A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kirándulós. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kirándulós. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. február 11., szerda

Egy hét off

Síelni voltunk.
Az egész család.
Sőt, Petit is elvittük, így aztán olyan volt, mint annakidején. :)
Őszintén szólva felülmúlta minden várakozásomat az egész, a szállástól kezdve a sí élményéig, a gyerekek csúszkálásán keresztül a mostanában nem felhőtlen felnőttlétig.
Szóval szuper volt, pedig ezt egy ideje csak óvatosan szoktam kimondani, mert félő, hogy cinizmusnak hangzik a számból.

Hálás vagyok, hogy végül az utolsó vizsgán is túl úgy döntöttem, hogy Lellével mi is csatlakozunk a többiekhez, mert amit Lelle produkált, arra nincs is igazán szó :)
Meg is mutatom inkább mozgó képpel, annyira áll leesős az egész élmény, ahogy ez a kis hógombóc négy nap alatt gyakorlatilag megtanult síelni.
Ez az első nap készült, Lelli életében első alkalommal áll sílécen.
A második csúszás után kiabált velünk, hogy mostantól egyedül óhajt síelni, egyáltalán ne segítsünk neki.
A morcos ábrázat annak szól, hogy a nagyok elmentek a csákányos felvonóval, őt pedig lent hagyták a minipályán.



Ez pedig a negyedik nap, az utolsó csúszás :) Némileg megváltozott az időjárás...


A nagyobbak közül Mikoltnak azt mondta Péter bácsi (miután a hóeke helyett ő már párhuzamos léccel fordul), hogy itt az ideje, hogy szóljon nekünk a sportrepülő vásárlása miatt, merthogy az is jár neki a síbotok mellé. Hanna a fekete pályán síelt, Áron pedig egyszerűen hozta a formáját. :) Hol kevesebb, hol több lelkesedéssel csúszkált, a végére azért ő is belejött. Nagyon érdekes élmény látni, hogy amin minikorában annyit dolgoztunk, az a mai napig, ha új mozgásformát kell elsajátítania, akkor felbukkan. Motiválni kell, akkor működik, de amint a figyelme kicsit is enged, teljesen lekvárrá válik :) Az oktatók szerint kicsit elvarázsolt :), én tudom az okot, és irtó büszke vagyok rá, hogy milyen ügyes, drága kis ember.

A szombatot Kapuváron töltöttük meleg vízben ázva, bár a kerek sarokkádat elnézegetve saját wellnessünk volt szó mi szó :)


Igyekszem visszazökkenni... :)

2013. május 23., csütörtök

Róma

Már majdnem hazaértem lélekben is. Illetve már vannak olyan pillanatai a napnak, amikor a gondolataim és a testem egy helyen vannak egy időben.
Többnyire viszont még mindig az történik, hogy pl. a mosogatóban folyik a víz, én meg bambulok kifelé a cseresznyefára tapasztott tekintettel, közben pedig gondolatban a Trastevere szűk utcácskáin sétálok kézenfogva Danival, és a jázminnal futtatott falak közé ékelődött vendéglők kockás abroszos asztalai mellett elhaladva megcsap a capricchosa illata.
Ha szerencsém van, Áron előbb szól, mint ahogy leforráznám magam. :)
Egyébként pedig muszáj elmondanom, hogy a legjobb pizzát a reptéren, már hazafelé, a sorban állva ettük. :)

Az egész azzal kezdődött, hogy régesrégen egyszer, bedobtam egy pénzérmét a Trevi kútba. Nehogy véletlenül ezen múljon. Róma az a város, ahová tizennyolc éve visszahúz a szívem.
Danié is húzott, bár ő eddig nem tudta, miért. Most már azt hiszem tudja. :)
Szóval elég hosszú ideje készülünk Rómába, amolyan csehovi módon, hol én nem hiszek, hol ő. A tél közepe lehetett, amikor az egymás ugratásából kérdés lett, a kérdésből meg válasz.
Nagyon nehezen hittük hogy sikerülhet, nagyon sokáig győzködtük magunkat magunkban, már akkor is, amikor a repülőjegyeket rég lefoglaltuk. Sőt. Az indulás előtti héten is volt egy halvány megingás, főképp az aggódás jegyében, kisebb mértékben pedig az anyagi vonatkozás miatt.

Végülis elérkezett a péntek hajnal, nagyjából elrendezve a gyerekek és a nagyszülők sora (mondjuk előtte négy napig megállás nélkül mostam, meg sütöttem, azt hiszem a lelkiismeret furdalásom leküzdése miatt), és az összeset álmában az ágyában hagyva, kiléptünk az ajtón.
Bele a nagy szabadságba, a háromnaposba, amire nem volt példa, mióta Hannát vártam.
Persze utaztunk sokat (mondanom sem kell :)), de kettesben nem voltunk ennyi időt azóta.

Jól működünk. Ez a konzekvencia. Meg az, hogy ránkfért nagyon. A három nap is, meg Róma is mindenestül (annyira ránk vall egyébként, hogy nem egy háromnapos ágybanfekvős programot választottunk, hanem egy majdnem hegymászóst).
Persze nem tudok végigaludni lendületből nyolc órát. :)
Viszont képesek vagyunk lejárni a lábunkat úgy, hogy pénteken a szállásról a városba menet azon nevetgélünk, hogy még egy útikönyvünk sincs. Aztán lett, és ki sem bújtunk belőle, és majdnem mindent megnéztünk, ami benne volt. Leszámítva a múzeumokat, ahol sorba kellett volna állni (ezért aztán jól kinéztük a könyvből annak a töredék részét, amit bent láttunk volna... legalább picit képben vagyok, hogy mi maradt ki).

Voltunk tengerparton, reggeliztünk a parkban, nem láttuk a pápát, pedig még jegyünk is volt a Pünkösdi misére, ellenben végigjártunk egy csomó templomot, és volt ami nagyon megfogott. Buszoztunk, és vonatoztunk, és stoppoltunk is, mert vasárnap egyszerűbbnek tűnt, mint kivárni míg jön a menetrendnélküli, és hazafelé izgultunk, mert nem jött az, amivel a reptérre kellett volna kijutnunk, így megint stoppoltunk (az egyik legjobb élmény volt), és végül kiértünk. Épphogy.

És csatangoltunk kisutcákban, és láttunk egy csomó ázsiai arcot, meg maidet is babakocsit tologatni, vagy a bevásárlásban segíteni (rettentő furcsa, és egyben otthonos volt), és ettünk olyan étteremben a belvárosban, ahol egy egyiptomi fiú volt a beterelőgyerek, egy bangladesi a felszolgáló, meg egy vágottszemű lány a pincér. Azt mondták, hogy igazi homemade pizzát csinálnak. :)))
Átverekedtük magunkat a Trevi kút előtti tömegen, ültünk a Spanyol lépcsőn nagy tömegben, és megnéztünk a Pietát, ami sosem lesz kevésbé magával ragadó.

Fogtuk egymás kezét, beszélgettünk, sétáltunk, ültünk csendben, hallgattuk a gondolatainkat, ettünk anélkül, hogy az evésen kívül bármire figyelni kellett volna, és kifolyt az idő a kezünkből. Este lett, aztán reggel, és azt csináltunk, amihez csak kedvünk volt.
A gyerekek nagyjából szombat délután kezdtek hiányozni, bár valószínűleg egy pár napot még kibírtunk volna ezzel a hiányérzettel együtt is.

Vasárnap éjjel érkeztünk, mindenki aludt már (a saját ágyában) és egyik sem ébredt fel ránk (pedig végigpuszilgattuk mindegyiküket), és már az is csodálatos, ahogy Lelle a tőle megszokott módon ébredt mindkét éjjel néhányszor, és evett, cumit kapott, és zokszó nélkül aludt tovább, reggel pedig, mikor meglátott, elmosolyodott. Azóta is mosolyog, pedig tőle tartottam leginkább (Hanna péntek este borult ki, de ő aznap délután nem is aludt, most pedig Mikolt a legelveszettebb, Áronon, meg Lellén pedig semmi nyomot nem hagyott a távollétünk).
Fantasztikus volt az egész, és fantasztikusak voltak a nagyszülők, no meg a gyerekek is.
Külön köszönet Annának, Titének és EmmaFlórának, akik a pénteki rutint megőrizve társaságot szolgáltattak a mieinknek. :)

2013. május 17., péntek

Csakmiketten


Randim lesz délután.
Bizonyám.
Ráadásul, ha úgy tartja kedvünk, akkor három napig ott ülhetünk a kút szélén.
Mondjuk van szállásunk, de kitudja.
Most már csak a gyerekekért, és a nagyszülőkért aggódom.
Mi valahogy elütjük majd az időt.

(a kép Annie Leibovitz alkotása)

2013. március 31., vasárnap

Kapuvár 3 nap alatt

Hanna képe erről a kirándulásról.
A többivel hamarosan...


2013. március 29., péntek

Készülődünk

Erre a maradék három napra megérkezett az ablakba a nyúlváró díszítés, mégha nem is maradéktalan egészben, és talán a lelkünkbe is a Húsvét, mégha egyelőre csak csírájában is.
Lelassulásról szó sincs persze, ennek oka a lázas készülődés.
Délután elutazunk, három napig csak lábat fogunk lógatni, és egymásra figyelünk majd.
Addig főzök háromfélét, és pakolok mindenkinek mindent, hogy ott már semmi tennivalónk ne maradjon.
Dani ma még dolgozik, mire hazaér útra készen szeretném várni. A gyerekek rettentő izgatottak, keveredik a tavaszi szünet öröme az utazáséval, és persze a nyúl körül is forognak a gondolataik.
Áron ma reggel elsírta magát, hogy miért nem megyünk most azonnal. A lányok lerajzolták amit elképzelnek, leginkább egy hatalmas medencét. Merthogy Kapuvárra megyünk, egy termálvíz mellé.
Én pörgök, közben peregnek a Húsvét képei a fejemben, és valahogy idén olyan régóta először megint értem, miről szól ez a gyönyörű, fájdalmas ünnep.








A nyúl szabásmintáját olyan sokan kérték már, és bár nem én vagyok a legjobb forrás, nálam sokkal profibb tildások és kreatívok vannak ebben a blogvilágban (köszönet érte...), Dóri jóvoltából íme egy egész kötet, amiben a liba is megtalálható, meg a nyúl is, és még sokminden egyéb is.
A papírnyuszik forrása pedig itt.

2012. december 28., péntek

Bécsben

Dani kapott tőlem a születésnapjára két jegyet a Trafóba.
Nem sikerült eljutnunk arra az előadásra, cserébe elmentünk megnézni a Nemzetibe az Ember tragédiáját, három nappal karácsony előtt.
Úton a színházba számba vettem, mennyi mindennek kell megelőznie a kellemesen hátradőlés állapotát, és megfogadtam, nem írok részleteket, és nem kesergek nyilvánosan, de a történeti hűség megőrzése érdekében könnyedén megemlítem, hogy azon a délutánon fél ötkor kerültek ágyba szieszta céljából a gyerekek. Nem mintha így terveztem volna.

A darab nézhetősége a rendezésnek köszönhető, ha egyáltalán, de nem ez volt a lényeg amúgy sem, hanem az élmény, hogy kettesben elindulunk szépen felöltözve, valami felnőtt, gondolatébresztő programra.
Ezzel az estével indult a regenerálódás majdnem másfél napja, abban a reményben, hogy a fa alá beesés tompítható, vagy még inkább megelőzhető azzal, ha a család minden tagját mozgósítva elvonulhatunk végre töltődni, mint egy igazi házaspár.

A gyerekek természetesen ébren voltak, mikor hazaértünk, de Pali és Peti hathatós közbenjárása eredményeként már pizsamában, illatosan, tele pocakkal vártak bennünket.
Jó későn aludtunk el, de egyáltalán nem bántuk, márcsak azért sem, mert így másnap reggel úgy tudtunk elindulni Bécsbe, hogy egyiküket sem kellett lefejteni magunkról, Ferinek pedig mindig örülnek, akkor is, ha nem vagyunk velük.
Ő kezdte a sort ezen a napon, amikor energiatakarékosságból végül három turnusban kértük fel őket a nemes küldetés abszolválására. Mindenkire jutott pár óra, és még így is jól elfáradtak a nap végére mindannyian (biztosítottunk mindenkinek szabad véleménynyilvánítást a projekttel kapcsolatban, amivel édesanyám élt leginkább, neki nem esett jól ez az extra feladvány. Tökéletesen megértem, de más választásom nem lévén, őt is a belső körbe szavaztam (és most sem tenném másként), abban a reményben, hogy ha nehezen is, de túlélhető volt az a pár óra, és végül kapott a mi energiáinkból is egy keveset a következő napokban).

Cserébe jókedvű gyerekeket kaptunk este, mi pedig egy egész napot töltöttünk magunk mögött hagyva minden hétköznapi gondolatot, rutint, és kávéztunk, beszélgettünk, csorgattuk az időt kedvünkre.
Bécsben lenni mindig jó. Valamikor szertartássá vált elzarándokolnunk évente ide, és bejárni az ismerős utakat, tavasszal leülni a padra, télen pedig forralt borral locsolni le a kabátunkat. Kétévente pici babával, idén kettesben. Eleinte fura is volt, hogy nem tologatunk babakocsit, de ehhez azért hamar hozzá lehet szokni. Az viszont eltart még egy jóideig (gondolom), hogy hogy ne nézzek állandóan magam köré, hogy megvan-e mindenem..., és muszáj legalább a nagy fotóstáskát cipelnem, akkor is, ha nem készül mindössze tíz kép, az sem az én kezem munkája. Legalább van, amin én is rajta vagyok. :)
Az újdonságokhoz pedig tartozott egy gps, meg a Schloss, és rájöttem, mennyi hely van még a szokásosokon kívül, akár évente két új felfedezés is beleférhet.


Ezt a mostani utat egy találkozás tette különlegessé.
NH-né blogját régóta olvasom, hogy miért nincs kint oldalt, annak egy oka van, jelesül, hogy van három blogger az életemben, akiktől előbb szerettem volna megkérdezni, hogy megengedik-e, és eddig nem sikerült ezt az egyszerű kérdést nekikcímeznem. Na majd most.

Szerettem volna, ha sikerül összefutnunk, de nap közben sokszor éreztem úgy, hogy az elengedett hömpölygésben egyszercsak elfogy az idő, és eltáncolunk majd egymás mellől. Végül minden út a Meinl elé vezetett, és mosolyogtam magamban azon a heves szívdobogáson, ami megelőzte a találkozásunkat.
A nagy rohanásban jólesett megállni, és hagyni, hogy mindenki, akinek dolga van fusson el mellettünk, és sokszor jutott eszembe kívülről magunkra nézni. Mikor egyszerre ismerős és ismeretlen minden, ahogy ismerkedünk az ismerőssel, akit sosem láttunk még, mégis annyi minden ismerős belőle és végesincs a beszélgetésnek, befejezetlen marad akármennyit is kérdezünk, mondunk, mesélünk, hallgatunk.
És tényleg nagyon vicces, hogy az egyértelműnek hitt hang más tónusban szólal meg, mint ahogy vártam (és ezt nem először élem át, Szitya hangja pont ilyen meglepő volt... :)), és egy idő után meg elvész az illúzió emléke.

Azóta meg a zsebemben hordok egy pici darabot Lili mosolyából, meg NH-né színességéből, és ez olyan jó.

2012. október 24., szerda

Nőtincs és Vác

Mostanában párhuzamosan pereg egy korai verzió a családos létünkről, meg a realtime életünk.
Talán Hanna közelgő születésnapja az ok, talán az őszi levélhullás.
Vagy hogy kezembe vettem a sorsunkat, és nem kímélve a szerepekben rejlő sztereotípiákat, módszeresen elkezdtem lerombolni mindent, ami a kettőnk viszonyát nem vitte előre. Kicsit maszkulin néha, amit teszek, de hatásos. Nem fellengzősködöm, mert hézagos a tudásom, de határozottan közelebb érzem magunkat egymáshoz, mint annakelőtte.

Az jár ezzel, hogy eszembe jut, milyen volt, mikor a szőnyegen fetrengtünk vacsora után és vártuk! a fürdésidőt. Beszélgettünk, ölelgettük egymást meg az egyszem gyerekünket végnélkül.
Van egy szakadék a múlt és a jelen között, a szakadékban valahol egyszercsak lett egy házunk egy annálisrettenetesebb hitellel, meg egy évnyi külföldi szárnypróbálgatás, és hirtelen négy gyerek.

Hogy a telefonomat hogyan nem használom, említettem már.
Hogy velünk hogyan nem lehet előre egyeztetett időben találkozni, azt még nem. Pedig úgy van ez, hogy szombat reggel, attól függően, hogy mikor ébred az utolsó, hirtelen felindulásból összerántjuk a legszükségesebbeket, és nekilódulunk.
Ha valaki tud kapcsolódni, annak mindig örülünk, ha nem, akkor meg magunkra vetünk.
Kivétel ez alól az a néhány ritka alkalom, mikor magányos órákat kapunk egymástól, mi felnőttek.

A jelent tovább boncolgatva, elég kicentizett életet élünk, fizikailag is, meg anyagilag is.
Nem panaszkodom, mert a fene sem vágyik máshol nemaludni, meg összepakolni többnapra, hogy aztán a többnap után lehessen mindent kipakolni... Malajzia elég volt egy időre, most pedig a szűk esztendők szépségét domborítom.
Hogy van szilva, meg homokozó, és meg lehet tanulni az összes utcánkban lakó kutya nevét, és vannak bejáratott programok.
A nagy pörgésvágyam alábbhagyott.
Kicsit azt gondolom, hogy a fotózás jót tett velem ezügyben is.
És látva, hogy a gyerekeknek mennyire nem kell ennél több, csak megerősít. Hogy jól van ez így, vagyunk eleget mindenhol, ahol szeretünk, nincs hiány semmiben, ami fontos.
Néha belőlem nem jut elég, de akkor meg több az együttalvás.

Idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára az bűvös öt kilométeres körön kívül.
Mindenesetre szombatra ébredve, meg annak az örömére, hogy hétfőn nem kezdődik elölről a kör, felvetettem, mehetnénk.
És mentünk.

Lelle továbbra sem partner az utazások során, de Áron sem volt az kétéves koráig, így hiába is, nem vettem tudomást a vétójogáról. Leszámítva, hogy ölbe vettem, teljesen ázsiai módon.

Visszatérve. Még a nyáron kaptam egy levelet, amiben egy élménypark hirdette olcsón magát, de végül kiejtettük, mert ellenkező irányba mentünk akkor.
Megnéztem a honlapjukat, és a belépő árak sem rémisztettek, illetve változatlanul szimpatikus volt a hely, így Nőtincsre indultunk, a Seholsziget élményparkba.

A táj varázslatos arrafelé, és az az idealisztikus ősz - ami ritka, pedig ha becsukom a szemem, ezt látom, melegen süt a nap, színesek a levelek, lehet az avarban fetrengeni, leveleket dobálni, és persze csodásak a fények -, most teljes pompájában képviseltette magát egész nap.

A park temérdek lehetőséget kínál a kicsik és nagyobbak minőségi időtöltéséhez, vannak lovak és kecskék és bárányok, és egy kis állatkert ezen felül, lehet lovagolni, indiánosat játszani, van minijátszó, meg nagy is, fa játszótér, és étterem, és kézműves szoba, meg körben erdő. Csak annyit megemlítve, amennyit négy apróval hirtelenjében fel tudtunk fedezni.



Igyekeztem dokumentálni, de lelazultam (olyannyira, hogy majdnem el is hagytam a fotóstáskát (szerencsére meglett, és még nagyobb szerencsére akkor se lett volna nagyon nagy baj, ha nem, mert a kiskompakt a zsebemben volt, a nagy meg a kezemben... mondom, igyekeztem), és végül csak azt fotóztam, ami a legfontosabb volt.

A négyéven felüliek játszóterén a hatalmas hintakosárban belül készültek képek, meg Hanna kézműves alkotásáról. Nagyjából.









A lelazulás eredményeképpen Mimi copfos, farkincás pillangóját (Dali ez a gyerek...) sajnos ottfelejtettük. Mentségünkre legyen, hogy akkor már majdnem mind a négy vademberré fáradt, és igyekeztünk (vagyis Dani, mert én lézengtem és szívtam magamba minden pillanatot) kifelé, hogy az autóban elalhassanak.

Elkerülendő a négykor már otthon vagyunk, de mit is csináljunk akkor estig dilemmát, megálltunk még Vácon is. Mert szeretjük nagyon, és mert sikerült rávennünk a nagyszülőket, hogy csatlakozzanak a kis karavánhoz. Több telefonos egyeztető kör után egy kis napozással egybekötött várakozást ajándékoztunk nekik, de remélem nem bánták. :)

Vác, Vác... A víz, a kavics, a főtér, az esküvői menetek, a cukrászda. Valahányszor eljövünk, elfog a vágy. Itt élni jó lehet.
Nos kompot néztünk, és drukkoltunk, hogy minden gyerek száraz maradjon miután kihorgászta magát. A cumis Mikolt volt a legbátrabb, azt gondolta, utolérhető a kacsa, bármilyen messze is menjen a part mentén a köveken.
Egyse esett be. Végül.






A főtéren ettünk egy sütit, és bár nagyon bíztam benne, hogy nem gondolják komolyan, hogy fagyit is kell venni, végül megszántam mindahárom kuncsorgót, és kompomisszumos megoldáskánt egy gombócot engedtem nekik. Pohárból és kanállal.
- ...akkor ugye megbeszéltük, hogy nincs veszekedés...
Áron feltartott mutatóujjal tudálékoskodott közbe:
- ... mert az csúnya dojog!
Úgybizony.

Megették, volt veszekedés, Áronnak nem tetszett a közös pohár. :)
Fél hétig pörögtek megállás nélkül teljes egyetértésben, Danival a tér két végpontján ügyeltünk, menet közben többekkel összebarátkoztam. Jó város ez a Vác, említettem már?
Mire ránksötétedett felkerekedtünk, kicsit sajnáltam, hogy ebben a nyári őszben mégiscsak korán setétedik.





Jó volt nagyon, mennék most azonnal még egy kört.
Műhelytitok... a szélesebb képek a zsebgéppel készültek. Egyáltalán nem tudok azzal komponálni, bár kétségtelenül egyszerűbb vele bánni... és egyben bosszantóbb is.
A bónuszkép pedig Lelle lelkesedése a Lelle fülkeszobor felavatásakor.


2012. június 3., vasárnap

Gyermekvasút van az úgy

Mostanában sokszor kapom magam azon, hogy nem tudom eldönteni, hová tegyem a napi aktuálist.
Az írás sokszor meghaladja az erőmet, időmet, képekkel pedig akár megmutathatnám, hogy mi történt velünk, de annak írás nélkül inkább a másik blogban volna a helye.
Ugyanakkor igyekszem betartani azt a szabályt is (de az is lehet, hogy egyre kritikusabb vagyok önmagammal szemben), hogy sokat fotózom és csak a legeslegjobbakat mutatom meg.
Bár ez nehéz is, mert én még pici gyerek vagyok fotózás szempontjából és mégha elég maximalista is, azért nagyon tusok örülne egy egy jó képnek, akkor is, ha az nem a legjobb.
Ezért van olyan is, hogy sem ide, sem odavalónak nem gondolom az elkészülteket...

Mindenesetre mostanra oda fajult a szerelem a kattogtatás iránt, hogy igazi lelki tusa, ha valamiért úgy kell legyen, hogy C. nélkül indulok útnak. Pénteken osztálytalálkozóra mentem, ami úgy kezdődött, hogy Dani és Lelle is elkísértek, aztán vacsoraidő után kicsivel elindultak a többi háromért Paliékhoz, én meg maradtam.
A háziaknál volt egy kamera, és mikor az első fecskék hazaszállingóztak jutott eszükbe, hogy kellene egy csoportkép, mindjárt hozták is a sajátjukat (én azelőtt pár órával komoly küzdelmek árán letettem a konyhában a gépet táskástul, és elhatároztam, hogy csak jelen leszek...) és a kezembe is nyomták (azt azért elárulom, hogy ahhoz, hogy valaki jó képeket tudjon készíteni, az első és legfontosabb, hogy ismerje a kamerát, ami a kezében van... no ezzel elbíbelődtem egy darabig :)).
Azt hittem, hogy kamera nélkül is van élet, de tévedtem.
Bármikor, mondom, bármikor kamerát kapok a kezembe, megszűnik az idő... Fogalmam sincs, milyen képeket kreáltam, remélem van köztük azért használható :):), de az élmény akkor is ugyanaz maradt. Feltétlen öröm.

Nos akkor a gyerekvasút.
Reggel telefonált Manó, hogy ők a negyed 11es vonattal felmennek a János hegyre. Kilenc óra tíz és kilenc óra negyvenöt között felöltöztettünk három gyereket, egyet fel is kellett ébreszteni (ő már egyedül öltözködik), mindet megreggeliztettük, almát, vizet, kekszet pakoltam, Dani pelenkákat cserélt, és tíz nullanullakor a volt Ságvári liget parkolójában voltunk. Én közben az életemért küzdöttem, annyira fájt a hasam, mint Lelle születése után, és soha azelőtt és azóta sem. Gondolkoztam rajta, míg az út szélén görnyedtem, hogy hazamegyek egyedül... végül nem tettem, abban a reményben, jobban leszek, vagy ha nem, hát akkor is legalább látom a gyerekeket miközben agonizálok.
Már majdnem beért a vonat, mikor eszembe jutott, hogy a fényképezőgép a kocsiban maradt.
Dani visszafutott érte, hátán Lellével (olyan nagyon érti ő ezt a függőségemet...), miközben én Áronnal a padon csodáltam a begördülő pirosat. Míg kanyargott felfelé a vasút, kezdtem összeszedni magam, és mikor kicsit túlmentünk a célon, már annyira jól voltam, hogy leugrásra ösztökéltem az összes felnőttet és gyereket, és még sikerült futva elérnünk a visszafelé tartót is, Áron legnagyobb örömére. :)

Játszottunk az Anna réten, ezúttal Áronnak saját felügyelő jutott, lufit kaptak, a háromból kettő elszállt, egyet Lelle hátára kötöttem viccből, homokoztunk, Blanka lassan, de mindenképpen biztatóan oldódott az unokatestvérekkel, Áron egy másik családdal buborékozott is, és végül fára másztak, és mind megették a csokiskekszet, aztán megnéztük a gőzmozdonyt, és megvártuk a simát. Lelle elaludt Dani hátán, a többiek pedig vérmérséklet szerint lógtak az ablakból ki, és integettek az útnak. Áront megcsípte a csalán, Blanka pedig megkóstolta a cicás kulacsból a vizet, mert az biztosan finomabb.

Közben pedig fotóztam, és lett kedvencem már megint egy pár, de a legjobban tetszőt tettem csak ki a másik oldalra, és aki előbb ezt olvassa, az mondja meg, neki melyik... vagy próbálja meg kitalálni, hogy nekem melyik.

2012. május 10., csütörtök

Májusban az áprilisról

Még épp időben :)
Azóta nyár is lett, meg május is, azaz adós vagyok egy anyák napi bejegyzéssel és némi mosolygásra adhat okot a kezdetben sapkás, kardigános eszkimók kivetkőzése a végére, bár meglepetést az a sorozat is tartogat.
Gondolkodtam rajta, hogy egyesével tegyem fel a képeket, mert akkor több az élvezet, de végül úgy döntöttem, egy egy téma egy montázst kap, hogy még az írásnak is maradjon hely... Majd ideje korán az albumban megtalálhatóak lesznek úgyis egyenként is.

Az áprilist három meghatározó hely látogatása töltötte ki, a házunk köré nagyjából egy 5 kilométer sugarú kört lehetne rajzolni, és ezen belül fellelhető mindegyik. Mert jó helyek, és mert ennyi gyerekkel már nem kényelmes nagyobb távolságokat megtenni, mert vagy elfáradnak mire odaérünk, vagy mire odaérünk, már indulhatnánk is vissza, hogy elérjük az ebédet és a jól megérdemelt délutáni sziesztát.

Az első a budaörsi sziklakápolna, amit leegyszerűsítve csak kőkeresztként emlegetünk. Még gyermekmentes időnkben fedeztük fel, amikor még arra is futotta, hogy egy kétszerkétméteres pokróccal másszunk fel a dombtetőre, majd leheveredve nézzük hosszan a felhővonulást. A pokrócot elhagytuk... szerintem pont ott. A gyerekekkel pedig pici kihívás feljutni, de igencsak hősiesen gyalogolt a többség, talán emiatt is kockáztattuk meg kétszer a múlt hónapban ezt a minitúrát.
A kis templom valamikor zenélt, ma már nem teszi, és egy hálóval körbe is van tekerve, amitől nem annyira impozáns, mint hajdanán, a kilátás és a távoli dombok sokasága viszont csodás, mint ahogy a kis sziklák is, amiken a gyerekek le-föl rohangáltak, alig tudtak betelni a nagy szabadsággal. Mi meg frászt kaptunk... nemegyszer.

Az első kirándulás alkalmával még lazaoverálos idő volt, de szélcsend és napsütés, épp nyílni kezdtek az orgonák, beborítva a kis fennsíkot is illattal, ahol a csúcskekszet fogyasztották a kisfiókáink, közben az M-valahanyas forgalmát szemlélték. :) Azért is marad emlékezetes nekem ez a nap, mert akkor láttam először, hogy igazi testvérek lettek ők négyen.
Hosszú ideig az aktuális legkisebb kilóg még a sorból, és mindig van egy pillanat, amikor ebből a megosztottságból megszületik az egység. Az a kekszevős ücsörgős kép lett nekem az a pillanat.


Április volt az a hónap is, amikor Lelle rendszeresítette a fürdőkád melletti felállás attrakciót, lelkes szurkolótábort kerítve ezen mutatványával magának. Lassan ő is bekerülhetne a belső körbe, de sajnos a kádunk nem lett nagyobb, a gyerekeink viszont mind... Már gondolkodom a mikénten, azt hiszem kettes turnusokra kell majd osztani őket. :) Áron a megoldóemberem, ő általában bent marad még egy kör lubickolásra Lelle mellett. (Nem igazán szeretek feltenni ruhátlan képeket a gyerekekről, de ez Mimiről az utóbbi idők legjobb képe szerintem, így hosszas hezitálás után úgy döntöttem, maradjon.)


A sorban, dátum szerint a második, gyakoriságát tekintve viszont mindenképpen az első helyezett célállomás Csobánka és a Szent László király Lovas Egyesület.
Már mielőtt megjártuk Malajziát is ide jártak a gyerekek Ferivel, akkor ugyan még csak ketten lovagoltak, és Mimit egy virsli csábereje tartotta csak fenn, mára a létszám három főre duzzadt, mert bizony Áron is lelkesen ül fel bármelyik lóra. Nem hosszan, de nem is ez a lényeg. Mikolt egyébként megtartotta a lassan melegedő attitűdjét, és néha mindenféle kifogással élve nem hajlik senki kegyeiért sem nyeregbe szállni, inkább komótosan körbesétálja az udvart, cicákat keres... vagy homokozik :), de a lovaglás nem erőszak mifelénk, így örülünk, ha lovagol, és akkor is, ha csak levegőn van és ismerkedik. Itt épp Szofi volt a választott, Mimi látványosan ás kitartóan lazázott rajta, majd bevezette, megetette, elköszönt.

A lovardában nemrég született egy kiscsikó, mi egy hetes korában láttuk először, nagyon kajla volt még és nagyon szép már akkor is.


Hosszú szünet következne itt a képes krónikában, ami a családunkat illeti, de annál izgalmasabb és sűrűbb időszak volt ez az én képes életemben, aminek néhány darabja a fotós oldalon árulkodik. Ekkor készültek az első újszülött képek Lehelről, és a ovisok képei is. Nagyon szerettem mindet, mindegyiküket, ha gyerekeket fotózhatok, megszűnik körülöttem az idő és teljesen elfelejtem azt, ami azon kívül van. Nagyszerű dolog, és leginkább akkor az, ha az eredmény tetszik azoknak is, akikről, vagy akiknek készültek.

A mi történetünkben a harmadik hely következik, a Millenáris.
Szeretem, mert nemcsak két játszótere van, hanem még halakat is lehet etetni. Ráadásul a két évvel ezelőtti méretekhez képest ezek a halak bizony jó sokat nőttek, amitől egyfelől roppant izgalmas a velük való találkozás, másfelől pedig nincs az a mennyiségű táp, ami nem tűnik el pillanatok alatt. :)
Hanna ezen a szezonnyitó elsőn nem volt velünk, mert Juli barátnőjénél vendégeskedett (ezt bevehetném negyedik helynek :)). Érdekes, hogy bár vele a legkönnyebb, ha idegenben vagyunk, mert már olyan nagy... mégis sokkal egyszerűbb csak háromfelé figyelni nekem, és ezt aznap is éreztem.
Főképpen azért, mert Lelle is belevetette magát a homokozó nyújtotta élvezetbe, már nem a partvonalról figyel, vagy alszik, hanem teljes jogú tagja a játszótér közösségének. Egyelőre képes akár egy fél órát is eltölteni egy fél négyzetméteren és lelkesen túr, simogat, pakol.


Április végén van a kistestvérem születésnapja. Mindig tulipánt kap, mert azt szereti a legjobban. Idén rengeteg gyertyája volt, és rengeteg pici gyerek fújta el vele. Mikolt azonnal az ölébe telepedett, aztán sorra jöttek a többiek is. Az jutott az eszembe, amikor először indult el két lábon, picit odébb, mint ahol most ült, időben pedig nem sokkal ezelőtt a gyertyafújás előtt... és most ő a nagy.


Belecsúszva a munka ünneplésébe, a májusba meg a nyárba, kiszabadultunk a kis körből, és nagyobbat utaztunk. Igazi délután ottalvós, barátozós, medencézős, locsolós napot tarva leruccantunk Dunaalmásra.
Kertes házban élünk, aminek az egyik legnagyobb előnye a lakásban lakóssal szemben, hogy tavasztól őszig megsokszorozódik a tér, amiben szabadon létezhetünk, és kitágul a világ is a sok tenni és látnivaló közepette. Mégis más, amikor valaki más kertjében lehetünk otthon, akármennyire is magától értetődően mozgunk mi falusiak ebben a mezítlábas, fűves, kicsit koszolósabb világban.
A kert, ahol voltunk a világ tetején van, kilátással a Dunára. Barátok között lenni, engedni, hogy hömpölyögjön az idő... igazi kikapcsolódás nekem. Köszönet érte :)

És a vége sztori...
Áron nem szereti, ha fújja a haját a szél. Tavasszal elég sokáig sapiban járt, a nagyon vastagot sikerült lecserélnem egy vékonyabb kötöttre, aztán azt is elhagyhattuk idővel, meg szélcsenddel.
Aztán elérkezett a nap, amikor már annyira sütött ránk, hogy előkerestem a nyári kalapokat. Osztatlan sikert nem arattam velük, Lelle letépi, bár kötőset még nem adtam rá, de nem is mernék, mert félek, hogy dührohamot kap... Mikolt hallani sem akar kalapról, Hanna a legjobb fej, ő legalább csak a száját húzza. Nem értem én ezt, a nagymelegben simán elfogadták eddig, ahogy a nagyon hidegben is, mintha megérezték volna, hogy jó dolog a sapka, mikor melyik.
Mire Áronra került a sor, már picit mérgesebb hangulatban voltam, és azt találtam mondani neki, hogy márpedig sapka kell és kész, ha nincs sapka, akkor nem megyünk játszótérre sem.
Hatott, mert végre felvette a sildes sapit, ami amellett, hogy a fülét nem védi, a szemébe tűző nap ellen hatásos.

Annyira jól sikerült a rábeszélés, hogy pár napig, ha az autóban le is vette, mindig akkurátusan a fejére húzta kiszállásnál, sőt, még rám is rámszólt, ha legyinteni mertem egy felhősebb délelőttön, hogy de sapka kell mert kell.

A pár nap után egyszer csak véget vetett a barátságnak a silddel, de mert tudta, sapka nélkül nincs játszó, beletúrt a kosárba, és rálelt erre a piros darabra.
Méghogy meleg? Méghogy őszi?
Sapka és ennyi...
Így aztán sapkában és póló nélkül fagyizott, mert sapka kell. Pont.

2012. március 19., hétfő

Vizek és napsütés

No meg a hóvirág...

A terveknek megfelelően alakult a program a hétvégén, leginkább a fent említett két elem bűvöletében. Ami engem illet, mázsás súlyok gördültek le rólam attól az aprócska ténytől, hogy a gyerekeket nem kellett páncélba öltöztetni, és bármennyire nehéz néha eltalálni, hogy hány réteg legyen a pontjó, mit bánom én, hogy egy szakajtónyi ruhát aggatok magamra, hátha mégis beborul-lehűl-esnifog, ha mindeközben hétágra süti a nap a jókedvet.

Szombaton a Dunaparton dobáltak, vasárnap meg Alcsúton.
Bármit, ami a kezük ügyébe akadt, csak víz legyen amibe, és ússzon a dolog, ha belejut. Így történt, hogy Áron többször is rámhozta a frászt, mert a falevelek az enyhe szellőben csak nagyon közelről adták meg magukat a kis kezeknek, de ha épp nem emiatt volt közel, akkor meg hatalmas szikladarabokkal próbálkozott, mert az olyan mókásan nagyot csattan... Laci csak annyit kért nagyon barátságosan, hogy akkor dobja, ha nincs előtte senki. Szerintem nem hallotta, de mindenesetre baleset nélkül és rövidujjúban ért véget a móka, szerencsére nem azért, mert mártózott a kis csibész...

Apropó, rövidujjú... Lelle új sapit kapott, a bundát lecseréltük, ettől elképesztően formás lett a buksija, állandóan meg kellett csodálnom, annyira jó látni ezt a másságot is.
Meg az ezerszínt a gyerekeken, a téli barna, sötétkékek után Mikolt szivárványos lényét... egyszerűen gyógyító.

Szombaton kényeztető vendégségben voltunk, a délutáni alvást is ott abszolválva, szeretem amikor egy pici helységbe zsúfolódva szuszog az egész család. Ilyenkor eszembe jut, hogy el sem tudtam volna képzelni Hanna korában, hogy több gyerek is simán elalszik egymás mellett. Most meg semmiért nem adnám. :) Míg a többiek aludtak, volt húsz percünk Judittal, és bár Lelle, amint elővettem a gépet felébredt, azért játszottunk egy kicsit, és Lehelpocakról csináltunk néhány utolsó előtti pillanatképet. Olyan elképesztően jó dolog ez :), benne lenni, de mégis kívül, alkotni, látni a szépséget, megfogni a pillanatot. Most először nem a családot fotóztam, izgultam is, és szerettem volna olyat adni, ami nekik is tetszik, egy kis ajándékot, cserébe a sok jóért amit kapunk tőlük... remélem sikerült.

Leó és a mieink hamar összemelegednek általában, most sem volt másképp, azt hiszem nemcsak Leó szerette volna, ha felmegyünk velük a lépcsőn este... Megígértem Miminek, hogy hamarosan újra találkozunk.

Vasárnap végül megjártuk Alcsútdobozt, nem mondom, hogy a késői indulás és a négy gyerek két felnőtt felállás (a bejárati vurstliról nem is beszélve, ami szerintem a legnagyobb kitolás egy kisgyerekes családdal...) zökkenőmentes pihenéssé meg andalgássá lett, de volt két nagyon kellemes találkozás (annyira de annyira éreztem, hogy ha előre leírom, hol leszünk, lesz aki szembejön, és tessék, és olyan jó volt, hogy épp Veletek!!!), és egy csomó gyönyörű hóvirágmező, meg kis patak, és kőhíd, és levélcsokorgyűjtés, és még nap és meleg.

Dani a múltkor azzal állított haza, hogy ha minden nap leírok három dolgot, amiért hálás voltam aznap, és ezt 21 napig megteszem, az fél évig tartó elégedettséget eredményez.
Ebben a négy napban megszámlálhatatlanul sok dologgal bővült a lista.