle. Őrület. Holnap pedig elrepül Máltára két hónapra, és azon kívül, hogy sütteti a hasát (amit nem ajánlok neki, mert épp a múlt héten vágtak ki belőle egy darab gyanús anyajegyet (már tudjuk, hogy minden rendben van a szövettannal is, de azért izgultam...)), dolgozni fog. Elég büszke vagyok rá.

Este Mariannt és Leát látogattunk, megettük a maradékot, meg együtt fürödtek a gyerekek, és vártuk Danit, de a szakadó eső miatt inkább hazamotorozott. Elázott így is, meg keveset is találkoztunk vele, de a bandázós délutánok is kellenek nagyon.

Kedd
A délelőttök úgy szaladnak el, hogy mire mindenki felöltözik, dél van.
A könyvtár egykor nyit, így épp elérjük, még úgy is, hogy nincs ovi (mert ha van, akkor úgyis útba esik). Egy kis kitérővel mentünk, visszavittem Viki gőzgépét, amit a múltkori fodrászkodás alkalmával adott, és minden nap találtam valamit azóta, amit gőzölni lehetett. (Mégiscsak volt valami sikerem házimunkafronton...) Most tiszták és puhák és szépek a szőnyegek, és a kanapé is, meg a fürdőszobában a fúgák.

A könyvtárba visszavittünk 11 könyvet, és elhoztunk 12tőt. Minden alkalommal igyekszem határt szabni a túláradó lelkesedésüknek, ami nehéz, mert nehéz, mert annyira szeretnek ott lenni is, meg a könyveket is, ha lehetne, szerintem egy talicskányi könyvet tolnánk haza. A legutóbbi válogatás nem sikerült túl jól, a felét olvastuk csak annak, amit kölcsönöztünk, sok is volt, meg nem is olyan nagyon jók.
Most már hazafelé az autóban is nagy volt a csend, itthon pedig alig lehetett rávenni őket, hogy felmenjünk aludni, maguk mellé pakolták a kupacot, és lapoztak, nézegettek elmélyülten. :)


Danit ma este céges rendezvényen, aztán barátoknál volt, a véges kreativitásom eredményeképp az ikeában kötöttünk ki. Eredetileg Orsiék jöttek volna hozzánk, de délben még úgy tűnt, Mikolt nincs jól, aztán jobban lett persze, de Vittük a szabadságát élvező anyukámat is, mert egyébként olyan ritka, hogy ennyit velünk tud lenni. A gyerekek játszóházaztak, mi beszélgettünk, meg vihogtunk a kétgyerekes hepciáskodó fiatal anyukán, aki sehogyan sem akarta megérteni, hogy mi következünk. Így megy ez esős időben.

Szerda
A mamám születésnapja.
Reggelre Mikolt hőemelkedéssel ébredt. Pali elvitte az egészséges kupacot, Mimi meg itthon maradt velem, gyógyulni. Hihetetlen, hogy mennyire kell neki az egyszemség. Teljesen átlényegül amikor nem kell megküzdenie a figyelemért. Persze ha beteg, akkor általában angyal, és minthogy gyanús volt már tegnap is, éjjel mondtam Daninak, hogy beteg lesz ez a gyerek meglássa, mert úgy indult el tegnap az ikeából, hogy első szavamra húzta a gumicsimmát, megfogta a nagymama kezét, és azt mondta neki:
- Gyere nagymama, menjünk együtt, csakmiketten.
Normális esetben az sem zavarja, ha pedagógiai célzattal ottfelejtjük. Csak aztán vakargatjuk a fejünket, hogy kinek is pedagógiai a célzat.

Szóval délelőtt nagy békében elmolyoltunk egymás mellett, én dolgoztam, Mimi a mellém húzott fotelben félkiflibe kanyarodva olvasgatott. Nekem. Mesét. Nem zavarta, hogy nem tudok igazán figyelni, mert csend volt, és senki sem szólt bele a történetébe. Néha kérdezett vagy kért, akkor megálltam, beszélgettünk.
Aztán rendet tettünk a padon, az összes ruhát elpakoltuk, bizony. Egy nagyon nagy kosár telt meg, és közben az is kiderült, hogy Mimi gyorsan és pontosan hajtogat. Bármit. Elképedtem.

Délben mentünk a siserehadért, Hanna a nagymamáéknál maradt alvásra, a többiekkel hazajöttünk. Mikolt kiborult, hogy befurakodtak közénk azok ketten, akik nekem ilyenkorra már hiányozni szoktak. Micsoda egy meghasonlott állapot, mindet szeretem, de az egyiknek épp nem jó, hogy nem csak őt.

Délután kimenőm volt, amibe belesűrítettem egy tornát, egy randit Danival, mozival, aztán összegyűjtöttük a kincseinket, és hazafelé még beugrottunk Édesanyámhoz, hogy felköszöntsük úgy igazából.

Csütörtök
Az alkotás napja volt a mai.
Már éjjel elkezdődött, mikor a fakockák újrahasznosításának ötlete továbbgyűrűzött (eredeti öltet kifli és levendulánál), már készült egy franciaágy, ami Hanna mellett ad éjszakai szállást egy lovacskának, de még mindig maradt annyi, hogy értelme legyen nekiállni egy komplett nappalibútort összerakni.
A bútorkészítésnek csak a fantázia, no meg a rendelkezésre álló készlet szab határt, itt négy fotel, egy asztal, valamint egy könyvespolc készült. És bár maradt még akrilfesték is, a lányok kifejezett kérésére nem kentük le egyiket sem. Azóta már birtokba is vette ez az. :)




A lányok reggeltől délig a Csipkerózsika című előadást próbálták, ami a próbák közben közös megegyezéssel Hamupipőke lett. A főszerepekben:
Mikolt: Csipkerózsika, királynő
Hanna: mesélő, Hamupipőke, gonosz
Áron: király, lovag, herceg
Lelle statisztaként ki meg bejárkált, a szünetben pedig levette a nadrágját, aztán a pelusát is, majd bilire ült és belepisilt.




Mikolt egy varázspálcára vágyott, én pedig alkotó kedvemben lévén (és a bútorokkal végezve időm teljes birtokában) csináltam neki egyet. Hurkapálca selyemszalaggal betekerve (kétoldalú ragasztószalaggal van rögzítve alul felül, maximálisan bevált), két karton merített, csillogó maradék csomagolópapírral bevonva csillag formájúvá vagdicsálva, ezüst tollal átrajzolva, pettyezve, és némi ezüst szalaggal, meg a múlt heti kanapéhuzat mosásból megmaradt fotel alá bújt fehér tollal díszítve.


Volt varázslás, meg tánc, és lett dél, és alig tudták abbahagyni.






Anyukámnál ebédeltünk, és elvittük neki az ajándékokat, amiket a gyerekek maguk készítettek. Gyöngyképek, Hanna egy szívárvényszjnű poháralátétet, Mikolt és Áron egy egy szivecskét adtak, ezeknek a hátuljára filcet ragasztottam, szép lett, főleg a három egymás mellett. :) Áron még kért rá extra díszítést is, egy ezüstszalagot és egy mini ezüst karácsonyfagömböt tettünk rá a fehér alapra, aminek a hátulja rózsaszín filcet kapott. Meglepően szép lett. Igazi kis romantikus férfiember lesz belőle. :)

Délután a gyerekek kérésére biciklivel mentünk ki a játszótérre. Fantasztikus ez a fajta szabadság, egészen világosan emlékszem, mennyire távolinak tűnt, hogy valaha két keréken fogunk közlekedni, mert a legkisebb is tud majd ülni, és a második legkisebb a saját erejéből jut majd el Aból Bbe. Most meg csak nézem őket, ahogy hárman mennek libasorban előttem, és már Áron sem "billegteti a kormányt", és elég vagyok egyedül is, hogy ebben a formációban megtegyünk enyhe emelkedőn másfél kilométert.
Sajnos Danit ma este sem látták, kezd is hiányozni mindegyikünknek. Én legalább futólag találkozom vele éjjel, amikor ajtónyitástól lefekvésig tíz perc alatt átrobog a házon. :) Majd hétvégén összefutunk.

Péntek
Reggel Áron azzal ébresztett, hogy a Papa nem jött haza. Megnyugtattam, hogy itthon aludt, de már elment dolgozni. Nem volt feldobva, azt hiszem neki hiányzik a legjobban.
Én is érzem, hogy fáradok, a délelőtt gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt. A hónap utolsó napjaiban pénz sem szokott maradni extra programokra, ezért aztán minden kertben töltött percért hálás vagyok, mert odakint mindig találnak valami játszanivalót.
Most például málnavadászat volt, és locsoltak a hordóból, amiben az esővizet gyűjtjük. Észrevétlen szívják magukba az információkat, én pedig csak figyelem, mennyi mindent tudnak a körülöttünk nyíló virágokról, a tavaly elültetett, de idén is bőséges termést hozó sóskáról, salátáról.

Ebéd, alvás, és a nap, valamint a hét méltó zárásaként Annáék jöttek EmmaFlórával, indiait főztem, amiről eleinte azt gondoltam sok, végül pedig mind elfogyott. Emma kicsit fáradtabb volt a szokásosnál, aminek jó erős hangot is adott. Ettől a mieink csendben, rendben megfürödtek, illedelmesen elköszöntek, és alkudozás nélkül mentek aludni. Annának gondolom nehezebb dolga volt...

Mikolt jobban van, illetve egész nap úgy tűnt hogy túljutottunk a kritikus időszakon, és sikerült (immár sokadjára, és lehet, hogy én túlságosan hagyatkozom a homeopátiára, de ha a kialakulóban lévő betegség legelején elkezdem nekik adni azt, amire szükségük van, akkor két nap alatt gyakorlatilag visszafordítható a folyamat, ami egyébként csúnyán végződhetne) megfogni, és visszaverni a támadókat a kis szervezetében, mire este azt találta mondani, hogy fáj a füle. Orrcseppet adtam neki, reggel már nem panaszkodott.

Szombat
Délelőtt későn ébredtem. Magamra vethetek, a héten sosem sikerült korán lefeküdnöm. Mentségemre legyen hogy a kicsik is későn keltek.
Dani égett a tettvágytól, igyekeztem ráhangolódni a tempójára, ami sosem egyszerű, pláne egy majdnem külön töltött hét után. Sikerült azért, és mindenkinek jutott a kívánságteljesítésből, így lett végül Budaörs az uticél, előbb a tetőcsomagtartóhoz rúd, aztán egy kis kirándulás a Kőhegyre.

A telefonom kezdőlapja a négy gyerek. Szeretem azt a képet róluk, ami tavaly szeptemberben készült fent a hegyen, még az utolsó jóidőben mentünk fel, és sikerült rávennem őket, hogy egy percre maradjanak egy helyen. Azóta nézegetem ezt a képet, és arra gondoltam, hamár úgyis olyan nagyot nőttek, legyen egy kép idén is onnan. Nem is ígértem semmit, mégis mindenkinek volt kedve felmászni a dombtetőre, sőt Áron hozta a hátizsákot az almákkal, vízzel. A kép elkészült, magamban azzal a vággyal, hogy még vagy tíz évig minden nyáron készüljön róluk egy, pont ott.



Végül kiderült, miért olyan jó program nekik felmenni. A sziklák miatt. Mászni szeretnek annyira, hogy az sem érdekli őket, hogy előbb fel kell gyalogolni. Hanna pici kora óta nagyon ügyes, egy függőleges szobortalpazatra is úgy mászik fel, mintha lépésekkel lenne kirakva. Mikolt félősebb, jajjgat, de megy, mert vonzza, Áron barátkozik, de ő is nekiindul, Lelle pedig mindent egyedül akar, és a nagyok után megy, szerintem észre sem vette, hogy valami veszélyes dologban vesz részt.








Délután Dani kosarazni ment a kisebbik öcsémmel, mi pedig Ferivel muskátlit vettünk Pátyon, aztán fagyiztunk, programzárásképpen pedig míg Mimi és Lelle játszótereztek, Hannával és Áronnal a Tescoban megvettük az iskolai lista kétharmadát. Nem egy egyszerű dolog ez kérem, hatféle zsírkréta közül kiválasztani a legszimpatikusabbat (olcsó legyen, és elfogadható minőségű).

Vasárnap
Úgy volt, hogy repetázunk Kőhegyből, de más dolgunk akadt. Dani cseresznyét szedett a gyerekekkel (Germensdorfi, nagyon durván finom, de idén nem túl sok termett, pihenésre gyanakszom), én pedig kerti székeket súroltam a minizuhanyzóban. Előbb eláztattam a ruhámat, aztán a fürdőszobát. A székek tiszták lettek, de semmi szükség nem volt rájuk végül.

A székmosás apropója a kerti sütögetés lett volna, amiből csak a társaság maradt, ugyanis sem nem voltunk a kertben, sem nem sütögettünk. Illetve de, de bent. Mondtam is Hannának, hogy hiába igyekszünk valamit kitalálni neki is a nyáron, ha egyszer ő őszi gyerek, így szokta meg az időjárás. Nem búslakodtunk sokáig, inkább örültünk a sokaságnak (pedig a család fele hiányzott... nagyon), ettünk, tortáztunk, megünnepelve anyukám szülinapját, Hanna ballagását, Csilla visszavonulását.

Csilla hozott mindegyik gyereknek egy egy mappát füzettel, a lányoknak kis irománnyal, amit este az ágyukban olvastam el nekik, kissé elcsukló hangon, mert annyira szép és kedves és megható. Sosem éreztem, hogy Hannával bármikor kivételt tett volna, sőt hálás vagyok neki, amiért ismerve a korlátait, és az igazi értékeit egyaránt olyan feladatokat adott neki, amiktől szépen, a maga tempójában, de mégis fejlődött, és olyan lett, amilyen most. Azt a két oldalt olvasva, amit ma kapott tőle, az a benyomásom, hogy Hanna mégis különleges helyet kapott a szívében, függetlenül a rokoni száltól, és ez leginkább a kettejük összhangja miatt lehet így.
Manó egy igazi, saját készítésű horgolt kincsesdobozt küldött neki. Tudtad, hogy ilyesmit kér egy ideje? :)

Végül pedig megkapta az iskolatáskát is. Még a tavasszal vettük meg neki (elképesztő mekkora biznisz ez az iskolakezdés, kb mint egy gyerekszületés... a táska ára akciósan is bőven a fájdalomküszöböm felett volt, azzal győztem meg magam végül, hogy hárman fogják használni), de nem akartam csakúgy odaadni, gondoltam majd szépen megünnepeljük a ballagását, és akkor megkapja. Picit elhúzódott az alkalom, de az öröme így is határtalan volt. Tavasszal, mikor felpróbálta, olyan nagynak tűnt a vékony kis testén, mostanra pedig belenőtt.
A papa hozta be a hátán:
- Nézd Hanna, ez az új dolgozós táskám. :)
Tőle nagy nehezen, de végül el lehetett venni, viszont arról még fogalmam sincs, hogyan lehet rávenni a kicsiket, hogy ne nyúljanak Hanna nagylányos dolgaihoz. Mindegyikük azonnal fel akarta venni, ki akarta nyitni, természetesen a táska utoljára került a legjobb szívű Hannához. Szerencsére véletlenül benne felejtettünk két apróságot, amit Mimi és Áron meg is kaptak, így volt egy kis saját ideje végigkutatni minden zsebet, megnézni minden tartozékot.
Este a fürdés után odajött, és csillogó szemmel kérdezte, hogy büszke vagyok-e rá, hogy ő már iskolás.
Büszke, nagyon. Hiszen olyan szép és okos, és tényleg nagylány. A táska beköltözésével még barátkoznom kell egy kicsit, persze.
Még akkor is, amikor a vacsora végeztével visítva rohangált körbe körbe, és azt kiabálta, nem hiszem el, hogy iskolás vagyok! :)







Áronkám ma reggel hőemelkedéssel ébredt és picit fájlalta a torkát is. Gyanúsan Mimi féle vacakság ez, csak Áron rosszabbul viseli. Babakocsiban ülve reggelizett a kertben, majd igencsak zokon vette, hogy nem mászhat fára. Egyébként pedig annyira bírom, hogy méltatlankodik, de eszébe sem jut felmászni. Délben is sírt, hogy nem biciklizhet, bár én ülhetnék valaki mögött egy ülésben...
Estére a kedve visszatért, a Csillától kapott mappára egész végig vigyázott.
Már feküdtünk, mikor mesélte:
- Mama, a Jejje el akarta venni a magpámat, de én feltettem olyan magasra, ahol nem érte el. Tudod a nyuszi mellé. Az hol is van?
- Melyik nyuszi?
- Hát az, amit te varrtál.
- Ja, a komód.
- Ja igen, a kompótra.

Befejezésként még egy Áron sziporka.
A lányok hétfőtől a nagyszülőkkel nyaralnak Zánkán, három napig. Jajj de hiányoznak már most :). Mimi ujjong az asztalnál, Áron hallgatja. Épp látom az arcát, semmi jele a féltékenységnek. Rámnéz:
- Mama, nagyon sajnálom, hogy velem kell lenned, mikor a lányok Zánkán lesznek. :)))

2012. február 11., szombat

Helyzetjelentés

Balett vizsga abszolválva, vaku híjján kevés jól sikerült képpel, annál nagyobb cukiságfaktorral egyébként.
Lelle popsija javulóban.
Mind beteg, velem az élen... Holnap végre Dani is itthon tölti a napot, reméljük az egészségesek sorát továbbra is erősítve, ha eddig kibírta, most már igazán így is maradhatna.
Lelle hét hónapos lett, erről, és a balerináról is külön posztban, képekkel bővebben... nem ma.

Áron:
- Mama, mit eszik Lelle?
- Kölespépet, sárgarépával.
Szalad pár kört, miközben kántálja, kölespép és sárgarépa.
Mikolt közben a kanapén fekszik...
- Mama, a hóembernek is van sárgarépája.
- Ühüm...
- Akkor azt nagyon apróra kellett vágnod?
- Nem Mimi, ez a sárgarépa üvegben volt, és a bácsik összedarálták.
Áron épp érkezik a kanyarban:
- A hójembert? - kérdi tágra nyílt szemekkel, a levegőben megállítva a száguldását.
- Nem Áron, nem a hómebret, a sárgarépát.
- Jaaa... - mondja nagyon tudálékosan, majd fut tovább.

Mikolt mostanában a születéssel foglalkozik. Nem gyakran, de igen nagyszerű perspektívából, legalábbis én nagyon szeretem a látásmódját.
- Mama, ha meggyógyultam, megszülsz újra?
- Meg én... akárhányszor. Miért szeretnéd?
- Mert szeretek megszületni.
Ennél nagyobb bókot...

2012. február 9., csütörtök

A rúd, ami járhatna másfelé...

Hannának pénteken balettvizsgája lesz.
Elképesztő belegondolni, hogy lesz egy ilyenje, és ha kimondom, mesélem valakinek, mindig mosolyognom kell, olyan komolyan hangzik.
Természetesen az is, én pedig rettenetesen kíváncsi vagyok, mit tanult ez alatt a fél év (jóó foghíjjas volt ugyan, de mondjuk netto 7 alkalom belefért október óta) alatt. Minden alkalommal ragyogva meséli, miket csináltak, Lili néni, vagy ha helyettesíti Flóra néni úgy hiszem az egyik legjobb választás volt, vagyis ha korrekt akarok lenni, akkor öröm, hogy beléjük boltlottunk épp. (Ha arra gondolok, hogy Hanna Malajziában balettozik... nos akkor még jobban örülök annak, hogy itt vagyunk)

Lili néni módszere olyan, mint a vattacukor. :) Édes is, meg ragadós is, minden bizonnyal a sok habcsók között van némi szirup is, de ennek már csak így kell lennie. Imádom, mikor Hanna idehaza tanítgatja a kicsiknek, hogy "lép-lép-hattyú". :)
Várjuk a napot, és drukkolunk, hogy el is jussunk mind.

Mert ez az a rúd, és reménykedem, hogy tényleg elfordul más irányba, mondjuk meg se álljon az északi sarkig (elnézést kérnék a jegesmedvéktől...).
Sorravéve a gyereksereget.
Hanna kedden lázasan ébredt, egész nap aludt, telefújt egy jóadag textílzsepit (óvjuk a földünket... bár a zöldülőbe mostanában el sem jutok :(), de szerdára sokkal jobban volt már. Amikoris Áron ébredt lázzal, ő is aludt egy napot, és estére ismét lázas lett... Még aznap éjjel Mimi sikítva kelt, hogy fáj a pisilés, meg viszket a mindene, így aztán szerdán Peti és Pali jöttek segíteni, Peti fuvarozta a beutalót, és a gyűjteményt is a Jánosba (igen büszke vagyok Mikoltra, aki képes volt középsugaras reggeli elsőt pisilni, kifertőtlenített üvegbe!!!), majd Mari elhozta délután a leletet, ami negatív.
Ennek nem tudom, hogy örüljek-e, mert ha így, akkor csak a meggyötört lelkére tudok gyanakodni, amivel legalább annyi tennivalóm van, mintha a teste volna elgyötört... Így hát igyekszem türelmesebb, megértőbb, még szeretettelibb lenni, nem mondom, hogy könnyű a dolgom...

Lelle pedig, mióta szilárdat is eszik, olyan popsisebet produkál, mint aki mezítelenül csúszott volna végig egy érdes felületen. Elkeserítően nem gyógyul, ellenben hólyagos és nedvedzik. Szabadon kellene lennie, de ebben a kevés fokban ez nem ideális. Hogy neki is folydogál az orra, már fel sem tűnik. Az viszont nagyon is, hogy a megváltozott evészet megváltozott emésztéssel is jár, vagyis ő a második számú sikító, aki éjjel is felriad, és fájdalmasan nyom (van valakinek használható megoldása erre?), miközben hangosan zokog. Hullaként is megszakad a szívem a kínjait látva...

A balett program pedig igencsak vonzó, és ha egyébként nem tennék meg mindent a gyors gyógyulás reményében, akkor ez biztosan erős incentív volna, így aztán hatványozottan igyekszem, aminek a vége persze a kipukkadásom...
A mindennek megfeleni vágyás mostanra remegő lábakat, enyhe zsongást és égő szemeket eredményezett. A héten elkezdtem iskolába járni, hetente kétszer, vagy háromszor megyek, főképpen este (ezért minden hálám Daninak (és az esetenként segítőknek), aki vacsoráztat, fürdet, előtte meg játszik, és énekel, és diát vetít), és hiába érek haza a fektetésre, a fejem még máshol jár. Nagyon jó, hogy végre használom az agyamat is, iszonyú régóta vágyom erre, de belátom, a fizikai és szellemi kimerülés egyben igencsak vicces tüneteket produkál.

Például annak a mérlegelésnek a hiányát, ami arra vezetett, hogy ma reggel előbb Marival meg a néggyel elzarándokoljunk az ortopéd orvoshoz, akihez Kornél küldött (hiába gondoltam én azt, hogy ez nem fog menni ilyen állapotukban... Gizella igencsak erős érdekérvényesítő képessége hatásosnak bizonyult, és a józan eszemmel ellentétben (csak mert másfél hónapot kellene várni egy újabb időpontra, ami Lelle és Áron esteében lehet hogy kritikus... (Hanna gerince enyhén ferdült, Áron lába picit korrigálni való, Lelle csipeje tökéletes, ahogy Mikolt mindene is az (Mimi is mezítelenre vetkőzött, milyen már, hogy ő kimarad...)))), majd miután ki és bepakoltuk, le és felöltöztettük mindet (ez már önmagában kimerítő ugye...), elszáguldottunk a Heim Pálba, hogy Lelle popsiját szakavatott és ingyenes szemek vizsgálják (szemben a sokezres doktornéninkkel), fittyet hányva a majdnem másfél órás várakozási, vizsgálódási, majd receptkiváltási időre, ami úgy ketyegett, hogy nálam nem volt enni és innivaló, itthon pedig nem volt ebéd.
Megoldottuk, haza és szétestünk.

És akkor most minden erőmmel (ami még van, mert mára nekem is eléggé megroggyant az amúgy is ingadozó egészségi állapotom) arra fókuszálok, hogy mindenki a lehető legjobb formájában pompázzon holnap. Upsz... még kellene egy nájlonharsinya és egy vastag, fehér zokni. És én még tütüt akartam csinálni...

Kép innen

2012. január 13., péntek

Egészségügy update

Dani jól van.

Tulajdonképpen szavam sem lehet, hacsak az nem lenne az elvárásom, hogy sose legyenek betegek... ami járna, de nem jut, hogy egy ismerősömet idézzem. Mert mitagadás nem esne nehezemre örülni a folyamatos egészségnek. Egy apró nátha persze belefér, de a betegség...

Érdekes, hogy míg Malajziában havi rendszerességgel kaptak el mindenfélét, és azt hittem, hogy majd hazaérve folytatódik a széria, eddig gyakorlatilag kitartott a D vitamin, meg a főnix hatása, vagy mindkettő, leszámítva Lellét, aki három hónapja vagy picit köhög, vagy picit orrot folyat, de nem vészesen, csak épp annyira, hogy még az oltáson el se gondolkozzak.

Másfél hete kezdődött, Hanna hozott haza valamit az oviból, kis hasmenés, aztán folydogáló orrok, majd végül elég csúnya köhögés volt a tünetegyüttes. És ahogy az lenni szokott, mind beállt a sorba, és bár nem romlott a dolog, javulni sem javult. Hanna éjjel egy körül mindig iszonyú csúnyán köhög, már rutin, hogy egész éjjel megy a párásító, és ahogy rázendít, kapja a kakukkfüves cukrot, ami majdnem mindig használ.
Mikoltnak az orra folyik elég csúnyán, és ő is köhög, de ő kevésbé, és talán Áron van a legjobban, de neki is van mindenből egy kicsi.

Eddig még viselhető is a helyzet, leszámítva, hogy az oviban ráadásul bárányhimlő járvány is van, emiatt aztán nem engedtem Hannát már egy hete, mert most az hiányozna legkevésbé Lellének... meg nekem. És még ez is rendben volna, ha én nem dőlök ki tegnap előtt... Hogy ez ugyanaz-e, mint a gyerekeknél, csak remélem, mert kutatnom kellett az emlékeimben, hogy visszaidézzem, mikor voltam utoljára ennyire rosszul. Az influenza klasszikus jelei, de sosem érzett erősségben. Annyira fájt mindenem az utóbbi két nap, hogy Lellét tegnap este már nem bírtam el, és végül megkértem Danit, hogy ha tud, ma maradjon itthon, mert nem fogom tudni levezényelni a napot a néggyel egymagam.
Mára már sokkal jobb, már csak a tüdőm fáj, és a fejem, de legalább nyitva tudom tartani a szemem (és lám, már írni is tudok... mert elkezdtem Lelle féléves beszámolóját, a képek készen is vannak, de befejezni már nem volt erőm aznap), és már csak Lelléért aggódom.

Lellike van a legramatyabbul a négy közül. Hogy tőlem kapta-e meg az influenzát, vagy a többiektől a köhögős valamit, nem tudom, de tegnap előtt hajnalban két órát volt fent vele Dani (miközben én az életemért imádkoztam), és semmi é sehogy se volt jó, látványosan fájt valamije... aztán tegnapra köhögni kezdett, mélyről, hörögve.

Magam miatt is megijedve elzarándokoltunk végül a nagyon kedves háziorvosunkhoz, aki megállapította, hogy mindnek orrcseppre van szüksége, és írt még fenistilt (ami nem sokat szokott segíteni), meg javasolta, hogy fújjuk továbbra is rendesen az orrukat (amit én úgy értelmeztem, hogy porszívózzuk, mert jobb az mindenkinek, hiába is fújják mind nagyon ügyesen), a kicsivel kapcsolatban meg aggódott, amitől aztán én is aggódtam, és antibiotikumot írt, nem mintha már ideje volna (láza nincs, és csak egy kicsi eltérést talált a tüdejét hallgatva), inkább azért, mert még nem kapott oltást, ezért mielőbb szeretné, ha megkapná, amihez ez a szerinte legeffektívebb út.

Természetesen megijedtem. Sokmindentől. Újra előkerült a hagyományos vs. alternatív gyógyítás dilemmája, főként a hatékonyságot, meg a bizalmat, hitet, és nem utolsó sorban következményeket illetően. Bennem általában ez utóbbi felé billen a mérleg, és annyira, de annyira emlékszem minden hasonló helyzetre, amikor a gyógyszertár előtt álltam, és tipródtam azon, kiváltsam-e az antibiotikumot, vagy adjak még két napot az épp aktuálisnak, azzal, hogy másnap reggel (a homeósunkat csak reggel lehet elérni) futok egy kört a roppant drága, mégis számomra nagyon nagyon megnyugtató alternatívámmal.

Végül nem lett antibiotikum, és estére elfogyott a reményem magammal kapcsolatban, annyira rosszul voltam. De mert Dani megnyugtatott, hogy itt marad velünk egész nap ma, sikerült Lellére figyelnem egész éjjel. Nem volt túl nyugodt éjszakánk, de mindig sikerült megtalálni azt, amitől jobb volt neki, és végül mellettem aludt (ahogy nem szokott), evett, ringattam, és aludt. Valamikor az éjszaka közepén felkeltem Danihoz, mire visszamentem, Áron feküdt Lelle mellett szorosan, a fejük összeért, Áron keze Lelle arcán volt... Ezek a pillanatok annyi erőt adnak...

Reggel Dani telefonált a homeós doktornéninek, aki ellátott szerekkel tanácsokkal, és megnyugtatott... Most kivárunk, gyógyítunk, és hétfőre sokkal jobban leszünk mind.

2011. szeptember 9., péntek

Helyzetjelentés

Tegnap éjjel Mikot négyszer hányt... Kétszer átöltöztettem, egyszer hajat mostunk neki, és egy komplett valamint sok kisebb ágyneműcserét is eszközöltünk. Ilyenkor kicsit macerás hogy egy nagy, közös szivacson alszanak a lányok. Amúgy pedig mintha már rengetegszer történt volna, az első után automatikusan összefogtam a haját, és a lepedőjére egy törölközőt tettem... a második... alkalmakkor már legalább nem kellett komplett hajápolást végezni, és elég volt csak kidobni a felső rétegeket.
Áronnak örök hála, amiért nélkülözni tudta a paplanját...
Okulva az Áron születése utáni extrasok hányásos hasmenéses ránkijesztésén, most nem kapott inni, pedig a láza is felment, én pedig hajnali négykor, amikor még mindig nem aludtam semmit, sírni tudtam volna a tehetetlenségtől... de végül elaludt, és reggel mosolygott is... meg zsiványkodott is, ami jó jel. :)

Áron ugyanakkor éjszaka lázas volt ismét (szörnyű, amikor kétfelé is aggódom egyszerre), őt negyedóránként itattam, amire ugyanúgy, ahogy Hanna is, ha lázas... vevő volt anélkül, hogy felébredt volna rá.

Lellének kifakadta a bcg oltás begyulladt helye, meglehetősen csúnya volt, és fájt is szegénynek... sőt most is fájlalja. Óvatosan szabad csak megfognunk, mert azonnal sikít, ha megnyomódik a kis karja. Ma már hegges volt, de még vérzett, remélem hamar meggyógyul, nem szeretem... :(

Hanna jól van. :) Őrizze meg jó szokását.

(és hogy a felnőttek se maradjanak ki az egészségügyi körképből, Daninak fáj a torka egy ideje (szép szimbolikus), és ma egy kényeztetőnek szánt masszázs után meghúzta a nyakát, alig bírja mozgatni... ) Peti és én aludni szeretnénk... :)

2011. május 7., szombat

Szegénykém...

Mi jöhetett volna két hét orrfolyás, majd egy hét ovi után?...
Csütörtökön nem voltak medencézni a gyerekek az oviban, mert soknak folyt az orra. Próbáltam nem tudomást venni erről, de úgy tűnik nem voltam elég sikeres.
Mimikém, a legmimózább mára beteg lett... :( Folyik az orra, köhög is csúnyán, és lázas.
És most először annyira jó beteg, hogy a szívem szakad. Meg amúgy is.
Remélem hamar gyógyul...

2011. február 21., hétfő

Csere

Mikolt gyógyul. Szombat estére a lázának nyoma sem maradt, az orra folyik, de a kedve jó. Megúsztuk antibiotikum nélkül.

Ellenben Áron estére belázasodott, ami simán lehet a foga miatt is, bár köhécsel is. Jajj de jó lett volna némi szünet, esetleg egya hosszabb távú egészséges periódus...

2011. február 19., szombat

Megint orvosnál

Ma délben, mert Mikolt egész délelőtt aludt, elvittük az orvoshoz.
Dr. Veelan felesége rendelt, egy filigrán, gyönyörű indiai nő, alig harminc szerintem, tiszta tekintetű, csillogó fehér fogakkal, angol angolsággal. A fiatalsága ellenére úgy éreztem, hogy tapasztalt, megbíztam benne az első pillanattól kezdve. Annyira jó volt látni, hogy annak, akit amúgy is kedvelek milyen szép, okos, figyelmes felesége van... egyébként Veelan is ilyen tisztatekintetű.

Miminek az egyik oldalon piros a torka, nem iszik, így a lázát nem tudom kontrollálni, magától változik, hol 39, hol 37.5. A tüdeje tiszta, a köhögés ellenére. Legalább negyed órát töltöttünk bent, a zömét beszélgetéssel, a megoldást és az okokat keresve. Mert a három nap kivárást a doktornő is osztotta, és egyáltalán nem akart antibiotikumot adni, pláne, hogy nemrégen kapta meg élete elsőjét. Túl közeli ez a mostani betegség az előzőhöz. A biztonság kedvéért kaptunk egy adag augmentint, por formájában, amit fel kell oldani, de nagyon szeretném ezúttal elkerülni. Annál is inkább, mert most úgy tűnik, hogy sokkal jobban reagál a szervezete az öngyógyító törekvéseimre, már csak innia kellene...

Sokat aszik, az imént Dani meséjébe aludt bele, az új hallgatta, és bár szerintem nem érti még, mégis varázslatosak a szavak... Zoli, köszönjük. (kár, hogy nincs dedikálva, de majd egyszer elvisszük hozzátok személyesen :)). Szeretném, hogy holnapra múljon a láz.

2011. január 16., vasárnap

Győzött az augmentin

Elértünk a határainkhoz.
Nekem a türelmem állta a próbát négy napig, Mikoltnak pedig a szervezete küzdött. Sajnos ezúttal nem volt teljes a siker, és mert úgy éreztem, tovább nem várhatunk (mérlegelve minden negatív és pozitív kimenetelt és következményt illetve kockázatot), tegnap este Mikolt hatalmas ellanállás (ketten fogtuk, hogy bevegye a szirupot, ami amúgy teljesen jóízű...) után megkapta gyermekes életünk első adag antibiotikumát.

Másfél óra múlva lement a láza (reggelre egyébként ugyanazzal a 38 fokkal ébredt, mint előző reggel), csicsergett, játszott és este már az asztalnál vacsorázott.

Nagyon érdekes látni, ahogy nem a teste dolgozik, hanem a gyógyszer benne. Miután majdnem öt éve nem volt olyan, hogy igazi kemikáliát kapott volna közülünk bárki, érdeklődve figyeltem azt a gyerekkoromból megszokott módot és tempót, ahogy a gyógyulási folyamat beindul. Valami olyan (szerintem, és még mindig tartom ezt a nézetemet) szervezetidegen és számomra túlzottan gyors a történés, hogy csak kapkodom a fejem.... hogy lehet. Egyfelől persze, ha rövid távon gondolkodom, jó látni, megélni, hogy az a gyerekem, akinek fénytelen volt az arca, szeme, újra játszani kezd.... míg ki nem üti magát, hiszen nem ő szabályoz ezúttal, hanem a gyógyszer. Eszembe jutott, hányszor mondták kicsi koromban, feküdni kell, mégha olyan jól is érzed magad... én is szerettem volna megállítani kicsit Mimit, de nem lehetett persze...
Másfelől féltem, hogy hasonló nyavalyával találkozva ugyanezt a rettentően kimerítő küzdelmet kell majd végigcsinálnunk.

Ezzel együtt azt gondolom, a legjobb döntést hoztuk, kapja a progastrolt, hogy legalább a gyomra bírja a küzdelmet, és mellette a homeopátiát is. És bízom benne, hogy ez a négy nap legalább arra elég volt, hogy valami mégis elinduljon a megküzdés útján, és legközelebb már könnyebben vegye ezt az akadályt.

Teszek majd fel képet a gyógyulóban lévő kisMimiről. :)

2011. január 15., szombat

Mikoltról


Még mindig nincs túl jól.
Tegnap beszéltünk az otthoni homeos orvosunkkal, adom neki, amit ő mondott, és közben minden percben gyomorgörcsöm van, hogy jól döntök-e. Más ez itt, és más otthon. Itt még nem alakult ki az élet, és ettől sokkal ijesztőbb minden, pláne ha betegségről van szó.
Ezzel együtt még kitartok, Mikolt is, de ha ma estére nem áll be jelentős változás, akkor elkezdem adni neki az antibiotikumot.

Szeretném újra látni, hogy rohangál...

2011. január 13., csütörtök

Nem volt könnyű éjszakánk

Mimi egy órával az elalvása után hangos kiabálós sikítással ébredt, illetve csak kiabált, mert közben csukva volt a szeme. A karomban megnyugodott valamelyest, de végül Daninak ki kellett vinnie Hannát a miágyunkba, hogy mindenki alhasson.
Mikolttal a kuckóba telepedtünk, ahol fel fel sírt, de ha megsimogattam, azonnal megnyugodott.
Végül kisebb helycserékkel megoldottuk azt a logisztikai kihívást is, hogy az egyik szobából hogyan érjek át, ha Áron hív, a másikba, ha közben Mimivel a karomban figyelem, hogy rosszabb-e vagy jobb az állapota.
Egész éjjel lázas volt, sokszor felsírt, keveset aludtunk, szerencsére Áron rendkívül közreműködőnek bizonyult és csak egyszer kért cicit a sok helyett.

Reggel összetörve ébredtünk, mindannyian.
És mert Mikolt lázasan ébredt, úgy döntöttünk, elvisszük orvoshoz. Dani taxival ment dolgozni (harmadszor a héten... kicsit kezdem érezni az autó hiánya okozta poliplényem defektusát), így néhány életmentő étel elkészítése után majdnem délben sikerült is elindulnunk.

A környékről, ahol élünk talán már esett szó, hogy kényelmes élet ez (persze nem három manóval és egy pocakkal gondolom, de még úgy is), mert tíz percnyi gyalogtávolságra gyakorlatilag minden megtalálható, közte a fogorvos, és az általános orvosi rendelő is.
Az, hogy az az orvos, aki épp rendelt maximálisan szimpatikus volt, nagyjából hab a tortán. Nem hittem, hogy azon kívül, hogy diagnosztizál egy vírust, fertőzést, bármit, még szót is értek vele, leginkább a gyógyításról alkotott világnézetemmel kapcsolatban.

Tévedtem. Egy fiatal, roppant szimpatikus indiai orvosba "botlottunk", aki halk szavú, de kellemesen határozott volt, megvizsgálta Mikoltot, akinek be van gyulladva a torka. Gondolhattam volna... (később visszaidézve az egész azzal kezdődött, hogy kiabált az autóban két napja, hogy fáj a torka... és tényleg)
Antibiotikumot adott, mondtam neki, hogy én még sosem adtam a gyerekeknek antibiotikumot, és most sem fogom holnapig, amikor normális esetben hatni szokott a homeopátia. Teljesen emberi módon reagált, megbeszéltük, hogy három nap lázig ő is várna, a torokgyulladás miatt aggódott csak kicsit és mérsékelten. Örültem, hogy nem küld el azonnal, hogy a homeopátiával jövök, sőt, felcsillant a szeme, hogy nálunk is van.

Aztán még végigkérdezte a gyerekek oltásait, megmutattam Mimi könyvét, amit utolsó pillanatban még bedobtam a táskámba, megbeszéltük, hogy Áron itt fogja megkapni a 15 hósat (ami ugyanaz, mint odahaza, csak itt 12 hósan kapják), sőt ők keresnek majd telefonon. Az ajánlott oltásokra is kitértünk (otthon elég nagy ellenállás volt a család részéről, amikor úgy döntöttem, egyelőre nem kapnak semmit), végül megkérdeztem, ő a sajátjának adna-e hepA-t, Perevnart, Neisvacot (részben a család megnyugtatására is írom, itt ugyanazok az oltóanyagok vannak, mint otthon, ráadásul a protokoll is teljesen egyezik), amire azt felelte, Nem! Ebben maradtunk, egyelőre a mieink sem kapnak semmit, csak a kötelezőket.

Az augmentint és a másik lógugást a távozáskor kis zacskóban meg is kaptuk (itt nem kell külön sorba állni a gyógyszertárban) fizettünk 60 ringitet, és eljöttünk. Örülök, hogy elmentünk, örülök, hogy újra megbizonyosodtam arról, jó helyen lakunk, és megnyugtató, hogy ilyen orvost találtam. Mégha nem is homeopata. :)

2011. január 12., szerda

Mikolt beteg

Mert a január itt sem múlhat el betegség nélkül, és úgy tűnik, mégsem én zárom a sort...

Mimi éjjel sírva kereste a cumiját, sejtettem, hogy valami nem stimmel. Reggel hőemelkedése volt, mostanra már melegebb. Kapott minden félét, leginkább belladonnát, ferrumot, occillot, itatom, bár nem könnyű, sőt Mikolt egyáltalán nem kooperatív beteg...

Dani itthon hagyta az autót, hogy Hannáért el tudjak menni, és szükség esetére.
Jajj de szeretném, ha már jobban volna. Kicsit félek a szunyogcsípésektől, de elhessegetem, és egy szimpla vírusnak tudom be. Egyelőre.

2010. november 10., szerda

Második a sorban

Mimi lázas...
De legalább van már belladonnánk.
Remélem hamar túl lesz ezen ő is, és kicsit lehúzhatjuk a betegség rolót...