Diskurzus arról, hogy milyen az, amikor Mikolt elvesz valamit, ami Ároné.
Áron a hátsó sorban eszmét futtat:
- Ha te elveszed ezt tőlem, akkor én nagyon dühös leszek, és megütlek.
- Áronkám, mondjuk inkább szomorú légy, akkor hátha nem ütöd meg Mimit, és mondd neki, hogy adja vissza, mert az fontos neked.
(Ez a fontos nekem nagyon megy már, Lelle is szokta mondani, és általában működik is :))
- Mama, nemcsak szomorú leszek, hanem dühös is.
Érthető...
B verzió, ugyanaznap:
- Mimi. Ez az enyém. Te pedig néha elveszed, néha pedig nem. De te kedves kislány vagy, úgyhogy csak néha veszed el.
Még mindig autóban. Tesztelem Áron tudását, hány testvére van, hány fiú testvére van, hol lakunk, kinek mi a neve. Gyakorlatilag minden megy, a címben egy kis segítség kell csak, az én nevemet megdöbbentő pontossággal tudja.
Az apjához érünk:
- Hogy hívják a Papát?
- Papa.
- És mi a neve?
- Papa.
- És a Mama hogy szokta hívni a Papát?
Mikolt lelkesen bekiabál:
- Daddy.
:)
Lelle berreg a fürdőszobában, biggyeszt. A haja copfba fogva, olyan eredeti, hogy mellette guggolva kibuggyan belőlem a kacagás.
Rosszallóan rámnéz, sértődősre húzza a száját:
- Mama! Nem vicces.
És kacag velem.
Hanna álldogál az udvaron, hátán az iskolatáska, a nagyszülőkhöz megyünk. Az üzenőjét keresem vadul, mert lenne beleírni valóm holnapra.
- Hannácska, hol van az üzenőd?
Mivel fogalma sincs mi az, mondogat mindenfélét, meg sem tudom jegyezni, annyira nem releváns, de édes, ahogy igyekszik.
- Jójó, tudod, az a füzet, aminek mosolygós van az elején. Ü betű, de ezt Hanna mosolynak dekódolta.
- Jaaa. Azt a Dóri néni BESZEDTE tegnap, és még nem KAPTUK vissza.
Állok, nézem, és nem hiszem el, hogy tényleg ilyesmiről diskurálunk, és ő ezeket a szavakat használja.
A legkisebb csendőrünk puszipárti lett. A Papa, ha jön, ha megy:
- Papa, puszi.
Énekelve, ringatva a csepp testét hozzá.
Ma este, amikor összeszedtük a gyerekeket Hűvösvölgyben, megfogta a kezem, odahúzott a nagypapához, és akkurátusan felszólalt:
- Mama, puszi.
Aztán, mikor elégedetten konstatálta, hogy az utasítás végrehajtatott, bemasírozott a konyhába, ahonnan a nagymamát hozta hozzám kézen fogva, ugyenezen akció levezénylése céljából.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mikolt beszél. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mikolt beszél. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. szeptember 12., csütörtök
Treasury
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Hanna,
Hanna beszél,
Hanna iskolás,
Lelle,
Lelle beszél,
Mikolt,
Mikolt beszél
2013. augusztus 24., szombat
Piros
A gyerekek azt a ruhát veszik fel, amit adok nekik.
Olyan sokszor éreztem már nagyon szerencsésnek magam emiatt...
Ha mégis meg kellene neveznem egyet, akinek a legkevésbé mindegy, akkor az Mikolt volna.
Ő sem hadakozik nagyon, neki a legfontosabb szempont, hogy szoknya legyen. A ruha is az.
Történt egy este, hogy fáradtságában már mindenen sírt, a legutolsó csepp a teljes kiboruláshoz pedig az volt, mikor a pizsamáját akartam ráadni.
Egy kedves, rózsaszín, bálnás-szivárványos darabról van szó, de nadrágos.
Mimikém pedig torok- és szívszaggatva kiabálta, hogy neki olyan hálóing kell, mint Hannáé. Aki történetesen nem ezt vette fel aznap, sőt amilyen jószívű, azonnal fel is ajánlotta, legyen egy napra Mikoltté.
Mimi annyira boldog volt ettől, hogy másnap este hatig nem volt hajlandó megválni tőle, amikor viszont elérkezettnek láttam az időt az átöltözésre. Felküldtem a szobájukba azzal, hogy nekem mindegy mi lesz rajta, de ezt vegye le magáról.
Méltóságteljesen jelent meg a lépcsőfordulóban öt perc múlva, abban az ünneplő ruhában, ami annyira ünneplős, hogy eddig még nem mertem ráadni egyszer sem.
Somolygott, tudta, hogy nem az alkalomhoz öltözött (uzsonnázni készültünk), igyekezett visszafogni a széles vigyort, majd azt mondta:
- Mama, véletlenül ezt vettem fel. De csak véletlenül.
Hát jól kitalálta. :)
És amilyen ügyes manipulátor, még azt is elérte, hogy begomboljam, bekössem, felhúzzam. :)
Olyan sokszor éreztem már nagyon szerencsésnek magam emiatt...
Ha mégis meg kellene neveznem egyet, akinek a legkevésbé mindegy, akkor az Mikolt volna.
Ő sem hadakozik nagyon, neki a legfontosabb szempont, hogy szoknya legyen. A ruha is az.
Történt egy este, hogy fáradtságában már mindenen sírt, a legutolsó csepp a teljes kiboruláshoz pedig az volt, mikor a pizsamáját akartam ráadni.
Egy kedves, rózsaszín, bálnás-szivárványos darabról van szó, de nadrágos.
Mimikém pedig torok- és szívszaggatva kiabálta, hogy neki olyan hálóing kell, mint Hannáé. Aki történetesen nem ezt vette fel aznap, sőt amilyen jószívű, azonnal fel is ajánlotta, legyen egy napra Mikoltté.
Mimi annyira boldog volt ettől, hogy másnap este hatig nem volt hajlandó megválni tőle, amikor viszont elérkezettnek láttam az időt az átöltözésre. Felküldtem a szobájukba azzal, hogy nekem mindegy mi lesz rajta, de ezt vegye le magáról.
Méltóságteljesen jelent meg a lépcsőfordulóban öt perc múlva, abban az ünneplő ruhában, ami annyira ünneplős, hogy eddig még nem mertem ráadni egyszer sem.
Somolygott, tudta, hogy nem az alkalomhoz öltözött (uzsonnázni készültünk), igyekezett visszafogni a széles vigyort, majd azt mondta:
- Mama, véletlenül ezt vettem fel. De csak véletlenül.
Hát jól kitalálta. :)
És amilyen ügyes manipulátor, még azt is elérte, hogy begomboljam, bekössem, felhúzzam. :)
2013. augusztus 16., péntek
Kiskakasok
Áron és Mimi szóváltásba keverednek az udvaron egy játék kapcsán.
Áron dühösen vagdalkozik:
- Soha többet nem fogok veled játszani, csak a Hannával.
- Én meg csak a Lellével.
Milyen szerencsések, hogy négyen vannak. :)
Áron dühösen vagdalkozik:
- Soha többet nem fogok veled játszani, csak a Hannával.
- Én meg csak a Lellével.
Milyen szerencsések, hogy négyen vannak. :)
2013. július 30., kedd
Beszélnek
Mind a négyen.
Lelle beszédfejlődése a kétszavas mondatok után a szótári robbanás fázisába váltott, ami az egyik legizgalmasabb szakasz számomra. Mostantól gyakorlatilag jegyezhetetlen a lista, és szédítő a sebesség. A hét végén megyünk haza, addigra, ha ilyen tempóban folytatja, beszélni fog.
A mai újak a vonat, bicikli, na meg a kedvencem, a Mama jössz. :D
Áron is meglep mostanában, olyan közölhetnéke lett, ami miatt egész nap, megállás nélkül beszél, mesél. Az érzelem verbális kifejezése, az empátia szavakba öntése is új tőle, és nagyon kedves dologkat mond.
Ma délután, Lellével a nagyágyban ébredeztek, Áron simogatta Lelli lábát. Egy sebnél felült:
- Jejjike, megütötted a lábad?
- Ühüm.
- Szegéény...
És végül két mai Mimi történet.
Délelőtt a wcről kiabált, menjek már, mert készen van. Ez egy elhúzódó, állandó konfliktus köztünk, mert szerintem meg tudja törölni a popsiját egyedül is, de mert nem szeret kezet mosni, azt gondolja, ha engem hív, megúszhatja anélkül.
Ma sem volt vége a készen vagyok kiabálásának, bár általában kiegyezünk, ma végül puffogva, de mentem.
- Mimi, nem hiszem el, hogy minden nap ezt játszuk. (közben a saját következetlenségemen kattogtam) Igazán ügyes vagy már, tudom hogy meg tudod törölni a popsidat egyedül is.
- Mama. Te tényleg azt hiszed, hogy itt hátul is van szemem?
Délutáni alvás végi eszmefuttatás:
- A bogarak télen mind meghalnak, mert nem bírják a hideget. Ennyi, kész.
Lelle beszédfejlődése a kétszavas mondatok után a szótári robbanás fázisába váltott, ami az egyik legizgalmasabb szakasz számomra. Mostantól gyakorlatilag jegyezhetetlen a lista, és szédítő a sebesség. A hét végén megyünk haza, addigra, ha ilyen tempóban folytatja, beszélni fog.
A mai újak a vonat, bicikli, na meg a kedvencem, a Mama jössz. :D
Áron is meglep mostanában, olyan közölhetnéke lett, ami miatt egész nap, megállás nélkül beszél, mesél. Az érzelem verbális kifejezése, az empátia szavakba öntése is új tőle, és nagyon kedves dologkat mond.
Ma délután, Lellével a nagyágyban ébredeztek, Áron simogatta Lelli lábát. Egy sebnél felült:
- Jejjike, megütötted a lábad?
- Ühüm.
- Szegéény...
És végül két mai Mimi történet.
Délelőtt a wcről kiabált, menjek már, mert készen van. Ez egy elhúzódó, állandó konfliktus köztünk, mert szerintem meg tudja törölni a popsiját egyedül is, de mert nem szeret kezet mosni, azt gondolja, ha engem hív, megúszhatja anélkül.
Ma sem volt vége a készen vagyok kiabálásának, bár általában kiegyezünk, ma végül puffogva, de mentem.
- Mimi, nem hiszem el, hogy minden nap ezt játszuk. (közben a saját következetlenségemen kattogtam) Igazán ügyes vagy már, tudom hogy meg tudod törölni a popsidat egyedül is.
- Mama. Te tényleg azt hiszed, hogy itt hátul is van szemem?
Délutáni alvás végi eszmefuttatás:
- A bogarak télen mind meghalnak, mert nem bírják a hideget. Ennyi, kész.
Címkék:
Áron beszél,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Mikolt beszél
2013. július 15., hétfő
Felfedezés
Mikolt, miután másfél órás monológot tartott az ágyában (azt mondjuk suttogva tette), a már alvó Hannához intézte a kérdést:
- Hanna, alszol?
Mivel nem érkezett válasz, kisuttogott hozzánk:
- Papa, nem tudok elaludni...
- Talán maradj végre csendben.
Nagyjából tíz perc elteltével bementem hozzá. Mélyen aludt.
Szabadalmaztatom az ötletet.
- Hanna, alszol?
Mivel nem érkezett válasz, kisuttogott hozzánk:
- Papa, nem tudok elaludni...
- Talán maradj végre csendben.
Nagyjából tíz perc elteltével bementem hozzá. Mélyen aludt.
Szabadalmaztatom az ötletet.
2013. május 15., szerda
Pirítós
Délutáni uzsonna.
Kérdezem Mikoltot, mit kér.
Gondolkodik, fejvakargatva, közben balettozik a lábain, spicc, pipa, és arcokat vág.
Mondom neki, igyekezzen, mert indulnánk, a többiek már rég megették a magukét. Kikérdez sorra, ki mit rendelt, de semmi fogára valót nem hall a felsorolásban.
Ránézek, mintegy sürgetésből:
- Jójó, mondom már. Roppantós kenyeret kérek, emeletest, nutellával.
Azaz gépi kenyeret pirítósnak elkészítve, nutellás szendvics formájában tálalva.
Imádom a Miminyelvet. :)
Kérdezem Mikoltot, mit kér.
Gondolkodik, fejvakargatva, közben balettozik a lábain, spicc, pipa, és arcokat vág.
Mondom neki, igyekezzen, mert indulnánk, a többiek már rég megették a magukét. Kikérdez sorra, ki mit rendelt, de semmi fogára valót nem hall a felsorolásban.
Ránézek, mintegy sürgetésből:
- Jójó, mondom már. Roppantós kenyeret kérek, emeletest, nutellával.
Azaz gépi kenyeret pirítósnak elkészítve, nutellás szendvics formájában tálalva.
Imádom a Miminyelvet. :)
2013. április 23., kedd
Vers mindenkinek
Tegnap este itt volt Peti.
Nagy az öröm ilyenkor mindenki részéről, és persze egymás szavába vágva szörfözünk a témák között, hogy mindenkiről kiderüljön merre járt, mit csinált, hogy van.
A múlt heti szenzáció részünkről az volt, hogy Mikolt egy meglehetősen hosszú verset mondott végig egy fürdés utáni törölközés alkalmával.
Azt mondjuk úgy, hogy kb a felénél néztünk egymásra Danival, aztán lassan leesett az állunk, majd nevetni kezdtünk, aztán majdnem elpityeredtem, no és akkor lett vége.
Nem mintha nem feltételezném Mikoltról, hogy képes egy efféle hosszúságú verset memorizálni, sőt. De hallani, hogy önszántából mondja, mondja és mondja, ráadásul egy olyan verset, amit nem tőlem tanult, nem együtt énekeltünk... ilyesmire nem emlékszem.
Ültünk a teraszon, épp lemenőben volt a nap, néztük a cseresznyefavirágzást, és meséltem Petinek. A lányok felszaladtak a fűből, és csillogó szemmel figyelték, hogy dícsérjük őket egyfolytában. :) Aztán kórusban előadták a produkciót, majd elszaladtak a dolgukra.
Vagyis csak szaladtak volna, de Áron épp odasomfordált, és mikor a lányok befejezték az utolsó sort, nekikezdett ő is.
És végigmondta, hibátlanul azt a verset, amit szerintem legfeljebb ötször hallhatott életében, akkor is csak a testvéreitől, felnőttől soha. Elkerekedett szemmel hallgattuk, aztán végigzongorázódott ugyanaz az érzéshullám ami Mikolt előadása közben ellepett bennünket, végül azt hiszem nagyon nagyon meghatódtam.
Ma reggel megkérdezte, elmondja-e újra. :) Egy sor ugyan hiányzik belőle, de mit nekünk az az egy sorocska.
Íme Nemes Nagy Ágnes, Névnapodra című verse, Áron interpretálásában:
Azt hiszem ma az oviban felköszöntjük vele Csillát.
Nagy az öröm ilyenkor mindenki részéről, és persze egymás szavába vágva szörfözünk a témák között, hogy mindenkiről kiderüljön merre járt, mit csinált, hogy van.
A múlt heti szenzáció részünkről az volt, hogy Mikolt egy meglehetősen hosszú verset mondott végig egy fürdés utáni törölközés alkalmával.
Azt mondjuk úgy, hogy kb a felénél néztünk egymásra Danival, aztán lassan leesett az állunk, majd nevetni kezdtünk, aztán majdnem elpityeredtem, no és akkor lett vége.
Nem mintha nem feltételezném Mikoltról, hogy képes egy efféle hosszúságú verset memorizálni, sőt. De hallani, hogy önszántából mondja, mondja és mondja, ráadásul egy olyan verset, amit nem tőlem tanult, nem együtt énekeltünk... ilyesmire nem emlékszem.
Ültünk a teraszon, épp lemenőben volt a nap, néztük a cseresznyefavirágzást, és meséltem Petinek. A lányok felszaladtak a fűből, és csillogó szemmel figyelték, hogy dícsérjük őket egyfolytában. :) Aztán kórusban előadták a produkciót, majd elszaladtak a dolgukra.
Vagyis csak szaladtak volna, de Áron épp odasomfordált, és mikor a lányok befejezték az utolsó sort, nekikezdett ő is.
És végigmondta, hibátlanul azt a verset, amit szerintem legfeljebb ötször hallhatott életében, akkor is csak a testvéreitől, felnőttől soha. Elkerekedett szemmel hallgattuk, aztán végigzongorázódott ugyanaz az érzéshullám ami Mikolt előadása közben ellepett bennünket, végül azt hiszem nagyon nagyon meghatódtam.
Ma reggel megkérdezte, elmondja-e újra. :) Egy sor ugyan hiányzik belőle, de mit nekünk az az egy sorocska.
Íme Nemes Nagy Ágnes, Névnapodra című verse, Áron interpretálásában:
Azt hiszem ma az oviban felköszöntjük vele Csillát.
2013. március 26., kedd
Húsvéti nyúl szánkón jár
A tavasz számlájára kétségtelenül fel kell vésni, hogy a lapátolás ezúttal világosban megejthető volt elejétől a végéig, és közben még belefért a megmaradt remény is, ami az utca végén a harmadik piros lámpa után szertefoszlani látszott, ugyanis mi tényleg hitünk teljes birtokában útnak indultunk, hogy az állatkerti játszóházas kuponunkat lejárat előtt beváltsuk némi kacagásra, végül pici sírás és szentségelés kíséretében visszafordultunk... na ezután volt lapátragadás, aztán pedig hosszas papára várakozás.
És akkor a gyerekek azon tanakodtak, hogy hogyan is fog érkezni az a Nyúl.
Hanna mélységes sajnálatának adott hangot, miszerint még az is lehet, hogy megfagy szegény, és elmegy a kedve az egésztől. De Áron megnyugtatta. Jön, mert jönnie kell.
Mikolt pedig nagy tudományossággal magasba emelte mutatóujját, és leszögezte:
- Semmi vész, majd kölcsönkéri a Mikulástól a szánját.
Lelle tökéletes ühümmel nyugtázta az okosságot. Új szó, megjegyzem, vagyis fel.
Hó nélkül is öröm lett volna hallani. :)
Címkék:
Hanna,
Hó,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Lelle elsők,
Mikolt beszél,
Tél
2013. március 13., szerda
Sóder
A gyerekekkel töltött idő legélvezetesebb része az, amikor beszélnek.
Meg a legfárasztóbb is, főképp, mert mióta beszélnek, folyamatosan beszélnek.
Viszont kétségtelen, hogy semmihez sem fogható az élmény, amikor belelátni a fejükbe, előtűnik a gondolatsor, ráadásul olyan formában, amit soha előtte és utána sem produkálnak.
Szép sorban.
Lelle.
Lelle beszédfejlődése sokkal inkább nevezhető kommunikáció fejlődésnek, mint konkrét szavak kibontakoztatásának, bár mostanában mintha elkezdte volna érdekelni, hogy amit mi mondunk, azt lehet utánozni is.
No nem sieti el ezt sem, hiszen bevált módokon tudja eljuttatni a mondandóját a célszemélyhez, nem kell hozzá más, mint két hatalmas szem, és néhány jól hangsúlyozott tádá. :)
Ma este az alszik szót próbálgatta, eljutott az ajzzz hangok megformálásáig, aztán huncut fordulattal kihátrált a helyzetből, szája elé tette a mutatóujját, és selypítve ugyan, de felismerhető s hangot hallatott. :)
A nem kiválóan működik, másra manapság nincs is nagyon szüksége, a mamát pedig ha kell, előveszi.
Hanna.
Az előszobában felöltözve várta, hogy a többiek az ajtó túloldalán végre magukra öltsék a kimenő darabokat. Mikor végre mozgolódni kezdtek a bentiek, Hanna kitárta az ajtót nekik:
- Hölgyeim!
:)))) Áron nem volt köztük.
Hanna mostanában minden nap mesél a többieknek. Az oviban is, itthon is. Néha fülelek persze, és somolygok magamban, hogy milyen kifejezést milyen szövegkörnyezetben használ. A legizgalmasabb most éppen ez, ahogy a felkapott szavakat beágyazza, néha teljesen rosszul, de az értelmezésében tetten érhető a felismerni vélt jelentés.
Ma épp a "megtörni az átkot" volt soron.
Kérdeztem is tőle, vajon szerinte mit jelent ez.
- Amikor a boszorkány meghal a mesében.
Beszéltünk erről pár mondatnyit, aztán fontos mesélhetnékje támadt,és fűzte tovább a népmese szálát:
- És akkor a tündér leszállt, egy varázsigét mondott, a boszorkány pedig annyira megijedt, hogy megtörte az átkot.
Talán mégsem sikerült keresztülhatolnom a bűvöleten. :)
Egyébként pedig nemrégóta, de egyre határozottabban fogalmazza meg a legmélyebb érzéseit, verbális tükröt tartva a szülői bukdácsolásunknak, és teret engedve az érzelmek kibeszélésének, amiben van némi szorongató is... ahogy én látom, a pszichológus gyereke mégiscsak a pszichológus gyereke. Csak érzékeltetésképpen egy belémégett mondata:
- Papa, nem érted, hogy az nekem milyen rossz, amikor azt látom, hogy mikor a Mamával veszekedtek, akkor a végén mindig kitaláljátok, hogy mi a baj, amikor pedig én mondom, hogy nekem mi a rossz, akkor nem értitek?
Volt ez azért, mert nem akartuk, hogy az emeletes ágyon aludjon.
Mikolt.
Macskalány.
Akit látszólag nem zavar, hogy vannak szavak, amik nem úgy hangzanak mások szájából, mint a sajátjából. Mert az picelni és kész. Valószínűleg így fogja majd írni is. Én pedig imádni fogom ezért is.
És aki a kreativitását megkérdőjelezné, az kezdjen el vele mitviszakishajó játékot játszani.
Az autóban két szójátékot játszunk mostanában, főképp Hanna kedvéért, ez az egyik, amikor a megfelelő kezdőbetűvel kell szavakat gyűjteni, a másik a barchoba.
Mimi az elsőben messze kenterbe veri Hannát, saját ötleteivel is, és mikor elakadnak, és segítek körülírással, akkor is. A barchobában is egyre jobb, a múltkor a szilvafára gondolt, és gyakorlatilag bármilyen kérdésre helyesen válaszolt. Komolyan döbbenetes ez attól a gyerekünktől, akire mindig úgy gondolunk, mint a legnagyvonalúbbra.
A versek, dalok szövegét ennek ellenére leginkább Mimi féle átiratban hallhatjuk, minden bizonytalanságot mellőző előadásban. :)
Áron.
Róla nincs kép. :) Egyelőre...
Ellenben ő a legeslegeslegszórakoztatóbb.
Délutáni alvásból felébredve nyafog a lépcső tetején:
- Mama, együnk gyorsan, mert már gyomrog a pocakom.
Barchobázunk. Ő gondol, Dani kérdezi.
- Élőlény?
- Igen.
- Tárgy?
- Igen.
Ilyenkor szoktunk szemet hunyni :).
- Ember?
- Igen.
- Felnőtt?
- Igen.
- Lány?
Nem rizikózunk...
- Igen.
- Budakeszin lakik?
- Igen.
- A mi házunkban?
- Igen és úgy hívják, hogy Mama.
:)))
Itt megragadom az alkalmat, hogy kiderítsem, tudja-e a nevemet. Tudja persze.
- Áron, hogy hívják a Mamát?
- Gönci Mama Róza.
:))))
- És a Papa hogy szokta hívni a Mamát?
Kis csend, Hanna válaszol:
- Édes.
:)))
Apropó barchoba. Áron egyszerűen tarkabának hívja, annak legalább valami csekély értelme van.
Áron szivacs. Egyszer kell hallania bármit, megmarad a kis fejében. A Lúdas Matyit hallgatjuk az autóban, ebből idéz sokszor játék közben. Persze a legizgalmasabb részeket emeli ki, úgy, mint csürhe banda, semmiházi gazemberek. Mindenesetre érdemes odafigyelnie mindenkinek a környezetében, ha nem akar ilyesmi kérdésekre válaszolni:
- Mama, ugye hogy olyan nincs, hogy kujva kutya?
És a fontos árnyalatokról is essen szó.
- Papa, nem becsukni, csak behajtani szerettem volna az ajtót.
Dacos-dühös-morgós-sírós-kiabálós pillanatában, a teljes kiborulás közepette rámnéz:
- Mama, most miért sírok?
Volt a múltkor egy elkezdett, be nem fejezett iromány, ami arról szólt, hogy Áronunk három évesen egyetlen színt nevez nevén helyesen, a többit vagy nem tudja, vagy nem akarja. Ez a kivételezett a rózsaszín. :)
Azóta megtörtént az áttörés, gyakorlatilag egyik napról a másikra. Épp mielőtt aggódni kezdtem volna, hozta a kék pulóverét, és azt mondta:
- Mama, ma a kék pulóvert szeretném felvenni.
Elsőre csak fura volt valami, később leesett, onnantól kezdve pedig végigsoroltunk közösen minden utunkba kerülő dolgot, és mindennek tudta a színnevét.
Mondjuk simán be lehet csapni ha fáradt vagy el van foglalva. :)
Meg a legfárasztóbb is, főképp, mert mióta beszélnek, folyamatosan beszélnek.
Viszont kétségtelen, hogy semmihez sem fogható az élmény, amikor belelátni a fejükbe, előtűnik a gondolatsor, ráadásul olyan formában, amit soha előtte és utána sem produkálnak.
Szép sorban.
Lelle.
Lelle beszédfejlődése sokkal inkább nevezhető kommunikáció fejlődésnek, mint konkrét szavak kibontakoztatásának, bár mostanában mintha elkezdte volna érdekelni, hogy amit mi mondunk, azt lehet utánozni is.
No nem sieti el ezt sem, hiszen bevált módokon tudja eljuttatni a mondandóját a célszemélyhez, nem kell hozzá más, mint két hatalmas szem, és néhány jól hangsúlyozott tádá. :)
Ma este az alszik szót próbálgatta, eljutott az ajzzz hangok megformálásáig, aztán huncut fordulattal kihátrált a helyzetből, szája elé tette a mutatóujját, és selypítve ugyan, de felismerhető s hangot hallatott. :)
A nem kiválóan működik, másra manapság nincs is nagyon szüksége, a mamát pedig ha kell, előveszi.
Hanna.
Az előszobában felöltözve várta, hogy a többiek az ajtó túloldalán végre magukra öltsék a kimenő darabokat. Mikor végre mozgolódni kezdtek a bentiek, Hanna kitárta az ajtót nekik:
- Hölgyeim!
:)))) Áron nem volt köztük.
Hanna mostanában minden nap mesél a többieknek. Az oviban is, itthon is. Néha fülelek persze, és somolygok magamban, hogy milyen kifejezést milyen szövegkörnyezetben használ. A legizgalmasabb most éppen ez, ahogy a felkapott szavakat beágyazza, néha teljesen rosszul, de az értelmezésében tetten érhető a felismerni vélt jelentés.
Ma épp a "megtörni az átkot" volt soron.
Kérdeztem is tőle, vajon szerinte mit jelent ez.
- Amikor a boszorkány meghal a mesében.
Beszéltünk erről pár mondatnyit, aztán fontos mesélhetnékje támadt,és fűzte tovább a népmese szálát:
- És akkor a tündér leszállt, egy varázsigét mondott, a boszorkány pedig annyira megijedt, hogy megtörte az átkot.
Talán mégsem sikerült keresztülhatolnom a bűvöleten. :)
Egyébként pedig nemrégóta, de egyre határozottabban fogalmazza meg a legmélyebb érzéseit, verbális tükröt tartva a szülői bukdácsolásunknak, és teret engedve az érzelmek kibeszélésének, amiben van némi szorongató is... ahogy én látom, a pszichológus gyereke mégiscsak a pszichológus gyereke. Csak érzékeltetésképpen egy belémégett mondata:
- Papa, nem érted, hogy az nekem milyen rossz, amikor azt látom, hogy mikor a Mamával veszekedtek, akkor a végén mindig kitaláljátok, hogy mi a baj, amikor pedig én mondom, hogy nekem mi a rossz, akkor nem értitek?
Volt ez azért, mert nem akartuk, hogy az emeletes ágyon aludjon.
Mikolt.
Macskalány.
Akit látszólag nem zavar, hogy vannak szavak, amik nem úgy hangzanak mások szájából, mint a sajátjából. Mert az picelni és kész. Valószínűleg így fogja majd írni is. Én pedig imádni fogom ezért is.
És aki a kreativitását megkérdőjelezné, az kezdjen el vele mitviszakishajó játékot játszani.
Az autóban két szójátékot játszunk mostanában, főképp Hanna kedvéért, ez az egyik, amikor a megfelelő kezdőbetűvel kell szavakat gyűjteni, a másik a barchoba.
Mimi az elsőben messze kenterbe veri Hannát, saját ötleteivel is, és mikor elakadnak, és segítek körülírással, akkor is. A barchobában is egyre jobb, a múltkor a szilvafára gondolt, és gyakorlatilag bármilyen kérdésre helyesen válaszolt. Komolyan döbbenetes ez attól a gyerekünktől, akire mindig úgy gondolunk, mint a legnagyvonalúbbra.
A versek, dalok szövegét ennek ellenére leginkább Mimi féle átiratban hallhatjuk, minden bizonytalanságot mellőző előadásban. :)
Áron.
Róla nincs kép. :) Egyelőre...
Ellenben ő a legeslegeslegszórakoztatóbb.
Délutáni alvásból felébredve nyafog a lépcső tetején:
- Mama, együnk gyorsan, mert már gyomrog a pocakom.
Barchobázunk. Ő gondol, Dani kérdezi.
- Élőlény?
- Igen.
- Tárgy?
- Igen.
Ilyenkor szoktunk szemet hunyni :).
- Ember?
- Igen.
- Felnőtt?
- Igen.
- Lány?
Nem rizikózunk...
- Igen.
- Budakeszin lakik?
- Igen.
- A mi házunkban?
- Igen és úgy hívják, hogy Mama.
:)))
Itt megragadom az alkalmat, hogy kiderítsem, tudja-e a nevemet. Tudja persze.
- Áron, hogy hívják a Mamát?
- Gönci Mama Róza.
:))))
- És a Papa hogy szokta hívni a Mamát?
Kis csend, Hanna válaszol:
- Édes.
:)))
Apropó barchoba. Áron egyszerűen tarkabának hívja, annak legalább valami csekély értelme van.
Áron szivacs. Egyszer kell hallania bármit, megmarad a kis fejében. A Lúdas Matyit hallgatjuk az autóban, ebből idéz sokszor játék közben. Persze a legizgalmasabb részeket emeli ki, úgy, mint csürhe banda, semmiházi gazemberek. Mindenesetre érdemes odafigyelnie mindenkinek a környezetében, ha nem akar ilyesmi kérdésekre válaszolni:
- Mama, ugye hogy olyan nincs, hogy kujva kutya?
És a fontos árnyalatokról is essen szó.
- Papa, nem becsukni, csak behajtani szerettem volna az ajtót.
Dacos-dühös-morgós-sírós-kiabálós pillanatában, a teljes kiborulás közepette rámnéz:
- Mama, most miért sírok?
Volt a múltkor egy elkezdett, be nem fejezett iromány, ami arról szólt, hogy Áronunk három évesen egyetlen színt nevez nevén helyesen, a többit vagy nem tudja, vagy nem akarja. Ez a kivételezett a rózsaszín. :)
Azóta megtörtént az áttörés, gyakorlatilag egyik napról a másikra. Épp mielőtt aggódni kezdtem volna, hozta a kék pulóverét, és azt mondta:
- Mama, ma a kék pulóvert szeretném felvenni.
Elsőre csak fura volt valami, később leesett, onnantól kezdve pedig végigsoroltunk közösen minden utunkba kerülő dolgot, és mindennek tudta a színnevét.
Mondjuk simán be lehet csapni ha fáradt vagy el van foglalva. :)
Mégsem maradhat Áronkép nélküli ez a poszt, íme az első tavaszi ozsonna a teraszon. A tavasz második biztos jele nálunk, ha az előszobában meleg van. És van. :)
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Gyerekek,
Hanna,
Hanna beszél,
Lelle,
Lelle beszél,
Mikolt,
Mikolt beszél,
Négygyerek
2013. január 13., vasárnap
Eheti szájbólvalók
Lelle másfeledik születésnapjának délutánján, részben Áron kérésére cukrászdába mentünk. Aztán az állatos boltba szeretett volna ellátogatni, gondolom, valamelyik APG könyvből vette az ihletet, végül megelégedett az édességekkel... illetve csak majdnem, kissé zokon vette ugyanis, hogy nem ehet mindenből.
Ezzel szemben Mikoltban aznap túláradt a pozitív életfilozófia:
- Mama, veszünk marcipánt?
- Nem, Mimi, most ettél egy egész sütit.
- Mama, veszünk marcipánt?
- Nem.
- Mamaa, veszünk marcipánt? - kérdezte, a szeme sarkában huncut mosoly, az első körtől kezdve, semmi követelőzés, inkább csak valami játékos figyeljmárrám.
- Nem, Mimi, nem.
- Hujjjááá, nem veszünk majcipááánt.
:)))))
Szombat reggel korán keltem, készültem valahova, Áron, meg Dani közben felébredtek, a lányok még aludtak.
A konyhában ettek éppen, mikor készen lettem a zuhanyzással, és még egyszer megkérdeztem Danit, biztosan rendben van-e, hogy elmegyek egy órára.
- Persze, menj nyugodtan.
Áron hátranéz Hanna székéből, nagyra nyitja a szemeit, és kérdőre von:
- Mama, most komolyan el akarsz menni?
Csütörtökön úgy alakult, hogy egyedül mentem Mikoltért az oviba, és kettesben töltöttünk egy órát. A nagymamáék mellett van egy ruhabolt, út közben a farsangról beszélgettünk, és mikor megálltunk a ház előtt, láttam, hogy egy lilahabos ruhaköltemény van kiakasztva a kirakatban. Gondoltam megnézzük, hátha egyszerűbb lesz királylányruhát venni, mint készíteni.
A boltban aztán egy egyujjas melegkesztyűt vásároltunk, amit Mikolt le sem vett egész nap. :)
A legnagyobb örömöt mégis az jelentette, hogy tobzódhatott a szoknyák, ruhák világában, hiszen sosem vásárolok velük, és nagyon nagyon ritkán boltban.
Most alig tudott betelni a választékkal, mindent megnézegetett (kesztyűben), és közben lelkendezett, meg ugrált örömében:
- Mamaaaa, ezt is vegyük meg, meg ezt is, és ezt is.
Eddig is tudtam, hogy ízig vérig nő, de mostantól semmi kétségem nincs. :)
Szombat délelőtt szánkózni voltunk. Idejét sem tudom, mikor történt ilyen utoljára, emlékeim szerint akkor voltunk legutóbb, mikor Mikolt akkora volt, mint most Lelle, de Mimi egyáltalán nem szerette a hideget, és akkor finoman szóltam.
Most sem volt túl sok kedve az egészhez, addig, míg le nem csúszott először Ferivel, mert onnantól meg haza sem akart jönni. Mit tesz az új meleg kesztyű...
Lelle is tobzódott, szerintem ő csúszott a legtöbbször, nagyon édes kis gombóc volt, ahogy felfelé menet hasalt a szánkón, lefelé meg fülig ért a szája. Jól lefagyasztottuk a kezét, egészen lila volt a karja is, rettentő lelkiismeret furdalásom van ezügyben, dolgozom a megoldáson...
Hanna már egyedül is tud csúszni, hol ezzel, hol azzal ment, olyan hihetetlen, milyen nagy és ügyes.
Áron volt az egyetlen, akinek nem volt elég bátorsága a dologhoz (ezen mindig meglepődöm, pedig ő a magasabb csúszdáról sem mer lecsúszni, még a testvérei ölében sem...). Jött ment, néha felbátorodott, főképp, ha megkapta Aladár bobját.
Danival párszor lejöttek ezzel a műanyag dologgal is, és a program végére úgy tűnt, ez egészen tetszik neki.
Volt egy kisfiú, akivel beszélgettek, de vele sem akart nagyon közösködni.
Este öltöztettem a fürdés után, mire mesélni kezdi:
- Mama, képzeld el, ma a szánkózásnál megismerkedtem egy kisfiúval.
Annyira okosan, és komolyan mondta, hogy igyekeztem elnyomni a mosolyomat. :)
- Nocsak, és hogy hívták?
- Nem tudom, nem akartam megkérdezni.
- Pedig ő tudta a te nevedet...
- Igen, mert én megmondtam neki.
- És még mit mondtál neki?
- Hát azt, hogy köszönöm szépen, nem szeretnék szánkózni vele.
:)))))
S miközben ezt is jól kibeszéltük, hallom, hogy Lelle a kádban dúdol. Ismerős volt a melódia, de még Áron választékosságának bűvkörében olvadoztam. Épp megfogalmazódott bennem, mit hallok, de ezzel párhuzamosan el is hessegettem a gondolatot, hiszen még csak másfél éves.
Áron viszont nem csodálkozott ennyit:
- Mama, Jejje a szájjatok je szájjatok jet énekli.
Ééééés tééényleg!!!!
Csorgott a könnyem a nevetéstől, annyira abszurd, meg szép volt ez a pillanat.
Aztán igyekeztünk megörökíteni, hogy más is elhiggye.
Lelle karácsonyi nótákat dúdolgat a kádban, amit a hároméves is felismer.
Ha nem is tökéletesen, de hallható, mert ez már a lecsengőben lévő lelkesedés. 04 és 08 között tessék fülelni. :)
Ezzel szemben Mikoltban aznap túláradt a pozitív életfilozófia:
- Mama, veszünk marcipánt?
- Nem, Mimi, most ettél egy egész sütit.
- Mama, veszünk marcipánt?
- Nem.
- Mamaa, veszünk marcipánt? - kérdezte, a szeme sarkában huncut mosoly, az első körtől kezdve, semmi követelőzés, inkább csak valami játékos figyeljmárrám.
- Nem, Mimi, nem.
- Hujjjááá, nem veszünk majcipááánt.
:)))))
Szombat reggel korán keltem, készültem valahova, Áron, meg Dani közben felébredtek, a lányok még aludtak.
A konyhában ettek éppen, mikor készen lettem a zuhanyzással, és még egyszer megkérdeztem Danit, biztosan rendben van-e, hogy elmegyek egy órára.
- Persze, menj nyugodtan.
Áron hátranéz Hanna székéből, nagyra nyitja a szemeit, és kérdőre von:
- Mama, most komolyan el akarsz menni?
Csütörtökön úgy alakult, hogy egyedül mentem Mikoltért az oviba, és kettesben töltöttünk egy órát. A nagymamáék mellett van egy ruhabolt, út közben a farsangról beszélgettünk, és mikor megálltunk a ház előtt, láttam, hogy egy lilahabos ruhaköltemény van kiakasztva a kirakatban. Gondoltam megnézzük, hátha egyszerűbb lesz királylányruhát venni, mint készíteni.
A boltban aztán egy egyujjas melegkesztyűt vásároltunk, amit Mikolt le sem vett egész nap. :)
A legnagyobb örömöt mégis az jelentette, hogy tobzódhatott a szoknyák, ruhák világában, hiszen sosem vásárolok velük, és nagyon nagyon ritkán boltban.
Most alig tudott betelni a választékkal, mindent megnézegetett (kesztyűben), és közben lelkendezett, meg ugrált örömében:
- Mamaaaa, ezt is vegyük meg, meg ezt is, és ezt is.
Eddig is tudtam, hogy ízig vérig nő, de mostantól semmi kétségem nincs. :)
Szombat délelőtt szánkózni voltunk. Idejét sem tudom, mikor történt ilyen utoljára, emlékeim szerint akkor voltunk legutóbb, mikor Mikolt akkora volt, mint most Lelle, de Mimi egyáltalán nem szerette a hideget, és akkor finoman szóltam.
Most sem volt túl sok kedve az egészhez, addig, míg le nem csúszott először Ferivel, mert onnantól meg haza sem akart jönni. Mit tesz az új meleg kesztyű...
Lelle is tobzódott, szerintem ő csúszott a legtöbbször, nagyon édes kis gombóc volt, ahogy felfelé menet hasalt a szánkón, lefelé meg fülig ért a szája. Jól lefagyasztottuk a kezét, egészen lila volt a karja is, rettentő lelkiismeret furdalásom van ezügyben, dolgozom a megoldáson...
Hanna már egyedül is tud csúszni, hol ezzel, hol azzal ment, olyan hihetetlen, milyen nagy és ügyes.
Áron volt az egyetlen, akinek nem volt elég bátorsága a dologhoz (ezen mindig meglepődöm, pedig ő a magasabb csúszdáról sem mer lecsúszni, még a testvérei ölében sem...). Jött ment, néha felbátorodott, főképp, ha megkapta Aladár bobját.
Danival párszor lejöttek ezzel a műanyag dologgal is, és a program végére úgy tűnt, ez egészen tetszik neki.
Volt egy kisfiú, akivel beszélgettek, de vele sem akart nagyon közösködni.
Este öltöztettem a fürdés után, mire mesélni kezdi:
- Mama, képzeld el, ma a szánkózásnál megismerkedtem egy kisfiúval.
Annyira okosan, és komolyan mondta, hogy igyekeztem elnyomni a mosolyomat. :)
- Nocsak, és hogy hívták?
- Nem tudom, nem akartam megkérdezni.
- Pedig ő tudta a te nevedet...
- Igen, mert én megmondtam neki.
- És még mit mondtál neki?
- Hát azt, hogy köszönöm szépen, nem szeretnék szánkózni vele.
:)))))
S miközben ezt is jól kibeszéltük, hallom, hogy Lelle a kádban dúdol. Ismerős volt a melódia, de még Áron választékosságának bűvkörében olvadoztam. Épp megfogalmazódott bennem, mit hallok, de ezzel párhuzamosan el is hessegettem a gondolatot, hiszen még csak másfél éves.
Áron viszont nem csodálkozott ennyit:
- Mama, Jejje a szájjatok je szájjatok jet énekli.
Ééééés tééényleg!!!!
Csorgott a könnyem a nevetéstől, annyira abszurd, meg szép volt ez a pillanat.
Aztán igyekeztünk megörökíteni, hogy más is elhiggye.
Lelle karácsonyi nótákat dúdolgat a kádban, amit a hároméves is felismer.
Ha nem is tökéletesen, de hallható, mert ez már a lecsengőben lévő lelkesedés. 04 és 08 között tessék fülelni. :)
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle énekel,
Mikolt,
Mikolt beszél
2012. szeptember 28., péntek
Brillíroznak
Ülünk az autóban. Hannával próbálunk barchobázni, Lelle túlkiabál bennünket, nem nagyon szeret sötétben utazni...
Azért kitartóan kérdez, jobbnál jobbakat.
Előbb emberrel kezdünk, aztán állatot kér. Najó.
Mikolt érdeklődését is sikerül közben felkelteni, aki a szokásos MShow-t adja hátulról Áronnal. Kiabálva kérdi:
- Ez most állat?
- Ühüm...
Hanna pár kérdést feltesz, közben Mikolt csendben van, gondolom gondolkodik... És:
- Világít?
A vacsorát és a fürdést felcseréltük egy hete, abban bízva, hogy így gyorsabb az ügymenet. Fürdés, aztán vacsora. Áron a nappaliban tekereg, Dani keresi, és terelgeti:
- Gyere Áron fogat mosni.
- Hozzád képest?
Mikolt is megjelenik, sikál úgy hat másodpercet, és kislisszol... hátha nem veszi észre az apja, hogy ő még hátra van. De Dani szemfüles:
- Mimikém, szeretném még én is megmosni a fogadat.
Mikolt az ajtóhoz simul kívülről:
- De nem is látsz.
És a ráadás...
Áron, annak ellenére, hogy képes szabályozni a pisilést, igazi férfiember módjára egyszerre egy dologra tud csak odafigyelni. Mondjuk azt teljes lényével.
Épp tegnap teregettem az ágyunk matracvédőjét, amiből csak egy van, mert tegnap előtt a délutáni alváshoz elfelejtettem pelust adni rá. Gratuláltam magamnak...
Ma este, a nagy mesenézés hevében sikerült a teljes hólyagja tartalmát az ágyunkba eresztenie, de mert Aranyhaj sokkal izgalmasabb volt holmi szólásnál, Áronunk annyit tett a maga érdekében, hogy odébb araszolt a tócsától. A párnámra...
Azért kitartóan kérdez, jobbnál jobbakat.
Előbb emberrel kezdünk, aztán állatot kér. Najó.
Mikolt érdeklődését is sikerül közben felkelteni, aki a szokásos MShow-t adja hátulról Áronnal. Kiabálva kérdi:
- Ez most állat?
- Ühüm...
Hanna pár kérdést feltesz, közben Mikolt csendben van, gondolom gondolkodik... És:
- Világít?
A vacsorát és a fürdést felcseréltük egy hete, abban bízva, hogy így gyorsabb az ügymenet. Fürdés, aztán vacsora. Áron a nappaliban tekereg, Dani keresi, és terelgeti:
- Gyere Áron fogat mosni.
- Hozzád képest?
Mikolt is megjelenik, sikál úgy hat másodpercet, és kislisszol... hátha nem veszi észre az apja, hogy ő még hátra van. De Dani szemfüles:
- Mimikém, szeretném még én is megmosni a fogadat.
Mikolt az ajtóhoz simul kívülről:
- De nem is látsz.
És a ráadás...
Áron, annak ellenére, hogy képes szabályozni a pisilést, igazi férfiember módjára egyszerre egy dologra tud csak odafigyelni. Mondjuk azt teljes lényével.
Épp tegnap teregettem az ágyunk matracvédőjét, amiből csak egy van, mert tegnap előtt a délutáni alváshoz elfelejtettem pelust adni rá. Gratuláltam magamnak...
Ma este, a nagy mesenézés hevében sikerült a teljes hólyagja tartalmát az ágyunkba eresztenie, de mert Aranyhaj sokkal izgalmasabb volt holmi szólásnál, Áronunk annyit tett a maga érdekében, hogy odébb araszolt a tócsától. A párnámra...
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Áron szobatisztaság,
Mikolt,
Mikolt beszél
2012. szeptember 21., péntek
Eheti mindenféle
Az imént feltöltöttem az augusztusi képeket az albumba, majd nosztalgiáztam egy kicsit.
Az egész augusztus a medencézésről és a málnáról szólt a képek alapján :).
Azért remélem annak ellenére, hogy a szeptember eddigi három hetéből három a betegségekkel telt, utólag nem fogom azt gondolni, hogy ez meg a betegség hónapja volt.
Vagy mondjuk üsse kő, ha ezzel letudjuk az idei őszre kirótt adagunkat. Kicsit szkeptikus vagyok, de hátha.
Hanna szerda óta itthon van, amit cseppet sem bán, végre megérezte a saját szoba varázsát, és csak ebédelni jön le, egyébként pedig fent molyol. Felvitte a babaházat (ötödik éve van velünk, mostanra nőtt bele... kitartó igennel szavazásom eredményeként, mert ha Danin múlt volna, már rég másé lenne), egy halom állatot meg apró babát és játszik.
Este pedig, míg a többiek néznek, neki újra lehet mesélni. Könyvből. Bebújva a paplan alá.
Valahonnan előkerült Szegény Dzsoni, azt olvassuk minden este. Azt hiszem ez a legjobb része a napnak.
Közben persze nagyon koncentrálok, hogy meggyógyítsam, kezdődő tüszős gyulladásos torok meg orrmandula fenesége volt, de a tüszők már elmúltak, most a gyulladás szűnik.
Megijedtem kedden este mikor benéztem a szájába, szerdán még a fülorrgégészeten is voltunk, természetesen antibiotikumot írt az orvos ötezerért.
Egyszercsak kikerülök majd ebből a senkibensembízom körből, leginkább akkor, amikor felnőnek... gondolom.
Amit csinálok: C és D vitamin nagy dózisban, Hepar sulfur, sok folyadék és fokhagyma mézzel megbolondítva. A grapefruitmagizét meg keresem... Ja meg szeretgetem.
A lelkem legmélyén meg nagyon aggódom, és minden órában egyszer legalább elbizonytalanodom, hogy kellene-e az az aktil duo. De láza nincs és a tüszők is elmúltak, a torka is csak halványpiros.
Na erről ennyit, ma már párszor megfogadtam, hogy nem írok betegségről, mert rém unalmas.
Picit tartottam tőle, Mikolt hogyan veszi az oviakadályt egymaga, de úgy tűnik, kellőképp öntudatos másodikunk rettenetesen élvezi, hogy kikerült Hanna holdudvarából. Ami egyébként pozitív hatású szerintem, mármint a holdudvar, mert délre már nem az urikisasszony formáját hozza, nekem biztosan nem, de az óvónénik eddig nem panaszkodtak. Estére pedig kifejezetten kezelhetetlen, a haja boglyaságából látni, mennyire szétcsúszik nyolcra. Egy őrült vadmacska, iszonyú bájos, meg veszélyes egyszerre, és meglehetősen nagy szerencséje hogy az én gyerekem, mert így van egy kis sansza rá, hogy az ágyában töltheti az éjszakát a terasz helyett. Én meg gyakorlom. A türelmet, elfogadást, megértést... humort, spontaneitást. Kihagytam valamit?
Mondjuk nagyon sokszor nem kell kérni, hogy aludjon el, a vízszintbe érkezés és az álomba zuhanás között eltelt idő szerintem maximum 2 perc.
Kis színes:
Az ovis étkeztetés minőségét jelzi, hogy eddig minden nap megette itthon is az ebédet... De ebéd közben mesél. Illetve kérdezem:
- Mi volt ma az oviban Mimi?
Rámmereszti a hatalmasszemeket:
- Az ebéd?
:) Persze nem, de azt se nagyon tudja elmondani, Hannával ellentétben neki ezek nem fontos részletek.
Bezzeg az, hogy:
- Behozott a Csilla egy nagy tortát és betette a hűtőbe...
Ami természetesen a fantáziáját sokkal inkább megcsillantja, mint a memóriája és a figyelme hatalmas terjedelmét. Persze Mikolt csak egy van. :)
Áron közben idehaza hullámzik, hol keservesen sír a bármi felett, hol meg nem tud mit kezdeni a belészorult energiabombával. Ma a konyhafiókban matatott, kérdeztem is tőle:
- Mit csinálsz Áronom?
- Őőőő... nem tudom...
A nappaliban értem utol, a nyakában Dani bicskája lógott...
A tegnapi napunk egy csomó kisgatyacserével telt, lazán telerakta, pedig már egyáltalán nem szokása... Estére eléggé elfáradtam a szünet nélküli Áronrafigyelésben, és miután magára borította a joghurtot, megkérdeztem:
- Mi van ma veled Áronkám???
- Hááát, én nem tudom.
Haragudni nem nagyon lehet rá...
Lellike meg rója a köreit változatlanul, van, hogy egyedül kimegy az udvarra a bejárati ajtón, majd vissza a teraszon, végiggurul a konyhán a karikalábain, integet egy hangos "á" vagyis szia kíséretében, és távozik.
Ma kiderült, az egész család a mutatóujjában van, hiba nélkül. Pali is, meg Mari is. Picit azért ilyenkor elszégyellem magam, mert Hanna korában minden ehhez hasonló apróságról tudtam... most meg.
De legalább fotók vannak róla, pedig azzal riogattak, hogy majd meglátom...
Ez itt az elmúlt hetek egyik legjobban sikerült testvérfotója, a három paplan (ami úgy tűnik, mintha csak egy volna, de nem, mert három az, szigorúan, összeveszésmentesen) és itató és gyerek című. Elnézegetve nem ismerek magamra, hogy képes voltam háromszor is elkövetni ugyanazt a hibát, és megvenni mindnek a méterszer méteres darabot, hogy ahhoz nőjenek hozzá. Mostmár mindegy :)
Egyébként szerintük ez itt a vonat.
Az egész augusztus a medencézésről és a málnáról szólt a képek alapján :).
Azért remélem annak ellenére, hogy a szeptember eddigi három hetéből három a betegségekkel telt, utólag nem fogom azt gondolni, hogy ez meg a betegség hónapja volt.
Vagy mondjuk üsse kő, ha ezzel letudjuk az idei őszre kirótt adagunkat. Kicsit szkeptikus vagyok, de hátha.
Hanna szerda óta itthon van, amit cseppet sem bán, végre megérezte a saját szoba varázsát, és csak ebédelni jön le, egyébként pedig fent molyol. Felvitte a babaházat (ötödik éve van velünk, mostanra nőtt bele... kitartó igennel szavazásom eredményeként, mert ha Danin múlt volna, már rég másé lenne), egy halom állatot meg apró babát és játszik.
Este pedig, míg a többiek néznek, neki újra lehet mesélni. Könyvből. Bebújva a paplan alá.
Valahonnan előkerült Szegény Dzsoni, azt olvassuk minden este. Azt hiszem ez a legjobb része a napnak.
Közben persze nagyon koncentrálok, hogy meggyógyítsam, kezdődő tüszős gyulladásos torok meg orrmandula fenesége volt, de a tüszők már elmúltak, most a gyulladás szűnik.
Megijedtem kedden este mikor benéztem a szájába, szerdán még a fülorrgégészeten is voltunk, természetesen antibiotikumot írt az orvos ötezerért.
Egyszercsak kikerülök majd ebből a senkibensembízom körből, leginkább akkor, amikor felnőnek... gondolom.
Amit csinálok: C és D vitamin nagy dózisban, Hepar sulfur, sok folyadék és fokhagyma mézzel megbolondítva. A grapefruitmagizét meg keresem... Ja meg szeretgetem.
A lelkem legmélyén meg nagyon aggódom, és minden órában egyszer legalább elbizonytalanodom, hogy kellene-e az az aktil duo. De láza nincs és a tüszők is elmúltak, a torka is csak halványpiros.
Na erről ennyit, ma már párszor megfogadtam, hogy nem írok betegségről, mert rém unalmas.
Picit tartottam tőle, Mikolt hogyan veszi az oviakadályt egymaga, de úgy tűnik, kellőképp öntudatos másodikunk rettenetesen élvezi, hogy kikerült Hanna holdudvarából. Ami egyébként pozitív hatású szerintem, mármint a holdudvar, mert délre már nem az urikisasszony formáját hozza, nekem biztosan nem, de az óvónénik eddig nem panaszkodtak. Estére pedig kifejezetten kezelhetetlen, a haja boglyaságából látni, mennyire szétcsúszik nyolcra. Egy őrült vadmacska, iszonyú bájos, meg veszélyes egyszerre, és meglehetősen nagy szerencséje hogy az én gyerekem, mert így van egy kis sansza rá, hogy az ágyában töltheti az éjszakát a terasz helyett. Én meg gyakorlom. A türelmet, elfogadást, megértést... humort, spontaneitást. Kihagytam valamit?
Mondjuk nagyon sokszor nem kell kérni, hogy aludjon el, a vízszintbe érkezés és az álomba zuhanás között eltelt idő szerintem maximum 2 perc.
Kis színes:
Az ovis étkeztetés minőségét jelzi, hogy eddig minden nap megette itthon is az ebédet... De ebéd közben mesél. Illetve kérdezem:
- Mi volt ma az oviban Mimi?
Rámmereszti a hatalmasszemeket:
- Az ebéd?
:) Persze nem, de azt se nagyon tudja elmondani, Hannával ellentétben neki ezek nem fontos részletek.
Bezzeg az, hogy:
- Behozott a Csilla egy nagy tortát és betette a hűtőbe...
Ami természetesen a fantáziáját sokkal inkább megcsillantja, mint a memóriája és a figyelme hatalmas terjedelmét. Persze Mikolt csak egy van. :)
Áron közben idehaza hullámzik, hol keservesen sír a bármi felett, hol meg nem tud mit kezdeni a belészorult energiabombával. Ma a konyhafiókban matatott, kérdeztem is tőle:
- Mit csinálsz Áronom?
- Őőőő... nem tudom...
A nappaliban értem utol, a nyakában Dani bicskája lógott...
A tegnapi napunk egy csomó kisgatyacserével telt, lazán telerakta, pedig már egyáltalán nem szokása... Estére eléggé elfáradtam a szünet nélküli Áronrafigyelésben, és miután magára borította a joghurtot, megkérdeztem:
- Mi van ma veled Áronkám???
- Hááát, én nem tudom.
Haragudni nem nagyon lehet rá...
Lellike meg rója a köreit változatlanul, van, hogy egyedül kimegy az udvarra a bejárati ajtón, majd vissza a teraszon, végiggurul a konyhán a karikalábain, integet egy hangos "á" vagyis szia kíséretében, és távozik.
Ma kiderült, az egész család a mutatóujjában van, hiba nélkül. Pali is, meg Mari is. Picit azért ilyenkor elszégyellem magam, mert Hanna korában minden ehhez hasonló apróságról tudtam... most meg.
De legalább fotók vannak róla, pedig azzal riogattak, hogy majd meglátom...
Egyébként szerintük ez itt a vonat.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Áron dac,
Betegség,
gyógyító,
Hanna,
Hanna beteg,
Lelle,
Lelle mozgás,
Mikolt,
Mikolt beszél,
Mikolt óvodás,
Testvérek
2012. szeptember 18., kedd
Kicsik
Lelle úgy reklamál (mondanám, hogy hisztizik, de az olyan erősnek hat, pedig igen... vagy inkább meglehetősen intenzív az érzelemkifejezése azokban a helyzetekben, amikor az itt és mostban nem történik az, aminek szerinte történnie kellene), hogy földhöz vágja magát. Hátra. Úgy, hogy lehetőleg a feje is koppanjon.
És még csak 14 hónapos...
Áron.
Volt már olyan délután, amikor egyedül aludt el. Egyébként még mindig simogatja a karomat. Meg udvarol, persze csak én olvadok el tőle, neki ez simán önös érdek. De mikor azt mondja, hogy:
- Mama, ne menj el, veled akarok még aludni egy picikét.
Elég jó úton haladunk afelé, hogy megértsem, mitől engedik el olyan nehezen az anyák a fiaikat...
Ülünk az autóban (:):)), Mikolt és Áron beszélgetnek.
A szerepjátékok és a fantáziavilág keveredése a beszélgetésük, mostanában nagyon intenzíven a mesevilágukban élve kommunikálnak, deszeretem ezt a korszakot amikor teljesen magától értetődően váltanak a valóság meg a saját világaik között.
Ráadásul mindig mind a kettő azonnal benne is van a játékban, veszik a lapot, és hömpölyögnek közösen. Csodás.
Szóval ülünk az autóban, ezek ketten meg nyomják:
- Ájon, most menjél fel a lépcsőn.
- De nem mejek, mejt sötét van fönt.
- Jójó, akkor kapcsolok neked lámpát.
- Jó.
- Tessék, menjél be, ott bent van a boszojkány. De jó boszojkány, feküdj le mellé, és majd jövök hozzád.
- De nem fog bántani?
- Nem, menjél, feküdjél le mellé.
- És simogathatom a kezét?
És még csak 14 hónapos...
Áron.
Volt már olyan délután, amikor egyedül aludt el. Egyébként még mindig simogatja a karomat. Meg udvarol, persze csak én olvadok el tőle, neki ez simán önös érdek. De mikor azt mondja, hogy:
- Mama, ne menj el, veled akarok még aludni egy picikét.
Elég jó úton haladunk afelé, hogy megértsem, mitől engedik el olyan nehezen az anyák a fiaikat...
Ülünk az autóban (:):)), Mikolt és Áron beszélgetnek.
A szerepjátékok és a fantáziavilág keveredése a beszélgetésük, mostanában nagyon intenzíven a mesevilágukban élve kommunikálnak, deszeretem ezt a korszakot amikor teljesen magától értetődően váltanak a valóság meg a saját világaik között.
Ráadásul mindig mind a kettő azonnal benne is van a játékban, veszik a lapot, és hömpölyögnek közösen. Csodás.
Szóval ülünk az autóban, ezek ketten meg nyomják:
- Ájon, most menjél fel a lépcsőn.
- De nem mejek, mejt sötét van fönt.
- Jójó, akkor kapcsolok neked lámpát.
- Jó.
- Tessék, menjél be, ott bent van a boszojkány. De jó boszojkány, feküdj le mellé, és majd jövök hozzád.
- De nem fog bántani?
- Nem, menjél, feküdjél le mellé.
- És simogathatom a kezét?
Címkék:
Áron beszél,
Áron játszik,
Lelle,
Lelle dac,
Mikolt beszél,
Mikolt játszik
2012. szeptember 10., hétfő
Tükör
Mikolt ül a reggelije fölött, majdnem jóllakott már, de ilyenkor még elmélázik, vagy talál valamit, amivel kitolja az amúgy is hosszú evésre szánt időt egy tízpercnyivel.
Most a játéktelefont találja meg, a rózsaszínt, amit még Malajziában kapott, a boltban, egy olyan modell, ami megtévesztésig hasonlít az eredetire, lévén bemutatódarab. Még az árcédula is rajta, hogy minden alkalommal elképedjek, egy majdszázezer forintos kütyü reprojával játszik.
Nem csoda, hogy Juli minden második szombaton biztonságba helyezi... :)
Nagyképernyős, természetesen.
- Mama, most én vagyok Papa...
Főzök, rápillantok, de nem veszem a lényeget, Áron táskát vesz magára, meg motorozik ilyenkor:
- Igen? Hogyhogy?
- Hát focizok a telefonomon.
Papa, mi így szeretünk. :)
Most a játéktelefont találja meg, a rózsaszínt, amit még Malajziában kapott, a boltban, egy olyan modell, ami megtévesztésig hasonlít az eredetire, lévén bemutatódarab. Még az árcédula is rajta, hogy minden alkalommal elképedjek, egy majdszázezer forintos kütyü reprojával játszik.
Nem csoda, hogy Juli minden második szombaton biztonságba helyezi... :)
Nagyképernyős, természetesen.
- Mama, most én vagyok Papa...
Főzök, rápillantok, de nem veszem a lényeget, Áron táskát vesz magára, meg motorozik ilyenkor:
- Igen? Hogyhogy?
- Hát focizok a telefonomon.
Papa, mi így szeretünk. :)
2012. augusztus 29., szerda
Szelíden vigyorgok
Legalábbis igyekszem...
Áron az, aki épp mint mi felnőttek elég nehezen viseli a hétfőket.
Az ebédnél ülve körbenéz és nyafogósra fogja:
- Hoj van a bajátom?
- Áronkám, ki a Te barátod?
Érzi, hogy jó színész, huncut arcán a szemöldöke a hajáig szalad:
- Hát a Papa!
Esti mese. Aranyhaj.
(Egyébként ilyenkor is Áron a legcukibb, aki ha fél, az ágy sarkába vonul és a paplan alól kandikálva várja, hogy elmenjen a gonosz, vagy Hanna megszánja és megölelje)
Annál a résznél tart a sztori mikor Nyálas Ejugén kap egy hatalmasat a fejére Aranyhajtól egy serpenyővel.
Nagy kacagás, én is beszállok persze:
- Hopp, ez egy jókora nyakleves volt!
Mikolt kijavít:
- Inkább nyakpajacsinta.
Lelle jár.
Körbe körbe a lakásban, picit ingatagon még, azzal a végtelenül édes karikalábaival, a kezét egyre lejjebb engedve, és látványosan egyre magabiztosabban. A kis fején pedig látszik az Énakarom kifejezés. A kiskezek csattogása után a legszebb zaj mostanában ez a kippkopp.
Áron az, aki épp mint mi felnőttek elég nehezen viseli a hétfőket.
Az ebédnél ülve körbenéz és nyafogósra fogja:
- Hoj van a bajátom?
- Áronkám, ki a Te barátod?
Érzi, hogy jó színész, huncut arcán a szemöldöke a hajáig szalad:
- Hát a Papa!
Esti mese. Aranyhaj.
(Egyébként ilyenkor is Áron a legcukibb, aki ha fél, az ágy sarkába vonul és a paplan alól kandikálva várja, hogy elmenjen a gonosz, vagy Hanna megszánja és megölelje)
Annál a résznél tart a sztori mikor Nyálas Ejugén kap egy hatalmasat a fejére Aranyhajtól egy serpenyővel.
Nagy kacagás, én is beszállok persze:
- Hopp, ez egy jókora nyakleves volt!
Mikolt kijavít:
- Inkább nyakpajacsinta.
Lelle jár.
Körbe körbe a lakásban, picit ingatagon még, azzal a végtelenül édes karikalábaival, a kezét egyre lejjebb engedve, és látványosan egyre magabiztosabban. A kis fején pedig látszik az Énakarom kifejezés. A kiskezek csattogása után a legszebb zaj mostanában ez a kippkopp.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Lelle,
Lelle elsők,
Lelle mozgás,
Mikolt,
Mikolt beszél
2012. augusztus 26., vasárnap
Csókolom
Miközben töltögettem fel a frissen megkerült képeket Mikoltról, újra meg újra jókedvem kerekedett. Mert bár kifejezetten nem könnyű megérteni őt, az biztos, hogy a maga egyedi módján egy hihetetlen színfolt, mit színfolt, egy színkavalkád.
Csodás.
És ha alszik, vagy épp nincs a közelben, csak a legédesebb, legviccesebb, legeredetibb dolgai jutnak az eszembe, az példul véletlenül sem, hogy egész nap hiába beszélek, kérek, "zsarolok"... inkább törik, mint hajlik, és ez nem kevés konfliktusunk forrása... hogy az előttünk álló még vagy húsz év a lelki szemeim elé ne is keveredjen.
Danival jól megbeszéltük, hogy hova, leginkább kihez adnánk szívünk szerint iskolába, ezzel egy kicsi kő leesett a szívemről. Már ha sikerül.
De addig is itt van mindjárt a szeptember és a hőn áhított óvodakezdés.
Kicsit megkönnyebbülök, ha arra gondolok, hogy a két nagy jó helyen lesz majd, és az is jó lesz ebben, hogy nemcsak nekik lesz jó, hanem nekünk, itthonmaradóknak is. Aztán persze azonnal elképzelem, ahogy Mikoltom minden napra tartogat majd valami kis pikánsat, de ezt egyelőre csak egy szelíd mosollyal hessintem arrébb, mert egyébként mindenki tudja odabenn is, hogy ezerarcú.
Kiveszem a kádból, csurom vizes még, didereg, meg vacog, de az első mozdulata, hogy elkapja a fejem, és rácuppan a számra.
De nem egyszerűen, hanem mint egy fuldokló halacska (mostanában sokat járunk a Millenárisra halakat etetni... na ott, ahogy a ponty kidugja az arcát a vízből a kajára várva, ezt tessék elképzelni), a két kezével fogja az arcom, és kuncog, és cuppan.
Honnan vette, nem tudom, vannak emlékeim óvodás koromból, és bár otthon sosem láttam, mégis nagyon tudósan tudtam én is, meg mindenki, aki már legalább ötéves volt, hogy a felnőttek hogyan puszilóznak.
Először Hannával álltak a nappali közepén, Áronnal maguk mellett és azt játszották, hogy esküvő, és cupp.
Hanna volt akkor az ötletgazda, hogy az az igazi, ha nyitva tartják a szájukat. Volt nagy viháncolás, meg kacarászás, én meg ha állást kell foglalni, akkor hagyom.
Hogy ez odáig fajul, hogy Mikolt bárki szájának nekiessen, no ezzel nem számoltam, bár mentségére legyen, eddig csak családtagot támadott le, Dani a másik áldozat, aki meg hevesen ellenáll, meglehetősen vicces látványt nyújtva, ahogy menekül a fejével Mikolt kisteste elől, miközben próbálja megtörölni a meztelen kis gollamot, aki meg sziszegi, hogy úgyis megcsókollak. :):):)
Ma este is elkövetkezett az előadás, nagyokat nevettünk, mikor a saját csapdámba sétáltam azzal, hogy:
- Mimikém, figyelj csak, az oviban is meg fogsz csókolni mindenkit?
Huncut mosoly, kacag tovább, mert leállni nem tud, úgy vinnyogja a képembe egy centiről, a két kezét még mindig szorosan satu tartásban a fejemen pihentetve:
- Neeem, neeeem, senkit..... (újabb cuppanás)... csak a Csillát.
Hanna, aki a viháncolásra pár pillanattal a beszélgetés előtt érkezett köreinkbe, nagyon nagytestvérhez méltóan magyarázatba kezd, miközben Mikolt tovább próbálkozik:
- De Mimi... a Csillával nem lehet csókolózni, mert ő általában az asztalnál ül, és vág, meg ragaszt, meg ilyenek.
Hát erről ennyit. :)
Csodás.
És ha alszik, vagy épp nincs a közelben, csak a legédesebb, legviccesebb, legeredetibb dolgai jutnak az eszembe, az példul véletlenül sem, hogy egész nap hiába beszélek, kérek, "zsarolok"... inkább törik, mint hajlik, és ez nem kevés konfliktusunk forrása... hogy az előttünk álló még vagy húsz év a lelki szemeim elé ne is keveredjen.
Danival jól megbeszéltük, hogy hova, leginkább kihez adnánk szívünk szerint iskolába, ezzel egy kicsi kő leesett a szívemről. Már ha sikerül.
De addig is itt van mindjárt a szeptember és a hőn áhított óvodakezdés.
Kicsit megkönnyebbülök, ha arra gondolok, hogy a két nagy jó helyen lesz majd, és az is jó lesz ebben, hogy nemcsak nekik lesz jó, hanem nekünk, itthonmaradóknak is. Aztán persze azonnal elképzelem, ahogy Mikoltom minden napra tartogat majd valami kis pikánsat, de ezt egyelőre csak egy szelíd mosollyal hessintem arrébb, mert egyébként mindenki tudja odabenn is, hogy ezerarcú.
Kiveszem a kádból, csurom vizes még, didereg, meg vacog, de az első mozdulata, hogy elkapja a fejem, és rácuppan a számra.
De nem egyszerűen, hanem mint egy fuldokló halacska (mostanában sokat járunk a Millenárisra halakat etetni... na ott, ahogy a ponty kidugja az arcát a vízből a kajára várva, ezt tessék elképzelni), a két kezével fogja az arcom, és kuncog, és cuppan.
Honnan vette, nem tudom, vannak emlékeim óvodás koromból, és bár otthon sosem láttam, mégis nagyon tudósan tudtam én is, meg mindenki, aki már legalább ötéves volt, hogy a felnőttek hogyan puszilóznak.
Először Hannával álltak a nappali közepén, Áronnal maguk mellett és azt játszották, hogy esküvő, és cupp.
Hanna volt akkor az ötletgazda, hogy az az igazi, ha nyitva tartják a szájukat. Volt nagy viháncolás, meg kacarászás, én meg ha állást kell foglalni, akkor hagyom.
Hogy ez odáig fajul, hogy Mikolt bárki szájának nekiessen, no ezzel nem számoltam, bár mentségére legyen, eddig csak családtagot támadott le, Dani a másik áldozat, aki meg hevesen ellenáll, meglehetősen vicces látványt nyújtva, ahogy menekül a fejével Mikolt kisteste elől, miközben próbálja megtörölni a meztelen kis gollamot, aki meg sziszegi, hogy úgyis megcsókollak. :):):)
Ma este is elkövetkezett az előadás, nagyokat nevettünk, mikor a saját csapdámba sétáltam azzal, hogy:
- Mimikém, figyelj csak, az oviban is meg fogsz csókolni mindenkit?
Huncut mosoly, kacag tovább, mert leállni nem tud, úgy vinnyogja a képembe egy centiről, a két kezét még mindig szorosan satu tartásban a fejemen pihentetve:
- Neeem, neeeem, senkit..... (újabb cuppanás)... csak a Csillát.
Hanna, aki a viháncolásra pár pillanattal a beszélgetés előtt érkezett köreinkbe, nagyon nagytestvérhez méltóan magyarázatba kezd, miközben Mikolt tovább próbálkozik:
- De Mimi... a Csillával nem lehet csókolózni, mert ő általában az asztalnál ül, és vág, meg ragaszt, meg ilyenek.
Hát erről ennyit. :)
2012. július 29., vasárnap
Mikolt 4 éves
Az örök középső.
Ha erre gondolok, kicsit mindig megsajnálom.
Pedig nem nagyon van miért, illetve ha van is, az egyedül annak köszönhető, hogy még mindig rettenetesen egyedi, ahogyan módot talál a sérelmei kifejezésére.
Mindjárt megkövetem, de hogy a száraz tények is helyt kaphassanak, bocsánat a szóért, de Mimikénk egy kis genyó. Ha elfárad, ha éhes, ha épp azzal akar játszani, amivel a másik, ha szeretetre vágyik, akkor piszkál. Macerál, bosszant. Egészen addig, míg a másik fél teljesen ki nem készül.
Mimi nem viccel, a cél a totális megsemmisítés.
Még annak árán is, hogy ő is így jár.
Hát erre kell megoldást találnom, meglátnom, hogy mi az ok, mi az, amit közölni, kérni szeretne, és néha, olykor, ha megtalálom, annyira jó vele.
Kis woodstock girl, a rettenetesen egyedi ízlésvilágával, amiben keveredik a színkavalkád, és a csuparózsaszín a traktorral és a minifűrésszel. Lenyűgöző a kreativitása, ahogyan mesél, ahogy játszik, ahogyan szavakat alkot ha épp nem érti az igazit, vagy csak elfelejtette.
Szeretem hallgatni, ahogy az asztalnál ülve az ujjaival játszik egy komplett színházi előadást, mosolygok, de jajj nekem, hogyha épp nincs kedve igazat mondani... és Áron ellökése után simán a szemembe néz és aszongya:
- Mama. (lefelé a hangsúly, a pontra megérkezik az altja...) Ájon csak így ment ment a fal mellett és egyszejcsak bumm, lebuccolta az ajtót.
Áhhám.
Egyébként is a szélsőségek kislánya ő, vagy eszik, és akkor sokat, vagy nem, és akkor semmit. Ha épp angyal, akkor látni vélem a szárnyacskáit, és tény, ha a többi van soron hisztifronton, akár heteket is képes várni a sajátjával, és mondja is. Mama, látod én milyen jó vagyok. És látom.
Hogy aztán ő legyen a korona, a fejvakarásom, a tanácstalanságom, és a hitem, lesz ez jó, jobb.
Ő az, aki levágja a haját. De csak egy ilyen icikepicikét, látod? És ha kiakadok ezen, azt mondja, akor minek hagytam elől az ollót. Igaz.
Meg az is, aki biztosan leeszik magát, és azt mondja utána. Upsz, kicsit kibojujt.
Meg az, aki odagömbölyödik, és akkor lehet simogatni, de csak egy darabig.
Meg az, aki simán elvonul egy vendégségben, és fél órát magában nézegeti a könyveket. Amikor pedig megkérdezzük hol járt, vállat von és énekel. Hááát, a mesélős szobában.
Meg az, akinek a rendrakás értelmezhetetlen. Szerintem tényleg nem érti, mit várok tőle. Pedig már úgy is játszottuk, hogy mondtam, hogy mit, honnan, hova. Út közben megállt játszani.
Mimi, Mimó, Mimóci, Mimike, Mikolt, de leginkább Mimi.
- Mama, neked milyen színű a szemed?
Mert tudja, hogy. Az enyém az egyik zöjd, a másik bajna. Ez a zöld, ez meg a bajna. Neked meg csak zöld.
A legkedvencebbem a kukojica, az epej meg a kalács.
Szeretem a humorát, a kis táskás, felemás színű gombszemeit a rajzolt szemöldökkel, az altját, azt ahogy megy, a cérnalábacskákat, a macskaügyességét, ahogy fél a dörgéstől, és ahogy nemértve szereti az állatokat.
Szeretem ahogy rajzol. ahogy épít, ahogy kirakózik, ahogy fogja a kanalat.
És végül szeretem azt a kócos fejét, a kacifántos lelkét, ezt az alig 14 kilónyi 106 centis kisoroszlánt. Szőröstül, genyóságostul, végtelenül.
Ha erre gondolok, kicsit mindig megsajnálom.
Pedig nem nagyon van miért, illetve ha van is, az egyedül annak köszönhető, hogy még mindig rettenetesen egyedi, ahogyan módot talál a sérelmei kifejezésére.
Mindjárt megkövetem, de hogy a száraz tények is helyt kaphassanak, bocsánat a szóért, de Mimikénk egy kis genyó. Ha elfárad, ha éhes, ha épp azzal akar játszani, amivel a másik, ha szeretetre vágyik, akkor piszkál. Macerál, bosszant. Egészen addig, míg a másik fél teljesen ki nem készül.
Mimi nem viccel, a cél a totális megsemmisítés.
Még annak árán is, hogy ő is így jár.
Hát erre kell megoldást találnom, meglátnom, hogy mi az ok, mi az, amit közölni, kérni szeretne, és néha, olykor, ha megtalálom, annyira jó vele.
Kis woodstock girl, a rettenetesen egyedi ízlésvilágával, amiben keveredik a színkavalkád, és a csuparózsaszín a traktorral és a minifűrésszel. Lenyűgöző a kreativitása, ahogyan mesél, ahogy játszik, ahogyan szavakat alkot ha épp nem érti az igazit, vagy csak elfelejtette.
Szeretem hallgatni, ahogy az asztalnál ülve az ujjaival játszik egy komplett színházi előadást, mosolygok, de jajj nekem, hogyha épp nincs kedve igazat mondani... és Áron ellökése után simán a szemembe néz és aszongya:
- Mama. (lefelé a hangsúly, a pontra megérkezik az altja...) Ájon csak így ment ment a fal mellett és egyszejcsak bumm, lebuccolta az ajtót.
Áhhám.
Egyébként is a szélsőségek kislánya ő, vagy eszik, és akkor sokat, vagy nem, és akkor semmit. Ha épp angyal, akkor látni vélem a szárnyacskáit, és tény, ha a többi van soron hisztifronton, akár heteket is képes várni a sajátjával, és mondja is. Mama, látod én milyen jó vagyok. És látom.
Hogy aztán ő legyen a korona, a fejvakarásom, a tanácstalanságom, és a hitem, lesz ez jó, jobb.
Ő az, aki levágja a haját. De csak egy ilyen icikepicikét, látod? És ha kiakadok ezen, azt mondja, akor minek hagytam elől az ollót. Igaz.
Meg az is, aki biztosan leeszik magát, és azt mondja utána. Upsz, kicsit kibojujt.
Meg az, aki odagömbölyödik, és akkor lehet simogatni, de csak egy darabig.
Meg az, aki simán elvonul egy vendégségben, és fél órát magában nézegeti a könyveket. Amikor pedig megkérdezzük hol járt, vállat von és énekel. Hááát, a mesélős szobában.
Meg az, akinek a rendrakás értelmezhetetlen. Szerintem tényleg nem érti, mit várok tőle. Pedig már úgy is játszottuk, hogy mondtam, hogy mit, honnan, hova. Út közben megállt játszani.
Mimi, Mimó, Mimóci, Mimike, Mikolt, de leginkább Mimi.
- Mama, neked milyen színű a szemed?
Mert tudja, hogy. Az enyém az egyik zöjd, a másik bajna. Ez a zöld, ez meg a bajna. Neked meg csak zöld.
A legkedvencebbem a kukojica, az epej meg a kalács.
Szeretem a humorát, a kis táskás, felemás színű gombszemeit a rajzolt szemöldökkel, az altját, azt ahogy megy, a cérnalábacskákat, a macskaügyességét, ahogy fél a dörgéstől, és ahogy nemértve szereti az állatokat.
Szeretem ahogy rajzol. ahogy épít, ahogy kirakózik, ahogy fogja a kanalat.
És végül szeretem azt a kócos fejét, a kacifántos lelkét, ezt az alig 14 kilónyi 106 centis kisoroszlánt. Szőröstül, genyóságostul, végtelenül.
Címkék:
Mikolt,
Mikolt 4 éves,
Mikolt beszél,
Mikolt hónapról hónapra
2012. június 8., péntek
Aki nagyon tud, meg az, amelyik mindent másképp
Áronnal zingot játszottunk reggel. Szeretem ezeket a kettesben töltött félórákat, olyan meghitt, és míg én is lassabban csúszom rá a napra, ő sem akar világgá futni, nemúgy, mint tíz után, mikor beindul a nagyüzem.
Szóval zingoztunk, ami egy bingoféle, nagyon szeret vele bíbelődni egyedül is... a mai alkalom a szellem jegyében telt, míg játszottunk folyamatosan beszélt. Mikor megnyerte (nem hagytam, de megnyerte :)), kimentem reggelizni, ő pedig folytatta az eszmefuttatást. Aztán megérkezett a konyhába, és nagy szemekkel nekem szegezte a kérdést:
- Mama, te találkoztál már valaha szellemmel?
Mindig megdöbbenek, milyen szavakat használ, hogyan fűzi őket mondatokká, szép lassan megformálva, hogy biztosan helyes legyen.
- Neeem... én még sosem... Hát Te Áron?
- Én már láttam.
Nos ilyenkor kezd még érdekesebbé válni a dolog nekem, egyszerűen nem tudok betelni az érzéssel, hogy beenged a fejébe, míg formálódik a mondat, megelevenedik a gondolat is, szeretek úszni vele, egyszerre két síkon, nem törődve az ellentmondásokkal, és nem kikapcsolva a nagyokos felnőtt világomat sem. Mintha fogná a képzeletbeli kezemet, és én sokszor azt hiszem, hogy fal elé értünk, ő simán félretolja és bevezet a titkosajtón.
Mindezt olyan meggyőzően nagyos kifejezésekkel és tisztán teszi, hogy hatalmas a kontraszt, amitől csak még izgalmasabb az egész.
Jelen esetben a milyen is egy szellem kérdéskört jártuk végig.
Kiderült, hogy van feje, meg olyan pocakja is, mint Áronnak.
- És mit csinált az a szellem?
- Hát megnézte a hátamon a sebemet. Itt. Hát itt nincs is seb.
És itt a vége.
Nincs csattanó, belátom, csak egy mini, de nem is ez a lényeg, hanem a hogyan.
Mint pl. ma este, mikor véletlenül leverte Feri sapkáját a székről:
- Véletlenül levertem a sapkádat, ne haragudj.
És még csak kétésfél...
Vagy amikor az autóban elmélázva kérdi, hová megyünk, mondom a papa elé:
- Jaaa, a papa elé? Nem tudtam...
:)
Hogy mennyire más a másik középső... a hanyag elegancia, amivel nemtörődöm módon éppenhogy alkotja meg a szavakat, attól függően, hogy mennyire fontos, vagy mire emlékszik.
Nemrég volt egy kuszkusz időszak az életemben. Rendszerint salátát csinálok kuszkusszal, rém egyszerű, gyors és nagyon nagyon finom, ráadásul a gyerekek is megeszik... csak épp a nevét nem könnyű megjegyezni. Legalábbis Miminek...
Mariéktől hazafelé jövet panaszkodik:
- Mama, én még éhes vagyok, pedig mind megettem a hapcisalátát.
Aki ugye kuckuc-nak hallja a kuszkuszt...
A lecserélhetetlen babaszövegéért meg még mindig hálás vagyok, meg azért is, hogy senki nem akarja leszoktatni a picelszről, meg a számítóbégről. Arról már nem is beszélve, hogy még mindig kis akcentussal beszél, az egyik legkedvesebb nekem a vóóót, sok hosszú ó-val elnyújtva.
Amit ha utánozni merek, rámförmed (teljesen találó a szó):
- Mama!!!!! Ne beszélj angolul!!!
:):)
Szóval zingoztunk, ami egy bingoféle, nagyon szeret vele bíbelődni egyedül is... a mai alkalom a szellem jegyében telt, míg játszottunk folyamatosan beszélt. Mikor megnyerte (nem hagytam, de megnyerte :)), kimentem reggelizni, ő pedig folytatta az eszmefuttatást. Aztán megérkezett a konyhába, és nagy szemekkel nekem szegezte a kérdést:
- Mama, te találkoztál már valaha szellemmel?
Mindig megdöbbenek, milyen szavakat használ, hogyan fűzi őket mondatokká, szép lassan megformálva, hogy biztosan helyes legyen.
- Neeem... én még sosem... Hát Te Áron?
- Én már láttam.
Nos ilyenkor kezd még érdekesebbé válni a dolog nekem, egyszerűen nem tudok betelni az érzéssel, hogy beenged a fejébe, míg formálódik a mondat, megelevenedik a gondolat is, szeretek úszni vele, egyszerre két síkon, nem törődve az ellentmondásokkal, és nem kikapcsolva a nagyokos felnőtt világomat sem. Mintha fogná a képzeletbeli kezemet, és én sokszor azt hiszem, hogy fal elé értünk, ő simán félretolja és bevezet a titkosajtón.
Mindezt olyan meggyőzően nagyos kifejezésekkel és tisztán teszi, hogy hatalmas a kontraszt, amitől csak még izgalmasabb az egész.
Jelen esetben a milyen is egy szellem kérdéskört jártuk végig.
Kiderült, hogy van feje, meg olyan pocakja is, mint Áronnak.
- És mit csinált az a szellem?
- Hát megnézte a hátamon a sebemet. Itt. Hát itt nincs is seb.
És itt a vége.
Nincs csattanó, belátom, csak egy mini, de nem is ez a lényeg, hanem a hogyan.
Mint pl. ma este, mikor véletlenül leverte Feri sapkáját a székről:
- Véletlenül levertem a sapkádat, ne haragudj.
És még csak kétésfél...
Vagy amikor az autóban elmélázva kérdi, hová megyünk, mondom a papa elé:
- Jaaa, a papa elé? Nem tudtam...
:)
Hogy mennyire más a másik középső... a hanyag elegancia, amivel nemtörődöm módon éppenhogy alkotja meg a szavakat, attól függően, hogy mennyire fontos, vagy mire emlékszik.
Nemrég volt egy kuszkusz időszak az életemben. Rendszerint salátát csinálok kuszkusszal, rém egyszerű, gyors és nagyon nagyon finom, ráadásul a gyerekek is megeszik... csak épp a nevét nem könnyű megjegyezni. Legalábbis Miminek...
Mariéktől hazafelé jövet panaszkodik:
- Mama, én még éhes vagyok, pedig mind megettem a hapcisalátát.
Aki ugye kuckuc-nak hallja a kuszkuszt...
A lecserélhetetlen babaszövegéért meg még mindig hálás vagyok, meg azért is, hogy senki nem akarja leszoktatni a picelszről, meg a számítóbégről. Arról már nem is beszélve, hogy még mindig kis akcentussal beszél, az egyik legkedvesebb nekem a vóóót, sok hosszú ó-val elnyújtva.
Amit ha utánozni merek, rámförmed (teljesen találó a szó):
- Mama!!!!! Ne beszélj angolul!!!
:):)
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Mikolt,
Mikolt beszél
2012. május 18., péntek
Újabb szófordulat
A minap a játszón egy kedves kislány a csúszdáért folytatott küzdelemben a dobogóra (csúszda tetejére) érve hangos kántálásba kezdett:
- Én lettem az első, kukorica belső...
Aladár, Hanna szerelme (róla még nem is írtam, pedig megérdemelnék, annyira aranyosak), ehhez csak ennyit fűzött:
- A mi ovinkban is megy egy a hülyeség...
Nos az én kisebbik, legnagyobb oroszlánom menten össze is kapcsolt három, egymástól teljesen független (csak modalitásában egyező) viszont érzelmileg számára nagyon is fontos pillanatot, és jól bevéste. (A hülye szó mostanában az ízlelgetés tárgya, az elsőség a legfontosabb motiváló tényező, és Hanna szerelembe esése valami új...)
Azóta mindenre ezt a kis mondókát használja, ha második lesz akkor is, kit érdekel, hogy nem rímel.
Ma ezt hallottam a kiskonyhából:
- Mindet megettem, kukorica belső!
:) Lassan azért kitalálhatna valamelyik valami újat...
- Én lettem az első, kukorica belső...
Aladár, Hanna szerelme (róla még nem is írtam, pedig megérdemelnék, annyira aranyosak), ehhez csak ennyit fűzött:
- A mi ovinkban is megy egy a hülyeség...
Nos az én kisebbik, legnagyobb oroszlánom menten össze is kapcsolt három, egymástól teljesen független (csak modalitásában egyező) viszont érzelmileg számára nagyon is fontos pillanatot, és jól bevéste. (A hülye szó mostanában az ízlelgetés tárgya, az elsőség a legfontosabb motiváló tényező, és Hanna szerelembe esése valami új...)
Azóta mindenre ezt a kis mondókát használja, ha második lesz akkor is, kit érdekel, hogy nem rímel.
Ma ezt hallottam a kiskonyhából:
- Mindet megettem, kukorica belső!
:) Lassan azért kitalálhatna valamelyik valami újat...
2012. március 21., szerda
A lányok haja
Általában reggeli közben csinálom meg a lányok frizuráját, a kedvüktől és a rendelkezésre álló gumimennyiségtől (állandó körforgásban vannak ugyanis a fenti fürdőszoba és a konyhapult gumiskosara között) függ a végeredmény.
Mikolt többnyire a sokgumis királylányhajat, vagy fonottat választ, és cseppet sem zavartatva magát végig forog a művelet közben.
Én meg természetesen megérdemlem, ha épp lekváros kenyeret adok neki, és még azt is elvárom (így leírva még abszurdabb...) tőle, hogy tartsa a buksiját, miközben eszik, meg beszélget Áronnal.
Általában sikerül ragacsmentesen befejezni a dolgot, de sokszor kerül ez-az a tincsek végére is. Én meg megfogadom, hogy soha többet evés közben... de az azzal is együttjár, hogy Mimi álló nap egy merő kóccal jönmegy. Megkapó jelenség úgy is, de praktikusnak nem nevezném.
Ma reggel épp egy átlagos beszélgetést folytattunk Aranyhajról miközben készült a fonat, és persze Áron is beszállt a tudományos értekezésbe, Mikolt pedig reptette a már kész copfját, hogy lássa, mit mond a kisebb.
- Mikoltom... ha rázod a fejed és belelóg majd a hajad a lekvárba, mit fogok csinálni?
Kérdeztem, amolyan költőinak szánva, mert ilyen esetekben a legritkább, hogy válaszra méltatna. Elgondolkodva majszolt, majd kisvártatva mégis megszólalt:
- Jó kérdés...
:):) köszi.
Mikolt többnyire a sokgumis királylányhajat, vagy fonottat választ, és cseppet sem zavartatva magát végig forog a művelet közben.
Én meg természetesen megérdemlem, ha épp lekváros kenyeret adok neki, és még azt is elvárom (így leírva még abszurdabb...) tőle, hogy tartsa a buksiját, miközben eszik, meg beszélget Áronnal.
Általában sikerül ragacsmentesen befejezni a dolgot, de sokszor kerül ez-az a tincsek végére is. Én meg megfogadom, hogy soha többet evés közben... de az azzal is együttjár, hogy Mimi álló nap egy merő kóccal jönmegy. Megkapó jelenség úgy is, de praktikusnak nem nevezném.
Ma reggel épp egy átlagos beszélgetést folytattunk Aranyhajról miközben készült a fonat, és persze Áron is beszállt a tudományos értekezésbe, Mikolt pedig reptette a már kész copfját, hogy lássa, mit mond a kisebb.- Mikoltom... ha rázod a fejed és belelóg majd a hajad a lekvárba, mit fogok csinálni?
Kérdeztem, amolyan költőinak szánva, mert ilyen esetekben a legritkább, hogy válaszra méltatna. Elgondolkodva majszolt, majd kisvártatva mégis megszólalt:
- Jó kérdés...
:):) köszi.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)





















