2015. február 19., csütörtök

A táncos lányok, meg a lovag

Nehezen kezdek el írni... de mert ez a blog a gyerekekről szól, nekem pedig észrevétlen, de mégiscsak elvonási tüneteim vannak, írok.
Dédi, a napok múlásával egyre mélyebbre kerül a szívembe, minden pillanatra ráül egy leheletnyi fátyol, és egy csepp lebegés, de azt hiszem az elengedésnek most tapasztalom meg egy újabb, teljesebb módját. Hálás vagyok érte.

Hanna az idén kimaradt a farsangból, síelni voltunk, mikor az osztály mulatott. Indiai táncosnő szeretett volna lenni. :)
Mikolt első ötlete a teknősbéka volt, szenzációs, gondoltam, és igyekeztem elhinni, hogy marad ennél. Lehetett bennem azért némi szkepticizmus, mert nem álltam neki a jelmez megvalósításának azonnal... Az utolsó héten végül természetesen változott a terv.

Lelle előbb pillangó, majd királylány, aztán menyasszony, végül balerina jelmezt kért, mindhez szárnyat. Tulajdonképpen bármit is választott volna, lett volna itthon alapanyag, így őt is az utolsó napra hagytam kivitelezés ügyileg.

Áron. :) Idén is az első gondolata a pókember volt, amihez előtúrtak Hannával egy jelmezt is, az egyik kosár aljában őrizgettem évek óta, reménykedve, hogy átnövi lassan. Nem volt hozzá maszk, emiatt hamar elvesztette az érdeklődést. A második befutó a sárkány lett volna, amihez igazából reptető szárnyakat kért a kisfiam, ezzel kicsit meggyűlt a bajom, úgyhogy nagyon finoman elkezdtem terelgetni valami más felé.
Lehetne mondjuk lovag.
Ehhez kapott egy kardot meg egy pajzsot a születésnapjára a nagypapától, igazi kézzel készített mestermunka, és adott volt egy kicsit kinőtt lovagruha is, amit még anyukám hozott az oviból, szerintem három éve.
Már csak a sisak hiányzott.
Pali kezében volt a döntés, ha el tudja készíteni, akkor nyert a lovagjelmez, ha nem, akkor az idő közben a birtokunkba jutott Nanu maszkhoz kell kitalálnom valami ruhát.
Pali persze nekilátott, elsőre kicsi lett a sisak alapja, fővakarás, aztán kis turkálás a lomok között, és lőn.
Vasárnap este egy törött tűzoltósisakkal engedtük haza.

A farsang csütörtökön volt, kedd este készen volt a sisak, szerda este pedig elkészítettem az utolsó kiegészítőt, a piros palástot is.

A lányok kedden az indiai ruhák és a bindi mellett tették le a voksukat, köszönet a szépséges ruhákért Szilvinek, egyben némi melegség szívtájékon Malajzia emlékének.

Nekem a farsang minden évben egy mesevilág, nem tudok betelni milyen csodásak, és mennyire belefelejtkeznek ebbe a varázsba. :)
Idén sem volt ez másként, sőt. Hogy már Lelle is farsangozott... Hát nincs már kisbabánk :))))




2015. február 16., hétfő

Angyal


Az almáspite.
A tészta, amit a kezével gyúrt gyerekkoromban.
Kislányom mit tegyek rá?
Sót.
A telek felé menet félúton, a takarékszövetkezet után mindig kaptunk savanyú cukrot.
Utáltunk borsót szedni, meg cseresznyét, és meggyet is.
Hazafelé az iskolából minden nap kiabáltunk egymással, általában kikaptunk miatta.
A szivásgombóc.
A csokitorta. Kell bele egy kis rumaroma.

Kislány volt, amikor elment az édesanyja.
Nem lehetett pontosan tudni, hogy aznap született mint én, vagy egy nappal később.
Négy elemi, ennyi volt a végzettsége.
A kezében halt meg az első gyereke.
Negyven éve, hogy fájt a lába.
A dédunokák elhordták a botját.

Soha nem kellett előre szólnunk ha mentünk hozzá.
Soha nem kérdezte merre csavarogtunk, mikor jövünk legközelebb.
Csak örült.

Nagyon hosszú ideje két helyre járt, templomba, és a dédunokák születésnapját megünnepelni.

Kedden voltam nála a kórházban.
Nagyon gyenge volt, de szívesen beszélgetett.
Fogtam a kezét.
Másfél óra után jöttünk el tőle, talán életemben először mondtam neki, hogy nagyon szeretem.
Még egyszer visszamentem, és újra és újra megpuszilgattam.
Olyan selymes volt a bőre, mint a kisbabáknak.

Szerdán az intenzívre vitték.
Nem mehettünk be hozzá.

A legbölcsebb Ember volt, akit valaha ismertem. Tiszta szívű, tiszta lelkű.
Folyton sírok.
Pedig itt van, tudom.

Egy igazi Angyalt kaptunk ma hajnalban...

2015. február 11., szerda

Egy hét off

Síelni voltunk.
Az egész család.
Sőt, Petit is elvittük, így aztán olyan volt, mint annakidején. :)
Őszintén szólva felülmúlta minden várakozásomat az egész, a szállástól kezdve a sí élményéig, a gyerekek csúszkálásán keresztül a mostanában nem felhőtlen felnőttlétig.
Szóval szuper volt, pedig ezt egy ideje csak óvatosan szoktam kimondani, mert félő, hogy cinizmusnak hangzik a számból.

Hálás vagyok, hogy végül az utolsó vizsgán is túl úgy döntöttem, hogy Lellével mi is csatlakozunk a többiekhez, mert amit Lelle produkált, arra nincs is igazán szó :)
Meg is mutatom inkább mozgó képpel, annyira áll leesős az egész élmény, ahogy ez a kis hógombóc négy nap alatt gyakorlatilag megtanult síelni.
Ez az első nap készült, Lelli életében első alkalommal áll sílécen.
A második csúszás után kiabált velünk, hogy mostantól egyedül óhajt síelni, egyáltalán ne segítsünk neki.
A morcos ábrázat annak szól, hogy a nagyok elmentek a csákányos felvonóval, őt pedig lent hagyták a minipályán.



Ez pedig a negyedik nap, az utolsó csúszás :) Némileg megváltozott az időjárás...


A nagyobbak közül Mikoltnak azt mondta Péter bácsi (miután a hóeke helyett ő már párhuzamos léccel fordul), hogy itt az ideje, hogy szóljon nekünk a sportrepülő vásárlása miatt, merthogy az is jár neki a síbotok mellé. Hanna a fekete pályán síelt, Áron pedig egyszerűen hozta a formáját. :) Hol kevesebb, hol több lelkesedéssel csúszkált, a végére azért ő is belejött. Nagyon érdekes élmény látni, hogy amin minikorában annyit dolgoztunk, az a mai napig, ha új mozgásformát kell elsajátítania, akkor felbukkan. Motiválni kell, akkor működik, de amint a figyelme kicsit is enged, teljesen lekvárrá válik :) Az oktatók szerint kicsit elvarázsolt :), én tudom az okot, és irtó büszke vagyok rá, hogy milyen ügyes, drága kis ember.

A szombatot Kapuváron töltöttük meleg vízben ázva, bár a kerek sarokkádat elnézegetve saját wellnessünk volt szó mi szó :)


Igyekszem visszazökkenni... :)