- A szabály, az megtart.
Mondta Áron, és felsétált a lépcsőn.
2013. augusztus 29., csütörtök
2013. augusztus 24., szombat
Piros
A gyerekek azt a ruhát veszik fel, amit adok nekik.
Olyan sokszor éreztem már nagyon szerencsésnek magam emiatt...
Ha mégis meg kellene neveznem egyet, akinek a legkevésbé mindegy, akkor az Mikolt volna.
Ő sem hadakozik nagyon, neki a legfontosabb szempont, hogy szoknya legyen. A ruha is az.
Történt egy este, hogy fáradtságában már mindenen sírt, a legutolsó csepp a teljes kiboruláshoz pedig az volt, mikor a pizsamáját akartam ráadni.
Egy kedves, rózsaszín, bálnás-szivárványos darabról van szó, de nadrágos.
Mimikém pedig torok- és szívszaggatva kiabálta, hogy neki olyan hálóing kell, mint Hannáé. Aki történetesen nem ezt vette fel aznap, sőt amilyen jószívű, azonnal fel is ajánlotta, legyen egy napra Mikoltté.
Mimi annyira boldog volt ettől, hogy másnap este hatig nem volt hajlandó megválni tőle, amikor viszont elérkezettnek láttam az időt az átöltözésre. Felküldtem a szobájukba azzal, hogy nekem mindegy mi lesz rajta, de ezt vegye le magáról.
Méltóságteljesen jelent meg a lépcsőfordulóban öt perc múlva, abban az ünneplő ruhában, ami annyira ünneplős, hogy eddig még nem mertem ráadni egyszer sem.
Somolygott, tudta, hogy nem az alkalomhoz öltözött (uzsonnázni készültünk), igyekezett visszafogni a széles vigyort, majd azt mondta:
- Mama, véletlenül ezt vettem fel. De csak véletlenül.
Hát jól kitalálta. :)
És amilyen ügyes manipulátor, még azt is elérte, hogy begomboljam, bekössem, felhúzzam. :)
Olyan sokszor éreztem már nagyon szerencsésnek magam emiatt...
Ha mégis meg kellene neveznem egyet, akinek a legkevésbé mindegy, akkor az Mikolt volna.
Ő sem hadakozik nagyon, neki a legfontosabb szempont, hogy szoknya legyen. A ruha is az.
Történt egy este, hogy fáradtságában már mindenen sírt, a legutolsó csepp a teljes kiboruláshoz pedig az volt, mikor a pizsamáját akartam ráadni.
Egy kedves, rózsaszín, bálnás-szivárványos darabról van szó, de nadrágos.
Mimikém pedig torok- és szívszaggatva kiabálta, hogy neki olyan hálóing kell, mint Hannáé. Aki történetesen nem ezt vette fel aznap, sőt amilyen jószívű, azonnal fel is ajánlotta, legyen egy napra Mikoltté.
Mimi annyira boldog volt ettől, hogy másnap este hatig nem volt hajlandó megválni tőle, amikor viszont elérkezettnek láttam az időt az átöltözésre. Felküldtem a szobájukba azzal, hogy nekem mindegy mi lesz rajta, de ezt vegye le magáról.
Méltóságteljesen jelent meg a lépcsőfordulóban öt perc múlva, abban az ünneplő ruhában, ami annyira ünneplős, hogy eddig még nem mertem ráadni egyszer sem.
Somolygott, tudta, hogy nem az alkalomhoz öltözött (uzsonnázni készültünk), igyekezett visszafogni a széles vigyort, majd azt mondta:
- Mama, véletlenül ezt vettem fel. De csak véletlenül.
Hát jól kitalálta. :)
És amilyen ügyes manipulátor, még azt is elérte, hogy begomboljam, bekössem, felhúzzam. :)
2013. augusztus 22., csütörtök
Lelle
Ideszalad, pelusban, bodyban.
A nyakába tekerve a csilingelő hastáncos kendő, minden lépését ütemesen kíséri.
A haja végében a gumi alig-alig tartja a copfot, kifelé kacsintgat, nem képes uralkodni a szőke tincsek öntörvényűségén.
A szájában a cumija.
A székem háttámláján a paplanja, belecsimpaszkodik, húzza, míg szép lassan le nem folyik a földre.
Akkor megkerüli a széket, kezében a paplant, mint egy nagy, fehér uszályt húzza maga után, körbevonva vele a széket, és engem.
Ideáll elém, megfogja a kezemet, és a tenyerembe teszi a fejecskéjét.
Elolvadok.
Mosolyog a cumija alól, felnéz; az egyik, remekbe szabott, kék gombszem villan, a másikat takarja a fehér zuhatag meg a szőkeség:
- Dejó Mama!
De még mennyire...
A nyakába tekerve a csilingelő hastáncos kendő, minden lépését ütemesen kíséri.
A haja végében a gumi alig-alig tartja a copfot, kifelé kacsintgat, nem képes uralkodni a szőke tincsek öntörvényűségén.
A szájában a cumija.
A székem háttámláján a paplanja, belecsimpaszkodik, húzza, míg szép lassan le nem folyik a földre.
Akkor megkerüli a széket, kezében a paplant, mint egy nagy, fehér uszályt húzza maga után, körbevonva vele a széket, és engem.
Ideáll elém, megfogja a kezemet, és a tenyerembe teszi a fejecskéjét.
Elolvadok.
Mosolyog a cumija alól, felnéz; az egyik, remekbe szabott, kék gombszem villan, a másikat takarja a fehér zuhatag meg a szőkeség:
- Dejó Mama!
De még mennyire...
2013. augusztus 21., szerda
A nyár végéről
Elszaladt a nyár. Legalábbis tegnap eszméltem, hogy Hanna alig két hét múlva felveszi az iskolatáskát, és onnantól nem nagyon lesz megállás. Aztán egyszer csak arra fogok ébredni, hogy overált kell adnom rájuk.
Még mindig simán kimennek mezítláb reggel, az sem zavarja őket, hogy hideg van, és ha barackot kérnek, automatikusan vetkőznek pucérra. De szeretem a meleget, a szabadságát, a simogatását, a könnyedségét.
Észrevétlen rohan az idő, elfelejtek dokumentálni, pedig annyi kedves pillanat van, amit érdemes volna.
Például azt, hogy ismét voltunk a Balatonnál. Mégpedig abban a kicsike présházban, ami a családé, de eddig nem volt merszünk kipróbálni, talán a minimális nomádsága miatt, vagy mert míg volt igazán picike nálunk, addig egy egész házat kellett volna költöztetni, de ezek mind csak kifogások, mert a présház maga a csoda.
Kiderült.
Mondjuk az, hogy Peti is lejött velünk, aztán pedig Matyi és Márkus is (ami már önmagában hihetetlen, sosem volt még ilyen, hogy együtt "nyaraljunk" a nagybácsikkal, az összessel, egyszerre), nagyban segített abban, hogy tegyük a semmit. A tökéletes semmit. Ültünk a teraszon, vagy a vízben, vagy a homokozó mellett, vagy a pokrócon a strandon, és ennyi.
Szerintem hosszú évek óta nem ültünk ennyit, ebben a kegyelmi állapotban.
Az egyensúly megőrzése végett Lelle pont kétszer veszett el a két nap alatt, de végül mindig meglett. Adrenalin túladagolás...
Képeket nem nagyon csináltam, már egy jóideje csak élvezem, hogy nézegethetem őket szabadon. :) Illetve van pár, amiből még annál is kevesebb megosztható.
Hannának kiesett a negyedik foga, Lelle pedig elkezdett beszélni.
Negyedszerre döbbenek rá, hogy milyen kegyes a természet, hogy a dackorszak kellős közepén ad valamit, amitől könnyebb a kétévessel. A beszéd indulása minden alkalommal olyan csoda nekem, hogy szívem szerint megállítanám az időt. Még úgy is, ha az ámulatot időről időre a földhözverős hisztik tarkítják.
Lelle, pont úgy, mint annak idején Hanna, majdnem tökéletesen tisztán kezd beszélni. Mindent utánunk mond, mára már három, négyszavas mondatokban kommunikál. Hannát Hankának hívja, annyira szeretnivaló, ahogy mondja. :)
A kedvenceim között szerepel a nagy párna, meg a szúrós víz.
Na meg persze a hogy hívnak kérdésre adott válasz...
Íme :) ne csak én örüljek. :) Azt hiszen nem szorul narrálásra, de szóljon, aki nem érti.
Még mindig simán kimennek mezítláb reggel, az sem zavarja őket, hogy hideg van, és ha barackot kérnek, automatikusan vetkőznek pucérra. De szeretem a meleget, a szabadságát, a simogatását, a könnyedségét.
Észrevétlen rohan az idő, elfelejtek dokumentálni, pedig annyi kedves pillanat van, amit érdemes volna.
Például azt, hogy ismét voltunk a Balatonnál. Mégpedig abban a kicsike présházban, ami a családé, de eddig nem volt merszünk kipróbálni, talán a minimális nomádsága miatt, vagy mert míg volt igazán picike nálunk, addig egy egész házat kellett volna költöztetni, de ezek mind csak kifogások, mert a présház maga a csoda.
Kiderült.
Mondjuk az, hogy Peti is lejött velünk, aztán pedig Matyi és Márkus is (ami már önmagában hihetetlen, sosem volt még ilyen, hogy együtt "nyaraljunk" a nagybácsikkal, az összessel, egyszerre), nagyban segített abban, hogy tegyük a semmit. A tökéletes semmit. Ültünk a teraszon, vagy a vízben, vagy a homokozó mellett, vagy a pokrócon a strandon, és ennyi.
Szerintem hosszú évek óta nem ültünk ennyit, ebben a kegyelmi állapotban.
Az egyensúly megőrzése végett Lelle pont kétszer veszett el a két nap alatt, de végül mindig meglett. Adrenalin túladagolás...
Képeket nem nagyon csináltam, már egy jóideje csak élvezem, hogy nézegethetem őket szabadon. :) Illetve van pár, amiből még annál is kevesebb megosztható.
Hannának kiesett a negyedik foga, Lelle pedig elkezdett beszélni.
Negyedszerre döbbenek rá, hogy milyen kegyes a természet, hogy a dackorszak kellős közepén ad valamit, amitől könnyebb a kétévessel. A beszéd indulása minden alkalommal olyan csoda nekem, hogy szívem szerint megállítanám az időt. Még úgy is, ha az ámulatot időről időre a földhözverős hisztik tarkítják.
Lelle, pont úgy, mint annak idején Hanna, majdnem tökéletesen tisztán kezd beszélni. Mindent utánunk mond, mára már három, négyszavas mondatokban kommunikál. Hannát Hankának hívja, annyira szeretnivaló, ahogy mondja. :)
A kedvenceim között szerepel a nagy párna, meg a szúrós víz.
Na meg persze a hogy hívnak kérdésre adott válasz...
Íme :) ne csak én örüljek. :) Azt hiszen nem szorul narrálásra, de szóljon, aki nem érti.
Címkék:
Hanna,
Hanna fogak,
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Lelle elsők,
Nyár,
Nyaralás 2013,
Nyári szünet 2013
2013. augusztus 16., péntek
Kiskakasok
Áron és Mimi szóváltásba keverednek az udvaron egy játék kapcsán.
Áron dühösen vagdalkozik:
- Soha többet nem fogok veled játszani, csak a Hannával.
- Én meg csak a Lellével.
Milyen szerencsések, hogy négyen vannak. :)
Áron dühösen vagdalkozik:
- Soha többet nem fogok veled játszani, csak a Hannával.
- Én meg csak a Lellével.
Milyen szerencsések, hogy négyen vannak. :)
2013. augusztus 13., kedd
Hannával, ha nehéz
Régen idéztem utoljára Felmártól. Időről időre megtalál egy gondolat tőle, és általában, valamilyen misztikus oknál fogja a legjobbkor.
Ahogy most is.
Az idézet egy részlet a Feldmár András és Büky Dorka Beszélgetés a valóságról, az akaratról és az akarat rendellenességeiről c. írásából, amely hamarosan megjelenik a HVG Pszichológiában.
"FA: ....Mi a Valóság? Valaki sír. Se több, se kevesebb. Ez a helyzet, ami ott van. Az, aki nyitva van ésszel és szívvel, talán csak gyengéden megöleli és hagyja sírni, míg az a folyamat, amiben a síró ember van, magától véget nem ér, megvárja, hogy sírás után mit mond az illető. Nem faggat, nem siettet, nem nyugtatgat, nem okoskodik, nem tanácsol, nem segít, nem tud jobban, nem kritizál, nem hord le, nem, nem, nem… mindezeket nem csinálja. Csak szeret, figyel, elfogad türelmesen. ..."
Hanna az utolsó balatoni napunk záróakkordjaként egy olyan fergeteges hisztit adott elő, mikor Dani testi erőszakot alkalmazott, mielőtt sellővé lett volna a habok között és a karjaiban kihozta a vízből, amilyet tőle még soha eddig nem hallottam.
Minden kapcsolatát elveszítve a külvilággal visított, egészen a nyaralóig, és még ott is hosszasan. Semmi és senki nem tudta megnyugtatni, hiába próbálkoztunk sokféleképpen, csak az őrjöngéshez lehetett hozzáférni, Hannához nem.
Nyilvánvalóan elrontottuk sok ponton az elindulást, mert Hanna egyébként érti már az ötpercmúlva jelentését, és majdnem mindig zokszó nélkül be is tartja. Most nem tudtunk szólni, váratlanul érte, hogy Dani megjelent mellette, és őszintén szólva teljesen megértem, hogy kiborult.
Mondogatta is, hogy szólnunk kellett volna, amitől még rosszabbul éreztem magam. Olyan okos, olyan nagyon igaza volt.
Hazajöttünk, és Dani hétfőn dolgozni ment. Ahogy nekem nehezemre esett megszokni újra az itthonlétet, valószínű, hogy a gyerekeknek is bele kellett rázódniuk a régi új életünkbe.
Hanna minden nap legalább egyszer kiborult valamin. Rendszerint igaza volt minden alkalommal, csak a formával volt baj, és azzal, hogy miután behergelte magát, már nem lehetett semmivel sem kizökkenteni.
Az első alkalmakkor annyira mellbevágott, hogy nem tudtam hogyan reagáljak.
Ahogy most is.
Az idézet egy részlet a Feldmár András és Büky Dorka Beszélgetés a valóságról, az akaratról és az akarat rendellenességeiről c. írásából, amely hamarosan megjelenik a HVG Pszichológiában.
"FA: ....Mi a Valóság? Valaki sír. Se több, se kevesebb. Ez a helyzet, ami ott van. Az, aki nyitva van ésszel és szívvel, talán csak gyengéden megöleli és hagyja sírni, míg az a folyamat, amiben a síró ember van, magától véget nem ér, megvárja, hogy sírás után mit mond az illető. Nem faggat, nem siettet, nem nyugtatgat, nem okoskodik, nem tanácsol, nem segít, nem tud jobban, nem kritizál, nem hord le, nem, nem, nem… mindezeket nem csinálja. Csak szeret, figyel, elfogad türelmesen. ..."
Hanna az utolsó balatoni napunk záróakkordjaként egy olyan fergeteges hisztit adott elő, mikor Dani testi erőszakot alkalmazott, mielőtt sellővé lett volna a habok között és a karjaiban kihozta a vízből, amilyet tőle még soha eddig nem hallottam.
Minden kapcsolatát elveszítve a külvilággal visított, egészen a nyaralóig, és még ott is hosszasan. Semmi és senki nem tudta megnyugtatni, hiába próbálkoztunk sokféleképpen, csak az őrjöngéshez lehetett hozzáférni, Hannához nem.
Nyilvánvalóan elrontottuk sok ponton az elindulást, mert Hanna egyébként érti már az ötpercmúlva jelentését, és majdnem mindig zokszó nélkül be is tartja. Most nem tudtunk szólni, váratlanul érte, hogy Dani megjelent mellette, és őszintén szólva teljesen megértem, hogy kiborult.
Mondogatta is, hogy szólnunk kellett volna, amitől még rosszabbul éreztem magam. Olyan okos, olyan nagyon igaza volt.
Hazajöttünk, és Dani hétfőn dolgozni ment. Ahogy nekem nehezemre esett megszokni újra az itthonlétet, valószínű, hogy a gyerekeknek is bele kellett rázódniuk a régi új életünkbe.
Hanna minden nap legalább egyszer kiborult valamin. Rendszerint igaza volt minden alkalommal, csak a formával volt baj, és azzal, hogy miután behergelte magát, már nem lehetett semmivel sem kizökkenteni.
Az első alkalmakkor annyira mellbevágott, hogy nem tudtam hogyan reagáljak.
2013. augusztus 7., szerda
Barack
Nehezen engedem el a nyaralás életérzést.
A hőség nekem dolgozik, de a napi rutinokat újra kell tanulnom. Helyesebben utolérnek azok maguktól is, tennem sem kell érte, és minden apró bakinál rácsodálkozom, hogy nem véletlen, hogy miért épp úgy szokott az lenni itthon.
A kertben a strand kész, két gyerek mindig van benne. Vagy több. Csodásak, ahogy nem törődnek a rutintalansággal. Ahogy vagyunk, úgy jó.
Ma visszaadtuk a tetőboxot. Megsirattam, ahogy eltűnt a kanyarban, eddig volt mibe kapaszkodjon a szemem, ha Erdélyt vagy Földvárt akartam felidézni.
És míg mi Lellével és Mikolttal elintegettük, Dani megfürdette a másik kettőt, aztán ezt a kettőt is, én pedig a konyhában tettem a dolgom.
Végezetül össze akartam szedni a szennyest, de nem volt mit.
Nyaralunk. Egész nap itthon, ruhák, kötöttségek nélkül.
Mit kattogok a rutinokon vajon?
A hőség nekem dolgozik, de a napi rutinokat újra kell tanulnom. Helyesebben utolérnek azok maguktól is, tennem sem kell érte, és minden apró bakinál rácsodálkozom, hogy nem véletlen, hogy miért épp úgy szokott az lenni itthon.
A kertben a strand kész, két gyerek mindig van benne. Vagy több. Csodásak, ahogy nem törődnek a rutintalansággal. Ahogy vagyunk, úgy jó.
Ma visszaadtuk a tetőboxot. Megsirattam, ahogy eltűnt a kanyarban, eddig volt mibe kapaszkodjon a szemem, ha Erdélyt vagy Földvárt akartam felidézni.
És míg mi Lellével és Mikolttal elintegettük, Dani megfürdette a másik kettőt, aztán ezt a kettőt is, én pedig a konyhában tettem a dolgom.
Végezetül össze akartam szedni a szennyest, de nem volt mit.
Nyaralunk. Egész nap itthon, ruhák, kötöttségek nélkül.
Mit kattogok a rutinokon vajon?
2013. augusztus 6., kedd
Nagyon nő
Ma este épp olyan volt, mint egy fesztiválozó svéd maca, pucéran, csapzott fehérarany csigákkal a feje tetején, amiből egy vastagabb tincs a szemébe lógva rakoncátlankodott.
Hátrateszi ilyenkor a kis kezeit, és billeg, közben fodrozódik a popsija meg a combja. Imádom, ahogy mórikálja magát, félig tudatosan, félig ártatlanul.
A kék szemeiről ne is tegyek említést, azokban olyan tűz van, hogy néha elképzelem a vesztünket Danival úgy tizenpárév múlva.
Szóval nő.
Minden tekintetben.
Mondogattam mindenfelé, annak aki kérdezte különösképp, hogy mifelénk két éves koring nem elvárás az éjszaka végigalvása, azután meg magától meglesz ez is.
És tessék.
Már Erdélyben is minden éjjel aludt reggelig, és azóta is kivétel az, ha felébred, akkor is csak azért, mert ebben a hőségben vizet kíván. Mert az átalvással együtt varázsütésre a fióknak adta a cumisüveget tápszeretsül. Egyik napról a másikra.
Egy éjjel rámripakodott, hogy:
- Mama! Nem! Viz.
Azóta úgy alakult, hogy a Balatonra már nem is vittünk vésztartalékot sem.
Lassan pelusmentes, és lassan folyékonyan beszél.
A mai kedvencem, mikor az asztalnál reggelizett a négy, Lelle pedig a joghurtot kenegette a tányérján. ( :)))))) )
Mindegyiküknek volt okos érve arra, hogy ezt miért nem szabad, Lelle pedig a legflegmább arccal mindegyiküknek azt válaszolta:
- Nem baj.
:)
Hátrateszi ilyenkor a kis kezeit, és billeg, közben fodrozódik a popsija meg a combja. Imádom, ahogy mórikálja magát, félig tudatosan, félig ártatlanul.
A kék szemeiről ne is tegyek említést, azokban olyan tűz van, hogy néha elképzelem a vesztünket Danival úgy tizenpárév múlva.
Szóval nő.
Minden tekintetben.
Mondogattam mindenfelé, annak aki kérdezte különösképp, hogy mifelénk két éves koring nem elvárás az éjszaka végigalvása, azután meg magától meglesz ez is.
És tessék.
Már Erdélyben is minden éjjel aludt reggelig, és azóta is kivétel az, ha felébred, akkor is csak azért, mert ebben a hőségben vizet kíván. Mert az átalvással együtt varázsütésre a fióknak adta a cumisüveget tápszeretsül. Egyik napról a másikra.
Egy éjjel rámripakodott, hogy:
- Mama! Nem! Viz.
Azóta úgy alakult, hogy a Balatonra már nem is vittünk vésztartalékot sem.
Lassan pelusmentes, és lassan folyékonyan beszél.
A mai kedvencem, mikor az asztalnál reggelizett a négy, Lelle pedig a joghurtot kenegette a tányérján. ( :)))))) )
Mindegyiküknek volt okos érve arra, hogy ezt miért nem szabad, Lelle pedig a legflegmább arccal mindegyiküknek azt válaszolta:
- Nem baj.
:)
Címkék:
Lelle,
Lelle alvás,
Lelle beszél,
Lelle elsők,
Lelle evés
2013. augusztus 5., hétfő
Amikor igazán nyár van
Nagyon régen, amikor még csak ismerkedtünk egymással, Dani és én, nekem az volt az igazi nyaralás, ha kettesben elbújtunk valahova a világ szeme elől, és csak egymásnak voltunk.
Dani társaságibb volt mindig, szerette, ha sokan vannak körülöttünk, ha együtt bandázunk a barátainkkal, és közösek az élmények.
Aztán gyerekeink lettek, és nekem még mindig az volt a kikapcsolódás, ha magunk között voltunk, de amikor végül elengedtem magam barátok társaságában is, akkor rájöttem, hogy nagyszerű dolog kolóniában élni, legalább egy két hétig egy évben.
Mert jó a gyerekeknek, mert több a felnőtt szem, mert nekem is üdítő egy egy éjszakába nyúló beszélgetés másokkal.
Az idei nyaralásunk két felvonásos volt.
Egy hetet Erdélyben töltöttünk, egy hetet pedig a Balaton mellett, közben pedig két napra hazaszaladtunk mosni, esküvőre, és Mikoltot ünnepelni.
Ha azt írom tökéletes volt, az nem mond semmit arról, amit valójában kaptam.
Az erdélyi utunk főszervezője a blog egyik régi olvasója... Nincsenek véletlenek, és nem tudok elég hálás lenni ennek a műfajnak ezért a barátságért.
Kaptunk egy házat, egy csomó élményt, finom ebédeket, barátokat... nem tudom, hogy hogyan köszönhetném meg.
Azt hiszem, a gyerekek legszívesebben ott maradtak volna, mi pedig Danival azon kaptuk magunkat, hogy a magyarókerekei református paptól hazafelé tartva keresi a szemünk a házat, amiben élhetnénk.
Persze abszurd, mégis valami olyat talált meg bennem ez az egy hét, amire régóta vágytam, de fogalmam sem volt róla.
Elengedni a gyerekeket a faluban, hazatérő teheneket bámulni minden este, szénabálák között fogócskázni, tiszta, széplelkű emberekkel beszélgetni.
Már most hiányzik. :)
A "balatoni nyaralónk", ahogy Hanna nevezi, egy kis ház. Anna barátnőm szüleinek a nyaralója, ahol a nagyobbik házban elfér egy sereg ember, a kisebbikben meg mi :) hatan. Egy kőhajításnyira a strandtól, még kettőre a kikötőtől, egy kisebb paradicsom a gyerekeknek is, nekünk is.
Idén a hat gyerekre nyolc, néha kilenc felnőtt jutott. Szerintem még életemben nem volt ilyen jó dolgom, mióta megvan mind a négy babszem.
Nem csináltunk túl sok mindent, így is tökéletesen teljes volt a hetünk. Emmának pedig nagyon drukkolok, hogy mielőbb rendbe jöjjön...
Van jónéhány kedvenc pillanat, és mégtöbb legkedvesebb kép, de megfogalmazva suta, kiragadva pedig nem adja vissza egy kép sem azt, amit jelent nekem kötegében.
Aki kíváncsi a képekre, nézze meg az albumot.
Aki pedig a pillanatokra, azzal szívesen elmegyek egy este a Majorkába meginni egy bambit.
És bár az ember veszte az, hogy felejt, idén nem lesz részletes hogyanisvolt.
Nézzétek el nekem. :)
Dani társaságibb volt mindig, szerette, ha sokan vannak körülöttünk, ha együtt bandázunk a barátainkkal, és közösek az élmények.
Aztán gyerekeink lettek, és nekem még mindig az volt a kikapcsolódás, ha magunk között voltunk, de amikor végül elengedtem magam barátok társaságában is, akkor rájöttem, hogy nagyszerű dolog kolóniában élni, legalább egy két hétig egy évben.
Mert jó a gyerekeknek, mert több a felnőtt szem, mert nekem is üdítő egy egy éjszakába nyúló beszélgetés másokkal.
Az idei nyaralásunk két felvonásos volt.
Egy hetet Erdélyben töltöttünk, egy hetet pedig a Balaton mellett, közben pedig két napra hazaszaladtunk mosni, esküvőre, és Mikoltot ünnepelni.
Ha azt írom tökéletes volt, az nem mond semmit arról, amit valójában kaptam.
Az erdélyi utunk főszervezője a blog egyik régi olvasója... Nincsenek véletlenek, és nem tudok elég hálás lenni ennek a műfajnak ezért a barátságért.
Kaptunk egy házat, egy csomó élményt, finom ebédeket, barátokat... nem tudom, hogy hogyan köszönhetném meg.
Azt hiszem, a gyerekek legszívesebben ott maradtak volna, mi pedig Danival azon kaptuk magunkat, hogy a magyarókerekei református paptól hazafelé tartva keresi a szemünk a házat, amiben élhetnénk.
Persze abszurd, mégis valami olyat talált meg bennem ez az egy hét, amire régóta vágytam, de fogalmam sem volt róla.
Elengedni a gyerekeket a faluban, hazatérő teheneket bámulni minden este, szénabálák között fogócskázni, tiszta, széplelkű emberekkel beszélgetni.
Már most hiányzik. :)
A "balatoni nyaralónk", ahogy Hanna nevezi, egy kis ház. Anna barátnőm szüleinek a nyaralója, ahol a nagyobbik házban elfér egy sereg ember, a kisebbikben meg mi :) hatan. Egy kőhajításnyira a strandtól, még kettőre a kikötőtől, egy kisebb paradicsom a gyerekeknek is, nekünk is.
Idén a hat gyerekre nyolc, néha kilenc felnőtt jutott. Szerintem még életemben nem volt ilyen jó dolgom, mióta megvan mind a négy babszem.
Nem csináltunk túl sok mindent, így is tökéletesen teljes volt a hetünk. Emmának pedig nagyon drukkolok, hogy mielőbb rendbe jöjjön...
Van jónéhány kedvenc pillanat, és mégtöbb legkedvesebb kép, de megfogalmazva suta, kiragadva pedig nem adja vissza egy kép sem azt, amit jelent nekem kötegében.
Aki kíváncsi a képekre, nézze meg az albumot.
Aki pedig a pillanatokra, azzal szívesen elmegyek egy este a Majorkába meginni egy bambit.
És bár az ember veszte az, hogy felejt, idén nem lesz részletes hogyanisvolt.
Nézzétek el nekem. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)






























