... csak hogy újabb névvel illessük.
Nos Mikolt kismalac. Belülről fakad eme tulajdonsága, hihetetlen ártatlansággal képes a levesből kézzel kihalászni a sárgarépát (is), majd a felfedezés hevében széttrancsírozni az ujjai közt, aztán mikor megunja, laza eleganciával rázza meg a kis mancsát, hogy csak úgy repkedjenek le róla a felesleges darabok. Közben húzza az orrát és vágja az arcokat. Ez a része roppant szórakoztató amúgy.
Nem olyan régóta ülnek a lányok egymás mellett az asztalnál, (Áron is beállt az etetőszékesek sorába, kapott egy fa színűt a kellnekemdarabból, így ő került Mikolt régi helyére, mert onnan tudom a legkönnyebben etetni) de a különbség az asztal eléjük eső részének állapota között szembetűnő.
Ja, mert ha nem ráz, akkor köp, embereset, ha esetleg a szőlőmag, vagy a fahéj épp útban van a szájában.
Csak azért szemléltettem ezt ilyen részletesen, hogy lássa a világ, türelemmel próbálunk lenni, és illemre tanítani a Kicsit, vajmi kevés sikerrel. Megesik, hogy az első mozdulatnál tudjuk, mi lesz a következmény, és ilyenkor ki ki a saját belátása szerint igyekszik megelőzni, de legalábbis menteni, amit még lehet. A türelemnek lassan a végére érünk az étkezések felénél, és előfordul, hogy zúgolódunk, vagy konkrétan rákiáltunk, hátha.
Többnyire semmi foganatja, ilyenkor Mimikénk füle valami belső muzsikára figyel...
Meg sem lepődünk mondjuk ezen, bár oly jó volna néha látni valami előrefelé mutató tendenciát...
És akkor egyszer csak...
Ma reggel, amikor Mikoltom épp a joghurtot szürcsölgette (ami természetesen ezen művelet közben le-lecsepegett az asztalra), majd felemelte a kanalát, és a szeme állásából láttam, hogy a lecsöpögött maradékot óhajtja vele széjjelkenni, majdnem sikítva kértem:
- Mimiiii, neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee.
Erre rámemelte azt a gyönyörűséges felemás színű gombszem párt, és angyali ábrázattal, a legeslegcsendesebb hangján azt felelte szinte énekelve:
- Jóóó Mama, neeeem.
Majd visszabújt a joghurtos poharába és teljes odaadással szürcsögte tovább.
Csak álltam kicsit megsemmisülve, és közben azt gondoltam, ha most a földön kenné szét a maradék joghurtot, azt is megbocsátanám neki.
2010. szeptember 28., kedd
2010. szeptember 27., hétfő
Az elengedés elején
Egy nagy igazságot hadd szögezzek le. Mariannak igaza van. Ahol a kiskendő, a blog meg az imaszőnyeg, ott a lényeg.
Nekem a betűvetés olyan, mint a betevő. Így aztán az is nyilvánvaló, hogy írok. Mindenhol...
A kiskendő és az imaszőnyeg nem is kérdés...
De hogy milyen mélyen a húsomba vág, hogy bármerre megyünk, mindent igyekszem magamba szívni, és folyamatosan búcsúzom, nem is gondoltam volna. A ház kipakolása, a cuccaink összepakolása előtt fontosabb, hogy beszerezzem az összes mesekönyvet, cd-t, amiből a gyerekek magyar gyökereit táplálhatom majd. És akkor újra összeszorul a szívem, hogy vajon lesznek-e gyökereik? Mennyit számít három év? Cosmopolita, világpolgár. Egyre többen vannak, egyre többen lesznek, nekem mégis fontosak a gyökereim. Kis tükörbenézés után a kérdést elnapolom, de feszeget belül. Az én gyökereim?
Hogy tudom, mit jelent a túró rudi, hogy milyen a szürke marha, hogy ismerős a 4es6os. Hogy megtart a hálóm. A szociális. A barátaim, a családom.
Ha tehetném, összecsomagolnám ezeket mind.
Blanka naplójából jövök, már kibőgtem magam mára... Így aztán itt juszt se fogok pityeregni. Sőt.
Minden természetes. A mi utunk már csak ilyen.
Szeretem a gyerekeimet, szeretem a családunkat, szeretem a hazámat.
Megköszönöm amit kaptam és elengedem, ami nem az enyém.
A sok búcsú közepette pedig azon töprengek, hogyan adjak abból, amim most van. És még nem tudom. :)
Mindenesetre köszönöm szépen azt a sok lelkesítő hozzámszólást, ami az előző poszthoz érkezett.
Nekem a betűvetés olyan, mint a betevő. Így aztán az is nyilvánvaló, hogy írok. Mindenhol...
A kiskendő és az imaszőnyeg nem is kérdés...
De hogy milyen mélyen a húsomba vág, hogy bármerre megyünk, mindent igyekszem magamba szívni, és folyamatosan búcsúzom, nem is gondoltam volna. A ház kipakolása, a cuccaink összepakolása előtt fontosabb, hogy beszerezzem az összes mesekönyvet, cd-t, amiből a gyerekek magyar gyökereit táplálhatom majd. És akkor újra összeszorul a szívem, hogy vajon lesznek-e gyökereik? Mennyit számít három év? Cosmopolita, világpolgár. Egyre többen vannak, egyre többen lesznek, nekem mégis fontosak a gyökereim. Kis tükörbenézés után a kérdést elnapolom, de feszeget belül. Az én gyökereim?
Hogy tudom, mit jelent a túró rudi, hogy milyen a szürke marha, hogy ismerős a 4es6os. Hogy megtart a hálóm. A szociális. A barátaim, a családom.
Ha tehetném, összecsomagolnám ezeket mind.
Blanka naplójából jövök, már kibőgtem magam mára... Így aztán itt juszt se fogok pityeregni. Sőt.
Minden természetes. A mi utunk már csak ilyen.
Szeretem a gyerekeimet, szeretem a családunkat, szeretem a hazámat.
Megköszönöm amit kaptam és elengedem, ami nem az enyém.
A sok búcsú közepette pedig azon töprengek, hogyan adjak abból, amim most van. És még nem tudom. :)
Mindenesetre köszönöm szépen azt a sok lelkesítő hozzámszólást, ami az előző poszthoz érkezett.
2010. szeptember 25., szombat
Selamat berjaya
Vagyis sok sikert... malájul.
Megszületett a "gyermek".
Mint ahogy Hanna hosszúra nyúló születése, ez a mostani is sokkal inkább a megnyugvás, béke, elrendeződés szavakat vonzza, mint bármilyen másfajta kitörő lelkesedését, örömöt, vagy mondjuk boldogságot.
Lassan másfél hónapja, hogy Dani beadta egy malajziai pozícióra az önéletrajzát, amit nagyon ígéretesnek találtak, azóta megjárta Európát és Ázsiát is, majd három hete csak vártunk.
Mert bár minden elhangzott szó arra vonatkozott, hogy őt szeretnék, elfogadható, írásbeli ajánlat nélkül semmit sem gondoltunk, gondolhattunk komolyan. Nehéz volt úgy élni az életünket, hogy nem tudtuk, a jövő héten mi lesz...
Végül ma délelőtt minden szál elsimult, és bár majd akkor hiszem, ha már ott leszünk, egy-másfél hónapon belül áthelyezzük ezt az íróasztalt Kuala Lumpurba, nagyjából három évre...
Hát leírtam... Féltem még mindig, szeretném biztonságban tudni az érzéseimet, a gondolataimat, de nem kenyerem a titkolózás. Így hát félve, de szeretettel osztom meg veletek, ... :)
Megszületett a "gyermek".
Mint ahogy Hanna hosszúra nyúló születése, ez a mostani is sokkal inkább a megnyugvás, béke, elrendeződés szavakat vonzza, mint bármilyen másfajta kitörő lelkesedését, örömöt, vagy mondjuk boldogságot.
Lassan másfél hónapja, hogy Dani beadta egy malajziai pozícióra az önéletrajzát, amit nagyon ígéretesnek találtak, azóta megjárta Európát és Ázsiát is, majd három hete csak vártunk.
Mert bár minden elhangzott szó arra vonatkozott, hogy őt szeretnék, elfogadható, írásbeli ajánlat nélkül semmit sem gondoltunk, gondolhattunk komolyan. Nehéz volt úgy élni az életünket, hogy nem tudtuk, a jövő héten mi lesz...
Végül ma délelőtt minden szál elsimult, és bár majd akkor hiszem, ha már ott leszünk, egy-másfél hónapon belül áthelyezzük ezt az íróasztalt Kuala Lumpurba, nagyjából három évre...
Hát leírtam... Féltem még mindig, szeretném biztonságban tudni az érzéseimet, a gondolataimat, de nem kenyerem a titkolózás. Így hát félve, de szeretettel osztom meg veletek, ... :)
Mikolt neve napja
Hogy Mikolt ezt a nevet viseli, az én felelősségem. Vagyis az övé.Nem tudom, hogy a család mennyire barátkozott meg vele, de én már el sem tudnám képzelni, hogy Mikolt más is lehet, mint Mimi, Mimó, Mimóci, Mikolt, Mimóza. Persze a Kistündér és a Zsivány kivétel... Ja és mostanában csak Szokolgyereknek nevezzük.
Szeretem, hogy van benne vadság, erő, báj, huncutság (haha), zsiványság is, hogy pici, de iszonyatosan túlnő mindannyiunkon.
Az ő lénye azt hiszem megérdemel egy legalább ennyire ritka és (nekem legalábbis nagyon) szép nevet.
Bevallom, az idén erősen koncentráltam a szeptemberre, hogy nehogy elfelejtsük a köszöntést. Becsületünkre legyen mondva, évről évre jobbak vagyunk ebben, lassan talán meg is jegyezzük mindannyian, hogy szeptember 25. Mikolt névnapja.
A család újra összegyűlt, kicsit foghíjasan sajnos, mert Csilla Manónál és Blankánál segédkezik, míg Sanyi távol van, így ők 4en nem képviseltették magukat, Márkus öcsémnek és Petinek is fontosabb dolga volt ma délután. De a Dédi, Mari, Pali, Feri, Matyi és a Mamám tömött sorokban jöttek, hogy megüljük ezt a napot.
Nagyon szeretem ezeket az alkalmakat, értelmet nyer a szó, család. Szeretem ahogy a Dédi mesél, a nagymamák a konyhában mindenféle csuda dolgokat készítenek, hogy a fiúk, meg a férfiak hol a gyerekekkel játszanak, hol beszélgetnek, vagy (mint pl. ma) karnist szerelnek. :)
A lányok már alig várták, hogy mindenki megérkezzen, az ajándékok előkerüléséről nem is beszélve. Hanna elég régóta nehezen viseli, ha nem ő bont, ma sem volt másképp... pedig ajándék volt bőven. De végülis két ünneplés nélkül maradt névnapot is pótoltunk, és volt egyéb apropója is a fő ajándéknak, de ezt egy következő posztban majd részletezem.
Kis Mimi kapott Gryllus cd-t, könyveket, zsírkrétát és a terv az volt, hogy kap egy kihangosítható mp3 lejátszót is. Nyár óta a telefonommal a fülén járkál, hallgatja a Kajátoji muzsikát, vagy az amma lesz ejőszöj-t, de mindenképpen Gryllust. Nos a tervtől kicsit eltértünk, mert végül úgy döntöttünk, hogy kap egy régebbi nokiát amivel járkálhat kedvére, és vettünk egy mini dvd lejátszót. Csendesen azért megjegyeztem, hogy talán erre az évre ez a két Mikoltszületésnap elég is lesz, legalábbis ajándékok tekintetében...
Előkerült a fényképezőgépem is, nagyon jólesett újra kézbe vennem, így hát íme, végre néhány kép... (Mikolt új grimaszszerzeményére, a "nagyon koncentrálok"-ra külön felhívnám a figyelmet... )







2010. szeptember 24., péntek
Gondoltam beteszünk egy mosást
Amikor Hanna mászó karrierjét csiszolgatta, sokszor bemasírozott a fürdőbe, és hosszú percekig figyelte, ahogy a ruhák forogtak a dobbal. Hosszan és kitartóan figyelte, rengeteg kép készült a barátságukról. Ha nagyon nyűgös volt, ez volt az egyik eszköz, amivel biztosan sikerült lekötnöm, még akkor is, ha már a mesekönyv, a labda, vagy a babák sem segítettek.
Mikolt és a mosógép viszonya felszínes maradt, talán azért is, mert mire ő mászott, már a házban laktunk, ahol az emeletre került a masina. Azért ha elindítottam, ő is megcsodálta, de a rá jellemző hanyagsággal, csupán konstatálta, hogy valami zörög, és ment is tovább. Amikor már elérte a gombokat, akkor kötöttek szorosabb barátságot, de már ez a szakasz is lecsengőben van.
Nos Áron... Áron nem egy mosógép kedvelő. És akkor még finoman fogalmaztam. Ma felvittem magammal, gondolván neki is érdekes lehet a mosás, addig izgalmas is volt, míg a ruhák szanaszét hevertek, és bele lehetett mászni a kupac közepébe, de amikor elindult...
Áron megrettent, legörbítette a száját, majd keservesen sírva fakadt. Annyira, hogy az sem használt, hogy becsuktam a mosóluk ajtaját. Vigasztalhatatlan volt, rémült, és csak a földszinten, az ölemben békélt meg, akkor is fel-felsandítva az lépcsők útján az emeletre, vajon a rém is követett minket.
Hát így állunk. Azt hiszem, Áron mostanában nem fogja megszeretni a mosást...
Mikolt és a mosógép viszonya felszínes maradt, talán azért is, mert mire ő mászott, már a házban laktunk, ahol az emeletre került a masina. Azért ha elindítottam, ő is megcsodálta, de a rá jellemző hanyagsággal, csupán konstatálta, hogy valami zörög, és ment is tovább. Amikor már elérte a gombokat, akkor kötöttek szorosabb barátságot, de már ez a szakasz is lecsengőben van.
Nos Áron... Áron nem egy mosógép kedvelő. És akkor még finoman fogalmaztam. Ma felvittem magammal, gondolván neki is érdekes lehet a mosás, addig izgalmas is volt, míg a ruhák szanaszét hevertek, és bele lehetett mászni a kupac közepébe, de amikor elindult...
Áron megrettent, legörbítette a száját, majd keservesen sírva fakadt. Annyira, hogy az sem használt, hogy becsuktam a mosóluk ajtaját. Vigasztalhatatlan volt, rémült, és csak a földszinten, az ölemben békélt meg, akkor is fel-felsandítva az lépcsők útján az emeletre, vajon a rém is követett minket.
Hát így állunk. Azt hiszem, Áron mostanában nem fogja megszeretni a mosást...
2010. szeptember 23., csütörtök
Az ácsingózás eredménye
Ma volt az a nap, amikor két gyerekre három felnőtt jutott. Így történhetett meg az is, hogy egymagam (a futóbringa kíséretében) indultam el Hannáért az oviba.
Még javában ebédeltek mikor odaértem, szeretem nézni, ahogy mindent megeszik, amit csak kap, persze a mindenbe az olyasmi is beletartozik, amit itthon ránézésre, vagy akár hallásra is csípőből utasít vissza...
Hanna volt ma az utolsó, komótosan eszegette a mézes puszedlijét az asztalnál, míg a többiek vidám ricsajjal hömpölyögtek a mosdó és az előszoba között (ahol a mai napig nincs rendes bútor, mint ahogy függöny sincs, meg képek a falon... de erről azt hiszem Herczeg Máriának illene írnom inkább). Amikor meglátott, mosolyra húzta a szája egyharmadát, majd visszafordult az asztal felé, és még megette a maradékot.
A gyerekek eközben vagy hazaindultak az érkező szüleikkel, vagy már megtisztulva az ágyuk felé vették a kanyart. Hanna kijött a mosdóba, és szintén elég komótosan megmosta a száját, a tükörben rendbe szedte a sminkjét, aztán kikacsázott hozzám. Ültem a kispadon, és vártam. Valami készül itt, gondoltam:
- Mama, megnézhetem, hogyan fekszenek le a gyerekek?
Csilla jött, hogy kérdezze, megyünk-e holnap a délutáni műsorra, kicsit beszélgettünk, mert (mostmár négy napos hetet tartottunk) nem terveztem, hogy pénteken viszem Hannát, délután pedig néptánc, de majd megkérdem a kisasszonyt mit szeretne jobban, és meglátjuk.
Hanna az ajtóban álldigált egyik lábáról a másikra, és nézte a gyerekeket, ahogy leveszik a nadrágot, magukra húzzák a takarót és várják a mesét, a besütő nap sugarai között. (hogy tudnak így aludni?)
Csilla észrevette Hanna vágyát, és rá is kérdezett:
- Hanna, ma kevés a gyerek, szeretnél itt aludni?
Ragyogás, bólogatás.
A csigatempó egyszerre tündérszárnyakat kapott, csilingelve szaladt ki pisilni, vette le a szoknyát, bólogatott arra, hogy se cumi, se kendő, és szaladt be, Flóra üresen maradt ágyába. Még megkérdezte (de szerintem csak a biztonság kedvéért), hogy megvárom-e míg elalszik, és teljesen megnyugodott, amikor mondtam neki, hogy én inkább hazamegyek a kicsikhez, hogy ők is alhassanak.
Azért perszehogy megvártam, míg letette a fejét, Csilla betakargatta, és eljöttem.
Hazafelé a futóbringával megtárgyaltuk, hogy ez az igazán nagy dolog... Hanna, nappali fényben, cumi, kendő nélkül máshol akar aludni... Persze, hogy aludt-e végül, az majd csak délután derül ki, mindenesetre elérzékenyültem, annyira, hogy még tojást is elfelejtettem venni. De legalább a tojástartó is sétált egyet.
Még javában ebédeltek mikor odaértem, szeretem nézni, ahogy mindent megeszik, amit csak kap, persze a mindenbe az olyasmi is beletartozik, amit itthon ránézésre, vagy akár hallásra is csípőből utasít vissza...
Hanna volt ma az utolsó, komótosan eszegette a mézes puszedlijét az asztalnál, míg a többiek vidám ricsajjal hömpölyögtek a mosdó és az előszoba között (ahol a mai napig nincs rendes bútor, mint ahogy függöny sincs, meg képek a falon... de erről azt hiszem Herczeg Máriának illene írnom inkább). Amikor meglátott, mosolyra húzta a szája egyharmadát, majd visszafordult az asztal felé, és még megette a maradékot.
A gyerekek eközben vagy hazaindultak az érkező szüleikkel, vagy már megtisztulva az ágyuk felé vették a kanyart. Hanna kijött a mosdóba, és szintén elég komótosan megmosta a száját, a tükörben rendbe szedte a sminkjét, aztán kikacsázott hozzám. Ültem a kispadon, és vártam. Valami készül itt, gondoltam:
- Mama, megnézhetem, hogyan fekszenek le a gyerekek?
Csilla jött, hogy kérdezze, megyünk-e holnap a délutáni műsorra, kicsit beszélgettünk, mert (mostmár négy napos hetet tartottunk) nem terveztem, hogy pénteken viszem Hannát, délután pedig néptánc, de majd megkérdem a kisasszonyt mit szeretne jobban, és meglátjuk.
Hanna az ajtóban álldigált egyik lábáról a másikra, és nézte a gyerekeket, ahogy leveszik a nadrágot, magukra húzzák a takarót és várják a mesét, a besütő nap sugarai között. (hogy tudnak így aludni?)
Csilla észrevette Hanna vágyát, és rá is kérdezett:
- Hanna, ma kevés a gyerek, szeretnél itt aludni?
Ragyogás, bólogatás.
A csigatempó egyszerre tündérszárnyakat kapott, csilingelve szaladt ki pisilni, vette le a szoknyát, bólogatott arra, hogy se cumi, se kendő, és szaladt be, Flóra üresen maradt ágyába. Még megkérdezte (de szerintem csak a biztonság kedvéért), hogy megvárom-e míg elalszik, és teljesen megnyugodott, amikor mondtam neki, hogy én inkább hazamegyek a kicsikhez, hogy ők is alhassanak.
Azért perszehogy megvártam, míg letette a fejét, Csilla betakargatta, és eljöttem.
Hazafelé a futóbringával megtárgyaltuk, hogy ez az igazán nagy dolog... Hanna, nappali fényben, cumi, kendő nélkül máshol akar aludni... Persze, hogy aludt-e végül, az majd csak délután derül ki, mindenesetre elérzékenyültem, annyira, hogy még tojást is elfelejtettem venni. De legalább a tojástartó is sétált egyet.
2010. szeptember 21., kedd
Az én döntésem
Mert már egyáltalán nem bírom magamban tartani...
Mert már rosszul vagyok attól, hogy nem mondhatom el, mert még egyáltalán nem biztos.
Mert nagyon nehéz úgy élnem, hogy olyan apró döntéseket is el kell halasszak kitudja meddig, hogy télikabátot, vagy pólót vegyek-e a gyerekeknek...
És még mindig csak várunk.
Remélem hamarosan kiderül, és elkezdhetünk újra a mindennapokban élni.
Mert ez a lebegés mostmár szédít.
Mert már rosszul vagyok attól, hogy nem mondhatom el, mert még egyáltalán nem biztos.
Mert nagyon nehéz úgy élnem, hogy olyan apró döntéseket is el kell halasszak kitudja meddig, hogy télikabátot, vagy pólót vegyek-e a gyerekeknek...
És még mindig csak várunk.
Remélem hamarosan kiderül, és elkezdhetünk újra a mindennapokban élni.
Mert ez a lebegés mostmár szédít.
2010. szeptember 18., szombat
Kétkerék
Tegnap az esős délelőtt az összes kinti programunkat lehetetlenné tette, a beltériek közül pedig egyik sem volt túl vonzó. Aztán eszembe jutott a decathlon, a múltkor nagyon jót rollereztek a lányok, és már egy jóideje nem jártunk ott.
(Csak zárójelben... olyan rossz, hogy nem tudok a játszóházaknál, és az ilyen és ehhez hasonló megaárauházaknál izgalmasabb belső programot az őszi-téli időszakokra...)
A rollerek helyett Hanna a kitámasztós biciklikhez rohant, körülnézett a kínálaton és egy kétkerekű, neki való méretű bringánál kötött ki.
Felült rá... és nagyjából két perc után ment is vele. Egyedül.
Mi csak álltunk, néztük, és büszkélkedtünk egymásnak. :)
Május óta futóbringázik, ennyi elegendő volt ahhoz, hogy az egyensúlyérzékét kifinomítsa a pedálos verzióhoz. Nagyon jó látni.
Elindulni a legnehezebb, de azt úgy oldja meg, mintha a futóval kezdené, és mikor elég gyorsan megy, akkor teszi rá a lábát a pedálra. Szerintem nagyon ügyes. :)
(Csak zárójelben... olyan rossz, hogy nem tudok a játszóházaknál, és az ilyen és ehhez hasonló megaárauházaknál izgalmasabb belső programot az őszi-téli időszakokra...)
A rollerek helyett Hanna a kitámasztós biciklikhez rohant, körülnézett a kínálaton és egy kétkerekű, neki való méretű bringánál kötött ki.
Felült rá... és nagyjából két perc után ment is vele. Egyedül.
Mi csak álltunk, néztük, és büszkélkedtünk egymásnak. :)
Május óta futóbringázik, ennyi elegendő volt ahhoz, hogy az egyensúlyérzékét kifinomítsa a pedálos verzióhoz. Nagyon jó látni.
Elindulni a legnehezebb, de azt úgy oldja meg, mintha a futóval kezdené, és mikor elég gyorsan megy, akkor teszi rá a lábát a pedálra. Szerintem nagyon ügyes. :)
Kobak
Áron buksija gyógyul.
Bízunk, és hiszem, hogy a történteknek soha nem lesz utózöngéje.
Beszéltünk radiológussal és a Bethesda kórház egyik vezető orvosával is. Szerintük nincs szükség most MR vizsgálatra, és minden, ami pillanatnyilag veszélyt jelenthet, kiderült volna 72 órán belül. Szerencsére Áron változatlanul jól van, és ahogy jön megy közöttünk, olyan, mintha sosem történt volna a baleset. Persze hosszú távon egy ilyen sérülésnek lehetnek komolyabb következményei, mint pl. epilepszia... és nem is sorolom, mert úgysem lesz, mégis van bennem félsz.
A legjobb két dolog amit tehettünk, hogy hazahoztuk, és hogy megkapta a kis bukósisakot.
Azóta a duzzanat jelentősen csökkent, a kiterjedése nem is annyira, mint a kiemelkedése. Így viszont tapintható a koponyacsont, és az elég ijesztő. (Hogy mindig aggódok valamin...) Ugyanis a duzzanat által határolt terület alatt élesen kitapintható egy bemélyedés, mintha a buksija egy nagyobb részen betört és beesett volna. Nem nagyon szeretem fogdosni, de ez tényleg aggasztott. Ma a duzzanat egyik oldala teljesen eltűnt, és ezzel együtt a negatív kitüremkedés is. Bízom benne, hogy a csont gyógyulása okozza ezt a jelenséget, hétfőn megyünk kontrollra, remélem megnyugtató választ kapok arra, hogy ez micsoda...
Bízunk, és hiszem, hogy a történteknek soha nem lesz utózöngéje.
Beszéltünk radiológussal és a Bethesda kórház egyik vezető orvosával is. Szerintük nincs szükség most MR vizsgálatra, és minden, ami pillanatnyilag veszélyt jelenthet, kiderült volna 72 órán belül. Szerencsére Áron változatlanul jól van, és ahogy jön megy közöttünk, olyan, mintha sosem történt volna a baleset. Persze hosszú távon egy ilyen sérülésnek lehetnek komolyabb következményei, mint pl. epilepszia... és nem is sorolom, mert úgysem lesz, mégis van bennem félsz.
A legjobb két dolog amit tehettünk, hogy hazahoztuk, és hogy megkapta a kis bukósisakot.
Azóta a duzzanat jelentősen csökkent, a kiterjedése nem is annyira, mint a kiemelkedése. Így viszont tapintható a koponyacsont, és az elég ijesztő. (Hogy mindig aggódok valamin...) Ugyanis a duzzanat által határolt terület alatt élesen kitapintható egy bemélyedés, mintha a buksija egy nagyobb részen betört és beesett volna. Nem nagyon szeretem fogdosni, de ez tényleg aggasztott. Ma a duzzanat egyik oldala teljesen eltűnt, és ezzel együtt a negatív kitüremkedés is. Bízom benne, hogy a csont gyógyulása okozza ezt a jelenséget, hétfőn megyünk kontrollra, remélem megnyugtató választ kapok arra, hogy ez micsoda...
Áron az egyetlen
A lányok ma nagyszülős napot tartottak.
Amennyire tartottam eleinte a délutáni elalvás sikertelenségétől, olyan gördülékenyen megy ez immár hetek óta. Lefekszenek, és elalszanak. Mikolt az utazóágyban, Hanna pedig Dani régi ágyában.
Ma este Budajenőn Kaláka koncert volt, átkocsikáztunk, út közben pedig Hanna mesélt a napjukról.
- És milyen volt aludni a Nagymamáéknál?
- Jó. :)
- Hanna, tudod, hogy az az ágy a Papa régi ágya?
- Ühüm.
- Papa, te abban aludtál, amikor gyerek voltál?
- Igen.
- És akkor hol laktál?
- A nagymamáéknál, csak egy másik lakásban.
Kis eszmecsere a költözés részleteiről, aztán csend.
- És amikor te gyerek voltál, és a nagymamáéknál laktál, akkor én hol voltam?
- A mama szívében. Meg a papa szívében.
- És a Mimi hol lakott?
- A mama szívében, meg a papa szívében.
- És Áron?
- A mama szívében, meg a papa szívében.
...
- De papa, Áron nem van kettő...
Amennyire tartottam eleinte a délutáni elalvás sikertelenségétől, olyan gördülékenyen megy ez immár hetek óta. Lefekszenek, és elalszanak. Mikolt az utazóágyban, Hanna pedig Dani régi ágyában.
Ma este Budajenőn Kaláka koncert volt, átkocsikáztunk, út közben pedig Hanna mesélt a napjukról.
- És milyen volt aludni a Nagymamáéknál?
- Jó. :)
- Hanna, tudod, hogy az az ágy a Papa régi ágya?
- Ühüm.
- Papa, te abban aludtál, amikor gyerek voltál?
- Igen.
- És akkor hol laktál?
- A nagymamáéknál, csak egy másik lakásban.
Kis eszmecsere a költözés részleteiről, aztán csend.
- És amikor te gyerek voltál, és a nagymamáéknál laktál, akkor én hol voltam?
- A mama szívében. Meg a papa szívében.
- És a Mimi hol lakott?
- A mama szívében, meg a papa szívében.
- És Áron?
- A mama szívében, meg a papa szívében.
...
- De papa, Áron nem van kettő...
2010. szeptember 16., csütörtök
Hol is lakunk?
Az autóban beszélgetünk, kérdezem Hannát, hol lakunk?
- Nem tudom...
- Dehogynem. Hogy hívják a várost?
- Budakeszi.
- És az utcánkat hogy hívják?
...
- Zötyögős utca.
Aki már járt felénk, tudja, hogy teljesen adekvát volt a válasz. :)
- Nem tudom...
- Dehogynem. Hogy hívják a várost?
- Budakeszi.
- És az utcánkat hogy hívják?
...
- Zötyögős utca.
Aki már járt felénk, tudja, hogy teljesen adekvát volt a válasz. :)
2010. szeptember 15., szerda
Van egy kis Mimink is

Aki nem akar.
Aki ma, hosszú hosszú hónapok óta először azt kérte, hogy vigyem át magam mellé a nagyágyba. Hát persze hogy átvittem.
Ő viselte legnehezebben a kórházas életünket, Hanna óvodás nagylányságát.
Ma hazafelé gyalog jöttünk, Hannának pisilnie kellett. Megálltunk, Mikolt is kigombolta a nadrágját, és bár nem hittem volna, de engedtem neki.
Tartottam, már majdnem feladtam, és a végén pisilt.
Volt egy pelusnélküli időszakunk, de most megint pelusos. Nem bánom, picit várat magára ez a projekt. De ahogy látom már nem sokáig.
Ha ránézek, egy kis ördögfiókát látok, csudaszépet, nagyon huncutot, imádnivalót. Akiben annyi élet van, mint négyünkben összesen.
Jó, hogy minden akadályt megél, ügyesedik, erősödik. De a szemében a kis tűz folyton ott van, és én ezt nagyon szeretem.
A kilenc hónapos Áronról
Érzetem, hogy meglepetéssel kezdjük a mai napot. A fogacskára gyanakodtam, ugyanis már egy hete nagyon készül, pár napja az ínye alul olyan duzzadt, mintha már fog volna, de mégsem akar kibukkanni a kis gyöngy. Nem nagyon fájlalja, szerencsére, így még ráér...
Viszont ma reggel, amikor felöltözött és megkapta a bukóját is, nekiindult. Négykézláb. Csattogtak a kis tenyerek, zene füleimnek. :):) Ügyesen, mintha mindig ezt csinálta volna. Azt hittem, a kórház majd kicsit visszaveti a mozgásfejlődésben, hát tévedtem.
Íme a kis csattogónk:
És hogy milyen most?
Jóevő.
Legalábbis ha van társaság, ami lehet egy kanál is, akkor nem forog, nem akar kimászni a székből. Lassan, de sokat eszik, nappal ötször szilárdat, kétszer szopit, éjjel pedig megszámlálhatatlanul sok anyatejet.
A legjobban azokat kedveli, amit én csinálok, és üvegesből is csak azt eszi meg, ami nekem is ízlik. A héten kaptunk a kórházban borsópürét, fintorgott, megrázkódott, nem kérte. Megkóstoltam, nekem se kellett volna. :)
Szereti, ha a kezébe adok valamit, szívesen elrágcsál bármit, legyen az uborka, kölesgolyó, vagy alma.
Jólalvó.
Mellettem alszik el, most, hogy ezt jól megszokta, általában velem együtt. Mire ő elalszik, én is... Fogalmam sincs, hogyan fogjuk tudni rövidebbre venni az estének ezt a részét, mert szeretnék a lányoktól is elköszönni, legalábbis még akkor, amikor ők is ébren vannak.
Mert persze olyan jó, ahogy a kis buksi keresi a helyét, hol a hasamon, hol a mellkasomon, míg végül általában az arcomba bújva, a fejét fognom kell, cserébe ő vagy a számat, vagy az orromat fogja.
Nappal babakocsiban alszik kint, ha épp a szomszédban nem zörög az úthenger...
Nappal kettőt alszik, egy hosszabbat és egy rövidebbet, és mintha lenne benne rendszer, mert másképp észre sem venném. :)
Játékos.
A csörgő, a könyv, de csak a puhalapú, mert a keménykötést nem lehet gyűrni és tépni. Soha ennyi könyvünk nem sebesült még meg, de soha ennyi játékról nem derült még ki, hogy milyen hangot ad a radiátornak ütve, vagy a földhöz csapkodva. Mindent ledob, figyeli hol áll meg. Szereti a labdát, és mostanában a gumiból készült dolgokat. Mindent megkóstol, rág. Az arcunkat is.
A fürdőkád igazi kikapcsolódás neki, a vizet, legyen mély, vagy sekély nagy örömmel fogadja.
Tegnap óta tapsol, pápát int, kukucs játékot játszik.
Testvérszerető.
No meg társaságkedvelő. Ha négynél többen vagyunk körülötte, ragyog. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ragaszkodik a lányokhoz, de a pár nap kórházi szeparáció után olyan boldog volt a találkozásnak, hogy vitathatatlan, testvér már ő is. Megy a lányok után, bekuckózik velük az asztal alá, és ha futnak, feszülten várja, hogy elmenjenek mellette, és ha odaérnek hozzá, leveti magát a földre, kapál a kezével-lábával, közben kacag. :)
Dumálgatós.
Cuppog, csetteg, kommunikál. Tetete, bebebe, ajajaj. És ha valami nem tetszik, nagyon hangos. :)
Örökmozgó.
Egyre ügyesebb, bár a kis szépséghibákat nem sikerül kijavítani. Most, hogy az a cél, hogy minél biztosabban mozogjon, nem is erőltetem, hogy ne üljön be a térdei közé... remélem nem lesz késő két hét múlva elkezdeni javítgatni.
Tegnap a lépcsőt célozta meg, lefelé már egészen profin jön, felfelé egy lépcsőfok a mérték. Tulajdonképpen egész nap mellette vagyok, mert megállás nélkül megy, feláll, felül, mászik... én pedig féltem. Egyelőre nagyon...
Nagy.
9100 gramm, a buksija 46cm, a hosszát este megmérem. Sok sok szőke haja van, és egyre sötétebb kék a szeme.
Viszont ma reggel, amikor felöltözött és megkapta a bukóját is, nekiindult. Négykézláb. Csattogtak a kis tenyerek, zene füleimnek. :):) Ügyesen, mintha mindig ezt csinálta volna. Azt hittem, a kórház majd kicsit visszaveti a mozgásfejlődésben, hát tévedtem.
Íme a kis csattogónk:
És hogy milyen most?
Jóevő.
Legalábbis ha van társaság, ami lehet egy kanál is, akkor nem forog, nem akar kimászni a székből. Lassan, de sokat eszik, nappal ötször szilárdat, kétszer szopit, éjjel pedig megszámlálhatatlanul sok anyatejet.
A legjobban azokat kedveli, amit én csinálok, és üvegesből is csak azt eszi meg, ami nekem is ízlik. A héten kaptunk a kórházban borsópürét, fintorgott, megrázkódott, nem kérte. Megkóstoltam, nekem se kellett volna. :)
Szereti, ha a kezébe adok valamit, szívesen elrágcsál bármit, legyen az uborka, kölesgolyó, vagy alma.
Jólalvó.
Mellettem alszik el, most, hogy ezt jól megszokta, általában velem együtt. Mire ő elalszik, én is... Fogalmam sincs, hogyan fogjuk tudni rövidebbre venni az estének ezt a részét, mert szeretnék a lányoktól is elköszönni, legalábbis még akkor, amikor ők is ébren vannak.
Mert persze olyan jó, ahogy a kis buksi keresi a helyét, hol a hasamon, hol a mellkasomon, míg végül általában az arcomba bújva, a fejét fognom kell, cserébe ő vagy a számat, vagy az orromat fogja.
Nappal babakocsiban alszik kint, ha épp a szomszédban nem zörög az úthenger...
Nappal kettőt alszik, egy hosszabbat és egy rövidebbet, és mintha lenne benne rendszer, mert másképp észre sem venném. :)
Játékos.
A csörgő, a könyv, de csak a puhalapú, mert a keménykötést nem lehet gyűrni és tépni. Soha ennyi könyvünk nem sebesült még meg, de soha ennyi játékról nem derült még ki, hogy milyen hangot ad a radiátornak ütve, vagy a földhöz csapkodva. Mindent ledob, figyeli hol áll meg. Szereti a labdát, és mostanában a gumiból készült dolgokat. Mindent megkóstol, rág. Az arcunkat is.
A fürdőkád igazi kikapcsolódás neki, a vizet, legyen mély, vagy sekély nagy örömmel fogadja.
Tegnap óta tapsol, pápát int, kukucs játékot játszik.
Testvérszerető.
No meg társaságkedvelő. Ha négynél többen vagyunk körülötte, ragyog. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ragaszkodik a lányokhoz, de a pár nap kórházi szeparáció után olyan boldog volt a találkozásnak, hogy vitathatatlan, testvér már ő is. Megy a lányok után, bekuckózik velük az asztal alá, és ha futnak, feszülten várja, hogy elmenjenek mellette, és ha odaérnek hozzá, leveti magát a földre, kapál a kezével-lábával, közben kacag. :)
Dumálgatós.
Cuppog, csetteg, kommunikál. Tetete, bebebe, ajajaj. És ha valami nem tetszik, nagyon hangos. :)
Örökmozgó.
Egyre ügyesebb, bár a kis szépséghibákat nem sikerül kijavítani. Most, hogy az a cél, hogy minél biztosabban mozogjon, nem is erőltetem, hogy ne üljön be a térdei közé... remélem nem lesz késő két hét múlva elkezdeni javítgatni.
Tegnap a lépcsőt célozta meg, lefelé már egészen profin jön, felfelé egy lépcsőfok a mérték. Tulajdonképpen egész nap mellette vagyok, mert megállás nélkül megy, feláll, felül, mászik... én pedig féltem. Egyelőre nagyon...
Nagy.
9100 gramm, a buksija 46cm, a hosszát este megmérem. Sok sok szőke haja van, és egyre sötétebb kék a szeme.
Címkék:
Áron,
Áron elsők,
Áron hónapról hónapra
Aki nagylány
Az nem alszik már pelusban.
Két hete kezdődött a visszaszámlálás, akkor mondtam Hannának először, hogy ha elfogy a pelusa, nem veszünk új csomagot. Megrettent.
Megnyugtattam, hogy az sem baj, ha esetleg bepisil, mert gyorsan átöltözik, lehúzom az ágyneműjét és alhat is tovább. Úgy láttam, ettől megkönnyebbült.
Tegnap már nem volt pelusa.
Mikolt felsírt éjjel, így Hannát is kivittem pisilni. Végzett, visszafeküdt és aludt reggelig. Száraz ágyban ébredt.
Olyan büszke vagyok rá. :)
Két hete kezdődött a visszaszámlálás, akkor mondtam Hannának először, hogy ha elfogy a pelusa, nem veszünk új csomagot. Megrettent.
Megnyugtattam, hogy az sem baj, ha esetleg bepisil, mert gyorsan átöltözik, lehúzom az ágyneműjét és alhat is tovább. Úgy láttam, ettől megkönnyebbült.
Tegnap már nem volt pelusa.
Mikolt felsírt éjjel, így Hannát is kivittem pisilni. Végzett, visszafeküdt és aludt reggelig. Száraz ágyban ébredt.
Olyan büszke vagyok rá. :)
Lovazós
Nagyszénászugban van egy mesebeli házikó.
Ibolykáék majdnem az erdő szélén laknak benne, a kertjük pedig egy gyerekparadicsom. Van benne egy öreg diófa, rajta egy épített áglabirintussal. Van két kutyájuk, és három másfél hetes is, és van két lovuk.
Mindent maguk csináltak itt, beleértve a kis karámot is, ahová a gyerekek, például a mieink is nagyon lelkesen járnak lovazni. Ahogy tegnap elnéztem, a lovak és Ibolyka varázsa egyformán erős. Ibolyka halkszavú, de nagyon határozott, ismeri és szereti a lovakat, és nagyon ráhangolódik a gyerekekre is.
Flóráék járnak hozzá egy ideje, és tegnap Viki megkérdezte, van-e kedvünk csatlakozni. Hannának nem kellett kétszer ajánlani, azonnal vette a cipőjét, és indult.
Szeretem nézni, ahogy a lovagláson túl a lovak megismerése is ugyanolyan fontos része az ottlétnek, Flóra és Hanna egyetértésben csutakolták Borzsit. Kistermetű, de nem póni ő, nagyon szép, és talán most először láttam Hannán, hogy felfogja, hogy a ló is egy élőlény, akivel lehet és kell is kommunikálni.



Dolguk végeztével Hanna elsőként fel is ült Borzsi hátára, először nyereggel, aztán nyereg nélkül is. A kettő között pedig Ibolyka odaadta neki a kantárt, Hanna pedig sétáltatta Borzsit. Édes volt, ahogy a kis kobakban jött ment a nagy lóval.
Ibolyka szerint Hannával érdemes foglalkozni, mert nagyon ügyes, jó az egyensúlyérzéke, és ahogy láttam, elképesztő komolyan vette a dolgot. Van egy koncentráló arca, amikor bár mosolyogna, de úgy hiszi, nem illő a helyzet komolyságához.
Ahogy látom, a lovak és a lovaglás iránti elköteleződése egyre mélyebb...
Ibolykáék majdnem az erdő szélén laknak benne, a kertjük pedig egy gyerekparadicsom. Van benne egy öreg diófa, rajta egy épített áglabirintussal. Van két kutyájuk, és három másfél hetes is, és van két lovuk.
Mindent maguk csináltak itt, beleértve a kis karámot is, ahová a gyerekek, például a mieink is nagyon lelkesen járnak lovazni. Ahogy tegnap elnéztem, a lovak és Ibolyka varázsa egyformán erős. Ibolyka halkszavú, de nagyon határozott, ismeri és szereti a lovakat, és nagyon ráhangolódik a gyerekekre is.
Flóráék járnak hozzá egy ideje, és tegnap Viki megkérdezte, van-e kedvünk csatlakozni. Hannának nem kellett kétszer ajánlani, azonnal vette a cipőjét, és indult.
Szeretem nézni, ahogy a lovagláson túl a lovak megismerése is ugyanolyan fontos része az ottlétnek, Flóra és Hanna egyetértésben csutakolták Borzsit. Kistermetű, de nem póni ő, nagyon szép, és talán most először láttam Hannán, hogy felfogja, hogy a ló is egy élőlény, akivel lehet és kell is kommunikálni.



Dolguk végeztével Hanna elsőként fel is ült Borzsi hátára, először nyereggel, aztán nyereg nélkül is. A kettő között pedig Ibolyka odaadta neki a kantárt, Hanna pedig sétáltatta Borzsit. Édes volt, ahogy a kis kobakban jött ment a nagy lóval.Ibolyka szerint Hannával érdemes foglalkozni, mert nagyon ügyes, jó az egyensúlyérzéke, és ahogy láttam, elképesztő komolyan vette a dolgot. Van egy koncentráló arca, amikor bár mosolyogna, de úgy hiszi, nem illő a helyzet komolyságához.
Ahogy látom, a lovak és a lovaglás iránti elköteleződése egyre mélyebb...
2010. szeptember 14., kedd
Hanna nem akar
Ma reggel, először a pályafutása során, Hanna azzal állt elém, miután lekóvályogtam az emeletról, hogy nem szeretne oviba menni.
Elég gyorsan magamhoz tértem (az éjszakából semmire nem emlékszem, pedig Dani szerint többször is fenn voltam... elfáradhattam az öt nap alatt...), és igyekeztem valami nagyon jót kitalálni.
Nyilván úgy, hogy én itthon vagyok, ahogy mindenkim más is, kivéve Danit, aki ma kivételesen dolgozni ment, nem nagyon volt vonzó Hannunak az óvoda.
Mesélni kezdtem neki, hogy van az úgy, hogy a papának nincs kedve reggel dolgozni, vagy a mamának régebben iskolába, munkába menni, aztán amikor elindulunk, már sokkal jobb, sőt, mire kiérünk a buszhoz, már alig várjuk, hogy kiderüljön, vajon mi lesz ma a reggeli az oviban.
Azt hiszem a busz és a reggeli voltak a kulcsszavak, Hanna arca felderült, felöltözött, és elindult. Biztonság kedvéért vitte magával az őzikéket, amiket tegnap kapott.
Az udvaron az utolsó kérdése az volt, amit hallottam, hogy Papa, a Mimi nem sír? De jó.
És elment. :)
Elég gyorsan magamhoz tértem (az éjszakából semmire nem emlékszem, pedig Dani szerint többször is fenn voltam... elfáradhattam az öt nap alatt...), és igyekeztem valami nagyon jót kitalálni.
Nyilván úgy, hogy én itthon vagyok, ahogy mindenkim más is, kivéve Danit, aki ma kivételesen dolgozni ment, nem nagyon volt vonzó Hannunak az óvoda.
Mesélni kezdtem neki, hogy van az úgy, hogy a papának nincs kedve reggel dolgozni, vagy a mamának régebben iskolába, munkába menni, aztán amikor elindulunk, már sokkal jobb, sőt, mire kiérünk a buszhoz, már alig várjuk, hogy kiderüljön, vajon mi lesz ma a reggeli az oviban.
Azt hiszem a busz és a reggeli voltak a kulcsszavak, Hanna arca felderült, felöltözött, és elindult. Biztonság kedvéért vitte magával az őzikéket, amiket tegnap kapott.
Az udvaron az utolsó kérdése az volt, amit hallottam, hogy Papa, a Mimi nem sír? De jó.
És elment. :)
2010. szeptember 13., hétfő
Hazajöttünk
Ma délután, amikor elkezdtem készülődni, hogy megyek leváltani Danit Áronnál, hányingerem lett, és zúgott a fejem... Felhívtam Danit és kértem, döntsön ő, maradjak-e még Áronnal, vagy hazajöjjünk, mert én azt hiszem elértem a gödör aljára. Hosszas, feszült beszélgetést követően végül megkérdezte az orvost, vajon mi a kockázati különbség öt nap és hét nap benntartózkodás között. Miután az orvos a protokoll szerinti válaszokat elmondta, és a lényegre ő sem nagyon tudott válaszolni, hazaengedte a fiúkat.
Értük mentem. Hazajöttünk. Nagyon megkönnyebbültem.
Most az a feladat, hogy kipihenjük magunkat, és Áront, mint hímes tojást kezeljük egy darabig. Újra előkerül a pihenőszék, és azt hiszem, behozom a babakocsit is. Vagy magamra kötöm napközben.
Jövő hétfőn mennünk kell kontrollra, Dani pedig MR-t szeretne csináltatni.
Jó, hogy újra itthon vagyunk... A nehezén túl, de egyáltalán nem magunk mögött tudva a történteket.
És újra szeretném megköszönni a sok segítséget, mindenfélét. Még mindig nagyon nagy szükségünk van rá.
Értük mentem. Hazajöttünk. Nagyon megkönnyebbültem.
Most az a feladat, hogy kipihenjük magunkat, és Áront, mint hímes tojást kezeljük egy darabig. Újra előkerül a pihenőszék, és azt hiszem, behozom a babakocsit is. Vagy magamra kötöm napközben.
Jövő hétfőn mennünk kell kontrollra, Dani pedig MR-t szeretne csináltatni.
Jó, hogy újra itthon vagyunk... A nehezén túl, de egyáltalán nem magunk mögött tudva a történteket.
És újra szeretném megköszönni a sok segítséget, mindenfélét. Még mindig nagyon nagy szükségünk van rá.
Mindig a vége a legnehezebb
Annál is inkább, mert nem egyértelmű, hogy mikor is mehetünk haza.
Az egyik kislányt ma, hat nap után hazaengedték. Egy öt hónapos anyukájának meg azt mondták ma, tíz napig maradniuk kell. Mindketten ugyanazzal vannak bent, mint mi, és nekik sincs semmi tünetük.
Ha nem jöhetnék haza naponta, már fogyna az erőm. Így is, és ez főleg a szent szabályok kiismerhetetlenségén, számomra nem egyértelműen racionális voltán múlik. Ma kitettem Áront a babakocsiban levegőzni, aludt, így tud a legjobban. Egyszer csak jön a legkedvesebb nővérkénk, és szépen kér, menjek be, mert a főorvos asszony (ő szám szerint a harmadik, akit itt így hívnak...) ezt üzente.
A reakcióm nem volt bájos. Végigfuttattam a gondolatot, vajon attól tart-e, hogy a lépcsőn megborul a kocsi és kiesik belőle a gyerek? Mert ennek a legnagyobb a valószínűsége minden eshetőség közül. A kapuban ültem, a babakocsi a pad és a kuka között, még véletlenül sem útban, hogy valaki belerúgjon, Áron mozdulatlanul aludt.
Az a cél, mondja a nővérke, hogy nyugton feküdjön... Akkor elérte, nem? Kérdezem. Persze ahogy bementünk, fel is ébredt.
A főorvos asszony nem jött oda hozzám, inkább küldött valakit. Más micsodájával a csalánt.
Elegem van... Szeretnék hazajönni. Illetve szeretném, ha hagynának bennünket GYÓGYULNI!!! Megfigyelésen vagyunk bent. Akkor szóljon, ha fejjel lefelé lógatom, hintáztatom, ugrabugrál. Hogy tudna egy kilenc hónapos egyhelyben maradni? Nem jó, ha alszik? Muszáj felébreszteni? Mondjuk hatkor is, hogy pulzust mérjenek neki? Ha az a cél, hogy minél többet aludjon? Vagy feküdjön... akkor mi a túrónak baszkurálják folyton???
Dani ma délben beszélt azzal az orvossal, aki felvett minket, szerinte szerdáig biztosan maradnunk kell. Az már csak két nap. Percenként lesz egyre kevesebb a türelmem ehhez. Pedig kell, hogy maradjon, hiszen itthon is fokozottan kell vigyáznunk még Áronbuksira, legalább két hétig... De tényleg nagyon hazahúz a szívem. A lányok is érzik már a hiányunkat, Mikolt leginkább. Korán kelt ma, nyafka, nehezen lehet beszélni vele. Kis kárpótlás gyanánt kapott egy katicát, amit már hazafelé lecserélt volna Hanna szarvasára. :)
Meggyőződésem, hogy a család egy rendszer, és mint ilyen nem lehet belőle büntetlenül kiszakítani részeket. És nem lehet mérlegelés nélkül azt hinni, hogy minden zökkenőmentesen megoldható a részekkel. De ezt minek magyarázzam egy olyan orvosnak, akinek nincs gyereke, családja?
A fáradtságomat, meg a kissé melankolikus hangulatomat Áron ellensúlyozza, tegnap a kobakját adtam neki játszani evés közben, ő pedig bohóckodott vele. Kukucs játékot játszott, ő találta ki. :) Elbújt a kobakban, aztán elvette az arca elől, és közben szélesen vigyorgott. Olyan nagyfiú már ő is :):)
Két nap. Ennyit kibírok, ígérem, de ennél többet biztosan nem. Áron feje 2 cm-vel kisebb, mint mikor bementünk, nem hányt, minden lelete rendben van. Haza kell jönnünk. Pont.
Az egyik kislányt ma, hat nap után hazaengedték. Egy öt hónapos anyukájának meg azt mondták ma, tíz napig maradniuk kell. Mindketten ugyanazzal vannak bent, mint mi, és nekik sincs semmi tünetük.
Ha nem jöhetnék haza naponta, már fogyna az erőm. Így is, és ez főleg a szent szabályok kiismerhetetlenségén, számomra nem egyértelműen racionális voltán múlik. Ma kitettem Áront a babakocsiban levegőzni, aludt, így tud a legjobban. Egyszer csak jön a legkedvesebb nővérkénk, és szépen kér, menjek be, mert a főorvos asszony (ő szám szerint a harmadik, akit itt így hívnak...) ezt üzente.
A reakcióm nem volt bájos. Végigfuttattam a gondolatot, vajon attól tart-e, hogy a lépcsőn megborul a kocsi és kiesik belőle a gyerek? Mert ennek a legnagyobb a valószínűsége minden eshetőség közül. A kapuban ültem, a babakocsi a pad és a kuka között, még véletlenül sem útban, hogy valaki belerúgjon, Áron mozdulatlanul aludt.
Az a cél, mondja a nővérke, hogy nyugton feküdjön... Akkor elérte, nem? Kérdezem. Persze ahogy bementünk, fel is ébredt.
A főorvos asszony nem jött oda hozzám, inkább küldött valakit. Más micsodájával a csalánt.
Elegem van... Szeretnék hazajönni. Illetve szeretném, ha hagynának bennünket GYÓGYULNI!!! Megfigyelésen vagyunk bent. Akkor szóljon, ha fejjel lefelé lógatom, hintáztatom, ugrabugrál. Hogy tudna egy kilenc hónapos egyhelyben maradni? Nem jó, ha alszik? Muszáj felébreszteni? Mondjuk hatkor is, hogy pulzust mérjenek neki? Ha az a cél, hogy minél többet aludjon? Vagy feküdjön... akkor mi a túrónak baszkurálják folyton???
Dani ma délben beszélt azzal az orvossal, aki felvett minket, szerinte szerdáig biztosan maradnunk kell. Az már csak két nap. Percenként lesz egyre kevesebb a türelmem ehhez. Pedig kell, hogy maradjon, hiszen itthon is fokozottan kell vigyáznunk még Áronbuksira, legalább két hétig... De tényleg nagyon hazahúz a szívem. A lányok is érzik már a hiányunkat, Mikolt leginkább. Korán kelt ma, nyafka, nehezen lehet beszélni vele. Kis kárpótlás gyanánt kapott egy katicát, amit már hazafelé lecserélt volna Hanna szarvasára. :)
Meggyőződésem, hogy a család egy rendszer, és mint ilyen nem lehet belőle büntetlenül kiszakítani részeket. És nem lehet mérlegelés nélkül azt hinni, hogy minden zökkenőmentesen megoldható a részekkel. De ezt minek magyarázzam egy olyan orvosnak, akinek nincs gyereke, családja?
A fáradtságomat, meg a kissé melankolikus hangulatomat Áron ellensúlyozza, tegnap a kobakját adtam neki játszani evés közben, ő pedig bohóckodott vele. Kukucs játékot játszott, ő találta ki. :) Elbújt a kobakban, aztán elvette az arca elől, és közben szélesen vigyorgott. Olyan nagyfiú már ő is :):)
Két nap. Ennyit kibírok, ígérem, de ennél többet biztosan nem. Áron feje 2 cm-vel kisebb, mint mikor bementünk, nem hányt, minden lelete rendben van. Haza kell jönnünk. Pont.
2010. szeptember 12., vasárnap
Újabb híradás Áronról
Péntek délutántól vasárnap délig voltam vele egyhuzamban.
Nagyon érdekes, ahogy az ember hozzászokik a kórházi élethez. Amikor a számomra egyik legmeghatározóbb kurzuson azt tanultuk, a legtöbb, amit a kórházban az ott tartózkodókkal tenni lehet, hogy döntési helyzetbe hozzuk őket (természetesen olyan dolgokra kell itt gondolni, mint pl. hogy kér-e még egy takarót vagy sem, hogy merre legyen a feje... stb.), hogy megélhessék a kompetenciájukat, a saját életük feletti kontrollt, sejtettem, miről van szó, most már tudom is.
Elképesztő látni, ahogy felnőtt (amúgy egészséges, hiszen a gyerekkel történt, ami történt) emberek gyerekként viselkednek, mindenben ráhagyatkoznak az ápolókra, semmit nem kérdőjeleznek meg. Ha azt mondják becsukjuk az ajtót, becsukják. Akkor is, ha szakad róluk a víz a melegtől...
Tudatosan törekszem arra, hogy Áron első számú gondozói mi maradjunk. A miénk a felelősség, amit szeretnék is vállalni, az orvosok, az ápolók, és mindenki más azért van mellettünk, mert így biztonságos. A mi feladatunk, hogy éljük az életünket, kicsit koncentráltabb figyelemmel Áronra, de semmiképpen nem a "beteg" bélyeggel. Van egy súlyos fejsérülése, amire oda kell figyelnünk.
Van akit nem engednek ki az udvarra a babakocsival sem, (ugyanannyi idős, a sérülés is ugyanaz, a baleset is ugyanakkor történt, mint nálunk) hogy abban aludjon a levegőn. Nem tologatni szeretné, csak kitenni benne... A folyosón lehet sétálni kézben a babával, a babakocsiba nem teheti bele...
Én kivittem, Áron azonnal elaludt, meg sem mozdítottam a kocsit. Szerintem így stabilabb a feje, mintha nem tud elaludni, és a kezemben forgolódik fáradtan, és közben sétálunk.
Dani hívta fel rá a figyelmemet, hogy egy csomó mindenről nem kell megkérdeznem az ápolókat, mert ha kérdezek, a válasz automatikus nem. Gondolkodás, mérlegelés nélkül. Pedig lehet, hogy hasznos dolgot szeretnék... A fejvédőn mindenki mosolyog, hogy milyen jópofa... szerintem inkább hasznos, és sajnálom, hogy ott ilyen nincs raktáron azonnal. A szórólapot, amit Pali elhozott a forgalmazótól oda sem merem adni, mert félek, kidobják.
Áronra visszatérve.
Tegnapi vért vettek tőle, és vizeletet is vizsgáltak. A Főorvos asszony volt bent, ő a legszigorúbb. Hogy miért kell a fejéből vért venni úgy, hogy nem mehetek be vele, nem tudom, ők sem tudtak erre felelni. Ha nagyon fontos, miért a harmadik napon szúrják meg? Ha nem annyira, akkor miért szúrják meg egyáltalán?
A fejkörmérete egy centivel csökkent, vagyis a duzzanat kisebb. Minden egyéb mutatója is teljesen rendben van, olyan, mint itthon. Sírni a szúráson kívül még nem hallottam, de miért is sírna, ha mindig van valaki, aki csak vele foglalkozik? :) Mindenkire mosolyog, az egész osztály a szívébe zárta már. Ez jó.
Én pedig próbálom nyugodtan, vidáman tölteni Áronnal az időt, azon kívül, hogy nagyon nehéz folyamatosan cipelni, élvezem, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Tulajdonképpen most igazán megélem újra ezt a kort, és ezért nagyon hálás vagyok. Jó vele kelni és feküdni, szeretem, ahogy keresi a helyét elalvásnál rajtam. Nem lesz könnyű visszaszokni a legkisebb testvér szerepébe, ebből a nagyon intenzív egykeségből. Törekszem a legsimább átmenetre... de van ami nem rajtam múlik.
A lányok még mindig csodásan ügyesek, nagyon jó tudni, hogy értik és elfogadják a helyzetet. Az elmúlt két napban nem láttam őket, és iszonyúan hiányoztak. Hogy Áron mennyire hiányolja őket, csak ma derült ki. Figyelgettem, hogy a Mimikorú kislányhoz hogyan viszonyul, de nem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Ma Dani behozta a lányokat. Megígértük nekik, hogy bejöhetnek a játszótérre, az épület elé, és már nagyon várták. Pénteken kérdeztem Hannát, hiányzik-e neki Áron, azt mondta nem. :) Nem hiszem... :)
Végül úgy alakult, hogy bejöttek a szobába is.
Áronnak ragyogott az arca, amikor meglátta a nővéreit, Hanna azonnal rohant hozzá, ölelgette, babusgatta, Mikolt a tőle elképzelhető legfinomabban puszilgatta, szeretgette. Egy kupacban voltak, ölelték egymást, Áron gurgulázott, puszilgatta őket, konkrétan be akarta kapni mindkettőt. Úgy látom szeretik egymást... :):) És ezt olyan leírhatatlan öröm látni, hát még megélni...
Míg bent vagyunk, a kórház is az otthonunkká vált. Én pl. simán a játszószobában felejtettem a telefonomat, egy apuka szólt, hogy talán vigyem magammal inkább, mielőtt más teszi. A pszichológus köpönyegemet is felvettem ideiglenesen. Tegnap egy nagyon fiatal nővérpáros volt ügyeletben, akik nagyon kedvesek és segítőkészek, talán pont ezért. Az idősebbek sokszor türelmetlenek a gyerekekkel, főleg a nagyobbakkal, nem ritka a hangos szó, vagy a csúnya fegyelmezés sem.
Egy tizenéves kislányt hoztak fekvőgipsszel, ágytálaznia kellett volna. Mondogattak neki mindent (szerencsére nem jutott még el a fenyegetésig a dolog), de szegény nagyon meg volt illetődve, semmiképpen nem akart pisilni. Egy darabig hallgattam, és éreztem, hogy egyre jobban elzárkózik, és nem fog sikerülni meggyőzni. Vettem egy nagy levegőt, átmentem hozzá. Eltartott egy darabig, de végül sikerült pisilnie, közben a kezemet szorította, aztán elsírta magát, szégyenében...
Hanna óta először éreztem, hogy hiányzik, hogy a tudásomat (azt a keveset, amit kaptam), újra továbbadhassam. Pedig nem kellene sokat foglalkozni, főleg ezzel a fiatalabb gárdával. Csak annyit kellene megtanítani neki, hogy az első, hogy bizalmi légkört alakítsanak ki a betegekkel. Onnantól nyert ügyük van.
Délután egy 5 hónapos kislányt hozott az anyukája, akinek agyrázkódása volt, vért vettek és branült kapott a fejébe. Az eljárás ugyan az volt, mint nálunk, anyuka nem mehetett be vele. Amikor a kislányt kihozták, anyuka rezzenéstelen arccal tette be a kiságyba, pedig mióta megérkeztek üvöltött szegény. Aztán anyuka hazament... Ruháért.
Két és fél órán keresztül próbáltuk öten felváltva megvígasztani a picit, sikertelenül, enni is adtunk neki, már amennyi volt a cumisüvegében, hiába.
Amikor anyuka visszaért, és közölte, hogy nem biztos, hogy marad éjszakára (???), úgy döntöttem, megkérdezem, komolyan gondolja-e, hogy heten nem alszunk majd a gyereke szívszaggató sírásától.
Majd kértem Danit, hogy költözzünk át a fizetős részbe, egyágyas szobába. Azt felelte, hogy jó intézetvezető lesz belőlem egyszer, majd kezet rázott, hogy spóroltam a családnak három éjszakát eddig, majd fogta a cuccunkat és átvitte az egyágyasba. Nagyon szeretem. A csapatunkat főképp.
Csend volt végre, és kicsit hűvösebb, Áron reggel fél kilencig aludt.
Ma kaptunk egy fürdőszoba társat (a mellettünk lévő szobával közös a fürdő), de még így is nyugodtabb ez, mint az átjáróban.
És egy picit a családról is essen szó. Dani, a nagyszülők, és az egész család, (és a barátok se maradjanak ki!) rengeteget segít. Ha valamelyikünk épp úton van a hely és szerepcsere miatt, akkor a lányokkal mindig van valaki. Tegnap Dani egész nap drámán volt, a lányok Palival Marival voltak, játszóházaztak EmmaFlóráékkal, közben nálunk járt Manó Sanyi és Blanka is. A mamám és Csilla pedig délután jöttek be hozzánk.
Pali pénteken beszerezte, és behozta a kobakot, így Áron már teljes biztonságban közlekedhet. Már amennyire most szabad neki. :)
Folyamatosan ellátnak bennünket finomabbnál finomabb ételekkel, és ez nagyon nagy segítség. És megható is egyben.
Minden alkalommal, ha kérem Danit, nézzen rá a blogra, elérzékenyülök, hogy mennyi komment érkezett. Talán Áron születésekor kaptunk ennyi visszajelzést utoljára, és nagyon köszönöm, mert nagyon sokat jelent nekem. Erőt ad, hogy tudom, hogy nem egyedül csináljuk...
A kis bukósisakos mosolygombóc.


Nagyon érdekes, ahogy az ember hozzászokik a kórházi élethez. Amikor a számomra egyik legmeghatározóbb kurzuson azt tanultuk, a legtöbb, amit a kórházban az ott tartózkodókkal tenni lehet, hogy döntési helyzetbe hozzuk őket (természetesen olyan dolgokra kell itt gondolni, mint pl. hogy kér-e még egy takarót vagy sem, hogy merre legyen a feje... stb.), hogy megélhessék a kompetenciájukat, a saját életük feletti kontrollt, sejtettem, miről van szó, most már tudom is.
Elképesztő látni, ahogy felnőtt (amúgy egészséges, hiszen a gyerekkel történt, ami történt) emberek gyerekként viselkednek, mindenben ráhagyatkoznak az ápolókra, semmit nem kérdőjeleznek meg. Ha azt mondják becsukjuk az ajtót, becsukják. Akkor is, ha szakad róluk a víz a melegtől...
Tudatosan törekszem arra, hogy Áron első számú gondozói mi maradjunk. A miénk a felelősség, amit szeretnék is vállalni, az orvosok, az ápolók, és mindenki más azért van mellettünk, mert így biztonságos. A mi feladatunk, hogy éljük az életünket, kicsit koncentráltabb figyelemmel Áronra, de semmiképpen nem a "beteg" bélyeggel. Van egy súlyos fejsérülése, amire oda kell figyelnünk.
Van akit nem engednek ki az udvarra a babakocsival sem, (ugyanannyi idős, a sérülés is ugyanaz, a baleset is ugyanakkor történt, mint nálunk) hogy abban aludjon a levegőn. Nem tologatni szeretné, csak kitenni benne... A folyosón lehet sétálni kézben a babával, a babakocsiba nem teheti bele...
Én kivittem, Áron azonnal elaludt, meg sem mozdítottam a kocsit. Szerintem így stabilabb a feje, mintha nem tud elaludni, és a kezemben forgolódik fáradtan, és közben sétálunk.
Dani hívta fel rá a figyelmemet, hogy egy csomó mindenről nem kell megkérdeznem az ápolókat, mert ha kérdezek, a válasz automatikus nem. Gondolkodás, mérlegelés nélkül. Pedig lehet, hogy hasznos dolgot szeretnék... A fejvédőn mindenki mosolyog, hogy milyen jópofa... szerintem inkább hasznos, és sajnálom, hogy ott ilyen nincs raktáron azonnal. A szórólapot, amit Pali elhozott a forgalmazótól oda sem merem adni, mert félek, kidobják.
Áronra visszatérve.
Tegnapi vért vettek tőle, és vizeletet is vizsgáltak. A Főorvos asszony volt bent, ő a legszigorúbb. Hogy miért kell a fejéből vért venni úgy, hogy nem mehetek be vele, nem tudom, ők sem tudtak erre felelni. Ha nagyon fontos, miért a harmadik napon szúrják meg? Ha nem annyira, akkor miért szúrják meg egyáltalán?
A fejkörmérete egy centivel csökkent, vagyis a duzzanat kisebb. Minden egyéb mutatója is teljesen rendben van, olyan, mint itthon. Sírni a szúráson kívül még nem hallottam, de miért is sírna, ha mindig van valaki, aki csak vele foglalkozik? :) Mindenkire mosolyog, az egész osztály a szívébe zárta már. Ez jó.
Én pedig próbálom nyugodtan, vidáman tölteni Áronnal az időt, azon kívül, hogy nagyon nehéz folyamatosan cipelni, élvezem, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Tulajdonképpen most igazán megélem újra ezt a kort, és ezért nagyon hálás vagyok. Jó vele kelni és feküdni, szeretem, ahogy keresi a helyét elalvásnál rajtam. Nem lesz könnyű visszaszokni a legkisebb testvér szerepébe, ebből a nagyon intenzív egykeségből. Törekszem a legsimább átmenetre... de van ami nem rajtam múlik.
A lányok még mindig csodásan ügyesek, nagyon jó tudni, hogy értik és elfogadják a helyzetet. Az elmúlt két napban nem láttam őket, és iszonyúan hiányoztak. Hogy Áron mennyire hiányolja őket, csak ma derült ki. Figyelgettem, hogy a Mimikorú kislányhoz hogyan viszonyul, de nem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Ma Dani behozta a lányokat. Megígértük nekik, hogy bejöhetnek a játszótérre, az épület elé, és már nagyon várták. Pénteken kérdeztem Hannát, hiányzik-e neki Áron, azt mondta nem. :) Nem hiszem... :)
Végül úgy alakult, hogy bejöttek a szobába is.
Áronnak ragyogott az arca, amikor meglátta a nővéreit, Hanna azonnal rohant hozzá, ölelgette, babusgatta, Mikolt a tőle elképzelhető legfinomabban puszilgatta, szeretgette. Egy kupacban voltak, ölelték egymást, Áron gurgulázott, puszilgatta őket, konkrétan be akarta kapni mindkettőt. Úgy látom szeretik egymást... :):) És ezt olyan leírhatatlan öröm látni, hát még megélni...
Míg bent vagyunk, a kórház is az otthonunkká vált. Én pl. simán a játszószobában felejtettem a telefonomat, egy apuka szólt, hogy talán vigyem magammal inkább, mielőtt más teszi. A pszichológus köpönyegemet is felvettem ideiglenesen. Tegnap egy nagyon fiatal nővérpáros volt ügyeletben, akik nagyon kedvesek és segítőkészek, talán pont ezért. Az idősebbek sokszor türelmetlenek a gyerekekkel, főleg a nagyobbakkal, nem ritka a hangos szó, vagy a csúnya fegyelmezés sem.
Egy tizenéves kislányt hoztak fekvőgipsszel, ágytálaznia kellett volna. Mondogattak neki mindent (szerencsére nem jutott még el a fenyegetésig a dolog), de szegény nagyon meg volt illetődve, semmiképpen nem akart pisilni. Egy darabig hallgattam, és éreztem, hogy egyre jobban elzárkózik, és nem fog sikerülni meggyőzni. Vettem egy nagy levegőt, átmentem hozzá. Eltartott egy darabig, de végül sikerült pisilnie, közben a kezemet szorította, aztán elsírta magát, szégyenében...
Hanna óta először éreztem, hogy hiányzik, hogy a tudásomat (azt a keveset, amit kaptam), újra továbbadhassam. Pedig nem kellene sokat foglalkozni, főleg ezzel a fiatalabb gárdával. Csak annyit kellene megtanítani neki, hogy az első, hogy bizalmi légkört alakítsanak ki a betegekkel. Onnantól nyert ügyük van.
Délután egy 5 hónapos kislányt hozott az anyukája, akinek agyrázkódása volt, vért vettek és branült kapott a fejébe. Az eljárás ugyan az volt, mint nálunk, anyuka nem mehetett be vele. Amikor a kislányt kihozták, anyuka rezzenéstelen arccal tette be a kiságyba, pedig mióta megérkeztek üvöltött szegény. Aztán anyuka hazament... Ruháért.
Két és fél órán keresztül próbáltuk öten felváltva megvígasztani a picit, sikertelenül, enni is adtunk neki, már amennyi volt a cumisüvegében, hiába.
Amikor anyuka visszaért, és közölte, hogy nem biztos, hogy marad éjszakára (???), úgy döntöttem, megkérdezem, komolyan gondolja-e, hogy heten nem alszunk majd a gyereke szívszaggató sírásától.
Majd kértem Danit, hogy költözzünk át a fizetős részbe, egyágyas szobába. Azt felelte, hogy jó intézetvezető lesz belőlem egyszer, majd kezet rázott, hogy spóroltam a családnak három éjszakát eddig, majd fogta a cuccunkat és átvitte az egyágyasba. Nagyon szeretem. A csapatunkat főképp.
Csend volt végre, és kicsit hűvösebb, Áron reggel fél kilencig aludt.
Ma kaptunk egy fürdőszoba társat (a mellettünk lévő szobával közös a fürdő), de még így is nyugodtabb ez, mint az átjáróban.
És egy picit a családról is essen szó. Dani, a nagyszülők, és az egész család, (és a barátok se maradjanak ki!) rengeteget segít. Ha valamelyikünk épp úton van a hely és szerepcsere miatt, akkor a lányokkal mindig van valaki. Tegnap Dani egész nap drámán volt, a lányok Palival Marival voltak, játszóházaztak EmmaFlóráékkal, közben nálunk járt Manó Sanyi és Blanka is. A mamám és Csilla pedig délután jöttek be hozzánk.
Pali pénteken beszerezte, és behozta a kobakot, így Áron már teljes biztonságban közlekedhet. Már amennyire most szabad neki. :)
Folyamatosan ellátnak bennünket finomabbnál finomabb ételekkel, és ez nagyon nagy segítség. És megható is egyben.
Minden alkalommal, ha kérem Danit, nézzen rá a blogra, elérzékenyülök, hogy mennyi komment érkezett. Talán Áron születésekor kaptunk ennyi visszajelzést utoljára, és nagyon köszönöm, mert nagyon sokat jelent nekem. Erőt ad, hogy tudom, hogy nem egyedül csináljuk...
A kis bukósisakos mosolygombóc.


2010. szeptember 10., péntek
Ami nem öl meg, az épít
Valahányszor nagyobb csomagot kapok, úgy érzem, most élek igazán.
Minden nehézségben az a legjobb, hogy tudom, a határaimat feszegeti, megélem önmagam, látom a gyengéimet és megkapom a lehetőséget arra, hogy változtassak. A lényegre koncentrálni olyan, mintha egy kolostorban ülnék, és meditálnék.
Nagyon jó volna, ha ezt Áron balesete nélkül tudnám megélni, de a lehetőséget most ez teremti. Élnem kell vele...
Szerda óta olyan, mintha egy év telt volna el. Megmerevednek a pillanatok, apró részletek vésődnek be, és azt hiszem mindannyian kaptunk már most is. Az aggódást felváltotta az a biztos tudat, hogy minden rendben van.
Sok jó van abban, hogy kórházban vagyunk. A legjobb persze az, hogy Áron állapota stabil.
Ma megnézte neurológus, és azon kívül, hogy azonnal észrevette azt, ami miatt Kornélhoz járunk, a balesettel kapcsolatban csak megnyugtatót mondott.
A hupli változatlan, és változatlanul nincs sem aluszékonyság, se hányás, se további szövődmény. Tudom, hogy minden perccel közelebb vagyunk a gyógyuláshoz. Az egyik anyukától kaptunk egy fejvédőt (a kórháznak nincs ilyene, pedig azt gondolom, nagyon hasznos lehet...ne és lett volna, ha van nekünk is. Dani épp szervezi, hogy legyen egy sajátunk is), és lassan kialakítjuk a rutinokat is, ott bent és idehaza egyaránt. Ezzel pedig sokkal könnyebb együtt élni.
Minden nap délben hazajövök a lányokhoz, velük vagyok estig, míg Dani Áronnal van bent. Tegnap palacsintát sütöttünk, játszottunk, nagyon jó volt együtt lenni, és itthon lenni egy kicsit. A lányok ügyesen alkalmazkodtak, persze így, hogy Dani velük tud lenni sokkal könnyebb nekik is. Ma reggel már Mikolt is szívesen beszélt velem telefonon, Hanna is sok okosat kérdez, sajnálom, hogy nem jöhetnek be meglátogatni a kicsit.
A kórházban sok időt töltünk a játszószobában, Áron lelkesen fogadja az új dolgokat. Egy három ágyas szobába kerültünk, majdnem tökéletes, csak a folyosó lámpája világított a szemünkbe, de ma már egy egyágyasba kerülünk, ahol nincs ilyesmi sem. Elég sokan hazamentek tegnap, és ma is, így szinte üres az osztály. A legjobban Dávidékat sajnáljuk, viszont ez is egy nagyszerű hozama az itt töltött napjainknak.
Tegnap bevittem a pihenőszéket is (mint utóbb kiderült, a babakocsit is bevihettem volna, de ezt másképp prezentálta az első éjjeles nővér... grrr), amiben Áron, mint aki hazaért aludt délelőtt két órát. Este is sikerült már 11kor elaludnia, és fél nyolcig fel sem kelt. Jó ez, mert alvás közben gyógyul a leginkább. Amúgy pedig valódi egyke lett, csak körülötte forog a világ, amit rengeteg mosollyal, és a legkiegyensúlyozottabb formájával honorál is.
Szép lassan ballagnak az órák, ha hazaérek igyekszem rendet rakni és erőt gyűjteni, pihenni és töltődni a lányokból.
Hamarosan lepereg a homokóránk, nagyon szeretnék újra öt tagú családot.
Ehelyütt is szeretném megköszönni mindenkinek a sok gondolatot, a kommenteket, tényleg úgy érzem, hogy van felettünk, (vagy alattunk?) egy (szeretet)háló, ami véd, megtart. Annyi segítséget kapunk, amennyiről nem is gondoltam volna, hogy létezik. Köszönöm szépen!!!!!
Minden nehézségben az a legjobb, hogy tudom, a határaimat feszegeti, megélem önmagam, látom a gyengéimet és megkapom a lehetőséget arra, hogy változtassak. A lényegre koncentrálni olyan, mintha egy kolostorban ülnék, és meditálnék.
Nagyon jó volna, ha ezt Áron balesete nélkül tudnám megélni, de a lehetőséget most ez teremti. Élnem kell vele...
Szerda óta olyan, mintha egy év telt volna el. Megmerevednek a pillanatok, apró részletek vésődnek be, és azt hiszem mindannyian kaptunk már most is. Az aggódást felváltotta az a biztos tudat, hogy minden rendben van.
Sok jó van abban, hogy kórházban vagyunk. A legjobb persze az, hogy Áron állapota stabil.
Ma megnézte neurológus, és azon kívül, hogy azonnal észrevette azt, ami miatt Kornélhoz járunk, a balesettel kapcsolatban csak megnyugtatót mondott.
A hupli változatlan, és változatlanul nincs sem aluszékonyság, se hányás, se további szövődmény. Tudom, hogy minden perccel közelebb vagyunk a gyógyuláshoz. Az egyik anyukától kaptunk egy fejvédőt (a kórháznak nincs ilyene, pedig azt gondolom, nagyon hasznos lehet...ne és lett volna, ha van nekünk is. Dani épp szervezi, hogy legyen egy sajátunk is), és lassan kialakítjuk a rutinokat is, ott bent és idehaza egyaránt. Ezzel pedig sokkal könnyebb együtt élni.
Minden nap délben hazajövök a lányokhoz, velük vagyok estig, míg Dani Áronnal van bent. Tegnap palacsintát sütöttünk, játszottunk, nagyon jó volt együtt lenni, és itthon lenni egy kicsit. A lányok ügyesen alkalmazkodtak, persze így, hogy Dani velük tud lenni sokkal könnyebb nekik is. Ma reggel már Mikolt is szívesen beszélt velem telefonon, Hanna is sok okosat kérdez, sajnálom, hogy nem jöhetnek be meglátogatni a kicsit.
A kórházban sok időt töltünk a játszószobában, Áron lelkesen fogadja az új dolgokat. Egy három ágyas szobába kerültünk, majdnem tökéletes, csak a folyosó lámpája világított a szemünkbe, de ma már egy egyágyasba kerülünk, ahol nincs ilyesmi sem. Elég sokan hazamentek tegnap, és ma is, így szinte üres az osztály. A legjobban Dávidékat sajnáljuk, viszont ez is egy nagyszerű hozama az itt töltött napjainknak.
Tegnap bevittem a pihenőszéket is (mint utóbb kiderült, a babakocsit is bevihettem volna, de ezt másképp prezentálta az első éjjeles nővér... grrr), amiben Áron, mint aki hazaért aludt délelőtt két órát. Este is sikerült már 11kor elaludnia, és fél nyolcig fel sem kelt. Jó ez, mert alvás közben gyógyul a leginkább. Amúgy pedig valódi egyke lett, csak körülötte forog a világ, amit rengeteg mosollyal, és a legkiegyensúlyozottabb formájával honorál is.
Szép lassan ballagnak az órák, ha hazaérek igyekszem rendet rakni és erőt gyűjteni, pihenni és töltődni a lányokból.
Hamarosan lepereg a homokóránk, nagyon szeretnék újra öt tagú családot.
Ehelyütt is szeretném megköszönni mindenkinek a sok gondolatot, a kommenteket, tényleg úgy érzem, hogy van felettünk, (vagy alattunk?) egy (szeretet)háló, ami véd, megtart. Annyi segítséget kapunk, amennyiről nem is gondoltam volna, hogy létezik. Köszönöm szépen!!!!!
2010. szeptember 9., csütörtök
Nem túl jó hírek...
Áron tegnap elesett.
Már egy pár napja mindig ugyanott üti be a fejét. Feláll, aztán leülne, de ha nem sikerül ahelyett, hogy a popsijára huppanna, dől. És támasz nélkül a feje ér le először, nem a keze.
A kisasztalnál ácsorgott, a duplókkal játszott, és így utólag rekonstruálva a történteket, valószínűleg egy darabbal küzdött, ami nehezen, de végül engedett. Nagyot kellett esnie, ezt ma már tudom. Akkor csak azt hallottam sír, szaladtam, azonnal vigasztaltam, abba is hagyta, és ment a dolgára.
Csak egy másfél óra múlva láttam, hogy a bal füle fölött egy Mimitenyérnyi területen púp van a fején. Megtapogattam, és puha volt. Megijedtem, figyeltem, aztán a nap úgy hozta, hogy a lányokat ki kellett vinni, játszótereztünk, Áron a babakocsiban ücsörgött, mint ilyenkor általában, semmi szokatlant nem tapasztaltam, így el is felejtettem, hogy mi történt vele.
Csak amikor Vikiéknél, már Danival együtt voltunk, és levettem a sapiját, vizsgáltam meg újra. A hupli, meg a puhaság maradt.
Dani is, Viki is megijedtek. Felhívtuk a mi dokinkat, aki azt mondta, vigyük be a Jánosba röntgenezzék meg. Lementünk még a rendelésre is, és bár nem a mi orvosunk, de egy nagyon kedves, higgadt, (Dani szerint élete egyik legjobb orvosélményét nyújtó) fiatal doktorbácsi volt, aki azt mondta, ha az ő gyereke volna, bevinné. Ennél több nem kell.
A lányokat Vikinél hagytuk, én el sem köszöntem tőlük, mert az emeleten játszottak.
A Jánosban egyik folyosóról a másikra vártuk a sorunkat, közben adatfelvétel, röntgen... Nincs jó hírem.
Koponytörés. Hat centis... Kicsit meghaltam...
Egy hét kórház, semmi teendő azon kívül, hogy a fejére nagyon kell vigyáznom, de megfigyelésen bent kell tartania a protokoll szerint.
Csakhogy nincs ágy. Rácsos is csak egy átjáróként is funkcionáló szobában, én kaphatok egy fotelt. Hét éjszakára. A nővér hozzáállásáról, vagy hozzánknemállásáról nem tennék említést.
Dani hazajött a lányokat elaltatni, Áronnal éjjel egyig a folyosón sétáltam, mert a kiságyban nem akart elaludni, folyton felállt, amit most nem volna szabad. Aztán Dani megérkezett és hozott egy szivacsot, amin beköltöztünk a játszószobába, ahol "hideg van" a 30 fok helyett csak 23, és éjjel nem lehet bemenni... Gondolom szellemek lakják.
Reggel megkaptam a magamét az ügyeletes személyzettől, hogy ott nem lett volna szabad aludnunk.
- A játszószoba nem arra való, hogy ott aludjanak Anyuka.
- Az a cél, hogy a gyerek meggyógyuljon?
- Persze.
- Akkor azt gondolom jól tettem, hogy elkövettem mindent azért, hogy aludni tudjon.
- Akkor sem lehet ott aludni.
- Miért?
- Mert az játszószoba.
Ühüm... Nem nagyon ment át, hogy Áron mellettem tud elpihenni, máshol nem. Nem csak azért, mert szopik még. Hiszen itt ez a remek szoptatósfotel, abban lehet, és ott a rácsoságy, abban meg alhat.
És akkor szó se essék arról, hogy koponyasérült gyerekre mint hímes tojásra kellene vigyáznom, vagyis jobb, ha én is alszom néha... Hogy az ebédet nem sikerült időre megennem, mert nem tudom letenni a gyereket? Kit érdekel... Etetőszék, pohár nincs. Nem is tudom milyen osztály ez amúgy...
Nos a kezdeti nehézségek után új lehetőséget kerestünk, beszéltünk a Bethesda kórházzal, ahol azt mondták, szerintük indokolatlan a hét nap benntartózkodás. (Értem én, hogy fő, hogy az orvosok kéznél legyenek, de egy baba, aki nem tud pihenni, mert a takarítónő zacskót cserél a szemetesben, miközben Áron alszik, és ezzel felkelti, nem érdekes... szóval szerintem nehezebben, lassabban gyógyul, mint a maga megszokott, biztonságos, pihentető otthonában. Hajlandó vagyok szigorú szobafogságban tartani, és nagyszülői segítséget igénybe venni a lányok miatt akár, de ezeket a körülményeket nem gondolom megfelelőnek... egyikünk számára sem)
Odaát van már ágyunk, de mert ma kaptunk egyet itt is, úgy gondolom, maradunk. Közelebb van, és ha nincs komplikáció, akkor egyelőre érzek magamban erőt, hogy a kukába száműzzem a minket érő negatív hangokat. Hogy meddig, azt nem tudom.
Most Danival felváltva vagyunk Áronnal, vagy a lányokkal, én minden nap hazajövök egy kicsit, és örülök ennek.
Áron pedig a púpján és a kívülről nem látható, de az én szívemnek cseppet sem kedves sérülésén kívül jól van, olyan, mint mindig. Vannak már barátai is, és hála a szivacsnak, amit bevittünk, a játszószobában is tudunk lenni, így jöhet mehet kedvére... Hamár egyszer játszószoba.
Úgy tűnik, én már csak ilyesmit tudok kérni itt... Gondoljatok ránk, hogy minden rendben legyen, Áron hamar és komplikáció mentesen gyógyuljon.
Köszönjük.
Már egy pár napja mindig ugyanott üti be a fejét. Feláll, aztán leülne, de ha nem sikerül ahelyett, hogy a popsijára huppanna, dől. És támasz nélkül a feje ér le először, nem a keze.
A kisasztalnál ácsorgott, a duplókkal játszott, és így utólag rekonstruálva a történteket, valószínűleg egy darabbal küzdött, ami nehezen, de végül engedett. Nagyot kellett esnie, ezt ma már tudom. Akkor csak azt hallottam sír, szaladtam, azonnal vigasztaltam, abba is hagyta, és ment a dolgára.
Csak egy másfél óra múlva láttam, hogy a bal füle fölött egy Mimitenyérnyi területen púp van a fején. Megtapogattam, és puha volt. Megijedtem, figyeltem, aztán a nap úgy hozta, hogy a lányokat ki kellett vinni, játszótereztünk, Áron a babakocsiban ücsörgött, mint ilyenkor általában, semmi szokatlant nem tapasztaltam, így el is felejtettem, hogy mi történt vele.
Csak amikor Vikiéknél, már Danival együtt voltunk, és levettem a sapiját, vizsgáltam meg újra. A hupli, meg a puhaság maradt.
Dani is, Viki is megijedtek. Felhívtuk a mi dokinkat, aki azt mondta, vigyük be a Jánosba röntgenezzék meg. Lementünk még a rendelésre is, és bár nem a mi orvosunk, de egy nagyon kedves, higgadt, (Dani szerint élete egyik legjobb orvosélményét nyújtó) fiatal doktorbácsi volt, aki azt mondta, ha az ő gyereke volna, bevinné. Ennél több nem kell.
A lányokat Vikinél hagytuk, én el sem köszöntem tőlük, mert az emeleten játszottak.
A Jánosban egyik folyosóról a másikra vártuk a sorunkat, közben adatfelvétel, röntgen... Nincs jó hírem.
Koponytörés. Hat centis... Kicsit meghaltam...
Egy hét kórház, semmi teendő azon kívül, hogy a fejére nagyon kell vigyáznom, de megfigyelésen bent kell tartania a protokoll szerint.
Csakhogy nincs ágy. Rácsos is csak egy átjáróként is funkcionáló szobában, én kaphatok egy fotelt. Hét éjszakára. A nővér hozzáállásáról, vagy hozzánknemállásáról nem tennék említést.
Dani hazajött a lányokat elaltatni, Áronnal éjjel egyig a folyosón sétáltam, mert a kiságyban nem akart elaludni, folyton felállt, amit most nem volna szabad. Aztán Dani megérkezett és hozott egy szivacsot, amin beköltöztünk a játszószobába, ahol "hideg van" a 30 fok helyett csak 23, és éjjel nem lehet bemenni... Gondolom szellemek lakják.
Reggel megkaptam a magamét az ügyeletes személyzettől, hogy ott nem lett volna szabad aludnunk.
- A játszószoba nem arra való, hogy ott aludjanak Anyuka.
- Az a cél, hogy a gyerek meggyógyuljon?
- Persze.
- Akkor azt gondolom jól tettem, hogy elkövettem mindent azért, hogy aludni tudjon.
- Akkor sem lehet ott aludni.
- Miért?
- Mert az játszószoba.
Ühüm... Nem nagyon ment át, hogy Áron mellettem tud elpihenni, máshol nem. Nem csak azért, mert szopik még. Hiszen itt ez a remek szoptatósfotel, abban lehet, és ott a rácsoságy, abban meg alhat.
És akkor szó se essék arról, hogy koponyasérült gyerekre mint hímes tojásra kellene vigyáznom, vagyis jobb, ha én is alszom néha... Hogy az ebédet nem sikerült időre megennem, mert nem tudom letenni a gyereket? Kit érdekel... Etetőszék, pohár nincs. Nem is tudom milyen osztály ez amúgy...
Nos a kezdeti nehézségek után új lehetőséget kerestünk, beszéltünk a Bethesda kórházzal, ahol azt mondták, szerintük indokolatlan a hét nap benntartózkodás. (Értem én, hogy fő, hogy az orvosok kéznél legyenek, de egy baba, aki nem tud pihenni, mert a takarítónő zacskót cserél a szemetesben, miközben Áron alszik, és ezzel felkelti, nem érdekes... szóval szerintem nehezebben, lassabban gyógyul, mint a maga megszokott, biztonságos, pihentető otthonában. Hajlandó vagyok szigorú szobafogságban tartani, és nagyszülői segítséget igénybe venni a lányok miatt akár, de ezeket a körülményeket nem gondolom megfelelőnek... egyikünk számára sem)
Odaát van már ágyunk, de mert ma kaptunk egyet itt is, úgy gondolom, maradunk. Közelebb van, és ha nincs komplikáció, akkor egyelőre érzek magamban erőt, hogy a kukába száműzzem a minket érő negatív hangokat. Hogy meddig, azt nem tudom.
Most Danival felváltva vagyunk Áronnal, vagy a lányokkal, én minden nap hazajövök egy kicsit, és örülök ennek.
Áron pedig a púpján és a kívülről nem látható, de az én szívemnek cseppet sem kedves sérülésén kívül jól van, olyan, mint mindig. Vannak már barátai is, és hála a szivacsnak, amit bevittünk, a játszószobában is tudunk lenni, így jöhet mehet kedvére... Hamár egyszer játszószoba.
Úgy tűnik, én már csak ilyesmit tudok kérni itt... Gondoljatok ránk, hogy minden rendben legyen, Áron hamar és komplikáció mentesen gyógyuljon.
Köszönjük.
2010. szeptember 8., szerda
A nagy és a kisóvodás
Mikolt küzd a beszoktatással. Vagyis azzal a ténnyel, hogy míg Hanna elmegy, ő marad. Pedig mondogatja Naj vajok..., mégsem mehet. Nem érti. Annál is inkább, mert Hannával össze van nőve. Látványosan.
Azok a jó reggelek, amikor Dani úgy viszi el Hannát, hogy Mikolt még alszik. Ilyenkor ha felébred, nem keresi rögtön, és legtöbbször teljesen békésen fogadja, hogy nincs itthon.
Ellenben ha ő is fent van már, akkor zokog, kiabál, nem szeretne elválni.
Ma reggel is így indult a nap. Én öltöztettem Hannát, megcsináltam a haját is, miközben Mimi ült mellettünk, játszott, nézelődött, ébredezett. Figyeltem, hogy érti-e mi történik, és úgy tűnt, hogy igen.
Aztán elindultak kifelé Hanna és Dani, Mikolt pedig gésaként, de rohanva a hálózsákjában tipegett utánuk az előszobába. Még ott sem volt benne biztos, hogy ő marad, így csak akkor kezdett legörbülni a kis szája, amikor Hanna kilépett az ajtón.
A szívem szakadt, amikor ezt mondta:
- Hanna várj meg, jó?
Annyira kedvesen, annyira könyörögve kérte, Hanna a lépcsőn állva próbált neki valami nagyon kedveset mondani, de már késő volt.
Mimi a földre vetette magát és zokogott.
Nagyon nehezen tudtam megvigasztalni... és közben annyira, de annyira sajnáltam ezt a kis óvodást, aki ha ott vagyunk, egy szó nélkül figyel, csinálja, amit a nagyok, és azt hiszem, ha Hanna vele lenne, teljesen ügyesen volna ő is igazi ovis már.
Most egyelőre igyekszem mindenfélével kárpótolni, éreztetni vele, hogy jó neki, hogy mostantól egy ideig ő a nagy idehaza, hogy azt játsszuk, amit csak szeretne.
Nehéz dolgom van, mert Mimi Hannával szeretne játszani, vele szeretne lenni.
Látom, ahogy megfogja a babakocsit, nézi, gondolkodik, aztán otthagyja...
Azt hiszem ennyire lehet rossz az is, amikor egy gyerek az oviban sír, amikor el kell válnia. Nekem legalább annyival könnyebb, hogy velem itt van a kis fájósszívű...
Azok a jó reggelek, amikor Dani úgy viszi el Hannát, hogy Mikolt még alszik. Ilyenkor ha felébred, nem keresi rögtön, és legtöbbször teljesen békésen fogadja, hogy nincs itthon.
Ellenben ha ő is fent van már, akkor zokog, kiabál, nem szeretne elválni.
Ma reggel is így indult a nap. Én öltöztettem Hannát, megcsináltam a haját is, miközben Mimi ült mellettünk, játszott, nézelődött, ébredezett. Figyeltem, hogy érti-e mi történik, és úgy tűnt, hogy igen.
Aztán elindultak kifelé Hanna és Dani, Mikolt pedig gésaként, de rohanva a hálózsákjában tipegett utánuk az előszobába. Még ott sem volt benne biztos, hogy ő marad, így csak akkor kezdett legörbülni a kis szája, amikor Hanna kilépett az ajtón.
A szívem szakadt, amikor ezt mondta:
- Hanna várj meg, jó?
Annyira kedvesen, annyira könyörögve kérte, Hanna a lépcsőn állva próbált neki valami nagyon kedveset mondani, de már késő volt.
Mimi a földre vetette magát és zokogott.
Nagyon nehezen tudtam megvigasztalni... és közben annyira, de annyira sajnáltam ezt a kis óvodást, aki ha ott vagyunk, egy szó nélkül figyel, csinálja, amit a nagyok, és azt hiszem, ha Hanna vele lenne, teljesen ügyesen volna ő is igazi ovis már.
Most egyelőre igyekszem mindenfélével kárpótolni, éreztetni vele, hogy jó neki, hogy mostantól egy ideig ő a nagy idehaza, hogy azt játsszuk, amit csak szeretne.
Nehéz dolgom van, mert Mimi Hannával szeretne játszani, vele szeretne lenni.
Látom, ahogy megfogja a babakocsit, nézi, gondolkodik, aztán otthagyja...
Azt hiszem ennyire lehet rossz az is, amikor egy gyerek az oviban sír, amikor el kell válnia. Nekem legalább annyival könnyebb, hogy velem itt van a kis fájósszívű...
Szószedet
Mikolttól.
Szeite igu bugum. Szerintem irgum burgum
Tojobee sekki. Toljon be senki
Efezá elefánt
Mannia markoló
Az mitoda, hm?
És ha leülök, hogy leírjam, eszembe sem jut a legtöbb... de majd bővítem :)
Szeite igu bugum. Szerintem irgum burgum
Tojobee sekki. Toljon be senki
Efezá elefánt
Mannia markoló
Az mitoda, hm?
És ha leülök, hogy leírjam, eszembe sem jut a legtöbb... de majd bővítem :)
Áronnak ízlik
Aki a képeket hiányolja, attól elnézést kell kérnem... azért nincsenek képek, mert nem készülnek. Igyekszem házi fotós gúnyámba is visszabújni, és hamarosan újra képekkel elárasztani a blogot...
Viszont amit igazán sajnálok, hogy erről nincs (még) videó.
Ahogy Áron eszik.
Pár napja, ha valami ízlik neki, akkor cuppant a nyelvével. Minden falat után :):)
Éjjel, mikor az egyik forrást kiürítette, gondoltam alhatunk, erre halk cuppantás. Egyszer. Majd egy hangosabb, majd még egy.
Nem tudtam nem dekódolni az üzenetet, megkapta hát a másikat is, elégedetten sóhajtott, megette ami volt benne, aztán aludtunk tovább.
Viszont amit igazán sajnálok, hogy erről nincs (még) videó.
Ahogy Áron eszik.
Pár napja, ha valami ízlik neki, akkor cuppant a nyelvével. Minden falat után :):)
Éjjel, mikor az egyik forrást kiürítette, gondoltam alhatunk, erre halk cuppantás. Egyszer. Majd egy hangosabb, majd még egy.
Nem tudtam nem dekódolni az üzenetet, megkapta hát a másikat is, elégedetten sóhajtott, megette ami volt benne, aztán aludtunk tovább.
Ennyit erről
Mára semmi bajom...
Dani tegnap alig élt, mára jobban van, ha jól számolom, akkor holnapra kutya baja.
A lányok még köhögnek, de Hanna ma éjjel csak egy kicsit "ugatott".
Senkinek nem fáj semmije, így egészségesnek nyilvánítottam az egész csapatot.
Lehet, hogy nincs összefüggés a homeopátiás dokink látogatása, az utána bevett bogyók, és a látványos gyógyulás között, de azért megkockáztatnék egy enyhe szignifikanciát.
Amit szedtünk:
Felnőttek: Oscillococcinum három óránként egy fiola, Gelsemium első nap 2x3 D30, majd két napig 1x3. Ferrum fosphoricum ezt Schüssler sóból napi 3x1. CSillagánizs tea, citromal mézzel és dr Chen féle C vitamin.
A gyerekek személyre szóló golyókat kaptak, gondolom ez lenne az érdekesebb, de mert ezt mi a doktornénitől közvetlenül kapjuk ellátva a használati utasítással, sajnos nem tudom... Mindenesetre Ferrumot ők is kaptak, és Hanna prospant is iszogat napi 2-3x.
Itt a vége... míg majd jön a következő...
Dani tegnap alig élt, mára jobban van, ha jól számolom, akkor holnapra kutya baja.
A lányok még köhögnek, de Hanna ma éjjel csak egy kicsit "ugatott".
Senkinek nem fáj semmije, így egészségesnek nyilvánítottam az egész csapatot.
Lehet, hogy nincs összefüggés a homeopátiás dokink látogatása, az utána bevett bogyók, és a látványos gyógyulás között, de azért megkockáztatnék egy enyhe szignifikanciát.
Amit szedtünk:
Felnőttek: Oscillococcinum három óránként egy fiola, Gelsemium első nap 2x3 D30, majd két napig 1x3. Ferrum fosphoricum ezt Schüssler sóból napi 3x1. CSillagánizs tea, citromal mézzel és dr Chen féle C vitamin.
A gyerekek személyre szóló golyókat kaptak, gondolom ez lenne az érdekesebb, de mert ezt mi a doktornénitől közvetlenül kapjuk ellátva a használati utasítással, sajnos nem tudom... Mindenesetre Ferrumot ők is kaptak, és Hanna prospant is iszogat napi 2-3x.
Itt a vége... míg majd jön a következő...
2010. szeptember 7., kedd
És akkor beköszöntött az ősz
Beindulnak a foglalkozások, ami főleg Mimit és Áront érinti majd, hiszen Hannát már óvodás... Ez a rész nagyon fura, és tény, hogy két gyerek, az nem három. Örülök, hogy Hanna az oviban hallgatja a mesét a szőnyegen ülve, és szilvát eszik közben. És még el sem kezdődtek a szervezett dolgok...
Áronnal a héten újra Kornéloztunk. Végre. Vagy egy hónapja próbálom elérni, időpontot kérni, de nem sikerült. Hétfőn viszont a régi időpontunkban mehettünk, és bár nem volt boldog attól, amit "vittem", aggodalomra semmi ok. Újra megerősödött bennem, hogy a legjobb helyen vagyunk mozgásfejlődés szempontból. Amikor én azon aggódom, hogy Áron gátülésben ül, és feláll miközben inkább mászni volna neki jó, Kornél legyint, és megnyugtat... Nem kell ám a tökéletességre törekedni, kontextusában legyen rendben a fejlődése, és persze igyekezzünk minél kevesebb lehetőséget biztosítani pl. a beülésre, de rendben lesz.
Szeretem, hogy nem egy módszer, amit ő csinál, és nem egyenfoglalkozás. Persze az alap az egy, de hogy melyik gyerek mikor és hol tart, az egyéni.
Hannának a héten vettünk salus cipőt, régi restanciámat tudtam végre magam mögött ezzel, ráadásul a nagyon csúnyák közül ez még szépnek is mondható. Hanna szívesen hordja, az oviban a benti cipője is ez lett. Eszembe jutott ennek kapcsán Mikolt, hogy vajon neki is befelé dől-e a lába. Megkértem Kornélt is, Angélát is, nézzenek rá, és mindketten azt mondták, teljesen rendben van, szép a lába, csak sokat járassam a szőnyeg alá helyezett tárgyakon, vagyis egyenetlen felületen, mezítláb. Örömhír! Az első igazolás számomra arról, hogy érdemes volt odafigyelni arra, hogy hogyan ül.
Pénteken már néptánc is van talán, szerdán délután lehet hogy eljutunk dalolkára, és ha lesz módunk, csütörtökön úszni is jó volna.
Hogy azért legyen egy kis emlékeztető is arról, miszerint a gyerekek kétszer betegek egy évben... Tegnapra én teljesen, Dani kicsit kevésbé, de kidőltünk. Influenza lehet, nekem olyan érzésem volt, hogy cseppfolyóssá válok hirtelen. Mára jobb, de minden porcikám fáj, a legrosszabb a hátam, mellkasom.
Hanna köhög, éjjel hiába párásítok, egyszer felkel és öklendezésig, hurutosan köhög.
Ma hajnalban méz, prospan és egy kis ivás után azt kérdezte:
- Mama, most akkor aludjak, vagy felkeljek?
- Szerintem inkább aludj.
- Hát... ha végre abbahagyom a köhögést, majd alszom is.
Szegény...
Így a mai délelőttöt a homeos doktornéninél is töltöttük, szerencsére semmi komoly, a tüdeje tiszta, kapott golyókat, én pedig megnyugodtam.
Márciusig csak meggyógyulunk... :)
Áronnal a héten újra Kornéloztunk. Végre. Vagy egy hónapja próbálom elérni, időpontot kérni, de nem sikerült. Hétfőn viszont a régi időpontunkban mehettünk, és bár nem volt boldog attól, amit "vittem", aggodalomra semmi ok. Újra megerősödött bennem, hogy a legjobb helyen vagyunk mozgásfejlődés szempontból. Amikor én azon aggódom, hogy Áron gátülésben ül, és feláll miközben inkább mászni volna neki jó, Kornél legyint, és megnyugtat... Nem kell ám a tökéletességre törekedni, kontextusában legyen rendben a fejlődése, és persze igyekezzünk minél kevesebb lehetőséget biztosítani pl. a beülésre, de rendben lesz.
Szeretem, hogy nem egy módszer, amit ő csinál, és nem egyenfoglalkozás. Persze az alap az egy, de hogy melyik gyerek mikor és hol tart, az egyéni.
Hannának a héten vettünk salus cipőt, régi restanciámat tudtam végre magam mögött ezzel, ráadásul a nagyon csúnyák közül ez még szépnek is mondható. Hanna szívesen hordja, az oviban a benti cipője is ez lett. Eszembe jutott ennek kapcsán Mikolt, hogy vajon neki is befelé dől-e a lába. Megkértem Kornélt is, Angélát is, nézzenek rá, és mindketten azt mondták, teljesen rendben van, szép a lába, csak sokat járassam a szőnyeg alá helyezett tárgyakon, vagyis egyenetlen felületen, mezítláb. Örömhír! Az első igazolás számomra arról, hogy érdemes volt odafigyelni arra, hogy hogyan ül.
Pénteken már néptánc is van talán, szerdán délután lehet hogy eljutunk dalolkára, és ha lesz módunk, csütörtökön úszni is jó volna.
Hogy azért legyen egy kis emlékeztető is arról, miszerint a gyerekek kétszer betegek egy évben... Tegnapra én teljesen, Dani kicsit kevésbé, de kidőltünk. Influenza lehet, nekem olyan érzésem volt, hogy cseppfolyóssá válok hirtelen. Mára jobb, de minden porcikám fáj, a legrosszabb a hátam, mellkasom.
Hanna köhög, éjjel hiába párásítok, egyszer felkel és öklendezésig, hurutosan köhög.
Ma hajnalban méz, prospan és egy kis ivás után azt kérdezte:
- Mama, most akkor aludjak, vagy felkeljek?
- Szerintem inkább aludj.
- Hát... ha végre abbahagyom a köhögést, majd alszom is.
Szegény...
Így a mai délelőttöt a homeos doktornéninél is töltöttük, szerencsére semmi komoly, a tüdeje tiszta, kapott golyókat, én pedig megnyugodtam.
Márciusig csak meggyógyulunk... :)
2010. szeptember 5., vasárnap
Beszoktatás mifelénk
Hogy az oviról, meg az ovisról is essen néhány szó.
Azt hiszem, a lelkemben Hanna már egy éve óvodás. És az ő lelkében is így lehet ez, hiszen ahogy én minden további nélkül el tudtam engedni, és a legtermészetesebb volt, hogy elérkezett ez az idő az életünkben, ő is minden nehézség nélkül indult.
Nem mondom, hogy nem érint meg a gondoltat, hogy már sosem lesz mindig, állandóan, egész nap mellettem, de valahogy sikerült eltalálni azt a kort, amikor már mindkettőnknek így a jobb.
Panka kapcsán sokszor jut eszembe, hogy vajon tényleg mindent megkapott-e, amit megkaphatott, hogy jól szerettem-e, hogy tartalmas volt-e a velem töltött idő.
Nem tudok megnyugtató választ adni erre a kérdésre. De nincs lelkiismeret furdalásom sem.
Mindent úgy tettem, ahogy akkor a legjobban tudtam, és bár sokkal többet is gyurmázhattunk, festhettünk, homokozhattunk ... volna, mi ilyenek voltunk együtt.
A szívemben itt van az összes fontos lépése a közös életünknek, és remélem, hogy ő is így érzi. Hogy jó csapat vagyunk, és azok is maradtunk, mégha az életének egy része már nem csak rólunk szól...
És hogy a beszoktatásról is essen néhány szó :)
A napi elválás nálunk nem volt nehéz. Sőt, volt egy beszélgetésünk Hannával, valahogy így:
- Az egyik kisfiú nagyon sírt.
- Miért?
- Hát hiányzott neki az anyukája.
- És neked is hiányzik az anyukád?
- Nem.
:)
- Ennek örülök. Akkor az azt jelenti, hogy jól érzed ott magad.
- Ühüm.
Ezzel ezt a témát lezártuk...
Azt viszont tudom, hogy minden nap elfáradt. A sok zaj, a rengeteg új inger nyilván nagyon sok egyszerre. Mégha olyan szívesen is megy, hogy ha csak említem neki, hogy holnap ovi lesz, csillogó szemmel kérdi, most?
Valamiért zsigerből úgy éreztem, heti öt nap sok... Mindenki azt mondta, a harmadik héten az is kiborul, aki amúgy szívesen megy... Nem lehet, hogy azért, mert elfárad addigra? Mert sok az öt nap munka, két nap szünet? Mert a harmadik hétre már nincs miből feltölteni az elemeket?
Magamra gondoltam, amikor új helyen kezdtem dolgozni. Hogy az első két hét olyan sokszínű, érdekes, hogy mindent beleadva szívtam magamba az újat... aztán pedig alig bírtam kinyitni a szemem reggelente...
Hanna is ilyen. Minden sejtjével óvodás. És ez kemény munka, komoly dolog.
Három napos hetet szavaztam meg neki, négy nap pihenéssel.
Így fog kinézni a mi beszoktatásunk.
A múlt héten egy napot volt, ezen a héten hármat megy, aztán megint hármat, aztán négyet, és egyszer eljutunk az öthöz.
Nagyon hálás vagyok, hogy az óvonénik partnerek ebben.
Azt hiszem, a lelkemben Hanna már egy éve óvodás. És az ő lelkében is így lehet ez, hiszen ahogy én minden további nélkül el tudtam engedni, és a legtermészetesebb volt, hogy elérkezett ez az idő az életünkben, ő is minden nehézség nélkül indult.
Nem mondom, hogy nem érint meg a gondoltat, hogy már sosem lesz mindig, állandóan, egész nap mellettem, de valahogy sikerült eltalálni azt a kort, amikor már mindkettőnknek így a jobb.
Panka kapcsán sokszor jut eszembe, hogy vajon tényleg mindent megkapott-e, amit megkaphatott, hogy jól szerettem-e, hogy tartalmas volt-e a velem töltött idő.
Nem tudok megnyugtató választ adni erre a kérdésre. De nincs lelkiismeret furdalásom sem.
Mindent úgy tettem, ahogy akkor a legjobban tudtam, és bár sokkal többet is gyurmázhattunk, festhettünk, homokozhattunk ... volna, mi ilyenek voltunk együtt.
A szívemben itt van az összes fontos lépése a közös életünknek, és remélem, hogy ő is így érzi. Hogy jó csapat vagyunk, és azok is maradtunk, mégha az életének egy része már nem csak rólunk szól...
És hogy a beszoktatásról is essen néhány szó :)
A napi elválás nálunk nem volt nehéz. Sőt, volt egy beszélgetésünk Hannával, valahogy így:
- Az egyik kisfiú nagyon sírt.
- Miért?
- Hát hiányzott neki az anyukája.
- És neked is hiányzik az anyukád?
- Nem.
:)
- Ennek örülök. Akkor az azt jelenti, hogy jól érzed ott magad.
- Ühüm.
Ezzel ezt a témát lezártuk...
Azt viszont tudom, hogy minden nap elfáradt. A sok zaj, a rengeteg új inger nyilván nagyon sok egyszerre. Mégha olyan szívesen is megy, hogy ha csak említem neki, hogy holnap ovi lesz, csillogó szemmel kérdi, most?
Valamiért zsigerből úgy éreztem, heti öt nap sok... Mindenki azt mondta, a harmadik héten az is kiborul, aki amúgy szívesen megy... Nem lehet, hogy azért, mert elfárad addigra? Mert sok az öt nap munka, két nap szünet? Mert a harmadik hétre már nincs miből feltölteni az elemeket?
Magamra gondoltam, amikor új helyen kezdtem dolgozni. Hogy az első két hét olyan sokszínű, érdekes, hogy mindent beleadva szívtam magamba az újat... aztán pedig alig bírtam kinyitni a szemem reggelente...
Hanna is ilyen. Minden sejtjével óvodás. És ez kemény munka, komoly dolog.
Három napos hetet szavaztam meg neki, négy nap pihenéssel.
Így fog kinézni a mi beszoktatásunk.
A múlt héten egy napot volt, ezen a héten hármat megy, aztán megint hármat, aztán négyet, és egyszer eljutunk az öthöz.
Nagyon hálás vagyok, hogy az óvonénik partnerek ebben.
2010. szeptember 3., péntek
És akkor a csokorra való
A vajúdási szakaszba ért az életünk. És mint ilyen, eléggé sok odafigyelést, meg ezzel párhuzamosan befelé fordulást is igényel.Ezért a ritkább jelenlét... Hosszú szülés lesz, ahogy most látom, így még mindig nem szeretnék semmit sem mondani erről, az viszont nagyon jó érzés volna, ha aki teheti néha gondol ránk, hogy úgy alakuljanak a dolgaink, ahogy a legjobb...
Dani négy napig volt távol. Néha nagyon könnyűnek, néha pedig nagyon nehéznek éreztem ezt az időt. Messzire ment, aggódtam érte, a gondolataim egy részét teljesen kitöltötte, hogy vele mi lehet. Azért az nagyszerű, hogy a mi világunkban már pillanatok alatt elér a hang, a hír, és nem kell hosszú napokat várni, hogy tudjak róla...
Szerintem mindannyian nagyon jól tettük a dolgunkat, leszámítva, hogy hétfőn reggel az első dolgom volt belerúgni az ajtófélfába, miközben Áron kerültem, és egy darab levált a legkisebb lábujjamról. Épp, mint mikor egy porcelán edényt odaver az ember a mosogatóban, és lepattan egy darab belőle. Nem részletezem, nem nagyon tudtam kecsesen járni, meg ijesztő is volt, de már múlóban van, a seb összeforrt, a csontom fáj, a körmöm meg valószínűleg sosem lesz már modellértékű... :)
De hogy a gyöngysor is felfűződjön, meg a szépségek is ide kerüljenek, a teljesség, és az időrendiség igénye nélkül, ezek történtek velünk:
A lányok minden héten egy napot a Mari-Pali rezindencia fennhatósága alatt töltöttek, a múlt héten így Áronnal hármasban voltunk a városban, és vettünk egy hordozót. Elől is, hátul is kiválóan működik, nekem főleg a háton hordozás miatt volt rá szükségem. Mióta a slinget használjuk, úgy érzem, a kendő nekem macerás. Mire megkötöm, megkötném, már eltelt az az idő, amit kibírunk mind, és mikor megkötöm, zavar ha elmozdul, nem tudok megbarátkozni a csomóval. Olyanra vágytam, ami a kendőnél kötöttebb, és már régóta szerettem volna egy manducát.
Nem mondanám, hogy Áron elsőre beleszeretett, voltak is félelmeim, már vagy háromszor megjártam vele a liliputi boltot és próbáltunk mei tait, de nem mertem megvenni, mert vagy nagyon ficánkolt benne, vagy sírt. Ebben is ficánkolt eleinte, mára viszont (minden nap rajtam van azóta) már megszokta, megszerette, elalszik benne, és nagyon örülök a választásnak, mert könnyen beleteszem, nagyon kényelmes, és Mikolt és Hanna is hordozható még benne. Sokszor Mimi az, akit cipelnem kell, miközben egy futóbringa, egy motor és egy babakocsi is van nálunk, így az nem kis feladat. Még úgy sem, ha a hátamon egy, a motor lóg a babakocsin, amiben Áron ücsörög, közben pedig próbálom utolérni Hannát. :):)
(kissé reklámízű, vigyorgok magamon, de tényleg így van :):))
Visszatérve Marihoz, és Palihoz... A lányok a héten szerdán egész nap velük voltak. Többszörös öröm ez. :) A lányok szívesen mennek, a nagyszülők örülnek nekik, nekem pedig a legnehezebb napom a szerda, valamiért akkorra fáradok el, és ha sikerül lendületet kapnom, akkor péntekig még ügyesen rajzolom a felfelé ívet. Így, hogy egygyerekes lettem erre a napra, olyan volt, mintha nyaralnék. Még a legkritikusabb délutáni elalvás is karikacsapás szerűen ment, az utazóágy azt hiszem nagyon bevált odaát. Mikolt (Pali megfogalmazása szerint) még le sem ért a feje, már aludt, és Hannának sem kellett sok idő. Lehet, hogy egyre bátrabbak leszünk, és egyszer megpróbáljuk az éjszakát is?
Míg a lányok mi Áronnal kicsit dolgoztunk.
Felül ugyanis (újabb gyöngyszem... ), de gátülésben. Kornélt lassan egy hónapja nem érem el időpont egyeztetés ügyben. (azóta Gizellától kaptunk időpontot) Kicsit morgolódtam magamban, és Áron úgy tűnik meghallotta, mert tegnap óta előre nyújtja mindkét lábacskáját. :) No nem sokáig ücsörög, amint tud, feláll... és még mindig kúszik, és még mindig asszimetrikusan.
A legszebb gyöngy pedig (aztán befejezem, mielőtt nagyon hosszúra nyúlna):
Egyik este a meseolvasás közben Mikolt, akit épp nem kötött le a mese (nehéz egyszerre három korosztály kedvében járni egyedül), a polcról szerette volna levenni az itatóját, amihez hálózsákban a kosárra próbált felmászni. A kosár elbillent, Mimi lepottyant. Sírni kezdett, mire Hanna (a lábamra való tekintettel nem hozom mostanában a leggyorsabb formámat)odarohant hozzá, átölelte, és csitítgatta. Mikolt visszaölelte, így ültek egy darabig, Mimi hüppögött, Hanna csittegett, aztán mikor Mikolt megnyugodott, mindketten mentek a dolgukra. Mitagadás, elérzékenyültem...
Mikolt beszél. Folyamatosan, nagyon vicceseket mond. Az egyik kedvencem:
- Mimi, te még nem mehetsz óvodába, de majd a mamával eljöttök értem, és akkor játszhatsz te is kicsikét.....
Mikolt felháborodottan:
- Naj vajok.
- Óriási?
- Nem ójási, csak nad vajok.
Dani négy napig volt távol. Néha nagyon könnyűnek, néha pedig nagyon nehéznek éreztem ezt az időt. Messzire ment, aggódtam érte, a gondolataim egy részét teljesen kitöltötte, hogy vele mi lehet. Azért az nagyszerű, hogy a mi világunkban már pillanatok alatt elér a hang, a hír, és nem kell hosszú napokat várni, hogy tudjak róla...
Szerintem mindannyian nagyon jól tettük a dolgunkat, leszámítva, hogy hétfőn reggel az első dolgom volt belerúgni az ajtófélfába, miközben Áron kerültem, és egy darab levált a legkisebb lábujjamról. Épp, mint mikor egy porcelán edényt odaver az ember a mosogatóban, és lepattan egy darab belőle. Nem részletezem, nem nagyon tudtam kecsesen járni, meg ijesztő is volt, de már múlóban van, a seb összeforrt, a csontom fáj, a körmöm meg valószínűleg sosem lesz már modellértékű... :)
De hogy a gyöngysor is felfűződjön, meg a szépségek is ide kerüljenek, a teljesség, és az időrendiség igénye nélkül, ezek történtek velünk:
A lányok minden héten egy napot a Mari-Pali rezindencia fennhatósága alatt töltöttek, a múlt héten így Áronnal hármasban voltunk a városban, és vettünk egy hordozót. Elől is, hátul is kiválóan működik, nekem főleg a háton hordozás miatt volt rá szükségem. Mióta a slinget használjuk, úgy érzem, a kendő nekem macerás. Mire megkötöm, megkötném, már eltelt az az idő, amit kibírunk mind, és mikor megkötöm, zavar ha elmozdul, nem tudok megbarátkozni a csomóval. Olyanra vágytam, ami a kendőnél kötöttebb, és már régóta szerettem volna egy manducát.
Nem mondanám, hogy Áron elsőre beleszeretett, voltak is félelmeim, már vagy háromszor megjártam vele a liliputi boltot és próbáltunk mei tait, de nem mertem megvenni, mert vagy nagyon ficánkolt benne, vagy sírt. Ebben is ficánkolt eleinte, mára viszont (minden nap rajtam van azóta) már megszokta, megszerette, elalszik benne, és nagyon örülök a választásnak, mert könnyen beleteszem, nagyon kényelmes, és Mikolt és Hanna is hordozható még benne. Sokszor Mimi az, akit cipelnem kell, miközben egy futóbringa, egy motor és egy babakocsi is van nálunk, így az nem kis feladat. Még úgy sem, ha a hátamon egy, a motor lóg a babakocsin, amiben Áron ücsörög, közben pedig próbálom utolérni Hannát. :):)
(kissé reklámízű, vigyorgok magamon, de tényleg így van :):))
Visszatérve Marihoz, és Palihoz... A lányok a héten szerdán egész nap velük voltak. Többszörös öröm ez. :) A lányok szívesen mennek, a nagyszülők örülnek nekik, nekem pedig a legnehezebb napom a szerda, valamiért akkorra fáradok el, és ha sikerül lendületet kapnom, akkor péntekig még ügyesen rajzolom a felfelé ívet. Így, hogy egygyerekes lettem erre a napra, olyan volt, mintha nyaralnék. Még a legkritikusabb délutáni elalvás is karikacsapás szerűen ment, az utazóágy azt hiszem nagyon bevált odaát. Mikolt (Pali megfogalmazása szerint) még le sem ért a feje, már aludt, és Hannának sem kellett sok idő. Lehet, hogy egyre bátrabbak leszünk, és egyszer megpróbáljuk az éjszakát is?
Míg a lányok mi Áronnal kicsit dolgoztunk.
Felül ugyanis (újabb gyöngyszem... ), de gátülésben. Kornélt lassan egy hónapja nem érem el időpont egyeztetés ügyben. (azóta Gizellától kaptunk időpontot) Kicsit morgolódtam magamban, és Áron úgy tűnik meghallotta, mert tegnap óta előre nyújtja mindkét lábacskáját. :) No nem sokáig ücsörög, amint tud, feláll... és még mindig kúszik, és még mindig asszimetrikusan.
Egyik este a meseolvasás közben Mikolt, akit épp nem kötött le a mese (nehéz egyszerre három korosztály kedvében járni egyedül), a polcról szerette volna levenni az itatóját, amihez hálózsákban a kosárra próbált felmászni. A kosár elbillent, Mimi lepottyant. Sírni kezdett, mire Hanna (a lábamra való tekintettel nem hozom mostanában a leggyorsabb formámat)odarohant hozzá, átölelte, és csitítgatta. Mikolt visszaölelte, így ültek egy darabig, Mimi hüppögött, Hanna csittegett, aztán mikor Mikolt megnyugodott, mindketten mentek a dolgukra. Mitagadás, elérzékenyültem...
Mikolt beszél. Folyamatosan, nagyon vicceseket mond. Az egyik kedvencem:
- Mimi, te még nem mehetsz óvodába, de majd a mamával eljöttök értem, és akkor játszhatsz te is kicsikét.....
Mikolt felháborodottan:
- Naj vajok.
- Óriási?
- Nem ójási, csak nad vajok.
Címkék:
Áron,
Áronmozgás,
Hanna,
Kinga,
Mikolt,
Mikoltbeszél
2010. szeptember 1., szerda
Gyöngyszemek beharangozó
Annyi szép történik mostanában velünk, amikről szeretnék is írni, de olyan fáradt vagyok estére, hogy egyszerűen már az is nehezemre esik, hogy a billentyűkön pötyögjek...
Holnap Dani hazaér végre... helyreáll ezzel a világ rendje.
És remélem a kis csokrot is sikerül karakterekbe formálni...
Holnap Dani hazaér végre... helyreáll ezzel a világ rendje.
És remélem a kis csokrot is sikerül karakterekbe formálni...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)













