2009. december 31., csütörtök

Szolgálati

Sikerült képekkel illusztrálnom néhány régebbi bejegyzést... Sőt, a mellékelt linkre kattintva megtekinthetők a fotózás képei is.

Összegzés

Az év utolsó napjának előestéjén eltűnődtem, mennyi minden történt velünk ebben az évben. Azt hiszem egy pár évre valót sikerült megélnünk, ha tennék fogadalmat a jövőre vonatkozóan, akkor az
1. csak élvezem azt, amit az idén megteremtettünk
2. nem szülök, de még csak pocakot sem szeretnék 2010-ben.

Januárban Dani újra dolgozó apuka lett, ezzel megkezdtük a második nászút után a hármasban való lét megismerését.
Február elsején megtörtént az első kalapácsütés a házban, amivel kezdetét vette a felújítás.
Márciusban Áron a pocakomba költözött.
Áprilisban Mikoltot elkezdtem tornára hordani, mert nem fejlődött úgy, ahogy a korához képest elvárható lett volna, nem kis ijedtséget és nem kevés álmatlan éjszakát okozva nekem.
Májusban elkezdtem összepakolni a lakást, majd május végén végre beköltöztünk a házunkba.
Június elején kiderült, hogy Hanna márciustól óvodába mehet.
Júliusban megünnepeltük Mikolt első születésnapját, aki hamarosan elkezdett a lábára állni, és nemsokára menni is.
Augusztusban két hetet Olaszországban töltöttünk, már egészen nagy pocakkal, így utólag nagyon örülök, hogy vállalkoztunk erre az útra, de akkor elég fárasztónak éltük meg... :)
Szeptemberben Mikolt elindult, és ezzel mind megnyugodtunk, rendben van.
Októberben Hanna három éves lett, és először gyűlt össze nálunk az egész nagycsalád.
November a betegeskedés, a maximális lelassulás, és a várakozás hónapja volt, hamar sötétedő napokkal, sok nyűgösködéssel, de túl vagyunk rajta.
December... varázslatos, nagyon fárasztó és az évünk egyik legszebb hónapja volt. Dani születésnapja, a Mikulás, Áron érkezése, a Karácsony, és az együtt töltött hetek ideje.

Mindezek mellett pedig olyan örömök, mint Blanka pocaklakósága, vagy hogy a Dédink még mindig velünk ünnepelt.
Nem kívánnék mást, mint egy kicsit nyugisabb újévet, gyerekekben gyönyörködőset, utazósat, de nem nagyon messzire, nézelődőset, töltekezőset, egészségben, türelemben, mosolyokban bővelkedőst.
És mindenkinek olyat, amilyent kíván magának, szeretettel.

2009. december 30., szerda

Két hetes

Egyre hosszabb, de a karcsú vagy hogyanmondjuk fiúsabban... formát tartja. Tegnap este megpróbáltuk megmérni, de csak egy szobai, nemtúlpontos mérlegünk van erre az esetre, amire papával, majd nélkül méricskélve végül nagyjából 3500, 3600 grammban egyeztünk meg. Ez mondjuk fél kiló plusz, de tulajdonképpen teljesen mindegy is, hiszen Áronunk eszik, amikor jónak látja, amennyit szeretne, és közben többször fejek is, mert kell. Így nem aggódom, tej van bőven, a picikénk pedig jóllakik, látjuk a sok mosolygásból, a pelusok tartalmából, és a nyugodtságából egyaránt.

Hosszra 55 cm, először mért érték...

Egyre többet nézelődik, és még mindig kézbenbaba, amit nem bánunk, és igyekszem elhessegetni a gondolatát annak, hogy jövő péntektől ez határozottan meg fog változni... Az első héten még figyeltem, mik azok a helyzetek, amikor hárommal egyedül nem megy, mára belefelejtkeztem az öttagúságunk nagyszerű jelenébe, és nem stresszelem magam, pedig vészesen közeleg az idő, amikor Dani újra felveszi a fegyverzetet és elindul mammutot vadászni.

Mikolt egy kis csibész, de érdeklődő, és szerintem idővel jó testvér is lesz, egyelőre ha leteszem a földre Áront, akkor körülötte szaladgál, és közben huncutul figyel a szeme sarkából, hogy szólok-e. Hanna maradt a gondoskodó nagytestvér, ha kell, ha nem, cumival tömné, volt már néhány beszélgetésünk vele erről, remélem lesz haszna is.

Sokat jut eszembe Dóri mostanában, akitől az egyik kedvenc szlogent átemelném mihozzánk, vagyis három gyerek az nem kettő, vagy fordítva, plusz kis kiegészítés, miszerint három gyerek az nem egyel több a kettőnél. A háromban az a nehéz, hogy több, mint ahány kéz. És több, mint amennyi szem. És több, mint ahány felé az ember könnyedén osztja meg a figyelmét. Még ha két szülő is van jelen épp. Hogy zónavédekezést kell alkalmazni az embervédelem helyett és ez egészen más stratégiát igényel. Tanulnunk kell még, hogy aztán rutinokat szerezzünk, mert bízom benne, hogy itt is nagyban ez a kulcs. Ehhez viszont idő kell, és azt hiszem a tavasz és a három hónapos kor ebben nagy segítéget fog jelenteni.

Addig pedig csak futok magam után, figyelek, igyekszem, és közben szeretgetem mindhármat és csodálom mindhármat, és sokszor becsukom a szemem, és befogom a fülem, és türelmet kérek, és örülök, hogy Dani velünk van.

2009. december 29., kedd

Kicsit még karácsony

Amikor megvettük ezt a házat, Dani nagyon sokszor elmondta, hogy ha már ekkora terhet vállaltunk, legyen benne örömünk is, ami neki leginkább a nyitott ajtót jelenti. Vagyis, ha tehetjük, hívunk. Rokonokat, barátokat, mert jó együtt, mert jó itt együtt.

Áron születése előtt mondogattam, hogy a karácsony akkor volna az igazi, ha nem nekünk kellene összeszednünk magunkat gyerekestül és útnak indulnunk százfelé, hanem ide jönne a család, bárhogyis. Nyitva hagytuk a kérdést Áron születéséig, aztán úgy alakult, hogy tényleg ez lett a legjobb mindannyiunknak.

13 felnőtt, egy pocak, egy bébi és a lányok, ennyien voltunk, Mari nálunk főzött ebédre lazacot, a mamám töltött csirkét hozott, volt sütemény, és a tavaszi meleg ellenére Dani begyújtott a kemencébe, hogy ropogjon. Az ablakot kinyitottuk, annyira jól sikerült, de nem bántam, a hangulathoz ez is hozzátartozott.

Fél hatig voltunk együtt, nagy asztalnál ebédeltünk, (részben emiatt bontottunk anno falat, hogy elférjen egy ekkora asztal) volt rengeteg sütemény, kis ajándékozás, de a legjobb az együtt töltött idő volt, amiben mindenki otthon érezte magát. A tesóim is itt maradtak egészen délutánig, Hanna nem is aludt végül, Mikolt azért elfáradt és lefeküdt. Áron kézben volt egész nap, néha evett, néha mosolygott, vagyis olyan volt, mint mindig. :)
Ma este Dani barátai közül jöttek el hatan, plusz egy egyéves, részben Áronnézőbe, részben Guytalálkozásra, sushit ettünk, beszélgettünk, teáztunk. Megtelt a ház, szeretem, amikor sokan vagyunk. Folytatás a közeljövőben...

2009. december 28., hétfő

Hányás és társai

A tegnapi nap az aggódás jegyében telt. Leginkább mindenkiért...
Mikolt kezdte reggel, háromszor kellett a pelusával együtt a ruháit is cserélnünk. A harmadik után viszont mintha elvágták volna. Kis normaflor és semmi étvágy, de legalább megállt a hasmenése.

Este Mariéknál voltunk, ahogy elindultunk hazafelé, Hanna összehányta a hátsó traktust a kocsiban, közte Áron székét, és Mikolt ölét is. Itthon még háromszor megismételte mindezt, aztán jókedvűen ment fürdeni, és inni kért. Sokszor.

Örültem volna, de én is nagyon vacakul lettem, alul fölül jött ki minden, sőt, miután egy kortyot ittam, az is távozott. Rémisztő volt, főleg Áron miatt, de úgy látszik, a fiúk ezúttal megmenekültek.

Mára mindenki jól van, nyoma sincs betegségnek, sőt olyan étvággyal ettek a lányok, amilyet régóta nem láttunk tőlük. Én két kiló minusszal végeztem, és elég fáradt is vagyok, de legalább nem lett rosszabb a helyzet.

Fotó by Biró Virág

Hanna születése indította el bennem a fotózás iránti vonzalmat. Előtte nem nagyon volt a kezemben kamera, nem is érdekelt, sőt, egy korábbi kapcsolatban még konfliktusforrás is volt. Azóta ezen csak mosolygok...

Hiába igyekeztem minél jobb képeket készíteni, a vágy, hogy egyszer valaki, aki profi, készítsen rólunk, a gyerekeimről képeket, nem múlt. Voltak próbálkozások megtalálni az "igazit", vagy nagyon sokat kért, vagy nem volt megfelelő az én világomnak. Mígnem az ősszel megtaláltam. Egy blog segített, és azonnal azt gondoltam, Virág a mi emberünk. Tiszta, és olyan a szeme, amin keresztül szívesen nézem a világot.

Hanna születésnapja után nem sokkal voltunk megörökíteni az aktuálist, és azt kaptam, amit mindig is szerettem volna. Barátságos, meleg, ránkhagyatkozó fotóst, és bár a lányokkal nem volt egyszerű a művelet, és a végére mind nagyon elfáradtunk, az eredmény szerintem megérte.
Mivel a családnak karácsonyi ajándék volt mindez, eddig nem akartam közzétenni az örömöt, amit Virág adott nekünk, de most itt a lehetőség... Úgyhogy ezúton is köszönjük :)

A számítógépünk betegeskedése miatt, valamint, mert nem találom a cd-t, amin a képek vannak, pillanatnyilag nem tudok képekkel szolgálni, de igyekszem pótolni. Addig is a honlap, hátha más is kedvet kap... :)

Idővel ide fogom feltölteni a maradékot. Amint lesz egy használható monitorunk és be fogom tudni kapcsolni a saját gépünket...

Még néhány kedvenc...

2009. december 27., vasárnap

Kis Mikolt felfogta

Amikor Mikolt született, és hazahoztuk, Hanna két hétig csupa mosoly, megértés, elfogadás volt. Mondtuk is egymásnak Danival, hogy lesz ennek még bőjtje. Lett is. Három hetes lett a kicsi, mire leesett Hnnának is, hogy nem lesz egyhamar vége a légy kicsit türelemmel időszaknak. Hisztik, földhözcsapódások, kezelhetetlen kirohanások váltogatták egymást egy darabig, aztán lecsillapodott a forgószél, szép lassan visszaállt, vagy inkább újrafogalmazódott a család.

Mikolt már a szülést megelőzően is vette, hogy valami változik. Sokat kívánkozott kézbe, ölbe, rengeteget nyűgösködött az utolsó időkben, és nagyon sok türelem, és még annyiszor több szeretet kellett hozzá, hogy némi segítséget nyújthassak neki, ő pedig megnyugodhasson.

Amikor kórházba vonultam, Mikolt engedett, de az első és utolsó látogatás odabenn katasztrofálisra sikeredett. Amíg együtt voltunk, mosolygott, de amikor el kellett válnunk, kiborult. Amikor hazaértünk, láttam, hogy megnőtt, érzelmileg, fizikailag, dolgozik, feldolgoz, és valami nem stimmel.
Nem kapcsolta és még most sem kapcsolja össze mindezt Áronnal, sosem bántotta, sohasem túrta ki mellőlem, nem akar az ölemben lenni, ha szopizik a legkisebb, mindez még meghatóbbá teszi számomra amit látok. Kis öreg, aki gondterhelten jár fel alá, és elemzi az eseményeket.
Reggeltől estig nyűglődik, kiabál, mérgelődik. Persze itt a dackorszak eleje, és három fogat növeszt épp, sőt hasmenés is volt közben, de az új testvér mégis itt van velünk, nem lehet nem észrevenni mekkora változás ez mindenkinek.
Mikolt a legnagyobb "vesztes", a legkisebb státusza elveszett, kapcsolódni még nem tud, és nem is olyan kisanyuka típus ő, mint Hanna. Vannak azért nagyon kedves közeledési törekvései Áron felé, imádom, ahogy a földre csüccsen, megütögeti maga mellett a helyet, jelezvén, ide tegyem Áront, mert fogni szeretné. Ma délben pedig, amikor Áron a fotelben ejtőzött, tüzetesen megvizsgálta, minden apró kis lukba benyúlt, ami épp nem volt betakarva rajta. Orr, fülecske. Az egyik kezet nem találta, kitakarta, megkereste. A szemével is egyre óvatosabb, de azért résen kell lennünk. Hagyom, amennyire tehetem, a kis dömper pedig örül neki.
Egy szó, mint száz, kis Mikolt megértette, hogy a kis kék csomag a miénk, az övé is, itt marad, és nem könnyű neki. Szeretgetjük, engedjük, figyelünk rá, és ez sokszor még így sem elég... Csak várom, hogy könnyebb legyen neki, hogy újra annyit mosolyogjon, mint azelőtt, hogy a kis koboldunk végre hazaérjen...

Még gyorsabban...

Már Mikoltnál is meglepő volt, ahogy gyorsul az idő. Áronnál észrevétlen történnek az újdonságok, ha nem figyelek, maholnap a diplomaosztóján csücsülünk... Igyekszem hát minden pillanatot mélyen a szívembe vésni, és amennyire engedik a körülmények, le is írom. (írnám lelkesebben, de jelenleg pl. a számítógépünk adta meg magát... :) az angyalok pedig már elreppentek, így újat kérni nem lehet...)

Áron szépen gömbölyödik, még mindig a szopi a legfőbb tevékenysége, ha tehetné, szerintem éjjel nappal ezt a foglalatosságot gyakorolná. Ha épp nem szopizik, akkor a legszívesebben kézben van, a legjobb, ha a cici az orra és a szája közötti édes kis gödörben van.

Sokat mosolyog, sőt széles, hangtalan, majdnem kacagást is láttunk már tőle.

Pár napja, szám szerint ha jól emlékszem három, észrevette a kezét, azóta ha a látóterébe kerül, figyelmesen nézegeti. Nő a szempillája, ha így folytatja, akkor a lányok nyomdokaiba lépve seprűi lesznek, fekete és sűrű. Ma délután pedig leesett a köldökcsonkja is, ezzel újabb lépést téve a csecsemőkor felé.
Tegnap volt hajmosás, ma pedig körömvágás. Az elsők.

Néha hason alszik, leginkább az oldalán, éjjel mellettem, nappal kézben, kanapén, kiságyban.

Voltunk már sétálni is, autózni is sikerült az ünnepek alatt, mindent Áronosan, békésen visel.

Dani tegnap a levegőre készülve (plusz 10 fokban muszáj volt kimennünk, pedig milyen jó lett volna a zimankóban bentről nem kivágyakozni, csak élvezni az új játékokat, a gyerekeket, a finom sütiket...) azt találta mondani, hogy nem is meri hangosan, de kellene neki ebből a gyerekből még egy ilyen... Nem csodálom, én sem tudok betelni vele...

2009. december 25., péntek

Mikarácsonyunk



Áldott békés Karácsonyt kívánunk mindannyiótoknak...

Olyan szép pillanatok voltak a mai napban.

Amikor délután mindenki aludt, a kemencében ropogott a tűz, a karácsonyfa már a helyén, alatta az ajándékok. Ültem egyedül, volt egy kis időm, és csak örömködtem magamban, mert idén mi kaptuk a legeslegszebb ajándékot...

Amikor Hanna ébredt, és alig várta, hogy szép ruhába öltözhessen, és megnézze, hoztak-e az angyalok karácsonyfát. A csillogó szemeiket látni, amikor a sok kis lámpa fényét először meglátták. Hogy mindkettőnek kellett egy egy angyal a fáról, és csak ezután érdekelte őket a sok csomag.

Amikor Hanna előhozta a saját maga által becsomagolt játékait, és mindenkinek adott egyet egyet, mielőtt a sajátjait megnézte volna...


Hogy a nagymamánál mi is kaptunk ajándékot, amit tegnap együtt készítettek.

Amikor hosszúra nyúlt az este, és annyira elfáradtak, hogy nem tudtak elaludni, így végül hárman, Hanna, Mimi és én a szivacson feküdtünk, Mikolt középen. Fogták egymás kezét, és mozdulatlanul gondolkodtak...

Hogy béke volt, lelassultunk, ami három baba mellett nem mindig sikerül.

2009. december 22., kedd

Itt a vége, vagyis betöltöttük a 40. hetet azaz Áron 1 hetes lett



Kicsit a számokról...
Volt nálunk a védőnéni, Sári. Új nekünk, és nagyon szeretjük. Kellőképpen rugalmas, fiatal, egyszóval pont nekünk való. Ma felhívott, mikor jöjjön, kértem, hozzon egy mérleget is, hozott.

Nos Áron 3290 gramm volt, amikor született, 3140 gramm egy napos korában, ma pedig 3480 grammot mértünk. Van értelme az éjszakai megasok szopinak. (ezzel azonos ütemben fogynak rólam a kilók, tegnap este 73 kg voltam, -7 a 80 kg-s szülési súlyomhoz képest) Igény szerint szoptatom, óra amúgy sincs a lakásban, de érzésre másfél óránként. Simul, a kis ráncos kéz is lassan csak emlék.

Kezdünk belejönni az ötös létbe. Tegnap sikerült olyan napot produkálnunk, hogy többnyire csak egy gyerekünk volt, de a legtöbb kettő. Hanna végigaludta a délelőttöt, (kicsit tartottam tőle, hogy beteg lesz, de nem...) Áron mintagyerekként evett, aludt, nézelődött, mindezt akkor, amikor a többiek épp nem igényeltek törődést. Nappal már a saját ágyikójában alszik, ez is egy fokmérője a megérkezésünknek. Délután mind a három gyerekecske egyszerre sziesztázott, így nekem is jutott egy kis pihenés. Tartsák meg e jó szokásukat...

Este két részre osztottuk a fürdetést, Áron fél nyolckor pancsolt egyet, majd evett és nyolckor már aludt is. Így a régi vacsora-fürdés rendet sikerült tartani, amitől a lányok mintha megnyugodtak volna. Áron pedig először fél 11 körül kért, aztán azonnal visszaaludt. Éjjel rengetegszer szopizott, de mert mind után aludt tovább, reggel fél tízkor majdnem kipihenten keltünk. Igaz, hogy hajnalban a pocakomra kéreckedett, de nem bánom, imádom a kis szuszogit, ahogy belémbújik...

Az alvással kapcsolatban... Nappal a kezemben alszik el, de le lehet tenni utána, sokszor alszik keveseket, kivéve ha cumizhat. Így ha nyugtalan cumizik. Így is számlálhatatlan sokszor szopizik, úgyhogy letettem a kérdést. Fejek is, bő egy liter lefagyasztva, Hanna tegnap kért belőle, finom.

A sárgasága múlóban. Valaki kérdezte, milyen, hogy fiú. Fogalmam sincs, egyelőre kisbaba, élvezem ezt a sohaújra állapotát, és ha nagyon belegondolok, örülök, hogy kisfiú, de annak még jobban, hogy van.

2009. december 21., hétfő

A kedvenc témánk, mostmár kibővülve :)

Nos mosolyoghatnékom van, bár igazából csak kóválygok...

A legjobban alvónk is olyan estét produkált, mint még soha. Többször kéretett mindkettőnket, mire végre fél éjfélkor elaludt. Hanna volt a legfáradtabb, ő szimplán csak hozta a formáját, vagyis mellette kellett lenni, aztán amikor Áron felsírt, elengedett, Dani váltott, ők azt hiszem Mikolttal egy időben már aludtak.

Áron sírdogált, kiabált, így vele inkább lejöttem, aztán éjfél után nem sokkal visszamentünk a hálószobába, bízva a legjobbakban. Fél kettőkor az ezredik szopi, a sokadik póz, és némi elégedetlenkedés után végül a karomban aludt el... Nekem meg leesett a fejem. Fejni nem tudtam, így éjjel mire felébredtem minden tejben úszott. Kitámolyogtam a fürdőbe, a sötétben levertem amit csak lehetett, de sikerült 200 ml-től megválva lefeküdni.

Hajnalban Hanna jött át, Dani nem ébredt fel rá, így befészkelte magát közénk, majd rámfeküdt. Fél hét körül kegyelemért könyörögtem, Dani átvitte a matracra. Áron természetesen erre felriadt, szopizott, majd újra rajtam visszaludt. Hanna fél nyolckor kiabálós sírással ébredt, felverve Mikoltot is.

Nos azóta Mikolt ébren randalírozik, Áron a nagyágyban hason(!) az igazak álmát alussza, Hanna pedig a kanapén alszik. Én pedig kilencig kaptam egy órát, míg gyerek és szolgálatmentes állapotban pihenhettem.

Megoldódik?

Kérdés...

Van összefüggés az elmúlt idők éjjelig tartó fentlétei és aközött, hogy Áron már második napja este kilenc és éjfél között ismerkedik tágra nyílt szemekkel a világgal?
Vagy csak nem kéne megfürdetni?
Most már szívesen aludnék...

2009. december 20., vasárnap

És eljött az ötödik nap

A mikor kinek mi a dolga zűrzavar mintha kicsit csökkenne minden nappal. Három gyerekkel egyelőre két felnőttnek kell lennie ahhoz, hogy elkerüljük a nagyobb súrlódásokat, bármelyikük teljes kiborulását, vagy hogy a környezet viszonylagos állandóságát biztosítani tudjuk. Azaz kevesen vagyunk ha csak mi vagyunk... Így aztán sokszor jön valaki, aki segít, és remélem idővel öttagúként is fogunk tudni normálisan (egyéb teendőket is ellátva, mint eddig, pl. ennivaló készítése, minimális rend megteremtése) funkcionálni.

Tegnap végre felkerült egy kis polc a kiságy végére, hogy valami pakolóhelyem legyen, amire az éjszakai műszak kellékei kerülhetnek. (nem mintha Áron egy másodpercet is töltött volna eddig a fentemlítettben, de az a vízióm, hogy nappal az ő, és a többiek nyugalma érdekében, míg ki nem találom, hogy az alsó szinten hol legyen a helye, ide teszem, és még a légzésfigyelőt is beüzemelem... na ezért van kiságy a nagyágy mellett) Még egy hősugárzót is sikerült beszereznünk, ami elengedhetetlen feltétele volt a fürdetésnek, ugyanis Áron még nem fürdött idehaza, mert megfagyott volna.

Ezek mellett a minimál projektek mellett már csak apró öröm, hogy lehetett havat lapátolni, míg Áron Dani kezében nézelődött odabentről, Mikolt pedig velem és Palival kint nyekergett (üvöltött, ahogy tudott... minden évszakváltás ilyen heves érzelmeket vált ki belőle), Hanna pedig nyúzott, adjam oda neki a lapátot...

Már egyszer megéltük, hogy változtunk egy hatalmasat, most mégis van, hogy tehetetlennek érzem magam, és nem tudok jól reagálni a nagyobbakra.

Hanna tegnap reggel folyós hasmenést produkált, fájt a pocakja is, ami miatt diétára fogtuk, bár étvágya nem nagyon volt. Nagyon hamar elfáradt így, és az amúgy is nehezen kezelhető hisztijeiből az átlagnál is többet produkált, pedig ezeket már lecsengettük rég... Ismerős, de nehéz. Neki a leginkább...
Nála az a jellemző, hogy egyáltalán nem hallja ha mondok valamit, nem reagál, nem válaszol. Bárki jön, azonnal meséltet, nem tűri, hogy két szót váltsunk. Kiborul minden apróságon, és mert természetesen kimondott oka sincs, segíteni is nehéz neki. Ha megpróbálom, nem hagy. Szeretgetni ilyenkor őt nem lehet... Úgyhogy próbálok neki én is mesélni, amennyit csak lehet, és elfogadni, hogy míg én csendesen beszélek hozzá, ő kiabál.
Este jó. Az estéket amúgy is szeretem, ha van időm, igyekszem mindegyikükkel egy kis saját időt lopni. Ha érzi, hogy csak az övé vagyok, egészen megváltozik... hát persze.... Ha éjjel jön, megölelhetem, ha elalszik, fogom a kezét, hozzámbújik, kisbaba. Ilyenkor megnyugszik, és ez olyan jó. Nagyon szeretnék hamar túllendülni ezen a szakaszon, nem lehet könnyű neki másodjára is trónfosztottnak lenni. És hagyom, hogy nappal is cumizzon...

Mikolt is felnőtt... A tekintete egészen más. Már egy pár héttel Áron érkezése előtt elkezdett erre készülni, és azóta is napról napra nagyobb. Még mindig kicsinek hívjuk, és ezen nem is szeretnék változtatni. Olyan pici még. És annyi mindent ért.
Ő sokkal jobban ki tudja fejezni, ha valami bántja, egyértelmű, és a megoldás is egyértelmű nála. Ha nem azt kapja, amit akar, megsértődik, így őt inkább engedni kell, ha azt szeretném, jól legyen. Nem egyszerű, mert pl. le akarja venni Áronról a kissapkát, majd visszaadni. :) És ezt még finoman nem tudja. Vagy azt akarja, hogy Áron szopizzon, és addig nyomja a kis buksit, amíg az nem engedelmeskedik.
Egyébként pedig folyamatosan sírdogál, cumizik, nem találja a helyét. És mert nem beszél, vele kevesebbet kommunikálunk. Vagy máshogy, mégis érzem a középsőségét.
Ma reggel be tudtam menni hozzá, amikor ébredt. Csak ketten voltunk, mert Hanna már lent reggelizett. Olyan jó volt látni, hogy örül a reggelnek, annak, hogy kettesben vagyunk. :) megölelgettem, bújt, ahogy szokott, és egy kicsit talán visszatért a régi egységünk. Igyekszem ebből minél többet, látom, mennyire kell ez mindkettőnknek.

Hogy hogyan fogadják a legkisebbet?
Hanna tegnap fürdetésnél a sarkunkban segédkezett. Mindennek részese szeretett volna lenn, nézte, ahogy készül a víz a kiskádban, ahogy vetkőztetjük a cseppet:
- Áron nagyon szép kisfiú.
Tényleg kis formás. És kisfiús. Dani tegnap látta először igazán kicsomagolva, meg is lepődött, milyen hosszú mindene.

Reggel Áron nyekergett a nagyágyban, Hanna szaladt és talált egy cumit, amivel tegnap próbálkoztam. A szájába akarta adni, de Áron nem fogadta el. Aztán hosszú csend. A kisszobában öltöztettem Mikoltot, kérdem tőle, mi történik:
- Nem kérte a cumit, de megfogta a kezemet.
Amikor átmentem hozzájuk, Hanna gubbasztott Áron mellett, fogta a kezét, és nézegette.

Mikoltnál még nem derült ki igazán, hogy mit gondol. Inkább csak furcsállja Áron apróságát, nézegeti a kezecskét, a kis lábat, és felhúzott orral szuszog hozzá, amit akkor tesz, ha valami fáj. Hanna is rácsodálkozott, hogy Áron kezében csont van:- Mama, nézd, csont... Nem érti, miért nem eszik rendesen, mit csinál amikor szopizik. De reggel az öltöztetésnél nagyon lelkesen vitte Daninak a kisbodyt. Amikor Áron sír, Mimi kommentál: -Síí. Amikor alszik: -Szzzi.

Hát így vagyunk. Áron pedig lassan nyílik, egyre többször látjuk már a szemeit is. Rengeteget szopizik, egy evésnél háromszor repetázik, közben nézelődik. A lányok 10 perc alatt rendezték le ezt a műveletet, ami azért volt könnyebb ennél a fél-háromnegyed órás elfoglaltságnál, mert Hanna észre sem vette, hogy időt töltök a szoptatással.
Annyi biztos, hogy Mikolt a legjobb alvó és a legjobban elalvó gyerekünk, Áront kézben kell még tartani egy darabig, mielőtt letehetném. Tegnap este 10 és éjfél között viszont semmi sem volt jó, nyekergett, tekergett, bármit is próbáltam. A cumit nem kérte, a cicitől bosszús lett a végére. Aztán feladtam. Kijöttem, ő pedig csendben elaludt. (???)

A cumiparám elmúlóban, látom, hogy neki mikor mi kell, ma nappal az egyik kiadós evés után még komfortszopizni szeretett volna, de olyan sok a tejem, hogy folyton nyelnie kellett, így kiköpte a cicit, viszont örömmel csócsálta a cumiját. És ha neki jó, akkor nincs kérdés...

Összességében nagyon jó, és nagyon más, és nagyon nehéz, és nagyon szép nagycsaládosnak lenni, ilyen sok aprósággal... Szokom, figyelem, mikor vannak olyan pontjai a napunknak, amit egyedül nem tudok majd kivitelezni, de egyelőre jó, hogy mindig van segítség. Amire nagy szükségem van most, az türelem, kreativitás, humor, némi pihenés, és ha lehetne, néha osztódnék egy kicsit.

2009. december 18., péntek

Kicsi Áron most


Picit besárgult, ennek ellenére rendszeresen felébred szopizni. Csukott szemmel teszi, és ha nem kapja időben, hát megkeresi az ujjacskáját és nagy erőkkel szívogatja. Tegnap este, hogy Hannától el tudjak köszönni, cumit adtam neki. Mintha mindig is cumizott volna... Megrémültem, így inkább elvettem tőle, és cicit adtam neki, egy perc múlva elaludt. Megkönnyebbültem.

Rengeteg, nagyon rövid, selyemhaja van, szőke, és ha simogatom, olyan, mint egy kis bársonysapi. Szopi után mosolyog, annyira szeretem ezt. Meg a szuszogást, és a felnyekkenést, olyan hamar elfelejtettem ezeket a dolgokat és most olyan jó újra hallani, látni...

Kicsit tartottam tőle, hogy az itthoni nyüzsgés, a lányok hangazavargása hogyan fogja érinteni, de mint aki tényleg hazaért, nézi, figyeli a nagyokat, és egyáltalán nem zavarja, ha Mikolt a maga nem igazán csendes módján játszik mellette, vagy Hanna megsimogatja, betakarja a fejét is...

Eszik, alszik, éjjel hangja sincs, maratonit szopizik, de csak egyszer. Kettő és négy között. Ha valamire szüksége van, kér. Mama, légyszíves, szeretnék. Kismacska hangja van, és néha nagyon emlékeztet Hannára. Nyilas rák. Mindenkiből van benne egy kicsi. :)
Sok sok kép itt.

Minden nappal egyre jobban és egész másként szeretem :):)

A hogyvagyokról címszavakban

Nagyon szerettem volna hazajönni.
Jó itthon, de így utólag odabenn a "börtönben" sem volt rossz.
Ha bejöhettek volna, lehet, hogy szombatig maradtunk volna.
Mert csak egy gyerekre kellett, hogy jusson.
Arra az egyre, aki innentől az utolsó a sorban. Tetszik vagy sem. Mondanom sem kell, nem...
Mert ő a legtürelmesebb, mert ő alszik a legtöbbet, mert ő a legcsendesebb.
Megrémültem...
A feladattól, mi lesz, ha egyedül maradok a hárommal.
Azt hittem, kettő után már olyan sokkal könnyebb alkalmazkodni a harmadikhoz.
...
Egy üres cső vagyok, amin átfolyik az energia. Valahonnan kapom és azonnal tovább is adom.
És ez így lesz, míg meg nem ismerem, meg nem szokom a nagycsaládos létet.
Érzelmileg hullámzom, hol elönt valami hihetetlen béke, erő, szeretet, hol sírhatnékom van, és pánikolok.
Tegnap este a cumikérdésen.
A lányok cumiznak.
Hannánál kínlódtam, Mikoltnál nem. Most megint kínlódom. Olyan szépen szopizik...
Különben pedig nem mindegy?
Három napos lesz... Az sok, vagy kevés? Csináljam a dolgom, vagy csak lebegjek még egy ideig?

Szeretnék mind a hárommal ugyanannyit, ugyanúgy.
Megint Feldmár jutott az eszembe.
Új gyerek érkezésével az addig működő már nem működik. Újra kell installálni. Mindannyiunknak.
Nekem először, hogy aztán segítsek a kicsiknek is, hogy el tudják fogadni, meg tudják szeretni az újat.
A helyzetet, a testvérüket, az új mamájukat.
A pocak lassan nő, a baba hamar és mellbevágóan váratlanul lesz a család része.
...
És mégis olyan gyönyörűséges, olyan kerek és olyan hihetetlenül a miénk, semmiért el nem cserélném...
Köszönöm............................................ nem könnyű most, de ettől lesz több.

Újra itthon

A tegnapi napom a hazajövetel körüli izgalmakkal telt. Szerettem volna ha engednek, de tudtam, ezt nekem kell letárgyalnom, többekkel, mint amennyi energiám volt erre. Mivel Dani nem jöhetett be, nekem jutott a feladat, pedig én nyúl vagyok ezekben a helyzetekben.

Reggel egy nagyon kedves csecsemős jött, mondtam neki, hogy mennénk, ő pedig készségesnek bizonyult, megbeszélte valakivel, (később derült ki, hogy a csecsemőorvossal biztosan nem) hogy fél hat körül menjek az osztályra, és akkor megvizsgálják Áront, és ha rendben találják, akkor mehetünk. Nem volt ennyire egyszerű. Siklós délelőtt bejött hozzánk, kérdezte, hogy akkor szombaton megyünk? Nagyon meglepődött, amikor előrukkoltam a ma estével. Alkudoztunk, végül, mivel velem kapcsolatban nem volt semmi olyasmi, ami miatt bent kellett volna tartania, rám bízta, ha a csecsemőorvos enged, akkor menjek. Nem volt lelkes.

Délben jött a babavizit, ott már kicsit bátrabban tudtam tolmácsolni a kérést, a mufurc doktornő pedig meglepő módon teljesen készségesnek bizonyult. Megvizsgálta Áront, megdicsérte, milyen szép, formás gyerek, mindent rendben talált, így beadta neki a bcg oltást is. Áron nyekkent egyet, aztán csendben tűrte a macerálást. Nagyon édes gyerek...

Este hatra volt megbeszélve a pko szűrés, ami vérvételt jelentett, addigra a csomagjaink már össze voltak pakolva, én pedig tűkön ülve, vártuk Danit. Papírokat kellett aláírnunk, aztán felöltöztettem a legkisebbet, aki eközben békésen aludt a tilitoliban, és eljöttünk.

Este fél kilenc volt, mikor végre hazaértünk, a lányok csak ezután érkeztek. Leírhatatlan élmény volt látni az örömüket, újra a karomban fogni őket, érezni, mekkorák lettek két nap elteltével, tudni, hogy Mikolt is felfogja, mit jelent a változás. Mindketten azonnal mellettünk voltak, Hanna alig várta, hogy kézbe vehesse a legkisebb testvérét, Mikolt szintén. Ő egy kicsit vehemensebben kérte, így ő kapta meg először. Mikolt nagyon ritkán ad puszit magától. Áront cuppogósakkal borította be, végtelen örömmel a kis arcán. Mikor végre Hanna is átvette, megbántódott... Hanna igazi anyuka, picit kell csak felhívni a figyelmét, hogy óvatos legyen, érti. Olyan jó volt végre odaadni a kezükba, hogy végre Dani is megfoghatta, megszeretgethette. Áron pedig a maga nagyon nyugalmas, nagyon békés módján mindent és mindenkit elfogadott.

Nagyon késő lett, nagyon elfáradt mindenki, nagyon nehezen találuk a helyünket hirtelen az új helyzetben. Ágyat húztunk, a lányok megfürödtek, kisebb csörténk volt Hannával az alvóhelyét illetőleg, de erre számítottunk is. Végül Áron a nagyágyban mellette, Hanna a nagy szivacson Danival a saját szobájában, Mikolt rendes gyerek, ő a kiságyában már régen ekkorra békésen szuszókált.

Hogy éjjel hányszor szoptattam, fogalmam sincs, amikor Áron nyekkent, felé fordultam, és legközelebb arra ébredtem, hogy már nem eszik. Legalább hatszor. Érdekes ez, és jól működik, így egyelőre nem változtatnék rajta. Szopizzon, amikor csak akar, amennyit kíván. Hajnalban ébredtem, amikor Hanna megjelent, kis bújás után Dani vissza tudta vinni a szobájukba, ami nagyon nagy dolog.

A tejem már tegnap beindult, mintha a pocakomból távozó anyag felvándorolt volna egy emelettel feljebb, úgy érzem magam, mintha egy rögbimezt adtak volna rám. mindenhol mellem van... És kőkeméyn, így fejtem már... Három nappal a szülés után... Narancssárga a tej :)

Így vagyunk most, hogy én hogyan, azt később.

2009. december 16., szerda

A lányok és Áron

Hogy minden, ami most történik megmaradjon...
Hamár bevándorolt a notebook...

Szóval Kép:
Áron a vesztegzár egyik oldalán, rusnya fehér rácsos tilitoliban, kékbe öltözve, az oldalán, csukott szemmel kapargatja az arcocskáját, minden bizonnyal szívesen szopizna, de hangot még nem ad a kívánságnak. Békés, de nem érdekli, hol, hányan.
Mikolt Dani kezében, a vesztegzáron túl, az ablaküvegre tapadva, kiabálja: babaaaaa. Kérdem, hol van Áron, már nem a pocakomat mutatja, hanem a kistestvérét. Érti... Örül.
Hanna rátapad szintén az üvegre, hosszan, nagyon figyelmesen nézi, nem engedi el sem a tekintetével, sem a kezecskéjével az ablaküvegen túli vágyait. Nagyon tetszik...mondja. Ebédet kap, majd visszamegy. Nézi, érleli, barátkozik, elfogadta.

Szeretem a gyerekeimet. Tombolnak a hormonjaim, amikor elmennek, bőgök...

Így született a harmadik csodánk

Azt hiszem december 8-ánál kellene kezdenem. Amikor először éreztem, elindul. Ismerős érzések, amikkel barátkoztam egy ideje, mert bármilyen szép élmény is volt mindkét kicsi lány születése, egyben nagyon közeli is az élmény, a fájdalomé, a beláthatatlan időjé, amíg tényleg a kezemben foghattam őket.
A három óra intenzív tízperces fájdogálás után abbamaradt a készülődés. Nem értettem, mitől, de elfogadtam, hogy minden szülés más, nem hasonlíthatom össze egyiket a másikkal.
10-én az orvos egy ujjnyira nyitott és felpuhulóban lévő méhszájat tapintott. A ctgn ennek semmi jele nem volt, de ezen nem lepődtem meg egyáltalán. Azzal jöttünk el, hogy ez lehet pár nap, de egy hét is akár. Bíztam benne, hogy a 17-ére megbeszélt újabb randevút Áron beelőzi.
Szombaton délben nem voltam túl jól. Újra elindult valami, estére kifejezetten csendbenmaradós fájásokkal feküdtem le. 12-e volt, 12 hó. Tetszett volna... Aztán éjjel újra abbamaradtak a fájások, de ezúttal nagyon rosszul lettem fizikailag, gyengének, betegnek éreztem magam. Eltűnt az erőm és a bizodalmam magamban, hogy képes vagyok a világre segíteni Áront. A lányok állandó betegeskedése nem segített, hogy elhiggyem, nem leszek beteg...
Vasárnap pihenőnap, 13-a, az első hó. Sok baba született akkor, nyilván ez is nyomás volt, de elengedtem, délutánra elmúlt a fájdalom a fejemből, az izületeimből, és kezdtem elhinni, hogy lesz erőm...
Hétfőn a szokásos napunkat éltük, annyi könnyítéssel, hogy Dani velünk volt délig. Estére már minden a régi, megszokott menetében zajlott, így nyugodtan néztünk mindannyian a következő napok elébe, úgy volt, hogy Dani szerdától már szabadságra jön.
Kedden reggel, amíg a lányokat öltöztettem, volt egy fájásszerű élményem, de mert már volt ilyen máskor is, nem is fogtam fel igazán. Reggeliztünk, Mari érkezett, hogy ne kelljen még emelgetnem, cipelnem, és hogy legyen velünk valaki, hátha. Még elmentünk csiribirire is, igaz, hogy csak a faluba, de még én vezettem, sőt mivel Mikolt egész délelőtt nagyon nyafogós hangulatában volt, őt is emeltem, szeretgettem, ringattam. A foglalkozás egy órája alatt három fájást számoltam, de az időt nem néztem. Kérdezték a régen látott ismerős anyukák, mikor szülök, viccelődtem, hogy ma, vagy holnap, vagy holnapután...
Hazafelé már kezdett egyértelművé válni, hogy a fájások rendeződnek, nem múlnak, erősödnek is, otthon, míg Mari az ebédet készítette lefeküdtem. Jólesett. Próbáltam figyelni az órát, de nem tudtam megjegyezni, mennyi idő telik el. Volt 10 perces, volt öt perces is, ami kifejezetten más volt, mint eddig, hogy mindegyik nyomási ingerrel is járt, és ha álltam, sokkal intenzívebb volt.
Szerettem volna Danit elérni, de nem vette fel a telefonját, mert le volt némítva. Mire végre észrevette, hogy keresem, már eltelt másfél két óra, kértem, ha teheti, vegye rövidebbre a mai napját, és induljon el haza. Nem voltam egészen biztos a dolgomban, mert idővel voltak kevésbé erős, és kevésbé sűrű időszakok is. De mert harmadik babánál nem lehet tudni, mi hogyan történik, mégis úgy döntöttünk, egy megbeszélés és elindul. Fél kettőkor állt fel a Váci úton, én pedig letettem a lányokat aludni.
Fél háromkor ért haza, én pedig, miután Hanna végre elaludt, összeszedtem a maradék holmimat az emeleten és kicsit szkeptikusan, de elkezdtem felkészíteni magamat a kórházbamenetelre. Anyukám is megérkezett kicsivel három előtt, én közben lezuhanyoztam, hajat mostam, fájdogáltam, de sem nem sűrűbben, sem nem erősebben, mint addig. Fél négykor megjelet Hanna, így tőle még elköszöntünk, Mimi aludt. Ha Hanna tovább alszik, talán még maradok...
A pékségnél megálltunk kiflit venni, aztán négykor Dani még beszélt munkaügyben egy fél órát, közben araszoltunk a Lágymányosi hídon a dugóban, én hat-nyolc perces fájásokat mértem, intenzívebbeket, mint addig, még telefonáltam párat, és már nagyon szerettem volna nyugiban egy zugban fészket építeni és befelé figyelni.
A kórház előtt álltunk meg, mert Dani nem emlékezett rá, hogy azt kértem tőle, menjünk be a parkolóba, így még sétáltunk is egy "jót", közben pedig újabb fájások jöttek. A szülészet ajtaján felirat, Se ki, se be zárlat, influenza stb... Megriadtam... A szülészeten félhomály, teljes csend, már sötét volt kint, olyan érzésem volt, mintha éjszaka volna. Kedves szülésznő, nevetgélt Danival azon, hogy szülni jöttünk... Na ne mondja. Megvizsgált: 8cm, papírvékony méhszáj. Akkor most gyorsan kiveszem a kezemet, nehogy kiugorjon ez a gyerek... és hívom Erzsikét... Maga mindig ilyen mosolygós? Kérdezte... Azt hiszem, mintha mondták volna máskor is...
Ctgre tettek, közben szóltam, vízben szülnék ha lehetne, bármit lehet. Vizet engedtek, míg a gép ketyegett. 16:40 volt. A fájásmérő alapján 4 percenként nem túl erős fájások jöttek sorban. Megkaptam a sreptoinjekciót is, kanül nélkül, hogy ne pazaroljunk, hamar meglesz ez a baba... 17 óra után nem sokkal megérkezett Siklós, és Erzsike, újabb vizsgálat, majd burokrepesztés. Vaskos ez a burok, azért nem repedt meg magától. Egyiküknél sem...
Végre kádba mehettem, Siklós egy bögrével bejött, beszélgettünk, a fájások mintha elmúltak volna. Valamikor fél hat és háromnegyed hat között Dani odaadta az első adag homos bogyóimat, hogy segítsünk Áronnak, ha még kell. Most először éreztem, ahogy fordul egy baba, igyekszik lefelé, mindezt olyan finoman, ahogyan csak kívánni lehet. Fájás jött, közben mosolyoghatnékom volt, meghatódtam, milyen ügyes ez a kisfiú, mennyire tudja, mi a dolga... Fantasztikus volt.
Bejött Erzsike, kaptam egy újabb adag homeos bogyót, meg egy kérdést, kell-e már nyomni. Régóta kell. Na akkor ha fájás jön, nyomjak. Nem jött. A kis buksit viszont már éreztem, próbáltam felkészülni, hogy fog ez fájni, biztosan, mégiscsak egy bébi igyekszik kifelé, de egyelőre nem tűnt reálisnak, hogy rosszabb is lehet.
Végül egy fájás, amiről hosszasan nem emlékeznék meg a még gyermekvállalás előtt állókra való tekintettel, de hangos volt, kint volt a kis buksi, a következőnél már csak szuszognom kellett, és megszületett Áron csillag. 18:03 volt. Pocakra tették, betakarták, semmihez sem fogható, csodálatos érzés ez... Abban a pillanatban képes lettem volna még egy babát megszülni... Vagyis engedni megszületni. Nekem nem is volt dolgom, Áron tudta jól, mi miért következik úgy és éppen akkor, amikor eljött az ideje. Hosszan készült, de épp így volt jó. Nekem is... Nem sírt fel, Erzsike kérésére kiabált egyet, hogy én megnyugodjak, kismacska hangja van, mint Hannának volt.
Dani elvágta a köldökzsinórt, Siklóssal takarókba bugyolálták, és nem vitték el. A lepény megszületése után kis felületi simogatás, majd gratuláció papának, nekem, és a stáb visszament dolgozni a rendelőbe. Minket pedig másfél órán át nem zaklattak, Áron mezítelenül, takaróba bugyolálva szopizott egy picit, nézelődött. A műszakváltás végén vitték csak el, hosszt nem, csak súlyt mértek, 3290 gramm volt. Hosszú, vékony, akárcsak a többiek, és ismerős arcú, de határozottan kisfiús.
A gyerekágyas osztályon el kellett válnunk Danitól, aki hazament a lányokhoz, Áront pedig elvitték, (hűűű de nem szeretem ezt a részt...) én pedig egyedül maradtam egy fél órára... Kisebb technikai nehézségekbe ütközött az ismerősök azonnali értesítése, épp a születés után kikapcsolták a telefonjainkat, majd Dani véletlenül magával vitte az enyémet is.
Egy fél óra múlva elmentem Áronért, aki békésen aludt a melegedőben. A gyerekorvos megvizsgálta, a vetkőztetés alatt egyet morgott, de a hangomra megnyugodott. Este szopizott, aludt, éjjel egy hosszabb szopi után 4-től reggel 10-ig nem sem mozdult. Azóta is csak egyszer hallatta a hangját, amikor pelenkáztam, egyébként pedig alszik, ritkán, de nagyon ügyesen eszik piciket, nézelődik.
Nagycsalád lettünk, amiből nekem egyelőre a lányok hiánya ás Áron végtelen nyugalma jut. Szeretem...

Mégmielőtt...

... leírnám a csodát, amit Áron születése jelent most.
Látogatási tilalom... magyarázzam el a háromévesnek, hogy nem jöhet be... Nem ment. Én viszont kimentem. Lehet, hogy nem kellett volna. Hatalmas sírással váltunk el, kétségbeesett, bizalomvesztett kicsi babát engedtem útnak, a számára végtelennek, felfoghatatlannak tűnő jövőidőbe. Holnap... Nagyon messze van még, a telefonba kapaszkodva, cumival megnyugodott lassacskán.
Talán valamelyest kárpótolta, hogy mielőtt elment, berohant a folyósóra, mint egy űzött kis vadállatka és megfogta Áron apró kezét. Áron visszafogott... Lelassult a másodperc velük, gyönyörűek voltak...
Félkarú óriásnak érzem magam a gyerekeim nélkül, egyedül, és teljesen paradox módon persze nagyon boldog is vagyok... Haza. Holnap bztosan.

2009. december 15., kedd

Gönci Áron Mór


Ma 18:03-kor megszületett kisfiunk, Gönci Áron Mór (súlya 3290 gramm). Azóta már szopizott és nézelődött. Kinga is, Áron is nagyon ügyes volt, másfél órával a kórházba érkezés után már kint is volt. Mindketten jól vannak, csak mi szomorkodunk a vesztegzár külső oldalán (influenzavírus miatt látogatási tilalom van...). Holnap azért odamegyünk a lányokkal, és reméljük gyorsan hazajönnek.

Talán...

Reggel kisebb, aztán erősödő, délelőttre rendeződő, mostanra 10 perces fájások.
A lányok alszanak, nehezen engedem el őket... Mikolt egész nap egy méteres közelségre vágyott.
Lassan indulunk a kórházba.
Remélem estére már nagycsalád leszünk.

2009. december 13., vasárnap

Bennmaradós...

Lassan kezdem magam farkast kiáltó kisjuhásznak gondolni.
Áron ezúttal is a bennmaradást választotta, megértem, hogy neki még odabenn a legeslegjobb. És megértem, hogy készül, próbálgat, aztán esetleg meggondolja magát. Biztosan nem haszontalan a készülődése, legfeljebb már "csak" a kibújás marad a legvégére... Legalábbis ebben reménykedem. :)

Nagyon nehéz éjszakám volt, miután leálltak a fájások annyira gyengének éreztem magam, a kezemet sem tudtam ökölbe szorítani. Iszonyúan fájt a fejem, és nem bírtam megmozdulni sem. 4 körül már olyan vízióim voltak, hogy valahol lélegeztető géppel tartanak életben, megcsászároztak és nem tudok szoptatni.

Reggelre pedig betegnek éreztem magam. Örülök, hogy nem szültem most, nem tudtam volna. Hogy ez mi lehet? Vagy az oltás 9. napjára sikerült annyira megdolgozni az immunrendszeremet, hogy ez a kis feszítés már nem fért bele, vagy tényleg összeszedtem a gyerekektől amit lehetett, vagy Dani jelenlétével lekerült egy csomó fizikai teher rólam, amit úgy reagál le a szervezetem, hogy akkor most következik a kipurcanás. Mint amikor a nyaralás alatt kap szívinfarktust az ember.

Igazából mindegy is mi van a háttérben, a tények: ma még nem keltem fel... eddig. Egészen gyenge vagyok, fáj mindenem, és nem is látom, hogy javulna a helyzet. Aggódom, hogy a maradék pár napban sikerül-e megerősödni annyira, amennyire szükséges, és hogy ezt hogyan kellene jól csinálnom. A legtöbb, amit tehetek, hogy pihenek...

Jó főpróba ez mindannyiunknak, Mikolt elég nehezen viseli. Egész nap engem emleget, csak az ölemben jó, ha meglátja, hogy Hanna közelít hozzám, kiabál, és kitúrja az ölemből. Kicsit még, és nagyon ragaszkodik. Nagyon fáj a szívem miatta... Hanna pedig igazi nagylány módon fogja a történéseket, kaptam ma mesét, simogatást. Vele ezúttal könnyebb lesz. Dani pedig nagyszerűen helytáll kettőnk helyett is.

Köszönöm, hogy gondoltok ránk...

2009. december 12., szombat

Dél óta...

Egyre jobban úgy érzem, hogy közeledünk.
Nem kifejezett fájások ezek, csak olyan nagyon intenzív befelé fordulás, kisebb nagyobb időközönkénti ráutalásokkal. Mostanra kicsit erősebb, és nem akar múlni. Hogy a lányokra figyelek, biztosan lassít, de nem szeretnék nélkülük lenni.
Meglátjuk...

2:05
Az este nagyjából 12 perces enyhe fájásokkal telt, aztán össze vissza voltak. Megfürdettük a lányokat, Hanna a kezemet fogva aludt el. Mikolt éjfélkor felsírt, az ölemben aludt vissza. Mindegyiküket elengedtem. Áron egész éjjel mocorog, a pocakom pedig vagy 10 centivel lejjebb van. A derekam nagyon fáj, de "igazi" fájásoknak nyoma sincs, így aludtam kétszer háromnegyed órát, és várok.
Azzal biztatom magunkat, hogy minden szülés más. Hogy ez épp így lesz jó... hogy már biztosan közel vagyunk. Ma már Luca napja van. Szeretném a kezemben fogni a babánkat... Csuklik, támaszt.

2009. december 11., péntek

Ezt a napot elcserélném...

Nem ez a nap volt a legjobban sikerült ebben az évben...
Mikolt úgy kelt, hogy vinnyogott, nyüszögött, sírdogált. És ezt folytatta egész nap. Egyszer hagyta abba, arra a kis időre, amíg a postán voltunk, akkor viszont Hanna akadt ki egy apróságon, és úgy üvöltött, hogy minket nézett mindenki.

Nem ettek, konkrétan semmit. Mikolt délben egy pár kanál gyümölcslevest volt hajlandó elfogadni, Hanna is kb. ennyit, ezen kívül nulla. Délután egy órát aludtak, Hanna ébresztette Mikoltot, aki hasonló jókedvvel ébredt, mint reggel.

Jön a hó? Nagyon nagyon nagyon nagyon elfáradtam. A próbálkozásban, a cipelésben, a kreatív megoldáskeresésben... Közben pedig Áronra koncentrálnék, mert ő meg jelezget, nem nagyon, de azért épp eléggé ahooz, hogy azt gondoljam, jó volna vele is foglalkozni kicsit. De már nem is akarok szólni, ha valamit érzek, inkább megvárom, míg egyenesbe fordulunk...

Miket mondanak!

Mikolt egyre többet beszél. Egyelőre még csak az érti, aki sok időt tölt vele, de határozottan körvonalazódik egy "Mikoltnyelv".
A legújabbak Mikolt egyik szenvedélyével kapcsolatosak, úgymint a járművek. Mondogatja, hogy busz ezt suttogva és nagyjából a psz hangsorral illetve, és azt is, hogy volvo, amit teljesen Hannásan vúvú-ra fordítva. Hannát minden mellékhelységes útjára elkíséri, és kommentálja: pisi. Ezt már régen is mondta, aztán volt egy kis szünet, de mostanában újra előkapta.
És hogy összeszedjem még, a régieket is ideírom: Gyere, gyegye, ezt manapság úgy is kiabálja, hogy közben rángatja a nadrágomat, vagy fogja a kezemet és húz. Van inni, van mama, Hanna, papa, szja, baba.
Utánozza az állatokat, mostanra magától is kitalálja, hogy ki mit mond, a nagy kedvencem a cica nyávogása, amit nagyjából hangtalanul, de nagyon nagyra nyitott szájjal mutatja. Csattog a nyelvével a lóra, vauvau-t mond a kutyusra, és háp-ot a kacsára, nagyon rövid "á"-val. Aztán az oroszlán, amit torokmorgással mutat.
Ma pedig mindent, amit mondtam neki, ismételt, így volt tojás, kenyér, kutyus... És bármire, amit kérdezünk tőle és eldöntendő, a válasz függetlenül a szándéktól, "nem". Fejrázással és blazírt arckifejezéssel. Nagyon édes :)
Ha valami leesik, kommentálja: hoppá, a végén felfelé kanyarítva énekli.

És ha bármi mondandója akad, jön, megáll, előrehajol és csücsörítve csak mondja, mondja. :)

Hanna is produkál olyan mondatokat, amikben a szavakat még sosem hallottam. Van olyan, hogy tudom, mi lesz a vége, és nem hiszem el, hogy végigmondja. Tegnap az "atomtengeralattjáró" volt a soron következő, én pedig vissza kellett hogy kérdezzek, hogy tényleg jól hallottam-e. Tényleg.

Este a fürdőszobában öltöztettem, miután én már lezuhanyoztam. Érdekli a szoptatás téma, látta már, hogy elindult a tejem. Szíve szerint egész este ezzel foglalatoskodna, nyomkodná, hogy jöjjön belőle. Khm. Miután megbeszéltük, hogy elég, ezzel vált le rólam:
- Mama, ha majd elfogy a tejci a cicidből, töltünk bele másikat.
Egészen megnyugtató. :)

Ma az uzsonnából maradt egy falat. Nem akarta megenni, hiába kértem, hogy fogyjon már el a maradék, és elmosogathassam a tányért.
- Mama, azért nem tudom megenni ezt már, mert kipukkanódik a pocakom tőle.

Rosszabbnál rosszabb képeket csinálok, így inkább nem is teszem közkinccsé... Már tárgyaltam az angyalokkal, és ígéretet kaptam egy vakura. Nagyjából 4 éves projekt ez...

Egy tipikus nap

Mert olyan sokan és sokszor kérdezik, hogyan csinálom végig egyedül a napot két gyerekkel, meg a nagy pocakkal, elgondolkoztam... nem is vagyok egyedül...

De. Azért vannak hosszabb rövidebb időszakok, amikor igen, és az sokféle. Leginkább lassú, sokszor vicces, és gyakran fárasztó. Nem cserélném el semelyiket (gyereket, pocakot) de estére elfogy a türelmem és a humorérzékem és nagyon örülök, ha jön valaki... legfőképpen Dani.

Azzal kezdődik a nap, hogy valamikor hajnalban (nagyjából egy és kettő között) beájulok az ágyba. Mert amúgy forgolódnék, de ezt már írtam. Dani ekkor már a második rem szakaszon van túl, Hanna pedig általában Áron ágyában alszik. Vagy a sajátjában, de ez a ritkább, mostanában sohase. Mikolt pedig már régóta, egyedül, ügyesen. Aztán vagy alszunk reggelig, vagy valaki felébreszt hajnalban. Ha az utóbbi, akkor az azzal jár, hogy 1. pisilnem kell, 2. nem tudok visszaaludni.

A reggel mostanában nagyon nagyon későn indul, hála a lányok és az én késői lefekvésemnek. Mikolt szól át, mammmma, valamikor 9 és 10 között, de ez volt már fél 11 is... Gyanítom, hogy lesz idő, amikor ez majd változni fog, jelenleg sem erőm, sem motivációm nincs változtatni rajta. Bár így sokakkal nem tudunk elég időt együtt tölteni, mert amikor mi reggelizünk, akkor mások épp ebédelnek...

Mikolt kikéreckedik a kiságyból, majd hoz egy könyvet, míg én a foteljében igyekszem magamhoz térni. Rendszerint Boribont választ, vagy Anna és Petit, és legalább öt percig hallgatja is. Aztán felöltözünk, fogat mosunk, és felmérjük, hogy az emeleten van-e tennivaló, úgy mint mosás, rendrakás... Hanna ekközben rezzenéstelenül alszik. Akkor is, amikor a kicsi sikítva örül neki, vagy ha felhúzzuk a redőnyt. Abban a pillanatban, hogy indulnánk lefelé reggelizni, Hanna pattan... Hihetetlen, ahogy ébred. Nincs átmenet alvás és ébredés között.
Így aztán újabb öltöztetés, újabb fogmosás, és csaknem egy óra elteltével már le is érünk a földszintre.
Okok: Rémségesen lassú vagyok. És ha egyszer leülök, már nem tudok felállni. A lányok utálnak öltözni, elszaladnak. Nem érem őket utól. Pedig nem nagy a tér... Mikolt a szemetes kipakolásával van elfoglalva, miután a saját és Hanna pelusát is kidobja. Mire odaérek, már nyakig van a piszkos pelenkákban...

A reggeli evészet mostanában inkább csak próbálkozás. Hanna a székén tornázik, forog, énekel, dumál. Nem szeret enni. Illetve az egyetlen, amit megeszik, az a kalács. De csak margarinnal. Semmi nem kell rá. Mikolt eddig szeretett enni, de egy hete teljesen leszokott erről az amúgy nagyon dícséretes tevékenységről. És ha mégis, akkor is csak egyedül. A reggelinél ez nem is olyan nagy baj.

Mire végre kerül annyi a pocakokba, amivel azt hiszem kihúzzuk ebédig, lassan dél. Mire elteszem a helyére azt a hihetetlen mennyiségű dolgot, amivel próbálkoztam, már nem jut időm semmire. Az asztalon hagyni bármit életveszély, Mikolt azonnal lecsap a kintfelejtett dolgokra. És kiönti, maszatolja, játszik vele. Megértem, csak macerás mindent feltakarítani napjában ezerszer, így inkább a megelőzést választva pakolok. Meg törölök, meg felseprek, meg felporszívózok. No ekkor jön el a pillanat, hogy úgy érzem, elfáradtam... Pedig épp másfél órája vagyunk ébren.

Játék... Ha eleget ettek, szépen játszanak, nekem pedig állandó lelkiismeret furdalásom van, hogy nem velük vagyok, nem készítünk együtt festményeket, nem mesélek, hanem pl. főzök, vagy mosogatok, vagy stb. Nem mentség, és jópofa, hogy megvár, de meddig várjon? Mire elkészülök, Mikolt általában már a teraszajtót üti, jelezvén, menjünk kifelé.

A következő kihívás ekkora hassal a gyerekek felöltöztetése. Ha minden kéznél van (sosincs) és csak le kell ülnöm, majd egymás után rájuk adogatni a dolgokat, akkor nagyjából 15-20 perc alatt mindenki készen van. De mindig akad valami, ami közben derül ki, Hanna nem pisilt, pedig már rajta az overál, Mikoltnak nincs cumija, mert előző nap azzal vittem fel aludni, így fel kell mennem érte... ami miatt a készülődés nagyjából fél órácska. És természetesen a mosás akkor jár le az emeleten, amikor elindulunk, esélyt sem hagyva, hogy még frissiben teregessek...

A minap magamat hagytam utoljára, a gyerekeket pedig "kitettem" az udvarra, míg én a nadrágomba ugrottam (hihi). Mire kiértem utánuk (kettő perc...) a kiskapu nyitva volt, mikolt pedig kívül. A szomszédnál értem utol, futott előlem, amint meglátott és kacagott, szerinte jó móka volt a kergetőzés. Mikor megkérdeztem Hannát, hogy került Mikolt az utcára, hanyag szarkazmussal közölte, ki akart menni. Azóta kulcsra zárom a kiskaput...

A kinti program időben és trében behatárolt. Vagy sétálunk egyet az utcában, vagy buszozunk is, és dédit is látogatunk, vagy messzebb merészkedünk, akkor az autóba betenni őket a kihívás nekem. Hanna egyedül száll be, és egyedül köti be magát, de mire ezzel végez, már régen elment a kedvem az indulástól. Amilyen gyors, ha futkározásról van szó, olyan lassú, ha készülni, enni, indulni, aludni kell... Ha sétálunk, akkor Hanna egy darabig motorozik, Mikolt ül a dupla babakocsiban, majd amikor Hanna elfárad, ő is beül. Ekkor 10+13+15+1 kgnyi cuccot tolok. Igyekszem mindezt egyenes terepen, vagy lefelé tenni... Elfáradok, mire hazaérünk.

Ebédre hazajövünk, ez egy és fél kettő között van valamikor. Van benne rutinom, de még így is legalább négyszer kell felállnom az asztaltól, mire minden sikerül. Hanna újabb produkciókkal kápráztat el bennünket, és leginkább nem eszik. Kivéve, ha épp olyan a kedve. Amúgy édes és nagyon ügyes, de véges a száma a főt ételeknek is, amiket megához vesz. Leginkább azt, amit én főzök. Így nem kell sokat gondolkodnom, viszont nem változatos eléggé.

Ebéd után kis játék, majd szieszta. Mindenkinek. Szerencsére ez megy a legjobban egész nap. Mindannyian pillanatok alatt elalszunk, én ébredek a leghamarabb, majd Hanna és végül Mikolt. Ha mimi sokat alszik, akkor Hannának jut egy kis egyke idő, amit nagyon hálásan fogad. Ilyenkor a legédesebb, suttog, míg Mikolt fel nem ébred és egyedül elvan akár másfél órát is. Nem rohangál, nem zajoskodik. Babázik, olvasgat, halkan zenét hallgat, imádom. (és még mindig nincs kiteregetve...)

Uzsonnázunk, megérkezik Mimi is, és innentől várjuk haza Danit. Vagy Hanna hozza a telefont, vagy Mikolt, felhívni, merre jár. Idővel lefáradnak idebenn, és újra indulni kell, vagy csak a verandára, vagy messzebb. Nekem ez már nagyon sok ekkorra, nem bírom fizikailag, így sokszor mire szegény Dani hazaér, már csak egy morgós nagykutyát meg két vinnyogó kutyakölyköt kap. Ha gyorsak vagyunk, megússzuk nagyobb hiszti nélkül, de az összekészülés még két felnőtt két gyerek felállásban is legalább negyed óra.

Vacsora nyolckor van, addigra vagy hazaérünk, vagy máshol ér. Nagymamák, dédi nagyszerű célpont, szívesen megyünk, a lányok is szívesen vannak máshol és egy kiscit lehet másra bízni, úgy, hogy azért mi is velük vagyunk. Fürdés kilenckor, aztán mese, előbb Mikolt fekszik, és már csukja is be a szemét, aztán Hanna balettelőadását élvezhetjük, aminek több felvonása is van, a mesével kezdődik és a holaludjak el felvonással folytatódik. Mire álom jön a szemére rendszerint fél éjfél.

Hát így... és észre sem veszem a pocakomat. Csak azt, hogy hamar elfáradok, hogy nem vagyok százszázalékos, hogy nem megy minden, amit eltervezek, ezért nem is tervezek sokat, az meg persze bosszant, hogy miért nem bírom. És imádom, hogy ketten vannak, hogy hárman lesznek, hogy Hanna énekel, mondókázik, kuckót épít, hogy tologatjás egymást a játékbabakocsiban, hogy Mikolt halandzsázik, hogy újra matrica, és iszonyúan elfáradok akkor, amikor nyavajások, betegek, hisztiznek, nem hallanak, mindent egyedül akarnak, nem figyelnek egymásra, nem alszanak el este... És tényleg sokat vagyok egyedül. De nem választanék más hivatást, épp így jó. A terhelés pedig folyamatos, nem egyik napról a másikra történik, talán ez az ok, ami miatt kívülről sokkal nehezebb, mint innen nézve.

És jó néha nem figyelni, hagyni őket, elengedni, másra bízni, jelen lenni, de csak fizikailag. És jó elmenni néha, kettesben lenni Danival, aztán visszajönni hozzájuk.
Azt gondolom, minden perc, amit velük töltök most, pótolhatatlan. A kapcsolatunk most alapozódik, Hanna épp kifelé igyekszik ebből az egységből, és ezt is jó érzés látni, megélni. El tudom engedni, és örülök, hogy menni akar. Mikolt kis matricám, vele még szoros a kapocs, és ezt is jó megtapasztalni.

Azért jó lesz letenni a pocakterhet és kézbe fogni, magamra kötni Áront. Változni fogunk és nem lesz könnyű, de így van jól.

2009. december 10., csütörtök

Orvosnál, ctg és társai

Annyira szeretnék a lányokról is írni... Ha holnap még leszek, írok is, olyan édesek, szépek, okosodnak, figyelnek.

A mai nap is azzal indult, hogy éjjel nem tudtam aludni, valamint hajnalban Áron azzal ébresztett, hogy nyomta a kis fejét lefelé. Nem voltak kifejezett fájások, csak a feszítést éreztem. Dani még itthon volt, kértem, hogy amikor elindul hazafelé Székesfehérvárról, szóljon, hátha hazainvitálom. Végül a lányok ébredésével együtt elmúltak az érzések, és még elmentünk csitibirire is, idén ez volt az utolsó.

Délután családostul indultunk útnak a második ctg vizsgálatra, mert tegnap este, miután újra elmeséltem Hannának, hogy nemsokára el kell majd mennem a kórházba, hogy megszülessen Áron, ő úgy döntött, biztos ami biztos, ő is elkísér, bárhová is menjek.

Az orvosi vizsgálat eredményei röviden:
- Steptococcus pozitív. Ami azt jelenti, hogy amint beérünk a kórházba, belém böknek egy kanült, amibe antibiotikumot kapok, és ezt Áron születése pillanatáig négy óránként megismétlik. Vagyis kanül marad bent, végig. Barátkoznom kell a gondolattal, nem ez a legtermészetesebb nekem, de amit muszáj, azt muszáj. Fenébe...
- Méhszáj felpuhult, de még nem simult el, viszont egy ujjnyira nyitva van. Ez jó hír, Mikoltnál a születése előtt egy héttel még semmi sem volt. A dokim szerint holnap még nem szülök, ez is rendben, de ahogy magamon érzem, nem lesz ez már nagyon messze.
- Ctg rendben. Áron, míg a nővérei a közelben voltak meg se moccant, amint kettesben maradtunk, azonnal kalimpált. A harminc percesre nyúlt monitorozás utolsó nyolc percében sikerült kizökkenteni a 120 szívritmust. A fájásokról csak annyit, hogy szép egyenes vonal. Ahogy mindkét előzővel is, ez semmti nem jelent.

Abban maradtunk, hogy 10 perces fájásokkal legközelebb azért induljunk el. Ha addig semmi, akkor jövő csütörtökön újabb ctg.

2009. december 9., szerda

Áron bent

Mielőtt bárki azt gondolná, sürgetem az időt... nem teszem. A mieink a pontosságukról híresek, és ezt a saját számításomra értem. Hanna a kiírt dátum előtt egy pár órával indult, és mint első gyermek szép lassan (16 óra) haladt kifelé. Hogy aztán napra pontosan, délután negyed négykor megérkezzen.
Mikolt az én számításomnak megfelelően, bár kicsit váratlanul, de minden előjellel felkészítve engem, a doki kiírása előtt három nappal, szépen, csendben, gyorsan, ahogyan csak kívánhattam született, hat óra alatt.

Namármost. Áron férfiember. Lesz. De ennek a csíráját már most érzem. Harmadik gyermek. Volt már, ahol a harmadik fél óra alatt ért a világba. Máshol az orvos nem ért oda a szülőszobára, hiába volt az épületben. Nem erre számítok, de ha a 16-hoz viszonyítom a 6 órát, akkor van esély rá, hogy elég gyorsan érkezik majd, pláne, hogy "kijárt" úton érkezik, nem egészen 17 hónappal Mikolt után.

Szóval egyelőre csak igyekszem komolyan venni a jelzéseit, mielőtt itthonszülés lesz a vége (bár nem óckodom a gondolattól, de Daninak nem a szülésznő szerepet szánnám...), hiszen a kórház tőlünk nappali forgalmi viszonyok között egy óra autózás. Éjjel 20 perc... Ha Dani aggódik... És jelzésből jut bőven, bár ma csend volt. Dani kérte a kisfiát, hogy engedje még el Szfvárra holnap, Pécsre pénteken. Meglátjuk.

Ma sétáltam a lányokkal egy nagyot, és azon kívül, hogy elfáradtunk, nem történt nagyobb változás. Bááár, a telefonomat már nem szívesen emeltem fel csacsogásra.
Hát így állnak a dolgok, Áronra bízom, mikor, ideálisabb volna a Miku és a Jézuska között félúton megszületni, nemár egybe essen a karácsony meg a szülinap.

Amit pedig nagyon szerettem volna... Olyan nagyon jó érzés, hogy tudom, hogy annyian velünk vannak, vagytok gondolatban, hogy azt csak csepegve tudnám megfogalmazni. Úgyhogy csak simán szeretném nagyon megköszönni, hogy jöttök, drukkoltok, számon tartjátok ezt a pocakot. Tényleg nagy csoda egy érkezés, de ha emellé még azt is kapom, hogy tudhatom, nem vagyok egyedül, az nagyszerű.

És biztosan megírom ide, ha útnak indult. :)

Elég hosszú az éjszaka?

Ezen morfondírozom... (micsoda szó...)
Nos a tények...
Mikolt alszik. Hanna is alszik, de ő nem régóta. Dani is alszik. Csend van. És senki sem zaklat, senki nem kérdez, és várhatóan senki sem fog az elkövetkező pár órában. Vagyis Ároné vagyok. Úgyhogy jönnek is a fájások. Szép szabályosak, finomaknak nem nevezném őket...

Akkor mondjuk van nagyjából nyolc órám erre a projektre, mert ahogy a dolgok most állnak, Áron úgy tűnik, a békés, zavartalan születés híve. Mint ahogy én is. Vagy lehet szülni visongatás, reggeli öltöztetés, legovárépítés közben is?

2009. december 8., kedd

És elérkezett a 38. is

Éjjel, amikor végre ágyba kerültem, (mostanában inkább megvárom, míg beájulok, mert a forgolódásnak nem látom sok értelmét, ráadásul két szuszogit is zavarok az állandó ficergéssel...) Áron maratoni helyezkedést rendezett. Voltak benne nagyon kellemetlen aspektusok is, mindemellett jó érzéseim voltak, hogy elindult lefelé ez a kismanó. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon fáj... Hanna indult így, azonnal két perces és igencsak intenzív fájásokkal.

Kibotorkáltam a fürdőbe, a szokásos körre, és a szokásoson kívül úgy tűnt, engem is levett a lábamról az a virus, amivel Mikoltot ápolgatom. Azért kétszer már átéltem a szülés előtti semmivel sem összehasonlítható fájdogálást, és a hascsikarás nem a legjobb kifejezés ennek leírására. Volt mind a kettőből, de nem tudtam eldönteni, hogy valóban elindult-e Áron, vagy ezek csak jóslók, kiegészítve a másik jellegű fájdalommal.

Felébresztettem Danit is, mert idővel csak a vajúdós fájások maradtak, rendszeresen 10 percenként, olyan igazi erősödő, csendben maradósak, három órán keresztül. Dani közben felkelt, abban maradtunk, hogy nálam hagyja a telefonját, hogy bármikor elérjem, és ha kell hazajön. Hajnali öttől reggel nyolcig tartott, aztán elaludtam. Mikolt ébresztett, és fájdalomnak nyoma sem volt...

Pedig már egészen ráhangolódtam, és meg is kedveltem ezt a dátumot is.
Mindenesetre készülődik odabenn valami, én pedig szedegetem szorgosan a homeos bogyókat, és igyekszem készen állni.

Pocakkép, szerintem egészen lent van...


(Mikolt miatt jobb, hogy így történt... szegényem egészen vacakul volt ma.)
Csináltam egy képet az összehasonlítás végett is, a 34. héten ekkora volt Áronuraság, meg nem utolsósorban nem látszik a végtelen megviselt arcom sem :):) (nem is olyannnagy) Megméretve 111 cm és 80.2 kg. Mondom én, hogy ez a nyolcvan a szülési súly...

És a vírusok csak jönnek

Mehetnének is, mert eléggé korlátozza a jóérzésemet...

Kezdtük a torokgyulladásos, tüszős mandulagyulladásos finomsággal. Ebből Hannának jutott ki jobban, aztán Mikolton is végigfutott, kicsit enyhébb formában, és mire hozzám elért, már csak egy kis torokfájással, meg némi gyengeséggel társult.
Aztán volt egy hetünk, amikor már csak az éjjeli köhögést kellett kezelni, és némi tiszta orrfolyást. Nem mondanám, hogy ennek örültem, de legalább volt egy olyan illúzióm, hogy kifelé jövünk a cuccból.
A szabadidőmben kisebb patikát rendeztem be a fürdőben, és egészen otthonosan mozgok már homeopátiás téren...
Nagy bátran el is vittem magunkat oltatni, abban a reményben, hogy nem gyengíti le a kislányokat annyira, hogy elkapjuk a soron következő nyalánkságot. Korán örültem annak a pár napnak, amit "egészségesen" töltöttünk.
Tegnap előtt éjjel Mikolt azzal keltett, hogy észak-dél irányban összehányta az egész ágyát. Inni kért, amit egy percen belül mind kihányt újra, majd még egyszer jött belőle valami. Ma éjjel már nem hányt, de tegnap nem evett, és nem is ivott rendesen... Viszont a hányást felváltotta egy nagyon durva hasmenés. Tegnap hat pelusa volt tele, az utolsókban semmi pisi... Ma reggel szintén hatalmas adagot szedtem ki a pelusból, a szobában pedig egészen elképesztő szagok voltak... Szegénykém, miután felöltöztünk, jött, bújt, csikart a pocakja. Meg is lett az eredmény, újra kellett öltöztetni.

Normafloret adtam neki, egyetlen kulacsból hajlandó inni, kortyonként igyekszem diktálni bele a folyadékot, közben pedig aggódom, hogy Hanna mikor kezdi... Az etetéséről letettem, bár reggel a játék palacsintasütő edényből kölesgolyót evett kiskanállal. Azon kívül, hogy nagyon mókásan tette mindezt, legalább van valami a pocakjában.

Dani tegnap este a torkát fájlalva jött haza, és az ő gyomra sincs egészen rendben. És az enyém sem, de erről majd a következőben. Hanna csak hajnalban köhécselt, de ennek mármár örülök.

2009. december 7., hétfő

Nálunk is járt az Öreg

Tegnap délelőtt édesanyám hatására Hanna gazdagabb lett egy Mikulás énekkel, amit egész nap hallgathattunk. Nagyon örültem neki, mert a készülődésből a daltanulás valamiért kimaradt a mostani kissé zaklatott életünkből. A nóta egészen egyszerű, nemhiába van kiscsoportja a mamámnak.

Továbbá egy lelkesen várakozó kismanót kaptunk vissza délben, aki egész délután arról regélt, hogy a Mikulás horgácsot hoz a rossz gyerekeknek, és a krampusz az, aki elüti a popsiját azoknak, akik:
- Nem tesznek rendet.
- Bántják a testvérüket.
- Nem fogadnak szót.
Illetve:
- Nem csukják be az ajtót.
Gyanítom, ez utóbbit nem a nagymamától hallotta.

Valamint megtudhattam, hogy szépen ki kell pucolni a cipőket, és hogy a Mikulás idén nem tud szánnal jönni, mert nincs hó. Akkor mivel jön? Motorral, ami fekete, és felülteti maga elé a rénszarvast. Naná, nehogy a jószág kimaradjon a mókából. Volt is este közös pucolás, csillognak villognak a kiscipők. Hanna lelkesen dolgozott, mindenkinek minden cipőjét ki akarta suvickolni, azért egy idő után maradt a saját és Dani cipőinél.

Anyukám még egy kedves Mikulásos mesét is megtanított Hannának, amit gyanítom még hetekig mesélhetek neki.

Aztán este Áron ágyában beszélgettünk még egy kicsit, majd igyekeztem rövidre fogni az altatást (elég későre járt már). Mondtam neki, hogy akkor most aludjunk, hadd tegye a Mikulás a dolgát, amíg ébren vagyunk biztosan nem jön. Hanna kicsit gyanakvóan, (ekkor megrettentem, mit mondjak, ha megkérdezi, hol, hogyan jön be, egyáltalán miért jön be hozzánk, amikor mi alszunk...) majd szomorkásan kérdezte:
- Mama, fél tőlem a Mikulás? Én nagyon kedves vagyok...
Megnyugtattam, hogy tényleg nagyon kedves, és nem fél, de jobb szereti, ha ilyen későn már alvó gyerekeket talál. Megnyugodtunk.

Azért látom már magam kellemetlen szituációban a kérdéskörrel kapcsolatban, és egyelőre nem tudom, mik a jó válaszok. Előre felkészülni úgysem lehet...

Végül elaludt, és a sokminden (ami Dani szerint egy kisebb karácsonyt jelent idén) is sikerült a helyére tennünk. A bal oldalon látható lószállító a cumikért cserébe érkezett, amik a kis piros táskában várták az ősszakállú ténykedését ezügyben. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem volt teljes a lelkesedés a napokban a cumimentességgel kapcsolatban, így azt beszéltük meg, hogy két cumi kivételével mindet elviheti a Mikulás, a maradék pedig szép lassan elkopik majd, de nem veszünk újabbakat. Számomra ez is előrelépés.)

Reggel meglepő módon sikerült a lányokat felöltöztetni mielőtt megrohamozták a teraszajtót, Mikoltot a leginkább a mandarin érdekelte. Jógyerek :):)

Aztán persze elfogyott egy raklapnyi csokoládé is, meg mandula, aszalt gyümölcs, reményeim szerint pedig kiürült a csokoládétár az idénre... Ma kérdezte is Hanna, hol vannak a csomagok. Elfogytak... ezek már csak ilyenek...

2009. december 6., vasárnap

Kezdem nehezen viselni

Nagyon... Ha tehetném, nyarat rendelnék, és befeküdnék a medencébe, amiben a lányok egész nap képesek pancsolni. Ha tehetném, a következő gyereket biztosan nem télen szülném. De ezt most kell majd. És hogy mikor, azt nem tudom, de érzem, hogy lassan a végére érünk. Nagyon jó volna tudni, mikor. Hogy tényleg eljön a nap. És hogy már csak annyi...

A kórházi cuccokat összepakoltam majdnem, kicsit meg is lepődtem, hogy csak ennyi.
Iszonyatosan fáradt vagyok, két napja a délutáni alvásból úgy ébredek, mint aki a világ másik oldalán járt. Hanna hangja alig ér el hozzám. Felkelni egyre nehezebben megy, már úgy is nagyon megerőltető, hogyha előbb négykézláb, mert onnan az igazi kihívás. És már nem mosolygok rajta, csak eszembe jutnak azok, akik már három, vagy négy gyereket nevelnek, és hatalmas respekt van bennem feléjük.

Azt hiszem minden nap sikerül kiborítanom a kisebb családomat, Hanna szépen le is reagálja a hisztijeimet. Dani szerint még viselhető, de sokszor kér, menjek inkább, legyen magamban. Vicces, mert hova? És egyedül? Mire felöltözöm, elmegy a délelőtt... vagy az este.

Arról már nem is írok, hogy mindent elfelejtek, elejtek, kiszórok, bármiben elbotlok, menni egyáltalán nem megy már, trallalalla.
És a legbosszantóbb ez a teljes kiszolgáltatottság, meg a tehetetlenség érzése. Ja meg az alkalmatlanságé... Mert milyen anya vagyok én, hogy már se mosogatni, se főzni, se játszani, de még rendesen úgy igazán jelen lenni sincs erőm... Jó lenne már túllenni ezen a részen...
 

Phoenix méregtelenítő kúra és a többiek

Immunerősítésről kerestem, ezt találtam.

Amit én teszek:
- a gyerekek béres cseppet kapnak, és C illetve D vitamint. Hanna étvágya határozott javulást mutat, ami a fáradtsági szintjét ezzel pedig a kezelhetőségét is elég rendesen befolyásolja...
- Csillus blogjából pedig ezzel a megelőzéssel élünk, konzultálva a gazdagrétiekkel.
- Részemről a DrChen féle csillagánizs teát iszom, naponta egy filtert áztatok ki nagyjából 8 dl vízben. Ja és szedem ugyanennek a patikának a C vitaminját.

Az oltásról... Eddig semmi negatív, eltekintve egy kis vállfájdlomtól, meg az első napon egy kisebb izületi fájdlomtól, de tudom magamról, hogy nálam az egy gyenge pont.... Az én háziorvosom azt mondta, voltak betegei, akik két héttel az oltást követően produkáltak súlyosabb tüneteket, de náluk is sokkal inkább a legyengült immunrendszer nem bírt a plusz terheléssel, amit az oltás jelentett. Erről viszont mindenki maga kell, hogy döntsön, náthásan, betegen nem kellene oltást kérni...

2009. december 5., szombat

Gyerekmentes délelőtt

Valószínűleg az utolsó Áron érkezése előtt. A hét annyira sűrű és nekem olyannyira fárasztó is volt, hogy azt kívántam, legyen egy fél napom, amikor nem a megszokott menetrendünk szerint zajlik az élet.

Hanna a héten elhagyta a füleit, akárhogy kértem, szóltam, nem reagált, ezt viselem a legnehezebben... Ha válaszol, az sokkal könnyebb, mégha a válasz az is "nem". Mikolt akarata mellett nem tudok labdába rúgni. Eszközöket kellene találnom, amivel eljutunk a mindkettőnk számára elfogadható kompromisszumig, de eddig nem sikerült. Hannával ez az időszak annyiban egyszerűbb volt, hogy teljesen jól fogadta az alternatívákat. Mikolt nagyon más. Elképzelése van, konkrét, és nem tűr beleszólást. Megsértődik, kiabál, nem kér a felajánlott lehetőségekből.
Mindemellett mindketten sokkal gyorsabbak, mint én, a nappaliba már nem is megyek, a magam érdekében. Mikolt pakol, leginkább szét. Hanna is pakol, vele legalább néha lehet rendet is csinálni...

A héten volt születésnap, oltásmizéria, így lelkileg is volt min elmélkednem...

Ma reggel anyukám átjött, mi pedig el. Hanna egészen jól fogadja az elmeneteleinket, ha azok végesek, és nem túl hosszúak, Mikolt még nehezen enged el, ha meglátja a nagyszülőket kicsit mindig megszeppen. Ma is így volt, de hamar sikerült elterelni a figyelmét, és amikor hazaértünk, nagy kacagással, sikongatással fogadott.

Voltunk thai masszázson, a lábam elmondhatatlanul jól esett ez a kényeztetés. Próbáltunk elintézni pár apróságot, amiből végül csak annyi sikerült, hogy a hasleszorítómat elhoztuk Gabi barátnőmtől és végre megnéztük a 13 hónapos Hannájukat. Végül pedig ebédeltünk, amiben nekem mindig az a legjobb, hogy nem kell hetvenszer felállnom és senki nem kér abból, amit én eszem. Beszélgettünk, felnőtt dolgokról, olyasmiket tudok meg ilyenkor Daniról, amit amúgy nem tudunk átbeszélni, és ez nagyon jó. Beszélgettünk a lányokról is természetesen, mint mindig, amikor két percnél több időt töltünk nélkülük.

Mire délután le kellett őket tenni, már otthon is voltunk.

2009. december 4., péntek

Dolgozom...

A hosszúnyakúakról készült képek keresgélése közben nem bírtuk ki, hogy ne nézzük végig annak a fél évnek a képeit, amit nem töltöttünk ezen a kontinensen. Nászút fedőszóval próbáltuk akkor szépíteni a jódolgunkat, és tényleg az esküvőnk után indultunk, bár a terv sokkal régebbi volt, mint ahogy elhatároztuk, összeházasodunk.

Mindenesetre az éjjeli forgolódásom eredményeképpen ma megkerestem azt a blogot, amit az utunk során vezettem, és mert kicsit elavult, és kicsit kopár is, úgy döntöttem, csinálok belőle egy sokkal szebbet. Jelenleg a bejegyzések felének átmásolásával készültem el, képek még nincsenek, és mivel ékezeteket sem tudtam használni akkor, nincs magyarítva.

De igyekszem karácsonyig elkészülni ezzel is, hogy aztán gyönyörködhessünk, meg emlékezhessünk.
Akinek kedve van, itt megtalálja:

jó olvasgatást :):)

És megkaptuk

Tegnap éjjel mégegyszer átbeszéltük, és ma reggel Dani felhívta az összesorvost, kaptunk mindenhova időpontot, és szabad utat is. Miután a lányokat sikerült összeszedni, Telkiben előbb ők kapták meg a szurit, mindketten hősiesen viselték. Hanna csak akkor kezdett el sírni, amikor lefogták... 
Dani velünk volt, egészen addig, míg rám nem került a sor idehaza, Mari érkezett, hogy a lányokkal legyen, míg én várok. Elmentek vásárolni, és mert ez egy ilyen nap, nem mondtam el neki, hogyan indul az autó, miután megállt vele. És hogy még nehezebb legyen, a T-mobile hálózat ma nem működik, így telefonon sem értem el őket. Ahogy gondoltam, úgy lett, az autót leállította, aztán szegénykém nem is tudta elindítani. Így végül babakocsival jöttek értem, épp végeztem én is.


És hogy mennyire jó blogolni és hogy mennyire jó emberekkel vagyunk körülvéve... Tegnap este még megírtam az oltásról a bejegyzést, amire Nóri azonnal reagált is. Nekünk nem volt nozódánk, és időnk sem beszerezni... Nekik viszont volt, és mivel csak egy várossal laknak odébb, felajánlotta, hogy nekünk adja, ami nekik megmaradt. Délben elmentünk érte. Innen is, itt is nagyon sokszor köszönjük!!!