A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Malajzia óvoda. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Malajzia óvoda. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. augusztus 27., szombat

Selamat Hari Raya

Egész nyáron nem volt semmilyen ünnep, pedig Malajziára jellemzően három vallás összes nagy ünnepnapja és az állami ünnepek is szabadnapokkal tarkítják az évet, összesen 18 jut minden 12 hónapra...
Ebben a másfél hónapban viszont három nagyszabású megünneplendő is akadt, a kínaiak moon cake festivalt ünneplik jó egy hónapon keresztül, a malájok mint muzulmán népség pedig Ramadant ült eddig. Szép kontraszt ez a két hosszasan elnyúló eseménysorozat, mert míg a kínaiak étellel ünnepelnek, megvendégeléssel, addig a muzulmánok éheznek, szomjaznak egész nap, csak sötétedés után vehetnek magukhoz vizet, ételt. Épp ebben a trópusi hőségben elképzelni is fáj, mit élhetnek át...
A Ramadan végeztével következik a Hari Raya, ami olyasmi, mint nálunk a karácsony, legalábbis ekkor vannak a nagy evések, családlátogatás, utaznak... Mindenhol feldíszítik a mindent, van egy jellegzetes dísz, amit sárga és zöld színű szalagokból fonnak, és úgy néz ki, mint egy kis doboz.
A Hari Raya első napja hétfőre esik, ekkor fél napot dolgoznak a népek, kedden és szerdán pedig ünnepnap lesz.
Véletlen egybeesés, hogy a függetlenség napját is a jövő héten ünneplik, de mert az a Hari Rayaval egy időben lenne, így még egy nappal meghosszabbodik idén a munkaszünet, vagyis csütörtökön sincs munka. Sokan a pénteket (és hamár, akkor a hétfőt is) kiveszik szabadságképpen, így 9 napot nyernek. Az iskolákban ez a hét sszünet, a lányok sem mennek, és ahogy eddig a teljes naposoknak volt valami program, most ők sem kivételek. Megáll az élet nagyjából.

A múlt héten beszélgettünk auntie Juleeval, és kiderült, hogy pénteken ünnepelnek az ovisok... zárt ajtók mögött. Már jó egy hete készülődtek, tanultak táncokat, a himnuszt gyakorolták, és egy hatalmas maláj zászlót is készítettek, a piros csíkokat a gyerekek kézlenyomatai helyettesítették.
Csak azt nem értettem, ha ekkora dolog ez, akkor miért csak maguknak mutatják majd meg, miért nem hívják meg a szülőket. Mondjuk nincs nagyon min csodálkozni, mert az egyetlen családi napon kívül, ami inkább egy közös szórakozás volt, mint egy, a gyerekek mittudnak, mittanultak eddig bemutató volt, nem nagyon fáradoztak azon, hogy bármi effélével terheljenek minket szülőket.
Pedig én nagyon szerettem volna látni, mikkel készülnek, örültem volna, ha egyszer élőben is részese lehetek annak, amit szóban a lányok többé kevésbé hazahoztak bentről.
Megkértem Juleet, hogy ha lehetséges, engedje meg, hogy bemenjek, megnézzem őket.
Először elcsodálkozott a kérésen, aztán sure sure mondta, vagyis persze, menjek csak...

Nagyon örülök, hogy végül sikerült megoldanom, hogy ott legyek. Peti a két kisebbel itthon maradt (újabb örök hála esete... mert Áron meglehetősen rosszul viselte a távozásunkat...), én pedig bevittem a lányokat, és maradtam.
Igy végre először láttam őket angolul beszélni, énekelni, reggelizni (akkor pont zabkását kaptak, de érdekes módon csak az a gyerek evett, amelyik kért, aki nem, azt nem erőltették... fura), és még egy gyors szülinapozás is belefért az ünneplés előtti időbe. Még mindig azt gondolom, hogy (természetesen vannak itt is kivételes pillanatok) ez az ovi egy gyár, nem sok lélekkel működtetve. Van ugyan torta, meg ajándék, és még énekelnek is, de akár bárki is ülhetne ott, az volt az érzésem, hogy egyáltalán nem figyeltek arra a gyerekre, akiről épp megemlékeztek. Volt a szegény fején egy mókás papírcsákó, amit szeretett volna levenni, de minduntalan, amikor végre sikerült volna levennie, egy felnőtt ott termett és visszarakta a fejére... Az óvónénik melléültek addig, míg lefotózták őket egymással, de mosolyogni csak a kattanásnyi időre láttam őket...

Visszatérve a nemzeti naphoz...
Azért is volt nagy élmény ez nekem, mert minden gyerek a maga népviseletében jött, vagyis az indiaiak száriban, a malájok a hosszított blúzben és hosszú szoknyában, a kínaiak selyemruhákban... mondanom sem kell ugye, mennyire gyönyörűek voltak.
Volt egy kislány szingapúri viseletben is, és néhány gyerek jelmezben Freddie pl. pókembernek öltözött :)
Kicsit sajnáltam, hogy a mieinknek nincs még igazi magyar népviseletük, így egy nemzeti színű szalagot kaptak a hajukba, és egy kékfestő szoknyát adtam rájuk. Szépek voltak így is, és öröm volt látni, mennyire különböznek a többiektől. Büszke voltam a szalagra a hajukban...

Auntie Julee szárit vett, a kendő pedig egy öltözés erejéig lekerült a fejéről. Először (és nyilván utoljára) láttam hajastul :) nagyon érdekes volt. A lányok körülállták, és nézték a hosszú, fekete haját.
Elénekelték a himnuszt, amit mindenki állva hallgatott, kivéve az én Mikolt nevű renitensemet, aztán eltáncolták azt az egyszerű kis táncot, amit tanultak. Minden csoport egymás után, a többiek tapsoltak, örültek, vagy a helyükön mocorogtak a zenére. Édesek voltak. :)

Lesz még itt két kis video is, remélem már holnap...

Sorakozó a reggelihez, legelől Yu kimonóban.

A lányok várják a zabkását... meg a tortát.

Egy kínai, és egy indiai... no meg egy magyar :)

A kedvenc mazsoláim... indiai, maláj, még két indiai, meg a lányok... három kínai, egy indiai meg egy szinagpúri.

És végül Hanna és Mimi csoportja készül a fellépésre :)

A kék-narancssárga ruha az ovi egyenruhája... és vannak, akiknek nem jelent semmit a nemzeti nap... :)





2011. május 22., vasárnap

Családi nap az oviban

Bár a lányok nem voltak a héten, szerencsére Dani összefutott auntie Geathaval a boltban, aki megemlítette, hogy vasárnap Family Day lesz, mindenképpen menjünk.
Szerencsére a takonykór felett aratott győzelmünk (ami még mindig nem teljes) mára biztossá vált annyira, hogy lelkiismeret furdalás nélkül indulhattunk az oviba.

A lányok annyira várták már, hogy egész korán felkeltek, és egyfolytában kérdezgették, mikor indulunk már. Hogy a beígért bűvész volt ekkora hatással rájuk, vagy valóban az ovit hiányolták, nem tudom, mindenesetre Hanna négy napja készíti auntie Julie ajándékát, amit aztán az utolsó percben nem sikerült lefotóznom, bár érdemes lett volna.

Egy kartonra hímzett virágot csináltunk, amihez a sablont én lukasztgattam neki, ő pedig komoly kitartással hímzett, majdnem teljesen egyedül.
Amikor készen lett, ki is színezte, majd a kész képet ráragasztottuk egy piros lapra, amit dekorollóval körbevágtunk, nekem már csak írnom kellett rá, bár Hanna a nevét már le tudta volna írni...

Szép ruhába öltöztünk, Hanna haját még be is fontam, aztán irány az óvoda.
Lázas izgalom út közben, majd amikor elmentünk a bejárat előtt, hogy visszakanyarodjunk a parkolóba, majdnem kiugrottak a bőrükből. A behajtó teljes nagyságában le volt sátorozva, és minden oldalról lufifüzérek vették körül. Nagyon sok munkát tettek ebbe a napba, és bár olyan jellemzően ázsiai volt a programkínálat, mégis (talán mert már megszoktam...) úgy éreztem, helyén volt minden.

Otthon egy ilyen alkalom valószínűleg kézműveskedéssel, sok énekkel, játékkal lett volna teli, itt ugrálóvár volt, és pontszámolós labdabedobós játék, amit zömmel az apukák abszolváltak egy miniajándékért cserébe... volt tornabemutató, ahol kihangsúlyozták a mozgás fontosságát (nincs tornafoglalkozásuk...), és volt lufifigurákat készítő bohóc is (a háttérben a kendős auntie Julie).
Az egyetelen, a lányok által nagyon kedvelt kézműveskedés a sand art volt, ez megtalálható minden nagyobb plázában, tényleg jópofa, majd egyszer részletesen leírom mi is ez...

Ami pedig nekem nagy öröm volt, hogy végre találkoztunk Yohanával és Yuval, akiket Hanna mint barátait emleget naponta. Két hároméves kínai kislányról van szó, és tényleg nagyon helyesek, a szüleikkel is sikerült néhány mondatot váltanunk.
Auntie Julie nagy szeretettel fogadta az elmaradt báránykáit, és örült az ajándéknak, aminek meg Hanna örült nagyon.

Mi felnőttek is jól éreztük magunkat, találkoztunk Roryékkal (a képen Rory és Freddie) és egy másik Adorában élő családdal, akikről nemcsak az derült ki, hogy három kislányt nevelnek, és az egyikük Hanna és Mimi csoporttársa, de ráadásul szemben laknak velünk. (ilyen ez a folytonos meleg, ki sem mozdulnak az emberek a lakésokból, fél év alatt sem tudom, hogy ők a szemközti szomszédaink...)

Kaptunk ebédet is, Áron végtelenül elégedetten tett vett, majd evett egyedül, a lányok mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, végül az utolsók között jöttünk el, kettő tájban.

Végezetül íme néhány kép az oviról.
A bejárat, az ebédlő, majd két két arról a csoportszobáról, ami a két-három éveseké. Ide járnak a lányok... Érdemes megfigyelni, milyen típusú és milyen mennyiségű játékeszköz van benne... Számomra már nem sokkoló, de valamiért mégis úgy érzem mindig, mintha egy elsős osztályteremben lennék... és még ehhez a képhez képest is kicsit kevésnek érzem a berendezést, díszítést...

2011. május 2., hétfő

Holnaptól

A lányok meggyógyultak... Két hét telt el itthon úgy, hogy mind a hárman mindig jelen voltak. Szeretem ezeket az időszakokat, még akkor is, ha rettenetesen leszívódtak a készleteim. Fura volt pakolni a kis táskájukat, újra felvenni a mit is kell vinniük fonalat. Hanna várja. Ahogy ma szóba került az ovi, örömmel újságolta Mikoltnak, hogy Mimiiii képzeld, holnap megyünk auntie Juliehoz. :) Ha ő örül, akkor én is.:)

2011. április 13., szerda

Alakulnak az ovis dolgok

Hanna minden nap valami új nótával tér haza... Van közte olyan is, amit még soha életemben nem hallottam, de felfedezhető az angol szöveg ahogy énekli, és ez nagyon nagy öröm nekem is, Daninak is. :) Mikolt pedig mindent utánoz, sokszor ketten dalolásznak. A tegnapi repertoár része volt az az ének, ami alatt sorba állnak, és vonulnak, pl. reggelihez, ebédelni, udvarra. Nem fogom tudni hirtelen reprodukálni, de igyekszem felvenni a napokban, mert nagyon kedves, és nagyon szépen fújják.

Itt egyébként nem kettesével állnak sorba, hanem egymás mögé rendeződnek, és fogják egymás vállát. Tetszik, mert ebben a felállásban nincs is lehetőségük kóricálni, nem szakadoznak, és nagyon mókás, ahogy a nagy gimis ballagókra emlékeztet ez a sok kis mazsola. Tegnap be is mutatták, hogyan kell csinálni, Mikolt vonult hátul, közben nagyokat kacagtak. Jó volt látni, hogy van valami, ami már kézzelfoghatóan az ovis életük része, és élvezik is, tudják is. Nem is beszélve arról, hogy mindez azt bizonyítja, sokat énekelnek, és ez egy új szín, nagyon megnyugtató.

Ma beszéltem auntie Julieval, azt mesélte, hogy Mikolt sokszor megy a maga útján, barátkozik, Hanna pedig hagyja. Ez hatalmas lépés, azt jelzi, hogy Hanna kezdi megtalálni a helyét, el tudja engedni a testvérét, és elég, ha tudhatják, egymás közelében vannak. Természetesen Mikolt mindenre, amit Hanna csinál nyitott, így a nagyoknak való feladatokat is elkéri, nekilát, és a maga szintjén teljesíti is, pl. firkálgat a számos lapra. :) Emellett már rendesen pisil is, ez is nagyon jó hír.

A minap, mikor értük mentem, még éppen ebédeltek, Mikolt egymaga ült a kisasztalnál, nem vett észre, én pedig álltam, és néztem, ahogy lapátolja a levesét, azzal a nagyon Mikoltos, minden falatban energia móddal, ahogy itthon is szokott, csak annyi volt a különbség, hogy az oviban nagyon figyelt az evésre, semmi más nem érdekelte. Nagyon szeretem őket így, egy kicsit kívülről is látni.

Hanna közben a közös térben játszott, az "ádáz" Ninával, aki most egy cseppet sem volt durva, sőt. Egy nagy szivacslejtőn üldögéltek Yohana, Nina, meg Hanna, és Oliver tolta őket. Jó volt látni, hogy alakulnak a kapcsolatok is a gyerekek között, és Peti elmondása szerint a mieink sem bánnak kesztyűs kézzel Ninával... lehet, hogy ez is használt, bár tény, hogy jobban esne azt hallanom, hogy szépen játszanak, finoman beszélnek egymással. Remélem, ahogy a nyelv még inkább eszköze lesz Hannának, nem fogja folyton azt gondolni, ha valaki szól hozzá, az rosszat jelent. Nina egyébként igazán kedveli Hannát, számon tartja, és amikor elbúcsúznak, megölelik egymást. :) Édesek.

Auntie June helyett auntie Sue érkezett, aki épp olyan csendes, és mosolygós, mint auntie June volt, és a kis konfliktusuk ellenére azt hiszem Hanna kedveli őt is. A múlt héten csináltunk neki egy szivecskét gyöngyből, amit pénteken, amikor a lányok nem mennek oviba, feltétlenül be kellett vinnünk neki. Mikolt nem nyilatkozik az érzelmi életéről, ő azt hiszem mindenkit elfogad, és senkivel sem törődik túlságosan. :) Önmaga odabennt is, és ez nagyon jó így.

Péntekre rendesen elfáradnak, ezek a napok mindig nagyon sok hisztivel és kiabálással tarkítottak, hiába alhatnak többet, látom rajtuk, hogy dolgozzák a heti eseményeket. A medencés csütörtök miatt mennek négyszer, a hétfőt kihagyhatnánk, de vasárnap már kérdezik, hogy mikor lesz újra ovi. Igy aztán szokjuk, ők meg edződnek.

Összességében azt hiszem, hogy szépen változnak ők is, mi is, meg az óvónők is a mi hatásunkra. Még mindig nagyon fáj a szívem a nemzetközi iskola miatt, és bár a regisztrációs díjat felére csökkentették, a két gyerekre még így is 600 ezer forint volna, csak az, hogy beírják a nevüket a névsorba... ez pedig enyhén szólva is rengeteg. Belátom, ezt elrontottuk, hiszen a fizetési alku tárgya kellett volna, hogy legyen, de akkor nem tűnt ennyire fontosnak, most pedig ez a tanulópénz... Talán jövőre, vagy legközelebb... vagy majd együtt élünk a tudattal, hogy mi nem tartozunk oda. A bőrömön érezni pedig elég rossz, sajnos van egy család, akiket nagyon megkedveltünk, és átviszik a gyerekeket... ők pl. nagyon fognak hiányozni.

2011. március 22., kedd

Összenőttek

A lányok.

Bármikor, amikor krízis helyzetben voltak, erősödött a kötelék közöttük. Amikor Áron született, és végre hazaértünk a két napos vesztegzárból, összeszorult szívvel néztem, ahogy támogatják, szeretgetik egymást, ahogy saját nyelven szólnak a másikhoz, ahogy közösek a játékok, ahogy cinkosai lettek egymásnak, ahogy még a legnehezebb konfliktusukban is érezhető volt, testvérek. Nekem nem volt ilyenem, talán emiatt is oly megható a látvány...

Most, hogy Hanna oviba ment, Mikolt elveszett egy kissé. Mintha a másik felét elvették volna. És valószínű, hogy tényleg ez történt, mert abban a pillanatban, ahogy ő is követte a nővérét, helyreállt a világ rendje. És én újra ugyanazt látom, mint 15 hónappal ezelőtt. Erősebb, szorosabb köztük a vérkapcsolat, mint valaha. Mikolt követi Hannát, mindenben mellette szeretne lenni, Hanna pedig ráhagyatkozik arra a hálóra, amit Mimi von köré a ragaszkodásával, a szeretetével. Káprázatos.

Kis kitérőt tennék, Mikoltról kell írnom, aki olyan elképesztően jól veszi az oviakadályt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Persze a pszichológus, meg a nagyon szenzitív anyai szemem látja, hogy nem adják azt olyan könnyen, mint ahogy tűnik, például semmi esetre sem hajlandó az oviban pisilni, és itthon sokkal többet bújik. Megvolt az első sírás is, de hamar megvigasztalódott, hiszen ott volt Hanna, aki segített neki megérteni, hogy auntie Julie csak azt szeretné, hogy ő is pisiljen. Biztos vagyok benne, hogy egy új közegben még mindig csak keresi a helyét, de mert ezt nem egyedül kell meglépnie, mint anno Hannának, neki ez sokkal egyszerűbb.

Amiért pedig Mikoltot változatlanul hősnek gondolom... Pelenka, cumi és papal nélkül csinálja végig a teljes délelőttöt. Hogy miért olyan nagy dolog ez? Mert idehaza szinte nem is válik meg a papaltól, a cumi gyakorlatilag a leghűségesebb társa, és ha teheti, a délutáni alvás után elblicceli a bugyihúzást is. Mindezek az oviban nem kellenek. Hogy fognak-e hiányozni, nem tudom... Ma azt mesélte, hogy sírt, mert nem voltam vele. Hanna szerint nem. Szerintem sem, de mindenesetre figyelem őt.

Persze Mikoltot a környezet nem befolyásolja annyira, mint Hannát, pláne, ha Hanna is vele van. És azt hiszem ez a kulcs, minden más ezalá rendelődik. Ha baja van, azt hangosan adja bárki tudtára. Emiatt könnyű vele, és az első hetekben, míg nem ismerik igazán, úgy tűnhet, hogy egy kis easygoing, pedig a lelke mélyén Mimi is egészen kis mimóza tud lenni. Álcázza ezt az összes oroszlánkarmával, de elég csak egy "gyerepisilni", és vége a nagy magabiztosságnak. De a lényeg, hogy dacára a nyelvi korlátoknak aunti Julie szereti őt, és igyekszik érteni, sokszor kéri Hannát is, hogy segítse ebben. Csoda kis csapat, örülök, hogy így alakult.

A testvérségükről... Ebédnél amolyan kínai jellegű kanállal esznek, aminek rövid a szára és öblös a kanalazó része. Mikolt ezzel nehezebben boldogul, mint a mi kanalainkkal. Amikor már nem megy neki egyedül, hogy befejezze, ami a tányérjában van, Hanna segít neki. Eteti...

Ma Hanna arra kérte auntie Juliet, hogy rajzoljon neki betűket szaggatott vonallal, és ő azzal játszott, hogy összekötötte. Lényegében írt... Mikoltnak is ugyanez a játék kellett, nagyon akkurátusan leült ő is, és kitartóan színezte a betűket, míg Hanna gyakorolt. Elmehetett volna, a kicsik épp játszottak, ő mégis inkább maradt, pedig egyébként egy percre sem tud megülni egyhelyben...

Itthon pedig ebéd után kirakóztak. Ez sem Mimi erőssége, Hanna ennyi idősen már a harminc darabosat simán kirakta. Mikoltot nem is érdekelte eddig, de tényleg nem ebben a legjobb, no. Tegnap viszont kaptak egy kirakót auntie Junetól, aki sajnos egy másik oviban folytatja a pályafutását... Nagyon szerettül, ő volt a másik óvónéni, amolyan csupaszív, mindig mosolygós, halkszavú kendős tyúkanyó. Már nem jött, de minden gyereknek küldött egy kis ajándékot. ezzel játszottak, Mikolt érezte a játék fontosságát, tudta, ki küldte, leült hát Hanna mellé, és úgy rakták, hogy Hanna illesztette a helyére a megfelelő darabot, mikolt pedig benyomta a helyére. Mind a negyvenet így tették a helyére...

És tényleg... mióta Mikolt ovis, sokszor kapom azon magam, hogy hallgatózom, mert olyan csendben vannak, ami egyébként arra szokott utalni, hogy ideje megnézni őket. Általában elmélyülten építenek, babáznak, kuckóznak, mesélnek. Jó látni. Jó tudni, hogy ez nem az mi érdemünk, hogy ezt ők teszik, ez az ő kapocsuk.

És nemcsak nappal... Éjjel is tudom, hogy Hanna sokszor megnézi Mimit, hogy ott van-e, hogy alszik-e, és reggel Miminek is az első, hogy miután kinyitotta a szemét, felszól a galériára: Hanna? :)

Kis átalakítás után most így néz ki a szobájuk. Pillanatnyilag lányszoba :)

Bár a sok zölddel igyekeztem megőrizni a lehetőségét, hogy majd Áron is otthonosan mozogjon itt, a lányok természetesen abban is egyetértenek, hogy elférne még egy tonnányi rózsaszín kiegészítő... :) Édesek, ahogy kórusban kántálják, pink!!! De leginkább egyforma...

2011. március 8., kedd

Mimi ovis lett

Nem így terveztem, sőt, ha rajtam múlik, akkor ő sem (akárcsak Hanna) ment volna négy éves kora előtt.

De ő ragaszkodott hozzá.
Reggel felkelt, és minden nap, mióta a nővére ovis, elkísérte, csak akkor nem, ha Daninak sikerült úgy kicsempésznie Hannát, hogy ne ébredjen fel. És minden nap elmondta, hogy ő is szeretne ovis lenni.
Biztosan tudom, hogy fogalma sincs igazából, hogy ez mit jelent, hogy mivel jár elköteleződni, és abban is biztos vagyok, hogy a nagy volumenű döntéseket még mindig mi hozzuk helyettük...
De most, mintha kivette volna a kezünkből a kormányt, majd rálépett a gázra, és azt hiszem mindannyian csak figyelünk, hová vezet az útja...

A végső lökést az adta szerintem, hogy Hanna kiborult vasárnap, ő pedig úgy érezte, eljött az idő, amikor kicsi helyett neki kell nagynak lennie, és segíteni a testvérét. Hétfőn reggel felébredt, amikor Dani bement hozzájuk.
Kibontott hajjal, és egy szál bodyban indult útnak.
Petivel mentek, mert Daninak korábban kellett mennie dolgozni, minthogy el tudja juttatni Hannát az oviba. Hanna kiakadt ezen, engem akart, de Áron miatt nem tudtam én vinni. Próbáltuk vigasztalni, de nem nyugodott, míg miután megkérdeztem Mimit, van-e kedve reggeliig bent maradni Hannával, és természetesen igen volt a válasz, végre abbamaradt a kétségbeesés, és elmúlt a félelem.
Peti kint az előtérben ücsörgött, míg a lányok élték az óvodás életüket. Mikolt néha kiment Petihez megkérdezni, hol van Hanna, együtt megkeresték, majd reggeli után, majdnem tízkor végül elindultak haza.
Másfél óra volt az első nap, Mikolt azzal jött el, hogy elég is volt, Hanna pedig békében elengedte őket.

Ma reggel már szépen felöltözve, Hanna Mankás táskáját magára aggatva indult el a nagyok közé azzal a jelmondattal, hogy "Hanna, megyek veled, hogy ne féljél..." Vannak pillanatok, amiket keretbe kellene foglalni, és kitenni a lakásban, annyira szépek. Ez is ilyen volt. Hogy egy kis visszakozás sem volt benne, hogy induljon, hogy a pelust szó nélkül váltotta le bugyira, pedig ha tehetné, mindig pelenkában lenne, hogy útravalóként elvitte magával a küldetését.
Hogy valóban szeretne ovis lenni, hogy ő is oda akar tartozni, ahová Hanna, hogy érdekli, és kell neki, hogy lehessen egymaga, önmaga, Hannával, vagy Hanna nélkül is, de csak úgy, ha tudja, kéznél van a vére.

Úgy volt, hogy reggeli után hazajön. Peti tízkor telefonált, hogy mennének ki az udvarra, és Mimi is szeretne maradni. Azt beszéltük meg, hogy ha az óvónénik partnerek benne, akkor maradjon. Peti pedig hazajött.

Délben mentem értük, Ninával hármasban ültek piros festékes lábakkal a kicsik szobájában, megebédelve, néztek valami kínai mondókás mesét. Mikolt rámmosolygott, mikor meglátott, de nem akart eljönni.
Wc-be pisilt, bár előbb egy picit a bugyijába is, de szólt... Játszott, ebédelt, a helyén volt egész délelőtt.
Tudom, majd a harmadik héten derül ki, valóban érti-e, hogy rendszer került az életébe.
Tudom, ha nem akar majd, nem fogom erőltetni.
Ma is érte némi attrocitás, de nem erről mesélt, ezt Hannától tudom. Ő megoldotta.
Holnap is akar menni.

Jövő héten szünet lesz, és egyébként is úgy tervezem, hogy elsőre elég lesz három nap egy héten. Hanna négyszer megy, a csütörtökös medencézést nagyon szereti. Igy aztán jut mindenkinek mindenből.

Elkezdődött valami új, általában mélyen megérint, ez is megtette a magáét most. Nehéz elengednem, de látom, megy a maga útján, és ez jó.
Semmi sem végleges, és semmi sem kötelező. Talán ezért könnyebb most. :)
Mikolt pedig egy igazi kis hős. A hónap hőse, egészen biztosan.

2011. február 18., péntek

Egy cikk és a gondolataim hozzá

Viki átküldött ma egy cikket, ami a mostani életünk szempontjából olyannyira releváns, hogy bár aludnom kellene, mégis lejöttem, hogy az egyelőre még formálódó gondolataimat bepötyögjem ezügyben.

Talán érdemes előbb a cikket elolvasni (ez az a könyv, amiről a múltkor cikkeztek a time outban és említettem egy posztban már), és csak utána az én gondolatrohamomat... itt található. Egy kínai nő könyve arról, miért olyan sikeresek a kínai és mellesleg az ázsiai gyerekek szemben a nyugati kultúrában növekvőkkel, mik a főbb különbségek.

Az én részem... Amikor otthon arról gondolkodtam, milyen lesz itt élni, tudtam, ez Ázsia, más, de egészen pontosan nem volt képem arról, miben, hogyan más. Ha lett volna időm, energiám többet foglalkozni a kérdéssel sem tudom, vajon másképp döntöttem volna, bár bevallom, elég sok álmatlan éjszakám van azóta, hogy Hannát elindítottam az itteni világban. Hiszen nem itt nőttem fel, hiába is tudnám agyból, mit jelent itt élni, előbb megélni kell, ezen keresztül megérteni, lexikális tudás nem elegendő.

Miről beszélek? Arról a rendszerről, amit a mi lakóhelyünkön, ahol a többség kínai, gyereknevelésről gondolnak, tesznek. A felszínt látva teljesen abszurd elvárásokkal a gyerekeik felé, minél korábban elkezdve az edzést a felnőtt világra, minél kevesebbet megtartva ezzel, akarva, akaratlanul a gyerekkorból. Abból az értékből, ami számunkra európaiak számára érték. Kezdetben azt gondoltam, hogy egyszerűen hiányzik valami alaptvető tudás arról, amit mi tudunk a gyerekkorról, annak sajátosságairól, a fejlődés milyenségéről.

Nem hiszem, hogy itt, vagy bárhol a világban más lenne az aránya a tudatosan nevelő szülőknek, a többség itt is, otthon is inkább elfogadja a társadalom alakította normákat, és úgy nevel, ahogy látta, hallotta, ahogy a rendszer diktál. Vagyis nálunk három évesen mennek a gyerekek óvodába, előtte esetleg bölcsődébe, és csak első osztályban tanulnak betűket olvasni, számolni, írni. Senki sem csodálkozik ezen, mindenki számára természetes ez. Aki tudatosabb, választhat altarnatívákat, de inkább a szelídebb, mint a pragmatikusabb, akadémikusabb véglet az.

Itt az a norma, hogy a gyerekek két hónapos koruktól mással, vagy máshol "nevelődnek", három évesen alapozzák a második nyelvet, négy évesen tízen belül számolnak, öt évesen ismerik az abc-t, és három nyelvet tanulnak. Hat évesen nagyjából a mi nyolc-kilenc éveseink színvonalán teljesítenek. De miért?

Ez foglalkoztat leginkább, a cikkben néhány bagatell válasz már szerepel. Ezzel, mert nem vagyok maláj, kínai, nem vagyok ázsiai nem jutottam előrébb, nyilván megvannak a válaszok, hogy így érhető el, hogy mindig mindenben a legjobb legyen a gyerek, mert így kap megfelelő pozíciót, amivel a megélhetést biztosítja majd maga és a szülei számára. Mindezt egy olyan kultúrában, ahol a család szerepe kiemelkedősen fontos (az ő mércéjükkel ez inkább anyagi vonatkozásban, és a szokásokhoz való ragaszkodásban csúcsosodik, nem egy fajta belső érték, az ember értéke, az összetartozásé, sokkal inkább a fennmaradásról szól, így kívülről, európai szemmel, ami nyilván torz, tele sztereotípiákkal...), és ahol kevés az egyéb opció...

Amin töprengtem, az az, vajon miért gondolják hatékonynak ezt a rendszert azok, akik kitalálták, vagyis azok, akik gondolkodtak azon, milyen legyen. Nagyon fura dolog ez, hiszen a mai Malajzia története nem túl idős, lényegében ötven évre kell visszatekinteni, ráadásul iszonyú erős az angolszász behatás, az oktatásban pedig mindenhol az itáliai hagyományokra hivatkoznak. Vagyis európai mércék, de ázsiai adoptációban. Iszonyú fura és érdekes keveredés ez, ha Hannát nem kellene ebbe integrálnom, akkor sokkal nyitottabb lennék a válaszkeresésre... Abban a városban, ahol minden arról szól, hogy csinálj pénzt, talán nem meglepő, hogy már az óvoda is színtere a versenyistállósodásnak, de vajon meddig tartható az, hogy minden egyén a legjobb kell legyen?

Két izgalmas kérdés merül fel bennem ezzel kapcsolatban. Az egyik, a láthatatlan kasztrendszer. Előre megjósolható, hogy ki az, aki takarít, és ki az, aki bankár. előbbi valószínűbben indiai, vagy bevándorolt indonéz, utóbbi inkább kínai. Vagyis ha minden maláj születésű ebben a versenyben vesz részt, mi értelme? A másik, a rugalmasság kérdése.

Érdekes módon, a cikkből az derül ki számomra, hogy elsőnek lenni bárhol a világban az ázsiaiak tudnak majd, hiszen ők a legszorgalmasabbak, kicsi koruktól fogva arra tanítják őket, hogy viseljenek, küzdjenek, kibírjanak, megoldjanak, rettentő okosak legyenek. Mégis sántít ez nekem. Mi az, amit beáldoznak ezzel? Meddig tartható az a szemlélet, hogy a legokosabb a legjobb? Mit jelent okosnak lenni?

Az az érzésem, sokkal fontosabb (és ez megintcsak az európai agyam... más nincs is :)) kreatívnak lenni. Leginkább akkor, ha nem egy városban, egy munkahelyen kell megfeleni egy életen keresztül. Persze ha azt feltételezzük, hogy a gyerekünk KLben fog gyökeret verni, és itt fog dolgozni, valószínűbb, hogy kimagaslónak kell lennie, ahhoz, hogy ő lehessen a prime minister. De vajon ez a tudás alkalmazható-e mondjuk svájcban is? Míg kiszámíthatóak a keretek, nem vitás, az elv működik... de azon túl?

És az utolsó, legfontosabb kérdésem... Mit jelent számukra a boldogság? Az elégedettség? Milyen sokrétű lesz az ilyen gyerekek gondolkodása? Hogyan állnak helyt a szociális világban? Érdekes módon, a felnőttekkel eddig az volt mindünk tapasztalata, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbak, vidámabbak, látszólag elégedettebbek az életükkel, mint mi, magyarok. Van öniróniájuk, játékosak, könnyedebbek. Lehet, hogy az időjárás, a gazdaságuk stabil volta is közrejátszik, de ahogy nézem az óvodában alkalmazkodni kénytelen gyerekeket, nem ez volna az első gondolatom a felnőtt világról.

Egyszerűbb-e boldognak lenni akkor, ha tudom, valamiben én vagyok a legjobb... és nem törődni azzal, amiben nem vagyok jó? Bár a japánok éppen azt fejlesztik a gyerekeiknél, amiben gyengék, mondván, ha jól lovagol, akkor azon nincs mit dolgozni...

Az az ideám, hogy sokkal többszínűek a mi gyerekeink, és mi magunk is. A felszín itt kiegyensúlyozottabb, de hamar a végére lehet érni, nincs túlságosan nagy mélység alatta. Az elsiettetett gyerekkornak egészen biztosan vannak bepótolhatatlan részei, amik hatással vannak a felnőtt korra. De mik ezek?

Az oviban értették, miért, és mit szeretnék... vagy csak nekem tűnik így, mert azt gondolom, hogy ők azt gondolják, amit én gondolok? Rajtam kívül egy anyuka sem kérdez a gyerekéről, senki sem hiányolja látványosan a játékidőt, eszközöket. Elfogadják, hogy tanulnak. Sőt... vagy legalábbis beállnak a sorba.

Tanultam ma, többek között azt, hogy lehetetlen levennem az európai szemüvegemet, de nagyon fontos, ahhoz, hogy értsem, mit és miért akarok másképp, mint amit az ár diktálna... Hiszen ázsiában vagyunk, ahol az individummal szemben a kollektivitás sokkal erősebb. A saját értékeinket kell szem előtt tartanom, tiszteletben tartva az övéket, erősítve magunkban azt, ami jó az európaiból, befogadva azt a részt, ami ebből jó. Még nem látom sem az arányt, sem a konkrét tartalmakat.

2011. január 10., hétfő

Kétségtelenül

Nekünk van a legeslegbátrabb kislányunk...

Aki bár odahaza már rutinos ovisnak számított, de ott volt háttere is a magabiztosságának, hiszen volt mellette egy Csilla, voltak barátai, és nem utolsó sorban az anyanyelvén szólhatott akárkihez.

Ma reggel Dani elvitte Hannát az oviba, majd egy húsz perc múlva elköszönt tőle, és eljött. Fél egyre mentem érte, addigra már megebédelt, nagyon örült, amikor meglátott bennünket, és jól el is fáradt, de úgy láttam rajta, hogy rendben mentek a dolgai.
Hanna igazán komolyan veszi az óvodás létet, tudja, hogy az eleje nem egyszerű, tudja, hogy nem fogja még egy darabig érteni, amit mondanak neki, és mégis örömmel megy, és teszi a dolgát.
Nehezen húztam ki belőle az élményeket, jó éhes volt, hiszen idehaza nem reggelizett, aztán bent is csak kekszet kaptak (???), ebédre pedig levest (???) csak, és azt állítja, hogy nem játszott senkivel, és egy kisfiú lelocsolta a mosdóban a haját, de összességében jól érezte magát, és holnap is szeretne menni.

Ebédelt itthon, aztán aludt egy hatalmasat. Hogy megdolgozzák az élmények, azt azon látom, hogy Mikolttal, aki amúgy egy tündér Hannával ma..., furdancskodik, és sokat van magában, gondolkodik.
Az óvónénije helyes, bár egy cseppet sem érzem, hogy Hannával különösebben foglalkozott volna... Kollektivista a hozzáállás, ez amúgy is elég jellemző, hát persze, hiszen ez Ázsia.
Freddyvel, a szomszéd kisfiúval végül egy csoportba kerültek, Hanna szerint volt némi kontaktus köztük... legalábbis őt is lelocsolta a zöld kisfiú, aki nem kínai, mert olyan a szeme, mint Hannának, de nem is indiai, mert nem olyan sötét a bőre színe, mint Devinek. :) Szépen osztályoz már.

azt hiszem, a héten csak három napot megy, rettentően fárasztó lehet, és bár ismeri a bűvös Call Mama hívószót, Daninak délután azzal kezdte, hogy nem kérte, hogy hívjanak fel.

Még mindig nagyon drukkolok neki, de a mai napjára nagyon büszke vagyok.

2011. január 9., vasárnap

Holnaptól új időszámítás kezdődik

Hanna óvodába megy. Újra.
Dani egy hete kezdte a beszokást, minden reggel ott kezdett, mert volt egy jóadag adminisztráció, és mert mindig akadt újabb pótolnivaló, péntek lett, mire mindennel készen volt. Vinni kellett születési anyakönyvi kivonatot, oltási könyvet, fényképet Hannáról, meg rólunk is, aztán már csak a regisztrációs díj, meg az egyéb járulékos költségek, mint tandíj, ebédpénz, stb. maradtak.

Már keddtől mehetett volna, de egy kis torokgyulladás miatt nem engedtem. Talán jobb is, mert az első héten 11re érte kellett volna mennem, ami picit macerás lett volna, mert bár gyalog könnyen eljutok, de a 35 fokos árnyék nélküli úton a kicsik hamar elfáradnak, és mitagadás én is. Így időben el kellett volna indulni, nagyjából reggeli után. :)

Hétfőtől viszont Hanna igazi nagy óvodásként már ott is ebédel, Dani viszi, én megyek érte, beszoktatni sajnos nincs mód, de remélem, hogy amennyire várja, nem lesz gond. Tudja, hogy angolul fognak beszélni hozzá, hetek óta gyakorolja a halandzsanyelvet, a hangzás már egészen jó. :) Örülök, mert tudom, nagy szüksége van a gyerektársaságra. És egyben féltem is, nehogy csalódjon, hiszen itt az óvoda egészen más, mint otthon. Bár arra, hogy nincsenek babák, azt felelte, majd ő visz. :)

Mikolt is nagyon szeretne már menni, mondogatja is sokat, hogy ő már nagy, de ami miatt mégis úgy érzem ráérünk még, az az, hogy közben mindig megjegyzi, hogy maradjak ott, mert fél nélkülem. Teljen el még két hónap, és meglátjuk. Ebben az oviban nem mehetnek egy csoportba, ettől még kevésbé érzem, hogy indokolt volna őt is elküldenem.

A hosszabb táv...
Két körrel kijjebb, vagyis 1km-en belül épül a nemzetközi iskola, aminek a vezetője egy zöld iskola igazgatója volt eddig valahol más országban. A tanárokat most toborozzák, így még fogalmam sincs, hogy milyen lesz, de a brossúrájuk nagyon szép, 2011. szeptemberében nyitnak, és Hanna már mehetne, ha anyagilag megtehetnénk, és ha úgy látnánk, érdemes.

De egyelőre a közeljövő miatt van bennem várakozással teli izgalom, szeretném, ha Hanna jó érezné magát, találna társaságot, és egy kicsit ezáltal elindulna valamiféle közösségi élet is minálunk.

2010. november 10., szerda

Óvodai körkép

Mint az egyik legfontosabb dolog, az óvodaválasztással, legalábbis a kereséssel már otthon elkezdtem foglalkozni.
Otthon nagyszerű dolgunk volt, hiszen az ovit éppen felújították, Hanna akkor ment, amikor szerettem volna, és bár a sok újdonság között sokszor voltak operatív fennakadások, Csillához járhatott, és ez volt a leglényegesebb mindenek felett.

Tudtam, hogy ilyen csak egyszer adódhat az életünkben, hiszen több Csilla nincs, és lehet hasonló, ugyanaz biztosan nem lesz. Ennek ellenére nagyon reményteli volt az a "találkozás", ami Geraldine és köztem történt úgy két hónappal ezelőtt.
Mivel Hanna nem beszél csak magyarul (eszem ágában sem volt az anyanyelvén kívül másra tanítani nagyon korán), úgy éreztem, az volna a legjobb, ha kislétszámú helyre mehetne, lehetőleg olyan gyerekek közé, akik szintén hasonló cipőben járnak, vagyis nem őshonos helyiek.

A Taska Tulip a honlapja alapján, az fent lévő hanganyagot többször végighallgatva, és Geraldinenal folytatott levelezésünk alapján is úgy tűnt, a legjobb a sok lehetőség közül. Bíztam benne, hogy a Tuliphoz közel találunk majd otthonra, és hogy itt helyben is annyira jó benyomásom lesz majd a helyről, mint ami kialakult előzetesen, látatlanban.

Malajziában egy kicsit más a rendszer, mint nálunk. Az egyik oldalon az ún. nemzetközi iskolák állnak, akik preschool rendszerben kezdik meg a működésüket, vagyis 3 évesen már mehet a gyermek, majd ott folytathatja az iskoláit, egészen az egyetemig. Van ebből francia, ausztrál, angol, német is, az árak pedig az otthoniakkal vetekszenek, csak a regisztrációs díj nagyjából fél millió forint, és ekkor még semmi sem történt, csak a füzetbe tollal beírták a gyerek nevét. A honlapok alapján persze fáj a szívem, hogy erre nincs pénzünk, mert zseniálisan felszerelt, jól képzett tanárokkal ellátott, minden igényt kielégítő egységekről van szó, de nem vagyok benne egészen biztos, ide járni nem jár együtt némi státuszdologgal is, vagyis nyilván ezeknek a gyerekeknek a szülei golfoznak, szabadidejükben vitorláznak, és még sorolhatnám... vagyis nem pont a miféle életet élik. :)

Vannak helyi bölcsődék, és óvodák, ezek államilag támogatottak, ide viszont nem nagyon vesznek fel jöttmenteket.
És van a harmadik féle, ami fizetős ugyan, de megfizethető, sokszínű és általában Montessori módszerrel dolgozik. Ez itt valamiért nagyon hangzatos, később kitérek rá, hogy szerintem miért reklámozzák...

Összehasonlítva Magyarországot és Malajziát, úgy látom, hogy nálunk sokkal több figyelmet kapnak a gyerekek a mozgásfejlődésük során, nagyobb hangsúllyal fejlesztjük őket e téren, mint itt. Fura volt, hogy a nyilvános játszótereken nem nagy a tolongás. Persze nagymelegben senkinek nincs kedve az utcán játszani, de azért vannak árnyékos helyek is, amik kifejezetten alkalmasak volnának arra, hogy egykorúak társaságában együtt mozogjanak, ismerkedjenek, ügyesedjenek a gyerekek.
Nos tegnap Josephyvel lakáskeresőben beszélgettem, ő pedig azt mondta, hogy épp úgy, mint az usában, itt is annyira féltik a gyerekeket az esetleges balesetektől, hogy inkább nintendot adnak nekik, mintsem engedjék, hogy egy magas mászókán lógjanak naphosszat... Kezdtem érteni, miért kerekedett el a múltkor egy anyuka szeme, látva Hanna amúgy tényleg elég extrém bravúrjait.
Viszont ahol nincs kereslet, ott a kínálat is csökkenni kezd...
Ez persze nem teljesen igaz, mert épp a Lake Gardens parkban két nagyobb játszó is van, az egyik példul hihetetlen szuper, de a városban nagyon nyitott szemmel kell járnom ahhoz, hogy találjak valami izgalmasat a gyerekeimnek, és ha van is, kihalt... Homokozó pedig egyáltalán nincs sajnos... Pedig mennyi mindent fejleszt a homok...

És hogy ez miért tartozik szervesen az ovi témához?
Nektek egészen biztosan nem kell becsuknotok a szemeteket ahhoz, hopgy az ovi szó egy épületet hívjon, termekkel, az előtérben öltözővel, és egy nagy udvarral, számtalan (most a minőségre nem térek ki...) eszközzel felszerelve.
Nos én is úgy hittem, ez az alap mindenhol. Hiszen annyira magától értetődő, hogy egy gyereknek kell a tér, kint és bent is egyaránt, kell, hogy inspirálja a közeg, vagyis sokféle, egymástól lényegesen eltérő játékra van szükség... szerintem nagyon fontos az óvónők kreativitása, de a gyereké mégannyira, és ha nincs előtte a hova, akkor nem indul... legalábbis a többség.

Ehhez az axiómámhoz képest úgy tűnik, hogy a helyieket speciel egyáltalán nem zavarja, hogy nincs nagy kert, ahol a gyerekeknek lehetőségük van kirohangálni magukat. Ha pedig van, akkor abban egy közepes méretű, nem túl összetett mászóka és maximum két hinta van. A Tulipban pl. még ennyi sincs... Pirinyó kert, használaton kívül (gondosan bekerítve, hogy a gyerekek ne tudjanak szem elől tévesztődni), és az előtetős teraszon egy kisebb mászóvár, pici csúszdával. Persze Taska a neve, vagyis bölcsi, és tényleg nagyon figyelnek rájuk és óvják őket, de a Tadika, vagyis óvoda sem volt jobban felszerelt, ahogy én láttam.

A másik furcsaság, a szerepjátékok teljes hiánya. A Tulipban nem láttam babakonyhát, babaházat, ellenben sok logikai játék volt, és a teret nagyjából elfoglalták a kisszékek, rengeteget énekelnek, festenek, rajzolnak, mintha ezeken a képzeleti folyamatokon keresztül vezetne egyedül az út a fejlődéshez.

És ez nekem nagyon fura. Sőt ijesztő... Hiszen mintha, meg szerepjátékok nélkül nem tudom, hogy hol marad a fantázia, egészséges-e mindezt negligálni, és nem látom az okot sem. Készülök írni egy levelet Geraldinennak, és megkérdezni tőle, vajon mi az ok, hiszen amúgy a közeg, az emberek és minden más (kivéve a tisztaságot, ami azért hagy nem kevés kívánni valót maga után) nemhogy rendben van, hanem elváráson felüli. A gyerekek édesek, és épp akkor voltunk ott, amikor a szülők érkeztek a kicsikért, egytől egyig szimpi, kedves, tisztaarcú felnőttek voltak, mind külföldi... Így aztán tényleg nem értem.

És félek Hannát egy picike helyre adni (korosztályonként vannak külön helységekben, ezek egyenként úgy 20 nm-eresek, és bár maximum 6 gyerek van benne, mégis zsúfolt érzésem van, volt), ahol bár csak fél egyig lehet (eddig tart a hivatalos "oktatás"), nem tudom meddig tartogat számára újat. Mintha most meg átesnék a ló másik oldalára, és inkább adnám egy helyi hodályba, csupa maláj közé, ahol ő az egyetlen kékszemű, de van tér, és lehet rohangálni, és mit bánom én, ha négy évesen elkezdik neki a betűket tanítani (mert itt az a rendszer) viszont éri elegendő inger.

Így aztán nagyon nagy a dilemmám... Végignézve újra egy halom honlapot, mindenhol a nyelv, meg a logikai készség, meg a természet elfogadása volt a hangsúlyos, de sehol egy mondat a mozgásról... Holott ez itt egy egészségesen élő, alapvetően sportoló népség. Minden condoban van konditerem, teniszpálya, egészségesen esznek... Újabb kérdőjelek. Jó volna kibogozni.
Mert persze azt is lehet, hogy délutánonként én viszem őket különórákra, de egyelőre nem találtam semmi használhatót, mondjuk lovaglást (amit igen, ott 6000 ft egy óra...), vagy úszást... de lehet hogy csak én vagyok béna. És őszintén szólva jobban szeretem, ha délelőtt érik az ingerek és délután már csak lecseng, mint fordítva...

Itt tartunk most, pedig annyira bíztam benne, hogy megvan amit kerestem...
Fogalmam sincs, hogy merre tovább, elmentünk néhány nagyobb ovit megnézni kívülről, az udvar nem volt kecsegtetőbb, viszont mind főút szomszédságában volt... zajos, büdös.
És látom, Hannának nagyon hiányzik, kell az ovi.
Lassan pedig Miminek is... A tulip mellett persze az is szól, hogy oda együtt is járhatnak.
Nem tudoooom...