Áron még mindig a türelmünket próbára tevő életperiódusában vergődik. Szegény, biztosan neki is elég vacak mindenért kiabálni, dühösködni, mi pedig igyekszünk megértően határokat szabni. Dani roppant türelmes, én nehezebben viselem a mindenen megsértődést, főleg ha az más kárára is van. Nem túl kíméletes, a verekedést, rombolást meg nehezen tolerálom.
Este általában mesenézéssel fejezzük be a napot, amit valamelyikünk laptopjáról választanak. Többnyire sikerül megegyezniük, hogy mi legyen az, de tegnap Áron bármit mondtak a többiek, csak kapálózva kiabálta, hogy neeeem. Idővel sikerült minkenkinek tetsző kompromisszumra jutni, a lànyok kérése után következhetett volna Ároné, aki ebben meg is nyugodott.
Lent tettem a dolgom, mikor Hanna futva jött, hogy siessek, mert a kicsik valamit elrontottak a gépen.
A valami a monitor volt, amit sikerült közös erővel addig feszegetnie Áronnak le, Mikoltnak meg fel, míg eltörték...
Meglehetősen mérges és emelt hangon magyaráztam el nekik, hogy mit okoztak ezzel nekem, meg maguknak, azt hiszem nem minden ment át elsőre, úgyhogy megmutattam nekik az egyébként csodadizájnos lcd-t, és míg csillapodtam Dani összekötötte az asztali monitorral. Nem az igazi, de egyelőre megteszi. (kicsit mások a színek, és van némi nyúlás a kerek formákban, vagyis dolgozni nem igazán tökéletes...)
Áron a várakozásnak megfelelően vérig volt sértve, annyia, hogy azt mondta Daninak, hogy nem is alszik vele. Dani erre átvitte az ágyát a lányok szobájába.
Egy darabig énültem Áron meg Mimi között, tűnődve a levonandókon, aztán kijöttem, hátha elalszanak mind.
A szoba előtt hallgattam, mit beszélgetnek, Áron Hannát fűzte, hogy altassa el, Mikolt meg Áront. Végül Mimi nyert, de túl messze volt a keze ahhoz, hogy Áron meg tudja fogni.
Visszamentem, összetoltam a két ágyat, megsimogattam Hannát, aki azt nehezményezte, hogy így ő kimarad a jóból és az ötleteivel bombázott, hogy hogyan rendezzük át a szobát ahhoz, hogy mind a hárman egymás mellett lehessenek.
Ez ugyan nem hozza vissza a nyavajás monitorom, és éjfélkor Áron már az apja mellett szuszogott, de a kép, ahogy fogják egymás kezét, kicsit helyretette bennem az értékek sorrendjét. Az átrendezésen gondolkodom.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Áron rombol. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Áron rombol. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. január 3., csütörtök
2012. október 24., szerda
Áji
Kicsi Áron, aki a háromévesek között is kinéz vagy négynek, a maga igazán belevaló, de kétségkívül traktor módján ismerkedik a világgal. Még mindig.
Teszi ezt úgy, hogy közben a vizsgálódás bűvöletében selátsehall.
Nem tudok rá haragudni, kivéve ha épp nagyon fáradt vagyok, hiszen teljesen nyilvánvalóan más dimenzióba kerül ilyenkor, és képtelen felmérni, hogy azzal, amit csinál, bármiben, vagy bárkiben kárt tehet.
Sőt, ha sikerül befurakodni ezekbe a pillanatokba, és megérkezik hozzá a szó, ártatlan arccal kér bocsánatot, vagy simogat.
Az egész jelenség megható is, meg vicces is, meg amolyan ölbekapósan agyonszeretgetnivaló is.
Mondom, kivéve mikor fáradt vagyok és az agyamra megy a századik ilyesmi.
Ami mondjuk megesik.
Anyukáméknál fregoli van. Nálunk nincs.
A zsinór gusztán fel van tekerve egy szögre az ajtó mellett, épp csak egy rövid darabon lóg a vakvilágba. Pont olyan magasságban, hogy gyereknek ágaskodnia kelljen, ha el akarja érni.
Lellét fürdetem, de valamiért ki akarok menni, mikor Áron mellémrongyol, és mint a macska a mozgó gombolyagra, veti rá magát a kötélre.
Mire végigfuttatom a mitörténiket, és reagálnék, már koppan a fejemen a fém.
Megtántorodom az ütéstől, és fordultamban cifrákat gondolok (este, százegyedik akció, elisfáradtam tán), de ahogy Áronra esik a tekintetem, már csak nevetni tudok.
Áll megszeppenten, a nyakát kicsit behúzva, a kezét a szája elé kapva, és suttogja rémülten:
- Ajjajjj.
A földre huppanva ölbekapom, megsimogat. Vigyorgok, ő megkönnyebbülten simul.
Miközben feltápászkodom, elregélem neki százegyedszer is, hogy miként maradhat mindenki életben körülötte, és a biztonság kedvéért még egyet tekerek azon a zsinóron.
Amúgy meg imádom, hogy a kíváncsisága felette áll mindennek.
Teszi ezt úgy, hogy közben a vizsgálódás bűvöletében selátsehall.
Nem tudok rá haragudni, kivéve ha épp nagyon fáradt vagyok, hiszen teljesen nyilvánvalóan más dimenzióba kerül ilyenkor, és képtelen felmérni, hogy azzal, amit csinál, bármiben, vagy bárkiben kárt tehet.
Sőt, ha sikerül befurakodni ezekbe a pillanatokba, és megérkezik hozzá a szó, ártatlan arccal kér bocsánatot, vagy simogat.
Az egész jelenség megható is, meg vicces is, meg amolyan ölbekapósan agyonszeretgetnivaló is.
Mondom, kivéve mikor fáradt vagyok és az agyamra megy a századik ilyesmi.
Ami mondjuk megesik.
Anyukáméknál fregoli van. Nálunk nincs.
A zsinór gusztán fel van tekerve egy szögre az ajtó mellett, épp csak egy rövid darabon lóg a vakvilágba. Pont olyan magasságban, hogy gyereknek ágaskodnia kelljen, ha el akarja érni.
Lellét fürdetem, de valamiért ki akarok menni, mikor Áron mellémrongyol, és mint a macska a mozgó gombolyagra, veti rá magát a kötélre.
Mire végigfuttatom a mitörténiket, és reagálnék, már koppan a fejemen a fém.
Megtántorodom az ütéstől, és fordultamban cifrákat gondolok (este, százegyedik akció, elisfáradtam tán), de ahogy Áronra esik a tekintetem, már csak nevetni tudok.
Áll megszeppenten, a nyakát kicsit behúzva, a kezét a szája elé kapva, és suttogja rémülten:
- Ajjajjj.
A földre huppanva ölbekapom, megsimogat. Vigyorgok, ő megkönnyebbülten simul.
Miközben feltápászkodom, elregélem neki százegyedszer is, hogy miként maradhat mindenki életben körülötte, és a biztonság kedvéért még egyet tekerek azon a zsinóron.
Amúgy meg imádom, hogy a kíváncsisága felette áll mindennek.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Áron felfedez,
Áron humor,
Áron rombol
2012. május 3., csütörtök
Arról, amikor jó a vége
Áron abban a korban van, amikor egy másodpercre szem elől téveszteni felér egy halálos ítélettel. Az elmúlt idők legelképesztőbb felismerése volt ez, és mert lassan tanulok, néhány igen emlékezetes félóra van mögöttünk.
Kétszer tűnt el az elmúlt hónapban, mentségemre legyen mondva, egyszer sem az én felügyeletem alatt, bár abban mindenképpen fejlődnöm kell, ahogyan átadom a knowhow-t az éppen aktuális felvigyázóknak. (Mindkét eset jól végződött, bár egyik sem volt szívdobogás mentes, először az ikea forgóajtójából hozta vissza az őr, akinek a társa mellett álltam remegő lábbal, sokadszorra pergetve le a magammozijában az eddigi és ezt követő életemet, másodszor pedig az Anna réti játszótéren kóborolt el, gyakorlatilag a seperc töredéke alatt, és mire Dani megtalálta, már majdnem a parkolónál volt... hogy meglett, az annak a zseniális összefogásnak is köszönhető azt hiszem, ahogy a rohanó apának minden szembejövő mutatta az irányt, merre keressen tovább. A láncreakció eleje Áron a vége Dani, a közepe az összes arrajáró volt... hálám örökké... végül egy pár karjaiban találta meg az akkor már zokogó tekergőt...)
Múlt héten a kamrában fújta szét három perc alatt a cif ablaktisztítót, meg a biot, amiben Lelle meg is fürdött (ezért magamra legalább annyira mérges voltam mint rá), este a fürdőkádba nyomta bele a fürdetőkrém hiánya miatt szolgálatba állított gyerektusfürdőt, míg elfordultam a fogkefékre fogkrémet tenni.
A legbosszantóbb, hogy NEM lehet mindent elpakolni előle. Vagy legalábbis én képtelen vagyok a ház minden szegletét Áronbiztossá tenni, meg az, hogy bármit is csinál, azt rettentő hatékonyan teszi, viszont legalább ezerszer annyi idő alatt tudom visszaállítani az eredeti állapotokat, mint amennyi neki kell az ismerkedéshez.
Vannak persze egészen édes pillanatai is ezeknek a megunhatatlan felfedezésrohamoknak.
A minap az előszobában ruhatárolásra degradálódott csinos kis padra mászott fel (egészen biztosan elhangzott már a számból vagy százezerszer, hogy ezt ne tegye (egyikük sem), mert letúrják a cuccokat, és mert abból a magasságból már elérnek olyasmiket is, amiket nem nekik szántam), és bár már sokkal jobb vagyok a párperccsend hívószó meghallásában, most megint késve érkeztem.
Áron állt a kiskosár előtt, amiben csupa haszontalan (ez az a sarok, ami vonzza a kacatokat, de legalább pofás outfitben teszi) dolgot tárolunk, és kenegette épp a pocakját a pólóján keresztül a hogyishívják deostiftemmel.
Kérdem tőle a kacagást visszafojtva:
- Hát Te komám mit csinálsz?
Jól megrémült, a kis beste tudta jól, hogy a tilosban kóricál...
- Csak beillatozom a szívemet.
Kétszer tűnt el az elmúlt hónapban, mentségemre legyen mondva, egyszer sem az én felügyeletem alatt, bár abban mindenképpen fejlődnöm kell, ahogyan átadom a knowhow-t az éppen aktuális felvigyázóknak. (Mindkét eset jól végződött, bár egyik sem volt szívdobogás mentes, először az ikea forgóajtójából hozta vissza az őr, akinek a társa mellett álltam remegő lábbal, sokadszorra pergetve le a magammozijában az eddigi és ezt követő életemet, másodszor pedig az Anna réti játszótéren kóborolt el, gyakorlatilag a seperc töredéke alatt, és mire Dani megtalálta, már majdnem a parkolónál volt... hogy meglett, az annak a zseniális összefogásnak is köszönhető azt hiszem, ahogy a rohanó apának minden szembejövő mutatta az irányt, merre keressen tovább. A láncreakció eleje Áron a vége Dani, a közepe az összes arrajáró volt... hálám örökké... végül egy pár karjaiban találta meg az akkor már zokogó tekergőt...)
Múlt héten a kamrában fújta szét három perc alatt a cif ablaktisztítót, meg a biot, amiben Lelle meg is fürdött (ezért magamra legalább annyira mérges voltam mint rá), este a fürdőkádba nyomta bele a fürdetőkrém hiánya miatt szolgálatba állított gyerektusfürdőt, míg elfordultam a fogkefékre fogkrémet tenni.
A legbosszantóbb, hogy NEM lehet mindent elpakolni előle. Vagy legalábbis én képtelen vagyok a ház minden szegletét Áronbiztossá tenni, meg az, hogy bármit is csinál, azt rettentő hatékonyan teszi, viszont legalább ezerszer annyi idő alatt tudom visszaállítani az eredeti állapotokat, mint amennyi neki kell az ismerkedéshez.
Vannak persze egészen édes pillanatai is ezeknek a megunhatatlan felfedezésrohamoknak.
A minap az előszobában ruhatárolásra degradálódott csinos kis padra mászott fel (egészen biztosan elhangzott már a számból vagy százezerszer, hogy ezt ne tegye (egyikük sem), mert letúrják a cuccokat, és mert abból a magasságból már elérnek olyasmiket is, amiket nem nekik szántam), és bár már sokkal jobb vagyok a párperccsend hívószó meghallásában, most megint késve érkeztem.
Áron állt a kiskosár előtt, amiben csupa haszontalan (ez az a sarok, ami vonzza a kacatokat, de legalább pofás outfitben teszi) dolgot tárolunk, és kenegette épp a pocakját a pólóján keresztül a hogyishívják deostiftemmel.
Kérdem tőle a kacagást visszafojtva:
- Hát Te komám mit csinálsz?
Jól megrémült, a kis beste tudta jól, hogy a tilosban kóricál...
- Csak beillatozom a szívemet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)













